+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Serena Fawley (Moderátor: Serena Fawley)
| | | | |-+  Skye-szigeti Obszervatórium
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Skye-szigeti Obszervatórium  (Megtekintve 3217 alkalommal)

Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2022. 03. 20. - 15:16:10 »
0

CSALÁDI HÉTVÉGE



Serena
2003. 02. 10.

– És hogy állnak a terepmunka előkészületei? – kérdezte Serena, nem mintha a pihenést a munkáról való csevegéssel szerettem volna megtölteni. Nem is tudom, ez a hétvége inkább kettőnkről szólt, az ismerkedésről, hiszen a családja nem loholt erőszakosan a nyakunkba. Ezen a helyen képtelenség is lett volna, olyan hatalmas volt, hogy még bőven el is tudtuk volna kerülni egymást.
– A szokásos, rengeteg papírmunka van. Bejelentések, kutatási engedélyek mindkét ország részéről. Szóval most még bőven az adminisztráció foglal le. – Magyaráztam és a kezembe fogva a talpaspoharamat követtem őt végig a kastélyon. Inkább a múltjáról érdeklődtem az úgyis izgalmasabb téma volt. Ebben a pillanatban pedig egyenesen a legfontosabb.
– Igen, én itt nőttem fel. A szüleim viszonylag hamar itt kötöttek ki, mint csillagászok, én már itt születtem. De igazából jó volt, egy csomó nagypapám és nagybácsim volt. Az itteni asztronómusoktól nagyon sokat tanultam. Anyáék pedig mindent megtettek, hogy normális gyerekkorom legyen. A legtöbb varázslócsaládban pedig úgyis csak a Roxfortig kell megoldani a gyerekfelügyeletet, nem? – mesélte. Ez pedig egész bájosan hangzott. Tényleg amolyan csillagászkolónia élt a Skye-szigeten, persze néhány aranyvérű család főbb rezidenciája is itt kapott helyet. – Mondjuk ezzel anyáék megszívták, mert az öcsém pont akkor született, amikor én elkezdtem az iskolát.
Erre már felnevettem.
– És te hol nőttél fel? Merrefelé éltetek korábban?
Megvontam a vállamat. Az én családom nem volt olyan izgalmas igazából. Talán csak az, hogy fültanúja voltam a szüleim legkomolyabb drámájának… a megcsalásnak, a kibékülésnek és fogadalmaknak. Sok nehézség volt, de anyám és apám mindig kitartottak egymás mellett, így pedig erős család állhatott mögöttem. Szégyelltem, hogy csalódást okozok nekik, mégha ők nem is tudnak róla.
– A családom nagyrésze mindig is Canterburyben élt, én is ott születtem egyébként. Csak a szüleim költözgettek apám kutatómunkája miatt, amikor még nagyon fiatalok voltak, én pedig egészen kisfiú. Csak annyi rémlik igazából, hogy mindig más volt a gyerekszobám. – Mosolyogtam Serenára. – Londonban is éltünk, meg Hertfordshire-ben, sőt egy rövid ideig Roxmortsban is, aztán visszamentünk és a Canerburybe is egy időre. – Tettem hozzá. – Végül pedig Goodriche-ben kötöttünk ki, ahol most is élnek a szüleim. Szerencsére a gyerekkorom nagyobb részét már ott töltöttük.
Talán Serena nem értette, hogy miért mondom szerencsére. Ő itt élt mindig, volt egy fajta állandóság az életében, ami amúgy nagy biztonságot jelent. Hát én is így voltam vele.
A lépcsőn közben felértünk a nappaliba, ami nagyobb volt, mint a Roxfortba költözésem előtti bérelt lakásom egészen. A kanapék, az impozáns festmény és az újságok valahogy olyan nagyon intellektuálisan éreztették az egész helyzetet. A könyvespolcok pedig roskadoztak az öreg kötetektől, amikbe szinte kedve lett volna azonnal belelapozni az embernek. Mégsem tettem. Csak csendesen követtem Serenát a szobájáig. Egy kisebb példány lehetett, bár nekem ez még a normál méretnek felelt meg.
– Megjöttünk.
Megnéztem Serena dicsőség falát, ami a borzokat dicsőitette.
– Ugye nem kizáró ok, hogy én griffendéles voltam? – Vigyorodtam rá és végig simítottam a borostás arcomon, olyan játékos kis mozdulat volt ez tőlem. – A sárga nem az én színem. – Tettem hozzá, majd megfogtam a kezét és odavontam egy csókra. Imádtam, hogy megismerhetek minden kis apróságot róla, ahogy ő is rólam. Végre nem Karomról kellett beszélni, vagy az elvesztett lábujjamról, amit éppen az az őrült vérfarkas vágott le dühében. Egyszerűen csak rólunk. Hirtelen olyan furcsán normálisnak tűnt ez az egész.
– Hű. Jó a kilátás. – Húztam kicsit közelebb magammal az ablakhoz.

Naplózva

Serena Fawley
[Topiktulaj]
***


Csillagszemű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2022. 03. 30. - 20:52:29 »
0

Családi hétvége


outfit

2003. február 10.

To: Dorian Belby

Az érdeklődésem őszinte volt Dorian munkája iránt. Érdekes dolgokkal foglalkozott, és nagyjából bármi érdekelt, ami hozzá köthető volt. Úgy gondoltam, fontos ismerni a másik munkásságát ahhoz, hogy tényleg tudjunk legalább egy kicsit segíteni a másiknak feldolgozni a napi kellemetlenségeket, feladatokat, gyötrődéseket.
Persze én sem terheltem mindig az egyetemi beadandókkal, vizsgákkal és feladatokkal, de jó volt néha megbeszélni vele egy-egy témát, kifakadni egy-egy igazságtalan értékelés miatt vagy szimplán csak beszélgetni a tanárokról, akik néha pont Dorian (távoli) kollégái voltak.
De sokkal jobb volt a családomról, és a gyerekkoromról beszélni. EGyértelműen szuper gyerekkorom volt, mindent megkaptam, amire szükségem volt, sőt még annál is többet. Nemcsak anya és apa voltak ott nekem, hanem a keresztapám is, na meg mindenki más, aki itt dolgozott az Obszervatóriumban. Talán csak a korombeliek hiánya okozott némi kellemetlenséget, amikor bekerültem a Roxfortba. Talán ennek tudható be, hogy már másodszorra találok magamnak egy idősebb pasit. De ez engem nem zavart. Szerettem az időm Doriannel tölteni, szívesen vezettem körbe szerénynek nem mondható hajlékunkban.
Néha, főleg kisebb koromban, elgondolkoztam rajta, hogy vajon minden aranyvérű család ennyire fényűzően él, mint mi vagy vannak kevésbé tehetősebbek is. Persze a Roxfortban hamar rájöttem, hogy nekünk különleges szerencsénk van ezzel az otthonnal, a legtöbben csak egy kisebb lakásban vagy házban élnek.
Dorianék például sokat költöztek.
-Uh, én örülök, hogy nem kellett ennyit költöznünk. Nálam az volt a furcsa, hogy időről időre jöttek új asztronómusok, és el is mentek jópáran. Sajnos néhány idősebb kutató meg is halt, olyankor még csendesebbé vált az egész ház. Az tényleg szomorú volt.
Egy kicsit tényleg elszomorodom, amikor visszagondolok néhány idősebb barátunk halálára. Velem mindig, mindenki kedves volt itt, főleg mivel nem zavartam a köreiket. Csendes gyerek voltam, megszoktam, hogy nem zajonghatok.
Közben megérkeztünk a saját lakosztályunkba, ami mindig, mindenki lenyűgöz. Valójában engem is mindig meglep, mennyire szuper helyen lakhatunk.
A szobám persze sokkal kevésbé letisztult, mint a lakásunk többi része. Ott inkább az én személyiségem dominál.
– Ugye nem kizáró ok, hogy én griffendéles voltam? – kérdezte vigyorogva. – A sárga nem az én színem. - Utána mosolyogva megcsókolt.
-A sárgát hagyd csak meg nekem. - nyugtattam meg. - Nekem jól áll. De a férfiakat sápasztja. De a vörös-arany, az igazi férfias szín. Majd egyszer lehet, hogy kapsz te is egy kis helyet a Griffendéles relikviáknak a falon. - hecceltem.
A figyelmét hamar elvonja a kilátás. Hát igen, a skót táj mindig lenyűgöző, hát még a Skye-sziget. Az egy különleges része még Skóciának is.
-Látod azt a kis patakot? - mutatok nagyjából a telekhatárra. - Oda este bele, amikor először seprűn ültem. Négy vagy öt éves lehettem. Karácsonyra kaptam egy kis játék seprűt a csapattól, és nem bírtam ki, ki kellett menni játszani. És hát leestem. Utána egy hétig totál beteg voltam. - nevettem.
-Neked mi a legkínosabb gyerekkori történeted? - érdeklődtem, miközben lehúztam az ágyra magam mellé. Összekucorodtam, és hallgattam, amit Dorian mesél.
Naplózva


Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2022. 04. 07. - 08:33:59 »
0

CSALÁDI HÉTVÉGE



Serena
2003. 02. 10.

– Uh, én örülök, hogy nem kellett ennyit költöznünk. Nálam az volt a furcsa, hogy időről időre jöttek új asztronómusok, és el is mentek jópáran. Sajnos néhány idősebb kutató meg is halt, olyankor még csendesebbé vált az egész ház. Az tényleg szomorú volt.
El tudtam volna mosolyodni Serena szavain. Nem azért, mert vicces volt, egyszerűen csak bájosnak találtam, ahogyan beszélt és megosztotta velem azokat a dolgokat, amiken keresztül ment, ahogyan élt. Az én múltam nem volt ilyen izgalmas, ráadásul kifejezetten jó ember sem voltam, hogy azzal büszkélkedni kelljen. Mellettem ő csak egy átlagos lány volt, átlagos élettel, amit egy igazán különleges környezetben élt meg. Talán ezért is tetszett annyira.
Serena merőben más volt, mint amihez szoktam. Nem volt érzelmileg szélsőséges, nem csinált nagy hűhót apróságokból… és a legfontosabb: sosem hisztizett. Ez valahol érdekes változás volt, hiszen engem is lenyugtatott. A szobájába érve megint csak mosolyognom kellett, ám eddigre már képtelen voltam visszatartani. Az a sok borzos relikvia a falon egészen édesen kislányos volt.
– A sárgát hagyd csak meg nekem. – Nyugtatott, ahogy elváltunk a finom csókból. – Nekem jól áll. De a férfiakat sápasztja. De a vörös-arany, az igazi férfias szín. Majd egyszer lehet, hogy kapsz te is egy kis helyet a Griffendéles relikviáknak a falon.
– Nem kell a falra semmi. Én magam vagyok a kétlábon járó griffendéles relikvia, drágám. – Simítottam végig a hátán, ahogy kicsit magamhoz öleltem. Aztán persze elengedtem és odaléptem az ablakhoz, hogy egészen magamba szívhassam ennek a tájnak minden szépségét. Tényleg gyönyörű volt, még így is, hogy egészen belehajoltunk a még a tél sápadt fényébe.
– Látod azt a kis patakot? – A tekintettem követte azt, amerre az ujja mutatott. Aztán lassan bólintottam, ahogy a még éledező tájban megláttam a csörgedező vízfolyást. – Oda este bele, amikor először seprűn ültem. Négy vagy öt éves lehettem. Karácsonyra kaptam egy kis játék seprűt a csapattól, és nem bírtam ki, ki kellett menni játszani. És hát leestem. Utána egy hétig totál beteg voltam.
Ere felnevettem. Az ujjaimmal végig simítottam a borostás arcomon.
– Mindig is sejtettem, hogy a játékseprűk veszélyesek. – Bólogattam nagy lelkesen. Gyerekként eléggé féltem az ilyesmitől, valójában semennyire sem vonzott a repülés, így kamaszkoromtól kezdve a hoppanálási vizsgáról álmodoztam. Az már egy másik kérdés volt, hogy anyám egy korábbi balesete miatt rendkívül óvott is a repüléstől.
– Neked mi a legkínosabb gyerekkori történeted?
A kérdésére lefagytam. A gyerekkorom nagyrészt abból állt, hogy Karom terrorizált és félelemben tartott csak úgy heccből, ha pedig éppen nem volt a környéken a szüleim veszekedtek. Anyám megcsalta apámat és csak miattam maradtak együtt. Nem egy ilyen beszélgetést hallgattam végig, mikor ők azt hitték, hogy már régen alszom.
– Hát… vicces nem nagyon van. – Sóhajtottam és belefúrtam az ujjaimat a hajamba. – Apám vérfarkasokkal dolgozott mindig is, nagyrészt rajtuk kísérletezte ki a főzeteket. Volt egy-két agresszívabb, akik rám akartak támadni… – A hangom dünnyögéssé változott. Nem mondtam ki Karom nevét, jobb volt az magamnak megtartani.
– Szóval igazából… ilyesmik voltak a gyerekkoromban… – vontam kicsit vállat.

Naplózva

Serena Fawley
[Topiktulaj]
***


Csillagszemű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2022. 04. 08. - 18:01:57 »
0

Családi hétvége


outfit

2003. február 10.

To: Dorian Belby

Láttam Dorianen, hogy tetszik neki a kis lakrészünk, és különösen a szobám. Még ha az elmúlt években nem is sokat tartózkodtam itt. Most így belegondolva, az elmúlt pár évben nem is igazán volt olyan hely, amit igazán az otthonomnak nevezhettem volna. Még ez állt a legközelebb hozzá, főleg, amióta úgy döntöttem, innen járok az egyetemre. De elég sok időt töltöttem Londonban is, az asztronómiai bolt feletti kis lakásban. És persze az egyetemi kollégiumban is laktam pár hónapot, de rájöttem, hogy az nem nekem való. Pedig egészen hasonlíthatott volna erre a helyre. De ott inkább hangoskodás volt a csend helyett. Bulik voltak az elmélyült tanulás helyett.
Rájöttem, hogy sokkal jobb nekem így, a kis közegemben. Amióta pedig Doriannel együtt voltam, még többet ingáztam, és most már a Roxfort és Roxmorts is bekerült az állomások közé. Fárasztó volt, de megérte.
Mosolyogva néztem Dorianre. Igen, érte megérte.
– Nem kell a falra semmi. Én magam vagyok a kétlábon járó griffendéles relikvia, drágám. – Öltelt magához és simított végig a hátamon. Kuncogva néztem fel rá:
-Mondd csak, mik a griffendéles jellemzőid?
Aztán ráterelődött a szó a gyerek seprűkre. Tetszett neki a történetem, persze ez mindenkinek tetszik. Olyan furcsa volt belegondolni, hogy én tényleg egy olyan világban nőttem fel, ahol volt varázsseprű, kviddics és mágia. Egy csomó olyan évfolyamtársam volt, akik 11 éves korukig nem is tudták, hogy léteznek varázslók. Én meg nem is ismertem addig más, csak varázslókat. Annyira különböző világokban éltünk.
Meglepődtem, ahogy Dorian reagált a gyerekkoráról feltett kérdésemre. Mintha nem akart volna válaszolni rá. Kicsit el is húzódtam tőle, és kíváncsian, érdeklődve vártam a válaszát.
– Apám vérfarkasokkal dolgozott mindig is, nagyrészt rajtuk kísérletezte ki a főzeteket. Volt egy-két agresszívabb, akik rám akartak támadni… - Ledöbbenten hallgattam, amit mesél. Való igaz, eddig nem sokat mesélt kigyerekkoráról.
-De...de csak akartak, vagy meg is támadtak? És egyáltalán hogy kerültek a közeledbe?
Szerettem volna tudni, hogy ez mennyire rázta meg akkor lelkileg. Vajon sikerült feldolgoznia? És hogy vélekedik most a vérfarkasokról?
Ilyenkor döbbentem rá, hogy nekem mennyire nyugalmas, normális gyerekkorom volt. Nálunk nem voltak vérfarkasok, még egy szellem sem volt ebben az obszervatóriumban. Semmi veszély nem leselkedett rám 11 éves koromig, mert egy burokban éltem.
Nem tudtam, mennyire akar beszélni róla, ezért hozzátettem:
-Nem muszáj erről beszélgetnünk, ha nem akarsz. - Közelebb léptem, a mellkasára tettem a kezem, és mélyen a szemébe néztem. - De tudnod kell, hogy én itt vagyok neked, ha erről szeretnél beszélni.
Szerettem volna biztosítani afelől, hogy nyitott vagyok bármilyen témára, amivel jobb kedvre tudom deríteni, vagy ha ezzel könnyíteni tud a lelkén. Erre való igazán egy társ. Ezért is vagyok mellette. Reméltem, hogy megbízik bennem annyira, hogy előbb-utóbb elmesél nekem mindent erről. Nem akartam, hogy titkolóznia kelljen. Szerettem volna hinni, hogy a kapcsolatunk már eljutott arra a szintre, hogy nyíltan tudunk beszélgetni egymással. Csendben vártam a válaszát.
Naplózva


Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2022. 04. 17. - 12:04:26 »
0

CSALÁDI HÉTVÉGE



Serena
2003. 02. 10.

- Mondd csak, mik a griffendéles jellemzőid? - kérdezte, én pedig elvigyorodtam. Megfogtam a karját és odahúztam egy hosszú, szenvedélyes, egészen vad csókra.
- Nos, ez az egyik… - dünnyögtem az ajkai közé. - A többihez fel kell keltened az oroszlánt.
Lehet, hogy még korai volt még a gyerekkorom sötétebb részéről beszélni. A legtöbb embert úgyis csak az foglalkoztatta, mekkora hatással volt rám az, hogy apám tehetséges tudós volt. Vagy éppen, milyen érzés volt, hogy a nyomdokaiba léphetek - bár sosem tettem, mert én elméleti tudománnyal foglalkoztam. Sokkal jobb lett volna, ha a szenvedélyes csókoknál maradunk és nem sodródunk tovább az árral a gyerekkorról való csevegésben. Az enyém aligha volt kellemes.
- De...de csak akartak, vagy meg is támadtak? És egyáltalán hogy kerültek a közeledbe?
Egyelőre nem tudtam válaszolni a kérdésre. Csak pislogtam Serenára nagy szemekkel. Be kellett volna jelentenem, hogy bántottak apám kísérleti alanyai? Hogy Karom gyerekkoromtól kezdve zsarolt, kínzott, aztán tőlem követelte az ingyen bájitalokat, amiket apám már nem adott meg neki? Nem. Ezt még nem kellett tudnia Serenának, ahogyan azt sem,hogy exem minden bizonnyal megölte azt a szörnyeteget, mikor a tiltott rengetegbe keveredetünk.
- Nem muszáj erről beszélgetnünk, ha nem akarsz. - A tenyere a mellkasomon pihent finoman, melegen. - De tudnod kell, hogy én itt vagyok neked, ha erről szeretnél beszélni.
Csak bólintottam.
- Nem akarok titkolózni… csak… - Nyeltem egyet. - Ez egy nagyon nehéz téma. Ezzel rontsuk el ezt az estét? - Kérdeztem. A tenyerem az övére siklott. Kicsit megszorítottam az ujjait, így éreztem a saját szívverésem vad ritmusát az ő ujjainak simítása alatt.
- Nagyon sokszor bántottak azok a… férfiak. -  Nyeltem egyet. Nem maradt rajtam sérülés nyom, csak az egyik lábujjam hiányzott, de Karom azt is tavaly nyáron szakította le rólam. Azzal akarta zsarolni Delt. - Mindegyik bűnöző volt, olyan reménytelen eset, akiket a minisztérium alkalmasnak talált arra, hogy a farkaskór kezelésére szánt bájital kísérletére használjanak. Egyszóval úgy gondolták, nem volt kár értük.
Végül belekezdtem. Nem tudom miért, talán, hogy letépjem a ragtapaszt vagy, hogy tudja a lány, honnan is jöttem igazából. Nem volt rossz családom, sem rossz életem, de ahogy mindenki múltjában, az enyémben is voltak sötét pontok.
- Szabadon mászkáltak apám laborjában, ami lényegében a házunk része volt. Hozzám fértek… szórakoztatónak találták, hogy egy kisfiút bánthatnak. Nagyrészt persze csak fenyegetettek, hogy megölnek vagy megmarnak… de néhány fojtogatás és ütés is volt. A szüleimnek meg sosem mertem szólni, mert velük is zsaroltak. - Vállat vontam. - A menedékem volt a Roxfort.
Naplózva

Serena Fawley
[Topiktulaj]
***


Csillagszemű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2022. 04. 22. - 17:58:03 »
+1

Családi hétvége


outfit

2003. február 10.

To: Dorian Belby

Dorian odahúzott magához, csókolt, majd odasuttogta:
- A többihez fel kell keltened az oroszlánt.
-Ó, azt már alig várom. - vigyogtam, hozzábújtam és öleltem. Jó volt hozzábújni, ezt mindig megállapítottam. Nyugodt és boldog voltam mellette.
Meséltem neki a gyerekkoromról - szerettem arról mesélni. Jó volt addig is, amíg egyedül voltam, de jó volt utána is, amikor a kisöcsém megszületett. Csak sajnos valahogy mindig kerültük egymást. Mire én elmentem a Roxfortba, ő született meg, mire én végeztem a Roxforttal, ő ment el oda.
Aztán már meg is bántam egy kicsit, hogy erre terelődött a szó. Persze örültem, hogy Dorian a bizalmába fogad, és mesél a vérfarkasokról, akikkel az apja foglalkozott, de nem akartam, hogy ez rányomja a bélyegét az esténkre.
Lehuppantam az ágyamra, odahúztam őt is, és meghallgattam, amit mesélt. Végig fogtuk egymás kezét, szerettem volna, hogy érezze a támogatásomat.
-Sajnálom, hogy nem tudtál segítséget kérni ebben. Egy gyereknek nem szabadna ennyire egyedül maradnia a bajban. Miért nem szóltál a szüleidnek, féltél, hogy ők nem tudnának segíteni? - felsóhajtottam. - El sem tudom képzelni, milyen lehetett neked. - motyogtam. Ez volt az igazság. Persze nekem sem volt mindig aranyéletem, sokszor azért nem én voltam a szüleim figyelmének középpontjában, de azért bármikor odamehettem volna hozzájuk segítséget kérni. Az, hogy kicsit féltékeny voltam Teddyre, amikor megszületett egész egyszerűen azért, mert ő fiúnak született, eltörpült ezek mellett a félelmek mellett.
-Hogy sikerült feldolgoznod azt, ami kiskorodban történt? Tudtál beszélni végül erről valakivel?
Az este egy egész más irányt készült venni, mint amit terveztünk, de nem zavart. Fontos volt, hogy Dorian beszéljen ezekről a dolgokról. Túl kellett esnünk ezen a beszélgetésen, és úgy gondoltam, jobb előbb, mint utóbb. Ráadásul most egy biztonságos, nyugodt közegben voltunk. Egy otthonban. Dorian roxforti szobája, habár kellemesen berendezett és otthon volt, mégsem volt egy tényleges otthon. Persze számára ez sem volt az otthon, de mégis reméltem, kicsit kényelmesebben érzi magát már.
Figyelmesen hallgattam, és reméltem, hogy ha egy picit is, de ez segít neki.
Naplózva


Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2022. 05. 04. - 20:08:44 »
0

CSALÁDI HÉTVÉGE



Serena
2003. 02. 10.

Imdátam, ahogy összebújtunk és az illata megtöltötte az orromat. Serena olyan volt, mint a legjobb vágykeltő, de nem csak testi értelemben, hanem lelkileg is. Nagyon akartam őt, nagyon akartam érezni a melegét, hallani, ahogy beszél s ölelkezés közben érezni a szívverését. Ez volt a tökéletes pillanat.
Az ágyra fekve csak még meghittebb lett a pillanat. Szerettem, hogy beszélhetek vele magamról… bár egy részem nagyon is szégyellte mindazt, amin gyerekként átmentem. Nem magam miatt, én ártatlan voltam és tehetetlen, de a szüleim nem voltak elég figyelmesek, hogy észre vegyék. Túlságosan lefoglalta őket a házasságuk megmentése, mert az sem volt éppen fényes.
– Sajnálom, hogy nem tudtál segítséget kérni ebben. Egy gyereknek nem szabadna ennyire egyedül maradnia a bajban. Miért nem szóltál a szüleidnek, féltél, hogy ők nem tudnának segíteni? – Sóhajtott fel. Nem tudtam válaszolni, mert még hozzá tette: – El sem tudom képzelni, milyen lehetett neked.
Nem tudtam, hogy mit mondjak. Mégis hogyan mondjam el valakinek, hogy a szüleim sosem voltak olyan jók hozzám, mint egy gyerek megérdemelné? Anyám kedves nő volt, de őt is lefoglalta a saját élete tragédiája, ami az apámmal való házasság volt. Az apám túl merev egy olyan romantikus, szenvedélyes nő mellé, mint amilyen ő volt. Így hát képtelenek voltak boldoggá tenni egymást.
– Hát tudod… – nyeltem egyet. Nem akartam igazán belemenni ebbe, de Serena fontos volt nekem, komolyan terveztem a vele való kapcsolatomat. Tudnia kellett volna, mint mentem át. – A szüleim házassága sosem volt rendben, de nagyon küzdöttek, hogy megmentsék. Nem csak miattam, maguk miatt is. Emiatt sokszor észre sem vették, hogy velem mi történik.
Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel, csak hallgattam, ahogy veszekedtek és veszekedtek, majd hirtelen minden jó volt, elugrottak Párizsba, meg Európa szerte éttermekbe mentek. Romantikus körutakat tettek, engem meg otthon hagytak valami dadussal vagy egy morcos rokonnal. Egyszóval elég magányos gyerekkorom volt és sosem tanultam meg igazán szeretni, ami a tönkrement kapcsolataimon is meglátszott. Serena is… imádtam, de mindennél jobban féltem, hogy elveszítem.
– Hogy sikerült feldolgoznod azt, ami kiskorodban történt? Tudtál beszélni végül erről valakivel?
Csak megráztam a fejemet. Erről nem volt mit beszélni, nem dolgoztam fel, sosem fogom. Állandóan feszült voltam, mindig a hátam mögé néztem, mintha támadástól félnék. Egy ideig az idegenek érintése is zavart, de azt szép lassan el tudtam engedni.
– Neked beszéltem erről először ennyire nyíltan. – Feleltem őszintén, mert hát Deliah is csak részben tudta ezeket a történéseket. Nem akartam beavatni, mert féltem, hogy gyengének talál. Ő az olyan erős férfiakat szerette, mint Leonard. Csakhogy én nem olyan voltam. Sebezhető voltam és törékeny, hiába mentem fejjel a falnak is, ha arról volt szó.
– De nem akartam elrontani az estét. – Tettem hozzá, mikor észbe kaptam, hogy már legalább negyedórája a szar gyerekkorom a téma. – Ezen már nem lehet változtatni. Kár rá szót fecsérelni. – válaszoltam és odahúztam magamhoz egy csókra, hogy ledőlve az ágyon kicsit élvezzem azt a kis pillanatot vele. Ez kellemesebb volt, jól esőbb.
– Mit szólnál, ha mondjuk más felé terelnénk az estét? – kérdeztem és lendülettel felhúztam az ágyról, hogy megint ott álljunk egymással szemben. Nyilván azt hitte, nem akarok vele lenni, de nagyon is akartam. Ahogy közelebb húztam magamhoz, érezhette is, mennyire kívánom. – Jól esne egy közös fürdő a barátnőmmel.
Naplózva
Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.111 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.