Varázslény-megfigyelő Terasz

A kiállítás egyik felső, nyílt szintjén elhelyezett hosszú teraszról belátni a távolabbi mágikus lényeket bemutató szekciókat. Omniszkópokkal és irányított látóbűbájok segítik a megfigyelést, a lencsék ráadásul kis feliratokkal is ellátják a képet. A terasz korlátja érzékeli, ha valaki túlzottan előrehajol – ilyenkor finoman hátrébb tolja az illetőt. Esténként a különleges színű mágikus állatok vonulása külön programként is hirdetett látványosság.

[D E A R R O X A N N E]

D E A R   R O X A N N E

can you hear him too?


☙──────✽──────❧

Nem tudtam aludni. Ahogy lehunytam a szemem, a képek elárasztottak, egybemosódtak és letaglóztak, úgy csaptak át felettem, mint a tenger vihar idején és én csak egy rozoga csónakban ültem, ami már több helyen léket kapott. Hiába próbáltam kimerni a vizet belőle, a hullámok egyre csak felcsaptak és én lassan fuldokolni kezdtem. Voltak kellemes emlékképek. Voltak kevésbé azok, de nem a tartalmuk volt a mérvadó. A kontroll elvesztése inkább, hisz hiába próbáltam másra koncentrálni, griffeket számolni, egy színt elképzelni magam előtt, a tajtékzó tengerem úgy cincálta szét a koncentrációm, mintha nem is lett volna. Kénytelen voltam megadni magam és szembenézni a napokból összeválogatott pillanat képekkel, kínos pillanatokkal, édesanyám aggódó arcával, a meccseken érzett mámorral, a jövő rémképeivel és a múltam szörnyével.
Ismét zuhant. Mintha kívülről szemlélődtem volna, lebegtem magunk felett. Láttam önmagam, ahogy összeszorított szemhéjjal, ökölbe szorított kézzel álltam és láttam a bátyám, ahogy maga sem hiszi el, hogy ennyi volt. Talán tényleg így volt, talán tényleg csak a döbbenetet érezte előtte. Talán nem félt. Talán jobban utált akkor, mint valaha, talán próbált megkapaszkodni a levegőben, bármiben, talán rettegett, talán nevetett hitetlenségében. Nem tudom. Azt tudom, hogy azóta is velem van és ha a zuhanás pillanatában nem is érzett semmit, most százszorosan próbálja megtorolni rajtam. Vannak jó napok. Azt hiszem, ez most nem az.
Igazából nem emlékszem, hogy kerültem ide. Sétálni indultam, ki kellett szellőztetnem a fejem. Nem volt különösebb célom, csak messzire akartam kerülni kicsit mindenkitől, hogy egyedül maradhassak a bűntudatommal, hogy ha kell, könyöröghessek a bocsánatáért újra és újra, ahogy megtettem már párszor és tudom, hogy még rengeteg alkalom vár rám. Erre készültem, arra, hogy a földön fekve, görcsölő tagokkal küzdjek és ha nem lennék ennyire fáradt, még meg is lepne, hogy  elkerült. Érzem, hogy itt van. Érzem a tarkómon a jelenlétéből fakadó nyomást, a leheletétől libabőrzik a karom. Némán ítél, fojtogat a gyűlölete, de a szívem nem ver félre és ha nem is érzem úgy, a tüdőm is képes tartani a szokásos ritmusát. Még nem süllyedtem el, valahogy sikerült betapasztanom a lukakat a csónakon, de a vihar tudom, hogy még nem múlt el végleg.
Egész kellemes itt. A korláton támaszkodva figyelem a még vagy már ébren lévő lényeket, hisz éjfél már bőven elmúlt, a hangjuk visszhangot ver és pont felém sodorja a szél. Nem hittem volna, hogy ennyire megnyugtató lehet itt fent.
Én magasabbról zuhantam le. De tehetnél egy szívességet és megnézhetnénk, hogy neked menne-e innen is.
Nagyot nyelek és egy pillanatra akaratlanul is eljátszom a kéréssel, miközben nevetése még a fülemben cseng. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben hasonló gondolat, mióta meghalt. Több forgatókönyv is polcra került már az elmém egy árnyékok-fedte zugában, de gondosan reteszelt ajtó mögé zártam mindet. Nem tudom, hogy gyávaság, bátorság vagy önző cselekedet-e tőlem, de nem lennék rá képes. Sóhajtva hajtom a homlokom a hideg korlátnak és fohászkodok némán bocsánatért és a kérlelem a Napot, hogy a kedvemért hamarabb keljen fel, mint szokott.
Csak ne lennék ennyire fáradt…

everything's fine?
2005 summer
< Malachai & Roxanne >

Nem tudom, mikor kezdtem el figyelni őt. A nyári éjszaka sűrű, lassan mozduló melege körbevett, mintha a levegő is megtartotta volna a nappal hőjét. A távolban tompa zajok úsztak fel, valahonnan a város széléről, de itt fent minden jóval csendesebb volt.
Nem kerestem a társaságát. Nem akartam beszélgetni, sem történeteket hallani. Csak megláttam, és valahogy nem tudtam nem ott maradni. Volt a tartásában valami feszült, mégis törékeny, mintha a vállai alatt húzódna egy láthatatlan súly, amit nem lehet egyszerűen lerázni.
Az árnyékok hosszúra nyúltak körülötte, a fények éppen csak elérték az arcát, és ez a félhomály még inkább kiemelte azt a sajátos távolságot, ami mindig ott volt közte és a világ többi része között. Nem volt nehéz felismerni, mi az – az ember egyszer megtapasztalja, milyen, amikor a gondolatai magukhoz láncolják, és utána minden mozdulatban, minden rezdülésben észreveszi ugyanezt másban.
Éreztem a nyugtalanságot, ami ott vibrált a levegőben, mintha egy vékony húr állandóan feszült volna valahol köztünk. Nem a hideg okozta, mert abból most nem jutott semmi; a levegő meleg és párás volt, tele a nyár illatával. Mégis, a bőrömön végigfutott egyfajta bizsergés, ahogy figyeltem.
Nem akartam túl közel menni. Tudtam, hogy az ilyen pillanatok könnyen összetörhetnek, ha túl erősen belenyúl az ember. Egy lépéssel közelebb talán már betörtem volna az ő terébe, és nem akartam tolakodó lenni. Ugyanakkor nem tudtam csak hátat fordítani sem. Valami bennem azt súgta, hogy maradnom kell, legalább addig, amíg nem biztos, hogy nem sodródik ki a peremre és veti a mélybe magát.
A korlát támasztotta a karját, és valamiért eszembe jutottak a nyári hajnalok, amikor hosszú éjszakák után egyszerűen csak kint maradtam, és néztem a napfelkeltét. Mindig azt hittem, a reggel képes tisztára mosni az embert, hogy a fény majd lemossa azt, amit a sötét rám kent, de tudom, hogy ez nem így van. Van, amit a hajnal sem visz el, és van, amit nem lehet újrakezdeni pusztán azért, mert másnap van.
A hajam a homlokomhoz tapadt a melegtől, és éreztem, hogy a bőrömön lassan gyűlik a nyári pára. Az ujjaim a zsebembe csúsztak, mintha keresnének valamit – talán egy régi szokást, egy régi kapaszkodót, de nem volt nálam semmi, csak ez a lassan hömpölygő, nehéz csend, amiben minden gondolat túl hangosnak tűnt.
Egy pillanatra elképzeltem, milyen lenne odalépni, megtörni ezt a némaságot. A szavak íze ott volt a nyelvem hegyén, de valahogy nem találtam olyat, ami ne lenne túl sok vagy túl kevés. Így inkább maradtam, a távolból figyelve, a saját gondolataimba kapaszkodva.
A város zajai ide nem értek el tisztán, inkább csak tompa morajként úsztak fel hozzánk. Minden egyes perc úgy nyúlt el, mintha az idő is nehezebben mozdulna ebben a melegben. A csillagok lustán pislákoltak, és én azon kaptam magam, hogy számolom őket, mintha ez megakadályozná a gondolataimat abban, hogy máshova kússzanak.
Nem tudtam, mi lesz a következő mozdulata. Nem is kellett tudnom. Csak annyit éreztem, hogy maradok addig, amíg elég biztosnak tűnik a talaj a lába alatt, de igazából minél tovább figyeltem annál inkább kezdett egy rossz érzés úrrá lenni rajtam. Nem ismerem őt, de nem akarom, hogy ugorjon, pedig eléggé bajjóslatú az aura körülötte.

[D E A R R O X A N N E]

D E A R   R O X A N N E

can you hear him too?


☙──────✽──────❧

Sokszor kapom azon magam, hogy a mi lett volna, ha játékot játszom. Elég egyhangú játék, mert minden mondattöredék egy adott történést kerget újra és újra. Mi lett volna, ha… én álltam volna a peremen. Vajon TJ ugyanazt tette volna szándékosan, amit én a tudtomon kívül? Nem mintha a gondatlanság bármi alól fel tudna menteni. Vajon édesanyámon kívül vette volna bárki a fáradtságot, hogy könnyet ejtsen a hiányom okozta aprócska űrben? Vannak emberek, akik könnyedén pótolhatók, mert bárhová lépnek, lábnyomukat azonnal elmossa a tenger nyelve vagy elfújja a fellibbenő szél. Mintha sosem lett volna ott. Vannak emberek, kiknek szavai nem hagynak lenyomatot mások lelkében, kiknek mosolya senki szívében nem törik meg a szokásos ritmust. Akik hiába vannak jelen, fontos-jelentéktelen pillanatokban, nevüket mégis csak az enyészet mondja magáénak. Akikben nincs meg az akarat és az elszántság, hogy valami maradandót alkossanak.
Ez vagyok én. Szürke világ, szürke lakója, feledhető hangszínnel és tovatűnő mosollyal. Vannak reszkető álmaim, mégsincs meg bennem az a szikra, ami képes lenne tüzet csiholni a vágyaimnak. Halvány fénnyel pislákol csupán, maga se tudja, hogy ideje volna kialudni már vagy várja a remény lehetét, ami oxigént juttat a parázs közé.
Én maradandót alkottam volna, Malachi. Az én életem ezerszer többet ért a te nyomorult létezésednél!
Bár ne értenék egyet veled, bátyám. Bár ne gyötörne a halálod ténye és a bűntudat azért, mert nem tudom megváltoztatni a véleményem rólad. Mert az elvárttól eltérően az idő nem szépíti az emlékeket veled kapcsolatban. Sok ember életét keserítetted meg és pontosan tudom, hogy a strigulák nem álltak volna meg.
Legalább én tettem valamit. Te mit tudsz felmutatni, öcskös? Ezért is gyűlöltelek mindig.
Megértem.
Sóhajtva kapaszkodok meg a korlátban és kinyújtott kézzel dőlök hátra. A padlóra szegezem a tekintetem, hátha segít és recsegve ketté nyílik alattam, de a tömör fa nem enged a gyenge akaratnak. Jól esne ordítani. Az alvó világ elé tárni a nyomorúságom, hátha megtapad a levelek között és azok vinnék tovább a hírét. De a torkom kiszáradt és TJ, a te hangod mellett sosem lelem igazán a sajátom.
Továbbra is a korlátba kapaszkodva egyenesedek fel, majd fordítok hátat a világnak, a békésen éldegélő lényeknek. Először észre sem veszlek. Nagyot nyelve szántom végig ujjaim a hajszálaim között és megküzdök némán az újabb mi lett volna, hával. Végül kékjeim a tieidre találnak és elkerekedett szemekkel bámullak. Nem tudom azonnal rendezni az arcvonásaim, kétségbeesve kapaszkodok a pillantásodba, néma segélykiáltás kúszik feléd a padló repedésein keresztül, de mielőtt körbefonná a lábaid, elfújja a szél. Semmi maradandó.
- Kötve hiszem, hogy onnan megérné a kilátás - kissé rekedtes hangom talán kompenzálja a mosolyom, amit magamra rajzolok. Oldok kicsit a feszült tartásomon is, a korlátnak dőlök és karba teszem a kezem. Téged nézlek, mert félek máshová pillantani. Félek, hogy akkor tényleg kicsúszik a talaj a lábam előtt és már nem vagyok egyedül, hogy kellőképp jelentéktelen maradhassak.
Nem fog segíteni rajtad, öcskös. Te segíts magadon és mindenki máson.
Megborzongok és hirtelen nem is tudom, hogy kinek a hangját hallom; az enyémet vagy a bátyámét. Azt se tudom, hogy van-e még különbség.
Talán ez is jelentéltelen.