+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Roxfortos diákok
| | | |-+  Griffendél
| | | | |-+  Mirabella Harpell (Moderátor: Mirabella Harpell)
| | | | | |-+  Hull Fair
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Hull Fair  (Megtekintve 1094 alkalommal)

Mira L. Wyne
Minisztérium
***


Jenkibogyó

Elérhető Elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2021. 06. 09. - 22:26:44 »
+1

-Tényleg? Még nem is mesélted- érdeklődök a futólag említett téli szünetről. Felmerül bennem egy gyanakvóbb gondolat is, de nem! Az csak a pillanatnyi paranoiám kihatása, meg én megbízok Mirába, és ez a kifejezett döntésem. Meg amúgyis, voltunk elfoglalva érdekesebb ötleteken gondolkodással, miután visszajöttünk téli szünetről, bőven elsikkadhatott, hogy mit csináltunk amég egy óceánnyira voltunk egymástól.
...Mondjuk ilyenek javára, hogy mit csináljunk így, hogy már nem vagyunk. Izgalmas palacsinták meg hasonlók...
Szóval maradunk szépen a csak kíváncsinál.
-Nálam biztos jobb lennél. Egyszer lőttem mondjuk megbűvölt muskétával, de... Hát többhöz nem kaptam kedvet tőle- idézem föl évekkel ezelőttről azt az egy alkalmat. Wyne Papáéknál van, általába falidíszként egy még a polgárháborús időkből származó puska, varázslattal kiszuperálva, vagy öt generációval ezelőttről fennmaradt ereklye, de egyszer előkerült egy kis vélbalövésre is. Azt, hogy Apa hogy beszélt rá, hogy kipróbáljam, máig sem tudom. Elméletileg onnan vette amúgy az ötletet, amivel az autóink motorját bűvöli meg üzemanyag nélkül működőkre.
Mindenesetre ezzel a légpuska dologgal legalább attól nem kell tartanom, hogy a fenekemre ültetne.
Mire meggyőzöm magamat, hogy ez az ördögi tervünk legalább még fájdalmas sem lesz - remélhetőleg, - Mira már oda is ment egyezkedni a Musztángos lányhoz.
-Hoóó...- próbálom a hirtelen az arcomba meredő csövet odébbhajtani, a korábbi bájmosolyomnak csak feszült-kínos mását sikerülve összehozni a kislány felé. Aztán kapkodva próbálom nem ejteni el a fegyvert, mer ő meg úgy tűnik, úgy vette, hogy megfogtam, tehát átvettem, így ő el is engedheti már.
-Öhm... khm... ja...- bólogatok a mindenféle instrukciókra mindenkitől, és lámpalázasan felhúzom a puskát. Persze természetesen nem bármi menő, határozott mozdulattal, mint valami western filmbe, mer hiába a klasszikus forma, itt most egy légdugattyú rugója ellenébe kell nyitni ezt a kart.
Mondjuk a nagy tervünk kiötlése óta egyértelmű volt, hogy úgyse fogok az esetlen bénázásnál menőbben mutatkozni, ha énrám kerülne a sor.
Hálásan-lámpalázasan visszamosolygok Mirára, sokat jelent most tőle ez a kis biztatás is, aztán letérdelek a bódé innenső végéhez, hogy arra támasztva a puskát hátha stabilabban tudok célozni. És hátha addig a lányka se rúg meginn a bódé bádogjába - végülis, az ő egyszarvúja múlhat ezen most. Megpróbálom minnél pontosabban becélozni a tábla közepét, és meghúzom a ravaszt.
A puska rugója fémes nyekkenéssel csattan, a céltáblán meg megjelenik egy pötty. Arra nem is számítottam, hogy elsőre esélyem lenne bármi érdemlegesre, de ha én nem bénáztam el semmit, akkor úgy másfél inch jobbra, és kicsit föl, ahova lő ez a puska ahhoz képest, amit állít magáról. De ha minden igaz, van mégegy lövésem.
-Nyeh... szurkolj nekem- pillogok föl Mirára segélykérően, aztán újra megküzdök a felhúzókarral, és nekiállok célozni balra és kicsit le, ahhoz képest, ahova a találatot szeretném, a tábla közepébe. Aztán mindjár kiderül, mennyire bénáztam el ezt az egész kiszámolósdit.
Meghúzom a ravaszt...
Naplózva


Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2021. 06. 13. - 10:15:32 »
+1

Hull Fair
2002. április 14.

 




-Tényleg? Még nem is mesélted.
- Áh, nem nagy ügy.
De nagy ügy. Mégis hazudtam, csípőből. Ezt is Cartwrighttól tanultam. Furcsa, ha Lunával voltam, általában kevésbé jutott eszembe az életemnek az a fele. Ahol ott az enyhén szólva gyanúsan gazdag nevelőapám, a pedánsnak álcázott nőcskéje, a bosszúszomj, a lőtt seb emlékétől fájós vállam, és azok a leckék.
Nem mintha Annával sokra jutottunk volna, megmutatta az alapokat, meg egy-két biztonsági szabályt, és próbált rávenni, hogy célozzak ügyesen. Pont úgy jártam a lövészettel, mint az animágia megtanulásával is, valahogy félbe maradt. Mondjuk a pisztolyt nem ettem meg úgy, mint a mandragóra levelet (zsinórban hármat is, sajnos), de azért valóban, nem számítottam túlképzettnek. Lunában viszont tudom, hogy több van, mint amit a szendén szerény pofikáján mutat.
-Nálam biztos jobb lennél. Egyszer lőttem mondjuk megbűvölt muskétával, de... Hát többhöz nem kaptam kedvet tőle.
- Talán egy bűbetlennel megjön a kedved - mondom, direkt azt a szót használva, amit éppen tőle tanultam. Sok múlik ezen, szorít az idő, de az új részfeladat legalább kicsit elvonja a figyelmem a nagyobb egészről.
Ha nem történik az a találkozás, most talán itt se lennénk. Vagy ha itt lennénk, magunknak lőnénk azt az egyszarvút. Így viszont az idegesítő kis vakarcsnak kell megszereznünk, aki úgy döngeti a bodega oldalát, hogy örüljünk, ha nem dől a fejünkre meg az áhított plüssfigurára.
-Hoóó…
Leizzadok én is, a bódés nő is, mikor a cső a másik lány arcába mered, de Luci szerencsére megszerzi anélkül, hogy elsülne. Még csak az hiányzik… Na a medimágusi ismereteket meg, amikkel Anna megpróbált traktálni, inkább hagyjuk is. Előbb leszek profi késdobáló a cirkuszban, mint hogy akár egy karcolást összezárjak. Nemhogy ha Lucit lövés érné… Bele is borzongok a gondolatba, aztán meg a látványba, ahogy a lány ártatlan, kicsit feszengős arckifejezéssel felhúzza a puskát. Nagyon kecses, egyáltalán nem olyan mint az akciófilmek plakátjain a félmeztelen izompasasok, és ettől sokkal jobb, furcsán, izgalmasan kontrasztos. Hát még, amikor profi pózba vágja magát, és céloz. Azt is elfelejtem, hol vagyok, és ki vagyok, nem hogy mit is csinálunk. Luna angyali arcán békés, de nagyon fegyelmezett koncentráció ül, figyelmesen csillogó szeme a célzószerkezetet vizslatja. Megbabonázva figyelek, keresztbe fonom a kezeim, és a ruhám alá is csúsztatom, de azt majdnem észre se veszem, hogy aprót csattan a szerkezet, és szinte ugyanakkor lesz egy kicsi lyuk a táblán, a középtől kicsit jobbra felfelé.
- Nyeh... szurkolj nekem.
- Nyugi, nincs rá szükséged. Menni fog - biztatom átható pillantással. A kezem még mindig a pulcsim alatt, mintha zsebre tettem volna. Az arra járó varázstalanok azt hihetik, hogy csak fázós vagyok, habár nincs itt hideg, egyáltalán. Még fontolom, mit is tegyek, de az ujjaim rosszban sántikálva fonódnak a tiszafára. De végül még nem használom.
A kislány türelmetlenül toporog mellettünk, aztán egyszerre csak dühösen nyelvet nyújt valahová a vállam felett.
- Vén perverz!
Tudom, kire mondja. Oda kéne néznem, de még egy pillanatig kőve dermedten bámulok Lunára. Elsüti a ravaszt, hallom a kattanást. A szemem nézi, ahogy eltalálja a táblát, de én fel se fogom, mit lőtt, hogy sikerül.
Ha odafordulok, a halálfaló talán felismer. Ha nem fordulok oda, talán elszalasztom a lehetőséget örökre.
- Na, akkor megkapom az egyszarvút? És mit akartok tőlem amúgy is? - faggatja a kislány most Lunát, én pedig közben lassan oldalt fordítom a fejem, és a szemem sarkából hátra sandítok.
Fekete bőrkabát, kócos, szalmaszőke haj. Ezt csak a leírásból tudom, de a szeme… A sandán összehútott, halálra éhes szempár biztosít róla, hogy ő az, akit keresek. Ugyanezzel a megátalkodott tekintettel meredtem szembe aznap is. Az arcomon éreztem az akkori lángok perzselő forróságát, az orrom füstszaggal telt meg. Az ujjaim ráfeszültek a pálcára.
- Ő az...?- mondtam halkan, igazából már költői kérdésként, és a szememmel mutattam a férfit.
De Luna akár válaszolt, akár nem, a szőke gazember megtette helyette. Arcán csodálkozóból ördögibe hajló mosoly terült szét, bizonyságául annak, hogy felismert. Aztán színpadias, groteszk mozdulattal aprót integetett felém. Olyan volt ez, mintha vörös leplet lengetett volna nekem. És nagyon úgy tűnt, hogy pont annyi eszem maradt csak, mint egy marhának.
- Az egyszarvút akarom! - toporzékolt a kislány.
- Maradjatok itt! - szaladt ki szinte önkéntelenül a számon, főleg Szöszkének címezve, de amit válaszolt, azt már csak a hátam mögül hallottam, ugyanis sarkon fordultam, és elrohantam a fickó irányába. Az röhögve szintén menekülőre fogta, és a legrövidebb úton bekanyarodott két bódé közt a sor mögé, a néptelenebb részekre. Én meg ész nélkül, futva követtem, immár a pálcámmal a kezemben.

Naplózva


Mira L. Wyne
Minisztérium
***


Jenkibogyó

Elérhető Elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2021. 06. 16. - 02:31:04 »
+1

Language!

Nem vagyok egészen biztos, hogy nem lenne nagy ügy ...de neki elhiszem. Így döntök, megintcsak. Akár okkal tartok valamit gyanúsnak, akár csak mindent túlaggódok - ami nem példátlan eleve, - megbízok benne, és nem kérdőjelezem meg. Ő fontosabb nekem, mint a bizonytalanságom. Még ha az kerülget is.
-Talán- bólintok a lelkesítési próbálkozásra, bár kételkedek abba, hogy mesterlövésznek ettől a kalandtól állnék. Nem segít a kedvcsinálásba az sem, hogy a kislány az arcomba lóbálja a csövet, vagy hogy aztán majdnem elejtem a fegyvert - egy felhúzatlan rugó van benne, nem kéne tartanom tőle, hogy elsül, de valahogy mégis - vagy épp hogy én mennyire csálén lóbálhatom, miközbe a karjával bajlódok. Bár akkor a csöve legalább már a fejünk fölé lógva néz az ég irányába, legfeljebb elszökött léggömbre orvvadászhatnék véletlenül.
A bátorító szurkolásra még felmosolygok bizonytalanul, aztán megpróbálok profibban célozni egy először a kezembe lévő puskával, mint amennyire feltehetőleg egész életembe fogok megtanulni ilyesmit...
Nem tudom biztosra, csak a vegyes zajokra reagálva rezzenek össze, kizökkenve az addigi koncentrálásból, vagy a felkiáltásra ijedek meg úgy, hogy a ravaszt is behúzom tőle, de hasonló mértékbe elvétem a célt meginn, csak most a másik irányba.
-Kurvaélet...
Vagy azt sem, hogy ez a balsikernek szólt, vagy a hallottaknak, amire nem merek odanézni, csak bámulok előre feszülten.
Talán főleg pótcselekvés, hogy előkotorászok egy zsetont a következő két lövésre, csattanva kerül a bódé asztallapjára, ahogy szó nélkül lerakom, magáér beszél a mozdulat úgyis. Közbe remélem, Mirának nem támadnak hirtelen és rossz ötletei.
-Mi..?
Kurvaélet. Mire megkésve felnézek, mi mást látnék, mint a nekiiramodó Mirát? Kapkodva fordulok ide-oda a háta, a bódé, a kislán és a néni között, a pánikoló fejemmel nem tudva, mit csináljak hirtelen.
Például fókuszálj, Lu, egyértelműen. A kislány kérdezett valamit az előbb, kezd azzal. Lehetőleg gyorsan.
-Őt beazonosítani.
Miközbe ezt kimondom, a bódés néni felé már tartom a kezem a lövedékekér, az előbb kifizettem.
Nem tudom, hol váltotta fel a szétszórt pánikot valami hideg, üres csend. Nyomokba fel tudom idézni egy tolakodó sellő emlékét, ami biztos legfeljebb érintőleg tartozik ide, de nagyrészt elnyomja...
Harag talán? Kire vagy mire? Tartozás, kötelességérzet, azér csak nem hagyhatom itt a bódét meg a kislányt, aki végülis már meg is tette az alku rá eső részét, akaratlanul vagy sem. Bosszú, leginkább a céltábla felé, hogy mostmár tényleg csak megmutatom, hogy jól terveltem ki azt a lövést, tudnom kéne megcsinálni. Frusztráció, talán a világ felé, hogy nem lehet egy kurva alkalommal sem egy teljesen zavartalan napunk, amit csak azzal tölthetnénk, hogy jólérezzük magunkat!..
És csend.
Nem tudom, én zártam-e csak ki a vásár háttérzsivaját, vagy ténylegesen elnémult minden körülöttem, de az egyetlen hang, ami létezik, az összenyomódó rugó jellegzetes hangja a puskába, ahogy ezúttal indulatosan lelendítem a kart. Csak én létezek, a kartonlap a bódé túlvégébe, és egy hideg, feszült csend, mint az éjjeli ég csillagpontjai közti üresség. Fémes súrlódás "hangja" az ujjamon át, ahogy mozdul a ravasz. A csattanó dugattyúrugó. A kartontábla közepén túli koppanás, ahogy a bódé hátsó fala megállítja a kis ólomdarabot.
-Mira!- pattanok fel kiáltva, szétnézve, miközbe visszatódul a valóság, keresve még a mozgását. A megkavarodott járókelők még úgy látszanak, mint akik között átrohnt valaki, és nagyon remélem, ez elég lesz jó irányba indulni a lány után, mer látni már nem látom.
-A zegyszarvút ővesziát. MIRA!- hadarva hagyom jóvá a céllövöldés néni felé a kézbesítési felhatalmazást, és már rohanok én is, hátrahagyva a puskát a második még kifizetett lövésével, a pillanatnyilag toporzékolni is elfelejtő kislányt, és a harmadik, a karton céltábla mértani közepén ütött apró lyukat.
Naplózva


Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2021. 06. 29. - 19:02:33 »
+1

Hull Fair
2002. április 14.

 




A mellkasomra tetovált szárnyas ló dühösen kapált, úgy éreztem, bele-bele rúg a szívembe. A fülem az ereimben száguldozó vértől zúgott, a lábam szinte önkéntelenül lépett-rohant, de
a világ lelassult, kavargó színfoltokká lényegtelenedett. Csak egy dolog jutott még el a tudatomig.
-Mira!
A halk kis kattanás úgy visszhangzott a fejemben, mint egy rajtpisztoly dördülése, de én csaltam, már előbb megiramodtam. És most semmi, de semmi nem fog megállítani. Úgy löktem el magam elől az embereket, ahogy nem szégyelltem, a pálcámmal majdnem ki is szúrtam volna valaki szemét, aki szerencséjére végülis félre ugrott.
Egy éles kanyart követően a kocsik közé fordultam, és néptelenebb részhez értem. Ez a rész volt az, ahová a játékok csak a hátukat mutatták, nem volt itt más, csak művészbejárók, és némi, a szél által idesöpört, meg elhajigált szemét. Meg az az aljas gazember, aki tárt karokkal várt. Nem számítottam rá, hogy bevár, és ott fog állni. Kihasználta ellenem az előnyét, és mielőtt akárcsak gondolhattam volna arra, hogy mondani kéne valami varázslatot, ő kihasználta, hogy belerohantam, és élvezettel megragadott. Mindkét csuklóm köré fonta az ujjait, az érintése rideg és kemény volt, mint az acélbilinccsé.
- Megismertelek ám, kis vörös - lehelte az arcomba élvezettel, és közben úgy megszorította-csavarta a kezemet, hogy nem hogy esélyem nem volt varázsolni, de el is ejtettem a pálcát is. Fahangú koppanással-gurulással tűnt el valahol a lábunknál.
- Mindig emlékszem a kihagyott játékokra. És végül mindig bepótolom az elmaradást - édelgett tovább gúnyosan, de a tekintete félre siklott egy pillanatra, megláthatott mögöttem valamit, vagy valakit.
Ennyi elég volt Nekem. Akkorát fejeltem az orrába, amekkora csak tellett tőlem. Rögtön eleredt az orra vére, és szitkozódva lökött el magától, sőt egyenesen letaszított a földre. Aztán sebesen nyúlt a pálcája után, de én sem vacakoltam mostmár. Estemben kitártam az ujjaim, és ahogy nagy puffanással térdre vágódtam, már rá is szorítottak a fás tapintású, hosszú varázstárgyra, amit az előbb elhagytam. Olyan vékonynak, olyan súlytalannak tűnt, hogy talán életemben nem  emeltem ilyen gyorsan  a magasba, hallatszott a suhogása is, ahogy mozdul.
- Adava kedavra!
Nem tudtam, milyennek kellene lennie magának a varázslatnak, de azt jól eszembe véstem a sötét varázslatok kivédése órán, hogy komolyan kell gondolni. Az volt a számomra fontosabb információ, az, hogy főbenjáró átok, csupán bosszantó, kellemetlen körülmény. Persze, magam se gondoltam, hogy ezt hozza ki belőlem ez a pillanat, de annyi éve vártam, készültem… most, hogy bekövetkezett, nem a capitulatus jutott először  az eszembe. Szóval vártam, hogy mi fog történni, de tudtam, hogy én ezt akarom. Komolyan akarom. Komolyan gondoltam.
A pasas mégis röhögni kezdett, de annyira, hogy a pálcája, amit közben ő is előrántott, kicsit remegett a kezében.
- Ó, hát ez kínos… - mondta elnyújtva, mintha a fenenagy gúnyos  jókedvétől beszélni is kínlódva  tudna. Én pedig először nem értettem, miért van egyáltalán még életben. Aztán rájöttem; olyan gyorsan cselekedtem, hogy a földről nem a pálcámat vettem fel, csak egy vastagabb botot. Egy sima, vacak botot. Jobban mondva olyan hurkapálca szerű, csak attól vastagabb, csiszolt valamit, amire itt minden létező ételt  felszúrnak.
- Nem… - dühöngtem, se nem hallottam, se nem láttam magam körül, még az a tény se érdekelt, hogy egy gyilkos pálcája szegeződik a homlokomnak. Aztán elvándorol rólam.
- És még kíséreted is van…
Bolond lettem volna hátrakapni a fejem. Tudtam, ki áll ott. Tudtam, hogy nem varázsolhat. És hogy nem fogadott szót, hogy maradjon ahol van. De ha Lunáról van szó, bolond vagyok. Csak odafordultam mégis , és hirtelen észhez tértem a látványtól, attól hogy bajba kerülhet, sőt bajban is vagyunk. A pasas elkapta a hajamat, míg nem figyeltem,  és a halántékomnak nyomta a fegyvert.
- Most mit csinálsz, kislány? - kérdezte szertelen élvezettel, de ezt már nem tőlem, hanem Lunától, és beletépett a hajamba, hátha sikítok. De nem sikítottam, hanem összeszorítottam a szám, és amikor elmúlt a fájdalom nagyja, mélyen és kérlelőn Luna csillogó szemeibe néztem, és azt tátogtam:
- Fuss...






Naplózva


Mira L. Wyne
Minisztérium
***


Jenkibogyó

Elérhető Elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2021. 06. 30. - 10:38:42 »
+1

Szitkozódások, morgolódás, forgolódás, épp hogy még látszó csapás az emberek között, valahogy sikerül követnem. További szitkok és morgások, ahogy épp kezdenék elnegedni az áttolongást, ami megzavarta a szabadidejüket, mire én is átrohanok ugyanott köztük. Talán néha el-elszórok egy "bocsánat"ot, "elnézés"t, de nem is érdekel ezen a ponton.
Ez apró kellemetlenség, mégha illetlen is, nem egy jó eséllyel a halála vagy legalábbis csúnya sérülése után rohanó, és -ér jelentkező Mira. Vagy kettő is...
A lögdösődésér egyszerűen nincs ideje felszínre bukkanni a bűntudatomnak. Futtomba előhalászom a pálcám, nagyon remélve száz különféle okból, hogy csak azér végül, hogy legyen mit görcsösen szorongatnom. A csapás pedig véget ér, az emberek elfogytával, csak pislogok elveszetten a kocsisorra, ami a park szélét képezi. Azon kívül meg mi lenne? Biztos nem búvóhely, oda csak nem futhat Mira elől az ürge.
Már ha előle fut...
Más esetbe tökéletesen félreeső hely, és oda sem figyel rá senki, aki nem direkt akar. A dulakodást majdnem meg sem hallom ezen a határon kívülről, és bárkit, akit a környéken látok, nem is érdekli, ha ők valamennyire hallják is. Nem az ő bajuk, ezér kizárják, ha észlelnek belőle bármit egyáltalán...
Az átokigét viszont egyértelműen meghallom.
És bármennyire akarnám áltatni magam, az ő hangját tökéletesen felismerem...
De nincs most idő kételkedni, így is túl sokat tettem már pont ezt. Átvágok a kocsik közt, előreszegezett pálcával, amivel fogalmam sincs, tudnék-e kezdeni bármi hasznosat, és... megtorpanok. Mer kellett ennyit esetlenkedned, Lu...
Ledermedten pislogok, pedig most tökéletes alkalmam van rendesen megfigyelni a bőrkabátos ürgét - mindegy, így hogy már megtaláltuk - és főleg az arcomba meredő pálcát. Valahogy mégis az válik fenyegetőbbé és féleémetesebbé, ahogy Mira megpróbál rámnézni, és a pálca őrá szegeződik át. Nagyon jó kérdés, mit csinálok most... szeretnék szót fogadni Mirának, hinni neki és -benne, de nem, nem hagyhatom ennek a kezébe. De nem csinálhatok semmi mást sem, ha nem az a nagy ötletem, hogy felettébb drámaian, költőien, romantikusan, tragikusan, utolsó közös programunkként, együtt halok meg a lánnyal, akit annyira szeretek...
A pálcát kicsit lejjebb engedem, inkább a föld felé, a muksó lába elé talán, tehetetlenül. Az elmém még keresi a lehetőségeket, de a kétségbeesés már mindet előre megbélyegezte hasztalanként.
Köszönöm, Mira, gyönyörű, néha bénázó utunk volt együtt Brighthorn óta, de nem tudom mit tehetnék, talán itt fogunk véget érni mindketten. Vagy valami rosszabb...
Nem!
Nem hagyhatom, nem engedhetem, nem hagyhatom ennyibe, nem őt! A legreménytelenebb pillanatába!
"Brighthorn óta", csengnek vissza a saját gondolt szavaim. Rossz ötlet. Katasztrofális ötlet. Mira pálcája ott hever a földön, pár yardra vagyunk egy bűbetlen vidámparktól, vállalhatatlanul béna vagyok stresszhelyzetbe,..
De ott hever a pálca csak úgy a földön, és yardokra vagyunk a bűbetlen vidámparktól. És takarásba is valamennyire. És ide sem figyeltek eddig. És amit nem láttak egyértelműen, úgyis szeretik kimagyarázni valahogy.
És semmi más esélyünk nincs.
Nem tudom, az arcomról lemosódik-e a kétségbeesés, ahogy meginn érzem kizáródni a külvilágot, csak mi hárman létezünk most, senki és semmi más. Őszinte szívemből sajnálom, Mira, hogy ezt kell tennem veled, remélem megbocsájtasz érte...
Protego Diabolica!
A halálos eltökéltségembe meg se fordul a fejembe, hogy ne sikerülne a szavak nélküli varázslat. Ilyenkor, ezekbe, mindig túl jó voltam. A pálcám tökéletes helyre mutat, és most rajzolnom sem kell belőle semerre, Mirát akarom megvédeni, őt nem fogják megégetni a lángok.
Az ívfénykék lángok, amik egy három-négy lábnyi foltba felcsapnak alattuk embermagasra, de már ezzel sem törődök. Csak amint meghallom a férfi kiáltását, ahogy váratlanul meggyullad, és azzal próbál tenni valamit, én berohanok, megpróbálom Mira pálcáját nyalábolni föl, aztán őbele kapaszkodva karolok, letarolom talán, és kívánom el magam innen valahova. Mindegy. Haza.

Nyekkenve érkezünk az ágyamra, Anya londoni lakásába, szerencsére csak ketten, a muksót nem hozva magunkkal. Kétlem, hogy a lángok megmaradtak volna, amint eltűntem a helyszínről, vagy hogy lennének olyan erősek, hogy egyből hamvadni kezdjen tőle az a faszfej, és ha látták is bűbetlenek, majd belemagyarázzák, hogy valami abuzált tüzijáték okozott balesetet. Remélem. És igazából nem is érdekel ezen a ponton...
Csak szorongatva, szorongva ölelem magamhoz Mirát, motyogom vég nélkül, hogy "sajnálom sajnálom sajnálom sajnálom...", éz zokogok. A feszültségtől, a félelemtől, a kétségbeeséstől, a bűntudattól, hogy gyakorlatilag tüzet gyújtottam alatta, még ha olyat is, ami őt nem bántaná,.. a fájdalomtól. Fizikailag is értve, ahogy elszáll az adrenalin hatása, valamimet hátrahagyhattam a hoppanálásba. Remélem Mirából legalább semmit.
Nem tudom, Anya itthon van-e egyáltalán, és nem vagyok biztos, hogy mi lenne jobb, ha itt lenne-e vagy sem.
A zsupszkulcs itt van, megvárjuk a maradék időt, és az visszavisz majd minket a Roxfortba.
És soh semmiről nem beszélünk egy szót sem, ami velünk történt. Nem arról, hogy Mira egy főbejáró átkot próbált használni, és nem tudom, hiába hitegetem-e magam, hogy ő nem olyan, úgyse tudná sikeresen kiszórni. Nem arról, hogy én meg hasonlóan átoknak számító tűzzel égettem meg egy embert, ki tudja, mennyire súlyosan, mitöbb ezt rágyújtottam Mirára is. Hiába nem fognák őt a lángok, amennyire fél tőlük, ezt nem tehetem vele. És mégis megtettem...
Maradnak csak a könnyek, és a reménykedés, hogy talán még megbocsájt érte...
Naplózva


Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2021. 06. 30. - 12:24:51 »
+1

Hull Fair
2002. április 14.

 




Mondanám, hogy nem így terveztem, de az engem érintő részt valahol mindig is sejtettem. Hogy belehalok ebbe a kényszeres bosszúhadjáratba. De ha ez azt eredményezi, hogy megszabadulok az emlékek kínzó béklyójától, vagy végre elmúlnak a rémképek is, akkor talán nem akkora veszteség. Cartwright talán sose tudja meg, hova tűntem, talán bosszút áll… És Luna… Ezt a részt nagyon nem  így terveztem.
Apró reményt kelt bennem, hogy lejjebb engedi a pálcáját. Talán szót fogad. Nem haragudnék rá, sőt. Neki lenne esélye nem belekeveredni még túlságosan, és ez az őrült gyilkos talán nem tekinti még “kihagyott játék”-nak.
De ahogy a lányra bámulok, és észre veszem a máskor kedves, barna szemek tükrének mélyén azt az apró, de vészjósló izzást, az a halvány remény elszáll. Láttam én már ezt a kifejezést azon az angyali arcon. Többször is. Mindig ugyanaz követte.
Nem!
Szerintem az ő fejében is ez a szó harsog. Ám az enyémben egész más felhanggal zeng, és egész mást jelent. Nem fáj úgy a halántékomhoz nyomódó pálca hideg hegye sem, mint az, ahogy Luna mágikus fegyvere harcra fordul.
- Oh, most harcolni fogunk? Ez de édi - kuncogja a fickó torkot maróan mézédes gúnnyal, és durván felránt a földről magához, a hajamnál fogva. Nyilván élő pajzsnak akar használni, de ha jól rettegek attól, ami következni fog, akkor mit sem ér vele. Én a fájdalomtól csak nyikkanni bírok valamit ahelyett, hogy szavakkal tiltakozzak, de mindegy, mert már úgysem lehet megállítani, hogy ez a kis angyalszőke nőszemély elszabadítsa a szokásos poklot. 
Nonverbális a varázslat, úgyhogy a fickó nem tudja, mi az. Vagy ha látott is ilyet, nem hiszem, hogy ismer ellenvarázslatot. Én csak állok bámulva, és az a különös helyzet lép fel, hogy azt sem tudom, mit érzek, vagy mi jár a fejemben.
Egyrészt az előbb már szembesültem a gondolattal, hogy végem. Nem félek jobban attól, hogy a halál egy újabb lehetséges neme táncol körbe hidegkék fénnyel. Jönnének persze a szokásos kínzó rémképek a tűzzel, a leégő istállóval, a parázsló szőrű, üvöltve bőgő bikával. De a férfi, aki eddig csak ezekben a víziókban jelent meg előttem, most itt volt valójában, kézzel foghatóan. Itt volt, és égett.
Fájdalmas, velőt rázó üvöltés-sikítás szerű hang tört fel belőle. Persze rögtön elengedett, és megpróbált elugrani. A ruhája már lángra kapott, fura is, mert az enyém nem. A pálcát tartó kezén vörösödni-szenesedni kezdett a bőr, borzalmas gyomorforgató szagot eredményezve, de ilyet is éreztem már, nem lettem rosszul. Láttam, hogy varázsolni próbál. Csak egy pillanat volt, amíg rádöbbentem, hogy most nem kínoz a szokásos rémkép. Mert valójában benne vagyok. Nem kell tehetetlenül tűrnöm. Tehetek valamit.
Gondolkodás nélkül ugrottam, hogy megragadjam a pálcát tartó kezet, és megpróbáljam visszatartani. Ez az egy dolog számított most. Dulakodni kezdtünk, a fickó ordított torka szakadtából, és megpróbált ellökni. Talán nem sikerült volna, úgy martam bele, mint egy eszét vesztett pitbull, de ebben a pillanatban egy aranysárga csík vágott be a lángnyelvek közé, hogy nemes egyszerűséggel letaroljon a lábamról. Aztán elrántson onnan. Hallom, hogy gyanúsan visszhangos a pukkanás, amivel dehoppanálunk. Talán nem csak mi oldottunk kereket, sajnos.

Nem a vásár szemetes földjén terülünk el. Ez valami tisztább, puhább, fehérebb. De a ruhámra tapadt hamu, a kezemre kenődött égett vér összepiszkolja. Hörögve-köhögve zihálok, mint egy náthás tűzokádó sárkány, a beszívott izzó pernyedaraboktól próbálok megszabadulni. Egy pillanatig még nem is értem, mi történik. Az ujjaim még a mocsok fickó csuklóját markolják, pedig már csak az ágytakaró van közöttük. Még érzem magam körül a gyilkosnak tűnő, de engem csak éhesen és ártatlanul nyaldosó lángokat, pedig nincsenek már itt, csak Luna védelmező, kicsit remegő karjai. Nem ropog már az a tűz, csak Luci duruzsolja pityeregve, hogy sajnálja.
Kipislogom a könnyeket a szememből. Csípősek és feketék a koromtól, de jönnek újabbak és újabbak. Ránézek és a könnyek csendben potyognak tovább, úgy vág orrba a bűntudat, hogy hangomat vesztem egy időre. Talán meg kellene simítnom, hogy tudja, semmi baj, de egyrészt ez még szavak nélkül is hazugság volna, másrészt a kezem csupa mocsok. Harmadrészt, fájna neki. A vállán apró, de csúnya vágás éktelenkedik, mintha hiányozna onnét egy darab.
- A vállad… - mondom rekedten, de a gombóc a torkomban elnémít. Kár, hogy a sebgyógyító varázslatokra nem figyeltem, és a sok-sok főzet is, amikből lopkodtam a bájitaltanon, ott vannak a Roxfortban, az ágy alatti ládám mélyére rejtve.
Nagy sóhajjal becsukom a szemem, és feladom. Elengedem, hogy megtudjam, hol vagyunk, vagy hogy miért vagyunk itt, és elengedem azt is, hogy felfogjam vagy ésszel átértékeljem, mi is történt az imént. Legyőzöttnek, vert hadnak érzem magam, a bűntudat sötét füstködébe merülök, és már nem küzdök tovább. Kihunyt a tűz. Elcsigázva, fásultan simulok oda Lunához, bele az édes ölelésébe, és megpróbálom úgy átkarolni, hogy az vigasztaló legyen, de ne érjek hozzá a tenyeremmel. Nem fáj semmi úgy, mint a bűntudat, de megérdemlem, és tűröm csendben azt is. Jobb lenne ezt az egészet egy emléktörléssel eltüntetni. Jobb lenne, ha nem lenne többé itt és most, talán az is jobb lett volna, ha nincs az a baráti tűz, csak tűz van, és ott pusztulok azzal a rohadékkal. De ahogy mondta, minden kihagyott játékot számon tart. És én is. Nem is felejtem, és nem itt van a vége, erre megesküdtem magamban. Ám hangosan nem, Lunának nem szabad róla tudni, így is túlságosan belekeveredett. Hallgattam bűntudatos, ernyedt csendben tovább, és sötéten-könnyesen bámultam magam elé, míg csak magunkhoz nem tértünk, és tovább nem léptünk valahogyan… Ezzel most még mást nem is lehet tenni, csak hátat fordítani neki, és nem beszélni róla.



Köszönöm a játékot!
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.361 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.