[Mindenki megvan?]

Sass!

A korábbiak után, és ahogy a folyosó vége sötétbe veszik, igazán nem kéne meglepjen már, ahogy egyedül találom magam. A tarolóátkom végén mintha hallottam volna valami üveges csörömpölést, és tartottam a lépést a csajokkal, amennyire a sarkukra lépés nélkül lehetett. Mégis, ahogy kiérek a következő terembe, se őket nem látom sehol, se bármilyen szilánkokat - bár annyi egyértelművé válik, azok honnan származhatnának. Tükörlabirintus, mert persze, mert ehhez a cirkuszhoz csak nem lehet kihagyni a klasszikusokat. Remélem legalább odakint várnak majd minket végtelen kenyérrel. Szponzorál minket az Olive Garden is?
De egyelőre, ismét, mert nehogy már ne akarjanak szétültetni teremről teremre - eskü nem is leveleztünk a pad alatt! - megint egyedül kezdek, társaságnak csak a tükörképemmel ...aki nagyon üthetően vigyorog rám. Én is ilyennek szoktam látszani?
-Mindig el fogod veszíteni őket...
Sóhajtok egyet - persze, hogy szájal is. Nem én lennék..? Jury's out, de lehet egy reality check tényleg nem válna káromra, ha ezt nem is akarom bevallani. Bár valószínűleg érdemesebb egy hagyományosabb tükörbe néznem érte.
Felmérem a teret, vajon mekkora lehet, és meddig terjedhet benne a hangom - bízok benne, hogy ugyanazon a labirintuson osztozunk, ha szétszórva is, nem mindenki saját zsebdimenziót kapott. Közben a tükörképemhez közelebb sétálok, és csak hogy éreztessem, hogy a szavait figyelmen kívül hagyom, megigazítom benne a talárom flegmaságát - a sminkemet itt csak elkenni tudnám, de elég visszafogott volt egyébként is, hogy nem sírtam szét szörnyűségesen.
-Ne aggódj, pont úgy nézel ki, mint az a züllés, ami ellen jobb helyen óva intenek.
-Szivem, pont ez volt a lényeg.
Hátat fordítok neki - persze hogy ott fog várni valahol szemben is - és felemelt fejjel, a torkomnak szegezem a pálcám.
-Sonorus. Mindenki megvan?- Egy pillanatra csak figyelek - érkezik-e válasz vagy más reakció, merre látok támpontokat a tájékozódáshoz, milyen magasnak és vastagnak tűnnek a tükörfalak, el tudom-e érni a tetejüket átmászni és elbírnák-e a próbálkozást. Mindenesetre innen csak befelé vezet az út bármerre, úgyhogy elindulok.
-Olyan hasznos dolog ez a mágia, annyi módon át lehetne sétálni ezeken a falakon, mint ha útban sem lennének. A kis barátnődnek biztos lenne rá ötlete ...ha eszedbe jutott volna egyáltalán megkérdezni.
Ha csak kijutni kéne, egyszerűen az egyik kezemet a falon tartom, és végigkövetem -...Mert persze, magadtól nem tudnál ilyesmit.- és valahol végigér a fal, elvezet a kijáratig. De igen, ezzel minden zsákutcát is körbe kéne járni, ami a kiútról ágazik le, tehát erre a módszerre nincs időnk.
-Apropó, igazán cuki lehetett ahogy táncoltatok. Kár hogy soha nem vállalna föl. Ahhoz nem vagy elég jó parti.
-Nem az én tükörképem vagy? Mások érzései nem tartoznak rád.
Próbálok a tájékozódásra figyelni, merről hallok, netán látok valamit a többiektől, ami irányt ad. A pálcám hegyét a nyakamhoz illesztem ismét.
-Ha tudjátok követni a hangom irányát, jelezzetek vissza, és próbáljuk megtalálni egymást?- A végét nyitva hagyom, valószínűleg van jobb ötlet, mint fennhangon közvetíteni magunkat, -Duh!- de még mindig a first contact-al kell kezdenünk. Ha van valami diszkrétebb módszer a továbbiakra, én mindenre nyitott vagyok.
-Biztos tudna valamit a tájékozódásra is. Meg se próbált tanítani egyet, mert nem hitte, hogy megmaradna  fejedben, vagy csak tényleg te nem figyeltél oda.
Megtorpanok, aztán bájos mosollyal somfordálok közelebb az aktuális tükörképemhez ...aztán hirtelen mozdulattal próbálom a balommal pofánkönyökölni - tükörképtől nem meglepően persze másolja a mozdulatot, de a gesztus számít - Ugyan nem acélból van, de az egy tizenhatodos alulemezből is elég erős kell legyen a couter, hogy a könyökömért ne aggódjak, bár egy repedésnél többre a tükrön se számítok.
-Mit mondtam!?
Aztán indulok tovább, keresve a megfelelő fordulókat, és a remélhető segítő jeleket a többieket megtalálni. Ha Heliodora vélt érzéseiről letakarodik végre, igazából a tükörképemmel is a legidegesítőbb, hogy amikor szájal, lehet valamit nem hallanék meg miatta. Újat nem mintha tudna mondani.
-Ők is elboldogulnak nélküled.
-Oké, valld be, hogy ez még tőled is olcsó húzás volt.
-Nem olyan olcsó mint te.- És még pimaszul somolyog is hozzá.
-Cuki. Nekem legalább van életem.
-Milyen tartalmas, produktív élet.
-És? Ha néha csak jól érzem magam? Én legalább tudok olyat, az én létezésem nem merül ki kizárólag mások lehúzásában. Veled mizu, terád van szüksége a többieknek?
Mi az, babám, erre tán nincs mit mondanod?
Talán jobb is - mintha hallanék valamit nem túl messziről. Mozgás? Beszédhang, talán egy másik tükörkép "bátorító" szavai? Néhány falon túlról jöhet még, nem a legtisztább, hogy biztosra be tudjam azonosítani. Óvatosabbra veszem a lépteimet, és bár egyelőre a padló felé szegezve, a pálca is ott van mozdulatra a kezemben.
Még a tükörképem is suttogóra veszi, ahogy befordulok egy sarkon, ami remélhetőleg a neszek irányába visz tovább.
-Óóó, a reductodat ismerem már. Bízok benned, ezúttal gyönyörűen sikerülni fog ...amint egy barátod az, akit eltalálnál vele. Ez a legbiztosabb varázslatos képességed, csak rontani a dolgokon.
Valamennyi igaza épp lehet, ahogy elfelejtek figyelni a diszkrétebb hangerőre.
-Babám, tudod miért nem érsz fasse? Nem tudsz olyat mondani, amit ne kaptam volna meg önmagamtól már ezerszer! A rutin meg az évek, bízd rá a profira, kicsilány.
Hagyom, hogy megismerkedjen az egzisztenciális krízisével, ahogy fordulok egy újabb sarkot. Az a hibája még, hogy kívülről hallva rég megtanultam elengedni az ilyen szavakat. Sticks and stones, ahogy mondják. Belülről pedig sokkal mélyebbről jönnek az én hangomon a vádak, mint amihez valami nemrég összebűvölt tükörkép remélhetne felérni. Régi barátaim, talán a Serleg lángjaiba is velük dacolni dobtam be a nevemet, és azóta biztosan, velük dacolni kelek fel és megyek tovább, ameddig van még erőm. Annyi ponton feladhttam volna mindegyik próbán - de itt vagyok még, nem? Minden apró hibámat elkísérik, el fogják ezen a termen túl is, babám, hozzájuk képest semmi vagy.
Ezúttal biztosabb vagyok a lépések hangjában - bárkié is, az enyémben biztosabb lehet, valószínűleg az előbbi szavaimat hallotta is. Egy sarok még.
Ismét készenlétben tartott pálcával fordulok, de amint felismerem akár Lolitát, akár Siennát, egyből felemelem mindkét kezem -Csak én vagyok.

- real Vale: skyblue
- tükör!Vale: lightblue

- A többiek biztosabb elérése Sonorus által felerősített hanggal, a navigálás segítése így
- Hangok és egyéb jelzések figyelemmel követése a többiek helyzetéről
- Sienna és Lolita megkeresése a labirintusban, hogy újra csoportosuljanak

[- Pedig csak te tehetsz róla.]

third task

third task

Fifth floor

TW

Vérmegjelenítés, testképzavar, depresszió, káros ideológiák, öngyűlölet,

Ösztönösen húzom be a nyakam és emelem magam elé a pálcám az átkok érkezésekor. Kétlem, hogy megláttak volna – a kiábrándító bűbáj biztosan működött még, amikor beléptem az ajtón, rám se nézhettek volna, amíg a hatása alatt vagyok. Nem vagyok képes arra, hogy időben reagáljak a történésekre; felfogom, hogy a palantír darabokra hullott, és azt is, hogy valami, talán üveg törik előttem. Nincs már időm védekező bűbájra, így csak a karom kapom lehunyt szemeim elé, hogy eltakarjam őket. Az apró szilánkok felhasítják bőröm, arcomból, karomból és felsőtestemből is apró sebeket nyitnak, de a szemeim épsége az elsődleges.

Hallom magam mögött a lépteket; vélhetően meglátnak ők is, mielőtt a terem mágiája elragadná őket valahová. A világ nem forog viszont a talpam alatt, ezúttal talán nem a gravitáció, vagy annak hiánya lesz a legnagyobb ellenségünk.

Mutatóujjammal letörlöm a kiserkenő vért az ajkamról. Ismerem már az ízét, az emléke pedig elég arra, hogy görcsbe álljon a gyomrom emlékeztetőül arra, hogy talán mégis rosszabb vagyok, mint amilyennek gondolnak. Az emlék akkor is rémként kísért, ha történetesen Malachi megbocsájtott nekem, és tiszta lapot adtunk egymásnak. Nincs időm viszont az önsajnálatra – a Kupát nem érdekli, hogy mit tettem, nem érdekli, hogy mit bántam meg, és végképp nem érdekli az sem, hogy túlélem-e az odáig vezető utat.

Látom a középre emelkedő pavilont. Valamilyen tükrökkel kirakott útvesztőben lehetek. Elővigyázatosságból a betört tükörhöz lépek, hogy a keretének egy darabjából vagy a szilánkokból védőszemüveget varázsolhassak magamnak. Nincs eszközöm jelenleg, amivel páncélozó bűbájt csinálhatok, mint a második próbán, és nem tartom jó megoldásnak, hogy folyamatosan készenlétben legyek egy protegora. Az előbbi incidens bizonyította, hogy nem lehet mindenre felkészülni. Nem törődöm most azzal, hogy mennyire fog jól kinézni, nem ez a prioritás.

Mire egy működő palantír megtalál a gongszót követően, sikeres varázslat esetén egy egyszerű, de célnak megfelelő védőszemüveg szolgál fizikai pajzsként az újabb szilánkoktól. Talán a sérüléseimet is el kéne látnom – még ha csak felszínesek is, de nem kellemes, ahogyan a bőrömbe mélyedt tükörszilánkok egy része még mindig bennem van. A Tusa azonban eddig fizikailag és mentálisan se terhelt még meg annyira, hogy egy darabig még ne bírjam ki. Van az az érzésem, hogy mennem kell tovább, még ha talán csak az adrenalin mondatja ezt velem.

A kiválasztott folyosóra való lépés előtt egy apró, tüzes vonalat próbálok húzni pálcámmal pirocus bűbájjal. Innen nézve végtelen hosszúnak tűnik a labirintus – és végtelen sokaságom is tükröződik vissza. Nincs időm céltalanul bolyongani; egyszerűen minden elágazásnál felrajzolok a választott irányba egy apró jelet. Ha zsákutcába kerülök, áthúzom majd a jelet, így az apró X-ek sorozata fogja jelölni, hogy melyik folyosóra ne menjek. A fal mellett haladva csak egy oldalsó kijáratot találnék meg előbb vagy utóbb, nem pedig a középen lévő platformot. Tudom, hogy a jeleimet megtalálhatja a többi bajnok is – belekontárkodhatnak, vagy követhetik is a jeleket. Nincs azonban hatásom arra, hogy ők hogyan választanak, és miként keresztezik majd egymást útjaink.

Hallom Vale felerősített hangját – ezek szerint épp nincsenek együtt. Nyilvánvaló, hogy a kiáltása nem nekem szól. Elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb beléjük botoljak, a kiábrándító bűbáj azonban nyilván okkal hullott le rólam. Egyelőre annyit tehetek, hogy nem abba az irányba megyek, ahonnan a kiáltást hallom.

Nehéz nem áldoznom a paranoiámnak, amikor mozgást vélek felfedezni. Ha a mai próba eddig még nem, de a tanév és a Tusával járó dolgok megviseltek. Lucindának nem kevés munkája volt abban, hogy legalább nagyjából felismerjem saját problémámat. Biztosan kinevetem magam tavaly, ha azt állítom, az egykori szenátor lánya fog segíteni ráeszmélni a dolgokra és valahogy összekapni magam a mélyről, de nincs szükségem parancsra, hogy kimondjam, félreismertem és félreértettem Lucindát. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek gondoltam.

Lopva pillantok rá az egyik tükörképemre. Egyáltalán nem foglalkoztam még azzal, hogy a lépcsőházas szint óta tulajdonképpen félmeztelen vagyok. Éppenséggel nem volt fontos. Nem gondolom, hogy okom van panaszra. Kifejezetten büszke vagyok a testemre, a sárkánysteak diéta és a rendszeres mozgás megtette látható hatását. Egyre többet ízlelgetem viszont a testképzavar kifejezését, miként egyre jobban kezdenek el zavarni arcomnak nem annyira előnyös vonásai. Nem szeretem az orrom formáját, a szemeim alakját, és azokat a mély, sötét karikákat, amiket utoljára Chernov sminkje tudott csak eltüntetni Halloweenkor, amikor még szóba állhattam vele. Olyan érzésem van, mintha ezek a tükörképeim szándékosan a legrosszabb vonásaimat erősítenék fel, ez pedig valahogy… zavarba ejtő. Talán csak azért, mert a palantír is közvetíti. Meztelen vagyok a világ előtt, és ha valamit, akkor ezt a részét gyűlölöm a legjobban a Tusának. Biztosan soha többé nem fogok csokibékát se venni – gyűlölöm azt a képet magamról, és gyűlölöm azt is, akinek az a ragyogó ötlete volt, hogy olyan gyakran pattanjon ki az én arcom a kártyákból.

Azonban annak tudatosítása, hogy vélhetően egyszerűen csak nem vagyok rendben önmagammal, elegendő teret ad arra, hogy kicsit magasabbról vizsgáljam saját helyzetemet nem csak a kinézetem, hanem minden más terén is. Hónapok teltek el azóta a beszélgetés óta, és hónapok óta törekszem arra, hogy a lehető legtöbbet foglalkozzak saját magammal. Nem oldódtak meg a problémáim, és abban is biztos vagyok, hogy talán évek munkája során leszek csak képes arra, hogy megbéküljek önmagammal. Azonban ez a sok, intenzív foglalkozás is elég volt arra, hogy máris érezzem Lucinda segítségének hatását. Morris talán kiváló abban, hogy felvértezzen átkokkal, Miguel az okklumenciával, Rokuro pedig azzal a taktikai szemlélettel, ami eddig is hasznomra vált, furcsa módon mégis az adta számomra a legtöbb pluszt, amit Yaxleytól kaptam.

Nélküle már rég kiestem volna, ahogyan átadom magam a pániknak a kötelek miatt.

Nem foglalkozom tovább azzal, hogy néznek ki a tükörképeim. Jelenleg úgy sincs erre hatásom. Mások külseje miatt pedig csak a legostobább és legfelszínesebb emberek ítélkeznek.

- Pedig csak te tehetsz róla. - saját hangom hallom vissza, a saját arcom néz vissza rám, talán épp azzal a védőszemüveggel, amit készítettem. Tükörképeim végtelenszer ismétlődnek, ajkukon pedig olyan mosoly terjed, ami a valóságban jelenleg nem látható rajtam. Elkövetem viszont azt a hibát, hogy pálcám hamarabb mozdul, mint ahogyan végig tudnám gondolni a helyzetet. Pálcás kezem előrelendül, hogy egy egyszerű tarolóátkot használjak rajta.. Biztos vagyok viszont abban, hogy amivel szemben állok, az nem ember, csak a Tusa egy újabb elmejátéka.

Egy tarolóátokkal telibe kapom önnön képmásom, a tükör azonban nem törik darabokra, nem követi azt szilánkok armadája, a védőszemüvegem pedig nem képes arra, hogy megvédjen átkom visszapattanásától. Az átok visszapattan a tükörről, egyenesen mellkason találva engem, ereje pedig nekilök a mögöttem álló objektumnak.

- Ne engem hibáztass. Csak visszaadtam, amit magadnak szántál. - ismételten kénytelen vagyok ránézni a tükörképemre, ahogyan megszólal.

- Eszem ágában sincs mást hibáztatni. - az indokoltnál talán gyorsabban vágom rá a választ. Pálcám ugyan még készenlétben van, tanultam az előbbiből. Hasztalan lenne még egyszer ártást vagy átkot küldeni rá, ha az csak visszapattan rám. Nem felejtettem el, hogy az ajtón át egy átok azért szét tudott törni egy tükröt előttem, tehát kell legyen módja a tükrök összetörésének. Csak nem biztos, hogy érdemes. Csak az újabb folyosót jelölöm meg, mielőtt befordulnék rajta.

- Tudom, mindig magadat hibáztatod. - követ engem a folyosóra a zsákutcába, pálcáját kedvtelve megforgatva jobbjában. Észrevétlen a határ a felelősségvállalás és az önmarcangolás között. Még ha ezt nem is értik meg, azáltal viszont, hogy elfogadtam Lucinda ajánlatát, valóban megtettem a lehető legtöbbet, ami az adott helyzetben lehetséges volt. Azért tettem, hogy ne bántsanak többé másokat miattam. Se Anniet, se Varvarát, se Tavisht…

- Irigylésre méltó az önzetlenséged. - gúnyos élét jól ismerem, nem szokatlan tőlem sem. A zsákutcából visszafordulva megjelölöm a jelemet egy áthúzással, hogy tudjam, arra felesleges többé mennem.

- Bármilyen görcsösen is kapaszkodsz, attól te még ugyanaz a szörnyeteg vagy, akinek mélyen belül gondolod magad, és amilyennek látnak. Igazad van, Solace Barebone… - megkerülhetetlenül követ tovább, épp úgy kapaszkodva a figyelmemért, mint én abba a hitbe, hogy mégis csak ember vagyok emberi hibákkal. Néhány hónapja egy szempillantás alatt megtörtek volna, ha így neveznek. De mióta Vitrol világgá kürtölte, a név elveszítette felettem a hatását.

- Nem csak a szíved romlott. A véred is az. - megfeszülnek ujjaim pálcámon. Érzem kirobbanni készülni a haragot, amiért az ő szavait használja, még akkor is, ha azokkal azon a januári éjszakán megsemmisített. Biztos veszített a bőröm a színéből, de mégis legyűröm a késztetést, hogy feleslegesen képmásomra rontsak. Az előbbiekből kiindulva csak önmagam sérülnék le vele.

- A vérem nem dönt helyettem. - hazug szavak valakitől, aki arra tette fel az elmúlt éveit, hogy minden áron megszabaduljon attól, amiről úgy gondolja, hogy fertőzi őt. Mindent megpróbáltam, ami eszembe jutott, megtettem mindent azért, hogy kimossam belőle azokat a bűnöket, amikkel az őseim fertőztek meg – csak hogy saját bűneimre cseréljem a Barebone-okét. A Serleg figyelmeztetett, már ha bármi értelmet találhattam abban, amit a Serleg Próbáján hallottam. Az önrombolás ezen formája a múlté, ám találtam rá más formákat, ahogyan a Barebone-ok bűneire is a sajátjaimat.

- Való igaz, Solace Barebone. Már nem a véred dönt helyetted. - a mosoly eltűnik arcáról, helyét pedig olyan szánakozás veszi át, amitől igazán kedvem lenne megütni. Értelmetlen volna viszont. Kezdem érezni azonban, hogy mire szeretne rávenni ez a szint, főleg az előző után.

- Döntenek helyetted azok, akiknek a kezébe adtad magad megszeghetetlenül. Mondd, Barebone, milyen érzés egy olyan ügyért harcolni, amiben nem hiszel? - lapos, gyűlölködő pillantást vetek a tükörmásra, mialatt egy új folyosót jelölök meg. A középen lévő platform egyre közelebb kerül hozzám.

Egyszerre tódul megannyi válasz a nyelvemre. Nem az ügyet szolgálom, hanem azokat, akiket ezáltal megvédhetek, még ha ezt csakis azok fogják megérteni, akik képesek magasabb szintről is szemlélni a dolgokat. Ezt sokáig nem értettem; gyűlöltem, hogy Amerika be akarta vinni a politikát az egészbe, gyűlöltem, hogy én vagyok a választásuk, mert Vale nem lehet az. És megint, a kishitűség mérgez tovább, ha arra gondolok, pusztán azért engem akarnak a magasba emelni, mert nem volt jobb. Mert egy sárvérűnél még egy vadász ivadéka is jobb.

Soha senkit nem fognak érdekelni az érdemeim miattuk, mindegy, hogyan teljesítek.

- És mindig csak a hibáidat látják majd. Csak a hibáidat. - a gondolatom kiegészíti a tükör, mintha egyenesen olvasna belőle. Tudom, hogy fel akar bosszantani, tudom, hogy azt akarja elérni, hogy megtörjek – ha pár hónappal korábban teszi, akkor bizonyára sikerül is neki. A bukásomat szeretné látni, mert az egész Tusa a kezdetektől erről szól. Mondandója kiegészítésére erőteljesen suhint egyet a jobbjában tartott pálcával. Az átok a fejem mellett suhan el, hogy összetörje a mögöttem lévő tükröt. Jobban rászorítok balommal pálcámra, hisz ez új, eddig a tükörképem ilyet nem csinált – eddig csupán visszapattant az a rontás, amit én szórtam rá.

- Nem közöltél ezzel semmi újat. - éveket töltöttem el önmagam gyűlöletével. Mi újat tudna mondani? Mi az, amit még nem tudok önmagamról?

- Nincs szükségem rád. Nélküled is önmagam legnagyobb szabotőre vagyok. - az ajtóknál se működött. Ennek a dolognak, ami tükörképem irányítja, nincs önálló tudata, csak mímeli azt, hogy feltartson a célomtól. Nem tudott közölni velem semmit, amit nem tudnék önmagamtól. Ismerem a hibáimat, és nélküle is naponta emlékeztetem magam önnön gyarlóságomra; vannak jobb napok, és vannak, amikor csak a látszat fenntartása motivál arra, hogy emberek közé merjem rontani a képem. Előbb-utóbb pedig azt a pár embert is el fogom marni magam mellől, akik hajlandóak voltak úgy kezelni, mint egy normális, átlagos embert.

- Nem azért vagyok itt, hogy újat mondjak neked, Barebone. Addig ismétlem majd, amit tudsz, amíg el nem felejted, hogy volt valaha olyan, hogy mást gondoltál magadról. Addig mondom, hogy csak sajnálnak, amíg egy ölelésben is undort érzel majd, és ott leszek benned akkor is, ha valaki azt mondja, szeret. Ó, ne félj, Solace Barebone, nem felejtelek el, és mielőtt még elhiszed, hogy tényleg szeretnek, a füledbe suttogom az összes hibádat! Iszonytató vagy, Barebone, a normális emberek csak viszolyognak tőled, ezt te is érzed! És akkor, amikor azt gondolod, egyedül vagy, én mégis ott leszek veled, Barebone, hogy halkan emlékeztesselek rá… - hangját suttogóra fogja, és amennyire képes, megpróbálja bezárni a távolságot köztünk a tükörben.

- …hogy csak jót teszel nekik azzal, ha megkíméled őket önmagadtól. OSRUPTUM! - karja hirtelen lendül a következő átokhoz, amit még Morristól tanultam nyáron. Félem az erejét, félem azt a következményt, amit okozhatok vele, emberen nem használtam soha. Csak azon a halloweeni éjszakán jutott eszembe, amikor egy ennél nagyobb félelem rábírt erre.

A mélyvörös fénycsóva egyenesen jobb karom felett, a vállamon talál el. Talán még a palantírok is képesek közvetíteni azt a jellegzetes, hidegrázó, roppanó hangot, ami kulcscsontom törését jelzi. Pálcás kezemmel azonnal odakapok az éles fájdalom helyére. Eltörpül mellette az a pár szilánk, amik néhány perce a bőrömbe fúródtak.

Szemem sarkából látom csak ismételten lendülni a kezét; komolyan elgondolkozom azon, hogy vajon képes lehet-e arra a főbenjáró átokra, amit Morristól tanultam meg. Egy ilyen entitásnak nem lehet viszont valódi tudata, igazi akarata, és még akkor is, ha minden varázslatot ismer, amit én is, nehezen tudom elképzelhetőnek tartani, hogy sikeresen elvégezhetné rajtam az imperiatust. Az nem szól másról, mint lenyomni az akaratod a másikon, de a tükörképem akkor sem egy önálló akaratú dolog, nincs valódi lénye, képtelen arra, hogy mentális erőfeszítést tegyen.

Éppen ezért teljesen felesleges feleselnem vele. Ráérek majd összetörni akkor, ha kijutottam innen lehetőleg élve.

Nincs időm felrajzolni a jelet a folyosóra, hogy időben el tudjak menekülni a következő ártás elől. Sértegetései végigkövetnek a folyosókon, be a zsákutcákba, és csak nézem, ahogyan a már egészen közelinek ígérkező pavilon hirtelen sokkal távolabbra kerül tőlem. Minél hamarabb vissza kell jutnom egy olyan folyosóra, amit megjelöltem. Vagy le kell rövidítenem az utat az egyértelművel. Az első átkom lepattant, de kell, hogy legyen megoldás rá. Az egyik zsákutcába érve célzok az üldözőmre; eleget gyakoroltam, jól tudom, nagyon is tudom, hogy milyen erőre lehetek képes, ha mindazt a haragot, mindazt a dühöt, amit tartogatok, szabadon engedem. Még meg is köszönhetném a tükörképnek; a maga módján talán még segít is abban, hogy a varázslatom elérje az erejét.

- Confringo! - nem foglalkozom a húsomba fúródó üvegszilánkokkal. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy sérülni fogok a próbán, a vér viszont nem ismeretlen már számomra. A szemeimet a védőszemüvegem védheti az üvegszilánkoktól, ha azt sikerült létrehozni. Csak jobb, nem pálcás kezem vállrésze tűnik furcsán eldeformálódottnak és gyanúsan lilának a kulcscsonttörés miatt. Talán nem elegáns a robbantó bűbáj, de mindenképpen gyors utat törhetek magamnak – remélhetőleg a többi bajnok elkerülésével.

Akciók:

- védőszemüveg készítése átváltoztatással (tükörszilánkok miatti elővigyázatosság)
- folyosók megjelölése Pirocus bűbájjal; ha először lép egy folyosóra, egy vonal, ha pedig kiderül, hogy zsákutca, akkor áthúzza a vonalat, és egy X jelöli, hogy az zsákutca
- confringo a lehető legtöbb tükör letarolására, hogy közelebb jusson középre

Sérülések: vélhetően rengeteg üvegszilánk és nem pálcás kéznél kulcscsonttörés garantált