Roxfort RPG

2002/2003-as tanév => Tiltott Rengeteg => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 12. - 16:02:56



Cím: Az erdő széle
Írta: Mrs. Norris - 2020. 07. 12. - 16:02:56

(https://i.imgur.com/j6bO6Mv.jpg) (http://i.pinimg.com/564x/18/f6/62/18f6627acfbd3c2558a5536bb88c0a61.jpg)

A Tiltott Rengeteg Roxforttal szomszédos határa. A tanulók általában csak tanári kísérettel léphetnek be ide. Komoly büntetőmunkát von maga után, ha valakit rajta kapnak itt egyedül, esetleg más bajkeverők társaságában.

F i g y e l e m !
Belépés csak saját felelősségre!


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 09. 28. - 21:47:38
Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 (https://i.pinimg.com/564x/81/55/7b/81557bea8c1eea8139cada40c0d441ad.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/72/25/1f/72251f5d2762961e21d7db79cdaabf75.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/c3/5f/a6/c35fa617356da4ae60fa31e2a0bf3bb7.jpg)


 i am zargothrax  (https://www.youtube.com/watch?v=VlhQZFTvAn4&ab_channel=Rokuzo)


Ha életemben először főbenjáró átkot használok, az valószínűleg egy imperio lesz. Ma fogom elsütni, és Darkhorn paripám pofájába fogok vele célozni. Bár amilyen fafejű, lehet, hogy immunis rá.
De még azelőtt, hogy erre fényt derítenék, valahogy be kell szöknöm a Tiltott Rengetegbe. Nem mintha ne csináltam volna ilyet korábban is, csak most nappal van, nyílt terep, és tele van minden a Minisztérium által ideküldött morcos tereptárgyakkal, én meg eléggé a szemük előtt állok, de egyelőre nincs jobb ötletem, mint innen vizslatni a fákat, meg a földet, patanyomokat és szarv-karcolatokat kutatva.
- Te is csak a diákoknak ciccegsz, ha valami komoly fenyegetés volnék, úgy tennél, mint aki észre se vesz - dörmögtem az orrom alatt olyan halkan, hogy a pattogós auror, aki hó de nagynak képzeli magát, azért nehogy meghallja. Nem ő az egyetlen  a környéken, aki nagynak képzeli magát, csak ő bátrabb, mint én. Én meg viszont elszántabb vagyok, lévén azon kevesek táborához tartozó, aki a Rengetegtől épphogy nem elfelé menekül.
Ha láttak itt egy egyszarvút az éjjel, akinek nem is biztos, hogy van szarva, az bajt jelent. Főleg ha tényleg nincs neki. Mert akkor az “csak” az én mezei, fehér szőrű lovam. És tuti biztos, hogy volt vele egy másik, sőtétebb mintázatú, neccesebb lény is, mert hogy nem Nemezis volt az, aki a szökést kitervelte és megvalósította, az teljességgel bizonyos. Ő is megéri a pénzét, de kettejük közül Darci a lókötőbb. Aki félig musztáng, félig meg egyszarvú, főleg pedig teljesen illegális keresztezés. Csak erről az anyját, meg az apját nem tájékoztatták. Szerelemgyermek, ugyebár… Hát, nem úgy viselkedik. Inkább, mint aki tetőtől talpig a megtestesült mogorvaság, némi ön- és családvédelmi ösztönökkel, kevésbé romantikusan mondva agresszivitással megspékelve. Aki nem tetszik neki, vagy a szeretteit fenyegeti, azt simán keresztül szúrja a cuki kis fekete szarvacskájával. Hát csoda, hogy imádom?
- Szia, de örülök, hogy látlak, képzeld, egyszarvúkra lesek - sóhajtok megkönnyebbülten, elvigyorodva Lunára, aki hirtelen bukkan fel mellettem. Egyébként is szoktam neki örülni, ha közös óránk van, sajnálom is, hogy annyi a vacak tanulnivaló, alig beszéltünk még idén. Nem is mondtam neki, hogy folytatódott Darkhorn története. Bár ezen a ponton már én is kezdem elveszteni a fonalát...
- Láttak az éjjel itt egy egyszarvűnak látszó állatot. Meg egy másik, sötétebb szőrű lófélét nyilván nem láttak, pedig tuti vele volt - próbálok célozgatni jelentőségteljesen, a mondandóm utolsó felét inkább csak óvatosan tátogva, és a fák irányába mutatok. Az auror keresztbe fonja a kezét így, hogy ketten már túlerőnek számítunk, legalábbis számtanilag. Finoman, de határozottan karon fogom Lucit, és a Rengetegtől a másik irányba sétálva sugdolódzom vele, míg be nem érünk a kastélypark bokrai közé, biztonságos távolba a vizslató szempároktól.
- Darci és Mezzi itt laknak nem messze, a Rengeteg egy biztonságosabb részén, eltitkosított istállóban. Akkor még jó ötletnek tűnt idehozni őket, csak aztán ugye előkerült ez a sok auror meg mindenféle védelmi intézkedés. Szerintem… Szerintem megszöktek - nézek rá kétségbeesetten, kis híja van, hogy előadjam az ismert képről a néma sikolyt.
- És Darci… Nehéz eset. Meg kell őket találnom, mielőtt a szarvára tűzi Roxmorts teljes lakosságát, meg néhányat ezekből a haszontalan aurorokból. Nem tudom, mi a frászt csináljak… Mit csináljak? - A kérdés félig költői, félig meg valódi. Mindkét kezemmel a hajamba túrok a halántékomnál. Nem, persze, hogy nem akarom Lucit nagyon bele keverni. Épp csak azt kéne kitalálnunk, hogy jutok át az aurorokon minél hamabb. Mi sem egyszerűbb! Hátha neki akad egy jó ötlete...


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mira L. Wyne - 2020. 09. 30. - 03:28:27
Mér nem érdemes póklábakat varázsolni egy sütire. Ha sikerül elkerülni a horrorisztikus képet, hogy úgy magától mászna a szádba - jááj, mondom elkerülni - akkor még mindig ott van a másik véglete a skálának, élőlényszerűbb lesz mint eredetileg, olyan furán cuki, és ha túl sokáig abba a formájába hagyod, végül nem lesz szived megenni. De hogy hogy jön ide a sütipók - nem úgy értve, hogy a lábain - az egy másik nagyon jó kérdés. Vagy tök egyértelmű, ha Lu sziveskedik őszinte lenni magával...
-Ugye nem...- kezdek bele fojtott hangon, integetve közbe, ahogy Mira mellé érek végre. -Be akarsz menni oda, mi?
De jó lenne egyszer csak úgy találkozni vele, nem azon ritka esetbe, amikor a két évfolyamunk összevont órán van valamiből, és nem úgy, hogy aggodalmasan utánajövök, mer őt ismerve meg amit hallani - például az erdő széle felé lófráló egyszarvúról - az alapján be akarhat menni az erdőbe, amiről megmondták már nemkevésszer, hogy a tilosságán kívül még sok különféle okból veszélyes is. Nem akarom, hogy baja essen.
Persze, hogy be akar menni oda.
-Az Mezzi volt?- Mezziék, ezek szerint. Hallottam én is, hogy egyszarvút láttak a fák közt, pedig nem szoktak ennyire kijönni. Azér is gyanítottam, Mira mire készül, amikor láttam erre jönni ki.
Próbálok nem feltűnően pislogni vissza az aurorra a vállam fölött, ahogy a lány karomnál fogva elhúz az ellenkező irányba.
-Ó... az... nem jó- osztozok az arckifejezésébe a beszámolót meghallgatva. Odáig jó hír lenne, hogy talált nekik helyet, és így nem pacicaként kell egy évet tölteniük meginn, de így valóba rosszabbul hangzik már. Nekik is mennyiféle bajuk eshet odabenn. Vagy, mint kiderül, bárki másnak odakinn, Darci miatt?
-Csak nyugi, nyugi, kitalálunk valamit- Lu, valld be, hogy legalább annyira magadat győzködöd erről, mint Mirát. -Talán ha nagyot kerülünk, ő itt azt hiszi, elmentünk innen, és távolabb valahol van egy szakasz, ahol oda tudunk menni az erdőhöz,.. a fákon belül legalább valamennyi takarás lesz kinnről nézve.
Ez egyre rosszabb ötlet kezd lenni.
-Mira, ebből annyiféle baj lehet, még sokkal veszélyesebb dolgok lehetnek ott benn, mint egy puma- próbálkozok, minden bizonnyal esélytelenül, kérlelő kiskutyaszemekkel, de már előre tudom, hogy úgyse fogom lebeszélni. Nagyot nyelek a kijelentéshez. -Ha mindenképp bemész, veled megyek. Nem akarom, hogy bajod essen...
Baromi nagy különbség mondjuk, ha az lesz a vége csak, hogy nem neki egymagába, hanem nekünk együtt esik ugyanannyira bajunk, mer lássuk be, ez lenne a legnagyobb különbség, amit elérhet a jelenlétem. De nem tudom csak hagyni, hogy egyedül besétáljon oda.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 10. 01. - 21:13:16
Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 (https://i.pinimg.com/564x/81/55/7b/81557bea8c1eea8139cada40c0d441ad.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/72/25/1f/72251f5d2762961e21d7db79cdaabf75.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/c3/5f/a6/c35fa617356da4ae60fa31e2a0bf3bb7.jpg)


 i am zargothrax  (https://www.youtube.com/watch?v=VlhQZFTvAn4&ab_channel=Rokuzo)


Furcsa, de egy csapásra elmúlt az iménti bizonytalanságom, ahogy Luna megjelent. Nem tudom miért, talán csak segített a gondolataimat rendezni az, hogy neki hangosan is elmondhattam a szitut. De ahogy belekaroltam, mintha elszántabbá is váltam volna. Lehet a szelíd tiltakozására válaszul a “juszt is!” érzés, lehet, hogy csak így hat rám a jelenléte.
- Mezzi bizony. De ő szerintem csak tettestárs. Ebben Darci sunyi kis szarvacskája is benne van - dünnyögtem, helyeselvén a találgatásra.
A nyugtatására tényleg megnyugszom. Nem mintha nem látnám, hogy ő meg full para, de valahogy… Valaghogy nem tudja, hogy igaza van, pedig de, és ez olyan szórakoztató. Mert tényleg, hogy is lehetne, hogy ne találjunk ki valamit?
- Ez egyre zseniálisabb ötlet kezd lenni - vigyorgom a tervszerűség hallatán. - Kerüljünk, gyere… - mondom, és megragadom a kezét, majd finoman húzni kezdem magammal abba az irányba, amit ő mutatott. Hangot ad végre az aggodalmának, én meg megtorpanok, de azért még nem engedem el egy kicsit.
- Tudom, hogy körülbelül tizennégymillió-hatszázöt féleképp baj lehet ebből, de ha csak egyféleképp sikerül minden rendben, én akkor megpróbálom - vágom rá elszántan, aztán kicsit bizonytalanabbul folytatom, és bűnbánóan elengedem a kezét.
- De… Téged nem szeretnélek bajba keverni. Annyira. Bár tudom, hogy ha egy puma vagy egy ménesnyi musztáng volna odabenn, semmi félnivalóm nem lenne melletted - vigyorodom el haloványan, visszagondolva az egyébként számomra igencsak rémületes varázslatokra, amiket Szöszi csak úgy lazán elnyomott a fülem mellett, kék lángba borítva  a határt, röptetve nagymacskákat meg ilyenek. Furcsa, mert bár félek a tűztől, de a kék tűz valahogy kicsit átlényegült. Legalábbis nem álmodtam vele kifejezetten rosszat utána, nem fogott el halálfélelem, ha visszagondoltam rá… Talán mert mágikus, nem tudom.
- És most kicsit más a helyzet, mint Brighthornban. Tudod, van úgy kábé húsz centi különbség. A nacimban - célozgatok csibészesen, aztán elő is húzom az említett helyről a varázspálcámat, és nagyon magabiztos arccal az erdő felé mutatok vele.
- Én mindenképp bemegyek, és ha te mindenképp velem jössz, te is mindenképp bemész, és nekem biztos nem esik majd bajom, ha velem jössz. Inkább az erdőlakókért kell aggódni, nehogy a kék tűz leégesse a szőrt a seggükről. Vagy pikkelyt, vagy mik laknak itt - rántottam vállat, és kilestem a bokor mögül, ahol ácsorogtunk. Auror nem volt a közelben, csak egyet láttam, azt is jóval messzebb. Ide-oda mászkált, arra vártam, hogy nekünk háttal kerüljünk.
- A lebukás miatt meg ne aggódj. Rengetegszer jártam a rengetegben, és sose vették észre. Ezek az aurorok sincsenek annyira megfizetve, hogy jól is végezzék a munkájukat, szóval… Most! Futás! - kiáltom tátogva, és azt a rövid, nyílt szakaszt két-három szökelléssel meg is teszem, hogy aztán bevágódjak a túloldalt a már tiltott területen álló néhány bokor közé. Remélem, Luna is sikeresen átér. Komolyan, itt még a levegő is más, sötétebb is van, hűvösebb is, a növények és a föld illata is jobb és erősebb. Csoda, hogy rá lehet kattanni a tilosban járásra?




Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mira L. Wyne - 2020. 10. 02. - 18:29:13
Jó látni, hogy Mira mennyivel magabiztosabb a nyugtatásomra, mer én meg egyre inkább elbizonytalanodok. Legalább az összege megmarad ugyanannyin a kollektív bátorságunknak, az is több, mint ha csökkenne. Az ötlet zsenialitásáról meg csöndbe nem értek egyet, de kérem ezzel a kézfogással én teljesen kiengesztelhető vagyok
-Hatszázhat, azzal biztos nem számolsz, hogy én lennék a katasztrófa- javítok kicsit a becslésén, motyogva, bár éppenséggel viccnek szánom, megvan az igazságalapja valahol. Egy bizonytalan félmosollyal megpróbálom jelezni, hogy kivételesen ez nem - teljesen - Lu patent pesszimizmusa volna.
-Én meg azt nem szeretném, hogy bajba legyél, egyáltalán. És mivel arról nem hinném, hogy le tudlak beszélni, jövök én is, hogy legalább valamivel biztonágosabb legyen- erősködök, kitartva a döntés mellett, még ha ijesztő is belegondolnom, mit fog jelenteni hamarosan. De azér jól esik hallani, hogy ő sem akarja, hogy én kerüljek bajba, meg hát az elismerést is, még ha egy pánikreakcióé is az érdem nagyja. De valahogy az az "annyira" az egész mondat legizgalmasabb része.
-Ahj- nevetek grimaszolva a pálcája körüli viccre, de el kell ismernem, még ha nekem nem is lenne a stílusom, őhozzá valahogy annyira illik ez a humor.
-Vagy az erdőt, úgyhogy nem is tervezem használni a kék tüzet.- Szándékosan. Bár legelőször azt sem szándékosan idéztem meg, azután néztem utána, mi volt egyáltalán, hogy a pálcám varázsolta azt is önkényesen. Mint a pumának a dobálását. -De azt szeretném a legjobban, ha kivételesen senkinek nem kell bántódása essen, nem csak nekünk.
De legalább tisztázódott, hogy ha Mira hajthatatlan és mindenképp bemegy, én is hajthatatlan vagyok és mindenképp vele tartok, ezzel remélhetőleg meg is védjük magunkat vagy egymást. Tervnek hangzik, legfeljebb nem a legbölcsebb félének.
-Mi?- zökkenek vissza a gondolataimból a rajtszóra, és gyorsan iszkolok is a lány után az erdő irányába, tagadhatatlanul több izgalommal és energiával a lépteimbe, mint bevallani merném nyíltan is. Egyértelműen nem tűnt el nyomtalanul minden félelmem, a fák közé érve erős ingerenciám van csak összébb húzni magam, és védelmet keresve közelebb húzódni Mirához, de egyértelműen van érzéke ennek a lánynak az ilyen aggodalmaim lebontásához.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 10. 04. - 13:31:16
Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 (https://i.pinimg.com/564x/81/55/7b/81557bea8c1eea8139cada40c0d441ad.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/72/25/1f/72251f5d2762961e21d7db79cdaabf75.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/c3/5f/a6/c35fa617356da4ae60fa31e2a0bf3bb7.jpg)


 i am zargothrax  (https://www.youtube.com/watch?v=VlhQZFTvAn4&ab_channel=Rokuzo)


- Na, benn vagyunk, tök jó - mosolygok Lucira elégedetten, mikor látom, hogy ő is bejutott a fák közé. Látom, hogy mintha kissé aggodalmas lenne, de nem csoda, mert a Roxfortban a csapból is az folyik, hogy itt mindenféle agresszív erdei rutyutyu él. Hát amúgy a kastélyban is vannak veszélyes mindenfélék, csak azt nem szokták olyan sokszor kommunikálni felénk. A legbiztonságosabb hely a világon… Hát hogyne. Visszanézek a táj fölé magasodó vastag kőfalú tornyokra, és elfut az elégedettség, hogy nem közöttük vagyok, hanem itt, szabadon.
- Nem lesz semmi baj. Egy párszor kilógtam már éjszaka, és eddig semmivel se találkoztam - nyugtattam az útitársat, és elindultam a fák között, úgy nagyjából arrafelé, ahová az imént próbáltam belesni a kastélykert bokrai közül. Eszembe jutott, hogy seggbe kéne lőni azt az inkompetens hatósági személyt, mikor nem számít rá, de aztán elvetettem a gondolatot, mert egy, túl figyelemfelkeltő volna, és mert kettő, ha Luci csinálja, a pasas valószínűleg nem éli túl.
- Keressünk nyomokat - javasoltam, és csak úgy muglimódra, mint Sherlock meg Watson, sétálgattam a gyanús területen, vizsgáltgattam a lehullott, őszi faleveleket, gesztenyéket, köveket, miegymást.
- Patanyomok - mutattam egy részre, ahol puhább volt a talaj, és látszódtak a lenyomatok.
- Mondjuk, sose tudom, hogyan kell megkülönböztetni a ló, az egyszarvú meg a kentaur patájának a nyomát - vakartam meg a fejem, mert hát páratlan ujjú patás mind, de majd kiderül, ha a nyomok végére érünk.
- De biztos ők azok. Arra mentek - sóhajtottam, és a megfelelő irányba mutattam, be a fák közé, az erdő egy kevésbé sötét része felé. Lévén menekülő állatok, talán nem kirándulnak az ijesztőbb részeken ők sem, vagy a lehető leggyorsabban távoznak, ha fenyegetést észlelnek. Na mondjuk Darkhorn esetében ez csak egy erős feltevés, mert ő nem olyan cica-lelkű jószág, mint Nemezis, de a jelek szerint Roxmortstól nem messze barangolunk majd.
- Jó egy kicsit kinn lenni... Te nem érzed magad nagyon bezárva a hülye óvintézkedések miatt? - kérdeztem Lunát, hogy elüssem az időt. Beleszagoltam a szélbe, ami az erdőben barangolt velünk, és szabadság-szaga volt. Én magam egyébként is nehezen viseltem a röghöz kötöttséget. Furcsa ez a bentlakásos iskola, mert valljuk be, nagyon szigorú. A mugliknál olyan még az ottalvós suli is, hogy ha vége van a tanításnak, az ember azért mehet boltba, moziba, játszótérre, akárhová is, főleg, ha van annyi idős. Mi úgy vagyunk itt, mint a kisgyerekek. Persze, van sok hely, ahova lehet menni lazulni, de akkor is a birtokon belül maradunk. A korábbi években legalább Roxmorts ott volt, hogy kicsit kiszabaduljunk, de most még ezt is elvették tőlünk, és mi végre? Így is biztos történni fognak újabb hajmeresztő dolgok. Mióta Potter nincs a griffendélben, azóta se a ház nem gyarapodik extra pontokkal a világmegmentésért, se nincs is megmentve a nap.
Hirtelen furcsa, krákogó hang hallatszott az előttünk lévő cserjecsoportból. Meresztgettem a szemem, de a színes, őszi lombban nem láttam semmit. Aztán Lunára néztem tanácstalanul. Merthát a nyomok is arra vezetnek...



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mira L. Wyne - 2020. 10. 06. - 19:09:48
-Fenomenális- "lelkesedek" kevés lelkesedéssel az iránt, hogy mostmár hivatalosan is benn vagyunk a helyi szörnygyűjtöde területén.
-Azér gondolom nem hátrány, ha nem a legmélyére megyünk be?
Próbálom pedig győzködni magam, hogy biztos csak a mindent túlaggódásom beszél, Mira is milyen nyugodtközbe idebenn. Próbálok nem a sötét fák közé nézelődni a legtöbbet.
Leguggolok én is nyomokat keresni, pálcafény nélkül, hogy ne árulkodjunk magunkról bárkinek, aki erre néz, de amit így látok, annak a nagyja csak falevél. Egy jóideig szugerálok valami tüskés-csápos dolgot a lábam mellett, hogy azér tessék szépen nem mászni fel rám, mielőtt rájövök, hogy csak egy valami gesztenye héja igazábol. Mira végül kiment az ádáz összecsapásból, ahogy nyomokra akad, és oda szólít.
-Egyszerű pedig, a Mezziék patanyomai közepén ott van egy kis cica tappancsnyoma is, az egyszarvúké meg kézenfekvően csillámporos lenne.- Nem tudom, mennyire Sophie-tól tanultam el ezt a "cuki dolgok bizarr logikája" mutatványt, de ha mást nem, kicsit segít tompítani a helyzetet. -A kentauroké mellett meg vannak tenyérnyomok is- ...mer nem tudom, minden ok nélkül a kezüket is leteszik a földre amikor járnak, pedig már anélkül is van négy lólábuk elég stabilnak lenni. Oké, szóval átestem ennek a bizarr logika dolognak a túloldalára.
Megkönnyebbülve nyugtázom, hogy a mutatott irány nem a legsötétebb részek felé vinne minket, épp hogy még világosabbra is, talán egy tisztás felé. Végülis, a lovak nem elsősorba erdei állatok, gondolom jobban szeretik az olyan helyet, ahol elférnek, és Darkhorn is csak félig egyszarvú. Félszarvú? Húnikornis. Talán azér támadt ötlete, hogy jöjjenek erdészni?
Mindenesetre, ha valami világos tisztás felé tartunk, erdei lovaspiknik, vagy valami, azzal egészen ki is tudnék egyezni. A szél kicsit hűvös, de az ellen a legkönnyebb tenni.
-Ami azt illeti, valószínűleg sokat benn lennék úgyis, de igen... a hangulaton biztos nem javítanak. Azér reméljük, hogy idén legalább az lesz a legijesztőbb Halloweenra, ha varázsolsz póksütit, és azok bele akarnak mászni az ember szájába, hogy mindenképp megevődjenek.
Reménykedni csak lehet.
Nem csak a minnél kisebb horrorokba, hanem... végülis de. Nem acsak az iskolai események minnél kisebb horrorjaiba, hanem azéba is, hogy az imént a fura hangok honnan erednek.
-Ugye... ugye csak Darciék krákognak, hogy ijegessenek vele..?
Közelebb húzódok Mirához, kételkedve ennek az esélyébe, és aggodalmasan rápislogok valami megerősítésér.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 10. 06. - 22:10:24
Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 (https://i.pinimg.com/564x/81/55/7b/81557bea8c1eea8139cada40c0d441ad.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/72/25/1f/72251f5d2762961e21d7db79cdaabf75.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/c3/5f/a6/c35fa617356da4ae60fa31e2a0bf3bb7.jpg)


 i am zargothrax  (https://www.youtube.com/watch?v=VlhQZFTvAn4&ab_channel=Rokuzo)


Vajon, ha hangoskodunk, azzal elrémisztjük, vagy pont, hogy idecsaljuk az erdő flóráját és főleg faunáját? Nem tudom, de a kentaurok kézenjárásáról való elmélkedés közben hangosan felnevetek.
- Akkor a kentaurok tudnak négy… azaz hatkézláb járni? Vagy ha kézen, akkor nagyon kigyúrtnak kell lenniük, egy lósegget biztos nem könnyű egyensúlyozni. Vagy esetleg olyan tornamutatványt hajtanak végre, melynek a megnevezésére a muglik egy kisebbségről elnevezett kerekezést használnak?
- Cuki lenne, ha csillámporos lenne, de nem. Egyébként én ganéztam Darci után, és elhiheted nekem, semmije se csillámporos - fintorgok, aztán elgondolkodom. - Ha jobban visszagondolok, amikor megette a csillámos szemhéjfestékem, akkor kicsit mégis az volt. Na mindegy. Amikor oldalba rúgott, akkor meg tök jó szivárványos lett a nyoma, itt - mutatok a ruhán át a bordáim közé, habár az említett sérülést Alfred gyógykezelése szépen eltüntette már. Mire nem jó, ha az ember pótapjának a komornyikja még gyógyító varázslatokhoz is ért…
- Mindenképp varázsolok - dörzsöltem össze a kezemet. - Aztán rájuk uszítom őket. Sütipók hadseregem lesz. Meg lesznek százlábú bejglik és kígyózva haladó palacsinták, sőt, zseléből szerintem tudok csinálni medúzát, az még repülhetne is a levegőben, mintha vízben úszna - merengtem el, aztán elképzeltem, hogy az aurorok kanállal meg villával próbálnak megküzdeni az őket üldöző desszertekkel. De nem mintha terveznék lemenni a haloweeni vacsorára. Az az idő még békésnek számított, mikor “csak” hegyi trollokat csempésztek be az iskolába ünnepelni. Lefolyt azóta már jó sok víz az első emeleti lányvécén.
- Ugye… Persze - mondom teljesen lazán, pedig szerintem hazudok, csak már kezd jól menni, mert sokat gyakoroltam. De azért én is közelebb húzódom Lunához, és  úgy gyűjtök bátorságot az előre menéshez, elvégre mégis az én lószágaim, én dobjam fel értük az iskolai egyencipőm, ha már valakinek fel kell.
- Előre megyek, te meg fedezhetnél hátulról… Csak ne gyújtsd fel - nevetem idegesen, aztán összeszedem magam, ellépek Luna mellől, és belesek a bokrok közé. Nem történik semmi nagy ügy, kivéve, hogy csak kábé hatmillió furcsa, csőrös denevérszerű lény próbál meg keresztülrepülni az arcomon. Meg lehet, hogy Lunáén is.
- Hess! Hess! - csapkodok, totál elfeledkezve a kezemben lévő pálcáról, ami arra jó, hogy megszurkálom vele az egyik morcos kis izé pocakját, mikor elrepül mellettem.
A raj krákogva tovaszáll, én meg ziláltan állok a bokrok között.
- Denevérszárnyas sütőtököspite - dünnyögöm, aztán megrázom magam. - Gyere csak, elrepültek - kiáltom Lunának hátrafordulva. A bokrok között ballagunk pár percig, aztán kiérünk a napos kis tisztásra, ahol a meglógott patások legelésznek. Nem különösebben giccses a kis rét, egykét fehér vadvirág, néhány kóró, puha mohával fedett nagy, lapos kövek. Madárdal helyett az iménti krákogó izék hangja hallatszik, de csak messziről, meg így ismerősen már nem is ijesztő. Nemezis odaüget hozzánk, hozzámbújik, aztán megy Lunához is. Darci gyanakodva, néhány lépésről méreget minket, aztán visszatér a legeléshez. Olyan szabadok. Tök jó nekik itt. Nekünk is tök jó. Elfog a hon-nem-vágy.
- Van kedved piknikezni? Üljünk le kicsit, én még nem akarok visszamenni - fordulok Lunához, és letelepszem a fűbe, ami olyan magas, hogy ülve majd’ a vállamig ér.
- Nem is akarok visszamenni… Te szereted a Roxfortot? - jut eszembe a kérdés, hiszen igaz is, neki van összehasonlítási alapja.





Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mira L. Wyne - 2020. 10. 07. - 02:24:13
A viccelődéssel kicsit egész jól el is feledkezünk, hogy a "ne menj be sötét megesz" erdőbe sétálunk épp, de talán nem akkora baj. Remélem nem akkora baj. Kár lenne, mer épp egész kellemes időtöltésnek érzem.
-Csak derékbol kell lehajolniuk úgy, ahogy a lovak nyakból szoktak, amikor legelnek. Vagy így furán hátrafele, rákjárásszerűen teszik le igazából a kezüket? Lábak helyett egy egész lótesttel az furi lehet.- Elmorfondírozok ilyen dolgokon, mint az hogy nézhet ki egyáltalán, meg hogy biztos fárasztóbb a jógánál. Hogy horrorisztikusan bizarr látvány is lehet, talán csak a körülményektől függve, pont mint a sütipók. Hogy Mira milyen szép hangon nevet. -Ha találunk olyat, hogy csak kéznyom, de vagy egy láb mély, az lesz az, amelyik kézen járt. Jó mutatványosok lehetnek.
Máris nem olyan ijesztő hely ez az erdő. Igaz, kicsit sötét, elméletileg tele van tudhatatlan abomináció szörnyekkel is a legmélyén, meg fenyegetően ártalmatlan gesztenyehéjakkal - igazi jelenség vagy, Lu, még a gesztenyéktől is... - de végülis, Wyne Papáék farmja körül se sokkal világosabb az erdő általába, jó társaságba mér ne érezhetném magam jól itt is?
-De!..- tartom föl az ujjam nagy bölcselkedve, -Darci csak félig unikornis. Mezzi csillámosabb nála szinte. Várj mi mér ette meg a szemhéjfestéked?
A sérülés hírére csak sajnálkozva "óóó"zok egyet, bár gondolom, aki állatokkal foglalkozik, annak néha vannak ilyesmi balesetei. Az biztos túlzás, de amit Papa szokott mondani a kályhacső-lábszárvédőkről amikor nagyon virgoncak a jackalope-ok, amögött is lehet egy-két tapasz vagy tapasztalat.
-Na, tán tényleg én vagyok az ördög, rávezetlek itt a világuralmi módszerekre- somolygok incselkedőbben, mint magamtől számítottam volna rá. -De nyugi, ennyi még nem kerül a lelkedbe, elfogadok megvarázolt sütit is.
Persze nagyobb bánatomra, mint meglepetésemre, a vidám erdei sétának is meg kell szakadnia, a tudhatatlan ősi istenek vagy akármi az erdőbe nem engedi, hogy túl sokáig elfelejtsük, hol vagyunk. Mira legalább magabiztos a fura zajokkal szembe is, de ő is közelebb húzódik azér. Ösztönösen megfogom a kezét egy pillanatra, mielőtt zavartan elengedem, és bőszen bólogatok, hogy teljesen jóba vagyok a hátvéd szereppel inkább.
-Dehogy gyújtok bármit, itt erdőbe vagyunk, nem köves homok minden körülöttünk, hanem fa...- És nagyon remélem, hogy bizonyos viharmadártoll is hallotta ezt, magától se legyenek tüzes ötletei itt.
Mire ezt letárgyalnám a delikvens pálcával, persze már csak kicsire összehúzva magam tudok csaphodni a fejem körül, hogy a bokrokból kitörő izék lehetőleg elkerüljenek, és próbálok nem felsikoltani ijedtembe, mer jobb, ha nem reklámozom magunkat itt bárminek, ami nem tudja már eddig is, hogy itt járunk.
-Megvagyok, megvagyok...- követem Mirát kicsit még remegve az ijedelem után, ez végül enyhül ahogy végre elérjük a tisztást, és valóba, az elkóborolt lovakat is. Boldogan simogatom meg Mezzi nyakát, ahogy odajön engem is üdvözölni, most igazán segít kedves állattal is találkozni. Még ha krákognak is emlékeztetőül az előbbi szárnyas izék körülöttünk.
-Hát,..- fordulok Mirához a kérdésére, -piknikeznivalóval nem készültem, de persze, szivesen. Hacsak nem ilyen dínóvarjúizét akarunk sütni.- Az utolsó mondat inkább nekik szól, nézek is szúrós szemmel a környező lombokra. Nem tudom, mik pontosan, nem nagyon azt figyeltem, hogy néznek ki, de a lényeg, hogy maradjanak ott, távolról krákogni. Letelepedek inkább Mira mellé.
-De veled szivesen elüldögélek itt bármeddig.- Legalábbis ésszerű kereteken belül, éjszakábanyúlóan azér jobban örülnék egy biztonságosabb helyszínnek.
-Hmm... azt hiszem, még nem szoktam meg teljesen, öt év Ilvermorny után. Kicsit túl sokminden történt tavaly. Sokszor lettem volna szivesebben otthon. Bár,.. most épp szivesen vagyok itt- teszem hozzá, hogy vidámabb hangvételre kanyarodjunk, igenmagasra nőtt füvön keresztül mosolyogva a lányra.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 10. 11. - 20:39:29
Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 (https://i.pinimg.com/564x/81/55/7b/81557bea8c1eea8139cada40c0d441ad.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/72/25/1f/72251f5d2762961e21d7db79cdaabf75.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/c3/5f/a6/c35fa617356da4ae60fa31e2a0bf3bb7.jpg)


 i am zargothrax  (https://www.youtube.com/watch?v=VlhQZFTvAn4&ab_channel=Rokuzo)


- Remek mutatványosok lennének, és Darci azért ette meg, mert… nemt’om. Biztos azért, mert jó illata volt, vagy ilyesmi - rántom meg a vállam, de egyébként nevetgélek. Jó móka Wyne-nal kirándulni. Elliottal volt hasonlóképp szórakoztató sétálgatni a tiltott Rengeteg környékén. Pláne vigyorgok, mikor megszólal, hogy ő az ördög. Peeersze… A szép szőke hajával, meg az angyali mosolyával legfeljebb nagykövet lehetne az alsóbb szférákban.
- Ugyan, szerintem jót tennél a világnak a tanáccsal, simán rendet raknék uralkodás közben, világbéke meg ilyenek... Szerintem elméletben pályát tévesztettél - heccelem kicsit, és játékosan a fejem fölé mutatok, glóriát mímelve, majd őrá mutatva. Mondjuk magamnak mutathatnék ördögszarvacskákat, meg olyan villás farkincát, tekintve az utóbbi idők eseményeit, de az igaz, hogy nem akarnék én rosszat. Csak rendet. És kiraknám a Holdra minden létező földi és egyéb nyelven, hogy a következő bolygón nyílt láng használata tilos.
- Biztos rendet tennék a sütihadseregemmel. Oh,amúgy van az a süti, amiért eladnám a lelkemet is - jelentem ki, aztán nem sokkal utána kizavarok az arcomból egy sereg denevérszerű élőlényt.
Miután összeakadunk a szökevényekkel, mind letelepszünk, a lovacskák legalábbis legelésznek, mi meg a fűben hesszelünk, és denevérszerű lények elfogyasztási módját diszkusszáljuk meg.
- Én előbb eszem meg őket nyersen, és tekerem be őket algalap közé sushinak, minthogy tüzet gyűjtsak miattuk. Vagy hogy te gyújtanál - mondom, és nem is tudom, hogy borzongjak, vagy vigyorogjak, mert igaz, ami igaz, amit Luna gyújtott tűz, valahogy nem volt olyan terrorizáló emlékű, mint a többi hasonlatos eset. De azért inkább eloltom a gondolatot - a nálam lévő laposüveg elővételével. Cuki kis ezüstszínű, egyszarvús kulacsom van, nem olyan szakadt izé, amiből mondjuk félszemű alkesz pasasok vedelnek minden fél órában. Benne pedig az egyetlen lángnyelv, amit elviselek.
- Én is szívesen ücsörgöm Veled, de nálam igazából van valami, amit elpiknikezhetünk. Ha a sör a folyékony kenyér, akkor ez folyékony süti. Kérsz, miss maga az ördög? - nyújtom előbb  illedelmesen a másik felé a flaskát, egy biztatóan csibész vigyorral.
- Ja, ezt megértem - bólintoak a tavaly túl sok minden történt részre. Rengeteg minden, tényleg, mintha nem is lettem volna önmagam, hogy elszaladt az a pár hónap…
- Örülök, hogy kezded jobban érezni magad. Nehéz lehetett ez a váltás. Nagyon más volt a tananyag? Milyen az Ilvermorny egyébként? - kérdezem, és amíg hallgatom a választ, húzok egyet a piknik ”kosár”-ból. Nekem nehéz volt a váltás, de én ugye a háború miatt otthon tanultam. Aztán otthon háborúztam a saját boszifajtáját gyűlölő nagynénimmel. Aztán megszöktem, hogy itt tanulhassak. És most innen is megszöktem, bár egyelőre csak egy délutánra. Így átgondolva, elég sok váltáshoz kell hozzáedződnöm.
Darci dühös prüszkölése térít magamhoz a gondolkodásból, meg hogy Lunát hallgassam. Mire rápillantok, már felettünk áll. Egy pillanatra azt hiszem, ránk talál valamiér támadni, de aztán elszégyellem magam, mert pont hogy nem. Nyakára lapított fülekkel, fenyegetőn összepréselt szájjal mered a bokrok közé. Odanézek, erre kiugrik onnan egy újabb lóféle fenék. Meg egy ahhoz tartozó pasi-felsőtest. És egy nyílheggyel is farkasszemet nézhetünk, ami hol az én, hol meg Luna szívére mutat. A másik ló is felkapta most már a fejét, de inkább értetlenül, még félig a szájában maradt fűcsomón nyammogva.
- Mit képzeltek magatokról? Milyen jogon léptetek be a területünkre? Ajánlom, hogy jó okot mondjatok! - dörrent ránk a mágikus bestia zordan, és nyomatékul dobbantott is a mellső patájával.
Ki is nyitottam a számat, aztán becsuktam, aztán megint ki és be. Mert válaszom az elég sok volt, persze mind kamu, meg a legtöbb szemtelen is, sőt volt néhány, amiben cigánykerekezésről is szó esik. De hogy jó-e bármelyik… A lény türelmetlenül dobbantott még egyet, én meg, hogy úrrá legyek a tanácstalanságomon, Lunára pillantottam, hátha neki előbb eszébe jut az a bizonyos jó válasz, minek hatására nem nyilaz minket ez a paripasas tűpárnává.
 



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mira L. Wyne - 2020. 10. 12. - 00:34:01
Hümmögetve bólogatok, úgy tűnik, de mér is ne lehetne nekik is, az állatoknak is megvannak a furcsaságai. Sophie cicája Tarzan meg ruhákat szeret megrágni. Egyszer még nekem is egy... khm. Szóval, lehetnek ők is olyan furák néha, mint az emberek. Belegondolva, Mezzinek csak attól volt eddig furcsasága amit tudok, hogy macskának gondoltam, amég a nyáron ki nem derült, lóként egész érthetőek. De amúgyis, ezek a dolgok leginkább cukik a fura módjukon.
-Ugyan, mer nem láttad még a rosszabb oldalam annyit ...attól én is félek- legyintek, a végén elkomorult vallomásba hajolva. Inkább tovább is terelem a szót, Mirával nem szomorkodni akarok itt, azt egyedül is megy. -De tudod, mi van ám kikövezve a jószándékkal. Talán ez mind csak az ördögi tervem része, megtévesztő ártatlanság.
Hasonlóan mutatva a "glóriámat", lehozom az ujjaimat kis ördögszarvakká, meg is mozgatva őket egy kicsit talán bátortalan kacsintás mellé.
-Szabad tudni, az milyen  lenne..?- kérdezem bizonytalan-félénken, milyen sütinek nem tudna ellenállni ennyire, közbe biztos vagyok benne, hogy úgy tűnök, mint aki készülne valamire ezzel a tudással.
De mielőtt kiderülhetne, ezek a denevarjú-izék egyértelmű "nem"ként átrajzanak szegény Mira arcán.
Jobb helyük is van a tisztás körüli fákon, tőlünk távol legyenek ilyen gorombák.
-Hát...- piszmogok, ahogy a fura állatok ügyét tárgyaljuk, egy hajtincsemmel meg egy magas fűszállal piszkálva egymást pótcselekvésként, mint aki gyónni készül valamit, -ha rád bízhatok egy titkot, igazából rendesen tudom, hogyan lehetne...- Aztán felnézek rá egy lámpalázas mosollyal inkább. -De a te kedvedér ezer örömmel hagyom elrozsdálni ezt a tudást! Meg... amúgy is szivesen...
Nem is bánom a jobb témát a piknikezésről, meg Mira "folyékony süti"jéről.
-Ez mi?- kérdezem kíváncsian, ahogy átveszem a flaskát, eltökélten, hogy attól még belekóstolok, bízok Mirába annyira, hogy nem megszivatni akarna. Tud csipkelődni, de nem szokott olyt, hogy rosszul essen.
-Eh...ez jó erős- lihegek párat, hűteni a nyelvem, teljesen kipirulva, bár most nem a szokásos zavaromtól, mint inkább a forróságtól, ami a gyomromtól szétszalad a testembe, ahogy kortyolok egyet. -"Tüzes víz", mi?
Visszaadom a flaskát, Mira sokkal gyakorlottabban húz belőle egyet, de el is tudom hinni, hogy ő gyakorlottabb legyen nálam ezen a téren. Nem olyan ördöngős azt amúgy sem.
-Nálam nincs itt, de meghívhatlak cserébe nagyszüleimféle házi kacajvízre. Mondjuk legközelebb ...vagy miután visszamentünk- Gyanúsan hiányzik ezúttal a hangomból a bizonytalankodás, talán az imént kortyolt ital keze lehet a dologba.
-Változó, mikor mennyire érzem, de talán az idegenség leginkább... egyedül, ismeretlen környezetbe,.. De most itt még az erdő ellenére sem rossz- mosolygok rá hálásan, és már újra félénkebben. -A tananyag egész hasonló, mondjuk az alapító, Isolt Sayre is itt a Roxfortba tanult, biztos az otthonról hozott ismerőset akarhatta megcsinálni odaát is. Meg ugye a telepesek is innen jöttek valamikor, akiknek a gyerekei mentek tanulni, érthető, hogy hasonló lett. Egy-két dolog más persze. Nem egy vár, apránként épült ki, egy házikóból a legelején. Hasonló házak vannak, de ott négy szobor van az aulába, azok osztanak be, és ha több is úgy gondolja, tartozhatnál hozzájuk, te választhatsz- mesélek Mirának az én iskolámról, a nyáron is szerette ezeket a kis "idegenvezetés"eimet. Kicsit elpiszmogva folytatom -Én... mehettem volna a Viharmadárba is, ők a kalandorlelkek. De végül csak a Pukwudgie-ba mertem. Meg néha tanulunk a régen az őslakosok által használt mágiáról is, de inkább csak elméletbe, meg ugye vettünk át tőlük is ezt-azt kultúrálisan.
Néha átveszem a flaskát egy-egy nagyon apró kortyra, csak megnedvesíteni a számat a sok mesélés közbe, mindig hirtelen megbánva egy pillanatra a dolgot, de összeségébe egész jól érzem most magam, békésen, talán túl jól és békésen is ahhoz, hogy sokáig így maradhasson.
Nem is marad, hirtelen szakad félbe az idilli kis piknikünk.
-Mi csak...- Közelebb húzódok Mirához, nehezen állva meg azt, hogy csak pánikolva belékapaszkodjak, de ő is segélykérően néz énrám... Én mit tehetnék? Átnyújtom előtte a karom védelmezően, bár nem merek teljesen be is állni elé, attól tartva, hogy ezzel túl önkéntesen céltáblának jelentkeznék. Nem meghalni szeretnék érte, hanem vele együtt megmenekülni innen.
-Csak... kiszöktek a lovaink, és aggódtunk értük! Bocsánat, nem akartunk semmi rosszat...
Hazudni úgysem tudtam világ életembe, akkor már mondhatom az igazat is. Remélem, nem az utolsó szavaim...


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 10. 12. - 20:51:33
Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 (https://i.pinimg.com/564x/81/55/7b/81557bea8c1eea8139cada40c0d441ad.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/72/25/1f/72251f5d2762961e21d7db79cdaabf75.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/c3/5f/a6/c35fa617356da4ae60fa31e2a0bf3bb7.jpg)


 i am zargothrax  (https://www.youtube.com/watch?v=VlhQZFTvAn4&ab_channel=Rokuzo)


De régen nem éreztem magam ennyire gondtalannak és szabadnak! Talán Amerikában   utoljára. Ahogy hallgatom Lunát, vissza-visszagondolok - milyen különös, akkor is vele voltam, meg most is. Jó hatással lenne rám? Az ördögszarvacskákon is, meg az angyali fejdíszen is osztozhatunk igazából. Meg a lángnyelven.
- Ez? Ez nem erős. Csak lángos víz. Piknikre tök jó. Az egyetlen fajta égető érzés, amit el bírok viselni. Lehet, hogy ez olyan, mintha Stockholm szindrómába estem volna Ogden bá’ italával. De nem, nekem nincs problémám - valarom meg a tarkómat kissé zavartan. Tudom, hogy nem kéne ennyit innom, de mondjuk sose rúgok be teleportálósan, legalábbis eddig még nem találtam magam sose matt részegen, pizsamában az erdő közepén indokolatlanul. Inkább nem is azért iszogatok olykor, mert annyira szeretem az alkoholt, inkább csak mert nekünk tulajdonképp a suliban is, meg kiskorúként amúgy is tilos. Attól van csak igazán jó íze.
- Nagyon szívesen, át kéne állnom valami kevésbé depizős italra - merengek mosolyogva. De jó lehet, hogy ennyi múltja van. Azért is van annyi története, sokat tud a családjáról, a szülőhelyéről… Mindenről. Én legfeljebb horrorstorykat tudok mesélni, nincs a múltamban semmi más, csak végtelen talicskányi lócitrom, meg hamu. Inkább hallgatom a történeteit, a leírása alapján jól esik elképzelni, hogyan mennek másutt a dolgok.
- Szimpatikus a viharmadár ház. Bár nem tudom a többi lehetőséget, de ha te a Pu… azt választottad, az is jó lehet, talán én is oda akarnék - vonom a vállam.
Eltereli a figyelmünket a beszélgetésről a felváltva valamelyikünket célző nyílhegy, meg aki annak a túlsó felén összehúzott szemekkel méreget minket.
Az igazság odaát van, Luna fejében. Volt egy csomó válaszom, de ja, mind hülyeség volt, az igazság, az meg se fordult a fejemben, pedig elég jó mentség, meg kézenfekvő is. És hogy valaki egy feltehetően kellemetlen lövés és közém álljon? Hálásan és csodálkozva kicsit eltátottam a szám, kicsit meg próbáltam tiltakozni azzal, hogy megfogom az elém nyújtott kezet. Én vagyok az oka, hogy idejöttünk, szóval én jobban megérdemlek egy nyilat.
A kentaur nem válaszol rögtön a szőke lánynak, hanem tovább kutakodik zord tekintetével az arcán. A kifeszítve tartott fegyver meg se rezzen a kezében, egy percig mind úgy állunk ott, mint valami dioráma látványélmény. Még a krákogó, szárnyas szörnyikék is halkabban adnak csúnya hangot jelenlétüknek. Csak kicsit idegesítőbbek, mintha egy lapátnyi tücsök ciripelne a kínos csendbe.
- Az nem ló - bök végül Darci felé szúrós pillantásával, meg még szúrósabb nyila hegyével úgy, hogy a félvér egyszarvú fel is háborodik a mentális bökdösődésen, és kihívón lejjebb rántja a fejét,  homlokát előreszegve jelezvén, hogy neki is van mivel visszaszurkálódni, ha úgy hozza a szükség. És neki aztán nem kell sok ahhoz, hogy szükségét érezze. Egy félszarvú kecskének több esze van, de tényleg. Finoman átkarolom a szügyét, kicsit nyugtatva, kicsit visszatartva, hogy legalább rajtam keresztül rohanja le a háborgó helyi lakost. Szebb halál, ha egy egyszarvú tapos össze, mintha kilukasztanak egy nyíllal. És egész megható, hogy minket védelmezve fog keresztülrobogni rajtam. Ez most egy jó tesztelése annak, amit a Melyn Moonban kölcsönzött könyvekből megtanultam, hogy hogyan kell jó kapcsolatot kialakítani az unikornisokkal, meg a hasonlókkal.
- Ő csak… - akarom magyarázni, de aztán belátom, jobb, ha meghagyom kétségek között. Nem igazán érdekli az egész, csak az, hogy elhagyjuk a területét.
- Már itt se vagyunk, jó? - még a földről, suttyomban varázsolok Darkhorn fejére egy kötőféket vezetőszárastul, és a biztonság kedvéért egy másik intéssel Mezzi nyakába is. Egy óvatos, de határozott mozdulattal a kedvesebbik patás vezetőszárát odanyomom Lunának, mellékelve egy kérlelős pillantást. Csak csináljon úgy, mintha vezetné, Nemezis nevével ellentétben nagyon békés, simán követ minket kötél nélkül is. Én meg hazavontatom valahogy Darcit. Aki most engem méreget bosszúsan, feszegetve kicsit a kötelet, ami közöttünk bűvülődött.
A kentaur gyűlölködve nézi végig a varázst, ahogy felszerelem a lovakat, de végül csak leereszti az íjat, ő is azt akarja, hogy eltűnjünk innen. Karba fonja a kezeit, türelmetlenül dobog, és még dühösen prüszköl is, ahogy az ösvényen sietősen elhaladunk mellette, elhagyva a tisztást.
- Legközelebb máshol enyelegjetek, ha nem akartok megismerkedni a nyilammal - kiált utánunk
- Mi nem is… - kezdem, de elharapom a végét, amikor az íj újra feljebb emelkedik, és futólépésben vonszolom magam után a kelletlen Darkhornt. Amaz előrenyújtott orral húzatja magát velem, és még egy utolsó nagypofájú horkantást vet hátra a másik kekec patásnak. Mezzi szépen, aranyosan üget Luna mellett, olyan tempóban, hogy nehogy megrántsa a lányt.
Már majdnem a roxforti birtok határán vagyunk, mikor lassítunk. A bokrok még eltakarnak minket az aurorok szeme elől. Bevárom Szöszkét, és mikor mellénk érnek, akkor szólalok csak meg.
- Minek képzeli magát, elbaszott, lószagú cupido - fortyogok, aztán egy sóhajjal elengedem a dühömet, ahogy Lunára nézek.
- Ne haragudj, hogy belekevertelek. Most már magamnál tartom ezt a két lómadarat. Írok haza Alfrednek, hogy postázza el a régi játék istállómat, abban fognak lakni a hálókörletünkben, az éjjeliszekrényemen, úgy egymillió varázzsal védve. Úgy már csak nem csinálnak bajt - sóhajtom, aztán a pálcámmal Darciékra bökök, és eldünnyögöm a varázslatot, amit szintén a nyáron kikölcsönzött illegális egyszarvútartós könyvekből tanultam, mire két, játékméretű, apró lovacska landol a tenyeremen. Mezzi csak meglepődik, Darci megböki a kisujjamat, ami vérezni kezd.
- Hogy Merlin bökne vissza, de hátulról - szitkozódom, aztán jobb híján zsebre teszem a két lócit, és kilesek a bokrok felett. Felhős az ég, a Nap is lemenőben, úgyhogy a szürkület minket segít.
- Köszönöm, hogy velem tartottál, és bocs, tényleg. Remélem, nem köp be minket, de ha jól tudom, még Hagridhoz se jönnek el, amióta van ez a sok auror. Ha meg mégis, elviszem a balhét, természetesen. Csak utánad - intek előre illedelmesen, mikor látom, hogy mindjárt átszökhetünk az aurorok között a szemközti bokrosba. Komolyan, mintha egy másik világból térnénk haza, önkéntes fogságba a kastély vastag, hideg falai közé. De legalább jó a társaság...


Köszönöm a játékot! :)


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mira L. Wyne - 2020. 10. 13. - 13:31:25
-Nekem erős, na. De biztos te már edzettebb vagy nálam. Nem szoktam túl sokat inni- vallom be, nevetgélve kicsit, minden bizonnyal kezd hatni Mira tüzes vize. Meg a társasága is segít.
-Depizős?- értetlenkedek kicsit a dolgon, és eddig nem találom depizős italnak. Persze segíthet, hogy nem depizéshez isszuk most. -De helyes-helyes, ne is depizőset igyál, te olyan vidám és kalandos vagy!
Igen, egyértelműen beszédesebb vagyok, mint magamtól várnám. És persze, hogy egyértelműen az ital forróságától pirulgatok, kézenfekvő.
-Na, akkor legközelebb én hozom! Az mindenképp vidámféle. Meg olyan kellemesen vigyorgós, nem olyan hirtelen vihogós, mint a Pinnock's.
Végül ha már úgyis ilyen beszédes lettem, hasznosítom egy újabb kis amerikai törióraként, azokt úgyis olyan szivesen hallgatta Mira a nyáron is. A kijelentésre, hogy ő is a mi házunkat választaná, csak megilletődve somolygok.
-Ugyan... Hát, öm, köszönöm az egész Pukwudgie nevébe, igazi megtiszteltetés lenne a személyed. De pedig, te tényleg a tökéletes Viharmadár lehetnél.- Biztos hallható a hangomból, valahol ezér picit irígykedek is rá, ugyanerről én csak álmodozni tudnák. -Persze ha a mi szobrunk is jelzi, hogy szivesen fogad, semmi nem állítana meg, ha minket választanál mégis, természetesen.
Elábrándozok kicsit, milyen lehetett volna, ha Mira az elejétől fogva egy házba lett volna velünk, ha sokkal régebb óta is ismerhetném, mint azóta a vadnyugatos játék óta tavasszal. De persze, hogy ezt megszakítja a ránktörő kentaur a fenyegetőzésével.
Megszorítom kicsit Mira kezét, ahogy az enyémet megfogja, talán megerősítésként, hogy itt vagyok vele, és mindenképp kapaszkodásként a magam részéről, hogy el ne párologjon innen valamér, én félek.
Próbálhatnék makogni valami mentegetőzést Darkhorn védelmébe, de talán jobb is, hogy nem sikerül semmit kinyögni, kétlem, hogy javíthatnék a helyzeten, és esélyes, hogy rontanám is.
Csak bólogatok bőszen én is, hogy már megyünk is, már itt sem vagyunk, és fogom is Mezzi vezetőszárát, ahogy Mira a kezembe adja. Mezzivel jóba vagyunk, aranyos paci.
-Gyere szépen haza- simogatom meg a ló nyakát, és valahogy tudom, megbízok benne, hogy jönni is fog engedelmesen, de egyelőre még mindketten nézünk vissza Mirára, ugye ő is el tud indulni Darcival, és a goromba kentaur se kötöszködik tovább akkor. Végül Mezzi tényleg szépen jön velem, mintha nem is vezetném, csak értene mindent és együtt sétálnánk, ki az erdőből minnél hamarabb.
Miráék le is hagynak végül, az erdő szélénél érjük be őket meginn.
-Óóó, nagyon cuki ötlet- hallgatom az új tervet arra, hogy lesznek - remélhetőleg ezúttal kevesebb galibával - kordába tartva ezek a csodás bajkeverők, kicsit olvadozva i rajta, ahogy előre elképzelem.
-Ezer örömmel. És ne, neked nem kell bocsánatot kérned- erősködök. -Én jöttem ki utánad, mer... Szóval csak magamnak köszönhetem. De,.. azér köszönöm...
A kentaur kapcsán csak legyintek, miközbe leskelődök, hogy mikor elég tiszta a terep átszaladni.
-Szerintem nem fog,.. remélem. Annak a modorva öreg tipusnak tűnt, aki csak acsarog, hogy tűnjünk el a háza előtti gyepről. Vagyis,.. de érted.- Természetesen kicsit magamat is győzködöm, hogy ugye azér nem tévedek, és tényleg nem szól rólunk senkinek.
-Mosmosmosmosmost, gyere!- suttogok Mirának, sürgetően legyezve magam után is kézzel, ahogy épp tisztának látom a terepet, és én is eliramodok a szemközti bokrokig, végre lassan hazaérve már a kalandunkról.

Köszönöm a bajbakeverést ;D


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Elizabeth Hepburn - 2021. 03. 28. - 21:55:37
kentauria a kentauroké
2002 • április • 20

(https://i.pinimg.com/564x/ab/cf/60/abcf609f1bcd9644b0a3aa43e57a0cbd.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/59/06/89/5906898d1170d5bcb9d0fc18ffcde067.jpg)

to: D a l t o n

Tudtam, hogy a mai napba még bele kell hogy férjen a szokásos naplemente előtti kis kitérőm a furkászokhoz, bármennyire is nyúzott vagyok. Most még füzetet se hoztam magammal, se pergament, se szenet, se ceruzát. Megtudtam, hogy titkokat rejteget az én kedves édesanyám. Újra és újra lepereg előttem a jelenet, mikor számon kérem, és ő félre fordítja a fejét. Hazamész, mert szünet van, és az RBF-ek előtt rád fér egy kis környezet változás. Keresgélsz a fiókokban, nem tudod mit, talán emkékeket, amiket őrizhetsz még egy kis ideg, vagy tán sokáig az alsó fiókodban. Találsz egy összegyűrőtt maszatos levelet. És megtudod, hogy van egy féltestvéred, aki 5 éves. Kép nincs róla, azt a képzeletemre bízzák. Nem is tudom, mit gondoljak, mit érezzek. Mit kell ilyenkor éreznem? Kevésbé kellene apámat ignorálnom? A testvéremmel kellene foglalkoznom? Ha felnő, és megtudja, hogy semmibe vettem, akkor...akkor milyen ember is vagyok én? Ettől rossz lennék? Úgy fáj a fejem, úgy zsibog. Egyre jobban haladok befelé az erdőbe. Csatangolok, lehet, hogy nem is erre kellett volna fordulnom. Nem is rajzolni jöttem ide ma, inkább csak menekülni. Menekülni sok minden elől lehet, de a fenébe is, a gondolataim még mindig itt vannak velem. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy amneziálom magam, vagy megkérek valakit, hogy mondja ki azt az egy szót. Legszívesebben tábort vernék itt az erdőben, és egy sátorban aludnék. Vissza se mennék egy hétig. Ködös a háttér, mohás a föld, tökéletes. A sűrű homályban én is jobban elrejtőzhetnék. Egy ideg csak a földet bámulva szedem a lábaim, bízva benne, hogy visszavisz az erdő legszélére. Valami mozgó lény mégis a látóterembe kerül. Megdermedek. Elhagytam volna az erdő szélét? Nem lehet annyira mélyen, még látom Hagrid kunyhójából felszállni a füstöt. Tőlem 50 méterre egy kentaur alakja magasodik. Beth, vahaol valóban rossz irányba fordultál.  
 - Beth, csak nyugodtan, halkan...fordulj meg-
 Hiba volt akár suttognom, vagy egyáltalán megmozdulnom és megfordulnom. Épp hogy hátra arcot vágok, mögöttem terem. Hallom a légzését. Pálcám már elővettem mikor megláttam, de most mégis lábaim gyökeret verve állnak, és a szívem kiugrani készül a torkomon, de az is lehet, hogy átszakítja a tüdőm. Nem a kentaur, a szívem. Megfordulok. A kentaur megfeszíti az íját, lőni készül.
- Liathegens! -
 Az átkom eltalálja, de az 5 izzó golyóból, csak egy találja el, így csak időt nyrek vele. Az egyik fa mögé bújok, de közben rettegek, mert ahol egy kentaur van, ott több is.
Lapidationis!  Persze vaktában lövögetem az átkokat, közben fáról fára bújkálok. Valamelyik épp hogy eltalálja, valamelyik súrolja, és valamelyik csak egy bokrot talál el.
- Levicorpus! Incarcerandus! -  A levicorpus mellé, teljesen mellé, a következő átkom viszont eltalálja. Hallom a puffanást, ahogy elesik. Nem beszél hozzám, de arikulálatlanul ordít. Pedig becsszó, én nem akartam bántani. Sose bántanék csak úgy egy ilyen szép lényt. Veszek egy mély levegőt, előbújok a fa mögül, de az arány egyre rosszabb. Az elesett kentaur mellé megjelenik másik kettő. Töröm a fejem, mit tehetnék, mi az amivel megmenthetem magam...nem hiszem, hogy az elnézést kentaur urak, ez egy félreértés volt, kezdjük előlről magyarázkodás működne. Az egyik elindul felém, emeli az íját. Ajj, a tollas mindeségit, mit csináljak? Futok. ELindulok a fa irányába, de pár lépés utána elesek. A kezem felhorzsolódik, a bokám is nagyon fáj. Megpróbálok feltápászkodni, de a kentaurok egyre gyorsabban üldöznek. Basszus Beth...



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Dalton J. E. Hamox - 2021. 03. 29. - 09:32:03
Kentaurok prédája

a szél hangjai (https://www.youtube.com/watch?v=xyvIfFFXcKI)

Őszintén, mire számított? Hát persze, hogy erre... Apja büszke tekintete szinte égette, ahogy vele szemben ülve várta, míg elolvassa legújabb novelláját. Lélegzetvisszafojtva várta a véleményét, a fenébe is, hát persze, hogy nagyon érdekelte, mit gondol az apja arról, ami valójában az ő lényének legmélyéből fakadt.
Korábban is mindig érdekelte, de most... ez most más volt. Most az anyjáról írt. Rettentően félt tőle, hogy apja esetleg túl indiszkrétnek, túl érzelmesnek, túl keserűnek, túl ironikusnak... vagyis egyszerűen fogalmazva... túl soknak ítéli majd az írását. Sok mindenben hasonlítottak az apjával egymásra, az ízlésük rengeteg mindenben egyezett... Könyvek, színházak, és bármilyen kulturális, társadalmi kérdés terén egyeztek úgy általában véve... A legtöbb dolgot hasonlóképp fogták fel, de ha voltak is nüansznyi eltérések, könnyedén tudtak beszélni róla. Viszont volt egy téma, amit több mint három éve nem említettek.... és ez Cecilia volt. Dalton édesanyja.
Az asszony halálát Dalton apja, Dawson azóta sem dolgozta fel... Dalton néha abban is kétkedett, hogy egyáltalán elkezdte-e már a gyászmunkát... Mert akárki akármit mond, ez iszonyatosan kemény munka volt. Az idő önmagában nem oldott meg semmit. Ó hogy is oldhatta volna meg? Le kellett buknia fájdalmának tengerében, egészen addig, amíg már nem kapott levegőt, hogy aztán zaklatott lelke végre szembesüljön a csalfán magára erőltetett közönnyel, szembesüljön vele, és Merlinre, elkezdjen harcolni ez ellen a fájdalom ellen. Volt idő, amikor erre még képtelen volt. Volt idő, amikor nem vágyott semmi másra, csak hogy elmeneküljön önmaga elől...  hogy valaki egy exmemoriammal megszabadítsa kínjaitól. De ez az idő elmúlt. Többé nem dugta homokba a fejét. Egyszerűen nem dughatta... De a fájdalmától akkor is meg kellett szabadulnia időnként. Nagyon is kellett. Ebben pedig jelen pillanatban egyetlen dolog volt valóban segítségére: a sólyom.
Az írás is segített valamelyest, persze, de az csak a fájdalom tüneteit kezelte... tompította... egy kis időre, amíg sebesen sercegett pennája a pergamenen. Arra a néhány órára enyhítette szenvedését, az elviselhetetlent elviselhetővé tette, de amint a múzsa magára hagyta, s egyedül, kiszolgáltatottan ott maradt a gondolataival, a fájdalom is visszatért. Viszont a sólyom más volt... Ha sólyommá változott, teljesen átlényegült, és... a magasban szárnyalva feloldozást nyert a valóság ezernyi szúró pillanata elől.
- Nagyon... nagyon szép Dalton - szólalt meg aztán, végtelennek tűnő idő után Dawson remegő hangon, s ahogy Dalton áthatón ránézett, észrevette, hogy a könnyeivel küszködik. Nem volt szokása, de egyszeriben elfogta a visszafoghatatlan késztetés, hogy odalépjen az apjához, és szorosan megölelje.
- Köszönöm - mondta lágyan, s addig ölelte apját, amíg úgy nem érezte, hogy a benne lévő feszültség kissé oldódni kezd. Ezután eleresztette, s látta, hogy szürkéskék szemeiből a sós könnycseppek immáron tényleg kibuggyanni készülnek. Dalton tudta, érezte, hogy apjának most magányra, egyedüllétre van szüksége... Talán most végre felszakadtak a sebek annyira, hogy gyógyulni tudjon a bennük rejlő fájdalom.
- Most mennem kell... még meg kell írnom egy nagyon hosszú esszét - vont vállat.
- Rendben...  és köszönöm, fiam - nézett mélyen a szemébe apja, majd bátorítón - s Dalton úgy érezte, hálásan - megszorította fia vállát.
Dalton búcsút intett, s pár pillanat múlva már ki is jutott a kastélyból. Úgy sietett kifelé, mint akit üldöznek. Apja könnybe lábadt szeme szinte felfoghatatlan volt számára. Most értette meg talán először az apját. Hogy miért nem beszélt soha az anyjáról... Felfogta, hogyha valaha megpróbálta volna, egyszerűen összetört volna. Belátta, hogy az apja egyszerűen még nála is jóval nagyobb kínokat élt át, s hogy nem volt olyan erős... Cseppet sem volt olyan erős, mint amilyennek gondolta. Ezen gondolatokkal rohant a tiltott rengeteg felé, majd elhagyva Hagrid kunyhóját, gondolt egyet, és... döntött...
Ahogy elérte a fákat, s a rengeteg árnyad adó menedéke rejtette el alakját a parkban sétálgató diákok elől, egyszeriben tudta, hogy át kell változnia. Muszáj...
- Amoveo Totalum - mormolta el csupán gondolatban a varázsigét, mire egy szempillantás alatt világosbarna, éjsötét szemű sólyommá változott, s szárnyalhatott... Mindent maga mögött hagyva, épp ahogy akarta. Tudata hamar kisimult, feltöltődött, élvezte a friss levegő érintését szárnyai alatt, s már épp arra gondolt, mi lenne, ha messzebb szárnyalna, el... ameddig csak bír, amikor.... a rengetegre lenézve varázslat szikráit pillantotta meg a fák között, nem sokkal alatta. Hogy mi is történt, nem tudhatta, de a zsigerei azt kiáltották, cselekednie kell, de piszok gyorsan. Alámerült hát az érának, s hamarosan rájött, mi zajlik éppen. Először a földön fekvő kentaurt pillantotta meg, majd két társát, akik dühösen kiáltottak és meredtek valaki felé... Daltonnak kétsége sem fért hozzá, hogy azt a valakit ellenségnek, célpontnak tekintik, s tekintetével az illető után kutatott. Aztán meglátta... vöröses haján kószán csillant meg a fény, zöld szemében egyszerre izzott félelem, s villant meg a küzdőszellem félreismerhetetlen tüze. A lány védeni próbálta magát újabb és újabb átkokat szórt támadóira, de... nem járt sikerrel, s egy óvatlan pillanatban meg is botlott. Dalton egy pillanatig sem hezitált, tudta, hogy segítenie kell. Most. Rögtön. Élesen vijjogva repült hát a legerősebbnek tűnő kentaur felé, aki hitetlenkedve meredt rá. Sólymok igen ritkán repülnek ilyen alacsonyan, mindig csak a fák fölött szokták őket látni, s olyanra még sosem került sor, hogy bármelyiküket is megtámadták volna. A kentaur megérezte, hogy ez bizony valami égi jel lehet...  s hogy jobban teszi, ha nem emel íjat a felé süvítő sólyomra. A sólyom fenyegető hangja és ijesztő, ragadozó pillantása elég volt ahhoz, hogy megfutamodjon, és leeressze íját, majd társa is hasonlóképp tett. Gyors pillantást váltottak, szavak nélkül is eldöntötték, hogy jobb lesz, ha inkább futni hagyják prédájukat.
- Most szerencséd volt, de ha még egyszer itt látunk... biztosra veheted, hogy nem kerülsz ki élve a rengetegből - szólt oda fenyegetőn a nagyobbik kentaur a lánynak, majd sarkon fordult és társával együtt dühösen elvágtatott. Dalton ezt nézve, megállt a levegőben. Végtelenül megkönnyebbült. De tudta, a lány még nincs biztonságban, mielőbb ki kell kísérnie a rengetegből, mielőtt valami más bajba keveredne, vagy a kentaurok többedmagukkal térnek vissza, ha másért nem, azért, hogy a földön nyöszörgő, sebesült társuknak segítsenek. Mikor alig két méterrel a föld fölött lebegett, erősen koncentrálva visszaváltozott, felvette ismét ember alakját. Érezte, ahogy lába újra hozzászokik a föld kemény érintéséhez, majd megrázva magát, éles hangon fordult a lányhoz.
- Talán megőrültél, és egyenesen a Szebb Napok Pszichomedimágiai Intézetből szabadultál? Vagy mi a szent thesztrálszarért akarsz öngyilkos lenni? - mérte végig frusztrált pillantással a lányt, de közben azért nem bírta megállni, és az illemnek megfelelően felé nyújtotta karját, hogy felsegítse a földről.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Elizabeth Hepburn - 2021. 03. 31. - 21:00:49
kentauria a kentauroké
2002 • április • 20

(https://i.pinimg.com/564x/ab/cf/60/abcf609f1bcd9644b0a3aa43e57a0cbd.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/59/06/89/5906898d1170d5bcb9d0fc18ffcde067.jpg)

to: D a l t o n

Nehezen mozgok, de pegpróbálom az összes maradék tartalék erőmet mozgósítani. Muszáj...lesz...felállni...az egyik kentaur már lőni készült, amikor egy éles vijjogás megzavarja őket. A kentaurok hátrálni kezdenek tőlem. Egy sólyom repül felénk a magasból. Pontosabban kellemetlen pajtásaim felé, én csak dermedten figyelem, mi történik. A szívem még a torkomban dobog, az eszem azt üvölti, most Beth, most fuss, de nem bírok ilyen gyorsan felállni. Nem is egészen a fájdalomtól, mint inkább a sokktól. Nem lennék egy nagy túlélő, azt  hiszem. Leeresztik az íjukat.
 - Most szerencséd volt, de ha még egyszer itt látunk... biztosra veheted, hogy nem kerülsz ki élve a rengetegből -
 Mi van? Az előbb még meg akartak ölni, most meg elmennek? Pislogok, mint tündérmanó a ketrecben. Azt gondoltam, ketten vannak, majd lelöcik szegény sólymot is. Apropó. Mióta segítenek a madarak az emberekenek? Egy Disney mesében lennék? A madár öltöztető ötlet mindig is tetszett. varázslattal persze hamarabb felöltözök, de ez meg olyan hangulatos. Mármint, mikor madarak öltöztetnek. Verebek, teszem azt, meg cinegék.
 - Talán megőrültél, és egyenesen a Szebb Napok Pszichomedimágiai Intézetből szabadultál? Vagy mi a szent thesztrálszarért akarsz öngyilkos lenni? -
 A megmentő hős sólymom szemvillanás alatt egy fiúvá változik. Hirtelen megmakkanni sem tudok, nyitom a számat válaszra, de nehezen jön ki rajta hang.
- Öngyilkos? De én csak...-  Megpróbálok feltápászkodni, ami némi felszisszenés kiséretében lassacskán sikerül.
- Nem akartam meghalni, csak a furkászaimoz szerettem volna eljutni. De valamikor rossz felé fordultam, és mire észrevettem, már késő volt.-  Magyarázom az idegennek, miután kissé lecseszett. Jó jó, lecseszett, de azért lehet, hogy ha nem téved erre, akkor a testrészeim már nem lennének egybe. Kissé ugyan megsértődöm, de mivel 1 perce még azt hittem, sanszos hogy meghalok, így ez az érces hangvétel most talán kevésbé érint érzékenyen.  - Ajj, a pálcám is..itt kell lennie valahol...-  Nem tudom, vajon a stressztől -e, de azt érzem, hogy mindjárt sírok is. Muszáj jó nagyokat nyelnem, nehogy itt elkezdjek bőgni. Amíg a pálcám keresem, hátat fordítok, így gyorsan a kicsorduló könnyeim is gyorsan letörlöm. Ne legyél már egy bőgőmasina, így ni, ez az, megy ez. Mély levegő, nyugalom. A pálca is itt lesz valahol és....tátám, meg is van! Letörlöm a fűfoltokat, és elrakom.
- Nem a legbarátságosabb faj. Pedig azt hiszem én lennék az egyik utolsó, aki bántaná őket. De tényleg, miért olyan nagy baj, ha az erdő szélén barangolok? Ártok én bárkinek? Nem, nem hiszem.
 Sikerült felhúznom magam, mert szerettem titokban itt lenni, békésen rajzolgati, és nem is gondoltam, hogy valaki, vagy valakik csak így rám támadnak. Hangnemem egyre dühösebb, és az első, akire ezt rázúdítom, az az előttem álló idegen. A bal bokám kezd zsibbadni, és nagyon sajogni, hiába nem állok rá teljes testsúllyal. Elugrálok fél lábon a tőlem pár méterre lévő fatörzsre, és felteszem a sérült lábam.
- Egyébként köszi, hogy..hogy errefelé jártál? Repültél?  Kisebb csend után fejezem be a teljes mondatom, miután a kis zavarom alábbhagy.  Remekül repülsz...-
 Az az igazság, hogy nem gyakran találkozom animágusokkal. Bár már 5 éve, hogy a varázsvilág az életembe lépett, még mindig vannak szituációk, amikben kissé kényelmetlenül mozgok. Ahogy az idegent figyelem, méginkább sebezhetőnek és kicsit bénának érzem magam. Egy magas, erős alak áll előttem, én meg úgy ülök itt, mint valami sebzett vad. Párbajban nem voltam soha rossz, de nyilvánvalóan az elmélet mindig is jobban ment. Kicsit elszégyellem magam, mert biztos vagyok benne, látta, mit bénázok össze a 2 kentaurral. Nyilvánvalóan ez egy Troll teljesítmény volt részemről.
- Azt hiszem, életem első halálos fenyegetése pipa-
 Fenyegettek meg már sok mindennel, szuperebbnél szuperebb kínzásokkal, de hála Merlinre megölni még nem akartak. A háború idején mindet elsősöket összegyűjtöttek, és lent elrejtettek, szerencsére nem került a nagy többségünk az élvonalba.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Dalton J. E. Hamox - 2021. 04. 01. - 20:39:24
Kentaurok prédája

a szél hangjai (https://www.youtube.com/watch?v=xyvIfFFXcKI)

Magát sem értette egészen, miért akadt ki ennyire erre az ártatlan lányra, aki láthatóan akaratlanul került életveszélybe... Mégis volt valami, ami attól a pillanattól fogva felháborította, s egyben végtelenül megrémisztette ebben a helyzetben, hogy megpillantotta a lány sziluettjét. Volt benne valami... nem tudta volna megmondani, hogy mi... ami miatt húsbamarkoló reszketés fogta el akár csak a gondolatra is, hogy ennek a lánynak baja eshet. Ezért kapcsolt rögtön megmentő üzemmódba. Ha úgy tetszik, meggondolatlanul, ösztönösen avatkazott közbe, önnön testi épségét teljesen figyelmen kívül hagyva. Hisz bár már pár hete teljesen sikerült elsajátítani az animágia folyamatát, azt Wunderlich professzor is megmondta neki, hogy átváltozott alakja még koránt sem elég erős... Hónapok szükségesek  még ahhoz, hogy tökéletesen ura legyen a sólyomnak, s ha addig, amíg ez a stabilitás nem következik be, sérülés éri... Nos... abba akár bele is halhat.
A súlyos figyelmeztetéssel azonban mit sem törődött, amikor szélsebesen repült a kentaur felé, aki rászegezte íját. Hogy mit tett volna, ha lelövi a varázslény? Bele sem gondolt... nem számított most ebben a pillanatban semmi, csak hogy a lányt biztonságban tudja. De amint az a bizonyos veszély megszűnt... Nos... Teljesen kifordult magából - külsőleg és belsőleg egyaránt - és egyenesen nekiesett a lánynak, akit érthető módon roppantul váratlanul ért Dalton átváltozása, na és nemkevésbé a hangnem, amit megütött vele szemben.
- Öngyilkos? De én csak...- habogta a lány, miközben megpróbált saját erejéből felállni, de ez nem sikerült neki.
- Nem akartam meghalni, csak a furmászaimoz szerettem volna eljutni. De valamikor rossz felé fordultam, és mire észrevettem, már késő volt - magyarázkodott a boszorkány, aki aztán zavartan a pálcája után kutatott. Dalton, csak nézte, ahogy hátat fordított neki, s pár pillanat múlva rálelt a varázslók legfontosabb mentsvárára.
- Aa... furmászaidhoz?! - bámult rá döbbenten, fejét oldalra billentve, úgy hogy ebbe a két szóba annyi ítélkezést sűrített, ami láthatóan már átütötte a lány ingerküszöbét, mert ezután már jóval felháborodottabb hangnemet ütött meg ő is.
- Nem a legbarátságosabb faj. Pedig azt hiszem én lennék az egyik utolsó, aki bántaná őket. De tényleg, miért olyan nagy baj, ha az erdő szélén barangolok? Ártok én bárkinek? Nem, nem hiszem - fejtette ki aztán a lány egész hevesen, s Dalton ha akarta sem tudta volna lenyelni a kényszert, hogy hangosan felnevessen.
- Végül is, nem ártasz senkinek... dehogy... csak komplett életveszélybe sodrod magad, de semmi gond... - rántott vállat nemtörődöm módon, mintegy mellékesen, mint akit nem is érdekel az egész igazán.
A kezét közben zsebre vágta, mert a lány láthatóan nem akarta igénybe venni a további segítséget, hanem kínkeservesen, de feltápászkodott magától.
- Egyébként köszi, hogy..hogy errefelé jártál? Repültél? Remekül repülsz... - jegyezte meg kisvártatva a boszorkány, s Dalton nagy nehezen kipréselt magából egy bólintást, meg egy morgást erre. Mégis mit mondjon? Köszönje meg a dicséretet? Képtelen volt rá... Hisz ha a lány nem járt volna tilosban, nem kellett volna közbelépnie, és akkor nem látta volna repülni sem. Ergo jobb, ha nem bátorítja hasonló emberi gesztusokkal a másikat, nehogy még véletlenül is úgy fordítsa le magában a helyzetet, mintha azzal bizony minden egy varázscsapásra rendbe jött volna, hogy megdicsérte, ahogy repül... Még akkor sem, ha történetesen el kellett ismernie, hogy valahol a gyomra táján finoman feldorombolt az elégedettség érzése. Akárhogy is, sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas rá, hogy az ő repülése legyen a téma. A lány láthatóan megsebesült, ahogy Dalton elnézte, csúnyán kificamította a bokáját, és mielőbbi ellátásra szorult.
- Azt hiszem, életem első halálos fenyegetése pipa - szólalt meg a bokáját fájlalva a másik, mire Dalton sóhajtott egy nagyot.
- Hát, ezzel nehéz vitatkozni... Na gyere, ahogy elnézem, csúnyán megsérült a bokád... Ne is próbáld tagadni, hogy rohadtul fáj! Szóval legjobb lesz, ha majd én viszlek be a kastélyba - jegyezte meg komoly hangon, majd néhány lépést közeledett a lányhoz, s ha nem ellenkezett, terve szerint egy mozdulattal felkapta az ölébe, és megindult vele a Rengetegből kifelé. Ha elhárította a közeledését, akkor is mellette maradt, hogy legalább a vállára támaszkodhasson bicegés közben.
- Na és mondd csak, milyen névre is szól az a halálos fenyegetés? - kérdezte menet közben még mindig elég ércesen.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Elizabeth Hepburn - 2021. 04. 04. - 16:39:37
kentauria a kentauroké
2002 • április • 20

(https://i.pinimg.com/564x/ab/cf/60/abcf609f1bcd9644b0a3aa43e57a0cbd.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/59/06/89/5906898d1170d5bcb9d0fc18ffcde067.jpg)

to: D a l t o n

Tisztában vagyok vele, hogy néha, de tényleg csak néha, megesik, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan én azt előtte elképzeltem, és megterveztem. Ez a mai kis kitérő sem így alakult, de azért azt nem kedvelem, mikor ezt az orrom alé dörgölik. Ez a fiú olyan, mintha megevett volna valami csípőset, de nem jut vízhez, ls inkább rajtam vezeti le ezt a csípősséget.
 - Aa... furmászaidhoz?! -  Ezt mondtam volna? Tessék, teljesen összezavar itt a magas termetével, az átható tekintetével, meg a goromba stílusával. - Akarom mondani a furkászaimhoz.-
 A döbbent képétől azonban hirtelen felkacagtam, egy pillanatra még a bokámba nyilaló fájdalom is elmúlt. Gyorsan abba is hagytam a nevetést, mert a végén még megv talál csipkedni.
- Jól van, bocsánat, nem nevetek.   Úgy tűnik, a morova srácnál kivertem a biztosítékot azzal a kijelentésemmel, miszerint, nem ártok én senkinek azzal, hogy az erdőben tartózkodom egy kis időre. Hangos de ingerült nevetésben tör ki, amitől azt hiszem, én is paprikás hangulatba kerülök.
 - Végül is, nem ártasz senkinek... dehogy... csak komplett életveszélybe sodrod magad, de semmi gond... -
 Mivaaaan? Ahogy ezt a módfelett cinikus hangvételű mondanivalóját befejezi, máris úgy érzem, hogy a fejem felforrósodik, és a felgyülemlett felháborodás füstje, a fülemen távozik. Érzem, igen, érzem ahogy kijön a fülemen, mert éget is. Tudom, most fog jönni a szóhányás, nem bírom visszatarta..
- Na idefigyelj! Az előbb kis híján megölt 3 kentaur, azt hittem pár percem van vissza az életemből, majdnem megállt a szívem, és te most komolyan ezért vagy felháborodva? Hát képzeld el, én is!
 Utolsó mondatomat elkiabálva még egy madár is megszeppenve elreppent.  Beth, kérlek, nyeld le a kitörni készülő könnyeid, nem használ az senkinek. Dühösen, kicsit zavarban, vöröslő fejjel nézem őt viszonylag hosszabb ideig némán. A gyomrom is elkezd remegni, mintha ficeregne benne valami.  
 - Na gyere, ahogy elnézem, csúnyán megsérült a bokád... Ne is próbáld tagadni, hogy rohadtul fáj! Szóval legjobb lesz, ha majd én viszlek be a kastélyba -
 Elindul felém. Dacosan és gyanakvóan nézek rá, egyrészt mert nem a legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam, másrészt, furán érzem magam, ha a közelemben van. Nem félek, vagy ilyesmi, csak zavarba jövök. Felállok, majd lassan bicegni kezdek. Talán még elbicegek, nem lehetünk olyan messze a kastélytól...igazából fogalmam sincs, mennyire tértem el a szokásos útvonalamtól, de gyengének sem akarok tűnni előtte. Óvatosan, de megindulok. Egy lépés, két lépés, felszisszen.
- ccc..sszzzz hogy a tündérmanóba...  Mielőtt még elesnék, az ismeretlen sólyom fiú már az ölébe is kap, amit egy halk sikkanttás keretében veszek tudomásul.  
  - Na és mondd csak, milyen névre is szól az a halálos fenyegetés? -  
 Na tessék, még mindig ez az érces hangnem. Most komolyan, ha segíteni akar, akkor válthatna barátságosabb hangvételre, ha meg nem, akkor meg ne játsza itt a nagy hőst. Nem vesz ám le a lábamról ez a jaj, de erős, menő sólyom fiú vagyok dolog..pff...tiszta ..izé... Megköszörülöm a torkom, és határozottan válaszolok leplezve bődületes nagy zavaromat.
- Elizabeth Hepburn. -  Na és a sólyom fiút hogy hívhatják? Bár attól tartok ezek után nekem csak sólyom fiú marad. HIába, az első benyomás minidg nyomot hagy az emberben. Egy zavarba ejtő kissé rideg sólyom. Erre a gondolatra automatikusan elmosolyodom.  
- És hogy hívják a srácot, aki csak így lazán elkergetett az előbb 3 kentaurt?-


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Dalton J. E. Hamox - 2021. 04. 05. - 17:45:24
Kentaurok prédája

a szél hangjai (https://www.youtube.com/watch?v=xyvIfFFXcKI)

Azt, hogy mennyire megzavarodott a történtektől, csak abból vette észre, mikor rájött, hogy fel sem tűnt neki, amikor a lány tévesen furmászoknak hívta azokat a bizonyos... hmmm... furkászokat.
 - Akarom mondani a furkászaimhoz - helyesbített a boszorkány, mire Dalton továbbra is hitetlenkedve bámult rá. Hallott ő már igen furcsa történeteket varázslókról, akik különféle vadon élő legendás lényeket tartanak háziállatként. A maga részéről soha nem fordult volna meg a fejében például, hogy egy varangyot, vagy egy patkányt simogasson, mert mégis mi lehet abban a jó?! Baglya sem volt saját, egész egyszerűen azért, mert nem volt rá szüksége, az egyetemi bagolyházból bármelyik példány megfelelt a célra. Kényelmes volt ez így, túl fiatal volt még ahhoz, hogy felelősséget vállaljon saját magán kívül bármi egyébért... Elég volt rajta tartania a szemét az apján, főleg ilyen távolságból...
De tudta, hogy egyes elvetemült, lénybolond varázsló- és boszorkánytársai attól sem rettennek meg, hogy a kerti törpéiket dédelgessék... Na de olyat még ő sem hallott, azidő alatt sem, amit a Roxfort diákjaként töltött el, hogy valaki a tiltott rengetegbe mászkáljon a furkászaihoz. A hely és az idő azonban nem volt alkalmas rá, hogy a kelleténél hosszabb kiselőadást tartson a lánynak a vadon élő lénytartás veszélyeiről, úgyhogy egy türelmetlen legyintéssel reagált most csak inkább a lány nevetésére.
- Tökmindegy.... - zárta rövidre a kérdést morogva. Egy dolog volt, hogy ez a lány fittyet hányva minden alapvető észérvre idemerészkedett a rengetegbe, Dalton gyanúja szerint ráadásul nem is először... na de az már egy egészen más dolog volt, hogy kinevette őt, amiért tök jogosan felhívta a figyelmet döntésének kockázataira.
Borzasztóan felpaprikázta ez a helyzet. Soha életében nem került még ilyen helyzetbe és nem volt ínyére, ahogy a lány élénk kacajjal gúnyt űzött belőle.
- Látom, legalább te jól szórakozol - szólalt meg továbbra is morcos képpel, mire a lány talán kicsit észrevette magát, mert így felelt.
- Jól van, bocsánat, nem nevetek - erőltetett magára egy kis komolyságot a másik. Dalton ezt hallva megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Csodálatos hír. Zene füleimnek... - szólt vissza, miközben komoly tekintetében játékosság csillant. Lassan, módszeresen pillantott végig a lányon, amíg az visszanyerte az egyensúlyát, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy túllendülnek a fiatalok ezen az ellenségeskedő hangnemen, de... aztán Dalton következő beszólása végleg kiütötte a biztosítékot.
- Na idefigyelj! Az előbb kis híján megölt 3 kentaur, azt hittem pár percem van vissza az életemből, majdnem megállt a szívem, és te most komolyan ezért vagy felháborodva? Hát képzeld el, én is! - vitatkozott vele a lány olyan hévvel, hogy Daltonnak egy füstölgő sárkány jutott róla eszébe. Ez volt az a pont, amikor tudatosan visszavett egy kicsit a hegyibeszédből, mert belátta, hogyha így folytatják, soha nem keverednek ki az erdőből, és nem tudja majd biztonságban a lányt, pedig ez feltett szándéka volt. Ha a kentaurok egy rövid időre el is vágtattak, nem lehettek biztosak abban, hogy nem térnek vissza záros határidőn belül, ezért cselekvésre szánta el magát. Lassan, nyugodtan közelítette meg a lányt, bízva abban, hogy nem utasítja el a segítséget...
Az előbbi kis közjátékkal azonban láthatóan sikerült annyira megsértenie őt, hogy puszta dacból egyedül akart megindulni a kastély felé, ám ez a terve pár lépés után kudarcba fulladt.
- ccc..sszzzz hogy a tündérmanóba... - szisszent fel, s Dalton ezt a pillanatot ragadta meg, hogy finoman felemelje és ölbe kapja őt. Olyan könnyű volt, hogy meg sem kottyant neki a súlya. Bár első ránézésre talán Dalton nem tűnt annak a tipikus izomkolosszusnak, hisz ő sokkal inkább szálkás természet volt, de a szikár külső mögött valódi erő rejlett.
A finom sikkantás, melyet a lány hallatott, mikor ölbe kapta, megmosolyogtatta Daltont. Kíváncsian hallgatta aztán a válaszát, és gondolatban ízlelgette a hallott nevet.
Elizabeth Hepburn. Vajon hogy becézik? Elizának, Liznek, Bethnek? Vagy valami egészen másnak? Tűnődött el, miközben valami nagyon finom, édeskés illatra figyelt fel, ami egészen biztosan a lányból áradt.
- És hogy hívják a srácot, aki csak így lazán elkergetett az előbb 3 kentaurt? - érkezett aztán a viszontkérdés, amire Dalton immáron eggyel normálisabb hangon felelt:
- Dalton Hamoxnak... - feleslegesnek érezte másik két keresztnevét is említeni, az esetek nagy többségében így szokott bemutatkozni. Bár a szülei a régi családi hagyományt követve három keresztnevet adtak neki, napi életében kizárólag az elsőt használta, a többi csak bonyolította volna a dolgokat. Sejtette, hogy Beth hamar összerakja majd magában, hogy valami köze lehet a mágiatörténet professzorhoz, elvégre a Hamox nem túl gyakori vezetéknév.
- Különben mihez akartál azokkal a furkászokkal kezdeni? Remélem te is belátod, hogy örökre búcsút kell venned tőlük ezek után - folytatta a korábban megkezdett papolást, de már lágyabb hangon.
- Kérlek, itt és most ígérd meg nekem, hogy soha többet nem merészkedsz az erdőbe! - pillantott meglepően oltalmazón a zöld íriszekbe, ahogy a fák levelei finoman lengedeztek körülöttük a szélben.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Elizabeth Hepburn - 2021. 04. 11. - 14:09:03
kentauria a kentauroké
2002 • április • 20

(https://i.pinimg.com/564x/ab/cf/60/abcf609f1bcd9644b0a3aa43e57a0cbd.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/59/06/89/5906898d1170d5bcb9d0fc18ffcde067.jpg)

to: D a l t o n

Valahol mélyen tudom, hogy igaza van a sólyom fiúnak, nem kéne erre fele mászkálnom, de ha tudná, hogy sokszor ez az egyetlen hely, ahol megnyugszom, és megnyílhatok. Itt merek olyan dolgokról gondolkodni, amikről a kastélyban sehol. Nem azért, mert félek, hogy valaki beleolvas a fejembe, egyszerűen egy ösztönös védekeő mechanizmus miatt nem merek emlékezni dolgokra. De ha eljövök ide, itt bátrabb vagyok. Bátrabb, mint bárhol máshol. Ez az igaság. És ezt azt hszem, most fogalmaztam meg magamnak is először. Hát ilyen hely ez. Félelmetesen csodálatos. Félelmetes, de csodálatos. Jó, hogy van egy hely, ahol elengedhetem az elmém is. Nem lehetnek a gondolataim örökre bezárva. Néha ki kell engednem őket, hogy építsenek. Hajj, mindegy, úgyis visszajövök. Mindig visszajövök.
 - Dalton Hamoxnak... -
  Hamox..hát pont mint Hamox profnak. Vajon rokonok? Végülis nem egy Smith, vagy Jones, amiből találsz egyet minden második utca sarkon.  
- Hamox professzor rokona vagy? Talán a fia? -
 Nem lehet könnyű egy tanárnak a gyerekének lenni. Azt gondolja az ember, hogy otthon is nagyok az elvárások, hiszen egy tanr gyereke nem hozhat szégyent a szülőkre. A tanár gyerekének mindig jó tanulónak kell lennie. Legalábbis én így képzelem el. Az igaz, hogy akiket én ismertem, és a szülei tanárok , mind nagyon okosak voltak. Még nálam is előrébb jártak egy lépéssel, ami lyukat vájt az önérzetemben, és néha elöntött a féltékenység füstje.  
  -Különben mihez akartál azokkal a furkászokkal kezdeni? Remélem te is belátod, hogy örökre búcsút kell venned tőlük ezek után -
  Megrázom a fejem tiltakozásképp, még mielőtt időm lenne válaszolni.  
- Azt nem tehetem.  -  Olyan nagyot sóhajtok, hogy én is elszomrodom tőle. Dalton szemébe nézek, hiába jövök zavarba tőle.
- Tudom, hogy nem a legveszélytelenebb hely, de... ez az egyetlen olyan hely, ahol a gondolataim kiereszthetem.
 Már várom a szemforgatást, a fölényes hangnemet, de bármit is tesz vagy mondd, nem mondok le erről a helyről. Minden héten kijövök, csak talán kicsit óvatosabb leszek, és jobban felkészülök. Ez minden, amit megtehetek.  
- Dalton, leteszel egy kicsit? Csak egy pillanatra álljunk meg.-
  Azt hiszem, már tudom, merre lehetünk. Szeretném, ha Dalton lerakna csak egy pillantra, hogy mutassak neki valamit. Kiszökni a karjai közül jelenleg kicsit nehézkes lenne, de pont itt vagyunk, már csak pár lépés és oda érünk, ahol ücsörögni szoktam. Ott is van. A kis mohás fatörzs. Az oldalában van is egy kis jegyzetfüzet, amit én raktam oda. Tele van skicekkel. Az egyik oldalon még apámat is lerajzoltam, piás üvegekkel a kezében, és azt, ahogy anno 11 évesen eltüntettem. Sophie szerint ez nagy dolog, és biztos nagy a varázserőm, de én ezt nem gondolom. Persze azért jól esett ezt hallani, de ha olyan nagy erőm lenne, akkor most nem cipelne valaki az ölében, és nem égtem volna le előtte.  
- Mondd csak...milyen egy tanár fiának lenni? Nehezebb vagy könnyebb, mint..   Mint akinek varázstalanok a szülei. Mondd csak ki Beth.   akinek nincs tanár rokona.-  
 Bravo. Ez a bátorság? Komolyan? Ezt a bátorságot kozza ki belőled a rengeteg Beth? Tényleg, ha így van, igazán semmi értelme ide járkálnod. Ide járkálnom. Inkább érdeklődve figyelem Daltont, háta jobban megismerem a megmentőm. Bár elég lekezelő a stílusa, mégsem tűnik annyira...szóval..Kevésbé érzem magam furán, ha beszél magáról. Végül is megmenttette az életem nem? Teljesen normális hogy érdeklődöm iránta..izé felőle nem? Nem?  



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Dalton J. E. Hamox - 2021. 04. 18. - 15:21:57
Kentaurok prédája

a szél hangjai (https://www.youtube.com/watch?v=xyvIfFFXcKI)

Eleve sejtette, hogy Elizabeth rögvest kitalálja, honnan fúj a szél a vezetékneve kapcsán, és ez így is lett.
- Hamox professzor rokona vagy? Talán a fia? - tette fel a magától értetődő kérdést Beth, mire Dalton röviden, egyszerűen bólintott. Az, hogy az apja fia, nagyon sok tekintetben meghatározta őt, mégsem akarta, hogy eluralkodjon rajta a vér szava. Sőt, nem is hagyta... A Hamox família hosszú-hosszú évtizedekre visszamenően pedagógus família volt, s bár apja nem mondta ki, bizonyára örült volna, ha követi a hagyományt, de Daltonnak más volt a szándéka. Roxfortos kora óta tudta, hogy auror akar lenni, és végzősként már az is körvonalazódott számára, hogy ezen belül is amneziátornak fog tanulni. Szerencsére gond nélkül felvették a Godrikra - és bár a kortársai közül sokan azt pedzegették, hogy ehhez sokat hozzátett származása, hogy történetesen a Godrik volt professzorának fia - ő tudta, hogy nem ennek köszönhette a sikert. Vagyis nem olyan értelemben, ahogy mások hitték. Hisz azt nem tagadhatta le, és nem is akarta, hogy a szülei példája, az alázatos, kemény tanulás, szorgalom, és az ezzel járó műveltség olyan értékek voltak számára, amit az anyatejjel szívott magába. Nem is volt kérdés soha, hogy ő is egyetemen akar majd továbbtanulni. De azt mindig tudta, hogy ő nem való pedagógusnak. Alapvetően nem szerette a tömeget, nem volt extrovertált alkat, sőőőt... Legjobban egyedül szeretett lenni a kampuszon is, egy könyvet olvasgatva az akadémiai levéltárban, vagy az egyetemi parkban, egy fa göcsörtös törzséhez támasztva, szerzeményein dolgozva lehetett őt leggyakrabban megtalálni. Ha mégis részt vett egy-egy godrikos eseményen, az azért volt, mert szerette volna megfigyelni az embereket... gyakran megihlették mások szavai, mozdulatai, és ilyenkor sosem érezte azt, hogy feleslegesen múlatná az időt, hisz amikor visszatért a kollégiumi szobájába, élvezettel vetette papírra az élmények révén szerzett gondolatokat.
Szinte biztosra vette, hogy a mai történések jó ideig adnak majd inspirációt számára az írásban. Ahogy Beth-t a karjában tartva igyekezett a rengeteg széle felé, egyszerre élte át a pillanatot a jelenben, és raktározta el annak minden apró momentumát az emlékezetébe. A lány édesen friss illatát, karcsú derekát, ahogy puhán karjához simult, az erdő morajlását és a felhős eget, amely már lassanként a szemük elé tárult, minden lépéssel egyre jobban. Nem tudta miért, de úgy érezte, sorsszerű ez a mai találkozás, és attól a pillanattól, hogy megmentette Bethet, valami furcsa oknál fogva felelősnek érezte magát érte. Ezért is bosszantotta fel rendkívüli módon a lány válasza.
- Azt nem tehetem - válaszolt szomorú sóhajjal a lány.
- Tudom, hogy nem a legveszélytelenebb hely, de... ez az egyetlen olyan hely, ahol a gondolataim kiereszthetem - hangzott el a magyarázat, ami úgy felidegesítette Hamoxot, hogy egy pillanatra teljesen lefagyott, még lépni is elfelejtett. Szólni sem szólt semmit, mert úgy érezte, amit mondana, az bizony nyomdafestéket nem tűrne. Megértette valahol persze a lány szavait, hisz ő maga is magányos típus volt, vágyott az elvonulásra, na de azért a roxforti kastély és birtok elég nagy volt ahhoz, hogy megfelelő menedéket találjon magának a lány...  A kis hatásszünet után Dalton továbbindult, és felkészült rá, hogy kulturáltabb módon közölje a véleményét.
- Ha egyedüllétre vágysz, a Szükség szobája is megfelel a célnak, nem? Azt amúgy is olyanra alakíthatod gondolatban, amilyenre csak akarod... Még erdő is lehet, ha ez a mániád - osztotta meg gondolatait szemforgatva, de jóval szofisztikáltabban, mint ahogy eredetileg a fejében tette volna.
- Dalton, leteszel egy kicsit? Csak egy pillanatra álljunk meg - szólalt meg kisvártatva Beth, mire még mindig az előző sokknak köszönhetően szó nélkül engedelmeskedett, és letette a lányt.
- Mi az, mit szeretnél mutatni? - kérdezte kisvártatva, ösztönösen a közelükben lévő mohás fatörzs felé pillantott, és el is indult arra, amikor a tekintete észlelt valami oda nem illőt, talán néhány papírlapot? Mivel Beth kissé nehezen járt, előtte ért oda, és már nyúlt is a lapok felé, amikor valami azt súgta neki, hogy...
- Szabad? - kérdezte halkan, mert érezte, hogy ez talán a lányhoz tartozik. A saját példájából tudta, mennyire érzékeny tud lenni az ember, ha a tulajdonáról van szó... A kollégiumi szobájában többféle védőbűbájjal elzárva tartotta a füzeteit, amiben az írásai voltak, és belehalt volna, ha illetéktelen kezekbe kerültek volna.
- Mondd csak...milyen egy tanár fiának lenni? Nehezebb vagy könnyebb, mint..  akinek nincs tanár rokona -  kérdezte Beth. A mondat vége valahogy furcsán, idegenen hangzott Dalton füle számára, mintha - amikor gondolatban hangzott még csak el, még más akart volna lenni, mint már kimondva.
- Is-is, azt hiszem. De azért meg lehet tanulni együtt élni ezzel... Szerintem alapvetően attól függ, hogy milyen a kapcsolat a szülő és a gyerek között. A pedagógus mivolt önmagában csak kicsit ront, vagy javít ezen - felelte vállat rántva. Nem akarta a dolgot ennél jobban kitárgyalni, más körülmények között, talán egy csésze tea mellett, régebbi ismeretség esetén hosszabban kifejtette volna, hogyan érez a felé irányuló kimondatlan elvárások kapcsán, de most... nem akart belemenni ebbe. Úgy érezte, a lány panaszkodásnak venné, amit mond, és esze ágában sem volt azt az érzetet kelteni benne, hogy neki nehéz sora van. Hisz a szülei imádták, mindent megadtak neki, egész életében hozzájuk állt a legközelebb. Mégis mi baja lehetne akkor? És ha igazán őszinte akart lenni magához, akkor tudta, hogy teljesen rendben van a származása, még akkor is, ha néha nehéz volt felnőnie ahhoz a piedesztálhoz, amire már kisgyerekként felemelte a családja.
- Neked mivel foglalkoznak a szüleid? - kérdezett vissza aztán érdeklődve, kissé oldalra billentve a fejét, s közben akaratlanul is megakadt a tekintete a lány élénkzölden csillogó íriszein, és a bájos arcot keretező szélfútta, vörös tincseken.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Elizabeth Hepburn - 2021. 04. 19. - 19:41:24
kentauria a kentauroké
2002 • április • 20

(https://i.pinimg.com/564x/ab/cf/60/abcf609f1bcd9644b0a3aa43e57a0cbd.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/59/06/89/5906898d1170d5bcb9d0fc18ffcde067.jpg)

to: D a l t o n

Figyelem minden pisszenését, minden reakcióját, és elsőre úgy tűnik, egyszerűen nem tudok jót mondani neki. Mintha rossz választ adnék egy vetélkedőn, miközben itt mutogatta el, melyik a helyes válasz. Válszd a B-t, választ a B-t, súgta volna, de én meg csak azért is a D-t válaszoltam, és ezt a bődületes hülyeséget nem akarja elhinni. Az arckifejezéséből hirtene, azt sem tartom kizártnak, hogy itt rögtön lepottyant, ezért aztán felkészültem a talajra esésre, ha úgy adódik, a talpamra érkezem. Kicsit viccesnek tartom, de ezt még véletlenüül sem mondom most el neki, mert ki tudja. Még a végén úgy megorrol rám, hogy visszahajít a kenturokhoz. Na, akkor aztán bajban lennék.
 - Ha egyedüllétre vágysz, a Szükség szobája is megfelel a célnak, nem? Azt amúgy is olyanra alakíthatod gondolatban, amilyenre csak akarod... Még erdő is lehet, ha ez a mániád - 
 A szükség szobája. Bleeh. Na, az lenne aztán a valódi. Mikor itt van az orrom előtt az eredeti. Persze, majd nyilván beérem egy varázs szobával. Tegyük fel, van egy csomó aranyad, meg tudsz venni egy eredeti ...valami ereklyét, de kicsit veszélyes, ám annál érékesebb, pótolhatatlanabb. De Kínálnak neked egy hamis gagyid, amit Mundungus akar rád sózni. Biztonságos darab ugyan, de csak egy jó hamisítvány. Akarnád azt a hamis cuccot? Nyilván nem. Vagyis én egészen biztos nem. Máskor ezt szemrebbenés nélkül közölném a másikkal, de akkor tényleg faképnél hagyna. Nem akarom. Inkább hallgatok.
 - Mi az, mit szeretnél mutatni?
 Amit látok. Azt szeretném megmutatni. Ami nagy szó Dalton, még senki sem látta, így ha ki merészelsz röhögni felcsimpaszkodok rád, és lerángatom a füleid a fejedről. Ezt valóban ki szeretném mondani, nyíik is a szám, de megelőz. Előveszi a füzetet, aminek a szélei kicsit megnedvesedtek. Elsápadok hirtelen, meg kell kapaszkdonom az egyik fa tövében. Tudom, hogy meg akartam mutatni neki, csak mégse késuültem még fel. Hogy valaki....Merilnre. Biztos rondák. Igen, most hogy ár emlékszem, nem is szépek. Biztosan maszatosak is. Azt fogja mondani, hogy pocsék, és ezért igazán ne jöjjek. És apám! Megtudja hogy apám egy alkoholista senki! Falfehér leszek, most már szinte kapaszkodom abba a vékonyka kis fatörrzsbe, ami mellettem van.
 - Szabad? -
 MIt mondjak...A szellő az arcomba csap pár hajszálat. Behunyom a szemem, talán így is maradhatok, és akkor nem látom, ahogy kinyítja A füzetem. De nem. Látni akarom, nem csak hallani. Ha rossz vagyok, hát egyszer úgyis meg kell hogy tudjam, akkor legalább sose akarok jeletkezni az MMM-re. Megmondom Loiusnak is, hogy ne számítson rám, nem leszünk évfolyamtársak. Pedig jó lett volna. Nem úgy menni oda, hogy senkit sem ismerek. Bátorságot és elszántságot öntök magamba, és kinytom a szemem. Dalton még vár a válaszomra. Ám legyen. Szelíden rámosolygok, bár szememben látszik, hogy féltem őket. Magamat.
- Persze, nyisd csak ki. És...ha nem tetszik, nem baj. Légy őszinte velem kérlek. Nem szeretem a maszkolást.-
 Ez egyébként igaz. Ha meg kell tudnom valamiről, hogy nem megy, béna vagyok, akkor azt hallanom kell. Ami nem megy, azt kár erőltetni. Van, amit nem lehet könyvekből bebiflázni. Ezért nem megy a bájitaltan se. Csak akkor kapok belőle kíválót, ha valami elméleti dolgozat van.  
 - Is-is, azt hiszem. De azért meg lehet tanulni együtt élni ezzel... Szerintem alapvetően attól függ, hogy milyen a kapcsolat a szülő és a gyerek között. A pedagógus mivolt önmagában csak kicsit ront, vagy javít ezen- Úgy érzem, olyasmire kérdeztem rá, ami talán kicsit indiszkrét. Közben én is odaérek Daltonhoz. Kezében a füzet, az a rongyos, foltos viharvert füzet. Lesütöm a szemem, igazán nem akartam rosszat kérdezni.  
- Igen, persze, biztosan...elnézést a kérdésért...-
 Leülök, mert vagy a bicegéstől, vagy a mérhetetlen zavaromban, de kifáradtam.  
- Ülj le mellém. Így olyan fura.-
 Ez az egész most olyan furcsa. Ahogy a karjában cipelt, ahogy a kezemet a nyakán összekuncsoltam, ahogy éreztem a minden lélegzetvételét, és ahogy néz. Hogy hirtelen nem tudom, mit tegyek, mit csináljak a karommal. Minden olyan furcsa. Hogy számít, mit mond, és ezért most az is számít, mit mondok én.   
- Édesanyám könyvtáros. Édesapám jogász. Mindketten...mindketten varázstalanok. -
 És hát ennyi. Ennyi az, amit általában tudnak róla a háztársaim, meg a tanárok, és mindenki. Ez a publikusabb része. Ezt egyáltalán nem szégyellem. Mikor valaki kérdez róla, milyen muglik között élni, szívesen mesélek, és gond nélkül kikerülöm a számomra kényesebb részleteket. Rejtegetem, mint furkász a kincset. De tudom, hogy beszélni akarok róla, és egyszer majd valakinek fogok is. 5 éve vagyok már itt, lassan el kéne engednem a nehezteléseim egy részét. Meg itt van ez a féltestvér dolog. Olyan új még, nem tudom, az érzéseim viharában hol is landol majd.  Kérdeznék még tőle, de nem tudok. Csak ülök itt némán, néha ránézek, néha zavartan elkapom a tekintetem. Ez a pillanat is elérkezett. Beth Hepburn csendben ül. Ha nem is történelmi pillanat, de egy naplóbejegyzést csak megérdemel.  





Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Dalton J. E. Hamox - 2021. 04. 21. - 14:45:03
Kentaurok prédája

a szél hangjai (https://www.youtube.com/watch?v=xyvIfFFXcKI)

Dalton nem tudhatta biztosan, hogy azért nem reagál a Szükség szobájának ötletére a lány, mert ezzel meggyőzte az igazáról, vagy épp ellenkezőleg, fütyült a tanácsra. De valami azt súgta neki, hogy az utóbbi eshetőség áll fent, csupán Beth nem akarja őt tovább idegesíteni makacsságával. A lány meglepően szótlan maradt akkor is, amikor Dalton rákérdezett, hogy mit szeretne mutatni. Végül nem volt szükség szavakra, mert a férfi magától is kitalálta, mi lehet olyan fontos, amit Beth meg akar osztani vele.
Ahogy közelebb lépett a fatörzshöz, és a füzet után nyúlt, már sejtette, hogy rendkívüli pillanat lehet ez mindkettőjük számára. Kutatva pillantott a lány élénkzöld íriszeibe, mintha nem is szavakban kérné az engedélyét. Valamiért úgy érezte, mintha nem csak egy viharvert füzet lapjaiba, hanem a lány érzéseibe, gondolataiba nyerne most bebocsátást.
- Persze, nyisd csak ki. És...ha nem tetszik, nem baj. Légy őszinte velem kérlek. Nem szeretem a maszkolást - mondta Beth, mire Dalton izgatottan nyitotta szét a füzetet, hogy megpillantsa a benne rejlő kincset. Merthogy kincs volt az, amit a kezében tartott, abban egész biztos volt. Ha másnak nem is, hát a lánynak igen... épp ezért olyan óvatosan, finoman forgatta a lapokat, mintha a legtörékenyebb varázstárgyat tartotta volna a kezében. A rajzokat lassan, gondosan szemlélte végig, vigyázva lapozott, nehogy véletlenül elmaszatolja az alkotásokat az ujjával. Szótlanul, csodálkozó pillantással nézte végig mindet, voltak köztük tájképek, rajzok varázslényekről, no és portrék is. Látszott, hogy a lány számos műfajban otthon van, és igen magas szinten űzte őket. Dalton főként az lepte meg, milyen sokszínűek a rajzok, és mégis, valahogy olyan egységes képet alkottak. Be kellett magának vallania, hogy első ránézésre ezt a művészi érzékenységet és részletgazdag látásmódot nem nézte volna ki Bethből.
- Efelől nem kell aggódnod... ha kritikáról van szó, magam is a kendőzetlen őszinteség híve vagyok... - kezdte mondanivalóját, miközben újabb pillantást vetett az egyik műre, ami különösen megfogta. A rajz egy férfit ábrázolt... aki már így kép alapján sem volt szimpatikus Daltonnak. Volt benne valami zavaró...nem is a vonásai... hanem inkább testtartása és kisugárzása riasztotta Daltont.
- Ezek a munkák nagyon jók, Beth... és egyben... felkavaróak - vallotta be őszinte véleményét, lágy félmosollyal az arcán.
- Mióta rajzolsz? - kérdezte érdeklődve, majd az invitálásra - a füzettel a kezében - leült Beth mellé. Látta  a lányon, hogy valószínűleg túl kurtán válaszolhatott az apjával kapcsolatos kérdésre, mert Beth visszakozni kezdett és talán kicsit zavarba is jött. Gyakran esett meg vele, hogy zárkózottságát mások ridegségnek, beképzeltségnek hitték, s tartott tőle, hogy esetleg Beth is így vélekedik majd róla a válasza alapján, ezért utólag hozzátette:
- Nincs semmi baj... nem kérdeztél semmi rosszat, csak... kicsit nehéz a szüleimről beszélnem. Édesanyám öt éve elhunyt egy máig ismeretlen kórban, és azóta... - hosszan sóhajtott. - Valahogy olyan, mintha nem csak őt veszítettem volna el. Apám teljesen beletört a gyászba - vallotta be lassan, meglepett hangon, mintha őt magát is meglepné, hogy ezt elmeséli a lánynak .A leginkább az döbbentette meg, hogy nem is volt nehéz megnyílni neki. Valahogy biztosan érezte, hogy a lány soha nem élne vissza azzal, amit elmond. Ezután Beth szüleire terelődött a szó.
- Édesanyám könyvtáros. Édesapám jogász. Mindketten...mindketten varázstalanok - mesélte a lány. Bár szavaiban nem volt semmi fájdalmas, Dalton valahogy mégis azt érezte, érzékeny, ingoványos talajra tévedtek. A lány pillantása valahogy olyan komorrá változott, miközben a szüleiről beszélt. Dalton szerette volna valahogy megvigasztalni ezt a különleges teremtést, de fogalma sem volt, mit is mondhatna.
- Nehéz lehet ennyire másnak lenni, mint a szüleid - jegyezte meg halkan, kis szünet után. Ha valamit, hát ezt neki soha nem kellett megtapasztalnia igazán... hisz ízig vérig a szülei gyermeke volt. Arcvonásai apját, szeme anyját idézték, természetében pedig egyenlő arányban keveredett Dawson komolysága és Cecilia játékossága. Bár ezutóbbit csak azok tudták Daltonról, akik nagyon mélyen ismerték őt.
- Vannak testvéreid? - kérdezte aztán kíváncsian, bízva abban, hogy a lány nem tartja majd indiszkrétnek a kérdést. Remélte, hogy nem egyke, mint ő... szerette volna, ha Beth családjában lenne olyan, aki igazán, mélyen megérti őt.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Elizabeth Hepburn - 2021. 04. 25. - 19:46:01
kentauria a kentauroké
2002 • április • 20

(https://i.pinimg.com/564x/ab/cf/60/abcf609f1bcd9644b0a3aa43e57a0cbd.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/59/06/89/5906898d1170d5bcb9d0fc18ffcde067.jpg)

to: D a l t o n

Ahogy ujjai a lapjaim között siklik, végig csak a szívem dobogását hallom, de olyan hangosan, hogy aggódni kezdek, vajon nem hallja e ő is. Mert akkor mit fog szólni? Lassan lapozza végig, és én közben végig a szemeit nézem, hátha kiolvasok belőlük valamit. Nem is értem, miért is akartam megmutatni neki ennyire? Hiszen senki se látta még. Azon kapom magam, hogy éerdekel hogy mit mond, mit tesz. Hogy mi a véleménye a rajzokról. Azokról a rajzokról, ami nyilvánvalóan én vagyok. A füzet én vagyok. Vagyis persze a rajzaim, de a rajzaim az én vagyok. Jaj, hát miket is beszélek megint magamban?
 - Ezek a munkák nagyon jók, Beth... és egyben... felkavaróak -
 Mi? annyira figyeltem a szemeit, hogy szinte beleszédültem. Mit mondott? Hogy Jók? Vagy mi? Hogy rosszak, förtelmesek és felkavaróak? A szívem  ekkora stresszt már lehet, ki se bír. Mit nekem a kentaurok veszedelme, mikor nem tudom, mit mondott a rajzaimra! Arca lágy félmosolyra változik, és én csak szívből remélem, hogy azt mondta jók, és felkavaróak, nem azt hogy borzalmasa és felkavaróak. Válaszként egy zavart kis félmosolyt küldök, azt hiszem, ez mind a két változatra megfelelő.
 - Mióta rajzolsz? -
- Nem is tudom. Talán 6 éves korom óta.
 Valaki szavakkal mesél történeteket, én a firkálással. Kiskoromban is mindig lerajzoltam amit látok. Volt hogy kicsit máshogy rajzoltam, mint ahogyan láttam. Kicsinosítottam, kiszíneztem. Talán majd a kentauros történetet is lerajzolom egyszer. Mikor már tudom, mit is láttam. Amikor az emlékeim tisztábbak, és nem ilyen kusza minden. A szavak hol nehezen jönnek a számra, hol meg csak kibuknak, és én nem tudom őket úgy irányítani, ahogy szeretném. Van a füzetben egy rajz. A kedvencem. Az egész lap szinte fekete. A fehér részek a csillagok. Igaz, azt nem itt rajzoltam, hanem otthon. Ezért  mikor rá nézek, az otthon jut az eszmbe. A rajz az otthoni csillagos eget ábrázolja. Fullasztó nyári estéken mindig kint vagyok a ház előtti közöt kis kertben, és csaj hajnalban megeyek be a házba aludni. Órákig csag gondolkodok. Gondolkodok a múlton, és a jövőn. Az elképzelt jövőn. Aztán hajnalodik, és aludni térek. Júliusok..  
  Nincs semmi baj... nem kérdeztél semmi rosszat, csak... kicsit nehéz a szüleimről beszélnem. Édesanyám öt éve elhunyt egy máig ismeretlen kórban, és azóta... Valahogy olyan, mintha nem csak őt veszítettem volna el. Apám teljesen beletört a gyászba.-
 Szavai olyan hangosan csengnek a fülemben, mint a templomi harangok. Reakcióm engem is megijeszt. Ahogy befejezi a mondatot, hirtelen a kezem az övéhez érintem. Mint amikor rá is akarod rakni a kezed, de nem is nézel oda, csak úgy odaér az ujjad, a kézfejed..majd mint egy villámcsapás, gyorsan le is csúsztatom, mint ha ott se lett volna. És én abban reménykedem, hogy nem is vette észre, és hogy észre vette. Mind a kettőben. A beszélgetés szerencsére tovább terelődik az én szüleimre. Könyvtáros. Milyen szárazan hangzik. Én mennyire szeretem ezt a száraz könyvtár dolgot! A pergamen illatát, a könyv illatát, a csendet,a mi ott van. Mindent egyben. Ami szoromú az egész dologban, nem is z hogy varázstalanok, hanem hogy én ezt néha bánom. Egyre többször. Éjszakánként eszembe jut, mi lett volna ha itt növök fel, mennyiben lenne ás az életem. Vajon apám akkor is ivott volna? Talán igen...talán nem. Sosem tudom meg, és nem is kéne ilyeneken gondolkoznom. Minek is pörgök olyasmiken, ami csak árt nekem és értelme sincs?
 - Nehéz lehet ennyire másnak lenni, mint a szüleid-
 Tudom, hogy igaza van, mert igenis nehéz. Piszok nehéz, mert egyedül érzed magad. Ezzel együtt pedig örülök is neki, hogy messze vagyok, és nem csak fizikailag. Aztán eszembe jut, hogy nem is igazán akarok panaszkodni, hiszen Dalton édesanyja nincs már köztünk. Nem tudom, hogy milyen érzés, de biztos rosszabb, mint hogy apám rá kapott az italra és neki ígért örök hűséget. Ez mind eltörpül mellette. Annyira, hogyha tudnám, milyen elveszíteni egy szülőt, belesajdulna a szívem.   
- Néha nehéz, de  távolság könnyít rajta. Itt a helyemen vagyok, és ez megnyugtat. Feledteti a másságot, a különbözőséget.
 - Vannak testvéreid? -
 Most akkor van? Vagy nincs? Létezik? Jacob létezik, bármit is teszek,vagy nem teszek. Ő van. BIztos aranyos, gőgicsél, meg minden, amit egy kisbaba csinál. És ártatlan. Jacob még egy ártatlan kis baba. Mégis rosszul leszek, ha rágondolok. Rossz lennék?
- Alapesetben, ha pár héttel előbb találkozunk, akkor azt válaszolnám talán kicsit keserűen, hogy nincs. De mivel most találkoztunk, nem mondhatom ezt. Többé már nem.
  Veszek egy nagyobb levegőt, talán a szívvdobogásom is lelassul, és ki fogom mondani hangosan. Ezt is. És neki mondom ki először.
- Jacob, 5 éves. Ennyit tudok róla. Akkortájt született, mikor én idekerültem. Ő a...féltestvérem. De még...még nem tudom, hányadán állok vele, mert apámmal már évek óta nem tartom a kapcsolatot. Jobb volt ez így. De most...tudod én...
  Nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz..ailyen nehéz kimondani az igazságot. MÍg kimondom, Daltonra nézek, majd csak előre. Nézem az előttem lévő fát, és a nagy semmit.
- Most sem áll szándékomban. Nem szeretném. Szerinted ettől én rossz vagyok?-
  Szerinted én akkor most rossz vagyok?



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Dalton J. E. Hamox - 2021. 04. 29. - 16:05:48
Kentaurok prédája

a szél hangjai (https://www.youtube.com/watch?v=xyvIfFFXcKI)

Volt egy olyan érzése, mintha a lány nem is hallotta volna igazán, hogy mit mondott a rajzaira. Ezért a zavart kis félmosoly után röviden elismételte a véleményét.
- Szóval... tényleg nagyon értékesek ezek a rajzok... látszik, hogy mély gondolatokat tükröznek - pecsételte meg egy visszafogott félmosollyal a szavait.
Azok után, amit a füzetben látott, egyáltalán nem lepte meg, amikor Beth elmondta, hogy már hat éves kora óta rajzol... Akkor még egészen kislány volt. Hirtelen megjelent előtte Beth kislánykori arca, ahogy önfeledten, vidáman hajolt egy lap felé, amit szanaszét mázolt a zsírkrétáival. Elmosolyodott erre a gondolatra. Sejtette, hogy igazi művészlélekkel van dolga... vagyis másnéven, rokonlélekkel. Bár Dalton csak kamaszkorában kezdett írni, azóta megszállottja lett az írásnak, és semmi mást nem talált, ami annyira kikapcsolta volna zaklatott gondolatait, mint a sercegő penna hangja és a tinta illata. Beth után ismét Daltonra és a családjára terelődött a szó, és magát Hamoxot is meglepte, milyen könnyedén nyílt meg ennek a majdnem idegen lánynak, akit alig egy fertályórája, ha ismert. A lány reakciója szavaira aztán még inkább megdöbbentette. Zavartan összerezzent, mikor Beth az övéhez érintette a kezét. Beleremegett az érintésbe, és ez megijesztette. Nem volt hozzászokva ehhez a villámcsapásszerű érzéshez, bár volt már dolga nőkkel, soha azelőtt nem érzett hasonlót, ha hozzáért valaki... Csodálkozott ezen az egészen, tudta jól, hogy még sosem volt szerelmes, és azt hitte, vele volt a baj, hogy mindeddig egy nő sem kavarta fel a lelkét igazán. És most, teljesen váratlanul, ez a látomásnak induló jelenség megmozdított benne valamit. Amikor Beth elkapta a kezét, fájdalmasan mordult fel, és emiatt borzasztóan haragudott magára. Ezek szerint elárulta magát... nevetséges reakció... hisz alighogy hozzáért ez a lány, aki nem lehet több 16-nál... egyértelműen túl fiatal és tapasztalatlan még ahhoz, hogy valódi érdeklődést, ne adj Merlin, vágyat keltsen benne... és... mégis...
Némán, zavartan szedte ezután a levegőt, örült, hogy most nem róla és az apjáról beszélgetnek már, örült, hogy csendben lehet. A gondolatai annyira összeszedetlenek voltak most, hogy jobb volt hallgatni. Érezte, hogy elég fájdalmas pontra tapintott rá, amikor a szüleiről, majd a testvéréről kérdezte a lányt.
- Alapesetben, ha pár héttel előbb találkozunk, akkor azt válaszolnám talán kicsit keserűen, hogy nincs. De mivel most találkoztunk, nem mondhatom ezt. Többé már nem. Jacob, 5 éves. Ennyit tudok róla. Akkortájt született, mikor én idekerültem. Ő a...féltestvérem. De még...még nem tudom, hányadán állok vele, mert apámmal már évek óta nem tartom a kapcsolatot. Jobb volt ez így. De most...tudod én... - látszott, hogy Beth szabályosan megküzd minden egyes kiejtett szóért. Dalton egyszerre sajnálta és tisztelte őt, amiért képes szembenézni önnön érzéseivel és megosztania vele... egy csaknem vadidegennel... De mint tudjuk, sokszor épp annak könnyebb megnyílni, akit alig ismer az ember.... hisz talán most látják egymást először és...utoljára.
- Most sem áll szándékomban. Nem szeretném. Szerinted ettől én rossz vagyok? - kérdezte zaklatottan Daltontól, aki ösztönösen a lány felé fordult és megragadta a vállainál fogva.
- Nem.... szerintem érthető a reakciód, és semmi esetre sem vagy rossz... - csóválta a fejét erősen. - Csak... egy kicsit talán... elveszett - néztek a mélybarna szemek a csillogó zöld lélektükrökbe olyan elszántsággal, hogyha egy pillantással gyógyítani lehetett volna, bizony megpróbálták volna megkísérelni a lehetetlent. Az egész nem tartott tovább pár pillanatnál, aztán Hamox észrevette magát, és elengedte a lányt.
- Viszont most jobb lesz, ha tovább indulunk... mielőtt megint rajtunk ütnek a kentaurok - pattant fel komor arckifejezéssel.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Elizabeth Hepburn - 2021. 05. 06. - 19:16:29
kentauria a kentauroké
2002 • április • 20

(https://i.pinimg.com/564x/ab/cf/60/abcf609f1bcd9644b0a3aa43e57a0cbd.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/59/06/89/5906898d1170d5bcb9d0fc18ffcde067.jpg)

to: D a l t o n

Biztos vagyok benne, hogy észrevette, hogy nem figyeltem. Ezt még a kisebb gondnak gonlolom. Attól félek, nem csak az tűnt fel neki, hogy nem figyelek a mondanivalójára, bár ez önmagában azt hiszem bunkóság, hanem az is, hogy mire figyelek. Belebambulok egyenesen a szemeibe. Olyan, mintha a nyugodt arcomat eltakarná ez a bizsergető valami. Egy gyenge szál tartja csak a lelkemet, ami éppen kitörni készül valamerre felfele. Körülöttem mintha minden szeglet elsötétülne, de minden kis porcikámmal az ő közelét keresem.  Az idő és a tér is mintha egészen máshogy viselkedne. Egy óra telt el, vagy csak öt perc?
 - Szóval... tényleg nagyon értékesek ezek a rajzok... látszik, hogy mély gondolatokat tükröznek -
- Á, nem olyan mélyek. Vagyis..mélyek, mert szomorúak. De nem bonyolultak.-
Az emberek valahogy a szomorú dolgokat jobban értékelik, és jobban át is élik. A legtöbb vers is szomorú. Ami szomorú, drámai, azt jobban szeretik. A szerelemben is a reménytelen és a fájó szerelem a sikk. Valmiért ilyenek vagyunk. A szívem már éppen kezd megszűnni hangosan kalimpálni, mikor az épphogy érintés villámcspása belém hasít. Elkapom a kezem, és azt érzem, az erdő és én is hirtelen fejtetőn állunk. A szívem itt ég belül, talán ki is szakad. Lebegek. Olyan érzés fog el, mintha a nyúl üregébe estem volna bele, és nem tudom, mi következik, de mégsem ilyedek meg tőle, sőt, furcsán vonz az egész. Most jövök rá, az a tulajdonságom, hogy gyermeki módon szinte képtelen vagyok leplezni az érzéseim és a gondolataim, nagyobb bajba keverget, mint gondoltam. Túl gyenge vagyok, olyan, mint egy nyitott könyv. Sebezhető válok, ha nem leplezem legalább egy kicsit az éppen aktuális érzéseim. Eddig  annyira nem zavart, volt hogy megsértődtek emberek, vagy kevésbé lettem szimpatikus számukra. Most nem erről van szó. Hanem a szívemről. Szívemen az eddigi hegek száma 1. A legnagyobb repedés ugyan, de viselhető. Vajon hány heg kell ahhoz, ne bírjuk tovább? Ebből a furcsa bizsergető, fejjel lefelé lebegő állapotból nehezen, de visszaavászkodok a földre. A kipréselt mondstok Jacobról, és a helyzetemről, segít lehalkítani dübögő lelkem. Lehet, hogy rossz vagyok. Attól a pillanattól kezdve, hogy eltolom magamtól őt is.
 - Nem.... szerintem érthető a reakciód, és semmi esetre sem vagy rossz... csak... egy kicsit talán... elveszett -
 Elveszett. Ó, ha Dalton tudná, mennyire! Fogalmam sincs mit csináljak, mit érezzek. Bárcsak lenne valami útmutató, mikor mit helyes érezni. Vagy egy kapcsoló, hogy az emlékeim megőrizzem, de kordában tartsam a szélsőséges bánatom. Már nem tudom, mi a jó.  
- Ha azt tudnád...-
 Motyogom kissé elhalóan magam elé, miközben nézzük egymást. Egyszerre nyugtat meg és zaklat fel. Ahogy a kezeit a vállamra teszi, jól esik. De nem mondhatom el neki. Nem kell mindent mindig elmondani Beth. . Csak mosolygok. Érzem, ahogy az arcom ég, és olyan színűvé kezd válni, mint a hajam. Aztán elenged. Az idő megint megnyúlhatott, mert nem tudom, mennyi ideig tartott. Pár pillanat volt csak? Vagy egy fél óra? Már nem tudom. Talán nem is fontos ez.
 - Viszont most jobb lesz, ha tovább indulunk... mielőtt megint rajtunk ütnek a kentaurok -
 Némán bólintok. Felállok, rátámaszkodom a lábamra, ami már nem is fáj annyira. Talán vissza tudnék menni a saját lábamon, már nem vagyunk messze. Én mégis felszisszenek, mint akinek még mindig úgy sajog a lába, hogy beleszédül.
-Tudsz...izé...segíteni?
 Talán béna, tudom, de keresem a közelségét. Azt mégsem mondhatom neki, hogy figyi, jól vagyok, de tetszel, és hát nem e akasrz még cipelni, hogy átkuncsolhassam a karjaim a nyakadon. Nem, ilyen nem tehetek. Maradt a szisszenés. És végtére is lehet tényleg jobb pihentetni. Aztán majd a gyengélkedőn talán kérek valami kencét rá.  


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Dalton J. E. Hamox - 2021. 05. 10. - 10:41:34
Kentaurok prédája

a szél hangjai (https://www.youtube.com/watch?v=xyvIfFFXcKI)

- Á, nem olyan mélyek. Vagyis..mélyek, mert szomorúak. De nem bonyolultak - magyarázta Beth, mire Dalton elkomorult. Ahogy a lány megpróbálta elbagatellizálni fájdalmának okát, nos... mélyen elszomorította és egyben feldühítette a férfit. Mégis ki lehet az, aki szántszándékkal fájdalmat okoz ennek a tiszta léleknek? Aki talán ráadásul lehet, hogy a családtagja? A családnak épp hogy oltalmaznia, védenie kéne minden félelmetes, maró külső behatástól... nem pedig rombolnia, megsebeznie... Fel nem foghatta a dolgot. Idegességét nem tudta leplezni, megremegett.
- Sosem gondoltam, hogy bonyolultnak kell lennie valaminek, ami szomorú. Az igazán szomorú dolgok sokszor végtelenül egyszerűek... - felelte megértően. Ha úgy nézzük, a halál sem egy bonyolult dolog. Koránt sem. Egyszerűen csak szépen, lassan, vagy éppen gyorsan megszűnnek működni az ember életfunkciói. Leállnak. Ha az ember alapból belegondol, nincs ebben semmi tragikus. A dolgok amúgy is egy idő után elmúlnak, elromlanak, idejét múlttá válnak. Ezt a természetben is lépten-nyomon láthatjuk. Elég, ha a növények serkedésére, virágzására, hervadására, majd pusztulására gondolunk, vagy az évszakokra. Nem létezhet tavasz a tél halála nélkül... Dalton tudta jól, hogy ezek a dolgok valóban triviálisak, egy bizonyos szempontból nézve, de attól még, hogy egyértelműek és elkerülhetetlenek, még nem szűnnek meg fájdalmasak lenni. Tökéletes együttérzését nem nagyon tudja annál egyszerűbben a lány tudtára adni, hogy lágyan megsimítja a vállát. Hogy Beth mit érez e pillanatban, felkavarja e Dalton közelsége, arra a lány finoman kipirult arcszíne adta meg a választ. Dalton alig tudta magában leküzdeni a gondolatot, mennyire szeretné sokszor, és jó sokáig látni ezt a változást a lány orcáin... És hogy ő, csakis ő akar lenni ennek a gyönyörű, barackszín pirulásnak okozója.
- Ha azt tudnád... - szólalt meg a lány zavartan, mire Daltonnak muszáj volt belekérdeznie.
- Nekem elmondhatod... - kérte lágy szavakkal és aggódó pillantással a lányt. Itt akart lenni mellette, segíteni, amennyire csak tud. Ha nem is volt képzett pszichomedimágus, vagy a legmegértőbb barát, hallgatni azt tudott. Az legalább tényleg ment neki. Hogy a lány kiöntötte-e a lelkét itt, a rengeteg szélén ennek a szinte ismeretlen férfinak, vagy sem... csakis ő tudhatta. Így vagy úgy, azonban sok idejük mégsem maradt a lelki sebek begyógyítására, mert menniük kellett... Menekülniük...
Még mielőtt komolyabb sérüléseket kell kezeltetniük. Dalton javaslatára megindultak hát, de hiába akart Beth önállóan haladni, a járás láthatóan továbbra is komoly fájdalmat okozott neki. Alig tett meg pár lépést, mikor hangosan felszisszent.
- Tudsz...izé...segíteni? - szólalt meg kisvártatva, mire Dalton mosolyogva hajolt közelebb, hogy ismét felkapja a lányt.
- Kérése számomra parancs, hölgyem - felelte lágyan, míg egyik kezével a combja alatt emelte meg a lányt, míg a másikkal ösztönösen kulcsolta Beth kezeit saját nyaka köré. Mélyen, hosszan lélegzett ki és be, ahogy aztán a Kastély felé sietett. Ezt a jelenetet örökre emlékezetébe véste, s talán csak pár percet adott a sors, hogy mindenestül magába szívja az emlèket és a lány ellenállhatatlan illatát, neki mégis igen hosszúnak tűnt. Ezúttal nem szólalt meg, nem akarta megtörni ezt a varázslatos pillanatot, de persze ha Beth szeretett volna újabb beszélgetést kezdeményezni, állt elébe.
Akárhogy is, hamarosan elérték a kastély küszöbét, és Dalton egy határozott mozdulattal belökte a súlyos faajtót, majd megindult a nyugati szárnyban található lépcsők felé. Még emlékezett rá, hol volt a Gyengélkedő, ahol egyébként ő maga csak egyszer tartózkodott huzamosabb ideig, de ettől még gyakran haladt el mellette, tekintve, hogy nem messze volt a griffendéles klubhelyiségtől. Amíg haladtak, magasról tett rá, hogy a diákok meg-megbámulták őket, vagy összesúgtak a hátuk mögött. Akkor sem igazán izgatta, mit gondolnak mások, amikor még idejárt... most meg, a Godrik hallgatójaként, távol állt tőle, hogy fikarcnyit is érdekelje a roxfortos diákok véleménye, de amikor egy csapat hollóhátas diáklány látványosan mutogatni kezdett rájuk, halkan felkacagott.
- Attól tartok, egy ideig nehezen szabadulsz majd a pletykafészkektől - jegyezte meg ironikusan, majd mikor elérték a Gyengélkedőt, határozottan lépett be a nyitott ajtón.
- Szép napot, Madame Pomfrey! - köszönt be tisztelettudó mosollyal az arcán, majd az egyik üres ágyra ültette Bethet.
- Hoztam egy sebesültet... - jegyezte meg játékos félmosollyal.
- Nahát, Beth... kedveském! Veled meg mi történt? - kérdezte aggódón a javasasszony, amint közelebb lépett, hogy megvizsgálja a lány sebesült bokáját.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Florian le Fay - 2022. 05. 08. - 16:09:28
Csak büntit ne!
▪ 2003. május 16. ▪

Smith professzor
(https://i.pinimg.com/564x/7c/e3/7d/7ce37d351938cdd724e2b72c5e7eb524.jpg)

style for our date (https://i.pinimg.com/564x/c5/1f/e3/c51fe3f9c4997ca832fac6a35b4c4150.jpg)

Az elmúlt hetek leginkább gyomorgörccsel végződtek. Úgy tűnt, hogy az a bájital valahogy rossz hatással volt rám, mintha csak megkavart volna mindent és nem akarna távozni. Talán egy ilyen mérgezés örökre szól, aztán csókolóztunk végül a következő bűntetőmunkán is. Állandóan feltettem magamnak a kérdést, hogy mégis hogyan lehetettem ennyire hülye… mármint egy tanár. Ráadásul ez még csak nem is egy Miron Welch kategória, hanem a sátán kutyája vagy megtestesülése, attól függően, hogy éppen melyik néven illették a folyosókon.
A nagyteremben ma reggel megint elkapott. Azt mondta, hogy segítenem kell valamiben neki az órák utána és a tiltott rengetegnél fog várni. Nem akartam vele kettesben maradni, ha hozzám sem ér, akkor is örömét leli abban, hogy engem dolgoztasson.
A hasamra szorítottam a kezem, ahogy átöltöztem és megindultam kifelé a birtokon. A lépeim nagyon lassúak voltak, nem akartam igazából még véletlenül sem kimenni… de egy tanárnak nem mondhattam nemet. Még a végén McGalagonynál kötnék ki, hogy nem engedelmeskedtem, miközben jogos bűntetőmunkát kaptam, akkor meg a szüleim aztán végképp csalódnának. Így is alig tudtam elrejteni előlük, hogy mennyire összetörte a szívemet Welch és hogy mennyire nehéz túllépnem rajta. Egész nyáron a szobámban bőgtem, mint egy ötéves, még kviddcsmeccsre sem tudtam velük elmenni, pedig régen megvesztem értük.
Sápadtabb voltam, mint a reggelinél, amikor megszólított. Hiába próbáltam laza lenni, most egyenesen rosszul voltam. El tudtam volna hányni magam, hiszen tudtam, most inkább ezt le kéne zárni… nem folytatni, mert annak csak rossz vége lesz. De aztán eszembe jutott, milyen amikor megcsókol. Mindig kávéízű a szája, meg talán dohány, talán valami más… de puha és jól eső, ahogy simítja az én ajkaimat.
Örültem, hogy később sötétedik már, így hatkor még bőven láttam őt kirajzolódni a sötét erdő előtt, pár méterre Hagrid kunyhójától – ahonnan nem mellesleg megint valamiféle lény bőgés hallatszott ki. A lombkoronák már elég sűrűek voltak, hogy odabentre alig jusson valami fény. Ezért nem nagyon akartam besétálni a fák közé, még Smith mellettem sem. Fogalmam sem volt, mennyire jó varázsló. A többiek azt mondtak, hogy a bájitalkeverés területén híres, de hogy párbajozni tud-e… jó kérdés.
– Jó estét…  – dünnyögtem kicsit izgatottabban a kelleténél. Végig simítottam a hajamon, mintha attól jobban néznék ki. Smith mellett egy nyomorult gyereknek éreztem magam, nem valakinek, aki nem rég nagykorú lett. – Bocsánat professzor úr, de nem annyira szeretnék oda be…  – Böktem az erőd felé, de akkor valami vonyítás hallatszott. Azonnal összerezzentem, biztos voltam benne, hogy egy vérfarkassal van dolgom. Mégis mi mással lenne?
– Te… Merlin segge!  – Kaptam a mellkasomhoz és szó szerint beugrottam Smith mögé. Ő a nagyobb, ha előbb felfalják, mint engem, talán annyira tele lesz a vérfarkasok hasa, hogy engem már nem kívánnak meg. – Én be nem megyek oda!  – Közöltem túl magas hangon. Ennyit a nagyon bátor griffendélesről. Még az a lábujjlevágós, kígyóimádó banda sem volt olyan ijesztő, mint egy marék vérfarkas.
– Büntessen meg vagy akármi! Nem érdekel! – Magyaráztam fennhangon, de akkor a farkas ismét hangosan vonyított. Az egészre csak összerezzentem megint, ám ekkor valami vérszomjas fenevad ugrott ki előttünk a fák közül. Az öblös ugatásból jöttem rá, hogy aki vonyított az bizony Agyar volt. A kutyus valamiért most nem a gyáva oldalát mutatta, hanem a játékosat. Ugatott még kettőt, majd farkcsóválva elfutott a kunyhó felé.
– Bassza meg!


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Oliver Smith - 2022. 05. 12. - 20:06:23
Erdő erdő...
(https://i.pinimg.com/236x/33/f7/ac/33f7acb6b3c4c9831ebd831c3142ddb5.jpg)

LA FAY (csak azért is)
2003. május 16.


Smith professzort nem kimodottan zökkentette ki a le Fayjel történt eset. Látszólag. Hiszen ő továbbra is szogorú arccal, kimért méltóságteljes léptekkel, szálegyenesen kihúzott háttal közelekdett a folyosókon, zavartalan, hideg tekintete metszően szelte ketté maga előtt az utat, a diákok már félve kerülték el, pedig még csak fizikailag sem bántalmazta őket. Ó, nem Smith-ben volt valami, ami kivívta magának a tiszteletet. Iagzából nem engedhette meg azt a luxust magának, hogy a többiek szeme előtt megnyilvánuljon az érzelme. Jól esett neki ez a hűvös távolságtartás a világtól, habár a maga módján igen csak törődött mindekivel, pusztán csak az ő érdekeiket nézve büntetett és teremtett rendet a káoszban. Egy diáknak most kellett megtanulni a helyes viselkedést, hiszen a munkahelyen, a társadalomban nem tűrik az olyan gyenge, hebehurgya embereket, és egyben felfalják majd őket. Atyai gondoskodás vezérelte ám, bár ezt valószínüleg ő maga se hitte volna el saját magáról. De ez mindenképpen tény volt.
Közben pedig belül szinte forrt a vére, és ez kifejezetten zavarta, és talán emiatt tűnhetett még a szokottnál is zsémbesebbnek, egyesek számára. Úgy tűnt, hogy ő is káros szenvedély, függőség rabja lett, aminek Florian le Fay volt a neve. Szinte mohón vágyott az újabb csókokra, és ezt a maga módnján követelte ki. Szerette a fiú kellemes ízét az ajkain, ahogy a hajába túrt és ízlelgette a nyelvét. olyankor még azon sem örlődött, hogy egy mugli születésű diák hozza a leghevesebb lázba, nem pedig a feleség jelöltje.
Az erdő szélén várta Florian érkezését, katonásan kihúzva magát éppen a fák göcsörtösségében gyönyörködött, és magában abban reménykedett, hogy le fay nem kési le a neki szánt meglepetését. Hirtelen zavarba jött a saját maga romantikusságától. De persze, pusztán tanulmányi céllal hívta ide, mégis mi más miatt. talán még leveleket is sepertet vele, ha nagypn olyanja van, de egyelőre a tervénél maradt.
- Jó estét, la Fay. Késett - mondta zord hivatalos hangon és szigorú tekintettel méricskélte Floriant, aki úgy nézett ki, mintha magát a feltámadt Voldemortot látná maga előtt. Még mielőtt folytathatta volna a megrovást, vonyítás hallatszott az erdő felől, ami meglehetősen kiborította a griffebdéles diákot, bár Oliver Smith arcán egy rezdülés sem futptt át, csak szúrósan méricskélt a sűrű rengeteg felé, mintha azzal el tudná ijezsteni a vezsélyt. Ami nem is biztos, hogy hogy az volt, a vonyítás kifejezetten ismerős volt neki.
– Büntessen meg vagy akármi! Nem érdekel! –  magyarázta a háta mögül az enyhén pánikba esett Florian, mire Smith csak kelletlenül sóhajtott. Vajon mégis mire vannak Fawcettnek az órái, ha nem erre, hogy felkészítse a diákokat a vezsélyes élethelyzetekre? Természetesen eddig is megvolt  avéleményre a professzorról, amit néha még véka alá sem rejtett, és csak bosszúsan mormogott az orra alá, hogy minden SVK tanárnak van valami beütése, ami miatt sikeretlen az órájuk.
- Nyugodjon meg, tanárral van, ne legyen nevettséges - mormolta, és azért a biztonság kedvéért védelmezően állt Florian előtt, előhúzott pálcával. A következő pillanatban Agyar ugrott ki a bozótosból, és mielőtt még elzötyögött volna a gazdája házához, lelkes farokcsóválva nyalogatta meg SMith kezét, aki megpaskolta  akutyus nagy fejét. Iagzából szeretett Hagrid társaságában lenni, mert végtére is mind a ketten szerették a varázslényeket.
– Bassza meg! - hallatszódott Florian hangja, mire ismét morcos sóhaj tört fel belőle, és hirtelen mozdulattal Florian felé fordulz, és ajkát az övére tapasztotta, miközben szevedélyes ritmussal csókolt.
- Ha káromkodik, nagyon megbüntetem, la Fay - mormogta a csók alatt, miközben a kemenő nap fénye tulvilági színpalettát varázsolt az égboltra.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Florian le Fay - 2022. 05. 15. - 09:13:12
Csak büntit ne!
▪ 2003. május 16. ▪

Smith professzor
(https://i.pinimg.com/564x/7c/e3/7d/7ce37d351938cdd724e2b72c5e7eb524.jpg)

style for our date (https://i.pinimg.com/564x/c5/1f/e3/c51fe3f9c4997ca832fac6a35b4c4150.jpg)

A gyomrom görcsbe rándult, amint a közelébe értem és megéreztem az illatát. Nem tudom miért, de Smith különös, fűszeres illata egészen mélyen csiklandozott bennem meg valamit. Valahol még az is szexi volt, hogy „la Fay”-nek hívott, mint valami büdös, francia sajtot, ami köszönőviszonyban sem volt a családom múltjával. Be kellett volna neki szólnom, hogy ne gúnyolódjon, de az erődőből jövő vonyítás megzavart. Alapvetően nem voltam gyáva, de azért ilyen kiszolgáltatott állapotban nem szívesen kerültem volna szembe egy vérfarkassal.
– Nyugodjon meg, tanárral van, ne legyen nevetséges – mormolta, mikor szó szerint elém állt, hogy úgy lessen be a fák közé. Valamiért ettől a kis mozdulattól nagyot dobbant a szívem… soha, senki nem védett meg, talán csak Jay, mikor rájött, mennyire tartok Welch-től. Már azt is elképzeltem, ahogy elmondom neki, lefeküdtem Smith professzorral, ő meg döbbenten bámul meg engem, hogy ugyan mégis mi a fene ütött belém. Minden oka meg lenne rá… hatodéves voltam, de már két férfitanárral is ágybabújtam – vagy kádba.
– Bocsánat, tanár úr, elfelejtettem, hogy tanárral vagyok…  – dünnyögtem a választ, ami nyilván gúnynak hangzott inkább. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a vonyítás tulajdonosa hamarosan felbukkant. Agyar. Rá nem is gondoltam, hogy esetleg itt lehet a közelben és esetleg ő maga is ilyen hangokat ad ki… de ahogy megállt, vonyított egyet, majd vakkantva Hagrid kunyhója felé iramodott.
Az íres káromkodásra, finom, dohány- és kávéízű csók érkezett. Nem bírtam magammal… átkaroltam Smith nyakát, ujjaim a tarkójánál a tökéletesen nyílt hajába vesztek. A testem azonnal reagált a szenvedélyes ritmusra. Egész egyszerűen csak imádtam, ahogy érint, simít és elvesz. Ismerős, mégis merőben új érzés volt ez.
– Ha káromkodik, nagyon megbüntetem, la Fay – mormolta az ajkaimnak, de aztán az ajkai megint az enyémeket simították röviden. Már lemenőben volt a nap, így minden narancsos, rózsaszínes volt. Nem akartam még véletlenül sem elhúzódni tőle, mert ugyanolyan bűnös voltam, mint ő… ugyanúgy vágytam erre.
– Elnézést… kurvára megijedtem…  – feleltem szándékosan káromkodva, de valójában Smith karjaiban nem tudtam annyira laza lenni, mint máskor. Egyenesen elolvadtam a forróságtól, mint valami vajdarab a pirítóson. A zavartságom sem csökkent a közelében, sőt csak még rosszabb lett. Egyszerűen nem olyan volt, mint Welch-sel… épp az ellenkezője. Vele bátor voltam és szemtelen, míg Smith-re még ránézni is komoly nehézségeket jelentett. Túl szigorú és erős volt. Biztos voltam benne, hogy valami sportol is, mert láttam a felsőtestét, ez meg egyenesen ijesztő volt. Nekem a kviddicsedzések mellett sem lett ilyen izomzatom.
Újra csókoltam, hagyva, hogy az ösztöneim irányítsanak. Lágyan haraptam meg az alsó ajkát, apró sebet ejtve rajta. Aztán megborzongtam és elhúzódtam, mintha csak rá eszmélnék, nem eshetünk így egymásnak állandóan. Ezt meg kellett volna beszélni, de ahogy elhúzódtam és a szemébe néztem már is jött a szokásos, szerencsétlen érzés. Hirtelen szólni sem tudtam, kellett egy pillanat, hogy összeszedjem magam.
– Professzor… miért hívott ide? – kérdeztem csendesen. Az ujjaim remegősen simítottak végig az ajkain. Még mindig nem értettem, hogy képes ilyen gyengévé tenni. – Most még a tornacipőmet sem akasztottam fel a sárkánycsontvázra…  – Tettem hozzá. Közben kicsit betoltam a fák közé, hogy odabentről vagy Hagrid kunyhójától ne legyünk láthatóak.



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Oliver Smith - 2022. 05. 21. - 21:37:00
Erdő erdő...
(https://i.pinimg.com/236x/33/f7/ac/33f7acb6b3c4c9831ebd831c3142ddb5.jpg)

LA FAY (csak azért is)
2003. május 16.


Smith masszívan megőrizte a hidegvérét a vonyítások alatt is. Nem tűnt iagán olyannak, mintha vérfarkas lett volna, hiszen azért mégis csak ismerte Agyart. Másrészről csak ő maga tudta  csak igazán, hogy Le Fay rémületet szórakoztatta, vagy idegesítette. talán mind a kettő egyszerre. Minden esetre tanári kötelességből természetesen védelmezően ácsorgott Florian előtt. Talán még egy kicsit hősiesnek is akart látszani, vagy lenyűgözőnek, ugyan is melyik férfi nem akarná lenyűgözni azt, aki tetszett neki? ez alól Smith sem volt kivétel. És mivel róla van szó, ez a fajta felvágást olyan visszafogott eleganciával tette meg, hogy talán az avatatlan szemeknek fel sem tűnt.
– Bocsánat, tanár úr, elfelejtettem, hogy tanárral vagyok… – hallatszódott Florian motyogása, mire Oliver Smith megint elgondolkodott azon, mégis milyen elvetemült indittatásból választotta a magányos kutatói lét helyett a tanítást. Az biztos, hogy az érvei mellett nem szerepelt az a szempont, hogy tizenéves diákokkal létesít gyakori nemi kapcsolatot. Erre a godolatra el is pirult volna, hogy ha képes rá, de jelen helyzetben inkább csak morcosan felmorrant.
- Mégis minek nézett engem, talán holmi ostoba játszótársnak? - dörömögte, miközben Agyar fel is bukkant a susnyásból, ami mindig is taszította Oliver Smith-t. DE most éppen a susnyásba tervezett behatolni, cseppet sem perverz értelemben, ugyebár. csak valami szépet és romatikusat akarna mutatni, szigorúan oktató jelleggel. Mégis mi másból?
Tremészetesen nem volt sok mindenen ideje gondolkodni, eléggé feldühítette a szemtelenkedő le Fay, így kénytelen volt szigoran drasztikus módszerekkel elhallgattatni. A csók édes volt és gyümölcs meg napfény izű. A csókot egészen hosszúra szerette volna nyújtani, ami úgy kitart a világ végéig, legalább, de persze ő nem az a romantikus fajta, aki ilyemsikre gondol, nem igaz?
- Elnézést… kurvára megijedtem… – folytatta a kellemetlenül szemtelen stílusában Florian, mire Smith hatásosan ostromolta tovább a szenvedélyes, gyosr rtmusú csókjaival, miközben lelke meglehetősen izgatottan és talán-talán, szerelmes szenvedélytől fűtve. A keztei egy kicsit lejjebb haladtak Florian testén és egészen véletlenül a feneke tájékán pihentek meg. megborzongott kissé az ajak harapásra, mivel rendkívül erotikusnak találta, és abban a kivételes helyzetben volt, hogy sneki sem harapdálta m,ég a száját. És ezzel egy időben még Florian le faytől sem bánta, szinte mámoros sóhajjal húzodott el tőle, kissé büntetőlegesen megmarkolva a fiú fenekét, hogy azért mégis csak ő tegye fel a bizonyor i-re azt a bizoynnos pontot egy kis ideig.
Megköszörülte  atorkát, és ujjaival megigazgatta a tökéletesen álló, tökéletesre szabott zakóját, na meg az ingének gallérját és a nyakkendőjét is. kellett a méltóságteljes látszat, ha már elszenvedélyeskedte.
– Professzor… miért hívott ide? Most még a tornacipőmet sem akasztottam fel a sárkánycsontvázra… – Oliver Smith csak mordult egyet, nem szerette a felesleges kérdéseket, és a dolgokat úgy szerette, ha szépen beérik egynást, az élet olyan volt, mint a bájital főzés. Idő kellett a dolgokhoz. És az idő midnig megadta  aválaszokat is. Na meg a türelem is. Smith professzor türelmes volt, kivéve persze a diákohoz. De ez igazán csak részlet krédés ugyebár. 
- Ha ennyire kíváncsiskodni akar, akkor miért nem vesz részt a Jóslástan órákon? - kérdezte meglehetősen rosszallóan, mert hát nem tartotta nagyra a Jóslástan tudományát, hiszen hírhedten racionális ember volt. Közben Florannal beljebb nyomult a susnyásba, mire mormogott az orra alá.
- La Fay - mondta már szándékosan is -, tudja ott van az út is - mutatott a kissé benőtt, de a Hagrid által j ól láthatóan letaposott útra is, és csak nagyot sóhajtva megcsóválta a fejét. - Ha tanulna egy kis türelmet, az igazán a hasznára válhatna.  - mormogta, miközben csak úgy mellékesen megragadta Florian kezét és beljebb kezdte húzni, hogy válaszok helyett  alátvány beszéljen. Mégis ki fecsegné ki a másiknak a büntetőmunkának álcázott romantikus randevút? Nem mintha SMith anynira értett volna a randizáshoz, inkább csak a tervezéshez. Az meg majdnem ugyan az volt, nem?
Minden esetre a susnyáson túl egy kellemes tisztásra értek, meg egy kisebb tószerűséghez, aminek a túlvégén egy egyszarvú a csikójával legelt.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Florian le Fay - 2022. 05. 24. - 19:27:48
Csak büntit ne!
▪ 2003. május 16. ▪

Smith professzor
(https://i.pinimg.com/564x/7c/e3/7d/7ce37d351938cdd724e2b72c5e7eb524.jpg)

style for our date (https://i.pinimg.com/564x/c5/1f/e3/c51fe3f9c4997ca832fac6a35b4c4150.jpg)

Ezt nem hiszem el… mégis hogyan kerülhettem ilyen helyzetbe? Egy vérfarkas fog széttépni, méghozzá Smith oldalán. Bele sem mertem gondolni, hogy mit gondolnak majd ennek a találkozónak az apropójának.
– Mégis minek nézett engem, talán holmi ostoba játszótársnak? – kérdezte, mikor közöltem, hogy elfelejtettem a titulását. Nem éreztem tanárnak, inkább egy veszélyes alaknak, aki a következő pillanatban megbüntet vagy megcsókol… akármelyik is, igazi szörnyű, veszélyes és borzalmas és minden rossz jelzős helyzetbe kerülök. Ennél nagyobb szégyent nem is tudtam volna a családomra hozni.
– Csak egy pasasnak, akivel lefeküdtem…  – dünnyögtem magam elé. A szavaimtól persze kipirultam volna, ha nem éppen akkor ugrik elő a bokorból agyar. Frászt kaptam, szó szerint, sőt annyira kiégtem, hogy egy jó adag káromkodás is kisiklott az ajkaimon a professzor nem kisebb haragjára. Tudtam, hogy nem szívleli, ha így beszélek, de kész csoda volt, hogy össze nem csináltam magam. Nem különösebben érdekeltek a kiakadásai.
– Ha ennyire kíváncsiskodni akar, akkor miért nem vesz részt a Jóslástan órákon? – kérdezte aztán, mikor kicsit mindketten megnyugodtunk. Eddigre már képes voltam normálisan lélegezni és a szívem is csak félig-meddig próbált kiszakadni a mellkasomból. Rá tudtam hát kérdezni, hogy miért hívott ide, bár a válasz nem volt éppen kielégítő.
– Egy ilyen helyen biztos, hogy megbüntetni akar…  – dünnyögtem, mert azt a bizonyos büntetést nagyon el akartam kerülni. El kellett csábítanom ahhoz, hogy kicsit kiszakadhassak ebből a nem éppen kellemes helyzetből. Végül megfogtam a kezét, összefűztem az ujjainkat, ő pedig bevezetett a bokros-fás részre, amerről agyar is érkezett.
– La Fay– kezdte, majd a szabad kezével egy benőtt kis ösvény felé mutatott. – tudja ott van az út is – tette hozzá, majd húzott abba az irányba. Hagytam magam vezetni, hiszen úgy tűnt, hogy tudja mit csinál, én pedig csak próbáltam nem arra gondolni, amik amúgy ott sorakoztak minden gondolatom mögött. Átad a kentauroknak, vérfarkasokkal etet meg, vagy élve elás.
– Ha tanulna egy kis türelmet, az igazán a hasznára válhatna. – Húzott tovább magával beljebb az erdőben. Itt még nem fogtam fel, hogy lényegében a zsúfolt iskola területén itt lehettünk egyedül igazán kettesben. Inkább fecsegtem, én ahhoz értettem, a bolond dolgokon kívül.
– Tudja, tanár úr, én griffendéles vagyok, ez ilyen szakmai ártalom nálunk, hogy nincs türelmünk…  – magyaráztam, de éppen akkor értünk ki két bokor között egy nyíltabb térre. A félhomályos délután fény éppen csak megvilágította a kis tisztást, ahol aprócska tó kapott helyett… és mellette… mellette! Ott legelészett egy csodaszép, gyöngyházfényben ragyogó unikornis, mellette pedig aprócska csikó. Azonnal a szám elé kaptam a kezemet, kicsit el is húzódva Smith professzortól.
– Professzor… Merlinre! De cuki!  – Ezt a szót sem használtam sűrűn, de nem léptem közelebb csak a tó túlpartjáról állva figyeltem a két állatot, akik látszólag teljesen gyanútlanul legelésztek a túlparton.
– Ilyen romantikusat még senkitől sem kaptam. – Fordultam hirtelen felé és nem is gondolkodva, átkaroltam a nyakát, majd forró csók helyett, lágy puszit adtam neki.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Oliver Smith - 2022. 05. 28. - 12:22:39
Erdő erdő...
(https://i.pinimg.com/236x/33/f7/ac/33f7acb6b3c4c9831ebd831c3142ddb5.jpg)

LA FAY (csak azért is)
2003. május 16.


Smith professzor olyan volt, mintha folyton mérges lenne a világra, és ez általában igaz is volt,. Jelleméből adódóan tökéletes magatartást és viselkedést várt el mindenkitől, így olyannak is tűnt, mint aki karót nyelt volna. Nem is állt messze a valóságtól, de minden elvárása csak azért volt ilyen teljesíthetetlenül magas, hogy a diákokat felkészítse az előttük álló életre. A világ nem nézte el a gyengéket maga körül, és nem volt toleráns sem azokkal, akik szertelenek, felelőtlenek és neveletlenek. Havár úgyis pofont fognak kapni, inkább ő lesz az aki első kézből, lekiismeret furdalás nélkóül osztogatja ezeket. Mert hát így lehetett megnevelni a szertelen kamaszokat, nem?
Floran megjegyzéseit csak morogva engedte el a füle mellett, miközben még csókot is váltottak egymással, aminek a lenyomata kellemesen üldögélt férfias, erős vonású ajkain. Smith nem iagzán gondolta magát eddig romantikus embernek, de Florian mellett még ezt a vonását is kénytelen volt megismer. Hogy ennek örült-e vagy sem, azt csakis ő maga tudhatta - vagy még ő sem. Minden esetre, eltökélt szándékkal akarta maga után vonni az erdő sűrűjébe, hogy mutasson neki valami igazán szépet. Persze az idnulást még la Fay is segítette, azon mozdulatával, hogy betuszkolta őt a susnyásba, mindenféle csalános bogáncsos valamik közzé, amik megtapadtak a professzor elegáns, méregdrága, szabott nadráhján. Olyannyira összevonta megint a szemöldökét, miközben magát mustrálta, hogy az ismét csak egy baljós csíkká vált a homloka közepén. MÉg a fejét is megrázta rosszallóan, de persze ő túlságosan úriember volt holmi káromkodásokhoz.
- Még a ruhámat is tönkre teszi, la Fay? - mondta mielőtt még színpadiasan a mellettük lévő kitaposott ösvény felé  navigálta volna magukat, hogy legalább ne nézzenek ki nevettségesen a bozótosban állva.
– Tudja, tanár úr, én griffendéles vagyok, ez ilyen szakmai ártalom nálunk, hogy nincs türelmünk… –panaszolta út közben Florian, mire Smith csak ismét felhorkantott, és csak magában tette fel a kérdést, mégis mi vonza mindezek ellenére őt ennyire Florianhoz, hogy képtelen nem rá godnolni néha, és most is csak miatta vergődik kerezstük az erdőn és a növényzeten, hogy mutasson neki valami szépet. Mégis csak egy idegesítő kölyöknek kéne lennie, akit meg akar nevelni, de valahogy sokkal többet jelentett a számára. Nem is nagyon válaszolt Floran dünnyögésére, hiszen akkor tárult eléjük a csodálatos ritka látvány.
Az unikornisok ragyogtak a sötét tisztáson, és míg a kanca elegánsan legelészett a csikó játékosan szaladgált körülötte, mintha csak fitogtatná az erejét, élvezvén ifjúsága vidám éveit. Ezüstösen hófehér szőrük gyémános szentjánosbogárként tündökölt. SMith imádta őket, ahogy a többi varázslényt is, még minden visszafogottsága ellenére. Még régebben gubbasztott itt Hagriddal együtt, amikor még csak diák volt.
- Professzor… Merlinre! De cuki! - lelkendezett gyermekien mellette Florain, mire ő csak egy hümmögős morranást préselt ki magából, helyeslés képpen. Elvégre felénőtt féfriként már nem hazsnálhatta azt, hogy "cuki", meg egyéb ilyen jelzőket. - Ilyen romantikusat még senkitől sem kaptam.
- Megelégedettséggel hallom - biccentett erre rá kimérten elegánsan Smith professzor, miközben talál lelke belül igen csak örvendett ennek a ténynek. Ízléses ember volt, persze, hogy tudja mi a romantikus. A köetkező pillanatban Florian átfonta karjaival a nyakát és egy csókot ios kapott tőle, mire SMith szigorú lelke kissé felolvadt, szigorúan láthatatlanul, és csak Smith-esen csókolta vissza a firú, szorosan magához ölelve. Olyan volt, mintha mellette újra felfedezte volna önmagát.
- Mégis mit mável maga velem, le Fay? - mormolta a lágy puszik után, miközben a testük egymáshoz simult, a háttérben pedig büszkén táncolva lépkedtek az unikornisok. - Teljesen közökkent, és ilyen prűd, romantikus dolgokan töröm a fejem. Válaszokat várok - tette még hozzá szigorú hangjával, és belenézett Floran szemébe, kezeivel pedig nem engedett az ölelésen


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Florian le Fay - 2022. 05. 29. - 11:43:04
Csak büntit ne!
▪ 2003. május 16. ▪

Smith professzor
(https://i.pinimg.com/564x/7c/e3/7d/7ce37d351938cdd724e2b72c5e7eb524.jpg)

style for our date (https://i.pinimg.com/564x/c5/1f/e3/c51fe3f9c4997ca832fac6a35b4c4150.jpg)

Smith megjegyzésére csak elvigyorodtam. Valójában jobban állt neki, hogy növények tapadtak rá. Végre nem tűnt olyan merevnek, amilyennek mindenki tartotta. Én is annak tartottam. Attól még, mert lefeküdtem vele és néha-néha csókolóztunk a gyenge pillanataimban, nem változtatott a megítélésén. Bár tény, hogy ezen a téren túlzottan is rugalmasnak bizonyult. Sosem beszéltük meg ezt a dolgot kettőnk között, egyszerűen csak megtörténtek a dolgok. Talán mondanom kellett volna, hogy én nem úgy gondoltam… és nem akarok vele lenni, de akárhányszor ez eszembe jutott, megint az ajkain csüngve találtam magam. Jobban kellett volna ez ellen küzdenem, de nem ment.
Most pedig egyenesen letaglózott, hogy miért is hozott ide. A tisztás másik oldalán bájosan legelésző unikornis ácsorgott, akit egy csikó futkározott körbe körbe. Egyszerre volt gyönyörű és édes az egész. A szívem pedig nagyot dobbant… annyira, hogy nem bírtam ki, hogy ne karoljam át a nyakát és adja neki finom puszikat. Meglepetéssel készül nekem. Welch sosem tett ilyet, ő csak elvett, de adni nem adott semmit.
- Megelégedettséggel hallom  - a válasza merev volt, mint ő maga. Ezért adtam neki még egy lágy csókot. Azt akartam, hogy ellazuljon, hogy ez a pillanat a kettőnké legyen, ha már ennyire készült rá.
- Mégis mit mável maga velem, le Fay? - pillantott a szemembe, végre jól mondva ki a nevemet. Nem engedett el, sőt olyan szorosan tartott, hogy biztonságban kezdtem magamat érezni. Az addigi zavarodottságom is kezdett oldódni, már nem éreztem olyan erőteljesen feszíteni. - Teljesen közökkent, és ilyen prűd, romantikus dolgokan töröm a fejem. Válaszokat várok - szinte parancsolta a szavakat.
A szemem sarkából láttam, ahogy az unikornis gyönyörűen, ritmusosan lépked, mintha csak táncolna. Így újabb adag finomságot talált a földön, vagy talán a tó vízéből ivott, ki tudja…nem rá figyeltem. Smith kék szemei kötöttek le, amik szinte világítottak az erdő sötétjében.
- Professzor… - simítottam végig a mellkasán. Lényegében még mindig lábujjhegyen álltam, hogy a szemébe tudjak rendesen nézni, felérjem az ajkait és ne érezzem magam annyira hülyegyereknek… pedig az voltam. - Szerintem szerelmes belém.  - Közöltem, már-már szemtelenül a tényeket, aztán elvigyorodtam elégedetten. Sosem volt belém senki sem szerelmes, csak én voltam az Welch-be, mert azt hittem, hogy egy felnőtt férfinek fontosabb lehetek, mint egy egyszerű játékszer. Még most sem hittem el igazán… de Smith valami romantikussal készült nekem.
- Nagyon szerelmes…  - a tenyerem a nyakára kúszott, aztán az arcára. Kicsit túlzottan is felbátorodtam. - Köszönöm. Tényleg cuki meglepetés…  - suttogtam, de most nem pusziltam meg. Egyszerűen csak élveztem azt a pillanatot közöttünk. Hamarosan amúgy is felnyerített az unikornis, amire kicsit összerezzentem és odakaptam a tekintetem.
- Lehet, hogy zavarjuk…


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Oliver Smith - 2022. 06. 02. - 17:37:25
Erdő erdő...
(https://i.pinimg.com/236x/33/f7/ac/33f7acb6b3c4c9831ebd831c3142ddb5.jpg)

LA FAY (csak azért is)
2003. május 16.

18+


Az egész helyzet meglehetősen intenzív hatással volt Oliver lelkére, mert már régen elfelejtette azt a romantikus énjét, aki mert szépet mutatni annak, akit méltónak talált a figyelmére. Olyan szertelenségből elkövetett bolodságokat nem óhajtott újabban elkövetni, mint gyermekkorában. A csalódás, melyet az a Helga okozott benne igen csak mély sebeket ejtett rejte, melyek mélyen lappangtak benne. Ám Florian ártatlansága mégis megolvasztotta a szívét, mert újra kissé ábrándos és szerelmes lenni, noha a háta mögött ott húzódott kegyetlen árnyékával a közelgő házassága. Erre még csak gondolni sem akart, viszont mélyen hű volt a nevéhez, a véréhez, és ennek a kötelezettségeit vasakarattal és edzett lélekkel viselte el, úgy, mint annak a következményeit is. Vezsélyes játékot űzött FLorian közelében, mintha csak a tűzzel játszott volna, amely mind a kettejüket képes megégetni. Mégis belesodródott a játékba akkor, amikor a legkevésbé sem akart, ettől pedig minden olyan keservesen gyönyörű és keserédes volt.
Persze igyekezett mégis csak tanárosan méltóságteljes maradni, így a lehető legtermészetellenesebb látvány lehetett, ahogy kissé sáros nadrágszárral, bozótos öltözékben szigorú tekintettel, ami talán egészen elszórakoztathatta Mr. la Fayt. Szándékosan la-val, természetesen.
Ahogyan az unikornisokat bámulták, a megilletődtt szép pillanatot Mr. Smith mély, erős orgánuma törte meg, halk követelőző hangon kérve számon az érzéseit a kiskutya arcú Florianon, miközben zizegő levelek lóggtak az arcába, és a cipőja a kisebb pocsolyák miatt enyhén beázott. De talán a benne lévő játékosan, túlzottan kíváncsi kicsi Smith ezt nem bánta, ahogyan a felnőtt változata sem. Vélhetőleg azért mert jelenkori énjét jobban lekötötte Florian bájosan kedves, eleven tekintete, amily oly elszántan bámult, mintha tőlük követelné egyenesen a válaszait. Szigorúan összehúzott egy vonalú szemöldökével együtt.
- Szerintem szerelmes belém - közölte szemtelenül Florian, mire Smith ingerülten morrant egyet, és olyan mérgesen rázta meg a fejét, mintha csak egy mérgesen prüszkölő ló lett volna.
- Hogy micsoda? Még hogy szerelmes! Ne legyen nevettséges, la Fay! - morrant dörgedelmes hangján, ügyelve arra, hogy kellően halk legyen mert hát az unikornisok mégis csak ott voltak pár méterre tőlük. Idegesen dobogott a szíve, mintha csak azt zakatolta volna, hogy de nem és de mégis. Összevissza verdeső ütem volt, mely kimondottan frusztrálta Smith professzort. Természetellenes ütem a rendszerben.
- Nagyon szerelmes…  Köszönöm. Tényleg cuki meglepetés…
Most mondhatnánk azt, hogy ezekre a csábító simításokra nem érzett semmit, de az szemenszedett hazugság lenne, ugyanis halovány pír kúszott végig Smith professzor fülén és a férfias borostája helyén. Örült ezeknek a puha, kellemes érintéseknek és a kedves szavaknak, hiszen mégsem húzták le mindenki szeme láttára alsóstól a nadrágjait - nem mintha ez izgatta volna az unikornisokat.
- Túl messzire meg, la Fay - brummogta kiss lágyabb tónusán Oliver SMith, miközben legszívesebben betakarózott volna a kellemes illatú Florian simogatásaival, és keze mintegy merő véletlenül lente siklott. - Talán ennyire szeretne büntetést kapni?
KÖzben felnyerített a kanca, és Smith professzor látta, hogy a tóhoz túlságosan közel menetelő csikóját hívta vissza, hogy aztán ügetve eltűnjenek az erdő sűrű rengetegében. Csak megrázta a fejét Florian motyogására és ajkaival megtalálván az ővét halkan sóhajtva így szólt akjaik izzó táncának ütemére.
- Ó, igen túl hangos volt, most tényleg büntetést kap - suttogta és vágyaktól eszeveszett hővel fűtve lerángatta a diákról a nadrágokat, miközben a saját maga ruházatától is ügyesen megszabadult.
testük izzó forrósággal ért össze, miközben egyre jobban kényeztette mr la Fayt az ujjaival és az ajkaival, egyre jobban összeborzolva szabad kezével a fiú haját is. Egy fa törzsének tolta őt, mely szerencsére nem volt gyilkos hajlamokkal megáldva így pirulva tűrte hát az éjjeli büntetőórát.
Smith professzor visszafojtott sóhajjal simult testének minden porcikájával Florianhez, mintha eddig sose csinálták volna, és még csak bódító rózsaszín köd se telepedett rájuk, hogy megbolondítsa őket. Heves, szenvedélyes ütemben érintette ősze csípőjüket, miközben szinte magáról is megfeledkezett a forró táncuk közben. Kívánta őt, olyan hevesen, hogy nem gondolkodott azon, mennyire tiltott, mennyire veszélyes.
De a tűz is csak gyönyörűbb volt minél közelebbről nézte az ember


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Florian le Fay - 2022. 06. 02. - 19:41:03
Csak büntit ne!
▪ 2003. május 16. ▪

Smith professzor
(https://i.pinimg.com/564x/7c/e3/7d/7ce37d351938cdd724e2b72c5e7eb524.jpg)

style for our date (https://i.pinimg.com/564x/c5/1f/e3/c51fe3f9c4997ca832fac6a35b4c4150.jpg)

18+

Láttam, ahogy a kijelentésemre mérges fény siet át a pillantásán. A szokásos homlokráncolással pedig valami más is érkezett. Ellenkezés, mintha csak nem is professzor lenne, hanem egy korombeli. Pedig tudtam, hogy az emberek nem csak úgy szerveznek romantikus légyottokat. Mironnal semmi sem volt romantikus vagy forró. Vele csak szexeltem és meg sem fordult a fejébe, hogy legelésző unikornisokkal jutalmazzon meg ezen kívül.
– Hogy micsoda? Még hogy szerelmes! Ne legyen nevettséges, la Fay! – mondta, de ahelyett, hogy felvettem volna, átkaroltam a nyakát és még egy finom kis puszit is adtam az ajkaira. Nem tudom miért, de a szívem majd ki akart szakadni, de mintha szó szerint egyetlen ritmust járt volna Smith-ével, ott verdesett az övé felett ölelés közben.
Finoman simítottam végig az arcán. Még mindig erősnek és keménynek tűnt, mégis azt szerettem volna, ha kimondja: „Igen, la Fay, szeretem.” Tudtam, hogy sosem fog megtörténni, mert akkor a szakadék közöttünk… de unikornisokat lestünk együtt. Ez randi. Romantikus randi… vagy Smith ezt talán mindenki mással is csinálja? Szánalmas volt, hogy összefeküdtem vele, megint szégyent hozva a családomra.
– Túl messzire meg, la Fay – mondta lágyabban.  
– Le Fay.  – Javítottam ki csak úgy, a szokásos dacosság okán. De a kezem még mindig a nyakát cirógatta, miközben a tenyere melegen simított végig a fenekemen. Valahogy oldottabbnak éreztem magam, bár még mindig képtelen lettem volna tegezni és Olivernek hívni… ne adja Merlin, Olinak. Nem. Ő Smith professzor volt még a legszexibb pillanataiban is.
– Talán ennyire szeretne büntetést kapni? – kérdezte aztán.
Nem pillantottam az unikornisok felé, bár hallottam, hogy az anya hangoskodni kezd. Talán nem tetszett neki a látványunk vagy más történt… mindenesetre én maradtam a kék, szigorú szemek bámulásával. Aztán jött a csók, ami forró, őrült tánccá vált. Belesóhajtottam hát az ajkai közé, kissé nyögve, kissé hangosan. Jó érzés volt, hogy itt nem hallhat meg minket senki és tényleg kettesben vagyunk – az állatokat leszámítva.
– Ó, igen túl hangos volt, most tényleg büntetést kap – suttogta, ahogy a nadrágot rángatta le rólam. Nem volt nehéz dolga, az anyag nem feszült durván a testemre, így lényegében egyetlen mozdulat volt. Hamarosan odalent ő is felszabadult és kicsit egymáshoz simult a testünk. Az ujjai a hajamba fúródtak, én meg csak alélva élveztem a csókokat és simításokat a bőrömön. Bele-belesóhajtottam a mozdulatokba. Kipirult az arcom is az élvezettől, kicsit izzadtam… de ennek mind Smith professzor volt az oka. Ahogy megfordított és a fához szorított, élvezettel nyögtem bele a testünk lágy összeérintésével.
Remegve, hosszan időztünk el a vad mozdulatokkal. El tudtam volna veszni abba a forró tűzben, nem foglalkozva a külvilággal. Csakhogy a testem korábban megadta magát. Egy-két lökés kellett még és a gyönyör már is a fán és Smith ujjain csillogva ért. Aztán csak nyögve dőltem hátra a testére… majd hirtelen megfordultam és odabújva hozzá, a mellkasába nyomtam az arcomat.
Még éreztem, ahogy remeg a teste.
– Soha többé ne menjünk a Roxfortba…  – kértem, mert ez a pillanat itt tökéletes volt közöttünk. Nem akartam visszamenni a korlátok közé és újra azt érezni, hogy ez csak szex. Most nem akartam elmenekülni, elbújni, hogy még csak a kísértés se legyen meg. Jobban nyomtam az arcom a mellkasába, kapaszkodtam az ingbe, a zakóba.
– Kérem, professzor, maradjunk örökre itt. 


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Oliver Smith - 2022. 06. 03. - 18:26:50
Erdő erdő...
(https://i.pinimg.com/236x/33/f7/ac/33f7acb6b3c4c9831ebd831c3142ddb5.jpg)

LA FAY (csak azért is)
2003. május 16.

18+


Nem. Nem és nem Oliver Wilbur Smith nem lehetett szerelmes. Főleg nem így, csak úgy, a semmiből, mintha maga is kamasz lenne, nem pedig egy felnőtt, érett ember. Nem úgy, hogy egyenesen neki szegezik a modnatokat. Nem, ki volt zárva. Neki kötelezettségei voltak. Neki ott volt a Black lány, aki el kellett vennie. és aki valószínüleg pontosan úgy megcsalja most egy másik férfival, talán egy nála fiatalabbal, vagy idősebbel, mint ahogy ő is  teszi. De nem. Kötelezettségei voltak a neve és a rangja miatt, ebből pedig nem óhajtott még puszta szeszélységből sem lemondani. De a kimondott szavak kimondottak voltak, és úgy érezte, valahogy mégis izag is volt. Sőt igaz is lehetne, ha egy másik életet élne, ha csak egy átlagos Smith lenne, mint John Smith, a mugli ember. Akkor mindent megtehetne. De ő nem tehtett meg mindent, amit csak akart. Az élete azóta lemondásokkal teli, amióta Mézeskalács eltűnt. A remény pedig olyan luxus volt, amit nem engedhetett meg magának.
Smith professzornak nem volt künönösebb baja a szerencsétlen Black lánnyal, akivel összeboronálták a családjaik. Ez a jegyesség a születésük pillanatában eldőlt, és ők pedig fejet hajtottak a hagyományok és a kötelesség előtt. Igazából még át is érezte néha, gyengébb pillanatiban, milyen kínzó érzés volt az, hogy ennyire meg kötötték a kezét és az életét. A kettejük közötti kapcsolat atlán enyhén antagonisztikus volt, de csak a keserűségük miatt, ami a mélyben megbújt. Amikor igaán messzire került a nőtől, nem hogy gyűlöletet nem érzett iránta, de még eszébe sem jutott. Ez pedig egy ilyen kényszerházasságnál már-már barátságos dolog. Főleg, hogy a fejét ez a túl ártetlen, de annál bajosabb kamasz töltötte ki, egyre gyyakrabban.
- Le Fay - búgta la Fay Smith fülébe, de ő már egészen máshol járt gonodltaban, mint hogy le Fay vagy la Fay. Épenséggel megbűvölte a fiú, miközben kezeivel már a nadrágnál, és a fenekénél matatott, egyre szenvedélyesebben kívánva őt. Nem is nagyon érdekelte most a határ, hogy ő tanár, hogy Florian diák. Hogy ő már benne volt a korba, Florian pedig csak most kezdett el élni. Hogy pár hét múlva megházasodik. Nem számítottak, csak a kettejük vibrálása, ami ezeket olyan könnyen fújta ki a fejéből, mint friss tavaszi szellő.
Forrón táncoltak a sötét szöszmöszös lobkoronák és bokrok rejtekében. Még az arra kanyarodó kentaurok is csak unott sóhajjal fordultak vissza, talán nem ők voltak az egyetlenek, akik az évek alatt a fák lombjai mögött kerestek menedéket a tekintetek és a korlátok elől. SMit professzor halkan sóhajtva szabadította meg magukat a ruhák felesleges súlyától, hogy a szendén pironkodó fa előtt töltség meg az éjji csendet.
Hosszan időztek el így, szenvedélyek lángcsóvái közzé bújva, miközben lassan Oliver is nem sokkal Florian után képtelen ellenállni a teste vonzásának, így Floriannak adta mindenét, miközben az ujjain ott csillogott la Fay fehérsége. Egy ideig csak remegve csókolta meg Florian kissé megizzadt hátát, de nem zavarta sőt az illatát, mindenét nagyon izgatónak és szépnek találta.
Nem sokkal később felé fordult Florian is, hogy a kissé reszkető, erős mellkasához bújjon, ő pedig készséggel ölelte át az esti stötétben, ami némán takarta be őket a világ elől. Szerette volna ha ezek a pillanatok nem szűnnek meg, és így maradhatnának. Csak ketten, szabadon. Furcsa gondolatai még a professzort is meglepték, ilyenekre eddig sose gobdolt.
– Soha többé ne menjünk a Roxfortba… Kérem, professzor, maradjunk örökre itt - kérlelte Florian, mikozben ő csak erősebben ölelte. Az idő ellenére nem fázott. Elnézett a fák mögé, ahol az iskola árnyai magasodtak, majd csak megcsókolta la Fayt és halkan belesuttogott a fülébe.
- Akkor maradjunk itt - mondta. Szerette volna elhinni, hogy ez igaz volt. Hogy ez tarthat még. AZ érzései a fiú iránt egyre erősebbek voltak. és most megszűnt Smith-nek lenni, csak egy professzor volt, akinek a fejlt elcsavarta egy diák.
És aznap este egyikük sem tért vissza a Roxfortba, titkukat pedig mély halgatással őrzik a fák.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÁKOT,
SMITH PROFESSZOR NEVÉBEN IS!
A HELYSZÍN PEDIG SZABAD!