Az Első Próba - Lelátók

Memento Mori

"Aut cum scuto aut in scuto"

2005. november 26.

külső | hangulat

Nyugtalanul fészkelődöm a helyemen, kezemben forró teát szorongatva, ahogy a körülöttem lévő izgatott tömeg moraját hallgatom. A lelátók biztonságos távolságra vannak az arénától, nem is az aggaszt, hogy nekem valami bajom lesz, inkább azokért a szerencsétlenekért idegeskedem, akiket bajnokoknak neveznek - ami számomra inkább tetszik gúnyolódásnak, mint dicsőségnek. A melegítő varázslatok, a tömeg és a kezemben lévő tea elég kellemes hőmérsékletet teremt, ennek ellenére mégis úgy érzem mintha vacognék.
Bár tény, alig pár hónappal ezelőtt, másokhoz hasonlóan azt gondoltam, hogy milyen érdekes lesz a hetedik és egyben utolsó évünk azzal, hogy megrendezik nálunk a Trimágus Tusát és külföldi diákokat fogunk vendégül látni, illetve szurkolunk annak a pár embernek, akiket kiválasztott a serleg. Ám nem sokkal azután, hogy a kék színű lángok közül kikerültek a nevek és némileg leülepedett a téma, szinte arcon vágott a felismerés. A Tusa nem egy játék. Olyan emberek néznek a halállal farkasszemet - ráadásul önként! - akiket ismerünk, akiket a barátainknak hívunk. A hideg futkos a hátamon a gondolatra, hogy például Holden is lehetett volna bajnok, és esetleges sérülés esetén nem tudom Oph, hogyan reagált volna.
És, ahogy ez keresztülfut az agyamon látom, hogy két háztársam felemelkednek a helyükről és a magasba tartják a Hugrabug zászlaját Cedric Diggory arcképével egyetemben. Némán talpra állok én is, hogy egy perces néma csenddel adózzam az elhunyt előtt. Azon kívül, hogy házunk volt tagja, nem tudom ki volt ő, nem tudom, hogy milyen volt, sem azt, hogy értékelné-e azt, amit most teszünk az emlékére. Csak azt tudom, hogy nem szeretném, ha valaki, legyen az akármelyik iskola tagja, követné a példáját és itt, ilyen körülmények között szenderülne jobb álomra.
Amint rövid előjátékunk véget ér, eldörren egy ágyú én pedig összerezzenek a hirtelen hangra a néma csend után. A kommentátorok - akiknek nevét jól ismerem én is - bemutatkoznak és ismertetik a mai nap menetét. Kezdetét veszi a próba.

· · ─ ·☀︎· ─ · ·

Inès de Saint-Vinant kezdi a megmérettetést a bajnokok sorából, ahogy megjelenik az aréna egyik oldalán látható három kapu egyikében. Filigrán termete és könnyed mozgása arra enged következtetni, hogy egy törékeny - és csodaszép - virágszál lépett most a halálverembe. Ám, ahogy ott áll, kihúzva magát rendezett, kék talárjában és várja a "szerencsekerék" döntését, megcsillan a szemében a magabiztosság, ami miatt elhisszük, hogy többre képes, mint az elsőre látszik.
A kerék megáll és az aréna másik oldalán megnyíló fal mögött feltűnik a Cerberus. Úgy gondolom a franciák hálásak lehetnek, hogy egyik bajnokuk legalább ennyivel megúszta, ha figyelembe vesszük milyen bestiák várnak még a többiekre. De az, hogy a zsákot a lény nyakába akasszák, az azért elég alattomos húzás a szervezők részéről. Főleg, hogy ennek nem egy, hanem három feje is van.
Inès végül igen vakmerő, de elmés megoldást kockáztat meg, amiért le a kalappal előtte. Alig bírok odanézni, mikor a szikla tetején elkezdi magához hívni a fenevadat. Bár nem lettem volna a helyében, még innen a lelátókról is elég kínos volt végignézni a Cerberus kis allűrjét, nagyon szépen vette az akadályt és az előnyére fordítja a dolgot, hogy meg tudja szerezni a zsákot.

A franciák nyitása után az amerikaiak folytatják a sort, méghozzá Vale Bate személyével, aki véleményem szerint egy túl széles mosollyal érkezik az arénába a bíbor színű talárjában. A kis közjátéka miatt látszólag lazán áll az előtte álló kihíváshoz, de gyanítom, ő sem veszi egészen komolytalanul a helyzetet és erősen dolgozik benne az adrenalin.
Nem várja meg, míg a kerék kisorsolja neki szánt bestiát, egyből akcióba lendül. Szerencséje viszont nem sok van, ugyanis egy Graphorn ront ki a nyíló falon át. Elkerekednek a szemeim, és már majdnem elmormolok egy imát is, hátha meghallja valami felsőbb erő és megmenti ezt a lányt.
Vale igen ügyesen teljesít a próbán, megmutatja, hogy mennyire talpraesett és kreatív, ha az életben maradásról van szó. Az egyetlen baki az egészben, mikor a szarvas bestia egyenesen a zsákra esik és egy rögtönzött emelőkarral kell alóla kihalászni. Szép volt, elismerésem, bár a kevesebb csók dobálgatásnak legközelebb jobban örülnék..

A Roxfort első bajnoka Sienna Scrimgeour, akire a Griffendél méltán büszke. Nem igazán állunk közelebbi kapcsolatban, de közös barátaink révén nem vagyunk ismeretlenek egymásnak. És amit eddig láttam ebből a barna hajú lányból, azt mondanám, hogy ő az akinek tényleg joga van ahhoz, hogy az oroszlános címert viselje magán.
Fekete-vörös talárban érkezik a közönség elé és olyan higgadt elszántság lengi körbe, hogy még ebben a hat méteres magasságban is képes kicsit megnyugtatni. De csak egy pár pillanatra, ugyanis először a keréken, majd a megnyíló fal mögött jelenik meg egy Wampus, én pedig elsápadok. Körülnézek, és látom, hogy nem én vagyok az egyedüli, akinek hasonló reakciója van, a griffendéles csapatkapitány ellenfele láttán.
Sienna is Vale-hez hasonlóan kezdi a küzdelmét, bár hozzáteszem, a sok villogás miatt egy idő után nem nagyon látom, hogy mi történik a veremben. A tükrös megoldása egy pillanatra elindítja a riasztót a fejemben, de gyorsan reagál és megszerzi a zsákot. Foltokban látom a körülöttem lévő éljenző diáktársaimat, és én is kieresztek a tüdőmből egy megkönnyebbült sóhajt.

Újra a franciákon a sor és rövidesen meg is jelenik a kék talárban Lolita Delacour, aki - ha lehet hinni a híreknek - kiváló párbajozó. Az arcáról még nekem sem sikerül leolvasnom semmit, mintha egy kifejezéstelen antik szobrot néznék. A mozgása és testtartása ellenben gyakorlatias és higgadt, olyan, mint aki tényleg tudja, hogy mit csinál.
A kerék ezúttal a Viharmadáron áll meg, ami rögtön a levegőbe is emelkedik, amint szabad utat kap a falon keresztül. Még mindig nyugtalanul bár, közben ámulatba ejtve figyelem a szárnyaló madár csodálatos megjelenését. Feláll a hátamon a szőr, mikor az ég kezd elsötétülni körülötte, baljós hangulatot adva ezzel a kolosszeum szerű arénának.
Lolita olyat alakít ezen a Trimágus Tusán, amit nem hinnék el, ha nem látnám. A zuhogó eső közepette nyújt gyakorlatilag békejobbot a Viharmadárnak. Az egész mintha egy romantikus némafilm lenne, ahogy egyre közelítenek egymáshoz és a lány a varázslataival mintha azt üzenné a bestiának, hogy "egyformák vagyunk." Gyönyörű!

Az Ilvermorny férfi bajnoka, Solace Barbon lép következőnek a pályára ugyanolyan - talán kicsit kevésbé kopott - bíborszín párbajtalárban, mint amit korábban Vale-en is láthattunk. Nem vagyok biztos benne mit gondoljak erről a fiúról, mindig olyan titokzatosnak tűnt nekem, ha a folyosókon láttam, de tény, hogy karakteres arca nem teszi könnyen felejthetővé - és bevallom, némi kíváncsiság van bennem, hogy milyen személyiség lehet.
A sors fintora, hogy a Viharmadár után most ismét egy repülni képes fenevadat sorsol ki a szerencsekerék. Ezek a szoborszerű lények, bár egyesek számára némileg romantikus hatást gyakorolhatnak - főleg, ha a gót építészet rajongói -, engem nem kellene leköpnie, már attól megfagyna az ereimben a vér, ha fele olyan közel szállna le hozzám, mint most Solace-hoz.
A fiú egyébként igazán közömbösnek tűnik, bár a tekintetén mintha azt látnám, hogy folyamatosan forognak a fogaskerekei, minden mozdulatra és reakcióra odafigyel. Halkan sikkantva a szám elé kapom a kezem, mikor így is sikerül elkapnia a térdével egy vízsugarat. A higgadtsága viszont lenyűgöző, ahogy kezeli a helyzetet és szétátkozva a Gargolyl-t és így megszerezve a zsákot.

A hatodik és egyben utolsó bajnok Connor O'Hara, fekete talárján vörös helyett a Mardekár zöld színét viseli. Rápillantva, ahogy energiával telve körülnéz, a szívem megsajdul egy gondolatra. Soha nem voltunk barátok, igazából nem is ismerjük egymást a másik nevén kívül. De ahogy eszembe jut az emlék, hogy tegnap előtt Bűbájtanon még együtt igyekeztünk, hogy valami legalább félig ehetőt varázsoljunk az elénk rakott pulykából, most pedig az arénában látom, keserű érzést hagy bennem.
Döbbenten kapom a tekintetem a szerencsekerékre, ami megerősíti, hogy a kommentátoraink valóban azt mondták, amit elsőre is hallottam. Tarasque. Többeket hallok elégedetlenkedni, amin nem is csodálkozom, ehhez a bestiához képest a korábbiak szinte gyerekjátéknak tűnnek. Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy a megnyílt falon szimatolva kilép a rémálomszerű lény.
Connor mintha nem is venné észre, hogy feleslegesen egyre inkább felbőszíti a fenevadat. Amikor a zöld párában megsérül a keze még csak felszisszenek, de ahogy bekapja a második sérülést már visszatartott lélegzettel figyelem az eseményeket. Hogy lehet valaki akkora idióta, hogy felkészületlenül megy neki egy ilyen próbának - mert, hogy nem nézett utána a Tarasque-nak, arra a nyakamat teszem. Bár megszerzi a zsákot, egyidejűleg majdnem meg is öleti magát.

· · ─ ·☀︎· ─ · ·

A kezem remeg az izgalomtól, ahogy elhagyom a lelátókat és a kastély felé veszem az irányt. Ha az első próba ilyen volt, vajon mi lesz később? A február gyorsan itt van és az emberek akikkel hét éve együtt tanulok a Roxfortban újra hasonló veszélyekkel néznek szembe. Összeszorul a torkom a gondolatra és nagyon örülnék, ha most lenne valaki mellettem, aki megölel és megnyugtat.

Monsieur Allard, a Gargouille főszerkesztője, Philomene ön-és kinevezett főnöke nem gondolt bele abba, hogy milyen megpróbáltatásokkal jár az, hogy pont őt, az egész újságból éppen őt bosszantják ezzel a feladattal.

Kevés híján az egészről lemaradt, pedig hétfő óta mantrázza azt, hogy szombaton korán kell kelni a Tusa miatt. Békés, lelki nyugalmából a reggeli cherrys kávéja és mentolos cigarettája elfogyasztása közben a Mérges Banya teraszán csak az zökkentette ki, amikor túlságosan gyanússá vált az őt bosszantó embertömegek hiánya. Nem volt tolakodás a pultnál a reggeliért, nem kapott kéretlen kérdéseket valamelyik nagy pofájú amerikaitól, nem kérdezték meg tőle, hogy ugye beszél-e angolul, és nem kellett feleslegesen udvariaskodnia. A bosszantó, hétköznapi rutin hiánya aztán furcsán nehézzé vált. A harmadik kávéjába belekortyolva, amit persze feljavított a zsebében hordozott likőrrel, kapott egyszer csak észbe, hogy már szombat van, a napot pedig mindenki megkezdte rajta kívül – nélküle.

A helyiek szókincsét a putain szenvedélyes ismételgetésével gyarapította (legalább tanulnak egy kis francia kultúrát), ahogyan felpattant a helyéről, és a szesztől bűzlő kávét, na meg jegyzetpergamenjét hátrahagyva sietett a Roxfort birtokára. Piros fejjel foglal helyet viszonylag elöl; kész szerencse, hogy még azelőtt ideért, hogy elkezdték volna a próbatételeket. Az első bajnok megmérettetését megelőző dolgokról mind sikerült lemaradnia. Nem is lényeg – biztos nem volt fontos.

Az már annál inkább, hogy Inés próbájára időben ideért.

- Oui, foglalj helyet, kedvesem. - recsegi dohánytól megrekedt hangján, és teszi el a székről az arra rárakott kistáskáját. Hiába, ha noteszt épp nem talál benne. Sebtében gyömöszölt bele egy szalvétát a fogadóból, melyet keresztbe font lábain, térdén pihentet. A piros kistáskát legalább nem hozta magával hiába, íróeszközt szerencsésen talált benne, ha mást nem is.

- Cirkusz a népnek. Talán megölniük nem kell őket. - a fejét csóválja a szerencsekerék láttán, bár úgy hiszi, a szerencse legfeljebb azé, aki a megfelelő helyre teszi a megfelelő tétet. Közben azon gondolkozik, kedves kollégája bundája vajon mitől ilyen királykék, és milyen állat szőre lehet.

- Nem hiszem, ez jó akár a bestiáknak, akár a bajnokoknak. Bár látszik, a szervezők beleöltek minden vagyont, mintha nem lenne holnap. - mindent megtettek azért, hogy az évtized legextravagánsabb rendezvényét tudják magukénak. Hallotta, hogy nyáron seprűgyorsasági verseny lesz az Alpokban, de annak sose lesz akkora hírverése, mint ennek. Igaz, nem is olyan izgalmas.

- Körbe is hugyozták a területüket a szponzorok. - ide érzi a szagukat. De ugye nagyon fontos tudatni a bajnokokkal, hogy kinek köszönhetik azt, hogy csinálnak belőlük valakit. Tizenhét évesen persze mindenki idióta, mindenki halhatatlan, és mindenki azt hiszi, a hírnév elengedhetetlen ahhoz, hogy boldog legyél.

- Cerbère. Nem a legrosszabb, csak ne a tarrasque legyen. - utálná bevallani, de őt is izgatottá teszi, hogy Inés végül milyen bestiát kap a kerékről. Lehetne sokkal rosszabb, bár semmiképp sem becsülné alá a kutya három fejét.

Nem tudja, mit gondoljon a kérdésről. Az egész helyzet egyedi, hiszen először választanak iskolánként kettő – egy férfi és egy női – bajnokot. Hallotta, mi történt a Serleg választásakor, avagy inkább csak pletykákat, és nem tudja, hogy ebből mi lehet igaz. Találgatások mindig vannak; egyesek szerint a Serleget hibásan bűvölték meg, vagy egyenesen elrontották már nem most, hanem az előző Tusa idejében. Mások szerint a Serleg olyan hatalmas, mágikus erővel bíró tárgy, ami tudja, hogy mi az, ami túl veszélyes, és jogosan gondolta meg magát.

Philomene nem ezen az állásponton van. A Tusák alkalmával eddig is meghaltak, a bajnokok a kezdetektől fogva életüket teszik kockára, még ha a veszteségekbe nem is gondolnak bele akkor, amikor bedobják a nevüket. A Serleget nem érdekli, ha nem éled túl. Külső beavatkozásnak kellett lennie annak, hogy a Serleg „meggondolta” magát.

- A lányaink szenzációsak. Kiváló példaképek lehetnek. - megmosolyogja azért, hiszen Delacour és Saint-Vinant is szenzációsak voltak – akár csalás van a Beauxbatons férfi bajnoka címe mögött, akár nem.

- A ti bajnokotok viszont elég agresszív. - mutat rá Barbonra. Bate öltözéke mintha kopottabb lett volna az övénél.

Szalvétáját apró betűkkel írja tele. Éppen csak elfér majd rajta a végső pontozás.