+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Egyéb
| | | |-+  Dorian Belby
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Dorian Belby  (Megtekintve 943 alkalommal)

Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 08. 21. - 18:53:44 »
+4

DORIAN EOS BELBY



Nem tudták s te sem tudtad, hogy ki vagy

        Alapok

jelszó || „Tűnj el, te rusnya dög!”
így ejtsd a nevemet ||dorien belbi
nem ||férfi
születési hely, idő || Canterbury; 1967. május 13.
horoszkóp ||bika
kor || 34
vér || félvér
munkahely || Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
 


         A múlt

A magamfajtának nem sok lehetősége volt, hogy kikerüljön a családi hagyományok árnyékából. Így már egészen kisfiú korom óta a napokat apám bájitalkonyhájában töltöttem, szemtanúja voltam, ahogy leghíresebb bájitalált találta fel. Sőt, miután megtanultam írni-olvasni, nekem diktálta le a főzeteket, hogy azokat egy hatalmas bájitalos könyvben gyűjtsem össze. Ez volt az életem, apám titkára voltam és élveztem, mert fontosnak hittem magamat. Tíz éves koromig mentek így a dolgok, míg a családban változások nem indultak.
Anyám egyre többször maradt ki éjszakára. Azt mondta, hogy a barátnőivel találkozgat, beugranak vásárolni az Abszol útra vagy csak kávéznak… de tudtam, hogy apám ezt nem hiszi el. Egyrészt mert állandóan morgolódott, ha anyám valami kifogást mondott, hogy miért nem ért haza vacsorára. Általában nem veszekedtek hangosan, ezért én nem sokat érzékeltem az egészből, leszámítva, hogy hiányzik az anyám.
Egy nap azonban mégis veszekedésen kaptam őket. Az éjszaka közepén felriadtam, szörnyű rémálmom volt arról, hogy egy vérfarkas mar meg és átadja nekem az átkot. Sokszor gyötört hasonló, hiszen apám tesztalanyai között egészen mélyre süllyedt figurák is akadtak… és nekem ott kellett lennem, ülnöm és figyelnem, mondván, hogy ebből tanulom tényleg a legtöbbet.
Emlékszem, elsétáltam a hálószobájukig, aminek az ajtaját félig nyitva találtam. Szinte érződött a feszültség, ami onnan áradt. Néma csendben álltam meg és a résen a szüleimet figyeltem, ahogy egymással szemben állnak és vitatkoznak. Nem üvöltöztek, csak vitáztak.
– John? – kérdeztem apám, szinte undorodó hanggal. – A fiú nem az övé. A fiú nem lehet az övé.
Anyám sóhajtott egyet, nem láttam az arcát, mert éppen háttal állt az ajtónak, de el tudtam képzelni, ahogy lehunyja a szemét. Szőke haja finoman összeborzolódott, ahogy megrázta a fejét. Volt ebben valami hevesség, amit azelőtt nem láttam tőle. Lényegében a szüleim mindig kimértek és csendesek voltak. Apámat is éppen csak oldalról láttam, ahogy végig simít a szakállán.
– Nem, a fiú a tiéd. Az életemre is megesküszöm, Damocles – magyarázta anyám, a hangja kétségbeesetten csengett, de szépséges, magas alakja nem tűnt megtörtnek. Volt benne tartás… nekem meg fogalmam sem volt miről beszéltek. Csak utólag értettem meg. – John csak egy futó kaland volt. Egyedül éreztem magam, míg te a fiamat berángattad a kis birodalmadba.
– Futó kaland? Évekig tartott, Holly! – háborodott fel apám, de mégis kinyújtotta a kezét, hogy megérintse anyám hosszú ujjait. Tudtam, hogy nagyon szereti. – John a gyerekkori barátom. Ezek után képtelenség lesz a szemébe nézni.
– Nem is kell… nem is kell, drágám – mondta anyám és hirtelen letérdelt apám lábai elé, aki amúgy az ágyon ült. – Kérlek, menjünk el innen, költözzünk közelebb a Godrikhoz. Csak ne kelljen újra erre gondolnunk, adjunk magunknak egy új esélyt.
Nem tudom, mi történt, mert anyám az ajtó felé nézett, én pedig sietve félre húzódtam. Mire az ajtóhoz ért, ismét a szobámban voltam, bent a takaróm alatt. Csupán annyit értettem meg az egészből, hogy a szüleim közötti kapcsolat veszélyben van.

●●●

Alig egy évvel később, mikor megkezdtem a Roxfortot, már Goodriche-ben éltünk, Hertfordshire közelében. A gyerekkori lakhelyem, a városka, ahová születtem már csak szürke emlék volt. Jól emlékszem az utolsó nyaramra otthon. Már megvettük a tankönyveimet és úgy tűnt a családi dolgok is helyre kerültek. Anya minden délben meglátogatott minket apám kis műhelyében és együtt ebédeltünk, ráadásul testvérrel akartak meglepni – ez egyébként sosem történt meg. Azonban, augusztus 28-án a szokásos napok valahogy megborultak. Apámhoz egy Karom nevű vérfarkas érkezett, hogy tesztelje rajta a tovább fejlesztett bájitalát… de ez a Karom nem volt olyan jófej, mint a korábbiak. A minisztérium küldte valami védelmi program keretében hozzánk. Attól kezdve, hogy belépett apám konyhájába túl kíváncsi volt. Körbe járta a helységet, körbe szimatolt mindent, még engem is. Mutatóujja körmét még a nyakamon is végig húzta, majd belemorgott a fülembe.
– Micsoda tökéletes példány lenne belőled, kölyök… – hörögte a fülembe, de amint apám visszatért a bájitallal a raktárból, elhúzódott és csak kegyetlen vigyorral bámult rám. Nem jutott eszembe félni, hiszen azelőtt senki sem bántott, így mikor egy újabb morgással búcsút intett, csak megrezzentem a hangtól.

●●●

Egy nap volt már csak, hogy a Roxfort Expresszre szállva megkezdjem a tanulmányaimat a Roxfortban. Jól emlékszem arra az éjszakára, hiszen olyan izgatott voltam, hogy nem tudtam még elaludni sem. Csak feküdtem az ágyamban, bámultam a plafont és abban reménykedtem, hogy új barátokra találok. Naiv gyerek voltam, de közben fékezhetetlenül kíváncsi is. Ezért hát már alig vártam, hogy felfedezzem a kastély minden részét… a kezembe vettem a pálcámat, ami ott pihent az éjjeli szekrényemen. Sokszor láttam, hogy a szüleim használják, de hogy én magam használjam… nos az igazán menő érzés volt.
Már majdnem beleéltem magam a jövőm ötletelésbe, mikor hirtelen kivágódott az ablak és morgást hallottam. Fel is kiáltottam volna, ha egy pillanattal később nem az ágyamban jelenik meg Karom és fogja be a számat.
– Véged kölyök… – suttogta, a hangja remegett, mintha valamiféle szer befolyásoltsága alatt állna. Csak néztem egyenesen a barna szemekbe, ők meg az én kékjeimbe. Komoly volt, de remegős és félős. –  Nem úszod meg… – tette hozzá aztán halkan súgta a szavakat, nehogy a kint még bőven mozgolódó szüleim meghallják. Szabad kezem a torkom köré szorult, éreztem, ahogy karmai belém fúródnak, de még nem fájdalmasan, sokkal inkább jelzésként.
– Dorian… minden rendben? – hallatszott az ajtótól anyám hangja, mert időközben kiesett a kezemből a pálca. A kilincs lenyomódott, így Karomnak egyetlen pillanat volt meglógni, mielőtt kinyílt az ajtó, ám ezt tökéletesen ki is használta.

●●●

Napok teltek el, mire megnyugodtam, aztán rájöttem, hogy az iskolában biztonságban vagyok Karom elől. Talán le is tartóztatták időközben, hiszen hosszú évekre eltűnt az életemből. Kijártam a Roxfortot, szinte kiváló eredménnyel, csupán a csínytevések, amikbe a legjobb barátaim rángattak bele, tették szórakoztatóvá az amúgy magolós napokat. Annak ellenére, hogy hajtottam volna a kalandokat, meg kellett felelnem apámnak, aki bennem látta a család jövőjének reménységét. Több rokonával is megromlott a kapcsolata, míg én a Roxfortban voltam, így már csak a szűk családunk maradt neki.
A tudományos terület felé fordultam a Roxfortban töltött évek után. Szinte azonnal az Átváltoztatástan területén felmutatható eredmények kutatásába kezdtem a neves professzor Thomas Borage mellett. Az életemet lényegében a baráti összejövetelek Felix és Zane társaságában jelentették a kikapcsolódást. Minden hétvégén az Abszol út kocsmáiban ücsörögtünk, ha éppen nem a Sohoban vagy Hertfordshire-ben költöttük a nehezen megszerzett ösztöndíjpénzt. Néhány este annyira leittuk magunkat, hogy fogalmunk sem volt, kinek az ágyában ébredünk. Nem egy nőcskét hódítottam meg így, de komoly kapcsolataim nem igen akadtak. Nem vágytam rájuk, nem érdekeltek.
Borage professzor nyugdíjba ment, én pedig az ő nyomdokain folytattam az egyetemi évek alatt a kutatásimat, utána pedig számos külföldi akadémiát megjártam s éppen a háború előestélyén tértem haza. Egy kis londoni lakásban éltem, egész kellemes környéken, innen könnyű volt bejárni az akadémiára is, ahova közvetlen kandallókapcsolatom volt. Jó életet éltem, bár kicsit túl csendeset, leszámítva a hétvégi partikat, amikor folyamatosan zavarba ejtő helyzetekbe kevertem magam. Apám és anyám nem keresett sűrűn, csak a hétvégi ebédeken jelentem meg, jórészt olyan másnaposan, hogy alig fogtam fel, amit mondanak.

●●●

A háborúban a családom tagjai szinte mind elbújtak. Akinek nem sikerült, azok vagy a halálfalók áldozatává váltak, vagy olyan hőssé, mint az apám. Damocles Belby, aki kívülről annyiszor tűnt érzéketlennek menedéket adott a mugli születésűeknek egy olyan levédett helyen, ahol a háború alatt nem találtak rájuk. Anyám ápolta a sebesülteket, én meg, amikor éppen biztonságosnak véltem a helyzetet, ételt vittem neki a Wales-ben található kis házba. Nem az otthonunk volt a menedék, azt a szüleim elhagyták jó időre, csak azért, hogy ne kerüljenek senki szeme elé.
Egy nappal lehettünk a Roxfort ostroma előtt, mikor apám megkért, hogy hozzak el valamit a házból. Attól fogva, hogy elhagytam a londoni lakásom, úgy érezrem követnek, de nem láttam senkit és semmit, csak a hátam közepén éreztem egy pillantást. Kirázott a hideg, de azt gondoltam, csak bemagyarázom magamnak, hiszen nehéz idők vannak.
A goodriche-i ház udvarán, mintha megállt volna az idő. Még ott volt apám könyve a kisasztalon az ajtó mellett és anya kávés bögréje. Talán éppen itt üldögéltek, mikor eldöntötték, ideje lesz összepakolni. Már a kulcsomat kerestem, mikor megéreztem az ázott kutya szagot… és felismertem: ez Karom.
–  Megígértem… – morogta pont úgy, mint akkor. Nem fordultam meg, de az üveges ajtó tükrében láttam, hogy pont olyan mint régen. Hosszú szakál, rendezetlen haj és mocskos ruhák.
– Évekkel ezelőtt volt, Karom – böktem oda és felé fordultam. Az egyik kezem a hátam mögé rejtettem, hogy a pálcámra markoljak, de csak a megfelelő időben kaptam elő. – Mi bajod van velem?
– Nincs veled bajom – válaszolta vontatott hangon és olyan közel lépett, hogy érezhettem a szájából áradó bűzt. –  Kell apád bájitala, érted? Te meg tudod csinálni – jelentette ki és a mutatóujja megint hosszan hagyott körmével végig karcolta a nyakam. –  Meg fogod csinálni.
– Ha megcsinálom, lehiggadsz? – kérdeztem, de nem adott választ, csak berúgta az ajtót és úgy lökött meg, hogy menjek be.
Végül elkészítettem a bájitalt, miközben ő némán bámult a sarokból. A pálca ott volt mellettem, csak egy mozdulat lett volna leátkozni… de megsajnáltam. Tudtam, hogy képes lenne a nyereségvágy érdekében átadni akár a halálfalóknak is, de mégis olyan szánalmasnak hatott. Gyereként féltem tőle, hogy bántani fog. Akkor még nagynak és erősnek tűnt.
– Itt van – mutattam a fiolára, mikor végre átöntöttem a bájitalt. Feltűrtem az ingem ujját, hogy addig se kelljen a vérfarkasra pillantanom. – És most tűnj el.
Közelebb lépett, elvette a fiolát, de engem, az asztalon keresztül, megragadott. Csak megrázott és odasúgta: – Keresnek titeket. – Ezzel aztán hátat fordított, majd távozott a helyszínről. Bár Karom folyamatosan fenyegetett, a háború alatt más lett. Néha láttam, hogy követ vagy csak ácsorog a lakásom közelébe… de utólag értettem meg: valójában vigyázott rám. Tettem neki egy szívességet, ő pedig tett egyet nekem.

●●●

Felix sírja felett ácsorogtunk Zane-nel. Még mindig nem hittük el, hogy a baráti társaságunk harmadik tagja nem élte túl a háborút. Halálfalók kínozták halálra, talán csak szórakozásból. Felix félvér volt, egyetlen rokona sem volt mugli. Leguggoltam, hogy a hideg kőre fektessem a fehérrózsákból álló csokrot, majd Zane-re pillantottam.
– Evelyn bele fog ebbe halni – magyarázta a barátunk feleségére gondolva. Evelyn csak másfél éve ment hozzá Felixhez és éppen az első gyermeküket várta, mikor menekülés közben rajtuk ütöttek. Őt elkábították és mikor magához tért, a férje már halott volt.
– Segítenünk kell neki – folytatta aztán, én pedig csak erőtlenül bólintottam. Nem tudtam megszólalni, hiszen csak egy napja tudtam meg mi történt s a hír egészen letaglózott. Nem is csoda hát, hogy éjszaka annyira leittam magamat, hogy Zane-nek kellett hazarángatnia. Talán én voltam az az ismerőseim között, aki nem tudta hová tenni ezt a háború dolgot. Állandóan rémálmok gyötörtek, a változások megviseltek és alig haladtam a munkámmal. Szép lassan még a középkategóriás tudósnál is tudtam lejjebb vinni.

●●●

Éppen a harminckettedik születésnapomon történt az a bizonyos eset, ami szinte mindent megváltoztatott. Az Abszol úton iszogattunk egy kisebb társasággal, Zane is velünk volt. Egészen éjfélig ott lebzseltünk, aztán mindenki megindult haza… kivéve én. Valamiért rögeszmésen meg akartam keresni Maryt. Maryt, az egyik kocsma csaposát, akivel időnként flörtöltünk. Észre sem vettem, hogy a Zsebpiszok köz felé kanyarodtam le. Csak a neve járt a gondolataim között: Mary, Mary, Mary. Hamarosan egy Vakegér nevű kocsma pultjánál találtam magam egy feketehajú szépséggel. Folyamatosan töltötte a lángnyelvet a poharamba… majd megjelent mellettem egy fura alak.
– Nem érdekli néhány értékes jegyzet? – kérdezte és elém pakolt egy halom poros pergament. – Olcsón megszámítom. Öt galleon.
A halántékom lüktetni kezdett a hangjától. Furcsa másnapos és egyszerre részeg érzés keveredett bennem, némi hányinger társaságában. Nem akartam, hogy beszéljen, de csak magyarázott és magyarázott. Így végül odadobtam neki öt galleont, csak hogy elhallgason és a kocsmából már a jegyzetekkel távoztam. Csupán otthon, másnap, egy bögre kávé felett jöttem rá, hogy ezek Thomas Borage, egykori tanítom jegyzetei. Méghozzá olyan jegyzetek, melyek addig nem használt varázslatokat tartalmaznak. Hosszasan tanulmányoztam őket, mire felismertem bennük az átváltoztatások olyan fajta használatát, ami addig elenyésző mértékben volt ismert a varázsvilágban. Így szabadalmaztattam az egyik első saját varázslatomat… és kerültem be a tudománytörténeti tankönyvekbe.
Nem mart bűntudat, hiszen eleinte nem vert nagy visszhangot a dolog… egészen addig, míg ki nem osztották egy évvel később a Merlin-díjat és én lettem az egyik győztes. Az arcom megjelent a Prófétában, tudományos folyóiratokban.

●●●

Bár úgy tűnt fordult a szerencsém és évről évre egyre elismerőbben nyilatkoztak a munkásságomról, a lelkiismeretemben komoly változás állt be. A hangos zajtól is összerezzentem, vagy csupán annyitól, ha hallottam rólam beszélnek. Szinte állandóan vártam, hogy valaki rám töri az ajtót és letartóztatnak vagy Borage rokonai vádolnak meg valamivel. De nem így történt. Csak Karom fenyegetett meg újra és újra, hogy átváltoztat vérfarkassá. Még tőle is rettegni kezdtem. Ha megjelent a házamnál reszkettem, ha követett elhoppanáltam, mindent megtettem, hogy kikerüljek abból a környezetből, ahol ő is ott van. Ezért pályáztam meg az állást a Roxfortban… muszáj volt távol kerülnöm a külvilágtól, kikapcsolnom, mielőtt újabb pánikrohamok törnek rám.

        Jellem

Bátor, kicsit talán túl önfejű is volt világ életében. Néha képes fejjel a falnak menni és nem figyelni arra, mi történik körülötte. Ugyanakkor túl érzelmes, ez okozza azt is, hogy állandó bűntudatban él mióta megkapta a Merlin-díjat egy varázslatért, ami nem is az övé. Bár tudományos munkája azóta is szépen ível fölfelé, nem tudja annak eredményeit igazán kiélvezni. Bátorságának helyét rettegés vette át, kíváncsisága pedig csak akkor tört elő, ha egyedül ücsörgött a könyvtárban.
Mások előtt persze igyekezett megőrizni a tekintélyét, jó képet vágni mindenhez… de néha-néha a nagyobb zajra összerezzen ez pedig aligha nem feltűnő. A társaságból gyakran kinézik, ha észreveszik mennyire remeg a keze. Sokszor kínozzák pánikrohamok is, amiket igyekszik elvonulva megélni, nem is beszélve róla. Elsősorban a szülei kedvéért próbál meg méltóságteljes maradni, de egyre komolyabb alkohol problémái vannak. Ezen kívül pedig rá fügött az édességekre is, amik pillanatnyi örömöt tudnak neki okozni.
Baráti kapcsolata az elmúlt két évben egyre inkább leépültek, főleg azért, mert zárkózottabbá vált. Ezzel próbálta elrejteni azt, amit tett… így viszont rendkívül magányos és állandóan kellemetlenül érzi magát. Szeretet hiánnyal küzd hosszú ideje, aminek következtében a legkisebb sértésre is dühvel és agressziv stílussal reagál.

         Apróságok

mindig || kóla, sütemények, régi könyvek, könyvtár, csend, cigaretta
 soha || ha meghallja, hogy róla beszélnek, keserű ízű ételek, sör, gyerekek, zaj
hobbik || olvasás, cigizés és séta, cukrászádba járás
merengő ||
legjobb: amikor elnyerte a Merlin-díjat
legrosszabb: amikor gyerekkorában egy vérfarkas bántani akarta
mumus || vérfarkas
Edevis tükre ||  elismert tudós, aki családi körben tűnik fel
százfűlé-főzet || fekete, erősen cukrozott kóla ízű és szénsavas
Amortentia || enyhén dohos, régi könyvek illata
titkok || ellopta egy híres tudós kutatási anyagait
azt beszélik, hogy... || hogy enyhén őrült


        A család

apa || Damocles Belby; 62; félvér, vasárnapi ebédes viszony
anya || Holly Aida Pye; kor; 55, vasárnapi ebédes viszony

Családtörténet ||

A Belby család neve már a 18. századtól kezdve ismert széles körökben. Flavius Belbynek köszönhetően, aki egy ritka, trópusokon található varázslénnyel került közelebbi ismeretbe. A Lethifold, mely egy élő szemfedő lényegében, az ajtó alatt résen siklott be új-guineai szállására, aminek célja a kedves rokon megfojtása volt, ám még időben, a patrónus-bűbájjal megakadályozta ezt. Így került Flavius Belby a csokibékából nyerhető kártyák egyik lapjára.
Ezen kívül apám, Damocles Belby is kiemelhető tagja a családnak, mint Merlin-díjas varázsló, amiért kifejlesztett a Farkasölő főzetet az 1970-es évek közepén. Egyszóval a családban – egy-két kivétellel – igencsak sok tudós fordult elő. Anyám, Holly Pye pedig egy gyógyító családból származik. Több generáció is medimágusságra adta a fejét.


        Külsőségek

magasság || 173 cm
testalkat || átlagos, de hajlamos arra, hogy elengedje magát
szemszín || kék   
hajszín || sötétbarna
kinézet ||

Kissé alacsony, de amúgy teljesen átlagos kinézetű felnőtt férfi. Ahogy a legtöbb fiatal, úgy ő is inkább a mugli divat kényelmét részesíti előnyben. A haja rendezett, hol borostás, hol teljesen simára borotvált az arca, ahogyan éppen kedve engedi. Legfontosabb ismertetőjegye minden bizonnyal a világítóan kék szeme.


        Tudás és karrier
pálca típusa || 11 hüvely, egyszarvúszőr mag, juharfa
végzettség || Griffendél Gordik Akadémia, általános magi-tudomány szak
foglalkozás || kutató, tanár
 varázslói ismeretek ||

Tudományos fokozatot ért el, így rendkívül tehetséges varázslónak számít. Nem csak elméleti, de gyakorlati téren is kiemelkedő tehetség, a párbajban is kiválóan teljesít. Több munkáját publikálták már főleg az Átváltoztatástan terén, be a bűbájokhoz is kellőképpen ért apjához hasonlóan. Tehetségét mind anyai mind apai ágról örökölte, így ha tovább tanulásra adta volna a fejét akár kiváló gyógyító is lehetett volna belőle. A háztartási bűbájok fognak ki rajta egyedül, ezért sokszor látható gyűrött ingben.

        Egyéb

avialany || Iwan Rheon


Avery Cassenre bíznám magam
Naplózva

Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 08. 22. - 09:18:20 »
+1

Kedves Belby professzor!

Először is köszönöm szépen, hogy megörvendeztetett minket ezzel a csodálatos előtörténettel. Nagyon tetszett! Egyértelmű, hogy a háta mögött álló évek nagyon nehezek és kemények voltak, de bízok benne, hogy mindenből van kiút, és ezt maga is meg fogja találni! A Roxfortos diákok egész biztosan gondoskodnak majd róla, hogy ne legyenek unalmasak és egyhangúak a mindennapjai.
Tessék kiteljesedni hát a játéktéren, az előtörténetet...




Gratulálok!
Az eligazító-pm hamarosan érkezik.
Sok kalandos játékot!


Avery

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 05. 19. - 01:30:00
Az oldal 0.077 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.