Roxfort RPG

- Seprűvel akarok menni. Menjünk azzal, a kviddics csapat miatt is sokkal stílusosabb lenne - duzzogtam, és keresztbe fontam a kezeimet magam előtt, úgy  méregettem Garden Lodge  kandallójának tátongó, fekete száját. Hiába a szép, faragott keret, gyűlöletes egy hely, legalábbis nekem, aki egy óriási tűzben elvesztette a családját, a régi életét és mindenét. De a mostohatestvéremet nem hatotta meg az árva vagyok duma, idősebb is volt, meg elszántabb, és tahóbb is. Meg persze, mert csajozni akar a buliban. Tudom, hogy gazdag és rangos barátnőre hajt, és a mai erre jó alkalom.
- Nem repülünk, nincs is már idő rá. Skye légvonalban rohadt messze van, hopp hálózattal meg egy pár pilanat. Nem fogok miattad szívni. És amúgy is, a menetszél össze kuszálná a cuki frizurád - csúfolódott Dave félvállról, megborzolta a hajamat,  aztán  a tűzzel meg a hopp-poros dobozkával matatott. Dühösen fújtam, és nyelvet is öltöttem rá, de ő csak kinevetett.
- Jó lesz. Kaja, pia, zene, híres seprűlovasok. És csajok - tette hozzá kajánul. Inkább oda se néztem, mikor meggyújtotta az egyébként aprócska tüzet, tüntetőleg inkább a falat, meg a rajta lévő tükröt bámultam, benne a szokatlanul kiöltözött önmagammal.
- Nem érdekelnek azok a csajok - puffogtam, önkéntelenül is megnyomva az “azok” részt. Mert hát aki érdekel, az nem lesz ott úgysem.
A tükörbeli valakit méregetve megállapítottam, hogy Anna, mint egy igazi tündér-mostohaanya, igazán kitett magáért. Vett nekem egy csomó flancos sminket, drága alkalmi ruhát, puccos cipőt, még szép ékszert és parfümöt is. Egyszóval olyan volt most a tükörképem, amilyen én nem vagyok. És ez az egész mind nem kárpótolt a sok csalódásért sem, ami az arcomon, a csinos smink alatt azért ott volt. Anna bármit próbált megtanítani nekem, mindenhez ügyetlennek éreztem magam. Féltem aludni a korábbi rémálom  miatt. Szöszke elment Amerikába, Cartwrighték leléptek, nekem csak az maradt, hogy elkísérjem csapni a szelet valami balszerencsés aranyvérű csajnak. És ez a borzalmas utazás...
Zöld tűz festette színesre a falat, én meg nyeltem egyet. Ki tálalta ki ezt a hülyeséget, hogy színes tűzben utazgassanak a varázslók?
- Hát Dave, kösz az estét, egy élmény volt, boldog ú… - kezdtem hadarásba, és egy villámgyors hátraarccal  kereket is oldottam volna, de a lófarkas, szőke srác kuncogva megragadott a grabancomnál, és visszarántva belém fojtotta a szót.
- Chris kiakadna, ha passzolnál,  elvégre most őt képviseljük. Te akartál mindenbe beletanulni, ez is a Cartwright névvel jár… kicsi főnix - tette hozzá sokkal lebecsmérlőbben és gúnyosabban, mint a nevelő apánk szokta. Hiába kapálóztam erősen magához szorított, és befogta a számat.
- Skye-szigeti obszervatórium - rikantotta, aztán előre lökött. Szorosan összepréseltem szemem-szám, és jobb híján körömmel marva kapaszkodtam az aljas ál-fivér csuklójába. Csak azért nem haltam bele a félelembe, mert olyan dühös voltam rá. Amikor a tüzes-izzó pokoli pörgés véget ért, és én végre szabad lettem, ki se nyitottam a szemem,de máris menekülőre fogtam. Csak pár lépés után, háttal a szörnyű tűznek,  biztos távolban álltam meg.
- Cseszd meg, Dave, haza felé seprűvel megyek. Vagy úszom - dühöngtem remegve, próbáltam küzdeni a tűz látványától szokásosan rám törő rémképekkel. A mocsok kamu-testvér  meg, ahogy mindig, most is remekül szórakozott a nyomoromon. Hiába hazudja a nevelő apánknak, hogy nem féltékeny rám, tudom, hogy az.
- Viselkedj jól, maradj csöndben, és ne rágózz már folyton - porolta le a vállamról a hamut fesztelenül, mintha meg se hallotta volna a dühöngésemet, aztán kézen fogva húzni kezdett a mindenféle nagyon fontos ember felé. Amikor rám nézett, nem mulasztottam el szemtelenül és jó feltűnően fordítani egyet a számban lévő dolgon, ami amúgy nem rágó volt, hanem egy mandragóra levél. Ami már három napja ott volt. Kezdtem megszokni, és klassz, hogy eddig még nem nyeltem le.
Köszöngettünk Mrs. és Mr. Fawleynak, meg még jó néhány másik valakinek, de amint lehetett, én inkább kereket oldottam. A nagy ijedtségre innivalót kerestem, mert a tűz okozta poszttraumás rémképeket éppen a tüzesvíz oltotta el igazán. A bálterem hangulatos, színes kavalkádja kezdett feldobni, elkaptam egy pezsgőspoharat, és mivel az ökör iszik magában, csatlakoztam egy enyhén ismerős kinézetű lányhoz, aki szintén iszogatott.
- Szia! Nem ismerlek valahonnan? - kérdeztem derűsen és kissé gyanakodva. Tényleg ismerős volt, csak még nem esett le, honnan. Mondjuk fiatalnak tűnik, lehetne éppen, hogy a Roxfortban is láttam pár éve, csakhogy mégis az az érzésem támadt, máshol láttam korábban. De tovább lendültem efelett, egy égetőbb ügy miatt.
- És nem tudod, hol találom Fawley-ék lányát? Az idióta mostohatesóm a fejébe vette, hogy becserkészi, muszáj figyelmeztetnem szegény csajt - tettem hozzá bosszús, kínos sóhajjal.

-Nem tudom. De te is ismerős vagy nekem. A Roxfortba jársz? Én tavalyelőtt végeztem. Hugrabugos voltam.
Elgondolkodva bólogatok, hogy talán onnan - bár a Roxfort valahogy olyan, hogy a mai napig kerülnek elő évfolyamtársaim, de nem ritkán még háztársaim is, akik addig mintha ott se lettek volna. Nagy kastélyban sok ember elfér, ugye…
-Üdv, Serena Fawley vagyok. Azt hiszem, engem keresel. És merrefelé van az idióta mostohatesód? - mondja, én meg kínomban elröhögöm magam.
- Akkor ne keresd, mert még meglesz! De tényleg, egy seggfej, azt se  hidd el, ha csendben van. A csapat felé láttam eltűnni. Remélem mattra issza velük magát, én pedig kölcsönvehetem az egyik seprűt, és repülhetek egy jót hazáig - merengek a pajtizó kviddics-csapat felé lövellve egy furcsa, egyszerre vágyakozó és aggodalmas pillantást.
Az eddigi legjobb programnak valóban az tűnt, hogy kövessem Serenát az italokhoz. Észrevettem, hogy megint forgatgatom a számban a levelet, ezért gyorsan oldalra tereltem, ahol nincs útban, és nagyon próbáltam békén hagyni.
-Pezsgőt kérsz vagy esetleg valami alkoholmentes italt?
- Alkoholos alkoholt. Na jó, nem - kuncogom, aztán megrázom a fejemet. Elvégre, bár az előbb viccnek állítottam be, valóban az a terv körvonalazódott, hogy a kandallókon át semmiképp se hagyom el ezt a szigetet.
- Iszunk egy mimózát? Tudod, pezsgő meg narancslé. Ha szereted - teszem hozzá, és előkaptam a pálcámat, hogy összebűvöljem a választól függően az egy, vagy két koktélt. Nem mintha bonyolult volna a két folyadékot kézzel összeönteni, de rohadtul élveztem, hogy végre legálisan varázsolhatok az iskolán kívül.
A kezem két mozdulat között dermedt meg, a pohár nagy löttyenéssel koppant az asztalra, engem mindenképpen eláztatva egy kissé, és hirtelen csak remélni tudtam, hogy Serenára nem jutott.
- Jaj, ne haragudj… De nézd, nekem is van olyanom - mutattam fel a karomon a sebhely alig látható nyomát. Azért még megvolt. És most beugrott a hozzá társuló egy emlék is.
- Te is ott voltál, igaz? - ismerem fel Serenát, hiszen ő állt ott a fura rémálomban, mikor majdnem felborítottam azt az asztalt, amin az a kütyü volt.
- Azóta a szarság óta nem merek aludni… De ha már így összefutottunk… Mi volt az a szerkezet az asztalon? A pasi rámszólt, hogy ne törjem össze, pedig azt hittem, az csinálja az álmot, és az tart minket fogva - magyaráztam, aztán előbb húztam egyet a félig kiürült koktélból, csak aztán láttam neki, hogy a pálcámmal eltüntessem a kiömlött italfoltokat.

-Szeretnél velük találkozni?Játszol a házad csapatában? Engem Solomon Sager tanított meg repülni.
Az állam leesik a hírre és lehetőségre. Az iskolai csapat fogójaként egyébként is nagy lehetőség ez, de csak amúgy kviddics rajongóként is hálás lennék érte.
- Megtennéd? - ámulok el lelkesen. - Igen, nagyon szeretnék találkozni velük, én vagyok a most grifi fogója - magyarázom hadarva. Képességeimet mondjuk kevéssé szemlélteti, hogy később kiborítom a poharat, de ez betudható a korábbi vállamat ért sérülésnek. Meg alapból annak, hogy béna és szeleburdi tudok lenni, ha felzaklat valami. De eltökélem, hogy Sager előtt összeszedem magam.
- Nagyon szerencsés vagy. Biztos tanított egy csomó trükköt - irigykedem kedvesen, közben azon gondolkodom, hogy a roxfortos csapatok fényképein mégsem láttam ezt a lányt, de az is igaz, hogy van, akinek a tanulás fontosabb, és az állandó edzések tényleg sokat kivesznek az emberből.
-Igen, én is belecsöppentem abba a furcsa jelenésbe. Egyszerűen azóta sem tudok napirendre térni felette, viszont az egy kicsit megnyugtat, hogy azóta senki nem próbált megölni, vagy megbosszulni azt, hogy nem léptem be a Rendben.
Hallgatok bólogatva, mert teljesen egyetértek vele. Örülhetünk, hogy annak a fenyegetésnek azóta nincs következménye - bár kérdés, hogy ez azért van-e, mert üres szavak voltak, vagy azért, mert most vagyunk a vihar előtti csendben, amikor a susogó szél kicsit elhallgat, a természet levegőt vesz, aztán elszabadul a pokol. Serena alapos magyarázata legalább eltereli ezekről a dolgokról a figyelmemet, én pedig érdeklődve hallgatom, milyen értékes műszert nem tettem tönkre eszetlen berzerker módban.
- Az armilláris gömb az égbolt modellje. Biztos emlékszel, hogy mindenféle gyűrűk ölelték körbe a gömböt. Na azok az Egyenlítőnek, az ekliptikának, a horizontnak, a meridiánnak a különböző térítő- és sarkköröknek feleltek meg, segítségével a csillagok mozgását lehet megfigyelni, modellezni. Az ott lévő gömb egy különösen szép kidolgozású, aranyból készült darab volt. Legszívesebben lenyúltam volna tőlük. Annál a nőnél biztosan nincs jó helyen…
Bólogatok egyet értően, közben elkapom a maradék italt, és kortyolok belőle. Jót tett nekem az a rövid időszak, amikor visszafogtam az alkoholfogyasztást, és most jót tett, hogy jobban elengedtem, immár ésszel. Így nem zaklatott fel annyira az újra visszatérő téma, csak fásultan ingattam a fejemet a kérdések áradatára.
-Veled történt azóta bármi rossz? És a Roxfortban beszéltetek róla? Volt egypár iskolatársad is ott, nem? Például egy Sophie nevű lány, akivel később összefutottam, nem is olyan régen. Téged egyébként hogy hívnak?
- Elég sok iskolatárs volt ott, igen. De mindenki jól van tudtommal, Soph is. Semmi rossz nem történt, ha azt nem számítjuk, hogy annyira nem rajongok az álmokért emiatt - jegyzem meg fintorogva. Igazából mostanság Cartwright bigéjének az altató bájitalaival tudok csak aludni, mikor garantált az álomtalan álom. Jobb elkerülni azt a helyet, ha ott ilyesmik történhetnek az emberrel. Ha előbb elalszok, mint ahogy elfogyasztanám a főzetet, így is rémeket álmodok. A kialvatlanság még mindig jobb…
- Bocsánat, Mira Harpell vagyok - mutatkozom be, és mivel a kezemben éppen pohár van, kézfogás helyett csibészesen somolyogva koccintásra emelem.
- És azt most már tudom, hogy te pedig Serena - kuncogom kínosan. Eszembe is jut, hogy jobb lenne figyelni Davidre, mielőtt lesből ránktámad, de még mindig valahol a terem sarkában trécsel valami csajokkal. Amint látszik, ahogy megjelenik valahol, legalább hárman lecsapnak rá. Megforgatom a szemem, s inkább a Porpicik után pillantok.
- Szóval… Odamegyünk hozzájuk? - kérdezem vágyakozva, és már előre hálásan a Fawley lánynak azért, ha bemutat nekik. Persze tudom, hogy a hírességek, ha személyesen találkozunk, néha eloszlatják az őket övező csodálatot, de egyrészt vállalom ezt a kockázatot, másrészt ha tirpákok lesznek, lenyúlom valamelyikük seprűjét...

-Uh... Mondjuk úgy, hogy nem én voltam a legtehetségesebb tanítványa. Repülni azért megtanultam, de kviddicsben csak amatőr szinten vagyok. Egyszer jelentkeztem a Hugrabug csapatába hajtónak, de nem válogattak be. Sol viszont jófej, kedveli az ifjú tehetségeket.

Megdobban  a szívem. Vajon tehetségnek számítok? Jól indultam a lovastorna múlttal, és hogy imádom a száguldás bármilyen formáját. De a most ősszel történtek, a vállamat ért sérülés némileg visszavetett, és ami rosszabb, el is bizonytalanított. Már így is három lehetséges jövőkép lebegett a szemem előtt, a negyedik pedig néha megkörnyékezett, és bosszantó-csábítón a fejem körül repkedett, pont mint egy csintalan aranycikesz. Ha nem nyúvadok ki a családomnak megfogadott kis bosszúhadjáratom alatt… És ha nem jönne be se az aurori, se az egyszarvú-etológusi pálya… Talán akkor több lenne nekem ez a sport puszta hobbinál. Híres lehetnék. De mi a hírnév? Szalmaláng csupán. Úgy döntöttem, ezeket a komoly gondolatokat ráérek majd az új évben elrendezni, és idén még inkább maradok lelkes rajongó.

Serena útmutatását követve odajutunk a csapathoz. Meg az őket körbecikázó gruppiszerűségekhez is. Hiába, aki nagymenő sportoló, az már majdnem olyan, mint a mugliknál a sztárénekesek. Lenyeltem a lámpalázam, még jó, hogy a házigazda olyan közvetlenül beszélt velük, így mégsem akadt rögtön a nyakamba a “rajongó” tábla.

-Ismerjétek meg, Mirát. Ő most a Griffendél fogója - bátorít Serena, én pedig szerény vigyorral intettem feléjük.

- Sziasztok! - biccentettem mellé, próbálva nem túllihegni az egészet. Magamban azt hajtogattam, hogy “Csak lazán, csak lazán…” 

-Hűűű! Milyenek most a csapatok? Ki vezeti a bajnokságot? Hogy áll a Griffendél?

Kapkodtam a fejem lelkesen mosolyogva, de úgy záporoztak a kérdések, mintha egyszerre vagy hét cikesz kerülgetett volna. Azért igyekeztem mindet megjegyezni, és mikor hagytak egy levegővételnyi szünetet, mindre válaszoltam is, egyenként mindig arra nézve, aki feltette a kérdést, így csinálva ebből egy vicces adok-kapokot.

- Erős most mind.  A Mardi vezet, rohadt sokkal. Harmadikok vagyunk, de vagy összeszedjük magunkat, és lehetünk még másodikok, vagy koalíciót ajánlunk valamelyik házzal, és akkor a Mardekárt is megelőzhetjük - viccelem el a nyilvánvaló vereséget. Bár még csak félévnél járunk, látszik, hogy a vörös-arany ház most sem különösebben esélyes a házkupára.

- Persze, ott a Szeszély, biztos tudjátok az újságból. A sok korlátozás miatt gyakorolni meg kivddicsre edzeni bonyolultabb, de ott a lehetőség, hogy egy vagy több griffendéles diák meggondolatlan vakmerőséggel megmentse a napot, és megint az utolsó pillanatban kaparintsa meg a kupát - magyarázom, persze poénból, aztán legyintek. - De persze ennek kisebb a valószínűsége, mint a ti iskolás éveitekben - teszem hozzá.

-Matt is volt a Griffendél fogója, még Harry Potter és Charlie Weasley előtt.

- Nahát! Majd megoszthatnál velem pár hasznos trükköt - vigyorgok rá huncutul, mert jó érzés, hogy valakivel egy híres kviddics csapatból van egy közös pontom. Ha kedvesen válaszol, később megkeresem, de most eléggé nagy a jövés-menés, és biztos nem is dolgozni jöttek. Nincs is idő most ilyesmibe mélyedni.

-Nahát, de csinos vagy ma, kislány - hallom a hátunk mögül egy idősebb férfi hangját, és kíváncsian forulok oda én is. Mivel Serena megöleli, ebből kitalálom, hogy az említett Sager lehet. 

-Sol, engedd meg, hogy bemutassak neked valakit. Ő itt Mira, a Griffendél fogója. Imádja a kviddicset.

- Nagyon örvendek, Mr. Sager - nyújtom a fickó felé a jobbomat. - Igazán lenyűgöző a munkássága, játékosként és edzőként is. Hogy van mindig? - kérdezem kedvesen, és figyelmesen hallgatom a választ. Azért csak foglalkoztat, vajon milyen lehet, ha valaki egy tipikusan inkább hobbi-sportot választ hivatásául. Milyen lehet ebben dolgozni, ekörül szervezni az életét… Ahhoz nagyon ügyesnek kell lenni. Hiszen a varázslópalánták még járni is alig tudnak, de seprű meg egy kvaffnak való labda mindenkinél elérhető. Erős mezőnyből kiemelkedni profi szintre pedig álomszerű.

A kedélyes beszélgetést az zavarja meg, hogy Solomon válla fölött megpillantom a tömeget vizslató Dave-t. Olyan a képe, mint a prédára leső oroszlánnak, hiába van szőke lófarka copfba fogva. Ebből arra következtetek, hogy vagy engem keres, vagy ma estére ágymelegítőt. Így aztán én és Serena is potenciális áldozatok lehetünk. 

- Na és melyikőtök lenne oly jó megmenteni engem egy seprűvel ma este? Elképzelhető, hogy azzal kell majd elszöknöm innen... - sóhajtom kínosan és esdeklőn vigyorogva. Közben egy fél lépéssel gyorsan bebújok az emberek sűrűjébe, amennyire tudok. Úgy tervezem, hogy megvárom az éjfélt, aztán oldok kereket. Nincs is már sok idő addig. Persze, elképzelhető, hogy nem kapok kölcsön, mert hát versenyseprűk, én  meg egy idegen kislány, de sebaj. Nekem elég látni, hol vannak, a többit megoldom engedéllyel vagy anélkül. Nem hazudtolom meg Cartwrightot, a nagy, titkos tolvajvezért… 

- Visszaküldeném bagolypostával - teszem hozzá, aztán akár kapok, akár nem, menekülőre fogom, mert Dave csak kiszúr minket, és céltudatosan -félénk igyekszik.

- Köszi  fiúk, szuperek  vagytok, nem is szeretnék zavarni tovább, boldog új évet előre is, gyere Serena,  mutasd meg nekem a többi, messzebbi csillagot is - teszem hozzá elbűvölő vigyorral, hízelgően felfele bökve az igazi égboltra,  közben elkapom egyik kezembe Serena kezét (és a másikba fogom a seprűt, ha kaptam). 

- Légyszi… még nem is jártam sose obszervatoriumban. Megmutatod nekem a kilátást, meg a teraszt? Még új év előtt - kérdezem lelkesen, meg se várva igazan a választ, és szelíden húzom magam után a házigazdát a tömegen át. Dave lemarad, én lassítok egy kicsit, illedelmesebb szintig.

- Bocsánat, gondoltam, megmentem magunkat a tesómtól… engem csak piszkálni szokott, minden más nőnemű lényt meg megpróbál… tudod…  elbűvölni - köhhintek  fintorogval. 

- Szóval ha van kedved megmutatni, tényleg szívesen megnézném a csillagokat, ha van itt terasz, vagy ilyesmi  - teszem hozzá,  és megállok, elengedem, hátha más terve van. Ki tudja…

- Persze, tudom, hogy jóképű,  ha akarod, bemutathatlak neki - mondom félig viccelve, de ezen a ponton az is eszembe jut, hogy míg ezek ketten elfoglalnák  egymást, én akkor is nyugodtan megléphetek közben a kapott vagy lopott legi járművön. Szóval csak Serena-n áll, mi legyen a tervem...

 

Nagyon hálás voltam Serenának azért, hogy összehozott a fiúkkal, és az edzővel főleg, de csak bedobtam a kérdést. Tűzvillámok ide vagy oda, a beszélgetés kicsit befagyott, szerencsére a házigazda lány lazán mentette a helyzetet.
-Ne aggódjatok, nem kell megválnotok szeretett Tűzvillámaitoktól. Mira, van itt néhány seprű az Obszervatóriumban, használhatod bármelyiket. Aztán majd visszajuttatod valahogy... Vagy találkozunk Roxmortsban, vagy beugrom érte a Roxfortba. Azért remélem nem gond, ha nem egy Tűzvillámon kell hazáig utaznod.
- De jó, köszönöm - hálálkodtam még őszintén. - Visszaküldöm bagolypostán, vagy visszahozom a saját seprűmön. Nekem is Tűzvillámom van, a legjobb, de most vészhelyzet van egy kicsit, már egy csóri partfison is hazarepülnék - túrtam a hajamba zavart vigyorral, aztán menekülőre is fogtam, mikor közeledett a Dave-veszély.
-Persze, megmutatom gyere. Semmi kedvem ma a hülye pasikhoz, úgyhogy kihagynám a bájcsevejt a bátyáddal.
- Bölcs döntés - vágtam rá derűsen, nagyon helyeselve, aztán hamarosan már a csillagok alatt álltunk.
Serena varázsolt ránk valamit, én pedig még meg sem éreztem a hideget, az máris elmenekült a közelünkből.
-Hasznos bűbáj. Melegen tart. Kiskoromban a szüleim mindig ezzel akadályozták meg, hogy megfázzak idefenn.
- Tényleg az. Meleg, lángok nélkül; nagyon tetszik - bólintok. Annak, aki irtózik a tűztől, mint én, ez a bűbáj igazi felüdülés. Főleg a varázslók világában, ahol ragaszkodnak az olyan régmúlt, ódivatú és környezetszennyezően füstös dolgokhoz, mint a kandallók, meg gyertyák, meg fáklyák. Mondjuk a radiátoron nehezebb lenne utazni hopp vagy bármilyen porral, de remélem, már dolgozik valaki annak a varázslatnak a feltalálásán.
-Mire vagy kíváncsi?
Először a kilátással foglalkozom, a felhők mögül ki-kikandikáló holddal és bújócskázó csillagokkal, meg a sziget sötét árnyaival és a tenger állandóan mozgolódó hullámaival.
- Nem is tudom… - sóhajtottam, és én is a pezsgőmet kóstolgattam. Azért mégiscsak egy szigeten voltunk, fényszennyezés a bál miatt most nyilván volt, de hogy kijöttünk ide, és végtelen tenger meg végtelen ég vett minket körbe, elfogott a kicsiség érzése. - Milyen érzés volt itt felnőni? - kérdezem, majd figyelmesen hallgatom a választ. Fent is az ég, lent is annak a tükörképe a tenger hullámai között. Érdekes gyerekkor lehet mindig a csillagok között járni.
A beszélgetésünket hangos visszaszámlálás kezdi kísérni.
- Jé, mindjárt éjfél - kapom fel a fejem, és sietősen kotorászni kezdek a zsebemben.
- Te mit terveztél éjfélre? Én meg akartam csókolni valakit pontban éjfélkor, mert az olyan tökéletes pillanat lett volna egy első csókhoz, de nem úgy alakult, és az a valaki nagyon messze van most - magyarázom, és előhúzok a ruhámból egy metálkék zsebórát. Nem vettem észre, hogy a sötétben valaki mögénk lopakodott, én meg most az órácska gombjaival bajlódtam.
- Három… Kettő… Egy…
A vad éljenzés hangjai mellett itt fenn a tetőn két dolog történt. Én megállítottam az óra mutatóit, mikor mindahány épp a tizenkettesen pihent. Serenát pedig lesből lekapta Dave. Na ez nem tudom hogy érintette őt, de én a szememet forgattam.
- Csodás… Invito seprű! Serena, köszönöm, egy élmény volt a ma este. További jó mulatást - vigyorgok Dave-re, közben kinyújtott kezembe belesimul egy érkező seprű nyele. Nem egy Tűzvillám, valami szerényebb, de megteszi.
- Mi a Merlin szőrös, kék eres… - kezdi Dave, én meg a seprűnyélre pattanok. Megindul felém, de nem kap el, gyorsabb vagyok.
- Menekülj… - kacsintok tátogva Serena felé, aztán ő eldönti, elszalad-e, amíg Dave velem van elfoglalva, vagy sem. A srác megpróbál elkapni, de hát gyalog nem sok esélye van, húzok körülöttük egy kört, aztán kikerülöm Dave egy sunyi kis átkát, és gondolkodás nélkül kirepülök a tenger fölé. Most aztán én is kipróbálom, milyen, mikor felettem is a végtelen ég, alattam is a végtelen tenger. A zsebemben pedig van egy végtelen, éjféli pillanat, amivel nagy terveim vannak a közeljövőre nézve. Szuper volt Serenával Szilveszterezni, de ezt az egy, éjféli momentumot most mégis elloptam, és másnak tartogatom.
 

(Köszönöm a játékot! :) )

Ahogy a bőröndön kattant a csat és úgy tűnt, hogy mindent elpakoltam, még egyszer végig néztem a szobámon. Az előre összehajtogatott ruhadarabokat gondosan bepakoltam és már csak az éjjeli szekrényen pihent az üres bögre, amiből a délutáni kávét kortyolgattam. Mellette még nyitva volt az ausztrália őslakosokról szóló kötet, amit a minap kaptam ajándék gyanánt egy amerikai kutatótól. Az utazásai során ezeknek a népeknek a lakhelyét térképezte fel és foglalkozott az átváltozásokhoz fűződő élményeikkel is. Érdekes barlangokat térképezett fel mindenféle totemekkel.
Nyugtáztam, hogy semmit sem felejtettem ki a csomagolásból. Belebújtam hát a fekete szövetkabátomba, gondosan elrendezgettem a nyakamban a sálat és már fogtam is a bőrborítású csomagomat, hogy meginduljak kifelé, fel az igazgatói irodába, ahonnan kandallón keresztül mehettem Skye szigetére. A folyosón végig sietve még volt egy kis gyomorgörcsöm. Bár találkoztam már Serena szüleivel és látszólag el is fogadtak engem… azért voltak kétségeim, hogy ez örökre így marad-e. Tudtam, hogy milyen kegyetlen és szívtelen tudok lenni, mert ott volt bennem az a ridegség, amit már Serena előtt évekkel pajzsként viseltem. Könnyen elő is vettem, hogy félni kezdtem… és miért is ne félnék, hogy elveszítemi? Többet találkoztunk, összemelegedtünk, komolyodtunk együtt, de akkor is közöttünk volt egy egész kastély és egy fél ország. De akkor is, féléve lassan annak, hogy összejöttünk.
Ezekkel a gondolatokkal léptem be a kandallóba, hogy aztán a zöld lángcsóvák között tova tűnjek és már csak Skye-on lépjek ki onnan. Szinte azonnal a nyakamba borult Serena, vékony karjai finoman öleltek át, én pedig beleszagoltam a hajába, hogy érezzem a jelenlétét.
–  Szia, de örülök, hogy megjöttél. Már nagyon vártalak. – Mondta, én pedig csak finoman végig simítottam a derekán a szabad kezemmel, megpaskoltam a fenekét. Hazugság lett volna azt állítani, hogy nem esett jól bújni kicsit, hiszen munkanap után érkeztem ide.
– Én is nagyon vártam, hogy itt lehessek…  – suttogtam.
– Éhes vagy? – kérdezte, ahogy elhúzódott és végig simított a mellkasomon. – Mivel mindenki elég elfoglalt, arra gondoltam, hogy kettesben vacsorázhatnánk.
Hagytam, hogy a konyha felé vezessen. Nem voltam annyira éhes, de jól esett volna leülni és csak hallgatni, ahogy beszél. Nem is tudom, valahogy kikapcsolt ezután a hét után, amikor három dolgozatot javítottam ki – három osztályét, nem három darabot ám –, és folyamatosan neveltem az éjjeli ügyeletben. Így hát nem sok alvás jutott és már éppen eléggé fáradt voltam.
– Arra gondoltam, hogy holnap, ha jó idő lesz, elmehetnénk egyet kirándulni a környéken. Egy késői ebédre hazaérnénk, és este... – magyarázta, ahogy megérkeztünk a konyhába. –  ... elmehetnénk a Pride of Portree meccsére. A Holyheadi Hárpiákkal játszanak most, az mindig nagy derbi, főleg, hogy idén a csajoknak nagyon megy a játék. Lenne kedved kviddicset nézni?
Bólintottam egyet.
– Benne vagyok…  – tettem le a bőröndömet, majd benyúltam a kabát zsebembe, hogy kivegyem a zsebkendőmet, ám azzal a mozdulattal valami papírost is kirántottam onnan, ami kettőnk közé esett a kőre. Elég kis darab volt, azonnal szét is pattant és ahogy leguggoltam, hogy felvegyem, csak ez állt benne:

Belby professor! Órákig el tudnám nézegetni a fenekét, ahogy a tábla előtt áll és vési fel az órai anyagot. Ha van kedve, jöjjön el velünk Valentin-napon Madam Puddifoot kávézójába.

Megköszörültem a torkomat és azonnal nyúltam, hogy felvegyem és összegyűrjem. Nem voltam naiv. Sejtettem, hogy látta Serena is.
– Nehéz a kamaszlányokkal.  – köszörültem meg a torkomat, ahogy felálltam.

A zsebkendővel a kezemben bámultam a papírt, ami a földre hullott. Egy pillanatig nem tudtam, mi az, de ahogy szétnyílt a zuhanástól és kissé hunyorogva vettem szemügyre, el tudtam olvasni a sorokat. Nehéz a kamaszlányokkal. Kifejezhettem volna másképp is, ám ez a rövid mondatocska annyira jól összefoglalta az iskolai mindennapokat.
A lányokkal egész másképp volt nehéz, mint a fiúkkal. Egy-kettő egyenesen az ember sarkában loholt, hogy felhívja a figyelmet magára… mások éltanulók lettek, hogy kedves mosolyt kapjanak. A fiúkkal nem így kellett megküzdeni. Ők egész egyszerűen csak neveltlenek voltak vagy éppen annyira teszetoszák, hogy egy szót is nehéz volt kihúzni belőlük.
– Ó, csak nem egy rajongó! – vigyorodott el Serena. Éreztem, hogy neki aztán tetszeni fog az a fecni… valahol tényleg vicces volt, de a lány szemszögéből nyilván komoly próbálkozás akart lenni. – Remélem nem fogod büntetőmunkára küldeni ezért. – Mutatott a papírra, amit zavartan felkaptam és a zsebembe gyűrtem. Valahogy nem előtte akartam ezt az egészet kiteregetni és nem azért, mert kinevette a dolgot… valahogy zavarba jöttem előtte… mintha ez azt jelentené, hogy megcsalom. Mr. Boltonnal ellentétben nekem sosem voltak gyanús eseteim diáklányokkal, még csak nem is érdekelt az a korosztály.
– Még nem döntöttem el.  – Jegyeztem meg komolyan, bár nem volt a papírdarabon még egy monogram vagy becenév sem, az írásból könnyen lehetett azonosítani, melyik lehet az. Szerencsére elég sok kézzel írt dolgozatot javítottam ki az elmúlt időszakban.
– Csak nem akartam, hogy lásd.  – Vontam meg a vállamat.
Serena közben a tűzhelyhez lépett. Figyeltem, ahogy a valamit melegíteni kezdi. Nem voltam annyira otthon a vidékies konyhában, a skótban meg még annyira sem, de mintha már láttam volna ilyesmit képen. Az anyám nagyrészt reformkonyha szerint főzött, azért volt olyan sovány és gyönyörű, ráadásul állandóan azt hangsúlyozta, hogy vigyáznia kell az egészségünkre. A Roxfortban viszont ízlettek a raguk és pörköltek, egyszóval a nehezebb kaja, ami egy kicsit meg is látszott rajtam. De hát Serena is tudta, hogy nem sportolóval jár. Ezért nem szégyelltem magam előtte.
Elvettem a tányérokat, hogy megterítsek, aztán vágyakozva bámultam, ahogy Serena kiszolgál az ételből. Nem is tudom, volt valami szép abban, hogy így gondoskodik rólam. Mármint Serena persze mindig gyönyörű volt, de az intimitás az ilyen apróságoktól egészen meg tudta olvasztani a szívem.
– Minden istenien néz ki.  – Mosolyodtam el és átnyúlva az asztalon, megérintettem a kezét. – Ezt mind te csináltad? – kérdeztem, aztán finoman belekóstoltam az ételbe. Egészen más volt, mint amit valaha ettem, állagra is, ízre is. Hümmögve bólintottam, jelezve, hogy ízlik.
– Fel fogsz hízlalni… még jobban…  – Vigyorodtam el, majd tovább tömtem a fejemet, nem is figyelve, hogy legalább ne legyek gusztustalan. Az igazat megvallva már elég éhes voltam, a melegítés közben, pedig az illatoktól többször hangosan meg is kordult a gyomrom. Serena nyilván hallhatta is ezt.
– Követed az országos kviddics bajnokságot? Kinek szurkolsz? – kérdezte Serena.
Csak megráztam a fejemet.
– Nem igazán értek a sportokhoz. – Ismertem el és egy újabb falatot küzdöttem le a torkomon közben. – Te kiknek szurkolsz? – Érdeklődtem, mert gondoltam ő azért jobban képben van ezen a téren. Közben az asztal alatt odasimítottam a bokámat az övéhez, hogy érezzem azt a kedves melegséget, ami belőle áradt. Meg tudtam volna szokni ezt az egészet közöttünk. Meghitt volt és nyugodt, mégis olyan élvezetes.

Persze, hogy kellemetlen volt az a fecni. Nem a barátnőm előtt akartam azt mutogatni, hogy a hormon túltengésben szenvedő kamaszlányok odavannak értem. Ezért egy kicsit feszengve, de örömmel álltam neki a vacsorának. Rég nem ettem, mert a Roxfortban sem volt nagyon időm rá. Csak összecsomagoltam és már indultam is ide hozzá… igazából minél előbb látni akartam őt.
– Nem ez a célom. Nekem teljesen tökéletes vagy.
Elmosolyodtam. Tudtam, hogy van rajtam egy kis plusz súly. Sosem voltam sportos alkat, de a korral azért felcsúszott egy-két kiló és kellemes úszógumiként ült meg a hasamon. A szerencse persze az volt, hogy anyám elég sovány nő volt, apám sem volt nagydarab, így hát egy kis pocaknál nem szenvedtem többet el. A magasságommal voltak egyedül problémáim, de azt még el tudtam viselni. Serenánál egy leheletnyit magasabb voltam, de ha már felvett egy olyan cipőt, ami kicsit dobott rajta, kisebb lettem. Az még nem zavart, mert iszonyatosan jól nézett ki azokban a darabokban.
Evés közben a kviddics lett a téma. Nem mozogtam benne túl otthonosan, de éreztem, hogy Serena szerette, ezért szívesen csevegtem róla. Érdekelt, mi az, ami lázba hozza, amit őszintén tud szeretni. Én őslakos törzsekkel éreztem így magamat, ahogy olvastam róluk, vagy éppen megfigyeltem terepen a tevékenységüket.
– A  Pride of Portree csapata itt játszik a közeli városban. Szóval adott volt a választás. Mivel az Obszervatórium az egyik nagy varázsló közösség a környéken, ezért a játékosok elég sokat járnak ide. Én már kevesebbet vagyok itthon, de a nagyobb eseményeken mindig itt vannak. Szóval a Pride of Portree-nek szurkolok. – magyarázta. A hangján éreztem, hogy ez nagyon fontos neki és mivel lenyeltem az utolsó falatot, tökéletesen rá tudtam figyelni. – Idén egész jól játszanak. A bajnokság megnyerésére sok esélyük nincs, de benn vannak a top ötben. Az elmúlt idők legjobb eredményét érhetik el. Viszont a Holyheadi Hárpiák a bajnoki címért mennek idén, úgyhogy elég nagy meccsnek ígérkezik. Hogy áll a roxforti bajnokság? – kérdezte aztán. Közben a tányérok a mosogatóba landoltak egy kecses pálcamozdulatot követően.
– Mikor utoljára voltam meccsen a Griffendél vezetett. De azóta már sok minden történhetett…  – nevettem fel. – Sajnos mostanában annyi munkám van, hogy még a meccsekre sem tudtam kimenni.  – Tettem hozzá. Serena persze tudhatta, hogy kutatómunkában vagyok. Egy könyvet akarok írni az átváltozás kezdeti szakaszairól, amit az afrikai törzsek még a mai napig alkalmaznak. – Készülök az afrikai terepmunkámra. Ez eléggé lefoglalja a nem tanítással töltött időt.  
– Mit szeretnél inni? Esetleg bort vagy sört? Vagy inkább maradjunk az alkoholmentes italoknál?
– Egy kis bort, ha van. Most jól esne ezután a finomság után. – Feleltem. – Nem vagyok egy nagy sörös.  – Folytattam és megvártam, míg megkaptam az italt, aztán felkeltem az asztaltól és hagytam, hogy végig vezessen az épületen.
A szüleim is egy hatalmas házban laktak, de meg sem közelítette ennek a méreteit. Nem számoltam hány ajtó előtt mentünk el, mielőtt megérkeztünk volna Serena szobájába, gyanítom több volt, mint amennyit ép ésszel számon lehet tartani.
– Itt nőttél fel? – kérdeztem, ahogy beléptünk a szobába. – Az én családom elég sokszor költözött.

– És hogy állnak a terepmunka előkészületei? – kérdezte Serena, nem mintha a pihenést a munkáról való csevegéssel szerettem volna megtölteni. Nem is tudom, ez a hétvége inkább kettőnkről szólt, az ismerkedésről, hiszen a családja nem loholt erőszakosan a nyakunkba. Ezen a helyen képtelenség is lett volna, olyan hatalmas volt, hogy még bőven el is tudtuk volna kerülni egymást.
– A szokásos, rengeteg papírmunka van. Bejelentések, kutatási engedélyek mindkét ország részéről. Szóval most még bőven az adminisztráció foglal le.  – Magyaráztam és a kezembe fogva a talpaspoharamat követtem őt végig a kastélyon. Inkább a múltjáról érdeklődtem az úgyis izgalmasabb téma volt. Ebben a pillanatban pedig egyenesen a legfontosabb.
– Igen, én itt nőttem fel. A szüleim viszonylag hamar itt kötöttek ki, mint csillagászok, én már itt születtem. De igazából jó volt, egy csomó nagypapám és nagybácsim volt. Az itteni asztronómusoktól nagyon sokat tanultam. Anyáék pedig mindent megtettek, hogy normális gyerekkorom legyen. A legtöbb varázslócsaládban pedig úgyis csak a Roxfortig kell megoldani a gyerekfelügyeletet, nem? – mesélte. Ez pedig egész bájosan hangzott. Tényleg amolyan csillagászkolónia élt a Skye-szigeten, persze néhány aranyvérű család főbb rezidenciája is itt kapott helyet. – Mondjuk ezzel anyáék megszívták, mert az öcsém pont akkor született, amikor én elkezdtem az iskolát.
Erre már felnevettem.
– És te hol nőttél fel? Merrefelé éltetek korábban?
Megvontam a vállamat. Az én családom nem volt olyan izgalmas igazából. Talán csak az, hogy fültanúja voltam a szüleim legkomolyabb drámájának… a megcsalásnak, a kibékülésnek és fogadalmaknak. Sok nehézség volt, de anyám és apám mindig kitartottak egymás mellett, így pedig erős család állhatott mögöttem. Szégyelltem, hogy csalódást okozok nekik, mégha ők nem is tudnak róla.
– A családom nagyrésze mindig is Canterburyben élt, én is ott születtem egyébként. Csak a szüleim költözgettek apám kutatómunkája miatt, amikor még nagyon fiatalok voltak, én pedig egészen kisfiú. Csak annyi rémlik igazából, hogy mindig más volt a gyerekszobám. – Mosolyogtam Serenára. – Londonban is éltünk, meg Hertfordshire-ben, sőt egy rövid ideig Roxmortsban is, aztán visszamentünk és a Canerburybe is egy időre. – Tettem hozzá. – Végül pedig Goodriche-ben kötöttünk ki, ahol most is élnek a szüleim. Szerencsére a gyerekkorom nagyobb részét már ott töltöttük.
Talán Serena nem értette, hogy miért mondom szerencsére. Ő itt élt mindig, volt egy fajta állandóság az életében, ami amúgy nagy biztonságot jelent. Hát én is így voltam vele.
A lépcsőn közben felértünk a nappaliba, ami nagyobb volt, mint a Roxfortba költözésem előtti bérelt lakásom egészen. A kanapék, az impozáns festmény és az újságok valahogy olyan nagyon intellektuálisan éreztették az egész helyzetet. A könyvespolcok pedig roskadoztak az öreg kötetektől, amikbe szinte kedve lett volna azonnal belelapozni az embernek. Mégsem tettem. Csak csendesen követtem Serenát a szobájáig. Egy kisebb példány lehetett, bár nekem ez még a normál méretnek felelt meg.
– Megjöttünk.
Megnéztem Serena dicsőség falát, ami a borzokat dicsőitette.
– Ugye nem kizáró ok, hogy én griffendéles voltam? – Vigyorodtam rá és végig simítottam a borostás arcomon, olyan játékos kis mozdulat volt ez tőlem. – A sárga nem az én színem. – Tettem hozzá, majd megfogtam a kezét és odavontam egy csókra. Imádtam, hogy megismerhetek minden kis apróságot róla, ahogy ő is rólam. Végre nem Karomról kellett beszélni, vagy az elvesztett lábujjamról, amit éppen az az őrült vérfarkas vágott le dühében. Egyszerűen csak rólunk. Hirtelen olyan furcsán normálisnak tűnt ez az egész.
– Hű. Jó a kilátás.  – Húztam kicsit közelebb magammal az ablakhoz.

– Uh, én örülök, hogy nem kellett ennyit költöznünk. Nálam az volt a furcsa, hogy időről időre jöttek új asztronómusok, és el is mentek jópáran. Sajnos néhány idősebb kutató meg is halt, olyankor még csendesebbé vált az egész ház. Az tényleg szomorú volt.
El tudtam volna mosolyodni Serena szavain. Nem azért, mert vicces volt, egyszerűen csak bájosnak találtam, ahogyan beszélt és megosztotta velem azokat a dolgokat, amiken keresztül ment, ahogyan élt. Az én múltam nem volt ilyen izgalmas, ráadásul kifejezetten jó ember sem voltam, hogy azzal büszkélkedni kelljen. Mellettem ő csak egy átlagos lány volt, átlagos élettel, amit egy igazán különleges környezetben élt meg. Talán ezért is tetszett annyira.
Serena merőben más volt, mint amihez szoktam. Nem volt érzelmileg szélsőséges, nem csinált nagy hűhót apróságokból… és a legfontosabb: sosem hisztizett. Ez valahol érdekes változás volt, hiszen engem is lenyugtatott. A szobájába érve megint csak mosolyognom kellett, ám eddigre már képtelen voltam visszatartani. Az a sok borzos relikvia a falon egészen édesen kislányos volt.
– A sárgát hagyd csak meg nekem. – Nyugtatott, ahogy elváltunk a finom csókból. – Nekem jól áll. De a férfiakat sápasztja. De a vörös-arany, az igazi férfias szín. Majd egyszer lehet, hogy kapsz te is egy kis helyet a Griffendéles relikviáknak a falon.
– Nem kell a falra semmi. Én magam vagyok a kétlábon járó griffendéles relikvia, drágám.  – Simítottam végig a hátán, ahogy kicsit magamhoz öleltem. Aztán persze elengedtem és odaléptem az ablakhoz, hogy egészen magamba szívhassam ennek a tájnak minden szépségét. Tényleg gyönyörű volt, még így is, hogy egészen belehajoltunk a még a tél sápadt fényébe.
– Látod azt a kis patakot? – A tekintettem követte azt, amerre az ujja mutatott. Aztán lassan bólintottam, ahogy a még éledező tájban megláttam a csörgedező vízfolyást. – Oda este bele, amikor először seprűn ültem. Négy vagy öt éves lehettem. Karácsonyra kaptam egy kis játék seprűt a csapattól, és nem bírtam ki, ki kellett menni játszani. És hát leestem. Utána egy hétig totál beteg voltam.
Ere felnevettem. Az ujjaimmal végig simítottam a borostás arcomon.
– Mindig is sejtettem, hogy a játékseprűk veszélyesek. – Bólogattam nagy lelkesen. Gyerekként eléggé féltem az ilyesmitől, valójában semennyire sem vonzott a repülés, így kamaszkoromtól kezdve a hoppanálási vizsgáról álmodoztam. Az már egy másik kérdés volt, hogy anyám egy korábbi balesete miatt rendkívül óvott is a repüléstől.
– Neked mi a legkínosabb gyerekkori történeted?
A kérdésére lefagytam. A gyerekkorom nagyrészt abból állt, hogy Karom terrorizált és félelemben tartott csak úgy heccből, ha pedig éppen nem volt a környéken a szüleim veszekedtek. Anyám megcsalta apámat és csak miattam maradtak együtt. Nem egy ilyen beszélgetést hallgattam végig, mikor ők azt hitték, hogy már régen alszom.
– Hát… vicces nem nagyon van. – Sóhajtottam és belefúrtam az ujjaimat a hajamba. – Apám vérfarkasokkal dolgozott mindig is, nagyrészt rajtuk kísérletezte ki a főzeteket. Volt egy-két agresszívabb, akik rám akartak támadni…  – A hangom dünnyögéssé változott. Nem mondtam ki Karom nevét, jobb volt az magamnak megtartani.
– Szóval igazából… ilyesmik voltak a gyerekkoromban…  – vontam kicsit vállat.

- Mondd csak, mik a griffendéles jellemzőid? - kérdezte, én pedig elvigyorodtam. Megfogtam a karját és odahúztam egy hosszú, szenvedélyes, egészen vad csókra.
- Nos, ez az egyik…  - dünnyögtem az ajkai közé. - A többihez fel kell keltened az oroszlánt.
Lehet, hogy még korai volt még a gyerekkorom sötétebb részéről beszélni. A legtöbb embert úgyis csak az foglalkoztatta, mekkora hatással volt rám az, hogy apám tehetséges tudós volt. Vagy éppen, milyen érzés volt, hogy a nyomdokaiba léphetek - bár sosem tettem, mert én elméleti tudománnyal foglalkoztam. Sokkal jobb lett volna, ha a szenvedélyes csókoknál maradunk és nem sodródunk tovább az árral a gyerekkorról való csevegésben. Az enyém aligha volt kellemes.
- De...de csak akartak, vagy meg is támadtak? És egyáltalán hogy kerültek a közeledbe?
Egyelőre nem tudtam válaszolni a kérdésre. Csak pislogtam Serenára nagy szemekkel. Be kellett volna jelentenem, hogy bántottak apám kísérleti alanyai? Hogy Karom gyerekkoromtól kezdve zsarolt, kínzott, aztán tőlem követelte az ingyen bájitalokat, amiket apám már nem adott meg neki? Nem. Ezt még nem kellett tudnia Serenának, ahogyan azt sem,hogy exem minden bizonnyal megölte azt a szörnyeteget, mikor a tiltott rengetegbe keveredetünk.
- Nem muszáj erről beszélgetnünk, ha nem akarsz. - A tenyere a mellkasomon pihent finoman, melegen. - De tudnod kell, hogy én itt vagyok neked, ha erről szeretnél beszélni.
Csak bólintottam.
- Nem akarok titkolózni… csak…  - Nyeltem egyet. - Ez egy nagyon nehéz téma. Ezzel rontsuk el ezt az estét?  - Kérdeztem. A tenyerem az övére siklott. Kicsit megszorítottam az ujjait, így éreztem a saját szívverésem vad ritmusát az ő ujjainak simítása alatt.
- Nagyon sokszor bántottak azok a… férfiak. -  Nyeltem egyet. Nem maradt rajtam sérülés nyom, csak az egyik lábujjam hiányzott, de Karom azt is tavaly nyáron szakította le rólam. Azzal akarta zsarolni Delt. - Mindegyik bűnöző volt, olyan reménytelen eset, akiket a minisztérium alkalmasnak talált arra, hogy a farkaskór kezelésére szánt bájital kísérletére használjanak. Egyszóval úgy gondolták, nem volt kár értük.
Végül belekezdtem. Nem tudom miért, talán, hogy letépjem a ragtapaszt vagy, hogy tudja a lány, honnan is jöttem igazából. Nem volt rossz családom, sem rossz életem, de ahogy mindenki múltjában, az enyémben is voltak sötét pontok.
- Szabadon mászkáltak apám laborjában, ami lényegében a házunk része volt. Hozzám fértek… szórakoztatónak találták, hogy egy kisfiút bánthatnak. Nagyrészt persze csak fenyegetettek, hogy megölnek vagy megmarnak… de néhány fojtogatás és ütés is volt. A szüleimnek meg sosem mertem szólni, mert velük is zsaroltak. - Vállat vontam. - A menedékem volt a Roxfort.

Imdátam, ahogy összebújtunk és az illata megtöltötte az orromat. Serena olyan volt, mint a legjobb vágykeltő, de nem csak testi értelemben, hanem lelkileg is. Nagyon akartam őt, nagyon akartam érezni a melegét, hallani, ahogy beszél s ölelkezés közben érezni a szívverését. Ez volt a tökéletes pillanat.
Az ágyra fekve csak még meghittebb lett a pillanat. Szerettem, hogy beszélhetek vele magamról… bár egy részem nagyon is szégyellte mindazt, amin gyerekként átmentem. Nem magam miatt, én ártatlan voltam és tehetetlen, de a szüleim nem voltak elég figyelmesek, hogy észre vegyék. Túlságosan lefoglalta őket a házasságuk megmentése, mert az sem volt éppen fényes.
– Sajnálom, hogy nem tudtál segítséget kérni ebben. Egy gyereknek nem szabadna ennyire egyedül maradnia a bajban. Miért nem szóltál a szüleidnek, féltél, hogy ők nem tudnának segíteni? – Sóhajtott fel. Nem tudtam válaszolni, mert még hozzá tette: – El sem tudom képzelni, milyen lehetett neked.
Nem tudtam, hogy mit mondjak. Mégis hogyan mondjam el valakinek, hogy a szüleim sosem voltak olyan jók hozzám, mint egy gyerek megérdemelné? Anyám kedves nő volt, de őt is lefoglalta a saját élete tragédiája, ami az apámmal való házasság volt. Az apám túl merev egy olyan romantikus, szenvedélyes nő mellé, mint amilyen ő volt. Így hát képtelenek voltak boldoggá tenni egymást.
– Hát tudod…  – nyeltem egyet. Nem akartam igazán belemenni ebbe, de Serena fontos volt nekem, komolyan terveztem a vele való kapcsolatomat. Tudnia kellett volna, mint mentem át. – A szüleim házassága sosem volt rendben, de nagyon küzdöttek, hogy megmentsék. Nem csak miattam, maguk miatt is. Emiatt sokszor észre sem vették, hogy velem mi történik.
Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel, csak hallgattam, ahogy veszekedtek és veszekedtek, majd hirtelen minden jó volt, elugrottak Párizsba, meg Európa szerte éttermekbe mentek. Romantikus körutakat tettek, engem meg otthon hagytak valami dadussal vagy egy morcos rokonnal. Egyszóval elég magányos gyerekkorom volt és sosem tanultam meg igazán szeretni, ami a tönkrement kapcsolataimon is meglátszott. Serena is… imádtam, de mindennél jobban féltem, hogy elveszítem.
– Hogy sikerült feldolgoznod azt, ami kiskorodban történt? Tudtál beszélni végül erről valakivel?
Csak megráztam a fejemet. Erről nem volt mit beszélni, nem dolgoztam fel, sosem fogom. Állandóan feszült voltam, mindig a hátam mögé néztem, mintha támadástól félnék. Egy ideig az idegenek érintése is zavart, de azt szép lassan el tudtam engedni.
– Neked beszéltem erről először ennyire nyíltan. – Feleltem őszintén, mert hát Deliah is csak részben tudta ezeket a történéseket. Nem akartam beavatni, mert féltem, hogy gyengének talál. Ő az olyan erős férfiakat szerette, mint Leonard. Csakhogy én nem olyan voltam. Sebezhető voltam és törékeny, hiába mentem fejjel a falnak is, ha arról volt szó.
– De nem akartam elrontani az estét.  – Tettem hozzá, mikor észbe kaptam, hogy már legalább negyedórája a szar gyerekkorom a téma. – Ezen már nem lehet változtatni. Kár rá szót fecsérelni.  – válaszoltam és odahúztam magamhoz egy csókra, hogy ledőlve az ágyon kicsit élvezzem azt a kis pillanatot vele. Ez kellemesebb volt, jól esőbb.
– Mit szólnál, ha mondjuk más felé terelnénk az estét? – kérdeztem és lendülettel felhúztam az ágyról, hogy megint ott álljunk egymással szemben. Nyilván azt hitte, nem akarok vele lenni, de nagyon is akartam. Ahogy közelebb húztam magamhoz, érezhette is, mennyire kívánom. – Jól esne egy közös fürdő a barátnőmmel.