+  Roxfort RPG
|-+  2002/2003-as tanév
| |-+  A Királyság egyéb részei
| | |-+  Tiltott Rengeteg
| | | |-+  Az erdő széle
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Az erdő széle  (Megtekintve 6486 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 12. - 16:02:56 »
0




A Tiltott Rengeteg Roxforttal szomszédos határa. A tanulók általában csak tanári kísérettel léphetnek be ide. Komoly büntetőmunkát von maga után, ha valakit rajta kapnak itt egyedül, esetleg más bajkeverők társaságában.

F i g y e l e m !
Belépés csak saját felelősségre!
Naplózva

Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 09. 28. - 21:47:38 »
+1

Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 


i am zargothrax


Ha életemben először főbenjáró átkot használok, az valószínűleg egy imperio lesz. Ma fogom elsütni, és Darkhorn paripám pofájába fogok vele célozni. Bár amilyen fafejű, lehet, hogy immunis rá.
De még azelőtt, hogy erre fényt derítenék, valahogy be kell szöknöm a Tiltott Rengetegbe. Nem mintha ne csináltam volna ilyet korábban is, csak most nappal van, nyílt terep, és tele van minden a Minisztérium által ideküldött morcos tereptárgyakkal, én meg eléggé a szemük előtt állok, de egyelőre nincs jobb ötletem, mint innen vizslatni a fákat, meg a földet, patanyomokat és szarv-karcolatokat kutatva.
- Te is csak a diákoknak ciccegsz, ha valami komoly fenyegetés volnék, úgy tennél, mint aki észre se vesz - dörmögtem az orrom alatt olyan halkan, hogy a pattogós auror, aki hó de nagynak képzeli magát, azért nehogy meghallja. Nem ő az egyetlen  a környéken, aki nagynak képzeli magát, csak ő bátrabb, mint én. Én meg viszont elszántabb vagyok, lévén azon kevesek táborához tartozó, aki a Rengetegtől épphogy nem elfelé menekül.
Ha láttak itt egy egyszarvút az éjjel, akinek nem is biztos, hogy van szarva, az bajt jelent. Főleg ha tényleg nincs neki. Mert akkor az “csak” az én mezei, fehér szőrű lovam. És tuti biztos, hogy volt vele egy másik, sőtétebb mintázatú, neccesebb lény is, mert hogy nem Nemezis volt az, aki a szökést kitervelte és megvalósította, az teljességgel bizonyos. Ő is megéri a pénzét, de kettejük közül Darci a lókötőbb. Aki félig musztáng, félig meg egyszarvú, főleg pedig teljesen illegális keresztezés. Csak erről az anyját, meg az apját nem tájékoztatták. Szerelemgyermek, ugyebár… Hát, nem úgy viselkedik. Inkább, mint aki tetőtől talpig a megtestesült mogorvaság, némi ön- és családvédelmi ösztönökkel, kevésbé romantikusan mondva agresszivitással megspékelve. Aki nem tetszik neki, vagy a szeretteit fenyegeti, azt simán keresztül szúrja a cuki kis fekete szarvacskájával. Hát csoda, hogy imádom?
- Szia, de örülök, hogy látlak, képzeld, egyszarvúkra lesek - sóhajtok megkönnyebbülten, elvigyorodva Lunára, aki hirtelen bukkan fel mellettem. Egyébként is szoktam neki örülni, ha közös óránk van, sajnálom is, hogy annyi a vacak tanulnivaló, alig beszéltünk még idén. Nem is mondtam neki, hogy folytatódott Darkhorn története. Bár ezen a ponton már én is kezdem elveszteni a fonalát...
- Láttak az éjjel itt egy egyszarvűnak látszó állatot. Meg egy másik, sötétebb szőrű lófélét nyilván nem láttak, pedig tuti vele volt - próbálok célozgatni jelentőségteljesen, a mondandóm utolsó felét inkább csak óvatosan tátogva, és a fák irányába mutatok. Az auror keresztbe fonja a kezét így, hogy ketten már túlerőnek számítunk, legalábbis számtanilag. Finoman, de határozottan karon fogom Lucit, és a Rengetegtől a másik irányba sétálva sugdolódzom vele, míg be nem érünk a kastélypark bokrai közé, biztonságos távolba a vizslató szempároktól.
- Darci és Mezzi itt laknak nem messze, a Rengeteg egy biztonságosabb részén, eltitkosított istállóban. Akkor még jó ötletnek tűnt idehozni őket, csak aztán ugye előkerült ez a sok auror meg mindenféle védelmi intézkedés. Szerintem… Szerintem megszöktek - nézek rá kétségbeesetten, kis híja van, hogy előadjam az ismert képről a néma sikolyt.
- És Darci… Nehéz eset. Meg kell őket találnom, mielőtt a szarvára tűzi Roxmorts teljes lakosságát, meg néhányat ezekből a haszontalan aurorokból. Nem tudom, mi a frászt csináljak… Mit csináljak? - A kérdés félig költői, félig meg valódi. Mindkét kezemmel a hajamba túrok a halántékomnál. Nem, persze, hogy nem akarom Lucit nagyon bele keverni. Épp csak azt kéne kitalálnunk, hogy jutok át az aurorokon minél hamabb. Mi sem egyszerűbb! Hátha neki akad egy jó ötlete...
Naplózva


Mira L. Wyne
Minisztérium
***


Jenkibogyó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 09. 30. - 03:28:27 »
+1

Mér nem érdemes póklábakat varázsolni egy sütire. Ha sikerül elkerülni a horrorisztikus képet, hogy úgy magától mászna a szádba - jááj, mondom elkerülni - akkor még mindig ott van a másik véglete a skálának, élőlényszerűbb lesz mint eredetileg, olyan furán cuki, és ha túl sokáig abba a formájába hagyod, végül nem lesz szived megenni. De hogy hogy jön ide a sütipók - nem úgy értve, hogy a lábain - az egy másik nagyon jó kérdés. Vagy tök egyértelmű, ha Lu sziveskedik őszinte lenni magával...
-Ugye nem...- kezdek bele fojtott hangon, integetve közbe, ahogy Mira mellé érek végre. -Be akarsz menni oda, mi?
De jó lenne egyszer csak úgy találkozni vele, nem azon ritka esetbe, amikor a két évfolyamunk összevont órán van valamiből, és nem úgy, hogy aggodalmasan utánajövök, mer őt ismerve meg amit hallani - például az erdő széle felé lófráló egyszarvúról - az alapján be akarhat menni az erdőbe, amiről megmondták már nemkevésszer, hogy a tilosságán kívül még sok különféle okból veszélyes is. Nem akarom, hogy baja essen.
Persze, hogy be akar menni oda.
-Az Mezzi volt?- Mezziék, ezek szerint. Hallottam én is, hogy egyszarvút láttak a fák közt, pedig nem szoktak ennyire kijönni. Azér is gyanítottam, Mira mire készül, amikor láttam erre jönni ki.
Próbálok nem feltűnően pislogni vissza az aurorra a vállam fölött, ahogy a lány karomnál fogva elhúz az ellenkező irányba.
-Ó... az... nem jó- osztozok az arckifejezésébe a beszámolót meghallgatva. Odáig jó hír lenne, hogy talált nekik helyet, és így nem pacicaként kell egy évet tölteniük meginn, de így valóba rosszabbul hangzik már. Nekik is mennyiféle bajuk eshet odabenn. Vagy, mint kiderül, bárki másnak odakinn, Darci miatt?
-Csak nyugi, nyugi, kitalálunk valamit- Lu, valld be, hogy legalább annyira magadat győzködöd erről, mint Mirát. -Talán ha nagyot kerülünk, ő itt azt hiszi, elmentünk innen, és távolabb valahol van egy szakasz, ahol oda tudunk menni az erdőhöz,.. a fákon belül legalább valamennyi takarás lesz kinnről nézve.
Ez egyre rosszabb ötlet kezd lenni.
-Mira, ebből annyiféle baj lehet, még sokkal veszélyesebb dolgok lehetnek ott benn, mint egy puma- próbálkozok, minden bizonnyal esélytelenül, kérlelő kiskutyaszemekkel, de már előre tudom, hogy úgyse fogom lebeszélni. Nagyot nyelek a kijelentéshez. -Ha mindenképp bemész, veled megyek. Nem akarom, hogy bajod essen...
Baromi nagy különbség mondjuk, ha az lesz a vége csak, hogy nem neki egymagába, hanem nekünk együtt esik ugyanannyira bajunk, mer lássuk be, ez lenne a legnagyobb különbség, amit elérhet a jelenlétem. De nem tudom csak hagyni, hogy egyedül besétáljon oda.
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 10. 01. - 21:13:16 »
+1

Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 


i am zargothrax


Furcsa, de egy csapásra elmúlt az iménti bizonytalanságom, ahogy Luna megjelent. Nem tudom miért, talán csak segített a gondolataimat rendezni az, hogy neki hangosan is elmondhattam a szitut. De ahogy belekaroltam, mintha elszántabbá is váltam volna. Lehet a szelíd tiltakozására válaszul a “juszt is!” érzés, lehet, hogy csak így hat rám a jelenléte.
- Mezzi bizony. De ő szerintem csak tettestárs. Ebben Darci sunyi kis szarvacskája is benne van - dünnyögtem, helyeselvén a találgatásra.
A nyugtatására tényleg megnyugszom. Nem mintha nem látnám, hogy ő meg full para, de valahogy… Valaghogy nem tudja, hogy igaza van, pedig de, és ez olyan szórakoztató. Mert tényleg, hogy is lehetne, hogy ne találjunk ki valamit?
- Ez egyre zseniálisabb ötlet kezd lenni - vigyorgom a tervszerűség hallatán. - Kerüljünk, gyere… - mondom, és megragadom a kezét, majd finoman húzni kezdem magammal abba az irányba, amit ő mutatott. Hangot ad végre az aggodalmának, én meg megtorpanok, de azért még nem engedem el egy kicsit.
- Tudom, hogy körülbelül tizennégymillió-hatszázöt féleképp baj lehet ebből, de ha csak egyféleképp sikerül minden rendben, én akkor megpróbálom - vágom rá elszántan, aztán kicsit bizonytalanabbul folytatom, és bűnbánóan elengedem a kezét.
- De… Téged nem szeretnélek bajba keverni. Annyira. Bár tudom, hogy ha egy puma vagy egy ménesnyi musztáng volna odabenn, semmi félnivalóm nem lenne melletted - vigyorodom el haloványan, visszagondolva az egyébként számomra igencsak rémületes varázslatokra, amiket Szöszi csak úgy lazán elnyomott a fülem mellett, kék lángba borítva  a határt, röptetve nagymacskákat meg ilyenek. Furcsa, mert bár félek a tűztől, de a kék tűz valahogy kicsit átlényegült. Legalábbis nem álmodtam vele kifejezetten rosszat utána, nem fogott el halálfélelem, ha visszagondoltam rá… Talán mert mágikus, nem tudom.
- És most kicsit más a helyzet, mint Brighthornban. Tudod, van úgy kábé húsz centi különbség. A nacimban - célozgatok csibészesen, aztán elő is húzom az említett helyről a varázspálcámat, és nagyon magabiztos arccal az erdő felé mutatok vele.
- Én mindenképp bemegyek, és ha te mindenképp velem jössz, te is mindenképp bemész, és nekem biztos nem esik majd bajom, ha velem jössz. Inkább az erdőlakókért kell aggódni, nehogy a kék tűz leégesse a szőrt a seggükről. Vagy pikkelyt, vagy mik laknak itt - rántottam vállat, és kilestem a bokor mögül, ahol ácsorogtunk. Auror nem volt a közelben, csak egyet láttam, azt is jóval messzebb. Ide-oda mászkált, arra vártam, hogy nekünk háttal kerüljünk.
- A lebukás miatt meg ne aggódj. Rengetegszer jártam a rengetegben, és sose vették észre. Ezek az aurorok sincsenek annyira megfizetve, hogy jól is végezzék a munkájukat, szóval… Most! Futás! - kiáltom tátogva, és azt a rövid, nyílt szakaszt két-három szökelléssel meg is teszem, hogy aztán bevágódjak a túloldalt a már tiltott területen álló néhány bokor közé. Remélem, Luna is sikeresen átér. Komolyan, itt még a levegő is más, sötétebb is van, hűvösebb is, a növények és a föld illata is jobb és erősebb. Csoda, hogy rá lehet kattanni a tilosban járásra?


Naplózva


Mira L. Wyne
Minisztérium
***


Jenkibogyó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 10. 02. - 18:29:13 »
+1

Jó látni, hogy Mira mennyivel magabiztosabb a nyugtatásomra, mer én meg egyre inkább elbizonytalanodok. Legalább az összege megmarad ugyanannyin a kollektív bátorságunknak, az is több, mint ha csökkenne. Az ötlet zsenialitásáról meg csöndbe nem értek egyet, de kérem ezzel a kézfogással én teljesen kiengesztelhető vagyok
-Hatszázhat, azzal biztos nem számolsz, hogy én lennék a katasztrófa- javítok kicsit a becslésén, motyogva, bár éppenséggel viccnek szánom, megvan az igazságalapja valahol. Egy bizonytalan félmosollyal megpróbálom jelezni, hogy kivételesen ez nem - teljesen - Lu patent pesszimizmusa volna.
-Én meg azt nem szeretném, hogy bajba legyél, egyáltalán. És mivel arról nem hinném, hogy le tudlak beszélni, jövök én is, hogy legalább valamivel biztonágosabb legyen- erősködök, kitartva a döntés mellett, még ha ijesztő is belegondolnom, mit fog jelenteni hamarosan. De azér jól esik hallani, hogy ő sem akarja, hogy én kerüljek bajba, meg hát az elismerést is, még ha egy pánikreakcióé is az érdem nagyja. De valahogy az az "annyira" az egész mondat legizgalmasabb része.
-Ahj- nevetek grimaszolva a pálcája körüli viccre, de el kell ismernem, még ha nekem nem is lenne a stílusom, őhozzá valahogy annyira illik ez a humor.
-Vagy az erdőt, úgyhogy nem is tervezem használni a kék tüzet.- Szándékosan. Bár legelőször azt sem szándékosan idéztem meg, azután néztem utána, mi volt egyáltalán, hogy a pálcám varázsolta azt is önkényesen. Mint a pumának a dobálását. -De azt szeretném a legjobban, ha kivételesen senkinek nem kell bántódása essen, nem csak nekünk.
De legalább tisztázódott, hogy ha Mira hajthatatlan és mindenképp bemegy, én is hajthatatlan vagyok és mindenképp vele tartok, ezzel remélhetőleg meg is védjük magunkat vagy egymást. Tervnek hangzik, legfeljebb nem a legbölcsebb félének.
-Mi?- zökkenek vissza a gondolataimból a rajtszóra, és gyorsan iszkolok is a lány után az erdő irányába, tagadhatatlanul több izgalommal és energiával a lépteimbe, mint bevallani merném nyíltan is. Egyértelműen nem tűnt el nyomtalanul minden félelmem, a fák közé érve erős ingerenciám van csak összébb húzni magam, és védelmet keresve közelebb húzódni Mirához, de egyértelműen van érzéke ennek a lánynak az ilyen aggodalmaim lebontásához.
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 10. 04. - 13:31:16 »
+1

Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 


i am zargothrax


- Na, benn vagyunk, tök jó - mosolygok Lucira elégedetten, mikor látom, hogy ő is bejutott a fák közé. Látom, hogy mintha kissé aggodalmas lenne, de nem csoda, mert a Roxfortban a csapból is az folyik, hogy itt mindenféle agresszív erdei rutyutyu él. Hát amúgy a kastélyban is vannak veszélyes mindenfélék, csak azt nem szokták olyan sokszor kommunikálni felénk. A legbiztonságosabb hely a világon… Hát hogyne. Visszanézek a táj fölé magasodó vastag kőfalú tornyokra, és elfut az elégedettség, hogy nem közöttük vagyok, hanem itt, szabadon.
- Nem lesz semmi baj. Egy párszor kilógtam már éjszaka, és eddig semmivel se találkoztam - nyugtattam az útitársat, és elindultam a fák között, úgy nagyjából arrafelé, ahová az imént próbáltam belesni a kastélykert bokrai közül. Eszembe jutott, hogy seggbe kéne lőni azt az inkompetens hatósági személyt, mikor nem számít rá, de aztán elvetettem a gondolatot, mert egy, túl figyelemfelkeltő volna, és mert kettő, ha Luci csinálja, a pasas valószínűleg nem éli túl.
- Keressünk nyomokat - javasoltam, és csak úgy muglimódra, mint Sherlock meg Watson, sétálgattam a gyanús területen, vizsgáltgattam a lehullott, őszi faleveleket, gesztenyéket, köveket, miegymást.
- Patanyomok - mutattam egy részre, ahol puhább volt a talaj, és látszódtak a lenyomatok.
- Mondjuk, sose tudom, hogyan kell megkülönböztetni a ló, az egyszarvú meg a kentaur patájának a nyomát - vakartam meg a fejem, mert hát páratlan ujjú patás mind, de majd kiderül, ha a nyomok végére érünk.
- De biztos ők azok. Arra mentek - sóhajtottam, és a megfelelő irányba mutattam, be a fák közé, az erdő egy kevésbé sötét része felé. Lévén menekülő állatok, talán nem kirándulnak az ijesztőbb részeken ők sem, vagy a lehető leggyorsabban távoznak, ha fenyegetést észlelnek. Na mondjuk Darkhorn esetében ez csak egy erős feltevés, mert ő nem olyan cica-lelkű jószág, mint Nemezis, de a jelek szerint Roxmortstól nem messze barangolunk majd.
- Jó egy kicsit kinn lenni... Te nem érzed magad nagyon bezárva a hülye óvintézkedések miatt? - kérdeztem Lunát, hogy elüssem az időt. Beleszagoltam a szélbe, ami az erdőben barangolt velünk, és szabadság-szaga volt. Én magam egyébként is nehezen viseltem a röghöz kötöttséget. Furcsa ez a bentlakásos iskola, mert valljuk be, nagyon szigorú. A mugliknál olyan még az ottalvós suli is, hogy ha vége van a tanításnak, az ember azért mehet boltba, moziba, játszótérre, akárhová is, főleg, ha van annyi idős. Mi úgy vagyunk itt, mint a kisgyerekek. Persze, van sok hely, ahova lehet menni lazulni, de akkor is a birtokon belül maradunk. A korábbi években legalább Roxmorts ott volt, hogy kicsit kiszabaduljunk, de most még ezt is elvették tőlünk, és mi végre? Így is biztos történni fognak újabb hajmeresztő dolgok. Mióta Potter nincs a griffendélben, azóta se a ház nem gyarapodik extra pontokkal a világmegmentésért, se nincs is megmentve a nap.
Hirtelen furcsa, krákogó hang hallatszott az előttünk lévő cserjecsoportból. Meresztgettem a szemem, de a színes, őszi lombban nem láttam semmit. Aztán Lunára néztem tanácstalanul. Merthát a nyomok is arra vezetnek...

Naplózva


Mira L. Wyne
Minisztérium
***


Jenkibogyó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 10. 06. - 19:09:48 »
+1

-Fenomenális- "lelkesedek" kevés lelkesedéssel az iránt, hogy mostmár hivatalosan is benn vagyunk a helyi szörnygyűjtöde területén.
-Azér gondolom nem hátrány, ha nem a legmélyére megyünk be?
Próbálom pedig győzködni magam, hogy biztos csak a mindent túlaggódásom beszél, Mira is milyen nyugodtközbe idebenn. Próbálok nem a sötét fák közé nézelődni a legtöbbet.
Leguggolok én is nyomokat keresni, pálcafény nélkül, hogy ne árulkodjunk magunkról bárkinek, aki erre néz, de amit így látok, annak a nagyja csak falevél. Egy jóideig szugerálok valami tüskés-csápos dolgot a lábam mellett, hogy azér tessék szépen nem mászni fel rám, mielőtt rájövök, hogy csak egy valami gesztenye héja igazábol. Mira végül kiment az ádáz összecsapásból, ahogy nyomokra akad, és oda szólít.
-Egyszerű pedig, a Mezziék patanyomai közepén ott van egy kis cica tappancsnyoma is, az egyszarvúké meg kézenfekvően csillámporos lenne.- Nem tudom, mennyire Sophie-tól tanultam el ezt a "cuki dolgok bizarr logikája" mutatványt, de ha mást nem, kicsit segít tompítani a helyzetet. -A kentauroké mellett meg vannak tenyérnyomok is- ...mer nem tudom, minden ok nélkül a kezüket is leteszik a földre amikor járnak, pedig már anélkül is van négy lólábuk elég stabilnak lenni. Oké, szóval átestem ennek a bizarr logika dolognak a túloldalára.
Megkönnyebbülve nyugtázom, hogy a mutatott irány nem a legsötétebb részek felé vinne minket, épp hogy még világosabbra is, talán egy tisztás felé. Végülis, a lovak nem elsősorba erdei állatok, gondolom jobban szeretik az olyan helyet, ahol elférnek, és Darkhorn is csak félig egyszarvú. Félszarvú? Húnikornis. Talán azér támadt ötlete, hogy jöjjenek erdészni?
Mindenesetre, ha valami világos tisztás felé tartunk, erdei lovaspiknik, vagy valami, azzal egészen ki is tudnék egyezni. A szél kicsit hűvös, de az ellen a legkönnyebb tenni.
-Ami azt illeti, valószínűleg sokat benn lennék úgyis, de igen... a hangulaton biztos nem javítanak. Azér reméljük, hogy idén legalább az lesz a legijesztőbb Halloweenra, ha varázsolsz póksütit, és azok bele akarnak mászni az ember szájába, hogy mindenképp megevődjenek.
Reménykedni csak lehet.
Nem csak a minnél kisebb horrorokba, hanem... végülis de. Nem acsak az iskolai események minnél kisebb horrorjaiba, hanem azéba is, hogy az imént a fura hangok honnan erednek.
-Ugye... ugye csak Darciék krákognak, hogy ijegessenek vele..?
Közelebb húzódok Mirához, kételkedve ennek az esélyébe, és aggodalmasan rápislogok valami megerősítésér.
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 10. 06. - 22:10:24 »
+1

Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 


i am zargothrax


Vajon, ha hangoskodunk, azzal elrémisztjük, vagy pont, hogy idecsaljuk az erdő flóráját és főleg faunáját? Nem tudom, de a kentaurok kézenjárásáról való elmélkedés közben hangosan felnevetek.
- Akkor a kentaurok tudnak négy… azaz hatkézláb járni? Vagy ha kézen, akkor nagyon kigyúrtnak kell lenniük, egy lósegget biztos nem könnyű egyensúlyozni. Vagy esetleg olyan tornamutatványt hajtanak végre, melynek a megnevezésére a muglik egy kisebbségről elnevezett kerekezést használnak?
- Cuki lenne, ha csillámporos lenne, de nem. Egyébként én ganéztam Darci után, és elhiheted nekem, semmije se csillámporos - fintorgok, aztán elgondolkodom. - Ha jobban visszagondolok, amikor megette a csillámos szemhéjfestékem, akkor kicsit mégis az volt. Na mindegy. Amikor oldalba rúgott, akkor meg tök jó szivárványos lett a nyoma, itt - mutatok a ruhán át a bordáim közé, habár az említett sérülést Alfred gyógykezelése szépen eltüntette már. Mire nem jó, ha az ember pótapjának a komornyikja még gyógyító varázslatokhoz is ért…
- Mindenképp varázsolok - dörzsöltem össze a kezemet. - Aztán rájuk uszítom őket. Sütipók hadseregem lesz. Meg lesznek százlábú bejglik és kígyózva haladó palacsinták, sőt, zseléből szerintem tudok csinálni medúzát, az még repülhetne is a levegőben, mintha vízben úszna - merengtem el, aztán elképzeltem, hogy az aurorok kanállal meg villával próbálnak megküzdeni az őket üldöző desszertekkel. De nem mintha terveznék lemenni a haloweeni vacsorára. Az az idő még békésnek számított, mikor “csak” hegyi trollokat csempésztek be az iskolába ünnepelni. Lefolyt azóta már jó sok víz az első emeleti lányvécén.
- Ugye… Persze - mondom teljesen lazán, pedig szerintem hazudok, csak már kezd jól menni, mert sokat gyakoroltam. De azért én is közelebb húzódom Lunához, és  úgy gyűjtök bátorságot az előre menéshez, elvégre mégis az én lószágaim, én dobjam fel értük az iskolai egyencipőm, ha már valakinek fel kell.
- Előre megyek, te meg fedezhetnél hátulról… Csak ne gyújtsd fel - nevetem idegesen, aztán összeszedem magam, ellépek Luna mellől, és belesek a bokrok közé. Nem történik semmi nagy ügy, kivéve, hogy csak kábé hatmillió furcsa, csőrös denevérszerű lény próbál meg keresztülrepülni az arcomon. Meg lehet, hogy Lunáén is.
- Hess! Hess! - csapkodok, totál elfeledkezve a kezemben lévő pálcáról, ami arra jó, hogy megszurkálom vele az egyik morcos kis izé pocakját, mikor elrepül mellettem.
A raj krákogva tovaszáll, én meg ziláltan állok a bokrok között.
- Denevérszárnyas sütőtököspite - dünnyögöm, aztán megrázom magam. - Gyere csak, elrepültek - kiáltom Lunának hátrafordulva. A bokrok között ballagunk pár percig, aztán kiérünk a napos kis tisztásra, ahol a meglógott patások legelésznek. Nem különösebben giccses a kis rét, egykét fehér vadvirág, néhány kóró, puha mohával fedett nagy, lapos kövek. Madárdal helyett az iménti krákogó izék hangja hallatszik, de csak messziről, meg így ismerősen már nem is ijesztő. Nemezis odaüget hozzánk, hozzámbújik, aztán megy Lunához is. Darci gyanakodva, néhány lépésről méreget minket, aztán visszatér a legeléshez. Olyan szabadok. Tök jó nekik itt. Nekünk is tök jó. Elfog a hon-nem-vágy.
- Van kedved piknikezni? Üljünk le kicsit, én még nem akarok visszamenni - fordulok Lunához, és letelepszem a fűbe, ami olyan magas, hogy ülve majd’ a vállamig ér.
- Nem is akarok visszamenni… Te szereted a Roxfortot? - jut eszembe a kérdés, hiszen igaz is, neki van összehasonlítási alapja.



Naplózva


Mira L. Wyne
Minisztérium
***


Jenkibogyó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 10. 07. - 02:24:13 »
+1

A viccelődéssel kicsit egész jól el is feledkezünk, hogy a "ne menj be sötét megesz" erdőbe sétálunk épp, de talán nem akkora baj. Remélem nem akkora baj. Kár lenne, mer épp egész kellemes időtöltésnek érzem.
-Csak derékbol kell lehajolniuk úgy, ahogy a lovak nyakból szoktak, amikor legelnek. Vagy így furán hátrafele, rákjárásszerűen teszik le igazából a kezüket? Lábak helyett egy egész lótesttel az furi lehet.- Elmorfondírozok ilyen dolgokon, mint az hogy nézhet ki egyáltalán, meg hogy biztos fárasztóbb a jógánál. Hogy horrorisztikusan bizarr látvány is lehet, talán csak a körülményektől függve, pont mint a sütipók. Hogy Mira milyen szép hangon nevet. -Ha találunk olyat, hogy csak kéznyom, de vagy egy láb mély, az lesz az, amelyik kézen járt. Jó mutatványosok lehetnek.
Máris nem olyan ijesztő hely ez az erdő. Igaz, kicsit sötét, elméletileg tele van tudhatatlan abomináció szörnyekkel is a legmélyén, meg fenyegetően ártalmatlan gesztenyehéjakkal - igazi jelenség vagy, Lu, még a gesztenyéktől is... - de végülis, Wyne Papáék farmja körül se sokkal világosabb az erdő általába, jó társaságba mér ne érezhetném magam jól itt is?
-De!..- tartom föl az ujjam nagy bölcselkedve, -Darci csak félig unikornis. Mezzi csillámosabb nála szinte. Várj mi mér ette meg a szemhéjfestéked?
A sérülés hírére csak sajnálkozva "óóó"zok egyet, bár gondolom, aki állatokkal foglalkozik, annak néha vannak ilyesmi balesetei. Az biztos túlzás, de amit Papa szokott mondani a kályhacső-lábszárvédőkről amikor nagyon virgoncak a jackalope-ok, amögött is lehet egy-két tapasz vagy tapasztalat.
-Na, tán tényleg én vagyok az ördög, rávezetlek itt a világuralmi módszerekre- somolygok incselkedőbben, mint magamtől számítottam volna rá. -De nyugi, ennyi még nem kerül a lelkedbe, elfogadok megvarázolt sütit is.
Persze nagyobb bánatomra, mint meglepetésemre, a vidám erdei sétának is meg kell szakadnia, a tudhatatlan ősi istenek vagy akármi az erdőbe nem engedi, hogy túl sokáig elfelejtsük, hol vagyunk. Mira legalább magabiztos a fura zajokkal szembe is, de ő is közelebb húzódik azér. Ösztönösen megfogom a kezét egy pillanatra, mielőtt zavartan elengedem, és bőszen bólogatok, hogy teljesen jóba vagyok a hátvéd szereppel inkább.
-Dehogy gyújtok bármit, itt erdőbe vagyunk, nem köves homok minden körülöttünk, hanem fa...- És nagyon remélem, hogy bizonyos viharmadártoll is hallotta ezt, magától se legyenek tüzes ötletei itt.
Mire ezt letárgyalnám a delikvens pálcával, persze már csak kicsire összehúzva magam tudok csaphodni a fejem körül, hogy a bokrokból kitörő izék lehetőleg elkerüljenek, és próbálok nem felsikoltani ijedtembe, mer jobb, ha nem reklámozom magunkat itt bárminek, ami nem tudja már eddig is, hogy itt járunk.
-Megvagyok, megvagyok...- követem Mirát kicsit még remegve az ijedelem után, ez végül enyhül ahogy végre elérjük a tisztást, és valóba, az elkóborolt lovakat is. Boldogan simogatom meg Mezzi nyakát, ahogy odajön engem is üdvözölni, most igazán segít kedves állattal is találkozni. Még ha krákognak is emlékeztetőül az előbbi szárnyas izék körülöttünk.
-Hát,..- fordulok Mirához a kérdésére, -piknikeznivalóval nem készültem, de persze, szivesen. Hacsak nem ilyen dínóvarjúizét akarunk sütni.- Az utolsó mondat inkább nekik szól, nézek is szúrós szemmel a környező lombokra. Nem tudom, mik pontosan, nem nagyon azt figyeltem, hogy néznek ki, de a lényeg, hogy maradjanak ott, távolról krákogni. Letelepedek inkább Mira mellé.
-De veled szivesen elüldögélek itt bármeddig.- Legalábbis ésszerű kereteken belül, éjszakábanyúlóan azér jobban örülnék egy biztonságosabb helyszínnek.
-Hmm... azt hiszem, még nem szoktam meg teljesen, öt év Ilvermorny után. Kicsit túl sokminden történt tavaly. Sokszor lettem volna szivesebben otthon. Bár,.. most épp szivesen vagyok itt- teszem hozzá, hogy vidámabb hangvételre kanyarodjunk, igenmagasra nőtt füvön keresztül mosolyogva a lányra.
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 10. 11. - 20:39:29 »
+1

Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 


i am zargothrax


- Remek mutatványosok lennének, és Darci azért ette meg, mert… nemt’om. Biztos azért, mert jó illata volt, vagy ilyesmi - rántom meg a vállam, de egyébként nevetgélek. Jó móka Wyne-nal kirándulni. Elliottal volt hasonlóképp szórakoztató sétálgatni a tiltott Rengeteg környékén. Pláne vigyorgok, mikor megszólal, hogy ő az ördög. Peeersze… A szép szőke hajával, meg az angyali mosolyával legfeljebb nagykövet lehetne az alsóbb szférákban.
- Ugyan, szerintem jót tennél a világnak a tanáccsal, simán rendet raknék uralkodás közben, világbéke meg ilyenek... Szerintem elméletben pályát tévesztettél - heccelem kicsit, és játékosan a fejem fölé mutatok, glóriát mímelve, majd őrá mutatva. Mondjuk magamnak mutathatnék ördögszarvacskákat, meg olyan villás farkincát, tekintve az utóbbi idők eseményeit, de az igaz, hogy nem akarnék én rosszat. Csak rendet. És kiraknám a Holdra minden létező földi és egyéb nyelven, hogy a következő bolygón nyílt láng használata tilos.
- Biztos rendet tennék a sütihadseregemmel. Oh,amúgy van az a süti, amiért eladnám a lelkemet is - jelentem ki, aztán nem sokkal utána kizavarok az arcomból egy sereg denevérszerű élőlényt.
Miután összeakadunk a szökevényekkel, mind letelepszünk, a lovacskák legalábbis legelésznek, mi meg a fűben hesszelünk, és denevérszerű lények elfogyasztási módját diszkusszáljuk meg.
- Én előbb eszem meg őket nyersen, és tekerem be őket algalap közé sushinak, minthogy tüzet gyűjtsak miattuk. Vagy hogy te gyújtanál - mondom, és nem is tudom, hogy borzongjak, vagy vigyorogjak, mert igaz, ami igaz, amit Luna gyújtott tűz, valahogy nem volt olyan terrorizáló emlékű, mint a többi hasonlatos eset. De azért inkább eloltom a gondolatot - a nálam lévő laposüveg elővételével. Cuki kis ezüstszínű, egyszarvús kulacsom van, nem olyan szakadt izé, amiből mondjuk félszemű alkesz pasasok vedelnek minden fél órában. Benne pedig az egyetlen lángnyelv, amit elviselek.
- Én is szívesen ücsörgöm Veled, de nálam igazából van valami, amit elpiknikezhetünk. Ha a sör a folyékony kenyér, akkor ez folyékony süti. Kérsz, miss maga az ördög? - nyújtom előbb  illedelmesen a másik felé a flaskát, egy biztatóan csibész vigyorral.
- Ja, ezt megértem - bólintoak a tavaly túl sok minden történt részre. Rengeteg minden, tényleg, mintha nem is lettem volna önmagam, hogy elszaladt az a pár hónap…
- Örülök, hogy kezded jobban érezni magad. Nehéz lehetett ez a váltás. Nagyon más volt a tananyag? Milyen az Ilvermorny egyébként? - kérdezem, és amíg hallgatom a választ, húzok egyet a piknik ”kosár”-ból. Nekem nehéz volt a váltás, de én ugye a háború miatt otthon tanultam. Aztán otthon háborúztam a saját boszifajtáját gyűlölő nagynénimmel. Aztán megszöktem, hogy itt tanulhassak. És most innen is megszöktem, bár egyelőre csak egy délutánra. Így átgondolva, elég sok váltáshoz kell hozzáedződnöm.
Darci dühös prüszkölése térít magamhoz a gondolkodásból, meg hogy Lunát hallgassam. Mire rápillantok, már felettünk áll. Egy pillanatra azt hiszem, ránk talál valamiér támadni, de aztán elszégyellem magam, mert pont hogy nem. Nyakára lapított fülekkel, fenyegetőn összepréselt szájjal mered a bokrok közé. Odanézek, erre kiugrik onnan egy újabb lóféle fenék. Meg egy ahhoz tartozó pasi-felsőtest. És egy nyílheggyel is farkasszemet nézhetünk, ami hol az én, hol meg Luna szívére mutat. A másik ló is felkapta most már a fejét, de inkább értetlenül, még félig a szájában maradt fűcsomón nyammogva.
- Mit képzeltek magatokról? Milyen jogon léptetek be a területünkre? Ajánlom, hogy jó okot mondjatok! - dörrent ránk a mágikus bestia zordan, és nyomatékul dobbantott is a mellső patájával.
Ki is nyitottam a számat, aztán becsuktam, aztán megint ki és be. Mert válaszom az elég sok volt, persze mind kamu, meg a legtöbb szemtelen is, sőt volt néhány, amiben cigánykerekezésről is szó esik. De hogy jó-e bármelyik… A lény türelmetlenül dobbantott még egyet, én meg, hogy úrrá legyek a tanácstalanságomon, Lunára pillantottam, hátha neki előbb eszébe jut az a bizonyos jó válasz, minek hatására nem nyilaz minket ez a paripasas tűpárnává.
 

Naplózva


Mira L. Wyne
Minisztérium
***


Jenkibogyó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 10. 12. - 00:34:01 »
+1

Hümmögetve bólogatok, úgy tűnik, de mér is ne lehetne nekik is, az állatoknak is megvannak a furcsaságai. Sophie cicája Tarzan meg ruhákat szeret megrágni. Egyszer még nekem is egy... khm. Szóval, lehetnek ők is olyan furák néha, mint az emberek. Belegondolva, Mezzinek csak attól volt eddig furcsasága amit tudok, hogy macskának gondoltam, amég a nyáron ki nem derült, lóként egész érthetőek. De amúgyis, ezek a dolgok leginkább cukik a fura módjukon.
-Ugyan, mer nem láttad még a rosszabb oldalam annyit ...attól én is félek- legyintek, a végén elkomorult vallomásba hajolva. Inkább tovább is terelem a szót, Mirával nem szomorkodni akarok itt, azt egyedül is megy. -De tudod, mi van ám kikövezve a jószándékkal. Talán ez mind csak az ördögi tervem része, megtévesztő ártatlanság.
Hasonlóan mutatva a "glóriámat", lehozom az ujjaimat kis ördögszarvakká, meg is mozgatva őket egy kicsit talán bátortalan kacsintás mellé.
-Szabad tudni, az milyen  lenne..?- kérdezem bizonytalan-félénken, milyen sütinek nem tudna ellenállni ennyire, közbe biztos vagyok benne, hogy úgy tűnök, mint aki készülne valamire ezzel a tudással.
De mielőtt kiderülhetne, ezek a denevarjú-izék egyértelmű "nem"ként átrajzanak szegény Mira arcán.
Jobb helyük is van a tisztás körüli fákon, tőlünk távol legyenek ilyen gorombák.
-Hát...- piszmogok, ahogy a fura állatok ügyét tárgyaljuk, egy hajtincsemmel meg egy magas fűszállal piszkálva egymást pótcselekvésként, mint aki gyónni készül valamit, -ha rád bízhatok egy titkot, igazából rendesen tudom, hogyan lehetne...- Aztán felnézek rá egy lámpalázas mosollyal inkább. -De a te kedvedér ezer örömmel hagyom elrozsdálni ezt a tudást! Meg... amúgy is szivesen...
Nem is bánom a jobb témát a piknikezésről, meg Mira "folyékony süti"jéről.
-Ez mi?- kérdezem kíváncsian, ahogy átveszem a flaskát, eltökélten, hogy attól még belekóstolok, bízok Mirába annyira, hogy nem megszivatni akarna. Tud csipkelődni, de nem szokott olyt, hogy rosszul essen.
-Eh...ez jó erős- lihegek párat, hűteni a nyelvem, teljesen kipirulva, bár most nem a szokásos zavaromtól, mint inkább a forróságtól, ami a gyomromtól szétszalad a testembe, ahogy kortyolok egyet. -"Tüzes víz", mi?
Visszaadom a flaskát, Mira sokkal gyakorlottabban húz belőle egyet, de el is tudom hinni, hogy ő gyakorlottabb legyen nálam ezen a téren. Nem olyan ördöngős azt amúgy sem.
-Nálam nincs itt, de meghívhatlak cserébe nagyszüleimféle házi kacajvízre. Mondjuk legközelebb ...vagy miután visszamentünk- Gyanúsan hiányzik ezúttal a hangomból a bizonytalankodás, talán az imént kortyolt ital keze lehet a dologba.
-Változó, mikor mennyire érzem, de talán az idegenség leginkább... egyedül, ismeretlen környezetbe,.. De most itt még az erdő ellenére sem rossz- mosolygok rá hálásan, és már újra félénkebben. -A tananyag egész hasonló, mondjuk az alapító, Isolt Sayre is itt a Roxfortba tanult, biztos az otthonról hozott ismerőset akarhatta megcsinálni odaát is. Meg ugye a telepesek is innen jöttek valamikor, akiknek a gyerekei mentek tanulni, érthető, hogy hasonló lett. Egy-két dolog más persze. Nem egy vár, apránként épült ki, egy házikóból a legelején. Hasonló házak vannak, de ott négy szobor van az aulába, azok osztanak be, és ha több is úgy gondolja, tartozhatnál hozzájuk, te választhatsz- mesélek Mirának az én iskolámról, a nyáron is szerette ezeket a kis "idegenvezetés"eimet. Kicsit elpiszmogva folytatom -Én... mehettem volna a Viharmadárba is, ők a kalandorlelkek. De végül csak a Pukwudgie-ba mertem. Meg néha tanulunk a régen az őslakosok által használt mágiáról is, de inkább csak elméletbe, meg ugye vettünk át tőlük is ezt-azt kultúrálisan.
Néha átveszem a flaskát egy-egy nagyon apró kortyra, csak megnedvesíteni a számat a sok mesélés közbe, mindig hirtelen megbánva egy pillanatra a dolgot, de összeségébe egész jól érzem most magam, békésen, talán túl jól és békésen is ahhoz, hogy sokáig így maradhasson.
Nem is marad, hirtelen szakad félbe az idilli kis piknikünk.
-Mi csak...- Közelebb húzódok Mirához, nehezen állva meg azt, hogy csak pánikolva belékapaszkodjak, de ő is segélykérően néz énrám... Én mit tehetnék? Átnyújtom előtte a karom védelmezően, bár nem merek teljesen be is állni elé, attól tartva, hogy ezzel túl önkéntesen céltáblának jelentkeznék. Nem meghalni szeretnék érte, hanem vele együtt megmenekülni innen.
-Csak... kiszöktek a lovaink, és aggódtunk értük! Bocsánat, nem akartunk semmi rosszat...
Hazudni úgysem tudtam világ életembe, akkor már mondhatom az igazat is. Remélem, nem az utolsó szavaim...
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 10. 12. - 20:51:33 »
+1

Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 


i am zargothrax


De régen nem éreztem magam ennyire gondtalannak és szabadnak! Talán Amerikában   utoljára. Ahogy hallgatom Lunát, vissza-visszagondolok - milyen különös, akkor is vele voltam, meg most is. Jó hatással lenne rám? Az ördögszarvacskákon is, meg az angyali fejdíszen is osztozhatunk igazából. Meg a lángnyelven.
- Ez? Ez nem erős. Csak lángos víz. Piknikre tök jó. Az egyetlen fajta égető érzés, amit el bírok viselni. Lehet, hogy ez olyan, mintha Stockholm szindrómába estem volna Ogden bá’ italával. De nem, nekem nincs problémám - valarom meg a tarkómat kissé zavartan. Tudom, hogy nem kéne ennyit innom, de mondjuk sose rúgok be teleportálósan, legalábbis eddig még nem találtam magam sose matt részegen, pizsamában az erdő közepén indokolatlanul. Inkább nem is azért iszogatok olykor, mert annyira szeretem az alkoholt, inkább csak mert nekünk tulajdonképp a suliban is, meg kiskorúként amúgy is tilos. Attól van csak igazán jó íze.
- Nagyon szívesen, át kéne állnom valami kevésbé depizős italra - merengek mosolyogva. De jó lehet, hogy ennyi múltja van. Azért is van annyi története, sokat tud a családjáról, a szülőhelyéről… Mindenről. Én legfeljebb horrorstorykat tudok mesélni, nincs a múltamban semmi más, csak végtelen talicskányi lócitrom, meg hamu. Inkább hallgatom a történeteit, a leírása alapján jól esik elképzelni, hogyan mennek másutt a dolgok.
- Szimpatikus a viharmadár ház. Bár nem tudom a többi lehetőséget, de ha te a Pu… azt választottad, az is jó lehet, talán én is oda akarnék - vonom a vállam.
Eltereli a figyelmünket a beszélgetésről a felváltva valamelyikünket célző nyílhegy, meg aki annak a túlsó felén összehúzott szemekkel méreget minket.
Az igazság odaát van, Luna fejében. Volt egy csomó válaszom, de ja, mind hülyeség volt, az igazság, az meg se fordult a fejemben, pedig elég jó mentség, meg kézenfekvő is. És hogy valaki egy feltehetően kellemetlen lövés és közém álljon? Hálásan és csodálkozva kicsit eltátottam a szám, kicsit meg próbáltam tiltakozni azzal, hogy megfogom az elém nyújtott kezet. Én vagyok az oka, hogy idejöttünk, szóval én jobban megérdemlek egy nyilat.
A kentaur nem válaszol rögtön a szőke lánynak, hanem tovább kutakodik zord tekintetével az arcán. A kifeszítve tartott fegyver meg se rezzen a kezében, egy percig mind úgy állunk ott, mint valami dioráma látványélmény. Még a krákogó, szárnyas szörnyikék is halkabban adnak csúnya hangot jelenlétüknek. Csak kicsit idegesítőbbek, mintha egy lapátnyi tücsök ciripelne a kínos csendbe.
- Az nem ló - bök végül Darci felé szúrós pillantásával, meg még szúrósabb nyila hegyével úgy, hogy a félvér egyszarvú fel is háborodik a mentális bökdösődésen, és kihívón lejjebb rántja a fejét,  homlokát előreszegve jelezvén, hogy neki is van mivel visszaszurkálódni, ha úgy hozza a szükség. És neki aztán nem kell sok ahhoz, hogy szükségét érezze. Egy félszarvú kecskének több esze van, de tényleg. Finoman átkarolom a szügyét, kicsit nyugtatva, kicsit visszatartva, hogy legalább rajtam keresztül rohanja le a háborgó helyi lakost. Szebb halál, ha egy egyszarvú tapos össze, mintha kilukasztanak egy nyíllal. És egész megható, hogy minket védelmezve fog keresztülrobogni rajtam. Ez most egy jó tesztelése annak, amit a Melyn Moonban kölcsönzött könyvekből megtanultam, hogy hogyan kell jó kapcsolatot kialakítani az unikornisokkal, meg a hasonlókkal.
- Ő csak… - akarom magyarázni, de aztán belátom, jobb, ha meghagyom kétségek között. Nem igazán érdekli az egész, csak az, hogy elhagyjuk a területét.
- Már itt se vagyunk, jó? - még a földről, suttyomban varázsolok Darkhorn fejére egy kötőféket vezetőszárastul, és a biztonság kedvéért egy másik intéssel Mezzi nyakába is. Egy óvatos, de határozott mozdulattal a kedvesebbik patás vezetőszárát odanyomom Lunának, mellékelve egy kérlelős pillantást. Csak csináljon úgy, mintha vezetné, Nemezis nevével ellentétben nagyon békés, simán követ minket kötél nélkül is. Én meg hazavontatom valahogy Darcit. Aki most engem méreget bosszúsan, feszegetve kicsit a kötelet, ami közöttünk bűvülődött.
A kentaur gyűlölködve nézi végig a varázst, ahogy felszerelem a lovakat, de végül csak leereszti az íjat, ő is azt akarja, hogy eltűnjünk innen. Karba fonja a kezeit, türelmetlenül dobog, és még dühösen prüszköl is, ahogy az ösvényen sietősen elhaladunk mellette, elhagyva a tisztást.
- Legközelebb máshol enyelegjetek, ha nem akartok megismerkedni a nyilammal - kiált utánunk
- Mi nem is… - kezdem, de elharapom a végét, amikor az íj újra feljebb emelkedik, és futólépésben vonszolom magam után a kelletlen Darkhornt. Amaz előrenyújtott orral húzatja magát velem, és még egy utolsó nagypofájú horkantást vet hátra a másik kekec patásnak. Mezzi szépen, aranyosan üget Luna mellett, olyan tempóban, hogy nehogy megrántsa a lányt.
Már majdnem a roxforti birtok határán vagyunk, mikor lassítunk. A bokrok még eltakarnak minket az aurorok szeme elől. Bevárom Szöszkét, és mikor mellénk érnek, akkor szólalok csak meg.
- Minek képzeli magát, elbaszott, lószagú cupido - fortyogok, aztán egy sóhajjal elengedem a dühömet, ahogy Lunára nézek.
- Ne haragudj, hogy belekevertelek. Most már magamnál tartom ezt a két lómadarat. Írok haza Alfrednek, hogy postázza el a régi játék istállómat, abban fognak lakni a hálókörletünkben, az éjjeliszekrényemen, úgy egymillió varázzsal védve. Úgy már csak nem csinálnak bajt - sóhajtom, aztán a pálcámmal Darciékra bökök, és eldünnyögöm a varázslatot, amit szintén a nyáron kikölcsönzött illegális egyszarvútartós könyvekből tanultam, mire két, játékméretű, apró lovacska landol a tenyeremen. Mezzi csak meglepődik, Darci megböki a kisujjamat, ami vérezni kezd.
- Hogy Merlin bökne vissza, de hátulról - szitkozódom, aztán jobb híján zsebre teszem a két lócit, és kilesek a bokrok felett. Felhős az ég, a Nap is lemenőben, úgyhogy a szürkület minket segít.
- Köszönöm, hogy velem tartottál, és bocs, tényleg. Remélem, nem köp be minket, de ha jól tudom, még Hagridhoz se jönnek el, amióta van ez a sok auror. Ha meg mégis, elviszem a balhét, természetesen. Csak utánad - intek előre illedelmesen, mikor látom, hogy mindjárt átszökhetünk az aurorok között a szemközti bokrosba. Komolyan, mintha egy másik világból térnénk haza, önkéntes fogságba a kastély vastag, hideg falai közé. De legalább jó a társaság...


Köszönöm a játékot! Mosolyog
Naplózva


Mira L. Wyne
Minisztérium
***


Jenkibogyó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 10. 13. - 13:31:25 »
+1

-Nekem erős, na. De biztos te már edzettebb vagy nálam. Nem szoktam túl sokat inni- vallom be, nevetgélve kicsit, minden bizonnyal kezd hatni Mira tüzes vize. Meg a társasága is segít.
-Depizős?- értetlenkedek kicsit a dolgon, és eddig nem találom depizős italnak. Persze segíthet, hogy nem depizéshez isszuk most. -De helyes-helyes, ne is depizőset igyál, te olyan vidám és kalandos vagy!
Igen, egyértelműen beszédesebb vagyok, mint magamtól várnám. És persze, hogy egyértelműen az ital forróságától pirulgatok, kézenfekvő.
-Na, akkor legközelebb én hozom! Az mindenképp vidámféle. Meg olyan kellemesen vigyorgós, nem olyan hirtelen vihogós, mint a Pinnock's.
Végül ha már úgyis ilyen beszédes lettem, hasznosítom egy újabb kis amerikai törióraként, azokt úgyis olyan szivesen hallgatta Mira a nyáron is. A kijelentésre, hogy ő is a mi házunkat választaná, csak megilletődve somolygok.
-Ugyan... Hát, öm, köszönöm az egész Pukwudgie nevébe, igazi megtiszteltetés lenne a személyed. De pedig, te tényleg a tökéletes Viharmadár lehetnél.- Biztos hallható a hangomból, valahol ezér picit irígykedek is rá, ugyanerről én csak álmodozni tudnák. -Persze ha a mi szobrunk is jelzi, hogy szivesen fogad, semmi nem állítana meg, ha minket választanál mégis, természetesen.
Elábrándozok kicsit, milyen lehetett volna, ha Mira az elejétől fogva egy házba lett volna velünk, ha sokkal régebb óta is ismerhetném, mint azóta a vadnyugatos játék óta tavasszal. De persze, hogy ezt megszakítja a ránktörő kentaur a fenyegetőzésével.
Megszorítom kicsit Mira kezét, ahogy az enyémet megfogja, talán megerősítésként, hogy itt vagyok vele, és mindenképp kapaszkodásként a magam részéről, hogy el ne párologjon innen valamér, én félek.
Próbálhatnék makogni valami mentegetőzést Darkhorn védelmébe, de talán jobb is, hogy nem sikerül semmit kinyögni, kétlem, hogy javíthatnék a helyzeten, és esélyes, hogy rontanám is.
Csak bólogatok bőszen én is, hogy már megyünk is, már itt sem vagyunk, és fogom is Mezzi vezetőszárát, ahogy Mira a kezembe adja. Mezzivel jóba vagyunk, aranyos paci.
-Gyere szépen haza- simogatom meg a ló nyakát, és valahogy tudom, megbízok benne, hogy jönni is fog engedelmesen, de egyelőre még mindketten nézünk vissza Mirára, ugye ő is el tud indulni Darcival, és a goromba kentaur se kötöszködik tovább akkor. Végül Mezzi tényleg szépen jön velem, mintha nem is vezetném, csak értene mindent és együtt sétálnánk, ki az erdőből minnél hamarabb.
Miráék le is hagynak végül, az erdő szélénél érjük be őket meginn.
-Óóó, nagyon cuki ötlet- hallgatom az új tervet arra, hogy lesznek - remélhetőleg ezúttal kevesebb galibával - kordába tartva ezek a csodás bajkeverők, kicsit olvadozva i rajta, ahogy előre elképzelem.
-Ezer örömmel. És ne, neked nem kell bocsánatot kérned- erősködök. -Én jöttem ki utánad, mer... Szóval csak magamnak köszönhetem. De,.. azér köszönöm...
A kentaur kapcsán csak legyintek, miközbe leskelődök, hogy mikor elég tiszta a terep átszaladni.
-Szerintem nem fog,.. remélem. Annak a modorva öreg tipusnak tűnt, aki csak acsarog, hogy tűnjünk el a háza előtti gyepről. Vagyis,.. de érted.- Természetesen kicsit magamat is győzködöm, hogy ugye azér nem tévedek, és tényleg nem szól rólunk senkinek.
-Mosmosmosmosmost, gyere!- suttogok Mirának, sürgetően legyezve magam után is kézzel, ahogy épp tisztának látom a terepet, és én is eliramodok a szemközti bokrokig, végre lassan hazaérve már a kalandunkról.

Köszönöm a bajbakeverést Vigyorog
Naplózva


Elizabeth Hepburn
Játékmester
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2021. 03. 28. - 21:55:37 »
+1

kentauria a kentauroké
2002 • április • 20



to: D a l t o n

Tudtam, hogy a mai napba még bele kell hogy férjen a szokásos naplemente előtti kis kitérőm a furkászokhoz, bármennyire is nyúzott vagyok. Most még füzetet se hoztam magammal, se pergament, se szenet, se ceruzát. Megtudtam, hogy titkokat rejteget az én kedves édesanyám. Újra és újra lepereg előttem a jelenet, mikor számon kérem, és ő félre fordítja a fejét. Hazamész, mert szünet van, és az RBF-ek előtt rád fér egy kis környezet változás. Keresgélsz a fiókokban, nem tudod mit, talán emkékeket, amiket őrizhetsz még egy kis ideg, vagy tán sokáig az alsó fiókodban. Találsz egy összegyűrőtt maszatos levelet. És megtudod, hogy van egy féltestvéred, aki 5 éves. Kép nincs róla, azt a képzeletemre bízzák. Nem is tudom, mit gondoljak, mit érezzek. Mit kell ilyenkor éreznem? Kevésbé kellene apámat ignorálnom? A testvéremmel kellene foglalkoznom? Ha felnő, és megtudja, hogy semmibe vettem, akkor...akkor milyen ember is vagyok én? Ettől rossz lennék? Úgy fáj a fejem, úgy zsibog. Egyre jobban haladok befelé az erdőbe. Csatangolok, lehet, hogy nem is erre kellett volna fordulnom. Nem is rajzolni jöttem ide ma, inkább csak menekülni. Menekülni sok minden elől lehet, de a fenébe is, a gondolataim még mindig itt vannak velem. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy amneziálom magam, vagy megkérek valakit, hogy mondja ki azt az egy szót. Legszívesebben tábort vernék itt az erdőben, és egy sátorban aludnék. Vissza se mennék egy hétig. Ködös a háttér, mohás a föld, tökéletes. A sűrű homályban én is jobban elrejtőzhetnék. Egy ideg csak a földet bámulva szedem a lábaim, bízva benne, hogy visszavisz az erdő legszélére. Valami mozgó lény mégis a látóterembe kerül. Megdermedek. Elhagytam volna az erdő szélét? Nem lehet annyira mélyen, még látom Hagrid kunyhójából felszállni a füstöt. Tőlem 50 méterre egy kentaur alakja magasodik. Beth, vahaol valóban rossz irányba fordultál.
 - Beth, csak nyugodtan, halkan...fordulj meg-
Hiba volt akár suttognom, vagy egyáltalán megmozdulnom és megfordulnom. Épp hogy hátra arcot vágok, mögöttem terem. Hallom a légzését. Pálcám már elővettem mikor megláttam, de most mégis lábaim gyökeret verve állnak, és a szívem kiugrani készül a torkomon, de az is lehet, hogy átszakítja a tüdőm. Nem a kentaur, a szívem. Megfordulok. A kentaur megfeszíti az íját, lőni készül.
- Liathegens! -
Az átkom eltalálja, de az 5 izzó golyóból, csak egy találja el, így csak időt nyrek vele. Az egyik fa mögé bújok, de közben rettegek, mert ahol egy kentaur van, ott több is.
Lapidationis! Persze vaktában lövögetem az átkokat, közben fáról fára bújkálok. Valamelyik épp hogy eltalálja, valamelyik súrolja, és valamelyik csak egy bokrot talál el.
- Levicorpus! Incarcerandus! - A levicorpus mellé, teljesen mellé, a következő átkom viszont eltalálja. Hallom a puffanást, ahogy elesik. Nem beszél hozzám, de arikulálatlanul ordít. Pedig becsszó, én nem akartam bántani. Sose bántanék csak úgy egy ilyen szép lényt. Veszek egy mély levegőt, előbújok a fa mögül, de az arány egyre rosszabb. Az elesett kentaur mellé megjelenik másik kettő. Töröm a fejem, mit tehetnék, mi az amivel megmenthetem magam...nem hiszem, hogy az elnézést kentaur urak, ez egy félreértés volt, kezdjük előlről magyarázkodás működne. Az egyik elindul felém, emeli az íját. Ajj, a tollas mindeségit, mit csináljak? Futok. ELindulok a fa irányába, de pár lépés utána elesek. A kezem felhorzsolódik, a bokám is nagyon fáj. Megpróbálok feltápászkodni, de a kentaurok egyre gyorsabban üldöznek. Basszus Beth...

Naplózva


Dalton J. E. Hamox
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2021. 03. 29. - 09:32:03 »
+1

Kentaurok prédája


Őszintén, mire számított? Hát persze, hogy erre... Apja büszke tekintete szinte égette, ahogy vele szemben ülve várta, míg elolvassa legújabb novelláját. Lélegzetvisszafojtva várta a véleményét, a fenébe is, hát persze, hogy nagyon érdekelte, mit gondol az apja arról, ami valójában az ő lényének legmélyéből fakadt.
Korábban is mindig érdekelte, de most... ez most más volt. Most az anyjáról írt. Rettentően félt tőle, hogy apja esetleg túl indiszkrétnek, túl érzelmesnek, túl keserűnek, túl ironikusnak... vagyis egyszerűen fogalmazva... túl soknak ítéli majd az írását. Sok mindenben hasonlítottak az apjával egymásra, az ízlésük rengeteg mindenben egyezett... Könyvek, színházak, és bármilyen kulturális, társadalmi kérdés terén egyeztek úgy általában véve... A legtöbb dolgot hasonlóképp fogták fel, de ha voltak is nüansznyi eltérések, könnyedén tudtak beszélni róla. Viszont volt egy téma, amit több mint három éve nem említettek.... és ez Cecilia volt. Dalton édesanyja.
Az asszony halálát Dalton apja, Dawson azóta sem dolgozta fel... Dalton néha abban is kétkedett, hogy egyáltalán elkezdte-e már a gyászmunkát... Mert akárki akármit mond, ez iszonyatosan kemény munka volt. Az idő önmagában nem oldott meg semmit. Ó hogy is oldhatta volna meg? Le kellett buknia fájdalmának tengerében, egészen addig, amíg már nem kapott levegőt, hogy aztán zaklatott lelke végre szembesüljön a csalfán magára erőltetett közönnyel, szembesüljön vele, és Merlinre, elkezdjen harcolni ez ellen a fájdalom ellen. Volt idő, amikor erre még képtelen volt. Volt idő, amikor nem vágyott semmi másra, csak hogy elmeneküljön önmaga elől...  hogy valaki egy exmemoriammal megszabadítsa kínjaitól. De ez az idő elmúlt. Többé nem dugta homokba a fejét. Egyszerűen nem dughatta... De a fájdalmától akkor is meg kellett szabadulnia időnként. Nagyon is kellett. Ebben pedig jelen pillanatban egyetlen dolog volt valóban segítségére: a sólyom.
Az írás is segített valamelyest, persze, de az csak a fájdalom tüneteit kezelte... tompította... egy kis időre, amíg sebesen sercegett pennája a pergamenen. Arra a néhány órára enyhítette szenvedését, az elviselhetetlent elviselhetővé tette, de amint a múzsa magára hagyta, s egyedül, kiszolgáltatottan ott maradt a gondolataival, a fájdalom is visszatért. Viszont a sólyom más volt... Ha sólyommá változott, teljesen átlényegült, és... a magasban szárnyalva feloldozást nyert a valóság ezernyi szúró pillanata elől.
- Nagyon... nagyon szép Dalton - szólalt meg aztán, végtelennek tűnő idő után Dawson remegő hangon, s ahogy Dalton áthatón ránézett, észrevette, hogy a könnyeivel küszködik. Nem volt szokása, de egyszeriben elfogta a visszafoghatatlan késztetés, hogy odalépjen az apjához, és szorosan megölelje.
- Köszönöm - mondta lágyan, s addig ölelte apját, amíg úgy nem érezte, hogy a benne lévő feszültség kissé oldódni kezd. Ezután eleresztette, s látta, hogy szürkéskék szemeiből a sós könnycseppek immáron tényleg kibuggyanni készülnek. Dalton tudta, érezte, hogy apjának most magányra, egyedüllétre van szüksége... Talán most végre felszakadtak a sebek annyira, hogy gyógyulni tudjon a bennük rejlő fájdalom.
- Most mennem kell... még meg kell írnom egy nagyon hosszú esszét - vont vállat.
- Rendben...  és köszönöm, fiam - nézett mélyen a szemébe apja, majd bátorítón - s Dalton úgy érezte, hálásan - megszorította fia vállát.
Dalton búcsút intett, s pár pillanat múlva már ki is jutott a kastélyból. Úgy sietett kifelé, mint akit üldöznek. Apja könnybe lábadt szeme szinte felfoghatatlan volt számára. Most értette meg talán először az apját. Hogy miért nem beszélt soha az anyjáról... Felfogta, hogyha valaha megpróbálta volna, egyszerűen összetört volna. Belátta, hogy az apja egyszerűen még nála is jóval nagyobb kínokat élt át, s hogy nem volt olyan erős... Cseppet sem volt olyan erős, mint amilyennek gondolta. Ezen gondolatokkal rohant a tiltott rengeteg felé, majd elhagyva Hagrid kunyhóját, gondolt egyet, és... döntött...
Ahogy elérte a fákat, s a rengeteg árnyad adó menedéke rejtette el alakját a parkban sétálgató diákok elől, egyszeriben tudta, hogy át kell változnia. Muszáj...
- Amoveo Totalum - mormolta el csupán gondolatban a varázsigét, mire egy szempillantás alatt világosbarna, éjsötét szemű sólyommá változott, s szárnyalhatott... Mindent maga mögött hagyva, épp ahogy akarta. Tudata hamar kisimult, feltöltődött, élvezte a friss levegő érintését szárnyai alatt, s már épp arra gondolt, mi lenne, ha messzebb szárnyalna, el... ameddig csak bír, amikor.... a rengetegre lenézve varázslat szikráit pillantotta meg a fák között, nem sokkal alatta. Hogy mi is történt, nem tudhatta, de a zsigerei azt kiáltották, cselekednie kell, de piszok gyorsan. Alámerült hát az érának, s hamarosan rájött, mi zajlik éppen. Először a földön fekvő kentaurt pillantotta meg, majd két társát, akik dühösen kiáltottak és meredtek valaki felé... Daltonnak kétsége sem fért hozzá, hogy azt a valakit ellenségnek, célpontnak tekintik, s tekintetével az illető után kutatott. Aztán meglátta... vöröses haján kószán csillant meg a fény, zöld szemében egyszerre izzott félelem, s villant meg a küzdőszellem félreismerhetetlen tüze. A lány védeni próbálta magát újabb és újabb átkokat szórt támadóira, de... nem járt sikerrel, s egy óvatlan pillanatban meg is botlott. Dalton egy pillanatig sem hezitált, tudta, hogy segítenie kell. Most. Rögtön. Élesen vijjogva repült hát a legerősebbnek tűnő kentaur felé, aki hitetlenkedve meredt rá. Sólymok igen ritkán repülnek ilyen alacsonyan, mindig csak a fák fölött szokták őket látni, s olyanra még sosem került sor, hogy bármelyiküket is megtámadták volna. A kentaur megérezte, hogy ez bizony valami égi jel lehet...  s hogy jobban teszi, ha nem emel íjat a felé süvítő sólyomra. A sólyom fenyegető hangja és ijesztő, ragadozó pillantása elég volt ahhoz, hogy megfutamodjon, és leeressze íját, majd társa is hasonlóképp tett. Gyors pillantást váltottak, szavak nélkül is eldöntötték, hogy jobb lesz, ha inkább futni hagyják prédájukat.
- Most szerencséd volt, de ha még egyszer itt látunk... biztosra veheted, hogy nem kerülsz ki élve a rengetegből - szólt oda fenyegetőn a nagyobbik kentaur a lánynak, majd sarkon fordult és társával együtt dühösen elvágtatott. Dalton ezt nézve, megállt a levegőben. Végtelenül megkönnyebbült. De tudta, a lány még nincs biztonságban, mielőbb ki kell kísérnie a rengetegből, mielőtt valami más bajba keveredne, vagy a kentaurok többedmagukkal térnek vissza, ha másért nem, azért, hogy a földön nyöszörgő, sebesült társuknak segítsenek. Mikor alig két méterrel a föld fölött lebegett, erősen koncentrálva visszaváltozott, felvette ismét ember alakját. Érezte, ahogy lába újra hozzászokik a föld kemény érintéséhez, majd megrázva magát, éles hangon fordult a lányhoz.
- Talán megőrültél, és egyenesen a Szebb Napok Pszichomedimágiai Intézetből szabadultál? Vagy mi a szent thesztrálszarért akarsz öngyilkos lenni? - mérte végig frusztrált pillantással a lányt, de közben azért nem bírta megállni, és az illemnek megfelelően felé nyújtotta karját, hogy felsegítse a földről.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 05. 18. - 11:10:13
Az oldal 0.302 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.