Temze-parti sétány

Jayla

Furán érzem magam, olyan mintha visszamentem volna vagy tizenhárom évet, és még semmiről semmi fogalmam nem lenne, hogy mi hogyan működik a világban, mivel most speciel nem értem mi az, hogy lőni magad, mi az, hogy kábítószer... és a többi, és ez nem mellesleg baromira zavar, olyannyira, hogy már kezdem azt gondolni, hogy egy teljességgel tudatlan kis senki vagyok.
...És sajnos, ha jobban belegondolok, lehet, hogy ez ténylegesen így is van - mondhatni sz@r ügy.
Ja, hogy nincs rosszul, csak le van lassulva, ööh, azért ne nézzen már hülyének, ha valaki le van lassulva, az azt jelenti, hogy mégiscsak nincs jól, ellentétben azzal az állításával, hogy nagyon is jól van. Meg mi az, hogy még egy ideig?!
Kezdem elveszteni a türelmemet: nem tudom mit csinált, vagy csináltak magukkal, de ennek nem lesz jó vége, rosszat sejtek, nem tetszik ez nekem, főleg, hogy még értelmeset se tud válaszolni, olyat amit közönséges halandó... vagy varázsló megérthetne: tényleg kezdek kijönni a sodromból, pedig ez igencsak ritkán esik meg nálam, mivel elég nyugodt egy emberke vagyok, meg szerintem nem is biztos, hogy képes lennék lecseszni őt, meg főleg nem itt mindenki előtt.
Körbenézek: az a mindenki, valójában már lassanként csak néhány emberre korlátozódik: érdekes, néhány perce még egy csomó ember járt minden felé, bár az is igaz, hogy rohamosan kezd sötétedni.
Ránézek miközben hallgatom a kérdéseimre tett válaszát, aztán miután befejezte hirtelen:
-Merlinre?! Hogy a francba nem lehet emlékezni arra, ami néhány perce történt?! -kész, vége, ennyi: mégis elszakadt a cérna nálam, és most hirtelen mindent rázúdítok, és nem érdekel, ha megsértődik, meg ha megnéznek minket- Meg mi az, hogy egy árva szó nélkül lelépsz a tesód mellől, mi?! -most ha itt lenne legszívesebben leordítanám az ő fejét is - hogyan, hogy nem tud vigyázni a tesójára, ő az idősebb, felelős érte vagy nem? Vagy már minden a feje tetejére állt?!- Meg mi a fészkes fene ütött beléd, hogy most ilyen hülye vagy?! ... Te nem voltál eddig ilyen? -Vagy ennyire félreismertem volna? Máskor mindig lehetett vele normálisan beszélni, most meg?? Semmi...
Nagy levegő: beszív, kifúj... Hallgatom a folyó zúgását, és a madarak csiripelését, ez most tényleg kijött belőlem, de jól esett, és úgy tűnik, hogy nagyon kellett nekem, bár sajnálom, hogy rajta kellett levezetnem a több hete felgyülemlett feszültségemet.
Aztán megpróbál felállni, s olyan szánalomra méltón teszi ezt, hogy egyre inkább sajnálom, hogy az előbb ennyire lecsesztem, és úgy érzem, muszáj, hogy bocsánatot kérjek.
-Bocsi, nem akartalak... ennyire, öhm... lecseszni, de ez most kijött belőlem, ne haragudj -mondom neki kérlelően, és ezt tényleg komolyan is gondolom, majd, hogy tényleg elhiggye amit mondtam, miután sikeresen feláll, átölelem.
Majd mintha semmi sem történt volna addig, és mintha ebben a pillanatban találkoztunk volna megkérdezem:
-Na és most? ...Merre menjünk, vagy mit csináljunk? -kérdezem, majd hirtelen beugrik valami- Mi lenne, ha beülnénk abba a kávézóba? -kérdezem és az említett vendéglátóipari egység felé biccentek- Legalább ott a lábad nem fázna meg cipő nélkül -mondom nevetve, bár valójában roppantúl érdekel, mi lett vele, de mivel úgy gondolom szegényt már elég sokat nyaggattam, úgy gondolom, teljesen mindegy is...

[Deliah Beckett]

Deliah Beckett




"3."


*Csendes késő tavaszi kora délután.. vagy inkább kora nyári késő délelőtt?? Alighanem teljesen érdektelen.. London nevezetes folyója az évek során nem kevés furcsaságot, vagy éppen csodát tapasztalt már meg eddig is. Pontosan ezekhez a nevezetes eseményekhez hasonlóan dicsőségesnek érezte a pillanatot az a fiatal kócosnak tűnő ismeretlen is, aki az imént tornázta magát álló helyzetbe a rakodópart egy kopott lépcsősorából. A folyó mögötte megállás nélkül áramlott tovább az Atlanti Óceán felé mit sem törődve a fiatal Ausztrál varázsló gondjával, vagy épp boldogságával. Jelenleg mindkettőből kijutott ugyan neki, de ez sem olyan fontos. Gondolkodni frissebb levegőt szívni jött ki a vízpartra már kora reggel, és így hogy már lassan dél is elmúlt úgy érzi ideje menni. Tekintettel, hogy az utóbbi időben testvérei fürkésző tekintetei elől menekülve aligha célszerű ennyi időt egy helyütt töltenie. A nap is egyre magasabban jár, s az idő kellemesebbre fordultával már itt a vízparton sincs szükség a fiú bőrdzsekijére. Gondos megfontolt mozdulattal veti a hátára a ruhadarabot, miközben lassú léptekkel fejét ide oda forgatva felkaptat a néhány maradék lépcsőfokon a part szintjére. A szürke póló, és a farmer egészen ráfeszül csontos alkatára hála a halovány vízparti szélnek, mely a nem is oly távoli óceán elhaló illatát hozza a város szíve felé. Craig egyelőre egyik irányba sem indul, csupán élvezi a mostanában egyre ritkább napsütést. Mintha az időjárás is csak figyelmeztetni akarná valamire.. De vajon mire..?  Ahogyan ide oda forgolódik a sétányon közeledő, s távolodó alakok közt egy ismerősre lesz figyelmes. Nem tudhatja biztosan, de ha a látszat nem tréfálja meg ilyen távolságból máris egy összetettebb kép bontakozik ki lelki szemei előtt. Craig egyelőre nem indul semerre, csak tekintetével követi merre is halad az ismerős nőalak. S, ha netán leülne valahova, vagy csak bámészkodna ő is nyomban lendületet véve felé venné az irányt határozottan, de nem tolakodón. Máris beigazolódni látszik a korábbi érzés. Ez a nap egyre kellemesebb lesz gondolja magában, amint elhatározza, hogy most már ha össze is keveri csak az ismerőst valakivel akkor is szóba elegyedik vele. Közeledve reménykedik azonban, hogy nem téved, hiszen most valamiért úgy érzi sorsszerű ez a 3. mondhatni ismételten véletlenszerű találkozás. Pontosabban csak találkozás kezdemény.. hiszen minden ellenkező híresztelés ellenére a találkozásokhoz két ember kell. Kíváncsian halad hát előre, és az sem hagyja hidegen, hogy vajon beugrik e ő is a lánynak, vagy csupán átnézve rajta tova sétál. Tekintete most is, mint mindig nyugodt, és őszinteséget sugároz. Lett légyen az a maszk alatt, vagy így álarc nélkül..*

Céltalanul ténfergek London utcáin. Megint csak rá gondolok. Megint csak az jut eszembe, mennyire elsodródott tőlem, milyen messze vitte a sors, amely megajándékozott vele. Milyen csúnyán elbánt velem, az első éjjelen, milyen volt az utolsó, hogyan csókolta le a kezeimről a vért, amikor zokogva elhullottam gyengeségemtől sújtottan, áldozataim arcától kísértve, hogy miképp szeretett és miképp gyűlöl most mindent ami vagyok, mindent ami voltam. Mert nem én változtam meg. Talán nem is ő. Csak a sors.

Arra gondolok, milyen sokszor mondtam magamnak, hogy innen nincs lejjebb, hogy már nem tiporhatnak mélyebben a sárba, a nyomorúságba és a megalázkodásba. Ezt mondtam mindig, de mindig tévedtem, soha nem volt igazam. Mindig van lejjebb és ameddig van lejjebb, addig én is egyre mélyebbre fogok süllyedni. Kesernyés mosoly ül az arcomra, amikor eszembe jut, miképp vert át az élet újra és újra, hogy azt higgyem van még remény, hogyan adtam fel a túlvilágot néhány perc földi boldogságért annyiszor. Pedig a boldogság... nem más mint szegényes illúzió, hamis álomkép, amely mindössze arra hivatott, hogy az élet megvédje önmagát a szabadulni vágyó lélek gyilkos ösztönétől.

Tekintetem a Temze mocskos, zöld vizébe süllyed, ahogy végiglépkedek a parton, szemeim előtt megjelenik a tegnap érkezett dísztalárja fehér csipkezsabója, finom bársonyszabása, a mandzsettagombokba írt B betűk fennhéjázó fénykacaja, a liliomillattól büdös menyasszonyi fátyol és a fehér csipketengernek tűnő iszonytató ízlésficamról árulkodó arai ruha, amelyet kitéptem a díszdobozból és pálcámmal,ezernyi Diffindo sikoltás között aprócska hópelyhekké szaggattam, majd a szétszórtam a kastélyban. Gyenge bosszú volt, de megérte minden percét, megérte látni az arcukat, amikor megpillantottak babakék köpenyemben, a Fekete Rémség fátylával a hajamban. Rájuk nevettem és mielőtt még Ceasar egy szót is szólhatott volna, dehoppanáltam. A finom, olasz szövésű csillogó anyag még mindig kócos és fakószőke tincseim közé tűzve lebegett, mint a szellem a holt fölött. Ha rám találnak, úgy hívnak majd: a Halott Menyasszony. Milyen szép.

Óvatosan megállok és mély levegőt veszek, az édes zsibbadás, ami erőt vesz rajtam, már régről ismerős. Mindig erőt vesz rajtam, ha valami nagy dologra készülök, ha épp feladatot teljesítek, amikor megölök valakit. Ma is ez történik. Csak most velem.

Az ajkam lassan elnyílik, a pálca útja pedig a nyakamról egyenest a halántékomhoz kanyarog. Itt az idő.

*Craig kezdeti elhatározása cseppet sem lankad egészen addig a pillanatig, míg kellő közelségbe nem érve kivehetővé válnak előtte a lány vonásai. A másik láthatóan nem veszi észre őt, ám nem csupán jómaga büszkélkedhet ezzel a kiváltsággal. Minden más létező, és élettelen magáénak tudhatja ezt a fakónak tetsző kiváltságot. Miközben haloványan lépdel a parton tekintete csupán az ódon kavargó vizet fürkészi. Ám Craig jól ismeri ezt a tekintetet, és azt is jól tudja a víznek, a folyónak, a mozgásnak, a lélek ajándékainak ehhez semmi közük. A szemek bár kifelé merednek, befelé kémlelnek, egy az Ausztrál számára ismeretlen belső világba révülten elszívva az elme minden pozitív vetületét. Egy szóval a látkép közelebbről szürke, és halovány, vagy tán sokkal inkább élettelen? Igen.. bármennyire is fáj ezt kimondani a látvány leginkább ahhoz hasonlatos, mint mikor tucatnyi hófehér pillangó összekapaszkodva egy szélvihar után élettelenül hányódik egy por lepte út mentén. Épp így támolyog most az ismerős lány a folyóparton.

Ez az pedig ami megállásra kényszeríti az ifjú varázslót, és a kezdeti lendület keserű dejavu-be fordulva át átszínezi az imént még szárnyait bontogató lelkesedést. Amennyire örült az ismerős arcnak, most annak halálra váltsága épp ilyen elánnal szegi kedvét. Pontosabban tölti el aggodalommal. Az Ausztrál tehát hirtelen torpan meg néhány méterre csupán a lánytól, és figyeli, ahogyan az megtorpan, majd lassan cselekszik. Amint az láthatóan valami hasítóan fájdalmasan mereng hátat fordítva neki, de nem csupán neki, hanem érzékelhetően lassan az egész őt körülvevő ismert világnak. Craig nem akarja elhinni, amit lát. Egyszerre ötlik fel benne az első találkozás halovány emléke saját aggodalmaitól elhomályosítva, a báli forgatag, és a tánc, majd az egészre kénes fátyolt borítva az a szorongató dejavu. A lány pont olyan törékenyen, és ingatagon álldogál a folyó peremén, mint a szellem orchidea annak idején az amerikai mocsárvidéken, mikor először látta a páratlan növényt, mely az életét hónapról hónapra meghosszabbító főzet fő alapanyag. Ez élteti azóta is, s része a pokoli versenyfutásnak az idővel, melyről Craig általában nagyvonalúan megfeledkezve éli mindennapjait tökéletesen tudatosan.

Úgy ingázik a képzeletbeli tornácon a szürkén lebegő fátyolos lemondással körülölelt lány, mint az a gondtalan, és csodálatos növény azon a keserű emlékű hajnalon az áporodott párától bűzkő mocsár mélyén magányosan, és elhagyatottan. Egy ismerős dallam is felcsendül Craig képzeletében, mely végül az olykor nagybetűsnek tetsző, de nála mégis magától értetődő, és őszinte tettekre sarkallja. Amint tovább szemléli a szinte már áttetszően bágyadt, és lélektelen lányt már kétsége sincs annak szándékai felől, melyet így, vagy úgy de meg fog akadályozni. Most az egyszer mindenképp.. ha más nem csupán a magának tett ígérete végett, hogy még egyszer megszólíthassa a lányt, kit csak magában úgy nevezett a Szőke a Könyvespolcok mögül.

 A probléma önmagában azonban ennél összetettebb, mely szakavatott cselekedeteket kíván. A távolság köztük csekély. Azonban a pálca kíméletlenül a lány halántékára csúszik, már-már lassacskán el is hangzik az eltervezett varázsige, mely a tervek szerint bizonyára véget vetne az egésznek..  Craig pedig a szükséges pillanat elérkeztével  villám gyorsan szinte gondolkodás nélkül cselekszik, kihasználva, hogy a lány korábban nem vette észre.*

-   Torpeo Partis!! * Hallhatja a lány a háta mögül az ismerősnek tetsző hangot, s ha az Ausztrál nem véti el, amire ebből a távolságból talán kicsi az esély azonnal elemi zsibbadás lesz úrrá a lány karján, minek hatására az teljesen lehanyatlik, és a pálca is kieshet a kezéből, melyet a nyomban a lány mellett termő Ausztrál elemelne fel , és a kezében tartva azt fordulna a másikhoz.*
-   Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de ezt nem hagyhatom.. *Bámul a bizonyára meglepett másikra reménykedve benne, hogy nem lőtt bakot az akciójával.*

[- Ei Marwola...]

- Ei Marwola... - kezdem lassan, lehunyt szemekkel, a magamba zárt süket, néma lélegzettel, ami minden más zajt elűzött a fejemből: a Temze csobogását, a sétány kövein kopogó csizmahangokat, a libbenő fátyol surrogását a hajamban, a zizegő ruhát, a reccsenő csontokat, a pálca erőgyűjtő sercenését, de valami mégis megzavart és minden visszajött. Egy világ ordítása hasított belém, ahogy lehanyatló karom után néztem és kétségbe esve felkiáltottam, megpróbálva még egyszer - Ei Marwolaeth!

Az átok a vízbe hull, ahogy ernyedt kezemből  a pálca is, ami oly' védtelenül és dühösen hagy engem, hogy minden észérvet félretéve először nem vettem fel, hanem a merénylő után néztem, aki épp előttem állt, pálcáját rám szegezve, valamit mondott is, de nem érdekelt. Rögtön felismertem.

Nicholls.
 
Abban a pillanatban, Merlin szakállára, senkit nem gyűlöltem annyira, mint őt. Senkit az életben. Ugyanaz, vagy lehet, hogy még hevesebb undor és utálat ült ki sápadt arcomra, sütött fekete karikákkal szegélyezett szemeimből, mint amit Ceasar iránt éreztem, ahogy a fiatal fiúra pillantottam, majd jobb kezemmel gyorsan a pálcáért nyúltam, mint azt kellett. Már a nyelvemen volt az átok, ami eltörli a föld színéről, de elvétettem, könnyektől elhomályosult látásom, remegő tagjaim mind ellenem dolgoztak.

- Te átkozott! - tört ki belőlem. A kevés járókelő, aki erre járt épp gyorsan tovább sietett, mind ugyanazzal a tekintettel néztek rám, amellyel mindenki más is szokott. Elegem van abból, hogy őrültnek néznek, elegem van abból, hogy mindenki jobban tudja mit kéne tennem, hogy hogyan éljek, hogy mindenki csak átlép és belém törli a mocskát! Elég volt! Miért nem hagynak meghalni? Miért nem hagynak már békén?!

*A számmisztika avatott szakértő, de még az efféle dolgokban járatlanok is gyakran vallják, a hármas számnak komoly jelentősége van. Persze, hogy ezúttal ennek mi köze bármihez azt nehéz volna megmondani, főleg azoknak, akik az Ausztrálhoz hasonlóan kevéssé jártasak a számmisztikában. Tény, ami tény, azonban hogy a történtek, és a kialakulóban lévő események ellenére, ez a pár 3. véletlenszerű találkozása.

Az Ausztrál varázslata pedig célt ér.. s szavait érdektelenség, és dühtől átitatott pillantások kísérik. Lenne most ideje magához venni a lány pálcáját, de nem teszi. A lány által használni kívánt varázsige dacosan gyűlöletes pillantások közepette furcsán, és ismeretlenül visszhangzott Craig fejében. Miközben a pálcáját lassan kicsivel lejjebb engedi, a lány lassan újra magához veszi a sajátját. Majd haragja kiteljesedvén könnybe lábadó szemekkel átkozza a fiatal ausztrál varázslót. Craig lassan teljesen leereszti a pálcáját, tudja, hogy nem lesz rá szüksége a védekezéshez. Ezúttal nem, így felfegyverkezve, és a haragtól elvakultan is jóval védtelenebb nála a halovány szőkeség.

„te átkozott”.. csupán ennyi jutott Craig-nek, s ezen egy cseppet sem csodálkozik nem is vár mást, ám a másik néma, de mégis beszédes tekintettel áll előtte. Craig lassan leszegi a fejét, és végleg elteszi a pálcáját. Tisztában van, és volt a lány szándékával, úgy ahogy most azzal is, hogy a harag, a kétség, és az elkeseredettség a legkevésbé sem rá irányul. Továbbra is maga elé bámulva határozottan szól most a másikhoz.*

-   Szerintem nem lenne bölcs épp itt, és épp most.. Nem hinném, hogy ezt érdemled, és a legkevésbé a saját kezed által..

-    *Halkul el végül.. és furcsa komolyság bújik meg a szavai mögött. Nem vár sem pozitív reakciót a másiktól, sem pedig bármi ehhez hasonlót. Egyszerűen azért lépett közbe, mert úgy érezte nem tudná holtan látni a másikat, bár nem is ismeri.. Hirtelen döntés volt.. talán a következmények is azok lesznek. De ez már nem is igen érdekli.. úgy cselekedett, mint mindig.. a szerint, amit helyesnek érzett.. akkor  igen akkor.. *

[- Bölcsesség? Érdem? Ugyan, mit jelentenek ezek a szavak? Nagyon jól tudom mit érdemlek, Mr. Nicholls, tudom, hogy megérdemlem a lélek nyugalmát, a végigaludt éjszakákat, a szabad akaratot, a döntés szabadságát, hogy rendelkezzek a saját életem felett! Felnőtt nő vagyok, Merlinre is!]

A világ megdől és darabokra törik, a földre omlik körülöttem, hogy újra felépülhessen a kegyetlenség szürke köveiből és a szomorúság, gyász és elhagyatottság szürke pamacsaiból az égen. London soha nem volt még ettől visszataszítóbb és ijesztőbb, soha nem éreztem még magam ilyen elveszettnek, ilyen tehetetlennek. Hogyan élhetnék úgy, hogy még a saját életemet elvenni sincsen jogom, hogyan akarhatnék így élni?

- Bölcsesség? Érdem? Ugyan, mit jelentenek ezek a szavak? Nagyon jól tudom mit érdemlek, Mr. Nicholls, tudom, hogy megérdemlem a lélek nyugalmát, a végigaludt éjszakákat, a szabad akaratot, a döntés szabadságát, hogy rendelkezzek a saját életem felett! Felnőtt nő vagyok, Merlinre is! - fakadtam ki. A téboly döngette a kapukat a mellkasomban minden dobbanással.

 - Mindent elvehetnek tőlem, mindent, de ezt nem! Megérdemlem a halált! Ha valaki megérdemli, ha valaki megszenvedett érte, az én vagyok! Csakis én! - ordítottam rá zokogva. - Így hát nagyon kérem, Mr. Nicholls, hagyja, hogy bevégezzem utolsó akaratom és itt rogyjak földre saját kezem által, mint a csatamezőn, amelyen semmi keresnivalóm!

Túl sok van már a számlámon és túl kevés dolog, ami ehhez a helyhez, ehhez a világhoz köt. Túl rég vágyom már érezni a halál fagyát, a puha szemfödőt, a krizantém illatot a sír felett lebegni, túl régen járom ezt a kihalt, elhagyatott utat egyedül, megfosztva mindentől, ami valaha kedves volt nekem: a családtól, az otthontól, az emlékektől, a gyermekkortól, a szerelemtől, az élettől. Túl régen halogatom már és most mégis elbizonytalanodom, ahogy felpillantok a férfi arcára és megkérdezem:
- Miért ártja magát olyan ügybe, amihez semmi köze? Miért akar megmenteni? Talán hősnek érzi magát, meg akar menteni egy eltévelyedett lelket? - szegzem neki a kérdést egy fokkal talán nyugodtabban. - Talán valaki olyannal kellene kezdenie, akinek még van lelke.

*És a kettejüket körülvevő hangulat valóban csak mélyebb, és mélyebb bugyraiba süllyed annak a kilátástalanságnak, és reményvesztettségnek, mely valóban a „találkozás” első pillanata óta kíséri az eseményeket.  A szitkok, és a jogos kétségek zápora továbbra sem apad. S mi tagadás Craig a maga módján rászolgált ezekre. Úgy áll ott most megkövülten a másik előtt, mintha a legszörnyűbb bűnt követte volna el, amit csak ember.. elkövethet egy másikkal.. szemben.. S Craig azt is jól tudta, hogy a másik szempontjából ez a vád tökéletesen helytálló.. s ki más mint ő akik az egész középpontjába helyezkedett..  jóhiszeműen, de saját akaratából. 

Ez a harmadik találkozásuk.. de ha egy gondolatnyit is habozott volna bizonyára a a második lett volna az utolsó.. pontosabban az utolsó azok közül ahol még élve láthatja a másikat, és beszélhet hozzá..  hallgathatja szidalmait, és magába ihatja annak keserűségét mint egy ócska szivacs melyet egy vödörnyi fekete festékbe hullajtott a sors. S mindezek mellett semmit sem tud a másik bánatáról. Reményvesztettségének forrásáról. Csupán azt érzi jól, és ellentmondást nem tűrően, hogy a másik szenved, s hogy most így még inkább elmerül saját kilátástalanságában.

Ki tudja.. talán hosszú idő óta az első igazán bensőséges és saját elhatározásának vetett gátat az ausztrál.. meggondolatlanul.. Igen bizonyára erről is van szó.. nyugtázza magában Craig miközben továbbra is maga elé bámul ernyedt végtagokkal. A megbánásnak semmi jelét sem mutatja azonban. Cselekedete önző lett volna..? Olyasmitől fosztotta mega másikat, mely vele született s szenvedéséből fakadóan elidegeníthetetlen joga? Bizonyára.. így van..  ezt be kell látnia.. de mérlegelés nélkül most is csupán azt az elemi, és ösztönös érzést hajtja magában.. Nem lenne képes holtan látni a másikat.. nem így nem most.. és nem ilyen egyszerűen..

„megérdemlem … hogy rendelkezzek a saját életem felett!” Szívja  magába a fakó teremtés sirámait a sápadt Ausztrál.  És szinte alig érzékelhetően de mintha bólintana.. egyetért a lánnyal. S ha az megtalálná netán  a lány dühétől fakó kék tekintetét láthatná,.. láthatná, hogy Craig soha nem vitatná el a másik ehhez való jogát.. ugyanakkor a megbánás jelei sem mutatkoznak a szemeiben.. furcsa távoli, de mégis reménytelenül őszinte, és szégyenteljes Craig pillantása.

Reménytelen hiszen hisz abban amit tett.. oly keveseknek adatik meg ma már ez a kiváltság az Ausztrál mégis köztük azon kevesek között akik hisznek a tetteikben hibásak azok vagy sem.. egy egésznek lát mindent.. és csupán az első és meddőn őszinte gondolatai vezérlik. Lett légyen az egy épp most kipattant szikra vagy egy éveken át érlelt idea..

Ha egy percre is csupán de észreveszi a varázsló tekintetét Deliah tökéletesen érezheti ezt.. épp úgy ahogy Craig is tisztában van azzal, amint a másik egy percre most.. de elbizonytalanodik.. Meg akarom menteni..? teszi fel magának párhuzamosan a kérdést a fiatal varázsló.. fogalmam sincs.. ha ez egyet jelent azzal.. hogy képtelen volnék valaha is holtan látni talán igen.. „Miért ártja magát olyan ügybe, amihez semmi köze??” Fakad ki a másik. Mire az Ausztrál végre lassan felnéz, és tudatosan is elkezdi a másik tekintetét keresni, majd ellentmondást nem tűrően jelentőségteljes hangon de més csendesen szólal meg.*

-   Nem tudom.. talán egyszerűen azért mert nem lennék képes holtan látni téged.. *Mélyet sóhajt és semmi jóra nem számítva végleg elteszi a pálcáját a nadrágzsebébe.*