Az Első Próba - Lelátók

[az első]

az első

2005, november 26

burned
and ached
for wings

káromkodás, bántalmazás és gyilkosság említése

Óvatosan lélegzem be a hideg, november végi levegőt - mintha bánthatna, mintha attól kellene félnem igazán. Mintha tudnék egyáltalán igazán lélegezni.
Napok óta - talán hetek. Talán mióta a Serleg kidobta a nevét. A nevüket. A hideg hirtelen szokatlan, harapós, belevérzi a torkomba azokat a szavakat, amiket egyébként sem tudnék kimondani - hogy tenném?
Akkor nem lennék ennyire kibaszottul…
Elhelyezkedek Piroska és Amy között, de szeretnék valahol teljesen máshol lenni - nem tudom, fogalmam sincs, hogy hol, hol létezik-e olyan hely, ahol tényleg szeretnék lenni, hogy bárhol kevésbé érne utol ez a… fájdalom? Nem fáj - a saját bűntudatom fáj, égeti a torkomat, mint a sav, égeti a bőrömet, mint valami, ami át szeretné szakítani azt, de tudom, hogy ettől nem menekülhetek el.
- Hm? - Féloldalról pillantok Piroskára, valamiről beszél, egészen biztosan beszél…  mindenki beszél, mindenki annyira kibaszottul beszél, hogy zsong tőle a fejem. Belülről harapok a számba - hirtelen egyszerűbb, mint a cigarettámért nyúlni. - Cukorlevet?
Talán vissza kellene kérdeznem, talán úgy kellene tennem, mint egy értelmes ember, aki odafigyel a barátjára - de ahhoz kellene, hogy egyáltalán képes legyek rá, olyan dolgokra, amikre… amikre mindenki képes, akibe szorult egy kis empátia. Például rákérdezni, hogy minden rendben van-e vele - szokatlanul… csendes volt az utóbbi időben, visszahúzódó, és bár megfordult a fejemben, hogy az én hangulatom van rá ilyen hatással, Piroska sosem volt igazán… ilyen. Mindig kifejezett érzékenységgel tudta kezelni a mélypontjaimat, akkor is, mikor azok mindennapossá, megszokottá váltak; sosem tűnt úgy, mintha fulladozna tőlem, sokkal inkább, mintha… mellettem lubickolna a vízben, úgy mosolyogva, mintha nem lenne semmi gond a világon. Mintha annyira kibaszottul könnyű lenne - de néha valóban úgy tűnt.
Talán titokban csalódott, hogy ő nem lett bajnok? Vagy ennyire aggódik Siennáért?
Nem volna annyira… elképzelhetetlen gondolat, ugye? Én is úgy érzem, hogy megfulladok - de talán egyszerűen csak rá kellene kérdeznem.
Ines és a cerberus tényét nem kommentálom, igyekszem inkább magamban is halkan - legnagyobb szerencsénkre valószínűleg összebarátkoznak, pláne, ha valami kifejezetten elvadult és rosszindulatú példányt kap, ugye? Kibaszottul kellene már egy szál cigi.
Halványan megrezzenek, ahogy Piroska elkapja a kezemet, de nem veszem le a szememet a sorsolásról, ahogy megjelenik Sienna neve - wampus.
Összevonom kissé a szemöldökömet.
- Persze, minden rendben lesz. - Minden rendben lesz, ugye? Nem, mintha Siennában kételkednék - pontosan tudom, hogy miért van ott, ahol, és azt, hogy ha valaki megérdemli a bajnoki címet, akkor az ő. Nem - a körülményekben nem bízok.
A szemem sarkából pillantok csupán Amyre, mielőtt végül előhúznám a cigarettatartómat szabad kezemmel - előbb őt kínálom meg, mielőtt kihúznék egy szálat magamnak is.
Minden egyes körrel egyre inkább azt érzem, hogy nem kellene itt lennem.
Ines, Vale, Sienna - az első két körre nem szentelek nagyobb figyelmet, ahogy viszont Sienna lép az arénába, kicsit előrébb dőlök, ujjaim közt gyűrögetve egy második, még meg nem gyújtott szálat. Nem kellene aggódnom érte, egyikükért sem - a Serleg… a Serleg pontosan tudta, kit és miért választ, ugye? A Tusa célja pedig nem az, hogy megöljenek bárkit is - már nincsenek olyan sötét… erők a világban, mint akkor. Nem mindenhol.
Túlságosan fókuszálok ahhoz, hogy egyből feltűnjön, Piroska mennyire szorongatja a kezemet, végül azonban felé pillantok, óvatosan megérintem a karját, hogy ne zökkentsem ki nagyon.
- Hé? - Figyelem egy pillanatig az arcát, az őszinte aggodalmat és majdnemhogy… pánikot rajta. - Nem lesz semmi baj.
Az aréna már tükör-és fényjáték, bántja kissé a szememet, de hirtelen olyan, mintha nem is Sienna szerepelne odalent; elemében van, egy egészen másfajta tűz ég benne, mint ami a meccseken szokott, vagy bármikor máskor: nem vagyok benne biztos, hogy ő teljesen bízott magában, hogy elhitte, hogy valóban megérdemli a bajnoki címet. Abból, ahogy küzd a wampus ellen, mégsem ez látszik - halványan elmosolyodom, ahogy ajkam közé csúsztatom a meggyűrt cigarettaszálat.
A nézőtér egy emberként hördül fel, ahogy Sienna megszerzi a zsákot, én pedig visszahajolok Piroskához.
- Látod? Megmondtam.
Mosollyal figyelem Sienna mozdulatait a sátor felé - egy pillanatig, egy utolsó pillanatig. Mindig minden az utolsó.
Olyan érzés, mintha a lélegzet megkeseredne az orromban, torkomat égeti a dohányfüst; mint a hideg szél az arcomat. Tudom, hogy idevaló - próbálom elhitetni magammal, újra és újra, próbálok ránézni, próbálok nem rosszullenni, próbálok… nem tudom, hogy miért pillantok oldalra. Olyan, mintha kényszerítenének, mintha valami húzná a pillantásomat - és mintha valami megcsavarodna a gyomromban, ahogy a tőlünk jobbraeső páholyban felbukkan Cryus. Udvariasan lépegetve át az emberek között, helyetfoglalva az egyik padsor közepén.
Szinte észrevétlen - ahogy oldalra pillant, egy lélegzetig összeakadva a pillantásunk.
Nem látom a mosolyt az ajka szélén - de tudom, hogy ott van.
Elengedem Piroska kezét, előrefordulok, de olyan, mintha viasz folyna a bőrömön - valami túl merev, valami, amiből nem lehet kitörni. Valami túl nyers.
Megpróbálok mély levegőt venni, a cigaretta lassacskán leég a kezemben - minden másodperc túl hosszúnak tűnik, túl véglegesnek. Túlságosan feszíti a mellkasomat. Kiabálni szeretnék, felpattanni - és mintha a talárom lassan bőrömre olvadna, minden túl nehéz, nem bírom mozdulni; egy pillanatra olyan, mint az a halloween. Mint az a szék, lent, az alagsorban. Csupán a vérszagot nem találom a levegőben - de talán már lélegezni sem tudok.
Érzem a felkavarodó vihart, valahonnan, a távolból - érzem a lelátó feszült csendjét, érzem Cryus pillantását  Lolitán, szinte szaggat, szinte feltép, szinte kiteríti saját maga elé a válaszokat; érzem a mágiát, a mágia csípősségét a levegőben, ízét a nyelvemen, a mágiát, ami Lolita, a mágiát, ami… ami nem való ide, nem ide, olyan egy pillanatra, mintha saját gyermekkorunkat látnám: annak összes fényét, összes kis görbe vonalát, összes naiv ígéretét; összes borzalmát, lassan szenesedve, elpusztulva - mint az egyre sötétedő bajnoki talár rajta.
Torkomban dobban a szívem, tudom, hallom, érzem, a cigaretta leporlik a földre: és még mindig nem tudok mozdulni, valami túlságosan csodálatos. Valami túlságosan borzalmas - borzalmasabb, hogy bármilyen szó elég legyen hozzá. Borzalmasabb, mint hogy bárki valaha is igazán megértse.
Ahogy odaér a viharmadár elé, már tudom - még feszíti valami a mellkasom, de már tudom, érzem, hogy nem fogja bántani. Még nem lélegzek, amikor leoldja a nyakából a zsákot - még nem egészen vagyok benne biztos, hogy valaha is újra tudom tanulni ismét, hogyan kell.
Csodálatos, gyönyörű, lenyűgöző - és annak minden kibaszott borzalma.
Úgy érzem, túl szűk az ülés - túl szűk az egész lelátó. Cryus mindent elfoglal - valami, ami lehetett volna, mindent elfoglal. Valami borzalmas - mindent elfoglal.
Levegőért kapok, de a lélegzet nem kellemes, nem feloldozás, nem jóleső - ez méreg, ez kibaszott méreg, állandó, folyamatos, sosincs vége. Sosem lehet.
Dünnyögök valamit, valami bocsánatkérés, legalábbis annak kezdődött - nem pillantok körbe, nem nézek senkire, ahogy felállok, nem nézek jobbra, ahogy leindulok a lelátóról, nem nézek jobbra, ahogy megpróbálok lélegezni, nem nézek jobbra, ahogy remegő kézzel keresem a cigarettatartót, nem nézek jobbra, ahogy lemenekülök a lelátóról, vissza a kastély felé, nem nézek jobbra - mert pontosan tudom, hogy mit látnék. Minden csodának, ami az arénában történt, a végét - valami véglegeset, valami fájdalmasat, valami elkerülhetetlent: valamit, mindent, ami az én hibám.
Nem nézek vissza a kastély felé vezető ösvényről - pedig már tudom, pontosan tudom, hogy az sem a sajátom; már semmi nem a miénk.

[Memento Mori]

Memento Mori

"Aut cum scuto aut in scuto"

2005. november 26.

külső | hangulat

Nyugtalanul fészkelődöm a helyemen, kezemben forró teát szorongatva, ahogy a körülöttem lévő izgatott tömeg moraját hallgatom. A lelátók biztonságos távolságra vannak az arénától, nem is az aggaszt, hogy nekem valami bajom lesz, inkább azokért a szerencsétlenekért idegeskedem, akiket bajnokoknak neveznek - ami számomra inkább tetszik gúnyolódásnak, mint dicsőségnek. A melegítő varázslatok, a tömeg és a kezemben lévő tea elég kellemes hőmérsékletet teremt, ennek ellenére mégis úgy érzem mintha vacognék.
Bár tény, alig pár hónappal ezelőtt, másokhoz hasonlóan azt gondoltam, hogy milyen érdekes lesz a hetedik és egyben utolsó évünk azzal, hogy megrendezik nálunk a Trimágus Tusát és külföldi diákokat fogunk vendégül látni, illetve szurkolunk annak a pár embernek, akiket kiválasztott a serleg. Ám nem sokkal azután, hogy a kék színű lángok közül kikerültek a nevek és némileg leülepedett a téma, szinte arcon vágott a felismerés. A Tusa nem egy játék. Olyan emberek néznek a halállal farkasszemet - ráadásul önként! - akiket ismerünk, akiket a barátainknak hívunk. A hideg futkos a hátamon a gondolatra, hogy például Holden is lehetett volna bajnok, és esetleges sérülés esetén nem tudom Oph, hogyan reagált volna.
És, ahogy ez keresztülfut az agyamon látom, hogy két háztársam felemelkednek a helyükről és a magasba tartják a Hugrabug zászlaját Cedric Diggory arcképével egyetemben. Némán talpra állok én is, hogy egy perces néma csenddel adózzam az elhunyt előtt. Azon kívül, hogy házunk volt tagja, nem tudom ki volt ő, nem tudom, hogy milyen volt, sem azt, hogy értékelné-e azt, amit most teszünk az emlékére. Csak azt tudom, hogy nem szeretném, ha valaki, legyen az akármelyik iskola tagja, követné a példáját és itt, ilyen körülmények között szenderülne jobb álomra.
Amint rövid előjátékunk véget ér, eldörren egy ágyú én pedig összerezzenek a hirtelen hangra a néma csend után. A kommentátorok - akiknek nevét jól ismerem én is - bemutatkoznak és ismertetik a mai nap menetét. Kezdetét veszi a próba.

· · ─ ·☀︎· ─ · ·

Inès de Saint-Vinant kezdi a megmérettetést a bajnokok sorából, ahogy megjelenik az aréna egyik oldalán látható három kapu egyikében. Filigrán termete és könnyed mozgása arra enged következtetni, hogy egy törékeny - és csodaszép - virágszál lépett most a halálverembe. Ám, ahogy ott áll, kihúzva magát rendezett, kék talárjában és várja a "szerencsekerék" döntését, megcsillan a szemében a magabiztosság, ami miatt elhisszük, hogy többre képes, mint az elsőre látszik.
A kerék megáll és az aréna másik oldalán megnyíló fal mögött feltűnik a Cerberus. Úgy gondolom a franciák hálásak lehetnek, hogy egyik bajnokuk legalább ennyivel megúszta, ha figyelembe vesszük milyen bestiák várnak még a többiekre. De az, hogy a zsákot a lény nyakába akasszák, az azért elég alattomos húzás a szervezők részéről. Főleg, hogy ennek nem egy, hanem három feje is van.
Inès végül igen vakmerő, de elmés megoldást kockáztat meg, amiért le a kalappal előtte. Alig bírok odanézni, mikor a szikla tetején elkezdi magához hívni a fenevadat. Bár nem lettem volna a helyében, még innen a lelátókról is elég kínos volt végignézni a Cerberus kis allűrjét, nagyon szépen vette az akadályt és az előnyére fordítja a dolgot, hogy meg tudja szerezni a zsákot.

A franciák nyitása után az amerikaiak folytatják a sort, méghozzá Vale Bate személyével, aki véleményem szerint egy túl széles mosollyal érkezik az arénába a bíbor színű talárjában. A kis közjátéka miatt látszólag lazán áll az előtte álló kihíváshoz, de gyanítom, ő sem veszi egészen komolytalanul a helyzetet és erősen dolgozik benne az adrenalin.
Nem várja meg, míg a kerék kisorsolja neki szánt bestiát, egyből akcióba lendül. Szerencséje viszont nem sok van, ugyanis egy Graphorn ront ki a nyíló falon át. Elkerekednek a szemeim, és már majdnem elmormolok egy imát is, hátha meghallja valami felsőbb erő és megmenti ezt a lányt.
Vale igen ügyesen teljesít a próbán, megmutatja, hogy mennyire talpraesett és kreatív, ha az életben maradásról van szó. Az egyetlen baki az egészben, mikor a szarvas bestia egyenesen a zsákra esik és egy rögtönzött emelőkarral kell alóla kihalászni. Szép volt, elismerésem, bár a kevesebb csók dobálgatásnak legközelebb jobban örülnék..

A Roxfort első bajnoka Sienna Scrimgeour, akire a Griffendél méltán büszke. Nem igazán állunk közelebbi kapcsolatban, de közös barátaink révén nem vagyunk ismeretlenek egymásnak. És amit eddig láttam ebből a barna hajú lányból, azt mondanám, hogy ő az akinek tényleg joga van ahhoz, hogy az oroszlános címert viselje magán.
Fekete-vörös talárban érkezik a közönség elé és olyan higgadt elszántság lengi körbe, hogy még ebben a hat méteres magasságban is képes kicsit megnyugtatni. De csak egy pár pillanatra, ugyanis először a keréken, majd a megnyíló fal mögött jelenik meg egy Wampus, én pedig elsápadok. Körülnézek, és látom, hogy nem én vagyok az egyedüli, akinek hasonló reakciója van, a griffendéles csapatkapitány ellenfele láttán.
Sienna is Vale-hez hasonlóan kezdi a küzdelmét, bár hozzáteszem, a sok villogás miatt egy idő után nem nagyon látom, hogy mi történik a veremben. A tükrös megoldása egy pillanatra elindítja a riasztót a fejemben, de gyorsan reagál és megszerzi a zsákot. Foltokban látom a körülöttem lévő éljenző diáktársaimat, és én is kieresztek a tüdőmből egy megkönnyebbült sóhajt.

Újra a franciákon a sor és rövidesen meg is jelenik a kék talárban Lolita Delacour, aki - ha lehet hinni a híreknek - kiváló párbajozó. Az arcáról még nekem sem sikerül leolvasnom semmit, mintha egy kifejezéstelen antik szobrot néznék. A mozgása és testtartása ellenben gyakorlatias és higgadt, olyan, mint aki tényleg tudja, hogy mit csinál.
A kerék ezúttal a Viharmadáron áll meg, ami rögtön a levegőbe is emelkedik, amint szabad utat kap a falon keresztül. Még mindig nyugtalanul bár, közben ámulatba ejtve figyelem a szárnyaló madár csodálatos megjelenését. Feláll a hátamon a szőr, mikor az ég kezd elsötétülni körülötte, baljós hangulatot adva ezzel a kolosszeum szerű arénának.
Lolita olyat alakít ezen a Trimágus Tusán, amit nem hinnék el, ha nem látnám. A zuhogó eső közepette nyújt gyakorlatilag békejobbot a Viharmadárnak. Az egész mintha egy romantikus némafilm lenne, ahogy egyre közelítenek egymáshoz és a lány a varázslataival mintha azt üzenné a bestiának, hogy "egyformák vagyunk." Gyönyörű!

Az Ilvermorny férfi bajnoka, Solace Barbon lép következőnek a pályára ugyanolyan - talán kicsit kevésbé kopott - bíborszín párbajtalárban, mint amit korábban Vale-en is láthattunk. Nem vagyok biztos benne mit gondoljak erről a fiúról, mindig olyan titokzatosnak tűnt nekem, ha a folyosókon láttam, de tény, hogy karakteres arca nem teszi könnyen felejthetővé - és bevallom, némi kíváncsiság van bennem, hogy milyen személyiség lehet.
A sors fintora, hogy a Viharmadár után most ismét egy repülni képes fenevadat sorsol ki a szerencsekerék. Ezek a szoborszerű lények, bár egyesek számára némileg romantikus hatást gyakorolhatnak - főleg, ha a gót építészet rajongói -, engem nem kellene leköpnie, már attól megfagyna az ereimben a vér, ha fele olyan közel szállna le hozzám, mint most Solace-hoz.
A fiú egyébként igazán közömbösnek tűnik, bár a tekintetén mintha azt látnám, hogy folyamatosan forognak a fogaskerekei, minden mozdulatra és reakcióra odafigyel. Halkan sikkantva a szám elé kapom a kezem, mikor így is sikerül elkapnia a térdével egy vízsugarat. A higgadtsága viszont lenyűgöző, ahogy kezeli a helyzetet és szétátkozva a Gargolyl-t és így megszerezve a zsákot.

A hatodik és egyben utolsó bajnok Connor O'Hara, fekete talárján vörös helyett a Mardekár zöld színét viseli. Rápillantva, ahogy energiával telve körülnéz, a szívem megsajdul egy gondolatra. Soha nem voltunk barátok, igazából nem is ismerjük egymást a másik nevén kívül. De ahogy eszembe jut az emlék, hogy tegnap előtt Bűbájtanon még együtt igyekeztünk, hogy valami legalább félig ehetőt varázsoljunk az elénk rakott pulykából, most pedig az arénában látom, keserű érzést hagy bennem.
Döbbenten kapom a tekintetem a szerencsekerékre, ami megerősíti, hogy a kommentátoraink valóban azt mondták, amit elsőre is hallottam. Tarasque. Többeket hallok elégedetlenkedni, amin nem is csodálkozom, ehhez a bestiához képest a korábbiak szinte gyerekjátéknak tűnnek. Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy a megnyílt falon szimatolva kilép a rémálomszerű lény.
Connor mintha nem is venné észre, hogy feleslegesen egyre inkább felbőszíti a fenevadat. Amikor a zöld párában megsérül a keze még csak felszisszenek, de ahogy bekapja a második sérülést már visszatartott lélegzettel figyelem az eseményeket. Hogy lehet valaki akkora idióta, hogy felkészületlenül megy neki egy ilyen próbának - mert, hogy nem nézett utána a Tarasque-nak, arra a nyakamat teszem. Bár megszerzi a zsákot, egyidejűleg majdnem meg is öleti magát.

· · ─ ·☀︎· ─ · ·

A kezem remeg az izgalomtól, ahogy elhagyom a lelátókat és a kastély felé veszem az irányt. Ha az első próba ilyen volt, vajon mi lesz később? A február gyorsan itt van és az emberek akikkel hét éve együtt tanulok a Roxfortban újra hasonló veszélyekkel néznek szembe. Összeszorul a torkom a gondolatra és nagyon örülnék, ha most lenne valaki mellettem, aki megölel és megnyugtat.

[Inés]

Premier Essai

Gwendolyn P. Jadisland · 2005. november 26. szombat

Monsieur Allard, a Gargouille főszerkesztője, Philomene ön-és kinevezett főnöke nem gondolt bele abba, hogy milyen megpróbáltatásokkal jár az, hogy pont őt, az egész újságból éppen őt bosszantják ezzel a feladattal.

Kevés híján az egészről lemaradt, pedig hétfő óta mantrázza azt, hogy szombaton korán kell kelni a Tusa miatt. Békés, lelki nyugalmából a reggeli cherrys kávéja és mentolos cigarettája elfogyasztása közben a Mérges Banya teraszán csak az zökkentette ki, amikor túlságosan gyanússá vált az őt bosszantó embertömegek hiánya. Nem volt tolakodás a pultnál a reggeliért, nem kapott kéretlen kérdéseket valamelyik nagy pofájú amerikaitól, nem kérdezték meg tőle, hogy ugye beszél-e angolul, és nem kellett feleslegesen udvariaskodnia. A bosszantó, hétköznapi rutin hiánya aztán furcsán nehézzé vált. A harmadik kávéjába belekortyolva, amit persze feljavított a zsebében hordozott likőrrel, kapott egyszer csak észbe, hogy már szombat van, a napot pedig mindenki megkezdte rajta kívül – nélküle.

A helyiek szókincsét a putain szenvedélyes ismételgetésével gyarapította (legalább tanulnak egy kis francia kultúrát), ahogyan felpattant a helyéről, és a szesztől bűzlő kávét, na meg jegyzetpergamenjét hátrahagyva sietett a Roxfort birtokára. Piros fejjel foglal helyet viszonylag elöl; kész szerencse, hogy még azelőtt ideért, hogy elkezdték volna a próbatételeket. Az első bajnok megmérettetését megelőző dolgokról mind sikerült lemaradnia. Nem is lényeg – biztos nem volt fontos.

Az már annál inkább, hogy Inés próbájára időben ideért.

- Oui, foglalj helyet, kedvesem. - recsegi dohánytól megrekedt hangján, és teszi el a székről az arra rárakott kistáskáját. Hiába, ha noteszt épp nem talál benne. Sebtében gyömöszölt bele egy szalvétát a fogadóból, melyet keresztbe font lábain, térdén pihentet. A piros kistáskát legalább nem hozta magával hiába, íróeszközt szerencsésen talált benne, ha mást nem is.

- Cirkusz a népnek. Talán megölniük nem kell őket. - a fejét csóválja a szerencsekerék láttán, bár úgy hiszi, a szerencse legfeljebb azé, aki a megfelelő helyre teszi a megfelelő tétet. Közben azon gondolkozik, kedves kollégája bundája vajon mitől ilyen királykék, és milyen állat szőre lehet.

- Nem hiszem, ez jó akár a bestiáknak, akár a bajnokoknak. Bár látszik, a szervezők beleöltek minden vagyont, mintha nem lenne holnap. - mindent megtettek azért, hogy az évtized legextravagánsabb rendezvényét tudják magukénak. Hallotta, hogy nyáron seprűgyorsasági verseny lesz az Alpokban, de annak sose lesz akkora hírverése, mint ennek. Igaz, nem is olyan izgalmas.

- Körbe is hugyozták a területüket a szponzorok. - ide érzi a szagukat. De ugye nagyon fontos tudatni a bajnokokkal, hogy kinek köszönhetik azt, hogy csinálnak belőlük valakit. Tizenhét évesen persze mindenki idióta, mindenki halhatatlan, és mindenki azt hiszi, a hírnév elengedhetetlen ahhoz, hogy boldog legyél.

- Cerbère. Nem a legrosszabb, csak ne a tarrasque legyen. - utálná bevallani, de őt is izgatottá teszi, hogy Inés végül milyen bestiát kap a kerékről. Lehetne sokkal rosszabb, bár semmiképp sem becsülné alá a kutya három fejét.

Nem tudja, mit gondoljon a kérdésről. Az egész helyzet egyedi, hiszen először választanak iskolánként kettő – egy férfi és egy női – bajnokot. Hallotta, mi történt a Serleg választásakor, avagy inkább csak pletykákat, és nem tudja, hogy ebből mi lehet igaz. Találgatások mindig vannak; egyesek szerint a Serleget hibásan bűvölték meg, vagy egyenesen elrontották már nem most, hanem az előző Tusa idejében. Mások szerint a Serleg olyan hatalmas, mágikus erővel bíró tárgy, ami tudja, hogy mi az, ami túl veszélyes, és jogosan gondolta meg magát.

Philomene nem ezen az állásponton van. A Tusák alkalmával eddig is meghaltak, a bajnokok a kezdetektől fogva életüket teszik kockára, még ha a veszteségekbe nem is gondolnak bele akkor, amikor bedobják a nevüket. A Serleget nem érdekli, ha nem éled túl. Külső beavatkozásnak kellett lennie annak, hogy a Serleg „meggondolta” magát.

- A lányaink szenzációsak. Kiváló példaképek lehetnek. - megmosolyogja azért, hiszen Delacour és Saint-Vinant is szenzációsak voltak – akár csalás van a Beauxbatons férfi bajnoka címe mögött, akár nem.

- A ti bajnokotok viszont elég agresszív. - mutat rá Barbonra. Bate öltözéke mintha kopottabb lett volna az övénél.

Szalvétáját apró betűkkel írja tele. Éppen csak elfér majd rajta a végső pontozás.

You are still strong

Love will soon come

Just hold, hold on

Nem bírok mozdulni. سب کچھ رک گیا ہے, mintha minden megállt volna. Egy olyan térbe kerültem, ahol semmi sem létezik, csak a vér, a reszketése, a szörnyeteg és ő.

Homályos minden. Mintha évekkel ezelőtt lett volna, amikor lebaktattunk Soffival és Traversszel az arénába. Már fel sem tudom idézni a hot dog ízét, amit Nialentől kaptunk. Vegán volt. Milyen kedves. Nem ehettem volna disznót. Eldósodottak az arcok körülöttünk, Amycus, Blaze, Sky, Revan meg a többiek mind csak fantomok köröttem. Semmi sem igazi, csak a félelem és csak a fájdalom. Halványan dereng csak, a meglepően kedves cerberus és a francia lány találkozása. Az ügyes amerikai csaj és a graphorn. Sienna lenyűgöző és félelmetes akciója a wampusszal. A gyönyörű jelenet a viharmadárral és a groteszk harc a gargolylal. Belegondolva az utóbbi csak előkészítette a borzalmat. A nagy, véres finálét.

Ahogy kisorsolta a tarasque-ot a kerék csak a Salamander-féle bővített lénymutató kettőszáztizenhatodik oldalát láttam magam előtt. Egy hete kelek és fekszem a könyvvel. Ezt bújtam minden étkezésnél, a pad alatt átváltoztatástanon és a lukas órákban is mióta csak szárnyra kapott a pletyka, hogy miről fog szólni az első próba. Tudni akartam mindent. Azzal hitegettem magamat, hogyha tudom, hogy milyen veszély vár a bajnokokra... rá.. akkor talán nem lep meg, nem tűnik olyan szörnyűnek. Hiba volt. Nem emlékszem. Nem emlékszem, hogy mikor volt utoljára olyan éjszaka, hogy nem azt láttam álmaimban, hogyan tépik cafatokra, őrjítik meg örökre vagy teszik hamuval egyenlővé tűzzel és villámokkal Connort a különböző bestiák.
- A franciák hozták. Ott őshonos – motyogom magam elé meredve válaszul Nialen amerikai csalással kapcsolatos gyanújára. Nem mintha számítana. A lista egyértelmű.. a britek nagyon alábecsülték, mennyire is akar nyerni a másik két ország. A tarasque félelmetes lény, olyan védekezési funkciókkal, amit a bolygó összes élőlénye megirigyelne. És Connornak tőle kell elvennie a zsákot..

A robosztus léptek, az oroszlánfej, a medvemancsok.. mindennek a látványa teljesen lesokkol. Tudtam. Olvastam. Bemagoltam. Salamander írása nem volt képes visszaadni a borzalmat, amit láttam ebben a bestiában. A gyomrom görcsbe rándult. Connor pedig.. támadásba lendűlt.

Persze hogy támad, ez teljesen kretén! Mennyire kell sík hülyének lenni ahhoz hogyha meglátsz egy baszott nagy félelmetes szörnyet rögtön pálcát fogj rá?! Persze, betalál aztán mire megy vele, a cucc lényegében egy mozgó hegy! Bhai, ez egy gyökér! Semmit nem olvasott el? Persze hogy csak a fejét védi a gőztől. Ya’Allah ezt nem hiszem el. Amikor belövi az átkot a tarasque páncéljába legszívesebben lemennék az arénába és puszta kézzel pofoznám fel ezt a szerencsétlen hülyegyereket. Még is mit képzel?!

A pillanatyni dühöm szilánkosra törik, mintha egy golyó zúgna át rajta. A szörnyeteg viszonozza a támadást.

Vér. Vérzik a karja.
Nem fogok fel semmit. Homályos minden, nem hallom a kommentátorokat. Megszűnt a tömeg.
Csak a lihegését hallom. Tényleg hallom? Vagy csak elképzelem?
Érzem az illatát. Olyan, mint a seprű polírozó és mint a kvaff bőre.
És vasas. Véres. Kihűlt a bőre.
Hideg van, fázom. Remegek.
Valaki megfogja a vállamat. Talán Annie? Nem tudom.
Azt hiszem sírok.
A só marja az arcomat.

Valami történik.

Megszerzi. Megszerzi! Nála van a zsák!

Ezer tonnányi súly száll fel rólam. A tüdőmet bejárja a friss, finom levegő. Könnyek áztatta arcom mosolyra húzódik. Megcsinálta! Megcsin....

A súly hirtelen és gonosz módon zuhan vissza. A bestia szétkarmolja Connor hátát. Nem. Ez nem lehet. Már megszerezte. Állítsák már meg! Még is mi a fasz történik?! Hol vannak a gondozók? Érzem, hogy felpattanok és kiabálok. Nem tudom mit. Milyen nyelven? Angol? Urdu? Káromkodok, nagyon káromkodok. Aztán meglátom őt. Ahogy ő is kiabál, mint egy őrült ahogy közrefogják és próbálják kivezetni.

Rájövök, hogy mennyire nevetséges ő is meg én is. Ez a srác még ha nyer sem tud veszíteni. Felrémlik egy kép. Tavalyról. Amikor a kupameccsen már egyértelmű volt a győzelmünk. Ez a kretén pedig csak azért is összetörte magát. Mennyire röhejesen tud viselkedni. Szánalmas, ostoba és felelőtlen. Hogy szerethetek egy ilyen idiótát?

A dzsinn. A démon. A hang, ami már több mint egy éve nem hagy nyugodni.. elmosolyodik. Gyomron vág a felismerés.

Én... azt hiszem... talán.. lehetséges, hogy... szeretem Connor O’Harát...

  Zack, és a többi hollóhátas körülöttem biztosan árulásnak fogná fel, ezért nem is árultam el valójában, hogy kinek szurkolok. Persze, Scrimgeour és O’hara régi részei ennek az iskolának, akik ellen idén még játszani fogok a kviddics pályán, de nem ismerem őket, nem fogott el semmilyen hazafias érzelem, mint „a Béke Évfolyamát,” vagy utálat a többi iskola diákjai felé.

 Engem csodálat kapott el. Egy idegen felé.

 Érdeklődve figyelem a francia lány küzdelmét a kutya ellen- nem igazán küzdelem, a szó szoros értelmében, de az biztos, hogy én nem maradnék ennyire nyugodt egy ekkora állat mellett. Ez önmagában lenyűgöző.

 Az amerikai lány viadalát csak fél szemmel követem, helyette Zack és Octavia Selwyn beszélgetésére figyelek- valamiféle bulit terveznek, amin szeretnék részt venni. Csak a finálét követem - nem értem, hogy a lény miért nyelte le a mérget, de nem ismerem jól őket. Talán a természetük része.

 Scrimgeour annak ellenére pozitív csalódás, hogy a nővérem mondta többször, hogy nem tehetségtelen. Ami kevésbé pozitív, hogy a brutális fényáradat miatt nem látok semmit.

 A fő látványosság persze az a lány, akit a leginkább látni akartam. Lolita Delacour talán a származásával is hatott rám, de a külsején kívül tudom, hogy van valami más oka is, hogy rajta felejtem a szemem. Tudom, hogy benne vannak az eredményei, a tehetsége. Talán valami több is.

 Végig tátva marad a szám, ahogy a lány megszelídíti a viharmadarat. A másik francia lány is nagyon bátor volt, Lolita azonban olyan, mintha a félelem felett állna teljesen. Ahogy nézem, ahogy szinte elnémul minden, egyre inkább azt érzem, hogy muszáj összeszednem magam, elhívnom valahová. Hallottam valami szóbeszédet arról, hogy a lány férjnél van, de biztosan csak Zack hülyesége. Ahogy az is vesztes gondolkodás, hogy nincs esélyem nála- ezt csak akkor tudom meg, ha lépek.

 Tudom, hogy ha igent mond, egyszerű témákkal kell kezdenem: hobbik, kedvenc ételek és italok, ilyesmi. Csak később szabad elmondanom, hogy sakkozom; kicsit, mint a megnyitásokban. Nem a legértékesebb báb mozog először.

 Az amerikai fiú lényegesen gyengébb teljesítményt nyújt, és bármennyire örülnék a sikerének, O’hara sem túl meggyőző. Elég egyértelműnek tűnik, hogy ki a legjobb.

 A bírók pontozása teljesen érthetetlen számomra. Miért kapott két pontot erre a teljesítményre? Nem tudom felfogni- az mindenesetre biztos, hogy örülök neki, hogy a sakkban soha nem mondhatnák meg, hogy mit ér a teljesítményem. Persze, ezt a pontot akkor sem értem.