Az odvas fa

Dominic Monstro pennájából



Egy hatalmas fa várakozik a tó partján. Látszik rajta, milyen öreg, milyen sok mindent élt már meg. A törzsében nagy odú található, amibe akár egy nagyobb ember is bele tud bújni, így hát nem is csoda, hogy sok roxfortos diák idejár dohányozni, vagy iszogatni, mert könnyen el lehet rejtőzni az erre tartó tanárok és prefektusok elől. Néha-néha persze beköltözik egy-egy varázslény, ami hossabb-rövidebb időre távol tartja a kevésbé bátor diákokat. Aztán, mikor tovább áll, a fiatalok ismét birtokba vehetik a helyet.

Malachi Maddock

Az őszi napok most már sűrűbben pihennek meg az ablakpárkányon, mint nyáron. A fény nem úgy ragyog, mint a júliusi délutánokban, hanem mintha minden sugarában valami elcsendesedő emlék lapulna. Szeptember vége van, s a kastély udvarán hűvösebb lett a levegő — de én még mindig érzem a nyár ízét, azt a súlytalan pillanatot, amikor először emelkedtem el tűrhetőnél magasabbra a seprű nyelén, s alant apró ponttá zsugorodtak az emberek. Nem a győzelem gondolata hajt, hanem a szabadságé: az érzésé, hogy az ég alatt nincs más, csak a szél és a szív ritmusa. Láttam a nyáron egy kviddicsmérkőzést is a Világkiállításon, ami sokkal inkább szívemhez nőtt, mint az iskolai meccsek. Talán egyszer majd elég leszek hozzá, hogy beálljak közéjük. Nem mint hős, csak mint valaki, aki megtalálta a maga irányát a szelek közt. Most, hogy a szelek már rozsdás lombokat kergetnek a birtok határán, s a napfény is hűvösebb, ritkán gondolok vissza a nyárra, mégis gyakran érzem annak melegét a bőrömön. Akkor, amikor a falak még nem tűntek idegennek, én már alig voltam otthon. Minden nyári nap a külvilágról szólt – az erdő széléről, a város pereméről, a dombokról, ahol a szél szabadabb volt, mint az emberi szó.
A munka és az iskola kötelezettségei között a testem mozgásra vágyott, hogy az elmém ne ragadjon a gondolataim csapdájába. Futottam, míg a mellkasom égett, míg a forró levegő szálkásan szúrt a tüdőmbe, és a világ zaja lassan elmosódott, hogy csak a saját szívem ütemét halljam. Néha gyakoroltam – egyszerű bűbájokat, repülést, vagy csak figyeltem, ahogy a fény remeg a víz tükrén. Minden mozdulat menedék volt. És nem szívesen találkoztam Vele. Az arc, amely valaha testvér volt, nyáron is a bűn árnyékát hordta magán – s mégis, ha néha láttam, valami bennem megremegett. Nem a harag, inkább az a fájdalmas felismerés, hogy a szeretet néha nem tud kihunyni akkor sem, ha már nincs rá oka. Ezért választottam inkább a kinti levegőt, a nyári szelet, a repülést, amelyben a múlt kissé könnyebbnek tűnt.
Most, szeptember végén, a lehulló levelek között hallom vissza azt a nyár melegét, a mozgást, a seprűn töltött órákat, amikor minden menekülés, minden repülés a szabadság ígéretét hordozta. Ott, a szélben és az üres térben, senki nem kérdezett, senki nem ítélt – csak én voltam és a levegő, amelyben a múlt talán el is tűnt egy pillanatra. És ahogy a nyár lassan elcsendesedett, a repülés iránti vágyam nem múlt el; inkább nőtt, mint a tűz, amelyet a szél fújt, hogy magasabbra emelkedjen. A nyár során ismertem meg egy fiút, akinek a mozdulatai könnyedén festették át az eget, akinek a tekintete, ha felém nézett, egyszerre bíztatott és kérdezett: merj repülni, merj többet látni, mint amit a föld enged. Tudtam, hogy minden együtt töltött pillanat a seprűn, minden gyakorlás, minden figyelt mozdulat közelebb visz ahhoz, hogy egyszer majd a kviddics csapat tagjaként ne csak a levegőt birtokoljam, hanem a bátorságot is, hogy szembenézzek mindazzal, amit odahaza hagytam.
Szerencsére Malachi igent mondott. Egy kissé kieső, odvas fához hívtam őt, ahol a világ hangjai tompábban értek el, ahol a levelek susogása és a szél kísért minket minden mozdulatban. Most is odafelé tartok, a birtok határához, ahol a fák árnyéka hosszan nyúlik a földre, és a nap már csak meg-megcsillan a lombkoronán. Egyszerű ruhát választottam a gyakorláshoz: egy melegítő nadrágot, amely engedi a lábam minden hajlítását, és egy fehér pólót, amely könnyedén simul a vállamra, mintha a szél is rajta játszana. Nem foglalja le a figyelmemet semmi más, csak a levegő és a lendület, amely alatt a világ hirtelen megtelik lehetőséggel.
Mivel hamarabb érkeztem, úgy döntöttem, hogy előkészítem a terepet. Óvatosan bepakoltam az ebédkor csomagolt nasit, egy kulacs vizet, és néhány apró, edzésre alkalmas eszközt az odvas fa mélyedésébe. A fa árnyékában minden tárgynak megvan a maga helye. Amint végeztem az előkészületekkel, leültem a fa odvához simuló törzs tövébe, és lassan lehunytam a szemem. A levelek susogása és a szél halk suttogása között vártam, hogy megérkezzen Malachi. A csendben minden apró zaj élesebben hangzott, mintha a világ is feszülten figyelne ránk. Éreztem a szívem ritmusát, a levegő illatát, és azt a különös nyugalmat, amelyet csak a várakozás hozhat magával.

[D E A R W I L L I A M]

D E A R   W I L L I A M


let’s have some fun


☙──────✽──────❧

Szabadság. Lehetne nagy, ékesen csengő szavakkal illetni, versbe foglalni vagy megfesteni. Lehetne, de nem teszem, mert van, mikor az egyszerűségben rejlik a legnagyobb erő. Mert van, amit nem érdemes a szavak vagy  a vászon fogságába ejteni, mert bármilyen hangzatos és vibráló is, megszűnik létezni. Ez a szó… nem is szó, fogalom, érzés, hangulat, az élet esszenciája, pontosan ilyen. A nyelvem hegyén érzem, a bőrömön, ahogy a hideg végigszánkázik rajta. A szívem vad ritmusán és az olyankor mézédes levegőben, ami szétárad a tüdőmben. Mindenkivel szemben más alakot ölt, ő a mumus ellentéte, ami mindig csábít, ami megbújik az elme hátsó zugában, onnan édesget, hangos sóhajokra késztet, mikor nem tudod a kebledre ölelni. Ő az a természetes addikció, ami után megéri sóvárogni és többet és még többet akarni belőle.
Nem tudtam, hogy én is lehetek szabad, míg meg nem tanultam repülni, de hamar rájöttem, hogy nem elég. Mert nincs ahhoz fogható, mikor a hónom alá szorítom a labdát, a szél süvít a fülembe, tompa morajjá szelidítve a közönség buzdítását. Mikor az adrenalin kacagva zubog végig az ereimben, versenyt fut velem a karikák felé, bukfencet vet minden cselnél és még többre és többre buzdít. A pályán nem kell másnak látszanom, nem kell óvatosnak lennem, nem kell mindent mosoly mögé rejteni, mert ott csak az számít, amit nyújtani tudsz. Az ösztön, a begyakorolt manőverek, a kreativitás, a gyors reakciókészség és leginkább a csapatmunka. A hétköznapok figyelme fáraszt, de a pályát átszelve szeretem, mikor rám tapad a tekintet. Olyankor szeretem a nevem, mert csakis akkor lehetek bizonyos, hogy nem apám vagy bátyám árnyéka lapul mögötte. A kviddics csakis az enyém és ez a legnagyobb szabadság.
Hiányzik. Nem hittem volna, hogy a Tusa gondolatának súlya alatt elférhet ez az érzés. Mégis éhesen kordul a gyomrom az edzések nélkül, fakók a napok a csapatom egésze nélkül és szomjazom a stratégiákon való őrlődést. Ekkor jöttél te, Will. Vízzel kínáltál, mikor már porzott a torkom és kivételesen az “igen” pehelykönnyen szállt fel cserébe. Nem tudom, hogy miért pont engem választottál, nem kérdeztem és hiába pattog a tudatomban a kérdőjel, mégsem óhajtom rá a választ.
A feszültség egész nap pattogott a bőröm alatt, járt a lábam az asztal alatt és a gondolataim minduntalan az edzéstervet nyűtték. Vánszorogtak csupán a percek, én pedig mindent megtettem, hogy valahogy gyorsabb tempóra ösztökéljem őket. A gyakorlás lehetősége - mégha nem is üti meg azt a szintet, ahol én állok -, meglepően felvillanyozott. Futással vezettem le a túlcsorduló energiát, hogy ne hagyjon a veled töltött idő keserű ízt végül a számban. A gondolataim lassan csitultak és vette át a helyét a légzésem ritmusa és a szívverésem hangos dobolása. Végre kicsit élőnek érzem magam.
Kifulladva, de eltökéltem érkezem hozzád. Kezemben gyakorlólabda, ütő és seprű, szeretek felkészült lenni. Nyelek egyet, mielőtt elérnék hozzád, hogy kissé lejjebb húzódjon az izgalom, majd a fűbe teszem a kellékeket és megállok előtted, kitakarva a nap maradék melegét is előled.
- A sziesztának vége, Ashford - vigyorgok le rád és a kezem nyújtom, hogy felhúzzalak. - Hogy érzed magad? Szeretném majd mindenekelőtt felmérni, hogy honnan építkezünk. Azt hiszem említettem, de terelő sosem voltam, mégis merem állítani, hogy van némi rálátásom a témára. Készen állsz? - kihívó mosolyt küldök feléd és elkezdem bemelegíteni az izmaim - mintha a futás nem szolgálta volna eléggé ezt a célt. Együtt haladunk ezen az úton, Will és én azt akarom, hogy együtt is győzzünk.

Malachi Maddock

A nap már ferdén hajolt a fák fölé, mikor megérkezett. A fény áttört a levelek résein, s a porban úszó aranyszemcsék úgy táncoltak körülötte, mintha maga a délután köszöntené. Hallottam a lépteit, mielőtt megláttam volna: a fű halk roppanását, a futástól kifulladt légzést, amelynek ritmusában még ott csengett a mozdulat, ami nemrég még a sebességé volt. Mikor a fényből alakot öltött, mintha a szél is megtorpant volna egy pillanatra. A kezében a seprű, az ütő, a labda egy egész világként hatott. Mintha ő hozta volna el számomra az igazi, megismételhetetlen világot, ahol a mozdulat volt a beszéd, és az égen írt ívek helyettesítették a szavakat. O'Harával tavaly valahogy nem ezt éreztem...
A hangja könnyedén törte meg a csendet, s a mosoly, amit mellé adott, hirtelen közelebb hozta a nyarat. Kezet nyújtott. Egy pillanatig tétováztam. Nem a mozdulat, hanem az érintés miatt. Mert az ember ritkán találkozik olyannal, akinek a közelsége nem égeti, hanem gyógyítja a levegőt maga körül. Ott volt benne valami csendes bizonyosság, ami nem akart birtokolni, nem akart többet, csak segíteni. A tekintetében nem volt kérdés, sem ígéret, csak az a fajta nyugalom, amitől az ember hirtelen rájön, mennyire fáradt volt eddig. Ujjaim ösztönösen az övéhez értek, és a tenyeréből lassan átszivárgott valami derű — szelíd, szinte tapinthatatlan melegség, mint mikor egy hideg reggelen végre megmozdul a nap. Egyetlen mozdulattal húzott fel, de abban a mozdulatban több volt, mint puszta fizikai erő. Volt benne bizalom, amit nem kért, csak adott. A világ, amely eddig szürke és fenyegető volt, mintha egy pillanatra megtorpant volna. Mintha elbizonytalanodott volna abban, hogy valóban el akar-e pusztítani mindent, amit szeretsz.
Egy pillanatra hátraléptem, hogy jobban érezzem a szelet, ami a fák közül kiszökve megzörgette a ruhánkat. A levegő hűvösen keveredett a fű illatával, s mintha a természet is figyelt volna. Nem volt ebben semmi különös, mégis, ahogy a seprűre pillantottam, valami régi, gyermeki bizsergés szaladt végig rajtam. A félelem és a kíváncsiság határán táncoltam, de most először nem éreztem magam egyedül.
Egy pillanatig csak néztem rá. A hangja nyugodt volt, a szavai mégis olyan pontosan találtak, mintha valami mélyebb réteget érintettek volna bennem, amit már régóta próbáltam elfelejteni. Hogy érzem magam? A kérdés egyszerű volt, de a válasz nem akart kijönni. Mert mit lehet mondani, amikor a napjaid hol tompa zajként, hol éles villanásokban peregnek le, és te csak állsz közöttük, mint valami rosszul sikerült átjáró?
- Őszintén? Olyan, mintha egy ideje nem én választanám meg, mikor vagyok ébren. Elhallgattam egy pillanatra. A csend hosszabbra nyúlt, mint kellett volna, de nem vált fojtogatóvá. - Szóval, hogy honnan építkezünk... Onnan, ahol a föld még mindig remeg. De ha tényleg van rálátásod, ahogy mondod, akkor talán... talán nem baj, ha néha én nem látom, merre van az észak. De azt hiszem készen állok nem elmenekülni.
Odébb léptem, és kinyitottam a fa odvában rejtőző kis gyűjteményemet. Egy kulacs víz, néhány darab szárított gyümölcs, a súlyzók, amiket a karjaim erősítéséhez szoktam használni és az ugrókötél. A földre pakolt tárgyak előttem sorakoztak, mintha egy ismeretlen csata előkészületei lennének, és én lennék, aki már előre sejti: ez a harc a félelemről szól.
- Mit gondolsz, mivel lenne érdemes kezdenünk? - Talán dobjunk el mindent, amit hoztam? Még azt is könnyen megérteném. Még az is lehet, hogy órákon keresztül fogok burpee-zni, annyira még nem ismerem a fiú szadizmusát, hogy mindezt meg tudjam állapítani.

[- Tudod mi a te legnagyobb előnyöd? Remeghet akárhogyan is a föld, szét is nyílhat alattad, te mégsem fogsz zuhanni, mert a játék közben a levegő lesz az otthonod]

Dear William

let’s have some fun

K önnyűnek érzem magam, mintha a szobám rejtekében, az ágyam alatt a lassan növekvő porcicák között hagytam volna megőrzésre a terheim, amik nélkül egy tapodtat se szoktam mozdulni. Nem motoszkál a tudatom szegletében a sötétség, nem csúfítja a mosolyom kétség, nem fordulok szemlesütve a múlt felé, ezzel hátat fordítva a jövőnek. Ez egy olyan nap, délután, óra és legfőképp pillanat, mikor a jelen van reflektorfényben, mikor épp képes vagyok élvezni a napsugár gyengéd cirógatását az arcomon és a szél ölelését a bőrömön. Talán azért, mert ez az a szerep, amiben otthonra lelek, amiben folyton reszkető lelkem nyugalomra talál. Tudod Will, hiába nem dísziti már az egyenruhám a kapitányi kitűző, a nyoma mégis ott maradt az anyagon és hiszem, hogy tényleg okkal került oda korábban.
Viszont te kicsit elveszettnek tűnsz, Will. Mintha nem találnád a helyed, mintha idegenként taposnád a saját hazád földjét. Talán az új-ismeretlen kihívás miatt, talán azért, mert megkérdőjelezed a homokszemet is a talpad alatt. De nincs ezzel baj, vonj kétségbe nyugodtan, gondolkozz kritikusan velem szemben, tedd magasra az elvárásaid, mert most mindenképp az a célom, hogy megugorjam mindet, hogy mikor kilépsz a pálya gyepére, mikor elhangzik a meccs kezdetét visszhangzó sípszó, már minden szellőt névről ismerj, ami feljebb és feljebb emelhet.
Szavaid mégis meglepnek. Kissé tán megszeppenve nézek rád, de vonásaim hamar átrendeződnek és valami egészen mást kezdenek sugallni feléd; megértést. Akaratlan mutatom feléd a sebezhetőségem, veszem le a maszkot, ami már olyan régóta eggyé vált velem. Égeti a bőröm a szavaid igazsága, az a fajta rokonság, amit kettőnk közé húztál, mégis könnyedén lélegzem, mert ha minden másban igen, ebben nem vagyok egyedül. Zavarba ejt a felismerés, a tekintetem is lesütöm, mielőtt még több titkom kiolvashatnád belőlem. Tincseimen végigszántok és mélyet lélegzem az édes-keserű levegőből, hogy mikor visszapillantok rád, már újra pontosan úgy láthass, mint röpke másodpercekkel korábban. Az edződ vagyok. A kapitányod, lehetek inspiráció, elszántság és bátorság is, az vagyok jelenleg, amire csak szükséged van. Gyengeség viszont nem lehetek. Most nem.
- Tudod mi a te legnagyobb előnyöd? Remeghet akárhogyan is a föld, szét is nyílhat alattad, te mégsem fogsz zuhanni, mert a játék közben a levegő lesz az otthonod - biztató mosollyal teszek pontot a mondandóm végére. Bátrabb vagy, mint én, Will. A szavak, amik a lelkemből szakadhatnának fel, őszintén és sebezhetően, mind rideg, penészes tömlöcben hevernek. Nem engedhetem meg, hogy gyengének tűnjek, hogy mások a csillogó máz mögé leshessenek, mert azzal már ártok a névnek, amivel születésemkor átkoztak meg. Én pedig ahelyett, hogy a kiutat keresném, meghunyászkodok és elbújok mögötte. Lehet nem látod, de kettőnk közül te vagy a bátrabb és az erősebb, Will. Csodállak. Irigyellek. Félek tőled.
Kissé megemelem a szemöldököm a ténykedésed nyomán. Kékjeim végigjáratom a felsorakoztatott kellékeken, majd az arcodat kutatom, kimondatlan válaszok nyomait a vonásaidban. Helyettük kérdőjeleket találok, félszeg-reszketegen vibrálnak körülötted, én pedig óvón mosolyodok el, nehogy megrémítselek, míg kiseprem a látóteredből a vért és a verejtéket, amire felkészültél. - Úgy gondolom, hogy az erőnléteddel nincs gond, illetve azt egyedül is tudod erősíteni. Nincs olyan sok idő az első meccsedig, így inkább… a praktikumra építenék. - Ekkor hagyom abba a bemelegítést és guggolok le a korábban fűbe ejtett ütőért és a gyakorló gurkóért. Egy pillanattal tovább időzöm, ahogy az ujjaim a nyélre fűzöm, kedves-idegen érintése visszarepít a saját meccseim okozta izgatottságba, a gurkó fájdalmasmas érintésére a bordáim között, ami nem hogy eltántorítana, még és még jobb teljesítményre ösztökél. Csak remélni merem, hogy ennek a magával ragadó érzésnek legalább egy szeletével megkóstoltathatom veled. Utána már egyedül is falni tudod majd ezt az élvezetet.
- Először csak a talajon szeretném látni, hogyan ütsz. Pálcával fogom irányítani a gurkót, tesztelem a reflexeid és a technikád. Készen állsz? - ismétlem magam, ahogy felállok és mosolyogva nyújtom feléd az ütőt. Érzem, hogy az izgalomtól a torkomban dobog a szívem, pedig nem is én lépek pályára, nem nekem szól majd a lelátó moraja, nem engem becéz majd az arcomba ordító szél és nem engem akar majd szoros ölelésbe vonni a felém süvítő gurkó. Jelenleg benned van minden reményem és sóhajom, Will.

Sincerely,

Malachi

Malachi Maddock

Egy ideig nem szóltam. Hagytam, hogy a szavai leülepedjenek bennem, mint por a fényben, amikor hirtelen becsukják az ajtót. A táj megremegett a tekintetem előtt, mint egy halk melódiájú, fáradt festmény, melyen a színek lassan, zsongva olvadnak össze. Malachi szavai úgy hulltak a lelkemre, mint az alkonyi kertben a szirmok: nesztelenül, mégis súllyal, betakarva a bennem tátongó, hideg ürességet. Volt bennük valami nehéz és mégis felemelő; mintha egyszerre kaptam volna terhet és szárnyat. Ahogy beszélt, a hangjában ott bujkált a régi, nemes borok bársonya, s az a fájdalmas, tiszta fény, ami csak a legmélyebb magányok után ragyog fel.
Azt mondta, a levegő lesz az otthonom. Ez a gondolat lassan bontotta ki magát bennem, mint egy régi emlék, amelyről nem tudtam, hogy hiányzik. A föld remeghet, igen - ebben igaza volt. Mindig is remegett. De talán tényleg van egy hely, ahol nem számít, mi történik lent, ahol nem érnek utol a nevek, az arcok, a múlt súlyos árnyékai.
- Lehet, hogy elveszettnek tűnök – szólaltam meg végül halkan, s a szavaim fanyar íze olyan volt, mint az őszi gyümölcsé, melyben már ott bujkál a tél ígérete. – És talán az is vagyok. De furcsa módon… nem most érzem így. Hanem akkor, amikor megállok. Amikor túl sokáig maradok egy helyben, egy gondolatban, egy emlékben. A levegőben valahogy mindig világosabb minden. Ott nincsenek sarkok, ahová beszorulhatnék. Idő, míg feljutok a levegőbe...
Mikor felém nyújtotta az ütőt, a mozdulata olyan volt, mint egy szelíd hívójel egy ismeretlen, csillogóbb messzeségbe. A tenyeremben éreztem a fa érdes valóságát, a hűvös nyelet, mely ismeretlen és mégis hívogató volt, mint egy kézfogás, amit már egyszer megálmodtam. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, s a világ halkuló zengéssel várakozott. Nemcsak egy eszközt vettem át, hanem egy darabot az ő bizonyosságából, egy szikrát abból a tűzből, ami nála fényt, nálam pedig eddig csak perzselő füstöt szült. Az ujjaim rászorultak a fára, mintha ezzel is bizonyítani akarnám: nem remegnek annyira, mint hinné.
Végignéztem rajta, s láttam a maszkot, ami visszazárult az arcán, mégis, a tekintete mélyén ott maradt egy remegő visszfény. Éreztem, hogy amit ő bátorságnak hív bennem, az csak a kétségbeesés legtisztább formája: az a pillanat, amikor a vándor már annyira elfáradt a sötétben, hogy nem fél többé a szakadéktól. De ő ott állt mellettem, mint egy szomorú, de erős angyal, aki tudja, hogy a szárnyak néha sebekből nőnek ki.
- Ha tényleg azt akarod látni, hogyan ütök, akkor… jó helyen kezdjük - mondtam, és egy halvány, szinte félénk mosoly futott át az arcomon. - A földön még hibázni is könnyebb. - És talán épp erre van most szükségem. Beálltam, lábam alatt a fű megadón hajolt meg, s éreztem, ahogy a testem megfeszül, mint egy hangszer húrja, amit hamarosan megszólaltat a végzet. A reflexek, a technika... mily távolinak és gépiesnek tűntek ezek a szavak ebben a lila alkonyatban, ahol a lelkek értek egymáshoz. Mégis, a mozdulatban volt a menekülés. - Készen állok - mondtam, és a hangom nem reszketett, csak mély volt, mint az esti harangszó, mely a völgyekbe üli meg a csendet. Mutasd meg, Malachi. Mutasd meg, hogyan lehet a zuhanásból repülést szőni, mielőtt az árnyak végleg elnyelik a pályát. Felemeltem az ütőt, s a tekintetemmel belekapaszkodtam a gurkó sötétlő gömbjébe, mintha az lenne az egyetlen csillag, mely kivezethet ebből a gyönyörű, fájdalmas bizonytalanságból.
Aztán a gurkó megmozdult - egyetlen, éles rándulás volt csupán a levegő mozdulatlan vizében, s én már emeltem is az ütőt, hogy a mozdulat tiszta geometriájával válaszoljak a támadásra. Ám ebben a feszült, sűrű pillanatban, mikor az izmok már a becsapódás ritmusát várták, tekintetem akaratlanul is elcsúszott a golyó sötét ívéről, és Malachi szemébe fúródott. A világ ekkor, mint egy túl feszesre húzott húr, elpattant; a koncentráció aranyfonala, mely addig az ütőmhöz láncolta a gurkót, egyetlen szempillantás alatt semmivé foszlott. Kezem elnehezült, a testemben lüktető lendület megtorpant, s én csak álltam ott, a pillantásába veszve, miközben a suhanó golyó tompa füttyel húzott el a vállam mellett, emlékeztetve arra, hogy a levegő birodalmában egyetlen másodpercnyi eszmélés is a földre ránthatja az embert.
Az utolsó pillanatban azonban sarkon fordultam, és egy ügyetlen, mégis határozott felfelé irányúló mozdulattal a levegő felé ütöttem a mesterségesen megvadult labdát. Ezt nem engedhetem meg magamnak többször. Illetve... azt hiszem inkább magunknak.