Roxfort RPG

2002/2003-as tanév => Tiltott Rengeteg => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 12. - 16:02:56



Cím: Az erdő széle
Írta: Mrs. Norris - 2020. 07. 12. - 16:02:56

(https://i.imgur.com/j6bO6Mv.jpg) (http://i.pinimg.com/564x/18/f6/62/18f6627acfbd3c2558a5536bb88c0a61.jpg)

A Tiltott Rengeteg Roxforttal szomszédos határa. A tanulók általában csak tanári kísérettel léphetnek be ide. Komoly büntetőmunkát von maga után, ha valakit rajta kapnak itt egyedül, esetleg más bajkeverők társaságában.

F i g y e l e m !
Belépés csak saját felelősségre!


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 09. 28. - 21:47:38
Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 (https://i.pinimg.com/564x/81/55/7b/81557bea8c1eea8139cada40c0d441ad.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/72/25/1f/72251f5d2762961e21d7db79cdaabf75.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/c3/5f/a6/c35fa617356da4ae60fa31e2a0bf3bb7.jpg)


 i am zargothrax  (https://www.youtube.com/watch?v=VlhQZFTvAn4&ab_channel=Rokuzo)


Ha életemben először főbenjáró átkot használok, az valószínűleg egy imperio lesz. Ma fogom elsütni, és Darkhorn paripám pofájába fogok vele célozni. Bár amilyen fafejű, lehet, hogy immunis rá.
De még azelőtt, hogy erre fényt derítenék, valahogy be kell szöknöm a Tiltott Rengetegbe. Nem mintha ne csináltam volna ilyet korábban is, csak most nappal van, nyílt terep, és tele van minden a Minisztérium által ideküldött morcos tereptárgyakkal, én meg eléggé a szemük előtt állok, de egyelőre nincs jobb ötletem, mint innen vizslatni a fákat, meg a földet, patanyomokat és szarv-karcolatokat kutatva.
- Te is csak a diákoknak ciccegsz, ha valami komoly fenyegetés volnék, úgy tennél, mint aki észre se vesz - dörmögtem az orrom alatt olyan halkan, hogy a pattogós auror, aki hó de nagynak képzeli magát, azért nehogy meghallja. Nem ő az egyetlen  a környéken, aki nagynak képzeli magát, csak ő bátrabb, mint én. Én meg viszont elszántabb vagyok, lévén azon kevesek táborához tartozó, aki a Rengetegtől épphogy nem elfelé menekül.
Ha láttak itt egy egyszarvút az éjjel, akinek nem is biztos, hogy van szarva, az bajt jelent. Főleg ha tényleg nincs neki. Mert akkor az “csak” az én mezei, fehér szőrű lovam. És tuti biztos, hogy volt vele egy másik, sőtétebb mintázatú, neccesebb lény is, mert hogy nem Nemezis volt az, aki a szökést kitervelte és megvalósította, az teljességgel bizonyos. Ő is megéri a pénzét, de kettejük közül Darci a lókötőbb. Aki félig musztáng, félig meg egyszarvú, főleg pedig teljesen illegális keresztezés. Csak erről az anyját, meg az apját nem tájékoztatták. Szerelemgyermek, ugyebár… Hát, nem úgy viselkedik. Inkább, mint aki tetőtől talpig a megtestesült mogorvaság, némi ön- és családvédelmi ösztönökkel, kevésbé romantikusan mondva agresszivitással megspékelve. Aki nem tetszik neki, vagy a szeretteit fenyegeti, azt simán keresztül szúrja a cuki kis fekete szarvacskájával. Hát csoda, hogy imádom?
- Szia, de örülök, hogy látlak, képzeld, egyszarvúkra lesek - sóhajtok megkönnyebbülten, elvigyorodva Lunára, aki hirtelen bukkan fel mellettem. Egyébként is szoktam neki örülni, ha közös óránk van, sajnálom is, hogy annyi a vacak tanulnivaló, alig beszéltünk még idén. Nem is mondtam neki, hogy folytatódott Darkhorn története. Bár ezen a ponton már én is kezdem elveszteni a fonalát...
- Láttak az éjjel itt egy egyszarvűnak látszó állatot. Meg egy másik, sötétebb szőrű lófélét nyilván nem láttak, pedig tuti vele volt - próbálok célozgatni jelentőségteljesen, a mondandóm utolsó felét inkább csak óvatosan tátogva, és a fák irányába mutatok. Az auror keresztbe fonja a kezét így, hogy ketten már túlerőnek számítunk, legalábbis számtanilag. Finoman, de határozottan karon fogom Lucit, és a Rengetegtől a másik irányba sétálva sugdolódzom vele, míg be nem érünk a kastélypark bokrai közé, biztonságos távolba a vizslató szempároktól.
- Darci és Mezzi itt laknak nem messze, a Rengeteg egy biztonságosabb részén, eltitkosított istállóban. Akkor még jó ötletnek tűnt idehozni őket, csak aztán ugye előkerült ez a sok auror meg mindenféle védelmi intézkedés. Szerintem… Szerintem megszöktek - nézek rá kétségbeesetten, kis híja van, hogy előadjam az ismert képről a néma sikolyt.
- És Darci… Nehéz eset. Meg kell őket találnom, mielőtt a szarvára tűzi Roxmorts teljes lakosságát, meg néhányat ezekből a haszontalan aurorokból. Nem tudom, mi a frászt csináljak… Mit csináljak? - A kérdés félig költői, félig meg valódi. Mindkét kezemmel a hajamba túrok a halántékomnál. Nem, persze, hogy nem akarom Lucit nagyon bele keverni. Épp csak azt kéne kitalálnunk, hogy jutok át az aurorokon minél hamabb. Mi sem egyszerűbb! Hátha neki akad egy jó ötlete...


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mira L. Wyne - 2020. 09. 30. - 03:28:27
Mér nem érdemes póklábakat varázsolni egy sütire. Ha sikerül elkerülni a horrorisztikus képet, hogy úgy magától mászna a szádba - jááj, mondom elkerülni - akkor még mindig ott van a másik véglete a skálának, élőlényszerűbb lesz mint eredetileg, olyan furán cuki, és ha túl sokáig abba a formájába hagyod, végül nem lesz szived megenni. De hogy hogy jön ide a sütipók - nem úgy értve, hogy a lábain - az egy másik nagyon jó kérdés. Vagy tök egyértelmű, ha Lu sziveskedik őszinte lenni magával...
-Ugye nem...- kezdek bele fojtott hangon, integetve közbe, ahogy Mira mellé érek végre. -Be akarsz menni oda, mi?
De jó lenne egyszer csak úgy találkozni vele, nem azon ritka esetbe, amikor a két évfolyamunk összevont órán van valamiből, és nem úgy, hogy aggodalmasan utánajövök, mer őt ismerve meg amit hallani - például az erdő széle felé lófráló egyszarvúról - az alapján be akarhat menni az erdőbe, amiről megmondták már nemkevésszer, hogy a tilosságán kívül még sok különféle okból veszélyes is. Nem akarom, hogy baja essen.
Persze, hogy be akar menni oda.
-Az Mezzi volt?- Mezziék, ezek szerint. Hallottam én is, hogy egyszarvút láttak a fák közt, pedig nem szoktak ennyire kijönni. Azér is gyanítottam, Mira mire készül, amikor láttam erre jönni ki.
Próbálok nem feltűnően pislogni vissza az aurorra a vállam fölött, ahogy a lány karomnál fogva elhúz az ellenkező irányba.
-Ó... az... nem jó- osztozok az arckifejezésébe a beszámolót meghallgatva. Odáig jó hír lenne, hogy talált nekik helyet, és így nem pacicaként kell egy évet tölteniük meginn, de így valóba rosszabbul hangzik már. Nekik is mennyiféle bajuk eshet odabenn. Vagy, mint kiderül, bárki másnak odakinn, Darci miatt?
-Csak nyugi, nyugi, kitalálunk valamit- Lu, valld be, hogy legalább annyira magadat győzködöd erről, mint Mirát. -Talán ha nagyot kerülünk, ő itt azt hiszi, elmentünk innen, és távolabb valahol van egy szakasz, ahol oda tudunk menni az erdőhöz,.. a fákon belül legalább valamennyi takarás lesz kinnről nézve.
Ez egyre rosszabb ötlet kezd lenni.
-Mira, ebből annyiféle baj lehet, még sokkal veszélyesebb dolgok lehetnek ott benn, mint egy puma- próbálkozok, minden bizonnyal esélytelenül, kérlelő kiskutyaszemekkel, de már előre tudom, hogy úgyse fogom lebeszélni. Nagyot nyelek a kijelentéshez. -Ha mindenképp bemész, veled megyek. Nem akarom, hogy bajod essen...
Baromi nagy különbség mondjuk, ha az lesz a vége csak, hogy nem neki egymagába, hanem nekünk együtt esik ugyanannyira bajunk, mer lássuk be, ez lenne a legnagyobb különbség, amit elérhet a jelenlétem. De nem tudom csak hagyni, hogy egyedül besétáljon oda.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 10. 01. - 21:13:16
Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 (https://i.pinimg.com/564x/81/55/7b/81557bea8c1eea8139cada40c0d441ad.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/72/25/1f/72251f5d2762961e21d7db79cdaabf75.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/c3/5f/a6/c35fa617356da4ae60fa31e2a0bf3bb7.jpg)


 i am zargothrax  (https://www.youtube.com/watch?v=VlhQZFTvAn4&ab_channel=Rokuzo)


Furcsa, de egy csapásra elmúlt az iménti bizonytalanságom, ahogy Luna megjelent. Nem tudom miért, talán csak segített a gondolataimat rendezni az, hogy neki hangosan is elmondhattam a szitut. De ahogy belekaroltam, mintha elszántabbá is váltam volna. Lehet a szelíd tiltakozására válaszul a “juszt is!” érzés, lehet, hogy csak így hat rám a jelenléte.
- Mezzi bizony. De ő szerintem csak tettestárs. Ebben Darci sunyi kis szarvacskája is benne van - dünnyögtem, helyeselvén a találgatásra.
A nyugtatására tényleg megnyugszom. Nem mintha nem látnám, hogy ő meg full para, de valahogy… Valaghogy nem tudja, hogy igaza van, pedig de, és ez olyan szórakoztató. Mert tényleg, hogy is lehetne, hogy ne találjunk ki valamit?
- Ez egyre zseniálisabb ötlet kezd lenni - vigyorgom a tervszerűség hallatán. - Kerüljünk, gyere… - mondom, és megragadom a kezét, majd finoman húzni kezdem magammal abba az irányba, amit ő mutatott. Hangot ad végre az aggodalmának, én meg megtorpanok, de azért még nem engedem el egy kicsit.
- Tudom, hogy körülbelül tizennégymillió-hatszázöt féleképp baj lehet ebből, de ha csak egyféleképp sikerül minden rendben, én akkor megpróbálom - vágom rá elszántan, aztán kicsit bizonytalanabbul folytatom, és bűnbánóan elengedem a kezét.
- De… Téged nem szeretnélek bajba keverni. Annyira. Bár tudom, hogy ha egy puma vagy egy ménesnyi musztáng volna odabenn, semmi félnivalóm nem lenne melletted - vigyorodom el haloványan, visszagondolva az egyébként számomra igencsak rémületes varázslatokra, amiket Szöszi csak úgy lazán elnyomott a fülem mellett, kék lángba borítva  a határt, röptetve nagymacskákat meg ilyenek. Furcsa, mert bár félek a tűztől, de a kék tűz valahogy kicsit átlényegült. Legalábbis nem álmodtam vele kifejezetten rosszat utána, nem fogott el halálfélelem, ha visszagondoltam rá… Talán mert mágikus, nem tudom.
- És most kicsit más a helyzet, mint Brighthornban. Tudod, van úgy kábé húsz centi különbség. A nacimban - célozgatok csibészesen, aztán elő is húzom az említett helyről a varázspálcámat, és nagyon magabiztos arccal az erdő felé mutatok vele.
- Én mindenképp bemegyek, és ha te mindenképp velem jössz, te is mindenképp bemész, és nekem biztos nem esik majd bajom, ha velem jössz. Inkább az erdőlakókért kell aggódni, nehogy a kék tűz leégesse a szőrt a seggükről. Vagy pikkelyt, vagy mik laknak itt - rántottam vállat, és kilestem a bokor mögül, ahol ácsorogtunk. Auror nem volt a közelben, csak egyet láttam, azt is jóval messzebb. Ide-oda mászkált, arra vártam, hogy nekünk háttal kerüljünk.
- A lebukás miatt meg ne aggódj. Rengetegszer jártam a rengetegben, és sose vették észre. Ezek az aurorok sincsenek annyira megfizetve, hogy jól is végezzék a munkájukat, szóval… Most! Futás! - kiáltom tátogva, és azt a rövid, nyílt szakaszt két-három szökelléssel meg is teszem, hogy aztán bevágódjak a túloldalt a már tiltott területen álló néhány bokor közé. Remélem, Luna is sikeresen átér. Komolyan, itt még a levegő is más, sötétebb is van, hűvösebb is, a növények és a föld illata is jobb és erősebb. Csoda, hogy rá lehet kattanni a tilosban járásra?




Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mira L. Wyne - 2020. 10. 02. - 18:29:13
Jó látni, hogy Mira mennyivel magabiztosabb a nyugtatásomra, mer én meg egyre inkább elbizonytalanodok. Legalább az összege megmarad ugyanannyin a kollektív bátorságunknak, az is több, mint ha csökkenne. Az ötlet zsenialitásáról meg csöndbe nem értek egyet, de kérem ezzel a kézfogással én teljesen kiengesztelhető vagyok
-Hatszázhat, azzal biztos nem számolsz, hogy én lennék a katasztrófa- javítok kicsit a becslésén, motyogva, bár éppenséggel viccnek szánom, megvan az igazságalapja valahol. Egy bizonytalan félmosollyal megpróbálom jelezni, hogy kivételesen ez nem - teljesen - Lu patent pesszimizmusa volna.
-Én meg azt nem szeretném, hogy bajba legyél, egyáltalán. És mivel arról nem hinném, hogy le tudlak beszélni, jövök én is, hogy legalább valamivel biztonágosabb legyen- erősködök, kitartva a döntés mellett, még ha ijesztő is belegondolnom, mit fog jelenteni hamarosan. De azér jól esik hallani, hogy ő sem akarja, hogy én kerüljek bajba, meg hát az elismerést is, még ha egy pánikreakcióé is az érdem nagyja. De valahogy az az "annyira" az egész mondat legizgalmasabb része.
-Ahj- nevetek grimaszolva a pálcája körüli viccre, de el kell ismernem, még ha nekem nem is lenne a stílusom, őhozzá valahogy annyira illik ez a humor.
-Vagy az erdőt, úgyhogy nem is tervezem használni a kék tüzet.- Szándékosan. Bár legelőször azt sem szándékosan idéztem meg, azután néztem utána, mi volt egyáltalán, hogy a pálcám varázsolta azt is önkényesen. Mint a pumának a dobálását. -De azt szeretném a legjobban, ha kivételesen senkinek nem kell bántódása essen, nem csak nekünk.
De legalább tisztázódott, hogy ha Mira hajthatatlan és mindenképp bemegy, én is hajthatatlan vagyok és mindenképp vele tartok, ezzel remélhetőleg meg is védjük magunkat vagy egymást. Tervnek hangzik, legfeljebb nem a legbölcsebb félének.
-Mi?- zökkenek vissza a gondolataimból a rajtszóra, és gyorsan iszkolok is a lány után az erdő irányába, tagadhatatlanul több izgalommal és energiával a lépteimbe, mint bevallani merném nyíltan is. Egyértelműen nem tűnt el nyomtalanul minden félelmem, a fák közé érve erős ingerenciám van csak összébb húzni magam, és védelmet keresve közelebb húzódni Mirához, de egyértelműen van érzéke ennek a lánynak az ilyen aggodalmaim lebontásához.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 10. 04. - 13:31:16
Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 (https://i.pinimg.com/564x/81/55/7b/81557bea8c1eea8139cada40c0d441ad.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/72/25/1f/72251f5d2762961e21d7db79cdaabf75.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/c3/5f/a6/c35fa617356da4ae60fa31e2a0bf3bb7.jpg)


 i am zargothrax  (https://www.youtube.com/watch?v=VlhQZFTvAn4&ab_channel=Rokuzo)


- Na, benn vagyunk, tök jó - mosolygok Lucira elégedetten, mikor látom, hogy ő is bejutott a fák közé. Látom, hogy mintha kissé aggodalmas lenne, de nem csoda, mert a Roxfortban a csapból is az folyik, hogy itt mindenféle agresszív erdei rutyutyu él. Hát amúgy a kastélyban is vannak veszélyes mindenfélék, csak azt nem szokták olyan sokszor kommunikálni felénk. A legbiztonságosabb hely a világon… Hát hogyne. Visszanézek a táj fölé magasodó vastag kőfalú tornyokra, és elfut az elégedettség, hogy nem közöttük vagyok, hanem itt, szabadon.
- Nem lesz semmi baj. Egy párszor kilógtam már éjszaka, és eddig semmivel se találkoztam - nyugtattam az útitársat, és elindultam a fák között, úgy nagyjából arrafelé, ahová az imént próbáltam belesni a kastélykert bokrai közül. Eszembe jutott, hogy seggbe kéne lőni azt az inkompetens hatósági személyt, mikor nem számít rá, de aztán elvetettem a gondolatot, mert egy, túl figyelemfelkeltő volna, és mert kettő, ha Luci csinálja, a pasas valószínűleg nem éli túl.
- Keressünk nyomokat - javasoltam, és csak úgy muglimódra, mint Sherlock meg Watson, sétálgattam a gyanús területen, vizsgáltgattam a lehullott, őszi faleveleket, gesztenyéket, köveket, miegymást.
- Patanyomok - mutattam egy részre, ahol puhább volt a talaj, és látszódtak a lenyomatok.
- Mondjuk, sose tudom, hogyan kell megkülönböztetni a ló, az egyszarvú meg a kentaur patájának a nyomát - vakartam meg a fejem, mert hát páratlan ujjú patás mind, de majd kiderül, ha a nyomok végére érünk.
- De biztos ők azok. Arra mentek - sóhajtottam, és a megfelelő irányba mutattam, be a fák közé, az erdő egy kevésbé sötét része felé. Lévén menekülő állatok, talán nem kirándulnak az ijesztőbb részeken ők sem, vagy a lehető leggyorsabban távoznak, ha fenyegetést észlelnek. Na mondjuk Darkhorn esetében ez csak egy erős feltevés, mert ő nem olyan cica-lelkű jószág, mint Nemezis, de a jelek szerint Roxmortstól nem messze barangolunk majd.
- Jó egy kicsit kinn lenni... Te nem érzed magad nagyon bezárva a hülye óvintézkedések miatt? - kérdeztem Lunát, hogy elüssem az időt. Beleszagoltam a szélbe, ami az erdőben barangolt velünk, és szabadság-szaga volt. Én magam egyébként is nehezen viseltem a röghöz kötöttséget. Furcsa ez a bentlakásos iskola, mert valljuk be, nagyon szigorú. A mugliknál olyan még az ottalvós suli is, hogy ha vége van a tanításnak, az ember azért mehet boltba, moziba, játszótérre, akárhová is, főleg, ha van annyi idős. Mi úgy vagyunk itt, mint a kisgyerekek. Persze, van sok hely, ahova lehet menni lazulni, de akkor is a birtokon belül maradunk. A korábbi években legalább Roxmorts ott volt, hogy kicsit kiszabaduljunk, de most még ezt is elvették tőlünk, és mi végre? Így is biztos történni fognak újabb hajmeresztő dolgok. Mióta Potter nincs a griffendélben, azóta se a ház nem gyarapodik extra pontokkal a világmegmentésért, se nincs is megmentve a nap.
Hirtelen furcsa, krákogó hang hallatszott az előttünk lévő cserjecsoportból. Meresztgettem a szemem, de a színes, őszi lombban nem láttam semmit. Aztán Lunára néztem tanácstalanul. Merthát a nyomok is arra vezetnek...



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mira L. Wyne - 2020. 10. 06. - 19:09:48
-Fenomenális- "lelkesedek" kevés lelkesedéssel az iránt, hogy mostmár hivatalosan is benn vagyunk a helyi szörnygyűjtöde területén.
-Azér gondolom nem hátrány, ha nem a legmélyére megyünk be?
Próbálom pedig győzködni magam, hogy biztos csak a mindent túlaggódásom beszél, Mira is milyen nyugodtközbe idebenn. Próbálok nem a sötét fák közé nézelődni a legtöbbet.
Leguggolok én is nyomokat keresni, pálcafény nélkül, hogy ne árulkodjunk magunkról bárkinek, aki erre néz, de amit így látok, annak a nagyja csak falevél. Egy jóideig szugerálok valami tüskés-csápos dolgot a lábam mellett, hogy azér tessék szépen nem mászni fel rám, mielőtt rájövök, hogy csak egy valami gesztenye héja igazábol. Mira végül kiment az ádáz összecsapásból, ahogy nyomokra akad, és oda szólít.
-Egyszerű pedig, a Mezziék patanyomai közepén ott van egy kis cica tappancsnyoma is, az egyszarvúké meg kézenfekvően csillámporos lenne.- Nem tudom, mennyire Sophie-tól tanultam el ezt a "cuki dolgok bizarr logikája" mutatványt, de ha mást nem, kicsit segít tompítani a helyzetet. -A kentauroké mellett meg vannak tenyérnyomok is- ...mer nem tudom, minden ok nélkül a kezüket is leteszik a földre amikor járnak, pedig már anélkül is van négy lólábuk elég stabilnak lenni. Oké, szóval átestem ennek a bizarr logika dolognak a túloldalára.
Megkönnyebbülve nyugtázom, hogy a mutatott irány nem a legsötétebb részek felé vinne minket, épp hogy még világosabbra is, talán egy tisztás felé. Végülis, a lovak nem elsősorba erdei állatok, gondolom jobban szeretik az olyan helyet, ahol elférnek, és Darkhorn is csak félig egyszarvú. Félszarvú? Húnikornis. Talán azér támadt ötlete, hogy jöjjenek erdészni?
Mindenesetre, ha valami világos tisztás felé tartunk, erdei lovaspiknik, vagy valami, azzal egészen ki is tudnék egyezni. A szél kicsit hűvös, de az ellen a legkönnyebb tenni.
-Ami azt illeti, valószínűleg sokat benn lennék úgyis, de igen... a hangulaton biztos nem javítanak. Azér reméljük, hogy idén legalább az lesz a legijesztőbb Halloweenra, ha varázsolsz póksütit, és azok bele akarnak mászni az ember szájába, hogy mindenképp megevődjenek.
Reménykedni csak lehet.
Nem csak a minnél kisebb horrorokba, hanem... végülis de. Nem acsak az iskolai események minnél kisebb horrorjaiba, hanem azéba is, hogy az imént a fura hangok honnan erednek.
-Ugye... ugye csak Darciék krákognak, hogy ijegessenek vele..?
Közelebb húzódok Mirához, kételkedve ennek az esélyébe, és aggodalmasan rápislogok valami megerősítésér.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 10. 06. - 22:10:24
Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 (https://i.pinimg.com/564x/81/55/7b/81557bea8c1eea8139cada40c0d441ad.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/72/25/1f/72251f5d2762961e21d7db79cdaabf75.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/c3/5f/a6/c35fa617356da4ae60fa31e2a0bf3bb7.jpg)


 i am zargothrax  (https://www.youtube.com/watch?v=VlhQZFTvAn4&ab_channel=Rokuzo)


Vajon, ha hangoskodunk, azzal elrémisztjük, vagy pont, hogy idecsaljuk az erdő flóráját és főleg faunáját? Nem tudom, de a kentaurok kézenjárásáról való elmélkedés közben hangosan felnevetek.
- Akkor a kentaurok tudnak négy… azaz hatkézláb járni? Vagy ha kézen, akkor nagyon kigyúrtnak kell lenniük, egy lósegget biztos nem könnyű egyensúlyozni. Vagy esetleg olyan tornamutatványt hajtanak végre, melynek a megnevezésére a muglik egy kisebbségről elnevezett kerekezést használnak?
- Cuki lenne, ha csillámporos lenne, de nem. Egyébként én ganéztam Darci után, és elhiheted nekem, semmije se csillámporos - fintorgok, aztán elgondolkodom. - Ha jobban visszagondolok, amikor megette a csillámos szemhéjfestékem, akkor kicsit mégis az volt. Na mindegy. Amikor oldalba rúgott, akkor meg tök jó szivárványos lett a nyoma, itt - mutatok a ruhán át a bordáim közé, habár az említett sérülést Alfred gyógykezelése szépen eltüntette már. Mire nem jó, ha az ember pótapjának a komornyikja még gyógyító varázslatokhoz is ért…
- Mindenképp varázsolok - dörzsöltem össze a kezemet. - Aztán rájuk uszítom őket. Sütipók hadseregem lesz. Meg lesznek százlábú bejglik és kígyózva haladó palacsinták, sőt, zseléből szerintem tudok csinálni medúzát, az még repülhetne is a levegőben, mintha vízben úszna - merengtem el, aztán elképzeltem, hogy az aurorok kanállal meg villával próbálnak megküzdeni az őket üldöző desszertekkel. De nem mintha terveznék lemenni a haloweeni vacsorára. Az az idő még békésnek számított, mikor “csak” hegyi trollokat csempésztek be az iskolába ünnepelni. Lefolyt azóta már jó sok víz az első emeleti lányvécén.
- Ugye… Persze - mondom teljesen lazán, pedig szerintem hazudok, csak már kezd jól menni, mert sokat gyakoroltam. De azért én is közelebb húzódom Lunához, és  úgy gyűjtök bátorságot az előre menéshez, elvégre mégis az én lószágaim, én dobjam fel értük az iskolai egyencipőm, ha már valakinek fel kell.
- Előre megyek, te meg fedezhetnél hátulról… Csak ne gyújtsd fel - nevetem idegesen, aztán összeszedem magam, ellépek Luna mellől, és belesek a bokrok közé. Nem történik semmi nagy ügy, kivéve, hogy csak kábé hatmillió furcsa, csőrös denevérszerű lény próbál meg keresztülrepülni az arcomon. Meg lehet, hogy Lunáén is.
- Hess! Hess! - csapkodok, totál elfeledkezve a kezemben lévő pálcáról, ami arra jó, hogy megszurkálom vele az egyik morcos kis izé pocakját, mikor elrepül mellettem.
A raj krákogva tovaszáll, én meg ziláltan állok a bokrok között.
- Denevérszárnyas sütőtököspite - dünnyögöm, aztán megrázom magam. - Gyere csak, elrepültek - kiáltom Lunának hátrafordulva. A bokrok között ballagunk pár percig, aztán kiérünk a napos kis tisztásra, ahol a meglógott patások legelésznek. Nem különösebben giccses a kis rét, egykét fehér vadvirág, néhány kóró, puha mohával fedett nagy, lapos kövek. Madárdal helyett az iménti krákogó izék hangja hallatszik, de csak messziről, meg így ismerősen már nem is ijesztő. Nemezis odaüget hozzánk, hozzámbújik, aztán megy Lunához is. Darci gyanakodva, néhány lépésről méreget minket, aztán visszatér a legeléshez. Olyan szabadok. Tök jó nekik itt. Nekünk is tök jó. Elfog a hon-nem-vágy.
- Van kedved piknikezni? Üljünk le kicsit, én még nem akarok visszamenni - fordulok Lunához, és letelepszem a fűbe, ami olyan magas, hogy ülve majd’ a vállamig ér.
- Nem is akarok visszamenni… Te szereted a Roxfortot? - jut eszembe a kérdés, hiszen igaz is, neki van összehasonlítási alapja.





Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mira L. Wyne - 2020. 10. 07. - 02:24:13
A viccelődéssel kicsit egész jól el is feledkezünk, hogy a "ne menj be sötét megesz" erdőbe sétálunk épp, de talán nem akkora baj. Remélem nem akkora baj. Kár lenne, mer épp egész kellemes időtöltésnek érzem.
-Csak derékbol kell lehajolniuk úgy, ahogy a lovak nyakból szoktak, amikor legelnek. Vagy így furán hátrafele, rákjárásszerűen teszik le igazából a kezüket? Lábak helyett egy egész lótesttel az furi lehet.- Elmorfondírozok ilyen dolgokon, mint az hogy nézhet ki egyáltalán, meg hogy biztos fárasztóbb a jógánál. Hogy horrorisztikusan bizarr látvány is lehet, talán csak a körülményektől függve, pont mint a sütipók. Hogy Mira milyen szép hangon nevet. -Ha találunk olyat, hogy csak kéznyom, de vagy egy láb mély, az lesz az, amelyik kézen járt. Jó mutatványosok lehetnek.
Máris nem olyan ijesztő hely ez az erdő. Igaz, kicsit sötét, elméletileg tele van tudhatatlan abomináció szörnyekkel is a legmélyén, meg fenyegetően ártalmatlan gesztenyehéjakkal - igazi jelenség vagy, Lu, még a gesztenyéktől is... - de végülis, Wyne Papáék farmja körül se sokkal világosabb az erdő általába, jó társaságba mér ne érezhetném magam jól itt is?
-De!..- tartom föl az ujjam nagy bölcselkedve, -Darci csak félig unikornis. Mezzi csillámosabb nála szinte. Várj mi mér ette meg a szemhéjfestéked?
A sérülés hírére csak sajnálkozva "óóó"zok egyet, bár gondolom, aki állatokkal foglalkozik, annak néha vannak ilyesmi balesetei. Az biztos túlzás, de amit Papa szokott mondani a kályhacső-lábszárvédőkről amikor nagyon virgoncak a jackalope-ok, amögött is lehet egy-két tapasz vagy tapasztalat.
-Na, tán tényleg én vagyok az ördög, rávezetlek itt a világuralmi módszerekre- somolygok incselkedőbben, mint magamtől számítottam volna rá. -De nyugi, ennyi még nem kerül a lelkedbe, elfogadok megvarázolt sütit is.
Persze nagyobb bánatomra, mint meglepetésemre, a vidám erdei sétának is meg kell szakadnia, a tudhatatlan ősi istenek vagy akármi az erdőbe nem engedi, hogy túl sokáig elfelejtsük, hol vagyunk. Mira legalább magabiztos a fura zajokkal szembe is, de ő is közelebb húzódik azér. Ösztönösen megfogom a kezét egy pillanatra, mielőtt zavartan elengedem, és bőszen bólogatok, hogy teljesen jóba vagyok a hátvéd szereppel inkább.
-Dehogy gyújtok bármit, itt erdőbe vagyunk, nem köves homok minden körülöttünk, hanem fa...- És nagyon remélem, hogy bizonyos viharmadártoll is hallotta ezt, magától se legyenek tüzes ötletei itt.
Mire ezt letárgyalnám a delikvens pálcával, persze már csak kicsire összehúzva magam tudok csaphodni a fejem körül, hogy a bokrokból kitörő izék lehetőleg elkerüljenek, és próbálok nem felsikoltani ijedtembe, mer jobb, ha nem reklámozom magunkat itt bárminek, ami nem tudja már eddig is, hogy itt járunk.
-Megvagyok, megvagyok...- követem Mirát kicsit még remegve az ijedelem után, ez végül enyhül ahogy végre elérjük a tisztást, és valóba, az elkóborolt lovakat is. Boldogan simogatom meg Mezzi nyakát, ahogy odajön engem is üdvözölni, most igazán segít kedves állattal is találkozni. Még ha krákognak is emlékeztetőül az előbbi szárnyas izék körülöttünk.
-Hát,..- fordulok Mirához a kérdésére, -piknikeznivalóval nem készültem, de persze, szivesen. Hacsak nem ilyen dínóvarjúizét akarunk sütni.- Az utolsó mondat inkább nekik szól, nézek is szúrós szemmel a környező lombokra. Nem tudom, mik pontosan, nem nagyon azt figyeltem, hogy néznek ki, de a lényeg, hogy maradjanak ott, távolról krákogni. Letelepedek inkább Mira mellé.
-De veled szivesen elüldögélek itt bármeddig.- Legalábbis ésszerű kereteken belül, éjszakábanyúlóan azér jobban örülnék egy biztonságosabb helyszínnek.
-Hmm... azt hiszem, még nem szoktam meg teljesen, öt év Ilvermorny után. Kicsit túl sokminden történt tavaly. Sokszor lettem volna szivesebben otthon. Bár,.. most épp szivesen vagyok itt- teszem hozzá, hogy vidámabb hangvételre kanyarodjunk, igenmagasra nőtt füvön keresztül mosolyogva a lányra.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 10. 11. - 20:39:29
Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 (https://i.pinimg.com/564x/81/55/7b/81557bea8c1eea8139cada40c0d441ad.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/72/25/1f/72251f5d2762961e21d7db79cdaabf75.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/c3/5f/a6/c35fa617356da4ae60fa31e2a0bf3bb7.jpg)


 i am zargothrax  (https://www.youtube.com/watch?v=VlhQZFTvAn4&ab_channel=Rokuzo)


- Remek mutatványosok lennének, és Darci azért ette meg, mert… nemt’om. Biztos azért, mert jó illata volt, vagy ilyesmi - rántom meg a vállam, de egyébként nevetgélek. Jó móka Wyne-nal kirándulni. Elliottal volt hasonlóképp szórakoztató sétálgatni a tiltott Rengeteg környékén. Pláne vigyorgok, mikor megszólal, hogy ő az ördög. Peeersze… A szép szőke hajával, meg az angyali mosolyával legfeljebb nagykövet lehetne az alsóbb szférákban.
- Ugyan, szerintem jót tennél a világnak a tanáccsal, simán rendet raknék uralkodás közben, világbéke meg ilyenek... Szerintem elméletben pályát tévesztettél - heccelem kicsit, és játékosan a fejem fölé mutatok, glóriát mímelve, majd őrá mutatva. Mondjuk magamnak mutathatnék ördögszarvacskákat, meg olyan villás farkincát, tekintve az utóbbi idők eseményeit, de az igaz, hogy nem akarnék én rosszat. Csak rendet. És kiraknám a Holdra minden létező földi és egyéb nyelven, hogy a következő bolygón nyílt láng használata tilos.
- Biztos rendet tennék a sütihadseregemmel. Oh,amúgy van az a süti, amiért eladnám a lelkemet is - jelentem ki, aztán nem sokkal utána kizavarok az arcomból egy sereg denevérszerű élőlényt.
Miután összeakadunk a szökevényekkel, mind letelepszünk, a lovacskák legalábbis legelésznek, mi meg a fűben hesszelünk, és denevérszerű lények elfogyasztási módját diszkusszáljuk meg.
- Én előbb eszem meg őket nyersen, és tekerem be őket algalap közé sushinak, minthogy tüzet gyűjtsak miattuk. Vagy hogy te gyújtanál - mondom, és nem is tudom, hogy borzongjak, vagy vigyorogjak, mert igaz, ami igaz, amit Luna gyújtott tűz, valahogy nem volt olyan terrorizáló emlékű, mint a többi hasonlatos eset. De azért inkább eloltom a gondolatot - a nálam lévő laposüveg elővételével. Cuki kis ezüstszínű, egyszarvús kulacsom van, nem olyan szakadt izé, amiből mondjuk félszemű alkesz pasasok vedelnek minden fél órában. Benne pedig az egyetlen lángnyelv, amit elviselek.
- Én is szívesen ücsörgöm Veled, de nálam igazából van valami, amit elpiknikezhetünk. Ha a sör a folyékony kenyér, akkor ez folyékony süti. Kérsz, miss maga az ördög? - nyújtom előbb  illedelmesen a másik felé a flaskát, egy biztatóan csibész vigyorral.
- Ja, ezt megértem - bólintoak a tavaly túl sok minden történt részre. Rengeteg minden, tényleg, mintha nem is lettem volna önmagam, hogy elszaladt az a pár hónap…
- Örülök, hogy kezded jobban érezni magad. Nehéz lehetett ez a váltás. Nagyon más volt a tananyag? Milyen az Ilvermorny egyébként? - kérdezem, és amíg hallgatom a választ, húzok egyet a piknik ”kosár”-ból. Nekem nehéz volt a váltás, de én ugye a háború miatt otthon tanultam. Aztán otthon háborúztam a saját boszifajtáját gyűlölő nagynénimmel. Aztán megszöktem, hogy itt tanulhassak. És most innen is megszöktem, bár egyelőre csak egy délutánra. Így átgondolva, elég sok váltáshoz kell hozzáedződnöm.
Darci dühös prüszkölése térít magamhoz a gondolkodásból, meg hogy Lunát hallgassam. Mire rápillantok, már felettünk áll. Egy pillanatra azt hiszem, ránk talál valamiér támadni, de aztán elszégyellem magam, mert pont hogy nem. Nyakára lapított fülekkel, fenyegetőn összepréselt szájjal mered a bokrok közé. Odanézek, erre kiugrik onnan egy újabb lóféle fenék. Meg egy ahhoz tartozó pasi-felsőtest. És egy nyílheggyel is farkasszemet nézhetünk, ami hol az én, hol meg Luna szívére mutat. A másik ló is felkapta most már a fejét, de inkább értetlenül, még félig a szájában maradt fűcsomón nyammogva.
- Mit képzeltek magatokról? Milyen jogon léptetek be a területünkre? Ajánlom, hogy jó okot mondjatok! - dörrent ránk a mágikus bestia zordan, és nyomatékul dobbantott is a mellső patájával.
Ki is nyitottam a számat, aztán becsuktam, aztán megint ki és be. Mert válaszom az elég sok volt, persze mind kamu, meg a legtöbb szemtelen is, sőt volt néhány, amiben cigánykerekezésről is szó esik. De hogy jó-e bármelyik… A lény türelmetlenül dobbantott még egyet, én meg, hogy úrrá legyek a tanácstalanságomon, Lunára pillantottam, hátha neki előbb eszébe jut az a bizonyos jó válasz, minek hatására nem nyilaz minket ez a paripasas tűpárnává.
 



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mira L. Wyne - 2020. 10. 12. - 00:34:01
Hümmögetve bólogatok, úgy tűnik, de mér is ne lehetne nekik is, az állatoknak is megvannak a furcsaságai. Sophie cicája Tarzan meg ruhákat szeret megrágni. Egyszer még nekem is egy... khm. Szóval, lehetnek ők is olyan furák néha, mint az emberek. Belegondolva, Mezzinek csak attól volt eddig furcsasága amit tudok, hogy macskának gondoltam, amég a nyáron ki nem derült, lóként egész érthetőek. De amúgyis, ezek a dolgok leginkább cukik a fura módjukon.
-Ugyan, mer nem láttad még a rosszabb oldalam annyit ...attól én is félek- legyintek, a végén elkomorult vallomásba hajolva. Inkább tovább is terelem a szót, Mirával nem szomorkodni akarok itt, azt egyedül is megy. -De tudod, mi van ám kikövezve a jószándékkal. Talán ez mind csak az ördögi tervem része, megtévesztő ártatlanság.
Hasonlóan mutatva a "glóriámat", lehozom az ujjaimat kis ördögszarvakká, meg is mozgatva őket egy kicsit talán bátortalan kacsintás mellé.
-Szabad tudni, az milyen  lenne..?- kérdezem bizonytalan-félénken, milyen sütinek nem tudna ellenállni ennyire, közbe biztos vagyok benne, hogy úgy tűnök, mint aki készülne valamire ezzel a tudással.
De mielőtt kiderülhetne, ezek a denevarjú-izék egyértelmű "nem"ként átrajzanak szegény Mira arcán.
Jobb helyük is van a tisztás körüli fákon, tőlünk távol legyenek ilyen gorombák.
-Hát...- piszmogok, ahogy a fura állatok ügyét tárgyaljuk, egy hajtincsemmel meg egy magas fűszállal piszkálva egymást pótcselekvésként, mint aki gyónni készül valamit, -ha rád bízhatok egy titkot, igazából rendesen tudom, hogyan lehetne...- Aztán felnézek rá egy lámpalázas mosollyal inkább. -De a te kedvedér ezer örömmel hagyom elrozsdálni ezt a tudást! Meg... amúgy is szivesen...
Nem is bánom a jobb témát a piknikezésről, meg Mira "folyékony süti"jéről.
-Ez mi?- kérdezem kíváncsian, ahogy átveszem a flaskát, eltökélten, hogy attól még belekóstolok, bízok Mirába annyira, hogy nem megszivatni akarna. Tud csipkelődni, de nem szokott olyt, hogy rosszul essen.
-Eh...ez jó erős- lihegek párat, hűteni a nyelvem, teljesen kipirulva, bár most nem a szokásos zavaromtól, mint inkább a forróságtól, ami a gyomromtól szétszalad a testembe, ahogy kortyolok egyet. -"Tüzes víz", mi?
Visszaadom a flaskát, Mira sokkal gyakorlottabban húz belőle egyet, de el is tudom hinni, hogy ő gyakorlottabb legyen nálam ezen a téren. Nem olyan ördöngős azt amúgy sem.
-Nálam nincs itt, de meghívhatlak cserébe nagyszüleimféle házi kacajvízre. Mondjuk legközelebb ...vagy miután visszamentünk- Gyanúsan hiányzik ezúttal a hangomból a bizonytalankodás, talán az imént kortyolt ital keze lehet a dologba.
-Változó, mikor mennyire érzem, de talán az idegenség leginkább... egyedül, ismeretlen környezetbe,.. De most itt még az erdő ellenére sem rossz- mosolygok rá hálásan, és már újra félénkebben. -A tananyag egész hasonló, mondjuk az alapító, Isolt Sayre is itt a Roxfortba tanult, biztos az otthonról hozott ismerőset akarhatta megcsinálni odaát is. Meg ugye a telepesek is innen jöttek valamikor, akiknek a gyerekei mentek tanulni, érthető, hogy hasonló lett. Egy-két dolog más persze. Nem egy vár, apránként épült ki, egy házikóból a legelején. Hasonló házak vannak, de ott négy szobor van az aulába, azok osztanak be, és ha több is úgy gondolja, tartozhatnál hozzájuk, te választhatsz- mesélek Mirának az én iskolámról, a nyáron is szerette ezeket a kis "idegenvezetés"eimet. Kicsit elpiszmogva folytatom -Én... mehettem volna a Viharmadárba is, ők a kalandorlelkek. De végül csak a Pukwudgie-ba mertem. Meg néha tanulunk a régen az őslakosok által használt mágiáról is, de inkább csak elméletbe, meg ugye vettünk át tőlük is ezt-azt kultúrálisan.
Néha átveszem a flaskát egy-egy nagyon apró kortyra, csak megnedvesíteni a számat a sok mesélés közbe, mindig hirtelen megbánva egy pillanatra a dolgot, de összeségébe egész jól érzem most magam, békésen, talán túl jól és békésen is ahhoz, hogy sokáig így maradhasson.
Nem is marad, hirtelen szakad félbe az idilli kis piknikünk.
-Mi csak...- Közelebb húzódok Mirához, nehezen állva meg azt, hogy csak pánikolva belékapaszkodjak, de ő is segélykérően néz énrám... Én mit tehetnék? Átnyújtom előtte a karom védelmezően, bár nem merek teljesen be is állni elé, attól tartva, hogy ezzel túl önkéntesen céltáblának jelentkeznék. Nem meghalni szeretnék érte, hanem vele együtt megmenekülni innen.
-Csak... kiszöktek a lovaink, és aggódtunk értük! Bocsánat, nem akartunk semmi rosszat...
Hazudni úgysem tudtam világ életembe, akkor már mondhatom az igazat is. Remélem, nem az utolsó szavaim...


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mirabella Harpell - 2020. 10. 12. - 20:51:33
Unicorn invasion
2001. Szeptember második szombatja

 (https://i.pinimg.com/564x/81/55/7b/81557bea8c1eea8139cada40c0d441ad.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/72/25/1f/72251f5d2762961e21d7db79cdaabf75.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/c3/5f/a6/c35fa617356da4ae60fa31e2a0bf3bb7.jpg)


 i am zargothrax  (https://www.youtube.com/watch?v=VlhQZFTvAn4&ab_channel=Rokuzo)


De régen nem éreztem magam ennyire gondtalannak és szabadnak! Talán Amerikában   utoljára. Ahogy hallgatom Lunát, vissza-visszagondolok - milyen különös, akkor is vele voltam, meg most is. Jó hatással lenne rám? Az ördögszarvacskákon is, meg az angyali fejdíszen is osztozhatunk igazából. Meg a lángnyelven.
- Ez? Ez nem erős. Csak lángos víz. Piknikre tök jó. Az egyetlen fajta égető érzés, amit el bírok viselni. Lehet, hogy ez olyan, mintha Stockholm szindrómába estem volna Ogden bá’ italával. De nem, nekem nincs problémám - valarom meg a tarkómat kissé zavartan. Tudom, hogy nem kéne ennyit innom, de mondjuk sose rúgok be teleportálósan, legalábbis eddig még nem találtam magam sose matt részegen, pizsamában az erdő közepén indokolatlanul. Inkább nem is azért iszogatok olykor, mert annyira szeretem az alkoholt, inkább csak mert nekünk tulajdonképp a suliban is, meg kiskorúként amúgy is tilos. Attól van csak igazán jó íze.
- Nagyon szívesen, át kéne állnom valami kevésbé depizős italra - merengek mosolyogva. De jó lehet, hogy ennyi múltja van. Azért is van annyi története, sokat tud a családjáról, a szülőhelyéről… Mindenről. Én legfeljebb horrorstorykat tudok mesélni, nincs a múltamban semmi más, csak végtelen talicskányi lócitrom, meg hamu. Inkább hallgatom a történeteit, a leírása alapján jól esik elképzelni, hogyan mennek másutt a dolgok.
- Szimpatikus a viharmadár ház. Bár nem tudom a többi lehetőséget, de ha te a Pu… azt választottad, az is jó lehet, talán én is oda akarnék - vonom a vállam.
Eltereli a figyelmünket a beszélgetésről a felváltva valamelyikünket célző nyílhegy, meg aki annak a túlsó felén összehúzott szemekkel méreget minket.
Az igazság odaát van, Luna fejében. Volt egy csomó válaszom, de ja, mind hülyeség volt, az igazság, az meg se fordult a fejemben, pedig elég jó mentség, meg kézenfekvő is. És hogy valaki egy feltehetően kellemetlen lövés és közém álljon? Hálásan és csodálkozva kicsit eltátottam a szám, kicsit meg próbáltam tiltakozni azzal, hogy megfogom az elém nyújtott kezet. Én vagyok az oka, hogy idejöttünk, szóval én jobban megérdemlek egy nyilat.
A kentaur nem válaszol rögtön a szőke lánynak, hanem tovább kutakodik zord tekintetével az arcán. A kifeszítve tartott fegyver meg se rezzen a kezében, egy percig mind úgy állunk ott, mint valami dioráma látványélmény. Még a krákogó, szárnyas szörnyikék is halkabban adnak csúnya hangot jelenlétüknek. Csak kicsit idegesítőbbek, mintha egy lapátnyi tücsök ciripelne a kínos csendbe.
- Az nem ló - bök végül Darci felé szúrós pillantásával, meg még szúrósabb nyila hegyével úgy, hogy a félvér egyszarvú fel is háborodik a mentális bökdösődésen, és kihívón lejjebb rántja a fejét,  homlokát előreszegve jelezvén, hogy neki is van mivel visszaszurkálódni, ha úgy hozza a szükség. És neki aztán nem kell sok ahhoz, hogy szükségét érezze. Egy félszarvú kecskének több esze van, de tényleg. Finoman átkarolom a szügyét, kicsit nyugtatva, kicsit visszatartva, hogy legalább rajtam keresztül rohanja le a háborgó helyi lakost. Szebb halál, ha egy egyszarvú tapos össze, mintha kilukasztanak egy nyíllal. És egész megható, hogy minket védelmezve fog keresztülrobogni rajtam. Ez most egy jó tesztelése annak, amit a Melyn Moonban kölcsönzött könyvekből megtanultam, hogy hogyan kell jó kapcsolatot kialakítani az unikornisokkal, meg a hasonlókkal.
- Ő csak… - akarom magyarázni, de aztán belátom, jobb, ha meghagyom kétségek között. Nem igazán érdekli az egész, csak az, hogy elhagyjuk a területét.
- Már itt se vagyunk, jó? - még a földről, suttyomban varázsolok Darkhorn fejére egy kötőféket vezetőszárastul, és a biztonság kedvéért egy másik intéssel Mezzi nyakába is. Egy óvatos, de határozott mozdulattal a kedvesebbik patás vezetőszárát odanyomom Lunának, mellékelve egy kérlelős pillantást. Csak csináljon úgy, mintha vezetné, Nemezis nevével ellentétben nagyon békés, simán követ minket kötél nélkül is. Én meg hazavontatom valahogy Darcit. Aki most engem méreget bosszúsan, feszegetve kicsit a kötelet, ami közöttünk bűvülődött.
A kentaur gyűlölködve nézi végig a varázst, ahogy felszerelem a lovakat, de végül csak leereszti az íjat, ő is azt akarja, hogy eltűnjünk innen. Karba fonja a kezeit, türelmetlenül dobog, és még dühösen prüszköl is, ahogy az ösvényen sietősen elhaladunk mellette, elhagyva a tisztást.
- Legközelebb máshol enyelegjetek, ha nem akartok megismerkedni a nyilammal - kiált utánunk
- Mi nem is… - kezdem, de elharapom a végét, amikor az íj újra feljebb emelkedik, és futólépésben vonszolom magam után a kelletlen Darkhornt. Amaz előrenyújtott orral húzatja magát velem, és még egy utolsó nagypofájú horkantást vet hátra a másik kekec patásnak. Mezzi szépen, aranyosan üget Luna mellett, olyan tempóban, hogy nehogy megrántsa a lányt.
Már majdnem a roxforti birtok határán vagyunk, mikor lassítunk. A bokrok még eltakarnak minket az aurorok szeme elől. Bevárom Szöszkét, és mikor mellénk érnek, akkor szólalok csak meg.
- Minek képzeli magát, elbaszott, lószagú cupido - fortyogok, aztán egy sóhajjal elengedem a dühömet, ahogy Lunára nézek.
- Ne haragudj, hogy belekevertelek. Most már magamnál tartom ezt a két lómadarat. Írok haza Alfrednek, hogy postázza el a régi játék istállómat, abban fognak lakni a hálókörletünkben, az éjjeliszekrényemen, úgy egymillió varázzsal védve. Úgy már csak nem csinálnak bajt - sóhajtom, aztán a pálcámmal Darciékra bökök, és eldünnyögöm a varázslatot, amit szintén a nyáron kikölcsönzött illegális egyszarvútartós könyvekből tanultam, mire két, játékméretű, apró lovacska landol a tenyeremen. Mezzi csak meglepődik, Darci megböki a kisujjamat, ami vérezni kezd.
- Hogy Merlin bökne vissza, de hátulról - szitkozódom, aztán jobb híján zsebre teszem a két lócit, és kilesek a bokrok felett. Felhős az ég, a Nap is lemenőben, úgyhogy a szürkület minket segít.
- Köszönöm, hogy velem tartottál, és bocs, tényleg. Remélem, nem köp be minket, de ha jól tudom, még Hagridhoz se jönnek el, amióta van ez a sok auror. Ha meg mégis, elviszem a balhét, természetesen. Csak utánad - intek előre illedelmesen, mikor látom, hogy mindjárt átszökhetünk az aurorok között a szemközti bokrosba. Komolyan, mintha egy másik világból térnénk haza, önkéntes fogságba a kastély vastag, hideg falai közé. De legalább jó a társaság...


Köszönöm a játékot! :)


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Mira L. Wyne - 2020. 10. 13. - 13:31:25
-Nekem erős, na. De biztos te már edzettebb vagy nálam. Nem szoktam túl sokat inni- vallom be, nevetgélve kicsit, minden bizonnyal kezd hatni Mira tüzes vize. Meg a társasága is segít.
-Depizős?- értetlenkedek kicsit a dolgon, és eddig nem találom depizős italnak. Persze segíthet, hogy nem depizéshez isszuk most. -De helyes-helyes, ne is depizőset igyál, te olyan vidám és kalandos vagy!
Igen, egyértelműen beszédesebb vagyok, mint magamtól várnám. És persze, hogy egyértelműen az ital forróságától pirulgatok, kézenfekvő.
-Na, akkor legközelebb én hozom! Az mindenképp vidámféle. Meg olyan kellemesen vigyorgós, nem olyan hirtelen vihogós, mint a Pinnock's.
Végül ha már úgyis ilyen beszédes lettem, hasznosítom egy újabb kis amerikai törióraként, azokt úgyis olyan szivesen hallgatta Mira a nyáron is. A kijelentésre, hogy ő is a mi házunkat választaná, csak megilletődve somolygok.
-Ugyan... Hát, öm, köszönöm az egész Pukwudgie nevébe, igazi megtiszteltetés lenne a személyed. De pedig, te tényleg a tökéletes Viharmadár lehetnél.- Biztos hallható a hangomból, valahol ezér picit irígykedek is rá, ugyanerről én csak álmodozni tudnák. -Persze ha a mi szobrunk is jelzi, hogy szivesen fogad, semmi nem állítana meg, ha minket választanál mégis, természetesen.
Elábrándozok kicsit, milyen lehetett volna, ha Mira az elejétől fogva egy házba lett volna velünk, ha sokkal régebb óta is ismerhetném, mint azóta a vadnyugatos játék óta tavasszal. De persze, hogy ezt megszakítja a ránktörő kentaur a fenyegetőzésével.
Megszorítom kicsit Mira kezét, ahogy az enyémet megfogja, talán megerősítésként, hogy itt vagyok vele, és mindenképp kapaszkodásként a magam részéről, hogy el ne párologjon innen valamér, én félek.
Próbálhatnék makogni valami mentegetőzést Darkhorn védelmébe, de talán jobb is, hogy nem sikerül semmit kinyögni, kétlem, hogy javíthatnék a helyzeten, és esélyes, hogy rontanám is.
Csak bólogatok bőszen én is, hogy már megyünk is, már itt sem vagyunk, és fogom is Mezzi vezetőszárát, ahogy Mira a kezembe adja. Mezzivel jóba vagyunk, aranyos paci.
-Gyere szépen haza- simogatom meg a ló nyakát, és valahogy tudom, megbízok benne, hogy jönni is fog engedelmesen, de egyelőre még mindketten nézünk vissza Mirára, ugye ő is el tud indulni Darcival, és a goromba kentaur se kötöszködik tovább akkor. Végül Mezzi tényleg szépen jön velem, mintha nem is vezetném, csak értene mindent és együtt sétálnánk, ki az erdőből minnél hamarabb.
Miráék le is hagynak végül, az erdő szélénél érjük be őket meginn.
-Óóó, nagyon cuki ötlet- hallgatom az új tervet arra, hogy lesznek - remélhetőleg ezúttal kevesebb galibával - kordába tartva ezek a csodás bajkeverők, kicsit olvadozva i rajta, ahogy előre elképzelem.
-Ezer örömmel. És ne, neked nem kell bocsánatot kérned- erősködök. -Én jöttem ki utánad, mer... Szóval csak magamnak köszönhetem. De,.. azér köszönöm...
A kentaur kapcsán csak legyintek, miközbe leskelődök, hogy mikor elég tiszta a terep átszaladni.
-Szerintem nem fog,.. remélem. Annak a modorva öreg tipusnak tűnt, aki csak acsarog, hogy tűnjünk el a háza előtti gyepről. Vagyis,.. de érted.- Természetesen kicsit magamat is győzködöm, hogy ugye azér nem tévedek, és tényleg nem szól rólunk senkinek.
-Mosmosmosmosmost, gyere!- suttogok Mirának, sürgetően legyezve magam után is kézzel, ahogy épp tisztának látom a terepet, és én is eliramodok a szemközti bokrokig, végre lassan hazaérve már a kalandunkról.

Köszönöm a bajbakeverést ;D


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Noah Nightingale - 2021. 01. 02. - 16:16:45
Aiden
2002.01.04


Ezt most nagyon elbaszta.
Feszül a torka a megterheléstől, a levegőtlenség mintha elviselhetetlen súly lenne a tüdejében, mellkasa meg-megrándul, ahogy önkéntelenül is levegőt próbál venni. Ujjai kíméletlenül tapadnak saját szájára és orrára visszafogva zihálását, ahogy igyekszik egyetlen átkozott hang nélkül megmaradni a terebélyes fatörzs takarásában.
Reméli, hogy legalább ez... ennyi lelassítja a farkasfalkát a nyomában. Akkor is, ha azok éles szimatukkal egyre közelebb kerülnek hozzá és ő képtelen tenni ellene.
Gyerünk Noah! Gondolkozz!
Nem ismeri a varázslatot, amivel képes lenne semlegesíteni a saját szagát. Biztos létezik ilyen, de nem jut eszébe, hogy valaha is hallott volna róla. És nincs olyan erőszinten, hogy megváltoztassa bár a szélirányt, annyi esze volt, hogy annak útjába helyezkedjen el.
Nem mintha számítana. Túl sok vércseppet hagyott maga után, azok pedig úgy vezetik az állatokat felé, mintha Dorothy sárga útját mázolta volna fel nekik.
Ujjai lecsúsznak az orráról és valamilyen csoda folytán sikerül rákényszerítenie magát, hogy ne kapjon ész nélkül levegő után. Lassan. Nyugi van. Nincs semmi pánik.
Ahogy kissé csillapul a légzése, ujjai megszorulnak az engedelmesen keze alá simuló pálcán. Már-már emelné a kiábrándító-bűbájra legalább, ám...
Megdermed a mozdulat, ahogy belenyilall a felismerés; ez nem az a pálca. Ez nem az Ő pálcája. Nem... még ha ismerné is a megfelelő varázsigéket, aligha számítana. Pillanatnyilag nem több a Rengeteg sötétjében, egyszerű muglinál.
Az ő hibája. Tudhatta volna, hogy Hagridnak nincs elég sütnivalója ahhoz, hogy felfogja miért nem osztunk párba griffendéles és mardekáros kollégákat egy büntetőmunka keretében. Egyébként is... ki a faszomnak jut eszébe az éjszaka közepén itt császkálni? Gond lett volna büntetni fényes nappal esetleg?
És mindezt miért? Mert valami elbaszott mágikus eredetű dögök támadták a növényzetet, megfeketítve a fák törzsét, a leveleket, elűzve az állatokat. Mégis. Mit remélt találtatni diákokkal? És miért nem Lancaster van itt?
Évek óta jár idebent, rég megtanulta már felismerni a területi jelzéseket, hozzávetőlegesen tudta már, mi és merre tanyázik, ő pedig hogy kerülheti el... biztos benne, hogy nem trappolt keresztül a Falka territóriumán és mégis üldözőbe vették. Szinte teljesen biztos benne, hogy Morrow keze van a dologban annak ellenére, hogy ő nem mutatkozott színes kis kompániájukban. De az emberei, nos... nyilván nem véletlenül kerültek egy büntetőmunkára vele, hm?
Persze... ő aligha tudhatja, hogy érzik rajta Bates illatát. Hogy a farkasok megéreztek rajta valami testvéri, avagy inkább a szülőkre emlékeztető vágyott esszenciát és végül csalódniuk kellett, amikor egyszerű embert találtak csupán.
Ahogy végre csillapul a légzése, megkockáztat egy pillantást a fa takarásából. Túl közel vannak. Szürke bundájuk szinte ezüstösnek hat a fák között be-bekacsintó holdfényben, ahogy orrukat mélyre nyomva szaglásznak utána. Egy... kettő... három...
hol a negyedik?!
A pálca figyelmeztetően vibrál a kezében, ő pedig az utolsó pillanatban vetődik félre a ráugró farkas elől. A levegőt kettészeli a felhorgadó, dühödt morgás, majd a koppanás, mellyel az állat lefejeli a fát.
Mire kirázza magából a pillanatnyi kábulatot és megered a fiú után, az már mélyen a fák között rohan előre.
Már rég el kellett volna kapniuk. Valahol kristálytisztán tudja, hogy a farkasok játszanak vele. Hogy az a néhány tépés az oldalán, a karján nem szolgál semmi másra, mint megsebezni a prédát, amelynek hála aztán kiélhetik az üldözés minden pillanatát.
Még nem érzi a fájdalmat, sem a vérveszteséget, az adrenalin dolgozik a szervezetében. Fogalma sincs merre jár és nem is érdekli, mi több. Szeretne belefutni valami igazán problémás dögbe, hogy összeereszthesse a Falkával. Amíg elintézik egymást, ő meglóg...
Ez a terv. A legtöbb terv pedig már csak olyan, hogy addig él, amíg nem találkozik az ellenséggel.
Franc tudja, miért szúrja ki. Fel sem fogja először mit lát, csak a tényt, hogy valami kicsi dolog rohan felé. Túl kicsi. Túl kicsi és túl gyűrött. Nagyjából ennyi, amit realizál, mielőtt nekiáll nem gondolkodni. Ahogy megfelelő távolságra ér, előre ugrik, jóformán röptében kapja el a szintén felé ugró kutyát és átölelve bukfencezik vele egyet. A fogak mozdulat közben csattannak a bokáján, ő pedig belevonyít a kisállat bundájába. Hason fekszik, amikor megérzi a rántást hátrafele, még mielőtt behúzná bármi is löki előrefele az elfogott állatkát.
- Menj, fuss! MENJMÁRNEMHALLOD?! - Kiált rá a hurkalényre nagyot csapva sérült jobbjával a hóban. Fel sem fogja, hogy valahol az erdő peremterületén lehet, ha havat ért egyáltalán. Kisebb gondja is nagyobb annál. Rúg egyet szabad lábával hátrafelé, valami felnyüszít. Nagyon gyorsan fordul hátra, fél kézzel feltolja magát fekvésből szinkronban azzal, ahogy a négy farkas körbeveszi.
Francba.
Annyi mindent szeretett volna még csinálni.



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Aiden Fraser - 2021. 01. 04. - 00:58:03
maybe we exist to bleed
maybe we exist to burn


(https://i.pinimg.com/564x/23/0c/5e/230c5eaffac13d3bb3b20f0fa7faad15.jpg)
2002. január 4.
style (https://i.pinimg.com/564x/35/b7/54/35b754d06888cea95c5ef4530dfd62fc.jpg)


Hogy keveredtem egészen idáig?
Eredetileg egy laza kis sétára készültem a ház mögötti erdőben Cleoval, hadd élvezze ős is egy kicsit a friss levegőt, meg szokjon hozzá a környékhez. Nem akartam kifárasztani sem, mégiscsak kicsi még... de olyan lendülettel rohangál még mindig a lábam és a környező fák között, hogy ránézni is fárasztó kissé, de azért szemem sarkából figyelem a mozdulatait. Egy barna kis pötty, nem is nehéz szemmel tartani.
Mindenesetre, franc se tudja, hogy keveredtünk egészen a Roxfort birtokáig. Amúgy általában nem vágok csak úgy neki az erdőnek meg alapból Roxmortsnak... mentségemre szóljon, túl rég jártam már erre, hogy emlékezzek, errefelé a Rengeteg fái közt lyukadok ki. Ha pedig már a nyakamba sóztak egy kutyát, azt... néha sétáltatni kell, nem?
Igazából még mindig erősen tanulom, hogy hogy kell életben tartani egy ilyen lényt.
És nem mondanám, hogy kifejezetten jó vagyok benne.
Egy kicsit mg mindig csodálom azt, hogy életben van. Mármint... nem tudom... egyszerűen csak minden pillanatban arra számítok, hogy... hagyjuk is. Bár nem sok mindent csinál egy nap, ami túlzott megerőltetést venne igénybe, ez is igaz. Általában csak az ágy végében horkol. Vagy a kanapén, vagy a konyha közepén, vagy Zeusszal összebújva. Sokszor csak fel sem tűnik, hogy van.
Kabátom zsebémbe dugom kezeimet, és halkan sóhajtok egyet. Télhez és estéhez képest nincs kifejezetten hideg, még úgy sem, hogy laza hóréteg takarja a földet. Ezt persze Cleo csak méginkább élvezi. Nem hiszem, hogy eddig sokszor látott havat, most pedig boldogan ugrál bele minden nagyobb kupacba. Azért remélem, nem fog megfázni... Elliot biztosan berágna rám.
Felpillantok a fák között az egyre élesebben kirajzolódó Hold felé, és közben, csak megszokásból, de a pálcámon pihentetem ujjaimat a zsebem mélyén. Kéznél van, hogy gondoskodjak arról, Cleo sem rohan el túl messzire, bár eddig úgy tűnt, nem kifejezetten tágít a lábam mellől néhány méretnél távolabb. Felé lesek, ahogy lelkesen odaszalad néhány földből kiálló gyökeret megrágcsálni, én pedig megállok közben, hogy a karórámra pillantsak. A mutatók nyugodtan, egyenletesen kattognak, ahogy kell, az én hátamon mégis valami különös borzongás suhan végig.
Fellesek újra a fák felé, aztán újra a kutyát keresem tekintetemmel. Talán ideje indulni.
Ebben a pillanatban az avar és a hó összekeveredett roppanása ér el hozzánk valamelyik irányból, hogy felkapom a fejem, egyszerre fagyunk meg Cleoval. Tekintetem körbejárja a tájat... de épp elég sötét van már ahhoz, hogy szemeim még a lencsével is feladják, és a messziség csúnyán összemosódjon. Persze, miért is ne?
- Gyere, menjünk haza - szólok oda Cleonak, aki felém les, na, nem mintha értené. Minek is beszélek egy állathoz?
Halkan kifújva a levegőt hátrébb lépek, ebben a pillanatban azonban még közelebb csattan valami. A szemeim hasztalanok épp, de fülelek... ezek pedig léptek, léptek és zihálás, hogy idegesen előrántom a pálcámat. Talán csak egy diák, vagy...
Megcélzom Cleot a pálcával, de ebben a pillanatban akkora tempóban tör ki előre, hogy egy mozdulattal kikerül a galagonya hatásköre alól. Ó, hogy a kurva életbe!
Utána lendülök, ekkor pedig már a másik léptei egyre közelebb csörtetnek... túl közel... hogy a sötétben hirtelen kirajzolódik egy alak, én pedig még éppen idejében torpanok meg, mielőtt a hirtelen egy sötét gömbbé olvadó Cleo és ismeretlen alakja nekem nem csapódna. A helyzetet összeraknom pedig egy újabb pillanat... ami csak akkor gyorsul meg, ahogy felpillantok.
A kurva életbe. A kurva kibaszott életbe!
- Cleo! - szólok a kutya felé, mert persze mit érdekel engem, ha a farkasok felzabálják ezt a srácformát is? De ami az enyém, azt nem hagyom. A felcsendülő hangra azonban megfagy egy pillanatra a vérem.
- Menj, fuss! MENJMÁRNEMHALLOD?!
Egy másodpercig méregetem az alakot a törzsek között, az orgánum végigcsorog ereimben. Ez nem lehet más, mint valami ócska poén, ugye? Merlinre... annyiszor lőttük már le ezt, most az egyszer lökj be valami eredetit...
Megpillantom Cleo apró alakját felbukkanni, de nem tágít Az Alak mellől, épp csak felém pillant, de látom, hogy az ösztönei erősebben munkálkodnak annál, hogy engedelmeskedjen. Én pedig... a francba is, nem keresem a válaszát, hogy miért. Egyszerűen csak a feltételes Noah lábánál ólálkodó farkas felé célzok pálcámmal.
- Flipendo - mormogom, a farkas pedig már hátra is vágódik, a nyekkenésből ítélve talán egy fa fogja fel, ha szerencséje van, akkor csak a föld. Azután lépek csak közelebb és a többire irányítom a pálcámat, ám mégsem moccanok, ahogy az egyik vészjóslóan morran felém Nightingale felől. Aki persze lehet, hogy nem Nightingale Az csak egy hang volt. Egy kibaszott hang. Franc, teljesen lényegtelen!
Latolgatom az esélyeimet, mennyi időm van leátkozni mindegyiket úgy, hogy senki se haljon meg, ezalatt pedig még Cleo jelenlétéről is elfelejtkezem... Nincs időm felkapni, ő pedig már közelebb is rohan, és éles hangon, morogva kezd ugatni, úgy, ahogy még sosem hallottam tőle. Az erdőszakaszt pedig fel is tölti a kis, ráncos testből áradó éles hang. Fenyegetőnek így sem nevezném... de épp elég ahhoz, hogy kissé kibillentsen.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Noah Nightingale - 2021. 01. 04. - 13:47:03
Aiden
2002.01.04


Nem így akart meghalni.
Nem az erdő sötét, hűvös fogságában, ennyire fiatalon és ilyen kibaszottul... egyedül. Persze ez önző gondolat. Ha az ember erőszakos halált készül halni egyszerűen csak ne kívánjon társakat maga mellé. Nyilvánvaló alapszabály, mégsem tudja megállni a gondolatot. És mégis... nem ezt érdemli? Nem így van rendjén? Hosszú éveket töltött azzal, hogy biztonságos távolságban tartson másokat. Hogy ne legyen, akinek hiányozzon, amikor megtörténik a baj és legfőképpen... ezúttal ne legyen, aki elé vetné magát tárt karokkal fogadva a halált helyette.
Tisztában van vele, hogy nincs biztonságban. Tudja attól a perctől fogva, hogy Morrow szemeibe nézett a Nagyteremben, miután felvezette egy auror Aidan testével a kezében. De arra aligha számított, hogy egy falkányi farkas végez majd vele.
Batesnek hiányoznék.
A gondolat fellobban bár a koponya végletes sötétjében, ám épp olyan gyorsan is huny ki. Pár napig talán vigasztalhatatlan lenne. Pár hétig szomorú lenne miatta. Egy idő után már csak emlék volna, ami elmorzsolódik valaki más érintése alatt. És ez így... ez így rendben van. Ugye?
Ujjai megszorulnak hasznavehetetlen pálcáján. A feketére mázolt fa mintázata síkos a saját vérétől, valójában nincs rajta valódi fogása. Gratulálok, Nightingale. Elemi hiba pálcás kézzel az oldaladat szorongatni, hm?
Nem mintha számítana, ha egyetlen varázslatot sem képes használni vele.
Épphogy kigúnyolja magát a gondolat, mikor becsapódik a farkasba az átok. A fény gyorsabban terjed, mint a hang és bár az ő érzékelése nem elég kifinomult ezt megkülönböztetni, valahogy mégis egy pillanatra azt hiszi, a saját pálcájának műve. Kell egy másodperc, hogy felfogja a neki takarásból érkező hangot, bár annak gazdájával ennyiből pusztán képtelen összepárosítani. Nem kockáztatja meg, hogy levegye pillantását a farkasokról, pláne nem arról, amelyik látszólag nagyobb a többinél. Ennyi idő alatt sikerült felmérnie melyik az alfahím és most úgy néz vele farkasszemet, mintha az élete múlna rajta.
Nos. Nem csak "mintha".
Mindkettejüket meglepi a hirtelen felricsajgó, dobhártyaszaggató hang, ő menthetetlenül összerezzen, de a farkasok ezúttal nem rá reagálnak. Minden állati pillantás egyetlen pontra szegeződik: az agresszív, gyűrött kis gombócra.
Merlinre... nem megmondta, hogy menjen innen?!
A három megmaradt farkas kimerevedett figyelme hosszan megmarad az ugató kis csipszaron, mielőtt kristálytisztán kivehetően összenéznek. Valami kimondatlan egyetértés születik az állatok között és az embernek kifejezetten az az érzése, hogy tanakodnak a helyzeten, mielőtt az alfa furcsa, prüszkölő hangot kiadva hátat fordít a jövevénynek. Noah meg merne rá esküdni, hogy ezek az állatok... nevetnek.
Elhűlten figyeli, ahogy a másik két farkas is elfordul. Az egyik még rámordul jelzésértékűen, ő meg kihallja belőle a megfelelő "majd legközelebb" tónust.
Megalófaszt.
Még mindig mozdulatlanná dermedve figyeli, ahogy az egyik kisebb a fejével feltámogatja fának csapódott, most sántító társát a földről. A sérült állat élesen villogó szemekkel mordul rá Fraser távolabbi alakjára, de a nagyobbik példány figyelmeztetően rávicsorog. A farkasokat néhány pillanat múlva elnyeli a sötétség.
- Miafranc. - Szakad fel belőle hirtelen egylevegővel. Eddig észre sem vette, hogy visszatartotta a lélegzetét. Hitetlenkedve bámul először a farkasok után, majd a magát büszkén kihúzó falatnyi kiskutyára. Ez itt. Elkergette. A. Farkasfalkát. Hát ilyet se baszott még ebben az életben, de lám egyszer mindig van egy első alkalom.
Már azon se lepődne mag, ha amúgy egy háromfejű kutyával lenne dolga éppenséggel álcázva. Mindegy, amíg nem próbálja megenni, hm? MIVAN ha meg próbálja megenni???
Óazisten.
Kerülve sérült lába és keze használatát, hátratolja magát annyira, hogy a háta egy fának ütközzön. Nekidönti fejét a törzsnek, nyögve tapasztja ujjait az oldalába harapott sebre, mintha az ugyan megállítaná kibugyogó vérét. A hangot a kutya valószínűleg meghívásnak veszi, mert valahol ezen a ponton landol az ölében. Noah egyszerre nyüszít fel és nevet bele a valószerűtlen helyzetbe.
- Aaaaaw hát ki a legjobb kiskutya? Na ki? Igen, te, te vaaowowowo - Ezen a ponton már senyved a fájdalomtól, ahogy az állat felmászik a hasfalán és nekiáll gőzerővel a fejét nyalogatni. Inkább kevesebb, mint több sikerrel próbál kitérni a nyálas érzésvilág elől.
- Nemár, Hurka! Nem! Tiszta vér leszel. Hé. Nemszabad. Hol a gazdád, hm? - Átöleli az izgága kutyát, eltartva karmos tappancsait az oldalától, magasra emelve a fejét, hogy csak a nyakát tudja nyalogatni. Lényegtelen, hogy időközben besétált a srác a látókörébe, vagy ki kell nézni a fa mögül, hogy észrevegye, hacsak nem bújt el inkább a fák árnyékába, így vagy úgy de találkozik pillantása a felemás...
- Ó, faszom. - Nyilatkozik érzéssel, feje ismét koppan a fán, ahogy inkább szemet huny a látvány felett. Ilyen nincsen. Komolyan nem él más ezen a világon rajta kívül? Komolyan?!
Megnyalja a száját, hagyja szökni a kutyát az ölelésből, ujjait visszatapasztja az oldalára. Most, hogy nincs az adrenalin lüktetése, már kategorikusan érzi a fájdalmat. És a végtelen, zsibbasztó fáradtságot is.
- Egy baleset, kettő véletlen, a három már minta, Fraser. - Nem mondja, hogy a negyedik már indíték, pedig... a hangja nyugodt, csendes, talán túlságosan is az előbbi helyzethez képest. Ki kell jutnia innen, mielőtt elvérezne szégyenszemre miután megmentették a seggét. Ismét.
- Köszönöm. - Pillantása oldalra villan, elnézi ahogy Hurka visszaszalad a gazdája lábához hatalmas szemeket meresztve rá, vidáman csóválva a farkát, mint aki valami dicséretet vár hőstettéért. Nem tudja nem megmosolyogni a látványt. Még ha agyilag képtelen is összerakni a képet. Frasernek. Kutyája. Van.
Egy nagyon gyűrött, nagyon kisbaba kutyája.
Hirtelen rájön a nevetőgörcs, eléggé ahhoz, hogy könnyek gyűljenek a szemébe és ne állítsa meg a fájdalom sem.
- Merlin seggére. És én még azt hittem a múltkori szitu volt szürreális. - Sóhajt végül még mindig mosolyogva, ahogy végre levegőt kap. Kinyúl a feje fölé, megpróbálja felhúzni magát a fa törzsén, de a belenyilalló fájdalomtól összerándul, véres ujjai pedig megcsúsznak a kérgen.
Sziszeg valami értelmezhetetlent, miközben visszacsúszik a seggére.



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Aiden Fraser - 2021. 01. 06. - 14:03:44
maybe we exist to bleed
maybe we exist to burn


(https://i.pinimg.com/564x/23/0c/5e/230c5eaffac13d3bb3b20f0fa7faad15.jpg)
2002. január 4.
style (https://i.pinimg.com/564x/35/b7/54/35b754d06888cea95c5ef4530dfd62fc.jpg)


A vér szaga beleveszik a levegőbe. Vadként érzem meg, üldözőként, aki pontosan tudja már, merre kövesse ezt az aromát - csak mert annyiszor vont már körbe. Még akkor is, ha nem az enyém volt.
Pálcám felizzik ujjaim között, és próbálja felém búgni a tettre késztető szavakat, én azonban visszafogom, megfeszítem magam, és csak előrébb lépek a hóval kevert piszkos avarban, hallgatom az általam okozott halk kis ropogást, tekintetem pedig már a sötétben kutat. A fehéren megcsillanó foltokat bevonja a vér - ez szinte kiragyog a szürkületből.
A fémes aroma mellett a feszültség szikrái is belegabalyodnak a levegőbe. A helyzet túlságosan éles és túlságosan hirtelen... én pedig máris egy farkassal szemezek.
Nem emelem a földön fekvő fiúra a tekintetem. Nem. Nem zökkentem ki magam, mert egy részem még reméli, hogy az igazából mégsem az, mint akinek én tippeltem... És csak összekevertem a mély orgánumot egy hasonlóval. Mindenesetre, legyen ez akárki is, nincs időm arra, hogy felmérjem, még arra sincs, hogy Cleo-t közelebb vonjam magamhoz, mielőtt az egyik farkas keresztbe nyeli le. Ezzel együtt azonban azzal sem számolok, hogy ő fog támadni. Márpedig az apró testből hirtelen fenyegető ugatás szakad fel.
Oké, ez túlzás. Inkább csak próbál fenyegető lenni, ám mindhárman egyszerre pillantunk le felé, amint két mellső lábát kinyújtva, a farát megemelve csahol a farkasok felé, akik nála legalább hatszor nagyobbak. A látvány meglehetősen nevetséges, és még szórakoznék is rajta, ha az ösztön nem lenne erősebb, hogy csináljak valamit, mielőtt valamelyik farkas kicsapja az útból Cleot. Újra ráfogom az állatokra a pálcámat, figyelmeztetően, ám azok ezt talán észre sem veszik. Egymásra néznek, majd újra Cleora. Majd a következő pillanatban... egyszerűen csak hátat fordítanak nekünk.
Ledöbbenve figyelem a jelenetet, még mindig kivont pálcával, mert egyszerűen túlságosan sokkolt vagyok ahhoz, hogy leeresszem. Ezek itt... csak úgy itthagyják a prédát, hm? Egy ugató kis görcs miatt? Mert hát valljuk be... Cleo egyelőre nem több ennél, és hát fasz se tudja, megnő-e egyáltalán ennél sokkal nagyobbra.
Az egyik - akit elért az átkom - még visszales rám a válla mögött, szemei fenyegetően villannak fel, de nem reagálok rá. Nem különösebben félek pár erdőben lebzselő farkastól, volt már ezeknél rosszabbal is dolgom... igaz, engem még nem szedtek szét.
Szemem sarkából felkelti a figyelmem a mocorgás, de még nem pillantok felé, a farkasok után bámulok, lassan leengedve bár a galagonyát, de számítva rá, hogy valami különös taktikával visszatérnek a következő pillanatban. Ám ez nem történik meg.
- Aaaaaw hát ki a legjobb kiskutya? Na ki? Igen, te, te vaaowowowo. - Erre már a jelenet felé fordulok, és kissé felvonom a szemöldökömet. Cleo már Nightingale ölében ugrálva könyörög egy kis figyelemért és simogatásért, nem törődve persze azzal, hogy a rövid, világosbarna bunda egyre sötétebbé válik a fiú rákerülő vérétől. Ám már én sem erre figyelek.
Komolyan, basszameg... hogy?
Hogy lehet, hogy a legutóbbi sulis belógásom óta mindig az utamba kerül? Talán még a múltkori kevésbé is volt lehetetlen helyzet... de ez? Lassan ingatom meg a fejem, mintha csak abban reménykednék, képzelődöm, és ettől majd rájövök, hogy igazából nem is őt látom. Persze... ez az eset sem lenne sokkalta biztatóbb, mert mégis mi a kurva anyámért képzelném be magam elé Nightingale-t?!
- Nemár, Hurka! Nem! Tiszta vér leszel. Hé. Nemszabad. Hol a gazdád, hm?
- Tippem sincs... - morgok felé végre hangot is adva jelenlétemnek, ha eddig nem tűntem volna fel neki. A griffendéles felismerésére csak "mi tartott eddig?" módon emelem meg szemöldökeim balját, és ösztönösen leguggolok, ahogy Cleo visszavágtat felém.
A kiskutya hozzádörgölőzik a kezemhez, ahogy felé nyújtom és vakkant egyet, mintha tényleg dicséretet várna, én azonban Nightingale-t figyelem tovább. A vér szaga erősödik, nyoma egyre feltűnőbben villan át a ruháin.
- Egy baleset, kettő véletlen, a három már minta, Fraser. - Csak mormogok egyet válaszként. Ez nem mintha... ez egy kibaszott faszság, a sors gusztustalan fintora, ahogy úgy játszik velem, mint valami baszott bábuval. Talán ez neki meglepő, meg nem érti, de én igazából már továbbléptem az első pillanati sokkon. Hozzászoktam már ehhez... pontosan tudom, hogy miért történik.
Mert a sors egy kibaszott kurva, azért.
- Szarul nézel ki - közlöm vele az előzőre reagálás helyett, úgy lesek vissza Cleora, aki még mindig a farkát csóválva bámul engem csillogó szemekkel. - Oké, oké, ügyes voltál... - Megvakargatom a fejét, erre pedig boldogan játszani kezd a kezemmel.
- Köszönöm. - Újra az arcára pillantok az oldalán virító vérző seb felől, és lassan felállok. Cleo ekkor rohamozza meg újra a griffendélest, ahogy annak felcsendül a nevetése és betölti a erdő fenyegető csendjét. Franc, hogy nem fél attól, hogy mindjárt elvérzik?
- Merlin seggére. És én még azt hittem a múltkori szitu volt szürreális - sóhajt mosolyogva, én meg csak morgok egyet válaszként. Persze, kibaszott szürreális volt visszalátni Morrow seggét, fogadjunk, hogy azóta is arra készül, hogy megfullaszt valamelyik lábtörlőjével álmomban...
A fiú megpróbál feltápászkodni, de nem túl meglepően visszacsúszik a seggére és fájdalmas hanggal, hogy egyből közelebb lépek.
- Maradj nyugton! - szólok rá, és kicsit arrébb terelem Cleo-t is, aki érdeklődve próbálja megszaglászni a sebet. - Cleo, vigyázz... Elmesélnéd, mégis hogy a francba keverted be magad egy farkasfalka közé?
Már-már csevegő színt üt meg a hangom, ahogy mellé térdelek a vérrel és hóval kevert fűbe, ha pedig tovább mocorog vagy újra megpróbál felállni, egyszerűen a vállánál fogva visszatolom a helyére és ott is tartom. Másik kezemmel odébb húzom a szétszaggatott anyagot az oldalától, hogy ránézzek a sérülésre. A sérült bokával most nem is foglalkozok, az minden bizonnyal kevésbé lehet súlyos, mint ez itt. Ha mozdulatlanul marad, akkor elhúzom kezemet a vállától, és pálcámmal intek egy Lumost, hogy a fényt ráirányítsam a sebre, hogy azt így jobban megszemlélve kissé elhúzzam a számat. Ez egész biztosan kurvára fájhat.
- Ez elég csúnya... - mormogom, a seb ugyanis sokkal komolyabbnak tűnik annál, amit egy egyszerű Valetudo helyre tudna hozni. Esetleg kissebbé tenné, amivelmár eljutna az iskoláig és Madam Pomfrey kezelésbe vehetné. Én sosem voltam kifejezetten jó gyógyító, még ha a pálcám hajlana is talán felé. Egyszerűen csak túlságosan túl erőszak kavargott bennem, amikor megszereztem... ő pedig pusztítani szeret, nem helyrehozni.
Mégse húzódom el végül, ráiranyítom a galagonya hegyét a véres területre. Van egy bűbáj, ami engem is egész sokszor megmentett, igaz... azt nem állítom, hogy tökéletesen is tudom használni.
- Vulnera sanentur - dünnyögöm. Ha teljesen össze nem is húzza, lehetőleg valamivel kisebb lesz, amivel legalább kiegyenesedni könnyebb lehet kicsit.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Noah Nightingale - 2021. 01. 07. - 13:38:23
Aiden
2002.01.04


Hallott már korábban az erdőben élő farkasokról. Arról az alomnyi falkáról, amely egy szép teliholdas éjjelen fogant két vérfarkas úri jókedvében és kölykeik a mai napig együtt járják a Rengeteg mélysötétjét. A mendemondák szerint emberi intelligenciával bírnak, ám tekintve Morrow két nyomorult cimboráját, ez még önmagában nem kellene, hogy bármi különöset is jelentsen, ám...
Azokban a farkasszemekben valódi értelem villan. Az egymással való kommunikációjuk jóformán néma, ösztöni ráhangolódás. Nincs félrelépés, nincs téves mozdulat, mintha egy számára láthatatlan dallam intrikált lépéseit követnék, egy belső kódrendszert, melyek csak ők ismerhetnek. Ebben a falkában egyetlen osztozott szív dobog és ez. Ez már félelmetes.
Igen, lenne oka tartani attól az ígérettől, ahogy az állatok visszatértétől is. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kölyök visongása nem megfélemlítette őket. Pusztán találtak valamit a jelenetben, ami aktuálisan szórakoztatóbb volt, mint bevégezni egyetlen, jóformán már elejtett prédát. Pazarlásnak tűnik. És ő pillanatnyilag rendkívül hálás érte.
Leginkább a kiskutyának, akire kétségtelenül ráhárult a feladat oroszlánrésze. Valahol felröhög benne a gondolat, hogy Frasernek Griffendéles kutyája van. Mert legyünk őszinték. Még ha érkezik is egy újabb átok a megfelelő pillanatban, nincs rá garancia, hogy nem szaggatott volna bele valamelyik éppen annyira, hogy még pont ideje legyen végignézni lepergő percéletét, mielőtt elájul.
Megbocsátja hát neki, hogy fájdalmat okoz, mert mostantóllegjobbarátéknál így szokás. Ugye?
Van valami szórakoztató abban a párhuzamban, ahogy korábban Fraser nem volt hajlandó rápillantani bárki mást remélve és ahogy most ő szemet huny felette inkább. A szörnyek nem léteznek, ha nem látjuk őket alapelvet esélyesen mindketten idejekorán levetkőzték magukról, de lám, van reflex, ami örökre megmarad.
Fraser túl sokat morog. Valahol együttérez vele a kérdésben, máshol meg egyszerűen csak nincs abban az állapotban, hogy zsigeri reakciókat tudjon rá adni. A feje túl könnyű, a tagjai túl nehezek, a vére pedig úgy szökik belőle, mintha a testentúli élmény szerelmese lenne.
- Én is téged. - Közli lapos pillantással és hasonló tónusban, de a megjegyzéssel szinkronban azért az oldalára nyomja az ujjai között felgyűrődő talár egyik félszárnyát. Sérülései közül valóban ez az egy, mely élettel összeegyeztethetetlen. Az a farkas áttépte a talárt, a vörös pulcsit, az inget, a bőrét, a húsát... az ember azt gondolná, három réteg ruha legalább tompítja a hasonló atrocitásokat, de nyilvánvalóan nem ez a helyzet.
Van valami imádnivalóan szürreális a jelenetben, ahogy Fraser megdicséri azt a kutyát. Valószínűleg azért, mert egyszerűen csak... nem nézné ki belőle. Egyébként ennél sokkal kiadósabb dicséretet is megérdemelne az a kisállat, de őket marha könnyű boldoggá tenni.
Látszólag Nightingalet is, mert végül csak elneveti magát. Az a típus, aki ha választhat aközött, hogy sírjon épp vagy nevessen, hát egészen biztosan az utóbbival idegeli ki a környezetében lévőket. Hogy ne lenne tisztába a helyzetével? De. Nagyon is tisztában van vele. És évekkel ezelőtt hozzászokott már, hogy nem ordítja világgá minden kínját-baját, a pánik pedig még soha semmit nem oldott meg.
Van az a fájdalom, amivel képes nem törődni. De nincs harci gépből, a pont ahol kínná fejlődik, egyszerűen csak visszakényszeríti a földre. Nem olyasmi, amit Frasernek először kell látnia tőle és a tendenciáikat figyelembe véve valószínűleg nem is utoljára teszi.
- Mh. - Nyilatkozik sokatmondóan a parancsra, pillanatnyilag ennyire futja, amíg visszanyeli a saját hangját. Pillantása oldalra villan a túl közel került lábakra és nem csak azért nem néz fel rá, mert arra fókuszál, hogy távol tartsa a kutyát a sebtől.
- Cleo, hm? - A nevét hallva az állatka áttrappol a lábán a másik oldalára, farokcsóválva megy ütközésig a mellkasán, ő meg félig-meddig átöleli mielőtt nagyon pattogni kezdene, sérült alkarját kissé kényelmetlen szögben tartja el, hogy ne vérezze össze a jelenleginél jobban a barna bundát. - Maradok a Hurkánál asszem. - A kicsinek látszólag minden mindegy, mert pont ugyanúgy próbálja képen nyalni. Nightingale meg nyilvánvalóan húzza az időt, a kérdésre ugyanis nem válaszol azonnal.
Önmagában nincs abban az állapotban, hogy befeszüljön, csak mert a srác túl közel kerül hozzá. Ám ahogy az agyába mászik az illata az átható vérszaggal keveredve, égnek merednek tarkóján a pihék és ez épp eléggé belehuzalozza a feszültséget ahhoz, hogy rögtön kiegyenesedjen ültében. Az illat, a sötétség... kísértetiesen idézi a Könyvtár hangulatát, ő pedig pontosan ugyanazzal a reflexszel mar rá a csuklójára, mint ahogy a pálcáját szorította az álla alá akkor.
Kimerevedik a pillanat, ahogy éles pillantása közvetlen közelről tapad fel a felemásokra.
- Morrow. - Közli hirtelen a semmiből, a leálló gondolatfolyam utolsó erejével belekap valami kézzelfoghatóba. Szemöldökei összeszaladnak, amint a mardekáros gondolata belesziszeg a koponyájába és ez már megmérgezi annyira hirtelen túl élessé vált figyelmét, hogy Fraser kiessen a veszély-ösztönből. Halkan szusszan, mikor visszanyomják a fához, de ezúttal nem áll ellen, ujjai lecsúsznak csuklóról, bár ez már aligha menti meg a kabátot a vértől.
- Vagy a bandája... legalábbis. - Nem pillant le a felvillanó fény ellenére sem, engedi, hogy félrehúzza rajta a feltépett anyagokat. Az a harapás csúnyán kapta oldalba és épp eléggé roncsolta a húst ahhoz, hogy most patakokban vért könnyezzen. Túl sok vért veszített. Átázott a ruhája, a fekete nadrág is a vér beivódott vörösétől fénylik és valójában... rejtély, hogyan futott idáig ilyen sérüléssel, de az életveszély szülte adrenalin olykor csodákra képes.
- Dióhéjban, uh... büntetőmunka, Hagrid és a remek... piroszöld párosítások. De nem tudom őszintén... nem mentünk be a területükre. Adwell otthagyott a picsába mikor... - Fáradtan int az eltávozott farkasok irányába, valószínűleg ennyi információ is éppen elég. Az összefüggés még megvan, ha el is akad időről-időre egy mélyebb légvétel kedvéért. Nos. Még mindig jobb, mintha vinnyogna.
- Volt már rosszabb. - Közli végül mégis odapillantva, a látvány hatására inkább visszatapasztja kezét, habár a bőr a bőrön messze kevésbé hatásos. Nem az a szituáció. Kezdi kifejezetten hm. Zavarni az a túl hosszúra nyúló, fixálódott pillantás. Viszonylag sokan vannak, akik előtt nem kíván sebesülten, vagy bármilyen szinten is gyengén mutatkozni és a srác elég magasan van ezen a listán.
- Fraser...? - A hangja még számára is bizonytalanul cseng a ráirányított pálcát látva. Picsába. Nem teljesen mindegy? Nem mintha számítana már, ha neadjisten még bele akarna rúgni egyet.
Ujjai lecsúsznak a bőréről, letenyerel helyette a hóba. Gyakorlatilag azonnal belemarkol amint a mágia dolgozni kezd a testén. A gyakorlatlanság nem tudja olyan kifinomulttá tenni, mint egy gyógyításra képzett varázsló kezében, a felgyorsuló kényszerregeneráció durva és kétség kívül fájdalommal jár. Hasfala befeszül mintha ellent tudna tartani az érzésnek, mellkasába gyorsan és mélyre szakad a levegő, ő pedig végül csak felnyög, hiába tartja minden erejével kontroll alatt a saját hangját.
Talán nem végez tökéletes munkát, de kétségkívül elégedettségre ad okot a látvány, ahogy a vér útja szép lassan elzárul, a hús és a bőr pedig egy fokkal elfogadhatóbb látványt kever ki magából.
Noah felzihál, ahogy a fájdalom végre alábbhagy, fejét a törzsnek döntve, hunyt szemekkel pihen pár pillanatig, ujjai pedig végül visszasimítanak a sérült felületre. Még tapintásra is sokkal jobb a helyzet.
- Ezt meg kell tanítanod. - Közli végül csak lepillantva az oldalára. Továbbra sem néz ki különösebben jól, de a hangja egy fokkal jobban cseng. - Kössz. - Felpillant, függetlenül attól hogy a srác felemelkedett-e már a pózból, vagy sem, csak megtalálja azokat a felemásokat.
- Komolyan. - Hanyadszorra menti meg vajon az életét? Ha nem emlékszik a számra, nyilvánvalóan sokadszorra. Túlságosan is.
Ereszti a Hurkalényt az ölelésből, nem biztos benne, hogy nem fogott rá túl erősen a mágia hatása alatt, de a kicsi nem panaszkodott. Vidáman seper vissza a gazdájához, személy szerint ő baromi boldog a helyzetben és nem különösebben zavarja, hogy egyedül van vele.
- Uh. Mennem kell. - Közli hirtelen kiszakadva a vérveszteség, vagy épp a szituáció kábultságából és másodszorra is megkísérli azt a felkászálódást a fa segítségével. Ezúttal sokkal könnyebben megy, még ha vészesen meg is inog közben. - Valaki türelmetlenül várja, hogy beverjem az arcát. - Mert meglehet nem Adwell intézte úgy, hogy belefussanak a Falkába, ő volt az, aki magára hagyta a helyzetben.



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Aiden Fraser - 2021. 01. 12. - 22:12:54
maybe we exist to bleed
maybe we exist to burn


(https://i.pinimg.com/564x/23/0c/5e/230c5eaffac13d3bb3b20f0fa7faad15.jpg)
2002. január 4.
style (https://i.pinimg.com/564x/35/b7/54/35b754d06888cea95c5ef4530dfd62fc.jpg)


Nem igazán félek az állatoktól, pedig valljuk be - volna rá okom.
Ösztönlények, akik alapesetben nem gondolkodnak. Nem mérlegelik a körülményeket, a tényeket: ha rossz helyen vagy, véged. A természet általában nekik kedvez, ha a területükre tévedsz, tulajdonképpen esélyed sincs az ő tudásokkal szemben, hiszen ők minden kis kavics és bezavaró letört gally vagy kiálló gyökér helyzetét pontosan ismerik.
Tulajdonképpen a halálfalók olyanok, mint a vadállatok. Már persze, nem mindegyik... Feryll az volt. Elhivatott, de kellőképpen ravasz és olyan élesre csiszolt, hogy abban a pillanatban, ahogy kiszállt belőle az élet a kezeim alatt, én... én nem hittem el. Úgy éreztem, ez csak valami trükk, hogy mindjárt felbukkan a hátam mögül... aztán persze gyorsan kifutott ez az agyamból. Feltöltött helyette a hatalom, a megnyugvás, a győzelem... az íz úgy terjedt rá a nyelvemre, hogy beleborzongtam.
Még mindig kiráz a hideg, ha rágondolok. Egy egészen halovány pillanatra a gondolataimat is eltereli, úgy fordulok végül Noah felé. A levegőben terjengő vér tömény szaga hamar eltereli a figyelmemet, egy kicsit meg is feszülök tőle, csak amolyan ösztönös reflexként.
Cleo totyogását figyelem, ahogy felváltva szeret engem majd Nightingale-t, és közben olyan büszkén csóválja a farkát, mintha legalább megette volna a falkát. Persze valahol egészen büszke vagyok rá... csupán ezt nem mutatom ki a griffendéles srác előtt. Természetesen. Frasernek van egy kutyája, és még szereti is? Hah... poén...
Gyűlölöm. Gyűlölöm ezt, hogy... ennyire ki akar velem baszni. Minden. Olykor úgy érzem, eléggé megfizettem már a dolgaimért, de olyankor azért belök még valamit az élet elém, amitől pofáneshetek. Nem, mintha kibaszna velem... tudom, hogy mennyire szeretne megtörni, és azért sem hagyom magam. Még akkor sem, ha Nightingale ilyen... ilyen érzéseket hoz ki belőlem...
Bűntudat.
Kibebaszott bűntudat.
Nem reagálok a nevetésre, nem reagálok a szavaira, jár az agyam és a vér egyre nagyobb foltban vöröslik a sötét avarban. Ez pedig nem jó jel. Nem is kéne érdekelnie, tulajdonképpen... Könnyedén itthagyhatnám, feltételezve, hogy a griffendéles életösztöne majd visszavonszolja szépen a suliba. És mégsem lépek le.
Még a pálcám is lecsillapodik kicsit kezemben, ahogy közelebb lépek hozzá, és az általam ismert bűbájokat lapozgatom végig agyamban a kevésbé halálosakon át egészen a gyógyítókig. Ez a lista nem kifejezetten... hosszú. Pedig talán kellemesebb néhány év állna mögöttem, ha ez nem így lenne.
- Cleo, hm? - kérdez vissza Noah, nem is tudom, talán csak a gondolatait akarja elterelni a fájdalomról azzal, hogy egyáltalán felfogja még a szavaimat. A seb ugyanis... csúnya. Kibaszott csúnya, már messziről is. - Maradok a Hurkánál asszem.
Hurka... bár beleköthetnék, habár nevetséges a szó. Pedig Cleo valóban... szóval az. Egy ráncos... oké, hagyjuk.
- Hívd aminek akarod, csak közben próbálj nem... - Megállok, ahogy hirtelen mozdulattal egyenesedik ki, a hosszú ujjak pedig a következő pillanatban csuklómra fonódnak. - ...elpatkolni...
Francba, persze... mit heveskedsz, Fraser? Rossz emlékek, hát persze, hogy azok... Nem is mozdulok, csak óvatosan emelem tekintetemet a sötétbarna szempát felé, hogy némán is közöljem vele, nem kinyírni akarom. Az persze már az ő döntése, veszi-e az üzenetet vagy sem.
- Morrow. - Felvillan a szemem a névre, majd lassan lesek le az ujjaira, ahogy azok nemsoká ellazulva visszacsúsznak a földre.
- Vagy a bandája... legalábbis. - Folytatja, ahogy már én is hátrébb mozdulok és a lumost a sebre irányítom, hogy jobban is megnézhessem magamnak. Tehát egyből nem csak vele futok össze mindig ilyen kibaszott megmagyarázhatatlanul, hanem hirtelen Morrowékkal is. Izgi...
- Dióhéjban, uh... büntetőmunka, Hagrid és a remek... piroszöld párosítások. De nem tudom őszintén... nem mentünk be a területükre. Adwell otthagyott a picsába mikor... - Biccentek egy aprót, és bár nem mutatom kifejezetten, de sok minden suhan át az agyamon. Morrow... kicseszett Morrow... a farkasok elé lök valakit, hogy megölesse? Ugyan már... maximum, ha azt egy fa törzse mögül kaján vigyorral végignézheti. Az a gyerek sosem volt normális.
- Ühöm... - dünnyögöm. Ahogy oldalra hajtom a ruharétegeket, a kezeim és véres lesz, de ez nem zavar meg. Cleo még mindig a másik oldalon ugrálhat Noahra, vagy talán leült egy kicsit távolabbra és most türelmetlenül méreget minket. - Hát ez szopás.
Olyan hangnemet ütök meg, mintha nem érdekelne. Pedig valójában tényleg az. Meg is ölhették volna. Csak egy pillanat... ennyi kérdése lett volna az egész.
- Volt már rosszabb. - Egy elégedetlen morranással tolom arrébb a kezét és a galagonya hegyét óvatosan ráirányítom a húsra. Finoman... szépen... nem robbanunk fel, értetted? Szinte érzem, ahogy a pálca kényelmetlenül ficereg, neki ez nem tetszik, Noah bizonytalan hangjára sem lesek fel, amivel engem szólít, nehogy kizökkenjek. Aztán a bűbáj mégiscsak célbaér, és még csak nem is halálosan.
Nem tudtam tökéletesíteni ezt a varázslatot. Nem a Roxfortban tanultam, hanem már odakint, valami vaskos bűbájos könyvből, és hát ja... faszom se tudja, jól csinálom-e. De a lényeg, hogy a harapás kisebbre szűkül, a szövetek újra összefonódnak és a a földre gördülő vér már csak a bőrét áztató maradék.
- Ezt meg kell tanítanod. - Kicsit arrébb húzódok, ahogy mocorogni kezd, úgy eresztem le a pálcámat. - Kössz. A pillantása megtalálja az enyémet. - Komolyan.
Megrántom a vállamat, úgy tápászkodok fel és zsebredugom a galagonyát. Cleo ekkor pattan fel és már rohan is felém, hogy a bakancsomat szaglássza, amin valószínűleg ott pihen Nightingale vére.
- A tanáraid valószínűleg jobban megtanítanák, mint én - mormogom, és a vért megpróbálom letörölni tenyeremről, bele a nadrág anyagába. Ennek úgyis mindegy. - Amúgy csak jókor voltam rossz helyen. Úgy tűnik, ez lassan szokássá válik...
Nightingale olyan hirtelen pattan fel, hogy az meglep valamelyest. Ez a bűbáj bár segít, az nyilván nem fog, ha így ugrál, kicsit odébb is húzom a számat.
- Uh. Mennem kell. - Sóhajtok egyet. Griffendéles... - Valaki türelmetlenül várja, hogy beverjem az arcát.
Megingatom a fejemet lassan. Benjamin, te vagy az?
- Biztosan nagyon fontos beverés vár rád, de kicsit talán lassíts... - tanácsolom egy kis vállvonással, és valami furcsa inger még közelebb is húz, hogy felé nyúljak, ha esetleg dőlne, és félig elé is lépek, hogy útját álljam. - Ilyen tempóban valószínűleg a suliig sem jutsz el. Mit is mondtál, ki hagyott itt?
Ennyire nem vagyok hülye azért, na... egyszerűen csak nem figyeltem rá túlzottan. Fontosabb volt, hogy ne robbantsam ki az oldalát a helyéről. Az iskola irányába fordulok, figyelem pár pillanatig a kirajzolódó épület árnyait. Sötét, keserű emlékek... de elüldözöm őket, mielőtt túl közel érnének. Lepillantok helyette Cleohoz, aki már Noah bokáján csüng, a lábszárát kaparássza, hogy szeretgesse tovább.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Noah Nightingale - 2021. 01. 13. - 23:00:04
Aiden
2002.01.04


Valahol szomorú, hogy Fraser számára ez szimplán csak kibaszás. Hogy gyűlöletre ad okot egyáltalán az újabb találkozás ténye, avagy a sors fintora éppen, de valahol végül is... érthető. Nem akar emlékezni, de Nightingale semmi más egy emléken túl. És ha már emlékeznie kell, hát nyilvánvalóan kevéssé ideális, ha azt valami olyan lény társaságában teszi, akit pusztán néhány pozitív érzés miatt gyengeségnek értékelhet. A saját gyengeségének. Az ember természetszerűen nem akar támadási pontokat biztosítani a környezetének saját magán és ebben aligha számít, hogy Noah egyszerűen csak nem veszi annak. Ő szimplán örül a kisállatnak és nem gondol bele különösebben a ténybe, hogy a másik jóformán először mutat akaratlanul is bármiféle emberit magából azon túl, hogy megmagyarázhatatlan okból kifolyólag időről-időre megmenti a seggét. Mert legyünk őszinték, mindig volt és még most is van választása. És minden alkalommal áldozatot hoz azért, hogy megtegye. Akár a saját büntetését egy máramár kihűlt, mégis szüntelenül az elme hátuljában kaparászó, sistergő, fagyos emléktől, akár saját törhetetlennek hazudott leszarom-maszkjának integritását.
Sosem kérte, hogy segítsen rajta. Sosem kérte senkitől, hogy segítsen rajta bármilyen formában is, de soha nem utasított el egy érte nyúló kezet, ha az épp nem marni akart.
De sokat változott az évek alatt. Az egyetlen ok pedig, amiért nem menekül a srác elől, amiért az megteszi újra és újra az a tény, hogy a maga kifacsart módján biztonságban érzi mellette magát. Mert nem nézi ki belőle, hogy egy nap túl messzire menne. Hogy ne lenne képes megvédeni magát jobban, mint ő maga. Hogy eleve vesztett küzdelmet vállalna érte. Hogy valóban kockára tenné a saját életét miatta.
Nem számít annyit, hogy mindenek felett életben tartsa. És nem számít annyit, hogy megölje. A kettő között húzódó senki földje pedig olyasmi, amit ellenérzések nélkül képes járni vele.
Vagy legalábbis majdnem.
A hirtelen reakció azonban nem valós ellenérzés, egyszerű... izommemória. Reflex, ami gondolkodás nélkül születik egy alapvetően kiszolgáltatott helyzetben, amit Nightingale haldoklást ignoráló, látszólag tökéletesen fesztelen vidámsága talán képes elfeledtetni a környezetével; de nem a testével. Nem a tudatalattival. Azonnal és az állapotához képest hevesen reagál rá még mindig, mert egyszerűen csak baromi távol állnak attól, hogy Aiden képes legyen feloldani, netán átírni benne az ilyesfajta reflexeket. És valójában... esélyesen ez számára még kedvezőbb is így.
Nem mintha nem véletlen lenne minden találkozás. Nem mintha nem lenne ideálisabb egyszerűen csak kikerülni.
A reakció ösztön, az engedés viszont már személyes döntés kérdése. Kényszeríti magát, hogy ne reagáljon rá úgy, ahogy. Beszél helyette, mert az elvonja a figyelmét és más ellenséget ad a gondolatoknak.
- Naja. - Az a vállvonás alig gondolatnyi mozdulat és vagy éppúgy megjátssza, hogy nem érdekli vagy... tényleg úgy van. Talán elmegy és összeveri Adwellt, de azért teszi, mert az az elvárható gyáva féregnyi gerinctelenséggel viselkedett, nem mert feltételezi, hogy az valóban meg akarná ölni. Még ha nyilván nem is okozna törést Adwell elbaszott kis fekete lelkivilágában a halála, az még nem jelenti, hogy elég tökös is maga előidézni.
Valójában nem is gondolkodik ezen mélyebben jelenleg, lefoglalja saját sérülésének látványa és a mozdulat, amivel Fraser nemes egyszerűséggel félresöpri a kezét. Miafranc.
Ez a kérdés is lehetne, de valamiért a neve jön a szájára helyette és a következő pillanatban már a mágia fogságában van.
Teljesen más a célja, az elv mégis kísértetiesen hasonlít ahhoz, mint amikor... kínozta. Nem a fájdalom miatt, szimplán a tény, ahogy az ismerős-idegen mágia a bőre alá kúszik és tőle függetlenül cselekszik. Túlságosan is magasra tolja a kiszolgáltatottság érzésvilágát. Ezúttal azonban... van oka köszönetet mondani sebzett, elárult kölyökpillantások helyett.
Elhúzza a száját a mormogásra, de nem válaszol. Nincs elég energiája ahhoz, hogy felesleges küzdelmekre pazarolja. Nem mintha olyan kapcsolatban lennének, amiben bárminemű különóra komoly kérés lehetne.
- Mondanám megint, hogy egyszerűbb lett volna ignorálni de... ezúttal tényleg nem sok választásod volt. - Pillant Hurkára, amit az persze egyből megérez, nagy szemekkel, sürgősen csóvált farokkal rábámul.
Még azelőtt áll fel, hogy az állatka meghívásnak vehetné a pillanatnyi gyengeséget.
És igen. Sokkal nagyobb a szája perpill, mint amit fizikailag tűrni is képes. Az, hogy csillagűri mértékegységekkel viseli jobban a fájdalmat, mint kölyökként, még nem jelenti, hogy nem érzi meg a súlyos vérveszteséget. És hogy ne lenne amúgy a mágiával együtt is határán az életveszélynek.
- Nyugi van. Tök lassú vagyok. - Közli magabiztosan a tízpontos bullshitet, ami valószínűleg nem úgy jött össze, mint ahogy ő azt szánta, de különösebben nem gondolkodik el annyira, hogy korrigálja magát, mert jóformán az első lépéssel beleütközik a srácba.
Esélyesen magától is meginogna. Teljesen lényegtelen már, hogy az ütközéstől mar az oldalába a fájdalom, vagy a lépéstől a bokájába. Így, vagy úgy, de fél kézzel megkapaszkodik a srác vállában menthetetlenül tovább mocskolva a kabátot saját vérével.
- Uhhh hát... biztos nem fogok itt kempingezni? - Néz fel hirtelen egy nagyon lapos pillantással. Túl közel van, de ezen a ponton messze ködösebb az a tekintet, semmint hogy ezt a tényt fel is fogja.
- Adwell. Nemár Fraser. tényleg emlékezhetnél. - Mégiscsak a saját háztrása volt, vagy mi. Oké, más klikk. Emlékszik. Nem mintha nem lenne teljesen mindegy. - Oké, tudom. Nem akarsz. - Fáradtan sóhajt. - Szürke szemek. Fekete haj. Mindig Morrow seggében van. Vagy legalábbis szeretne. - Eltolja magát és kilép oldalra. De legalábbis megpróbálkozik vele, valamilyen csoda folytán azonban időben kapcsol és csak épphogy esik keresztbe a lábánál kaparászó kiskutyán.
- Az istenit már jaj nem TE. Te cuki vagy. - A sziszegés nagyon hirtelen vált kedvesbe, mikor Hurka fülei lekonyulnak. Mázlija van, hogy az állatka kedveli, bár ebben a korban mégis kit nem kedvelnek?  - Mindegy majd. Felküldök egy vészjelzést, vagy valami. - Csak egy fél lépésébe kerül visszatérni a fához, fáradtan felsóhajt, ahogy háta nekiütődik a törzsnek és valamilyen csoda folytán sikerül leküzdeni a kényszert, hogy visszacsússzon a seggére.
- Valamelyik auror csak kint bassza a rezet már. - Őszintén, még csak nem is elvetélt ötlet. Már leszámítva, hogy képtelen használni a saját pálcáját, de ezt a másik aligha tudhatja. Azt, hogy egész eddig nem tette, még a farkasok ellen sem... még akkor sem, amikor Fraser maga pálcát szegezett rá annak ellenére, hogy a könyvtárban előbb mozdult, mint gondolkodott, nos. Viszonylag sok mindennel magyarázható. Valószínűleg.



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Aiden Fraser - 2021. 01. 18. - 23:07:27
maybe we exist to bleed
maybe we exist to burn


(https://i.pinimg.com/564x/23/0c/5e/230c5eaffac13d3bb3b20f0fa7faad15.jpg)
2002. január 4.
style (https://i.pinimg.com/564x/35/b7/54/35b754d06888cea95c5ef4530dfd62fc.jpg)


Olyan nehéz már jó pofát vágni a dolgokhoz. Nem belesüllyedni a keserűségbe, akármi történik... pozitívnak maradni és menni tovább előre, nem pedig egyszerűen csak sóhajtva hagyni az egészet, mert már faszkivan. Nincs ilyen opció. Nincs megállás... és ez kibaszott szar olyankor.
Olyan, mint a mocsárban gázolni szárazföld nélkül, és ha megállsz, a mocsok csak mélyebben lep el. Szóval tovább kell vergődni... mindegy, merre. Az teljesen mindegy. Úgyis jön majd egy újabb szeméthegy.
Különös. Különös az, hogy miért teszem ezt, kérdőjeleket okoz, és saját magam kérdőjelezem meg. Ami nem az erősségem. Általában teljesen biztos vagyok magamban, de... az ilyen kérdések nem tesznek jót a szellemi épségemnek. És mégis... valahol egyértelműnek és magától értetődőnek kellene tűnnie annak, hogy nem hagyom elvérezni egy csapat farkas karmai közt. De nem az.
A felőle villanó hirtelen védekező és mintsem inkább támadó reflex nem lep meg. Egyáltalán nem. Tulajdonképpen ez az egész helyzet veszélyesen hasonlít a Roxfort folyosóin történt... incidensekre. Ott persze nem vettek körbe sűrűn a fák és a sáros hófoltok, talán nem is hajoltam hozzá ilyen közel, hiszen nem gyógyítani akartam... Ha azt tettem volna, Feryll valószínűleg kiszedi a jobbszememet, hogy azon a kibaszott napon az átok már csak a helyét találta volna el. És még akkor is jobban jártam volna, mint akkor Nightingale.
Amint azonban elengedi a kezemet, egyszerűen csak nem törődöm az ellenkezéssel. Azt hiszi, ha már a farkasok elől megmentettem, egyszerűen csak hagyom elvérezni a suliig menet, hogy aztán a haldokló testét testét megtalálva Madam Pomfrey aztán még levisítsa, hogy ugyan már megint mi a redvesebbik Merlin faszát csinált.
Néhányszor el kellett kísérnem Benjamin a Gyengélkedőre, igen. Erősen ő volt a szerencsétlenebb kettőnk közül, ha a testi épségről van szó. És ma? Faszom... versenyezhetnénk.
Felpillantok rá, hátha a szeme már élénkebb fénnyel csillan meg, ahogy behatol a bűbáj. A galagonya fája vibrál és bizsereg, nem érti, mi történik, és miért nem hagyom kiteljesedni. Én viszont egyszerűen csak zsebreteszem, és nem engedek a könyörgésnek.
- Mondanám megint, hogy egyszerűbb lett volna ignorálni de... ezúttal tényleg nem sok választásod volt - közli Noah, nekem meg épp csak megvillan felé a tekintetem. Választásom? Dehogynem volt. Mindig van választás... az már kérdés, mennyire kell fasznak lenned, hogy azt a bizonyosat válaszd.
- Gondolod? - kérdezek vissza gúnyos éllel, bár a szavaim nem fenyegetnek. Magam sem hiszem el, de... szinte szórakozok. - Nagyon könnyedén tudtam volna ignorálni... csak hagytam egy kicsit szórakozni Cleot.
Felemás tekintetem látványosan mulatva csillan felé, miközben Cleo már oda is rohan a lábamhoz a nevére. A bakancsom orrát kezdi harapdálni, én viszont csak Nightingale-t figyelem, hogy pofára esik-e. Mi fasznak pattog? Ennyire senki sem lehet fontos. Még a bosszú sem. Sőt... az főleg nem. Ahhoz a legjobb formádban kell lenned, hogy pontosan úgy csaphass le, ahogy eltervezted...
Hmm. Talán tanácsadásokat kéne tartanom.
- Nyugi van. Tök lassú vagyok. - Megemelem a szemöldökömet, ahogy nekem ütközik, úgy pillantok le rá. Nem, mintha sokkal magasabb lennék... épp csak pár centivel előzöm meg.
- Ühöm...
Persze. Hát persze. Tekintetem a kabátba markoló kézre villan, és továbbra is magasban pihenő szemöldökkel lesek vissza az arc felé, amit a fájdalom torzít meg kissé.
- Uhhh hát... biztos nem fogok itt kempingezni? - Gondolod? tekintettel bámulok rá vissza, nem mozdulok, hogy netán tovább menetelhessen előre. Az sem zavar, ahogy a vállamba kapaszkodik, ott kivételesen most épp nincs hegem, addig pedig markolászhat.
- Adwell. Nemár Fraser. Rá tényleg emlékezhetnél. Oké, tudom. Nem akarsz. - Sóhajt egyet. - Szürke szemek. Fekete haj. Mindig Morrow seggében van. Vagy legalábbis szeretne. - Kicsit feljebb emelem az államat, úgy lesek oldalra. Adwell... hogy is tudnék nem emlékezni? Persze nem voltunk kifejezetten egy csapat... Morrow, mint összekötő kapocs, de ezen kívül semmit. Emlékszem az arca, halványan és homályosan... ami már haladás, hiszen eddig valószínűleg ennek töredékét se láttam volna. Nightingale rávesz, hogy előhozzam az emlékeket, és ez nem tudom, jó-e, vagy sem.
- Emlékszem rá - válaszolok, és hagyom, hogy kilépjen odébb, nem is figyelem, ahogy Cleo újra Noah lábának támad, pedig az még fel is szisszen.
- Az istenit már jaj nem TE. Te cuki vagy. - Összefonom magam előtt a karjaimat, úgy figyelem, ahogy Cleo csillogó szemekkel rajong épp Noahért. - Mindegy majd. Felküldök egy vészjelzést, vagy valami. - Követem tekintetemmel a mozdulatait, ujjaim végigzongoráznak felkaromon. Mostmár leléphetnék... mindenféle habozás és rosszérzés nélkül, mégis itt állok még. Egyszerűen... már csak nmeg se próbálom keresni az okát. Nem tudom, mi suttog nekem, de egyszerűen csak hallgatok rá.
- Gondolod, valaki észrevenné? - kérdezem szektikusan.
- Valamelyik auror csak kint bassza a rezet már. - Megrántom a vállamat. Aurorok... szerencsétlen gyökér az összes, de persze ez csak személyes sérelem, amit alapvetően nem kéne ráborítanom, de... azért megteszem.
- Nightingale... - halk sóhajjal lépek közelebb, és egyszerűen csak felé nyújtom a karomat. Néma jelzés, hogy ha akar, támaszkodjon rám. Vagy csak kapaszkodjon meg. Mert... ha már ilyen kibaszott jófej vagyok ma, hát legyen? - Komolyan abban reménykedsz, hogy egy auror rádtalál így? Rossz hír... de sajnos velem jársz ebben a pillanatban a legjobban.
Ha él a lehetőséggel, lassan indulok el a suli felé, ha nem hát nem. Igazából tényleg nem az én dolgom az, hogyan jut vissza, vagy egyáltalán visszajut-e. Az is lehet, inkább tényleg kint kempingezne... egész hangulatos lehet. Holdfényes randevú magaddal, a természettel, és kibaszott farkasdögökkel.
- Jut eszembe... - szólalok meg hirtelen. - Gondolkodtál a múltkoriról, hm? Avagy van már ötleted, mivel fizess le?
Szemtelenül vigyorgok egyet felé. Nem mintha annyira rá lennék szorulva egy újabb kényszerlátogatásra a Roxfortban... de fasz tudja, talán felkelti az érdeklődésemet.



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Noah Nightingale - 2021. 01. 20. - 01:37:16
Aiden
2002.01.04


Miért is ne. Az, hogy a farkasok elől megmentette, még nem determinálja, hogy egyetlen perccel tovább is számíthat rá. Még nem jelenti, hogy nem kizárólag a kutya kedvéért tette. Még nem jelent... semmit sem. Illetve de. Neki jelent, de nem azt, hogy elengedheti magát és készpénznek veheti Fraser segítségét. Az érzelmek pedig egyszerűen csak... nem így működnek. Csak mert véletlen találkozásokkal tereli össze őket a sors nyilvánvalóan az akaratukkal szemben, még nem jelenti, hogy a múlt árnyai eltűntek volna kettejük valószerűtlen halmazából, még ha a megvilágítás valamiképpen... változik is.
Szeretné azt hinni, hogy Madam Pomfrey megsiratná. Mint leghűségesebb látogatóját. Vagy valami.
Kimondottan élénkebb az a pillantás. Először szimplán csak a fájdalomtól, az adrenalinlökettől; a srác mágiája visszahúzza az életbe és meg is köti ott. Ez a tény árnyalja az íriszeket akkor is, amikor a varázslat távozik a sebből és hirtelen egyedül marad a saját testében - ismét.
- Jah? - Replikázik első reflexből, de azért egyik szemöldöke magasra szalad a visszakérdéstől. Pillantása kutatón moccan a szürke és barna íriszek között, aztán az utolsó szavakra pislog egyet. És végül kitör belőle a nevetés.
- Ah, faszom... - Nyög alig két másodperc múlva az oldalára szorítva a kezét, ahogy saját jókedve belenyilall a marásba. Fraser káros az egészségére, de Nightingale maga is kurvára káros a saját egészségére, szóval őszintén, ezt a fajtát nem bánja.
Fájdalom és halódás ide, vagy oda, a griffendéles jókedve megmarad egészen addig nagyjából, amíg föltápászkodva a következő mozdulattal bele nem ütközik a srácba. Nem teszi ellenségessé, vagy harciassá a dolog, egyszerűen csak... akadályba ütközött és ráadásul még kénytelen is felnézni rá. Az a pár centi néha túl soknak tűnik.
- Nem gondolom, tudom kérlek. - Válaszol olyan természetességgel, mintha ugyan gondolatot olvasna... nem, szimplán pontosan két perccel ezelőtt látta ugyanezt a fejet és az asszociáció immár automatikus. Fraser amennyire kiismerhetetlennek tűnik első pillantásra a maga maszkjaival olyan... beszédes nonverbális kommunikációt használ. Nem tud nem megragadni a kreatív, képregényrajzolásra szakosodott fantáziában.
- Fejlődsz, Fraser. - Lapogatja meg a vállát kissé túl gyengén ahogy kilép oldalra és egyúttal meg is adja a választ a ki sem mondott kérdésre. Nightingale szerint ez a visszaemlékezősdi nyilván jó. De ő pontosan ezt várja tőle, szóval valójában pont nincs vele előrébb.
Szerencsére elvonja a figyelmét saját majdnem pofára esése, Hurka és valahol a könnyed hangulatból nagyon gyorsan lefárad ennyi minimális, de tagadhatatlanul küzdelmes mozgástól is annyira, hogy egyszerűen csak... ne legyen tovább.
Akarja, hogy itt hagyja a fenébe.
És nem akarja. Nem akar itt maradni egyedül a hidegben, súlyos sérülésekkel, fáradtan és egy működésképtelen pálcával abban reménykedve, hogy majd valaki megtalálja. Még egy valaki.
Nem mintha számítana, hogy nem mutatja a csúcsformáját neki. Nem mintha nem látta volna már sokszor. Túl sokszor hasonló és rosszabb állapotban is. De hiába mondja az ember, hogy nem számít, egyszerűen csak mindig számít.
Nem pillant fel a saját nevére, figyelme látszólag a kutyán van, amíg be nem úszik a képbe a fiú keze. Bámulja néhány szívdobbanásig, mielőtt lassan felemelné rá a pillantását.
- Oké. - Bármit is kutatott abban a pár szekundumban a felemás szemekben, valószínűleg megtalálta benne, mert elfogadja a felkínált kezet. Aztán a következő mozdulattal be is húzza magához.
Nem, nincs abban az állapotban, hogy egy egyszerű kapaszkodás valóban eljuttassa a kastélyig és ha már felajánlotta, hát ki is használja a lehetőséget. Fél kézzel öleli át a nyakát, az oldala az oldalához ütődik és kurvára mázlija van, hogy az nem a sérült.
Ahogy a másik megindul, ő vele mozdul. Az első pár lépés nehézkes, sérült lába komolyan lassítja a haladást és érzékelhetően túlságosan is rátámaszkodik a srácra, de legalább haladnak.
- Huh? - Felpillant, de az a tekintet zavaros. Túl sokat kivesz belőle a mozgás és nem segít, hogy több ponton küzd a fájdalommal. De amíg érzi, addig nem is ájul el. Esélyesen.
- Óh. Hm. - Kell pár pillanat, de végül eljut a tudatáig a kérdés, halkan hümmög felpillantva a Roxfort kirajzolódó épületére. Pokoli messzinek tűnik, így inkább a lába elé néz.
- Fogalmazzunk úgy, hogy a körülményeim azóta eh... megváltoztak? - Halkan nevet valamiért, fél kézzel megtámaszkodik egy fában elhaladtukban, hogy megtámogassa kicsit a saját mozgását. Keze véres nyomot hagy a kérgen, de itt az erdő peremterületén ez már nem érdekel igazán senkit sem. - Azon kéne aggódnom, hol a francba húzzam meg magam a nyáron, nem másokat felfogadnom. - A mosoly még ott a száján, bár gyenge utánzata csak a korábbi jókedvnek. Mert meglehet, hogy az eladott képregények után viszonylag elég sok pénze maradt, ám az kimondottan kell arra, hogy befejezze a Roxfortot egyáltalán és meghúzza magát valahol a szünetben, ám...
- De ez nekem fontos. - Szól végül felpillantva már sokkal komolyabb képpel, úgy fest ebben a témában valóban van elég potenciál arra, hogy észnél is tartsa. Még ha az állapota túl őszintévé is teszi. - Kell az az infó. És baromira nem vagyok jártas a témában, Fraser, mondd meg mit vagy mennyit szeretnél cserébe, én meg kitalálom hogy oldjam meg.



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Aiden Fraser - 2021. 01. 21. - 18:21:28
maybe we exist to bleed
maybe we exist to burn


(https://i.pinimg.com/564x/23/0c/5e/230c5eaffac13d3bb3b20f0fa7faad15.jpg)
2002. január 4.
style (https://i.pinimg.com/564x/35/b7/54/35b754d06888cea95c5ef4530dfd62fc.jpg)


Kinevet... már nem is tudom ma, hogy hanyadjára. Igaz, ez a tény az átlagosnál csak szelídebben izgat fel most. Nem is csak azért, mert három perccel ezelőtt még az elvérzés peremén volt, inkább csak... hozzászoktam. Mégiscsak Benjamin Fraser a testvérem. Mégiscsak griffendéles mind a kettő...
Merlin faszára! Vonzom őket, mi? Mint a legyet. Basszameg!
Halk, gondterhelt kis sóhajt engedek ki magamból a gondolatra, úgy húzódom valamivel hátrébb tőle. Cleo nagyon boldognak tűnik, ahogy körülöttünk rohangál, egyszeren csak tudomást sem vesz a vér szagáról, pedig az már a bundájába is beleitta magát. Ám most túlságosan felpörgeti az egész helyzet, hogy nem csak én simogathatom, hanem valami másik, random alak is... akivel mellesleg elég hamar megtalálták a közös hangot, legalábbis úgy tűnik.
- Ah, faszom... - mordul fel Nightingale, én pedig csak a pillantásommal villogom felé: karma! Szám sarka kárörvendő kis mosolyra kusszan, és tulajdonképpen csak némán kinevetem.
- Nem gondolom, tudom kérlek - válaszol aztán a fel sem tett kérdésre, ami azért valahol... egy kicsikét riasztó a maga nemében, valahol pedig bejön a dolog, hogy még annyi fáradtságot sem kell vennem, hogy kinyissam a számat.
- Fejlődsz, Fraser. - Erőtlenül paskolja meg a vállamat, én pedig csak egy sötétebb pillantást vetek felé. Meglehetősen könnyű volna nem emlékezni Adwellre, egyébként. A hangját például nem tudnám felidézni. Folyton csak Morrow seggében vonult... sokkal inkább tűnt egy árnyéknak, mintsem lélegző embernek. Persze. Az ő csapatkapitánya Morrow volt. És még mindig az, teszem fel.
Én sokkal inkább Gosdwell bulijában vegyültem. Kibaszott Gosdwell... Nem. Igazából őrültség volna őt hibáztatni valamiért, amit.. bevonzottam, aminek meg kellett történnie. Ám a tudat mégis keserű dühöt ölt valahol, hogy ő is a halálfalók közé kevergett... közöttünk mozgott, és nem volt jobb nálam, mégis. Olyan kibaszottul boldogan éldegél valahol, hm?
Sokkal rosszabb dolgokat érdemel ennél. Annyival... rosszabbakat.
- Azért nem vagyok teljesen demenciás - mormogom oda Noah felé, aztán a zsebembe vágom kezeimet, hogy egy pillanatig csak a fák közt megvillanó eget figyeljem.
Ismét megkérdőjelezem magam. A mai napon már sokadjára. Nem tudom, mi ingerel ennyire, ami csak hajt és hajt előre, de mostmár kezd igazán sajgó lenni, hogy szeretném csak lelökni magamról a súlyt. Nem arról van szó, hogy nem tudom, mit kellene tennem ebben a helyzetben... inkább arról, hogy fogalmam sincs, miért teszem meg, ha egyszerűen... én nem ilyen vagyok.
Nem vagyok jó arc, aki élvezettel segít bárkin. Aki a másik épségét saját maga elé helyezi... kibaszottul nem, sosem voltam és valószínűleg nem is leszek, az évek ezt kiölték belőlem, ha még lett is volna bennem potenciál rá. Az ösztöneim nem ezt suttogják.
De akkor mi suttog épp?
Hagyom, hogy átkarolva a nyakamat kapaszkodjon meg, és ha úgy érzem, viszonylag stabil, akkor előre lépek. Csak lassan... végülis nem rohanunk. Cleo egy pár méternyire lévő fáig rohan, majd vissza, izgatottan liheg, mintha csak egyszerűen el se tudna képzelni ennél vidámabb pillanatot.
- Óh. Hm. - Noahra pillantok az előbbi kérdésre adott reakciójára, aztán csak türelmesen, egyenletes tempóban lépkedek tovább egyenesen előre, óvatosan kerülgetem a nagyobb gyökereket.
- Fogalmazzunk úgy, hogy a körülményeim azóta eh... megváltoztak? - Halkan hümmögök egyet. Igen... ismerős ez az érzés. Végeredményben az egész életem egy baszott nagy változás, és nem a jobbfajtából. - - Azon kéne aggódnom, hol a francba húzzam meg magam a nyáron, nem másokat felfogadnom.
- Lám, csak nem kivágtak valakit otthonról? - érdeklődöm a témához képest meglehetősen könnyed hangon, és szabad kezemmel egyszerűen a zsebembe nyúlok, hogy aztán számba pattintsak egy szál cigarettát. Már csak az érzés is megnyugtat, ahogy ajkaim közé ül, ezután gyújtom meg a galagonya végével. - Ne aggódj, az elején szar, de aztán elmúlik - csevegek tovább, mintha csak valami végtelenül egyszerű dologról volna szó. Miközben persze valószínűleg a kettőnk esete még csak össze sem hasonlítható, cseppet sem.
- De ez nekem fontos. - Csak egy pillanatra lesek felé, aztán visszanézek az útra. A Roxfort alakja egyre közelebb és közelebb ér. - Kell az az infó. És baromira nem vagyok jártas a témában, Fraser, mondd meg mit vagy mennyit szeretnél cserébe, én meg kitalálom hogy oldjam meg.
Miért nehezítesz meg ennyire mindent, Nightingale? Nem csak számomra... saját magának is. Egy pillanatig nem válaszolok, csak elhúzom a számat, ugyanis... igazából nincs, amit kérdhetnék. A legtöbb dolgot meg tudom magamnak teremteni, amit pedig nem, hát, abban nem pont ő tud segíteni.
- Majd gondolkozok rajta - válaszolok végül. Közben elérjük a kastély lábát, bár igazából fogalmam sincs, hogyan jutottunk idáig ennyire gyorsan, amikor Nightingale mindjárt meghal itt mellettem. - Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok... Nekem sem ártana beiktatnom egy találkozót Morrowékkal.
Megállok és ha meg tud állni a lábán, akkor óvatosan elengedem. Cleo ott liheg a lábamnál és csillogó szemekkel bámulja Noaht, miközben én eltartom a számtól a cigit egy pillanatra, hogy kifújjam a füstöt.
- Adj egy kis időt, Nightingale, meglátom, mit tehetek. Ja, és addig is... próbálj meg nem megdögleni, hm? Nem érek rá folyton megmenteni a seggedet.



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Noah Nightingale - 2021. 01. 22. - 20:22:29
Aiden
2002.01.04


Mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, ám Nightingale soha nem értett különösebben egyet az állítással. Valakivel, aki teljesen ellentétes vele aligha tudna mélyebb köteléket kialakítani, az semmi másra nem való ugyanis, csak a folytonos súrlódásra, ahol az egyik fél vagy meghajlik és idomul, vagy elkerülhetetlenül törni fog. Valamilyen furcsa okból kifolyólag azonban - megkopott házszínek ide, vagy oda -, egy ideje már nem érzi úgy, hogy Fraser olyan élesen más lenne, mint ő maga. Más jellemek? Nyilvánvalóan. Mégis valahol mélyen úgy fest, az egyetlen különbség közöttük, hogy ki és milyen díszes csomagolásba burkolja kívülről a saját nyomorát. Az a sötétség, ami benne tanyáz, ami képes volt kimondani a legsúlyosabb ítéletet valakire és aminek hála ezt a kezében még mindig ott szorongatott, már ragacsosra száradt vérrel kent fekete pálca hajlandó volt közvetíteni is... ez a sötétség egynemű közöttük. Lényegtelen, kiben és mennyi található belőle ha egyazon keserű füstkönnyű, selyempuhaságú, vértől bűzlő matéria csordul a véráramban és mérgezi meg az emlékeket. És a jelent egyaránt.
Nem kellene rajta nevetnie, ha Fraser hajlandó lenne osztozkodni a jókedvén. Mert legyünk őszinték, az egész sztori megérdemli, hogy nevessenek rajta és Nightingalet látszólag még az sem hatja meg, hogy aktívan döglődik. Vagy hát... a karma, az karma ugyebár, a srác meg büntetlenül kinevetheti, pillanatnyilag kisebb gondja is nagyobb annál. Hé? Legalább valami még őt is szórakoztatja, hm?
Megvonaglik az arcán egy árulkodó mosoly válaszul a sötét pillantásnak, de ráharap a szájára, mielőtt igazán bicskanyitogatón rajzolódna ki a képén. A látszat ellenére nem próbál az idegeire menni, még ha amúgy veleszületett képessége is van hozzá.
- Nem mondod? Már majdnem kezdtem aggódni pedig. - Ezúttal valóban elmosolyodik, a srác folytonos morgása egyszerűen csak kéri magára, hogy húzzák kicsit az agyát. Pedig Noah abszolút nem gondolja, hogy Fraser valóban felejtene. Ő sem képes rá. Az emlékeket nagyon. Nagyon mélyre le lehet nyomni a tudat alá ott, ahol valami undorító, fekete, bűzös mocsárban szép lassan megfulladnak, hogy megfakult hulláik vádló szemmel nézzenek fel újra és újra a kutakodó elme hatalmas szauroni szemeire, amikor az ok-okozati összefüggéseket felfedni próbál. Ettől még nem jelenti, hogy nem léteznének többé, pusztán... az ember minél jobban halogatja a pillanatot, amikor végre ismét hozzájuk nyúl, annál nehezebb valóban rávennie magát.
Vajon Fraser tisztában van-e még azzal ő milyen valójában, ha elrejtett magában minden kritikus emléket, ami azzá tette, ami? És ami talán megindokolhatná, miért segít félhalott srácokon az erdőben. Saját egykori társai ellen a Vadkanban. Bármely alkalommal abban az évben, amikor nem tette meg, amire utasították. Amikor leállította Morrowékat. És nyilván nem Nightingale volt az egyetlen.
Hurka rohangászó látványa halvány mosolyt csal az arcára. A vidámsága ragadós és mert Nightingale az aki, azonnal hagyja is elcsábulni magát. Viszonylag rövid ideig köti le azonban a figyelmét, mielőtt Fraser visszarabolná magának. Ez a téma nem olyasmi, ami különösebben boldoggá tenné, de arra jelenleg éppúgy szüksége van.
Megrándul a szája a kérdésre. Aztán végül felsejlik rajta egy féloldalas mosoly.
- Nem érdekes, amúgy is kurvaszar volt ott. Nem mintha hiányozna. - És nem mintha ezt meg kellene osztania éppen vele. Egy "naja" lett volna a megfelelő válasz, de a vérveszteség valahogy lecsupaszítja a dolgokat és lekorlátozza mire van jelenleg energiája és mire nem. Az hogy szépen záródó falak mögé bújjon valakivel szemben, aki testközelben van és épp az életét menti meg, kifejezetten az utóbbi kategória.
Mentségére szóljon, fogalma sincs róla, hogy megnehezítene bármit is. Nightingale nagyon egyszerű alapelven működik: kérdései vannak és válaszokat vár rájuk. Fraser pedig valaki, aki rendelkezik válaszokkal, vagy képes megszerezni őket.
Lehunyja a szemét egy pillanatra, ahogy a dohányfüst elér hozzá és kifejezetten megkívánja a szájából azt a cigit. De teljesen azért nem ment el az esze, ez baromira nem az a szituáció. Vagy cigizik, vagy halad, mindkettőre nincs kapacitás egyszerre.
Felpillant, ahogy a srác megszólal, az ujjai elérik a hűvös falat karja lecsúszik a válláról, ahogy új fogódzót talál. El sem hiszi, hogy elértek idáig... számára egy fél örökkévalóságnak tűnt és kizárólag azért nem egy teljesnek, mert a másik szóval tartotta közben. Hullafáradtan veti a hátát az épület falának, érzi hogy saját inge nedvesen tapad a bőrére a vertéktől, ami egyébként felnyalt a tarkóján, a homlokán.
Halkan mordul Morrow nevének említésére és belenyúl a zsebébe. Az a fehér szál már ragacsos a vértől, mikor előhúzza és szürreális módon egy abszolút mugli öngyújtó is megvillan a kezében. Mióta képtelen a pálcáját használni, rákényszerült a régi szokásokra.
- Vigyázz vele, Aiden. Az a múltkori affér nagyon kihozta a sodrából. Kifejezetten... kegyetlen lett. - Nem néz fel rá, arra koncentrál, hogy képes legyen meggyújtani az öngyújtót. Ez azonban véres kézzel nem egyszerű feladat, még ha harmadikra sikerül is. Az évek és a rutin. Az az első slukk elég mély ahhoz, hogy faltól-falig feltöltse a tüdejét, aztán hunyt szemmel hátradönti fejét a falnak, hogy felfelé fújja a füstöt. Még ezen a ponton sem esik le neki, hogy félúton elvesztette a megszokott, távolságtartó családnevezést...
Pillantása felnyílik, belefénylik az íriszekbe a tiszta égre mázolt Hold sarlója, ahogy rápillant. Tízpontos vigyor kunkorodik fel a száján.
- Csak semmi pánik, majd unalmas pillanataidra időzítem a következő bullshit parádét. Óh, hát helóka. - Az utóbbi már nyilvánvalóan a kutyának szól, aki eddig nagyon el volt foglalva azzal, hogy telibe hugyozza a kastély falát kicsit távolabb, de most gőzerőkkel ráébredt, hogy Nightingale bizony a gyengeség jelét mutatja a földön és be is robban a képbe.
A srác már tanult a korábbiakból, ezúttal reflexből kapja el a kis dögöt, mielőtt az neadjisten az oldalába fúródna, fél kézzel játszik vele pár pillanatig, mielőtt hirtelen megdermedne.
- Jön valaki. - Közli élesen oldalra pillantva, a pálca már a kezében (de minek?). A Lumos még távoli fénypontja ebben a pillanatban fel is villan a sötétségben.
Megfogja a kutyát, de az már nem fér bele, hogy emelgesse is, csak megtolja a srác felé, hogy fel tudja kapni.
- Kösz Fraser. Majd dobj egy baglyot vagy valami. És vigyázz a seggedre.
Valójában még kell két perc, mire beérik, de egy bizonyos ponttól a Lumos fénye rátalál, amit ő fenyegetően előre nyújtott pálcával, a szájában cigivel, hideg pillantással fogad. Nem mintha látna még elmosódott foltokon túl bármit is.
- Mi a fasz, Noah?! - Dörren az ismerős hang, amire összeszaladnak a szemöldökei. Hát persze...
- Thane...? - A hangja hitetlenül és gyengén csend. Baszki. A csávó tényleg mindenhol ott van... sóhajtva engedi le a pálcát és vissza is dugja a talár ujjába. Közölni akarja, hogy megvakítja ezzel a fénnyel, de egyszerűen csak nincs elég nafta benne ahhoz, hogy hülyeségekre pazarolja az energiáit. Inkább lehunyja a szemét és visszatámasztja a fejét a falnak. Érzékeli, hogy a lumos távozik az arcából és abból ítélve, hogy nekiállnak tapogatni, nyilván a teste többi pontját éri.
Már ellenkezni sincs különösebben kedve. A cigi még mindig a szájában lóg, amikor fölnyalábolják a földről. A fájdalomtól kis híján sikerül elájulnia, de a dohány úgy tartja benne a lelket, mintha azt próbálná helyettesíteni a szürke füsttel. Valahol benne némán felnevet egy gondolat, hogy Madam Pomfrey agyvérzést fog kapni, ha cigivel megy a Gyengélkedőre.



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Aiden Fraser - 2021. 01. 24. - 20:30:42
maybe we exist to bleed
maybe we exist to burn


(https://i.pinimg.com/564x/23/0c/5e/230c5eaffac13d3bb3b20f0fa7faad15.jpg)
2002. január 4.
style (https://i.pinimg.com/564x/35/b7/54/35b754d06888cea95c5ef4530dfd62fc.jpg)


A hold gyér fénye egyre nagyobb szögben villog be a fák csupasz ágai között, a hideg pedig csípősre vált. Közeledik az a pont, amikor már nem ajánlatos kint lenni... Összehúzom magamon a kabátomat, és ahogy az anyagot érintem, csak élvezem, hogy van.
Egy éve ilyenkor... nem is tudom, hol voltam. Ünnepeltem, talán. A friss szabadságot, amely az enyém volt, a felszabadult világot. Hogy nincs többé Feryll, egyszerűen csak... eltűnt. Túl gyorsan, túl egyszerűen... mondhatni.
Persze ez nem hozta vissza apát, se pedig Chrissie-t. Nem hozta vissza azokat az elvesztegetett éveket, nem vitt vissza a Roxfort falai közé... elvett tőlem annyi mindent, amit a szimpla nemléte már nem adhatott vissza. Egyszerűen csak... nem vehetett el többet. Mindössze ennyit nyertem a halálával.
Hogy jobb vagyok-e, mint ő? Nos... egészen biztosan kevesebb embert öltem meg, mint ő tette. De ettől nem kifejezetten leszek jobb. Hiszen én a saját testvéremet...
Szóval igen. Különbözőek vagyunk, ennyi az egész. De jobbak vagy rosszabbak már kevésbé.
Most pedig itt van Nightingale, és... nem is tudom. Olyan sok dolgot szakít fel bennem, hogy amúgy a saját vérében fetreng itt a sötétben, még ránéznem is fáj. Hiszen... bár nehéz lehet elhinni, sőt, elképzelhetetlen a viselkedésem alapján, de igazából én is megbánok néha dolgokat. Mondjuk... azt, ahogy a saját családommal bánok még mindig. Gyűlölhetnének, és nem teszik, én meg... még csak haza sem megyek, hogy meghálájam.
De Noah nem a családom. Az ő szemébe nézve nem szorítja el a torkomat a tudat, hogy megöltem egy szerettét, aki a mindent jelentette neki...
Halkan sóhajtok. A megrohanó emlékeknek csak egy pillanatot adok, nem többet, és utána fordulok újra a griffendéles felé, hogy az a nagy pofája elterelje a figyelmemet. Szerencsére ez működni látszik.
- Nem mondod? Már majdnem kezdtem aggódni pedig.
A szemem összeszűkül, és egy sötét pillantással illetem, úgy rándul a szám egy szenvtelen "hahára" valamiféle gúnyos reakcióként, ő meg persze csak mosolyog, mintha ez egy olyan felhőtlen pillanat volna. Tulajdonképpen... a lelketlen lelkem egy apró kis töredéke irigykedik valahol, mocskosul. Amiért Noah ilyen önfeledt tud még abban a pillanatban is, hogy az előbb majdnem szétszedték a farkasok. Én még a legemelkedettebb állapotomban sem nevetgélek így, pláne nem, ha épp imént még lyukas volt az oldalam. Nightingale más. A jókedve pedig valahol ragadós... de természetesen ezt minden nyom nélkül temetem el. Még csak az kéne, hogy elbízza magát hogy fel tudja dobni az örökdepressziós Aiden Frasert.
Inkább csak hagyom, hogy belém kapaszkodjon. Rám tapad a vére, a fémes, nyers szag pedig az orromba fúrja magát, de ez kevésbé kellemetlen, tekintve a tényt, hogy nem a sajátom. Emlékszem még a véremmel bűzlő motelszobákra.
- Nem érdekes, amúgy is kurvaszar volt ott. Nem mintha hiányozna - válaszol Noah, én pedig hümmögök egyet, ahogy zörög alattunk az avar.
- Tényleg nem? - kérdezek vissza. Átlépek egy gyökeret és erősen tartom, el ne vágódjon. Nincs kedvem felnyalábolni a földről, ha már megvan egyszer. - Az otthon általában szokott. Egy idő után megszokott lesz a hiánya... de nem múlik el.
Tulajdonképpen nem tudom, mi hiányzik. Maga a ház és annak a lelke, a benne lakók, vagy minden együtt? Megfoghatatlan a kérdés, és pont emiatt a válasz is.
A füst betölti köztünk a levegőt, én pedig elégedetten sóhajtok egyet rá, egyik kezem ujjait rövid ideig pihentetem a szálon. A pálcám mellett ez az egyetlen dolog, amely olyan hűségesen maradt velem az elmúlt három... lassan négy évben.
Fájdalmas a tudat, az évforduló méginkább az lesz. Pláne, hogy öt napra rá van Chrissie születésnapja.
A május nem a kedvenc hónapom.
Elérjük az iskolát, bár a tény szinte hihetetlennek sejlik. Valószínleg Noah is így van vele, ahogy a falnak vágja magát, én pedig végigsimítok a fekete kabátom vérrel átitított ujján. Elliot egészen biztosan kiakad, ha hazaértem.
- Vigyázz vele, Aiden. Az a múltkori affér nagyon kihozta a sodrából. Kifejezetten... kegyetlen lett. - Inkább nem kérdezek rá, hogy mit csinált vele. Egy kicsit feljebb szegem az államat és az ajkaim közül kiszabaduló kis füstcsíkokon át figyelem Noah arcát, egy pillanatig kiélvezem a szájából csengő nevem különös, idegen élét. Szóval hova lett a Fraser, hüm?
- Ismerem - felelem tömören. Mostmár nem annyira... de ezt nem kell tudnia. Ez már az én dolgom. Az viszont, hogy valahol mélyen talán aggodalom vezérel, hogy rászóljak, vigyázzon magára... áh, nem. Kizárt. Igazából csak teljesen kizárt.
- Csak semmi pánik, majd unalmas pillanataidra időzítem a következő bullshit parádét. Óh, hát helóka. - Megforgatom a szememet, a szám szélére vonuló kis mosolyrezzenést éppen elnyomhatja a cigaretta, ahogy szívok belőle. Figyelem egy pillanatig ahogy játszik Cleoval, de nem tart sokáig. Nightingale-lel talán épp egyszerre kapjuk fel a fejünket, ahogy valamerről léptek csendülnek.
Ajajj, Nightingale, rajtakapnak, hogy összevérezed a földet.
Lehajlok és Cleo felé nyúlok, hogy a következő mozdulattal, ahogy odaszalad hozzám, egyszerűen csak felkapjam. Szerencsére egyből elernyed a kezemben, ez az elmúlt pár óra valószínűleg annyira kifárasztotta, hogy holnap estig aludni fog. Azt persze még nem tudja, hogy ma még fürödni fog... bár a gondolat meglehetősen röhejes, hogy én mosdassak egy kiskutyát.
- Kösz Fraser. Majd dobj egy baglyot vagy valami. És vigyázz a seggedre.
Jelentősségteljesen pillantok Noah felé - ami valószínűleg nem úgy néz ki, miközben Cleo az államhoz nyomja a nedves, hideg kis orrát -, és épp csak biccentek egyet válaszol mielőtt hátralépnék, hogy aztán újra elnyeljenek a fák. Direkt erre indulok, hogy gyorsan elvegyüljek a közeledő szeme elől. Onnan könnyedén találok egy gyors utat a Cukormázig, addig pedig Cleo már el is alszik a karomban. Mire hazaérek, már a terv is egészen összeáll a fejemben.
Morrow veszélyes. Tudom ezt. A korából adódóan... ez szinte nevetséges, de mégis az. Nem sokat tudok az egész családról és a háttérdolgokról, épp csak az emlékek győznek meg: óvatosan kell játszanom. Pont ezért tudom, kit kell megközelítenem.
Adwell.
A hülyébbik szolgáit megkörnyékezni ostobaság lenne, egy minimális szintű agyra szükség van, így... a szótlan kis árnyék a tökéletes célpont. És tényleg nem akarom lebecsülni, egyáltalán... De talán valahol megtörténik, mert az ötlet túlságosan tetszik. A terv pedig összeáll. Hibátlan, fedhetetlen...
És akkor még a franc se sejti, hogy a dolgok rohadtul félrecsúszhatnak már az elején.



Köszönöm a játékot!  ;D
A helyszín szabad.




Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Elizabeth Hepburn - 2021. 03. 28. - 21:55:37
kentauria a kentauroké
2002 • április • 20

(https://i.pinimg.com/564x/ab/cf/60/abcf609f1bcd9644b0a3aa43e57a0cbd.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/59/06/89/5906898d1170d5bcb9d0fc18ffcde067.jpg)

to: D a l t o n

Tudtam, hogy a mai napba még bele kell hogy férjen a szokásos naplemente előtti kis kitérőm a furkászokhoz, bármennyire is nyúzott vagyok. Most még füzetet se hoztam magammal, se pergament, se szenet, se ceruzát. Megtudtam, hogy titkokat rejteget az én kedves édesanyám. Újra és újra lepereg előttem a jelenet, mikor számon kérem, és ő félre fordítja a fejét. Hazamész, mert szünet van, és az RBF-ek előtt rád fér egy kis környezet változás. Keresgélsz a fiókokban, nem tudod mit, talán emkékeket, amiket őrizhetsz még egy kis ideg, vagy tán sokáig az alsó fiókodban. Találsz egy összegyűrőtt maszatos levelet. És megtudod, hogy van egy féltestvéred, aki 5 éves. Kép nincs róla, azt a képzeletemre bízzák. Nem is tudom, mit gondoljak, mit érezzek. Mit kell ilyenkor éreznem? Kevésbé kellene apámat ignorálnom? A testvéremmel kellene foglalkoznom? Ha felnő, és megtudja, hogy semmibe vettem, akkor...akkor milyen ember is vagyok én? Ettől rossz lennék? Úgy fáj a fejem, úgy zsibog. Egyre jobban haladok befelé az erdőbe. Csatangolok, lehet, hogy nem is erre kellett volna fordulnom. Nem is rajzolni jöttem ide ma, inkább csak menekülni. Menekülni sok minden elől lehet, de a fenébe is, a gondolataim még mindig itt vannak velem. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy amneziálom magam, vagy megkérek valakit, hogy mondja ki azt az egy szót. Legszívesebben tábort vernék itt az erdőben, és egy sátorban aludnék. Vissza se mennék egy hétig. Ködös a háttér, mohás a föld, tökéletes. A sűrű homályban én is jobban elrejtőzhetnék. Egy ideg csak a földet bámulva szedem a lábaim, bízva benne, hogy visszavisz az erdő legszélére. Valami mozgó lény mégis a látóterembe kerül. Megdermedek. Elhagytam volna az erdő szélét? Nem lehet annyira mélyen, még látom Hagrid kunyhójából felszállni a füstöt. Tőlem 50 méterre egy kentaur alakja magasodik. Beth, vahaol valóban rossz irányba fordultál.  
 - Beth, csak nyugodtan, halkan...fordulj meg-
 Hiba volt akár suttognom, vagy egyáltalán megmozdulnom és megfordulnom. Épp hogy hátra arcot vágok, mögöttem terem. Hallom a légzését. Pálcám már elővettem mikor megláttam, de most mégis lábaim gyökeret verve állnak, és a szívem kiugrani készül a torkomon, de az is lehet, hogy átszakítja a tüdőm. Nem a kentaur, a szívem. Megfordulok. A kentaur megfeszíti az íját, lőni készül.
- Liathegens! -
 Az átkom eltalálja, de az 5 izzó golyóból, csak egy találja el, így csak időt nyrek vele. Az egyik fa mögé bújok, de közben rettegek, mert ahol egy kentaur van, ott több is.
Lapidationis!  Persze vaktában lövögetem az átkokat, közben fáról fára bújkálok. Valamelyik épp hogy eltalálja, valamelyik súrolja, és valamelyik csak egy bokrot talál el.
- Levicorpus! Incarcerandus! -  A levicorpus mellé, teljesen mellé, a következő átkom viszont eltalálja. Hallom a puffanást, ahogy elesik. Nem beszél hozzám, de arikulálatlanul ordít. Pedig becsszó, én nem akartam bántani. Sose bántanék csak úgy egy ilyen szép lényt. Veszek egy mély levegőt, előbújok a fa mögül, de az arány egyre rosszabb. Az elesett kentaur mellé megjelenik másik kettő. Töröm a fejem, mit tehetnék, mi az amivel megmenthetem magam...nem hiszem, hogy az elnézést kentaur urak, ez egy félreértés volt, kezdjük előlről magyarázkodás működne. Az egyik elindul felém, emeli az íját. Ajj, a tollas mindeségit, mit csináljak? Futok. ELindulok a fa irányába, de pár lépés utána elesek. A kezem felhorzsolódik, a bokám is nagyon fáj. Megpróbálok feltápászkodni, de a kentaurok egyre gyorsabban üldöznek. Basszus Beth...



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Dalton J. E. Hamox - 2021. 03. 29. - 09:32:03
Kentaurok prédája

a szél hangjai (https://www.youtube.com/watch?v=xyvIfFFXcKI)

Őszintén, mire számított? Hát persze, hogy erre... Apja büszke tekintete szinte égette, ahogy vele szemben ülve várta, míg elolvassa legújabb novelláját. Lélegzetvisszafojtva várta a véleményét, a fenébe is, hát persze, hogy nagyon érdekelte, mit gondol az apja arról, ami valójában az ő lényének legmélyéből fakadt.
Korábban is mindig érdekelte, de most... ez most más volt. Most az anyjáról írt. Rettentően félt tőle, hogy apja esetleg túl indiszkrétnek, túl érzelmesnek, túl keserűnek, túl ironikusnak... vagyis egyszerűen fogalmazva... túl soknak ítéli majd az írását. Sok mindenben hasonlítottak az apjával egymásra, az ízlésük rengeteg mindenben egyezett... Könyvek, színházak, és bármilyen kulturális, társadalmi kérdés terén egyeztek úgy általában véve... A legtöbb dolgot hasonlóképp fogták fel, de ha voltak is nüansznyi eltérések, könnyedén tudtak beszélni róla. Viszont volt egy téma, amit több mint három éve nem említettek.... és ez Cecilia volt. Dalton édesanyja.
Az asszony halálát Dalton apja, Dawson azóta sem dolgozta fel... Dalton néha abban is kétkedett, hogy egyáltalán elkezdte-e már a gyászmunkát... Mert akárki akármit mond, ez iszonyatosan kemény munka volt. Az idő önmagában nem oldott meg semmit. Ó hogy is oldhatta volna meg? Le kellett buknia fájdalmának tengerében, egészen addig, amíg már nem kapott levegőt, hogy aztán zaklatott lelke végre szembesüljön a csalfán magára erőltetett közönnyel, szembesüljön vele, és Merlinre, elkezdjen harcolni ez ellen a fájdalom ellen. Volt idő, amikor erre még képtelen volt. Volt idő, amikor nem vágyott semmi másra, csak hogy elmeneküljön önmaga elől...  hogy valaki egy exmemoriammal megszabadítsa kínjaitól. De ez az idő elmúlt. Többé nem dugta homokba a fejét. Egyszerűen nem dughatta... De a fájdalmától akkor is meg kellett szabadulnia időnként. Nagyon is kellett. Ebben pedig jelen pillanatban egyetlen dolog volt valóban segítségére: a sólyom.
Az írás is segített valamelyest, persze, de az csak a fájdalom tüneteit kezelte... tompította... egy kis időre, amíg sebesen sercegett pennája a pergamenen. Arra a néhány órára enyhítette szenvedését, az elviselhetetlent elviselhetővé tette, de amint a múzsa magára hagyta, s egyedül, kiszolgáltatottan ott maradt a gondolataival, a fájdalom is visszatért. Viszont a sólyom más volt... Ha sólyommá változott, teljesen átlényegült, és... a magasban szárnyalva feloldozást nyert a valóság ezernyi szúró pillanata elől.
- Nagyon... nagyon szép Dalton - szólalt meg aztán, végtelennek tűnő idő után Dawson remegő hangon, s ahogy Dalton áthatón ránézett, észrevette, hogy a könnyeivel küszködik. Nem volt szokása, de egyszeriben elfogta a visszafoghatatlan késztetés, hogy odalépjen az apjához, és szorosan megölelje.
- Köszönöm - mondta lágyan, s addig ölelte apját, amíg úgy nem érezte, hogy a benne lévő feszültség kissé oldódni kezd. Ezután eleresztette, s látta, hogy szürkéskék szemeiből a sós könnycseppek immáron tényleg kibuggyanni készülnek. Dalton tudta, érezte, hogy apjának most magányra, egyedüllétre van szüksége... Talán most végre felszakadtak a sebek annyira, hogy gyógyulni tudjon a bennük rejlő fájdalom.
- Most mennem kell... még meg kell írnom egy nagyon hosszú esszét - vont vállat.
- Rendben...  és köszönöm, fiam - nézett mélyen a szemébe apja, majd bátorítón - s Dalton úgy érezte, hálásan - megszorította fia vállát.
Dalton búcsút intett, s pár pillanat múlva már ki is jutott a kastélyból. Úgy sietett kifelé, mint akit üldöznek. Apja könnybe lábadt szeme szinte felfoghatatlan volt számára. Most értette meg talán először az apját. Hogy miért nem beszélt soha az anyjáról... Felfogta, hogyha valaha megpróbálta volna, egyszerűen összetört volna. Belátta, hogy az apja egyszerűen még nála is jóval nagyobb kínokat élt át, s hogy nem volt olyan erős... Cseppet sem volt olyan erős, mint amilyennek gondolta. Ezen gondolatokkal rohant a tiltott rengeteg felé, majd elhagyva Hagrid kunyhóját, gondolt egyet, és... döntött...
Ahogy elérte a fákat, s a rengeteg árnyad adó menedéke rejtette el alakját a parkban sétálgató diákok elől, egyszeriben tudta, hogy át kell változnia. Muszáj...
- Amoveo Totalum - mormolta el csupán gondolatban a varázsigét, mire egy szempillantás alatt világosbarna, éjsötét szemű sólyommá változott, s szárnyalhatott... Mindent maga mögött hagyva, épp ahogy akarta. Tudata hamar kisimult, feltöltődött, élvezte a friss levegő érintését szárnyai alatt, s már épp arra gondolt, mi lenne, ha messzebb szárnyalna, el... ameddig csak bír, amikor.... a rengetegre lenézve varázslat szikráit pillantotta meg a fák között, nem sokkal alatta. Hogy mi is történt, nem tudhatta, de a zsigerei azt kiáltották, cselekednie kell, de piszok gyorsan. Alámerült hát az érának, s hamarosan rájött, mi zajlik éppen. Először a földön fekvő kentaurt pillantotta meg, majd két társát, akik dühösen kiáltottak és meredtek valaki felé... Daltonnak kétsége sem fért hozzá, hogy azt a valakit ellenségnek, célpontnak tekintik, s tekintetével az illető után kutatott. Aztán meglátta... vöröses haján kószán csillant meg a fény, zöld szemében egyszerre izzott félelem, s villant meg a küzdőszellem félreismerhetetlen tüze. A lány védeni próbálta magát újabb és újabb átkokat szórt támadóira, de... nem járt sikerrel, s egy óvatlan pillanatban meg is botlott. Dalton egy pillanatig sem hezitált, tudta, hogy segítenie kell. Most. Rögtön. Élesen vijjogva repült hát a legerősebbnek tűnő kentaur felé, aki hitetlenkedve meredt rá. Sólymok igen ritkán repülnek ilyen alacsonyan, mindig csak a fák fölött szokták őket látni, s olyanra még sosem került sor, hogy bármelyiküket is megtámadták volna. A kentaur megérezte, hogy ez bizony valami égi jel lehet...  s hogy jobban teszi, ha nem emel íjat a felé süvítő sólyomra. A sólyom fenyegető hangja és ijesztő, ragadozó pillantása elég volt ahhoz, hogy megfutamodjon, és leeressze íját, majd társa is hasonlóképp tett. Gyors pillantást váltottak, szavak nélkül is eldöntötték, hogy jobb lesz, ha inkább futni hagyják prédájukat.
- Most szerencséd volt, de ha még egyszer itt látunk... biztosra veheted, hogy nem kerülsz ki élve a rengetegből - szólt oda fenyegetőn a nagyobbik kentaur a lánynak, majd sarkon fordult és társával együtt dühösen elvágtatott. Dalton ezt nézve, megállt a levegőben. Végtelenül megkönnyebbült. De tudta, a lány még nincs biztonságban, mielőbb ki kell kísérnie a rengetegből, mielőtt valami más bajba keveredne, vagy a kentaurok többedmagukkal térnek vissza, ha másért nem, azért, hogy a földön nyöszörgő, sebesült társuknak segítsenek. Mikor alig két méterrel a föld fölött lebegett, erősen koncentrálva visszaváltozott, felvette ismét ember alakját. Érezte, ahogy lába újra hozzászokik a föld kemény érintéséhez, majd megrázva magát, éles hangon fordult a lányhoz.
- Talán megőrültél, és egyenesen a Szebb Napok Pszichomedimágiai Intézetből szabadultál? Vagy mi a szent thesztrálszarért akarsz öngyilkos lenni? - mérte végig frusztrált pillantással a lányt, de közben azért nem bírta megállni, és az illemnek megfelelően felé nyújtotta karját, hogy felsegítse a földről.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Elizabeth Hepburn - 2021. 03. 31. - 21:00:49
kentauria a kentauroké
2002 • április • 20

(https://i.pinimg.com/564x/ab/cf/60/abcf609f1bcd9644b0a3aa43e57a0cbd.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/59/06/89/5906898d1170d5bcb9d0fc18ffcde067.jpg)

to: D a l t o n

Nehezen mozgok, de pegpróbálom az összes maradék tartalék erőmet mozgósítani. Muszáj...lesz...felállni...az egyik kentaur már lőni készült, amikor egy éles vijjogás megzavarja őket. A kentaurok hátrálni kezdenek tőlem. Egy sólyom repül felénk a magasból. Pontosabban kellemetlen pajtásaim felé, én csak dermedten figyelem, mi történik. A szívem még a torkomban dobog, az eszem azt üvölti, most Beth, most fuss, de nem bírok ilyen gyorsan felállni. Nem is egészen a fájdalomtól, mint inkább a sokktól. Nem lennék egy nagy túlélő, azt  hiszem. Leeresztik az íjukat.
 - Most szerencséd volt, de ha még egyszer itt látunk... biztosra veheted, hogy nem kerülsz ki élve a rengetegből -
 Mi van? Az előbb még meg akartak ölni, most meg elmennek? Pislogok, mint tündérmanó a ketrecben. Azt gondoltam, ketten vannak, majd lelöcik szegény sólymot is. Apropó. Mióta segítenek a madarak az emberekenek? Egy Disney mesében lennék? A madár öltöztető ötlet mindig is tetszett. varázslattal persze hamarabb felöltözök, de ez meg olyan hangulatos. Mármint, mikor madarak öltöztetnek. Verebek, teszem azt, meg cinegék.
 - Talán megőrültél, és egyenesen a Szebb Napok Pszichomedimágiai Intézetből szabadultál? Vagy mi a szent thesztrálszarért akarsz öngyilkos lenni? -
 A megmentő hős sólymom szemvillanás alatt egy fiúvá változik. Hirtelen megmakkanni sem tudok, nyitom a számat válaszra, de nehezen jön ki rajta hang.
- Öngyilkos? De én csak...-  Megpróbálok feltápászkodni, ami némi felszisszenés kiséretében lassacskán sikerül.
- Nem akartam meghalni, csak a furkászaimoz szerettem volna eljutni. De valamikor rossz felé fordultam, és mire észrevettem, már késő volt.-  Magyarázom az idegennek, miután kissé lecseszett. Jó jó, lecseszett, de azért lehet, hogy ha nem téved erre, akkor a testrészeim már nem lennének egybe. Kissé ugyan megsértődöm, de mivel 1 perce még azt hittem, sanszos hogy meghalok, így ez az érces hangvétel most talán kevésbé érint érzékenyen.  - Ajj, a pálcám is..itt kell lennie valahol...-  Nem tudom, vajon a stressztől -e, de azt érzem, hogy mindjárt sírok is. Muszáj jó nagyokat nyelnem, nehogy itt elkezdjek bőgni. Amíg a pálcám keresem, hátat fordítok, így gyorsan a kicsorduló könnyeim is gyorsan letörlöm. Ne legyél már egy bőgőmasina, így ni, ez az, megy ez. Mély levegő, nyugalom. A pálca is itt lesz valahol és....tátám, meg is van! Letörlöm a fűfoltokat, és elrakom.
- Nem a legbarátságosabb faj. Pedig azt hiszem én lennék az egyik utolsó, aki bántaná őket. De tényleg, miért olyan nagy baj, ha az erdő szélén barangolok? Ártok én bárkinek? Nem, nem hiszem.
 Sikerült felhúznom magam, mert szerettem titokban itt lenni, békésen rajzolgati, és nem is gondoltam, hogy valaki, vagy valakik csak így rám támadnak. Hangnemem egyre dühösebb, és az első, akire ezt rázúdítom, az az előttem álló idegen. A bal bokám kezd zsibbadni, és nagyon sajogni, hiába nem állok rá teljes testsúllyal. Elugrálok fél lábon a tőlem pár méterre lévő fatörzsre, és felteszem a sérült lábam.
- Egyébként köszi, hogy..hogy errefelé jártál? Repültél?  Kisebb csend után fejezem be a teljes mondatom, miután a kis zavarom alábbhagy.  Remekül repülsz...-
 Az az igazság, hogy nem gyakran találkozom animágusokkal. Bár már 5 éve, hogy a varázsvilág az életembe lépett, még mindig vannak szituációk, amikben kissé kényelmetlenül mozgok. Ahogy az idegent figyelem, méginkább sebezhetőnek és kicsit bénának érzem magam. Egy magas, erős alak áll előttem, én meg úgy ülök itt, mint valami sebzett vad. Párbajban nem voltam soha rossz, de nyilvánvalóan az elmélet mindig is jobban ment. Kicsit elszégyellem magam, mert biztos vagyok benne, látta, mit bénázok össze a 2 kentaurral. Nyilvánvalóan ez egy Troll teljesítmény volt részemről.
- Azt hiszem, életem első halálos fenyegetése pipa-
 Fenyegettek meg már sok mindennel, szuperebbnél szuperebb kínzásokkal, de hála Merlinre megölni még nem akartak. A háború idején mindet elsősöket összegyűjtöttek, és lent elrejtettek, szerencsére nem került a nagy többségünk az élvonalba.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Dalton J. E. Hamox - 2021. 04. 01. - 20:39:24
Kentaurok prédája

a szél hangjai (https://www.youtube.com/watch?v=xyvIfFFXcKI)

Magát sem értette egészen, miért akadt ki ennyire erre az ártatlan lányra, aki láthatóan akaratlanul került életveszélybe... Mégis volt valami, ami attól a pillanattól fogva felháborította, s egyben végtelenül megrémisztette ebben a helyzetben, hogy megpillantotta a lány sziluettjét. Volt benne valami... nem tudta volna megmondani, hogy mi... ami miatt húsbamarkoló reszketés fogta el akár csak a gondolatra is, hogy ennek a lánynak baja eshet. Ezért kapcsolt rögtön megmentő üzemmódba. Ha úgy tetszik, meggondolatlanul, ösztönösen avatkazott közbe, önnön testi épségét teljesen figyelmen kívül hagyva. Hisz bár már pár hete teljesen sikerült elsajátítani az animágia folyamatát, azt Wunderlich professzor is megmondta neki, hogy átváltozott alakja még koránt sem elég erős... Hónapok szükségesek  még ahhoz, hogy tökéletesen ura legyen a sólyomnak, s ha addig, amíg ez a stabilitás nem következik be, sérülés éri... Nos... abba akár bele is halhat.
A súlyos figyelmeztetéssel azonban mit sem törődött, amikor szélsebesen repült a kentaur felé, aki rászegezte íját. Hogy mit tett volna, ha lelövi a varázslény? Bele sem gondolt... nem számított most ebben a pillanatban semmi, csak hogy a lányt biztonságban tudja. De amint az a bizonyos veszély megszűnt... Nos... Teljesen kifordult magából - külsőleg és belsőleg egyaránt - és egyenesen nekiesett a lánynak, akit érthető módon roppantul váratlanul ért Dalton átváltozása, na és nemkevésbé a hangnem, amit megütött vele szemben.
- Öngyilkos? De én csak...- habogta a lány, miközben megpróbált saját erejéből felállni, de ez nem sikerült neki.
- Nem akartam meghalni, csak a furmászaimoz szerettem volna eljutni. De valamikor rossz felé fordultam, és mire észrevettem, már késő volt - magyarázkodott a boszorkány, aki aztán zavartan a pálcája után kutatott. Dalton, csak nézte, ahogy hátat fordított neki, s pár pillanat múlva rálelt a varázslók legfontosabb mentsvárára.
- Aa... furmászaidhoz?! - bámult rá döbbenten, fejét oldalra billentve, úgy hogy ebbe a két szóba annyi ítélkezést sűrített, ami láthatóan már átütötte a lány ingerküszöbét, mert ezután már jóval felháborodottabb hangnemet ütött meg ő is.
- Nem a legbarátságosabb faj. Pedig azt hiszem én lennék az egyik utolsó, aki bántaná őket. De tényleg, miért olyan nagy baj, ha az erdő szélén barangolok? Ártok én bárkinek? Nem, nem hiszem - fejtette ki aztán a lány egész hevesen, s Dalton ha akarta sem tudta volna lenyelni a kényszert, hogy hangosan felnevessen.
- Végül is, nem ártasz senkinek... dehogy... csak komplett életveszélybe sodrod magad, de semmi gond... - rántott vállat nemtörődöm módon, mintegy mellékesen, mint akit nem is érdekel az egész igazán.
A kezét közben zsebre vágta, mert a lány láthatóan nem akarta igénybe venni a további segítséget, hanem kínkeservesen, de feltápászkodott magától.
- Egyébként köszi, hogy..hogy errefelé jártál? Repültél? Remekül repülsz... - jegyezte meg kisvártatva a boszorkány, s Dalton nagy nehezen kipréselt magából egy bólintást, meg egy morgást erre. Mégis mit mondjon? Köszönje meg a dicséretet? Képtelen volt rá... Hisz ha a lány nem járt volna tilosban, nem kellett volna közbelépnie, és akkor nem látta volna repülni sem. Ergo jobb, ha nem bátorítja hasonló emberi gesztusokkal a másikat, nehogy még véletlenül is úgy fordítsa le magában a helyzetet, mintha azzal bizony minden egy varázscsapásra rendbe jött volna, hogy megdicsérte, ahogy repül... Még akkor sem, ha történetesen el kellett ismernie, hogy valahol a gyomra táján finoman feldorombolt az elégedettség érzése. Akárhogy is, sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas rá, hogy az ő repülése legyen a téma. A lány láthatóan megsebesült, ahogy Dalton elnézte, csúnyán kificamította a bokáját, és mielőbbi ellátásra szorult.
- Azt hiszem, életem első halálos fenyegetése pipa - szólalt meg a bokáját fájlalva a másik, mire Dalton sóhajtott egy nagyot.
- Hát, ezzel nehéz vitatkozni... Na gyere, ahogy elnézem, csúnyán megsérült a bokád... Ne is próbáld tagadni, hogy rohadtul fáj! Szóval legjobb lesz, ha majd én viszlek be a kastélyba - jegyezte meg komoly hangon, majd néhány lépést közeledett a lányhoz, s ha nem ellenkezett, terve szerint egy mozdulattal felkapta az ölébe, és megindult vele a Rengetegből kifelé. Ha elhárította a közeledését, akkor is mellette maradt, hogy legalább a vállára támaszkodhasson bicegés közben.
- Na és mondd csak, milyen névre is szól az a halálos fenyegetés? - kérdezte menet közben még mindig elég ércesen.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Elizabeth Hepburn - 2021. 04. 04. - 16:39:37
kentauria a kentauroké
2002 • április • 20

(https://i.pinimg.com/564x/ab/cf/60/abcf609f1bcd9644b0a3aa43e57a0cbd.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/59/06/89/5906898d1170d5bcb9d0fc18ffcde067.jpg)

to: D a l t o n

Tisztában vagyok vele, hogy néha, de tényleg csak néha, megesik, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan én azt előtte elképzeltem, és megterveztem. Ez a mai kis kitérő sem így alakult, de azért azt nem kedvelem, mikor ezt az orrom alé dörgölik. Ez a fiú olyan, mintha megevett volna valami csípőset, de nem jut vízhez, ls inkább rajtam vezeti le ezt a csípősséget.
 - Aa... furmászaidhoz?! -  Ezt mondtam volna? Tessék, teljesen összezavar itt a magas termetével, az átható tekintetével, meg a goromba stílusával. - Akarom mondani a furkászaimhoz.-
 A döbbent képétől azonban hirtelen felkacagtam, egy pillanatra még a bokámba nyilaló fájdalom is elmúlt. Gyorsan abba is hagytam a nevetést, mert a végén még megv talál csipkedni.
- Jól van, bocsánat, nem nevetek.   Úgy tűnik, a morova srácnál kivertem a biztosítékot azzal a kijelentésemmel, miszerint, nem ártok én senkinek azzal, hogy az erdőben tartózkodom egy kis időre. Hangos de ingerült nevetésben tör ki, amitől azt hiszem, én is paprikás hangulatba kerülök.
 - Végül is, nem ártasz senkinek... dehogy... csak komplett életveszélybe sodrod magad, de semmi gond... -
 Mivaaaan? Ahogy ezt a módfelett cinikus hangvételű mondanivalóját befejezi, máris úgy érzem, hogy a fejem felforrósodik, és a felgyülemlett felháborodás füstje, a fülemen távozik. Érzem, igen, érzem ahogy kijön a fülemen, mert éget is. Tudom, most fog jönni a szóhányás, nem bírom visszatarta..
- Na idefigyelj! Az előbb kis híján megölt 3 kentaur, azt hittem pár percem van vissza az életemből, majdnem megállt a szívem, és te most komolyan ezért vagy felháborodva? Hát képzeld el, én is!
 Utolsó mondatomat elkiabálva még egy madár is megszeppenve elreppent.  Beth, kérlek, nyeld le a kitörni készülő könnyeid, nem használ az senkinek. Dühösen, kicsit zavarban, vöröslő fejjel nézem őt viszonylag hosszabb ideig némán. A gyomrom is elkezd remegni, mintha ficeregne benne valami.  
 - Na gyere, ahogy elnézem, csúnyán megsérült a bokád... Ne is próbáld tagadni, hogy rohadtul fáj! Szóval legjobb lesz, ha majd én viszlek be a kastélyba -
 Elindul felém. Dacosan és gyanakvóan nézek rá, egyrészt mert nem a legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam, másrészt, furán érzem magam, ha a közelemben van. Nem félek, vagy ilyesmi, csak zavarba jövök. Felállok, majd lassan bicegni kezdek. Talán még elbicegek, nem lehetünk olyan messze a kastélytól...igazából fogalmam sincs, mennyire tértem el a szokásos útvonalamtól, de gyengének sem akarok tűnni előtte. Óvatosan, de megindulok. Egy lépés, két lépés, felszisszen.
- ccc..sszzzz hogy a tündérmanóba...  Mielőtt még elesnék, az ismeretlen sólyom fiú már az ölébe is kap, amit egy halk sikkanttás keretében veszek tudomásul.  
  - Na és mondd csak, milyen névre is szól az a halálos fenyegetés? -  
 Na tessék, még mindig ez az érces hangnem. Most komolyan, ha segíteni akar, akkor válthatna barátságosabb hangvételre, ha meg nem, akkor meg ne játsza itt a nagy hőst. Nem vesz ám le a lábamról ez a jaj, de erős, menő sólyom fiú vagyok dolog..pff...tiszta ..izé... Megköszörülöm a torkom, és határozottan válaszolok leplezve bődületes nagy zavaromat.
- Elizabeth Hepburn. -  Na és a sólyom fiút hogy hívhatják? Bár attól tartok ezek után nekem csak sólyom fiú marad. HIába, az első benyomás minidg nyomot hagy az emberben. Egy zavarba ejtő kissé rideg sólyom. Erre a gondolatra automatikusan elmosolyodom.  
- És hogy hívják a srácot, aki csak így lazán elkergetett az előbb 3 kentaurt?-


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Dalton J. E. Hamox - 2021. 04. 05. - 17:45:24
Kentaurok prédája

a szél hangjai (https://www.youtube.com/watch?v=xyvIfFFXcKI)

Azt, hogy mennyire megzavarodott a történtektől, csak abból vette észre, mikor rájött, hogy fel sem tűnt neki, amikor a lány tévesen furmászoknak hívta azokat a bizonyos... hmmm... furkászokat.
 - Akarom mondani a furkászaimhoz - helyesbített a boszorkány, mire Dalton továbbra is hitetlenkedve bámult rá. Hallott ő már igen furcsa történeteket varázslókról, akik különféle vadon élő legendás lényeket tartanak háziállatként. A maga részéről soha nem fordult volna meg a fejében például, hogy egy varangyot, vagy egy patkányt simogasson, mert mégis mi lehet abban a jó?! Baglya sem volt saját, egész egyszerűen azért, mert nem volt rá szüksége, az egyetemi bagolyházból bármelyik példány megfelelt a célra. Kényelmes volt ez így, túl fiatal volt még ahhoz, hogy felelősséget vállaljon saját magán kívül bármi egyébért... Elég volt rajta tartania a szemét az apján, főleg ilyen távolságból...
De tudta, hogy egyes elvetemült, lénybolond varázsló- és boszorkánytársai attól sem rettennek meg, hogy a kerti törpéiket dédelgessék... Na de olyat még ő sem hallott, azidő alatt sem, amit a Roxfort diákjaként töltött el, hogy valaki a tiltott rengetegbe mászkáljon a furkászaihoz. A hely és az idő azonban nem volt alkalmas rá, hogy a kelleténél hosszabb kiselőadást tartson a lánynak a vadon élő lénytartás veszélyeiről, úgyhogy egy türelmetlen legyintéssel reagált most csak inkább a lány nevetésére.
- Tökmindegy.... - zárta rövidre a kérdést morogva. Egy dolog volt, hogy ez a lány fittyet hányva minden alapvető észérvre idemerészkedett a rengetegbe, Dalton gyanúja szerint ráadásul nem is először... na de az már egy egészen más dolog volt, hogy kinevette őt, amiért tök jogosan felhívta a figyelmet döntésének kockázataira.
Borzasztóan felpaprikázta ez a helyzet. Soha életében nem került még ilyen helyzetbe és nem volt ínyére, ahogy a lány élénk kacajjal gúnyt űzött belőle.
- Látom, legalább te jól szórakozol - szólalt meg továbbra is morcos képpel, mire a lány talán kicsit észrevette magát, mert így felelt.
- Jól van, bocsánat, nem nevetek - erőltetett magára egy kis komolyságot a másik. Dalton ezt hallva megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Csodálatos hír. Zene füleimnek... - szólt vissza, miközben komoly tekintetében játékosság csillant. Lassan, módszeresen pillantott végig a lányon, amíg az visszanyerte az egyensúlyát, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy túllendülnek a fiatalok ezen az ellenségeskedő hangnemen, de... aztán Dalton következő beszólása végleg kiütötte a biztosítékot.
- Na idefigyelj! Az előbb kis híján megölt 3 kentaur, azt hittem pár percem van vissza az életemből, majdnem megállt a szívem, és te most komolyan ezért vagy felháborodva? Hát képzeld el, én is! - vitatkozott vele a lány olyan hévvel, hogy Daltonnak egy füstölgő sárkány jutott róla eszébe. Ez volt az a pont, amikor tudatosan visszavett egy kicsit a hegyibeszédből, mert belátta, hogyha így folytatják, soha nem keverednek ki az erdőből, és nem tudja majd biztonságban a lányt, pedig ez feltett szándéka volt. Ha a kentaurok egy rövid időre el is vágtattak, nem lehettek biztosak abban, hogy nem térnek vissza záros határidőn belül, ezért cselekvésre szánta el magát. Lassan, nyugodtan közelítette meg a lányt, bízva abban, hogy nem utasítja el a segítséget...
Az előbbi kis közjátékkal azonban láthatóan sikerült annyira megsértenie őt, hogy puszta dacból egyedül akart megindulni a kastély felé, ám ez a terve pár lépés után kudarcba fulladt.
- ccc..sszzzz hogy a tündérmanóba... - szisszent fel, s Dalton ezt a pillanatot ragadta meg, hogy finoman felemelje és ölbe kapja őt. Olyan könnyű volt, hogy meg sem kottyant neki a súlya. Bár első ránézésre talán Dalton nem tűnt annak a tipikus izomkolosszusnak, hisz ő sokkal inkább szálkás természet volt, de a szikár külső mögött valódi erő rejlett.
A finom sikkantás, melyet a lány hallatott, mikor ölbe kapta, megmosolyogtatta Daltont. Kíváncsian hallgatta aztán a válaszát, és gondolatban ízlelgette a hallott nevet.
Elizabeth Hepburn. Vajon hogy becézik? Elizának, Liznek, Bethnek? Vagy valami egészen másnak? Tűnődött el, miközben valami nagyon finom, édeskés illatra figyelt fel, ami egészen biztosan a lányból áradt.
- És hogy hívják a srácot, aki csak így lazán elkergetett az előbb 3 kentaurt? - érkezett aztán a viszontkérdés, amire Dalton immáron eggyel normálisabb hangon felelt:
- Dalton Hamoxnak... - feleslegesnek érezte másik két keresztnevét is említeni, az esetek nagy többségében így szokott bemutatkozni. Bár a szülei a régi családi hagyományt követve három keresztnevet adtak neki, napi életében kizárólag az elsőt használta, a többi csak bonyolította volna a dolgokat. Sejtette, hogy Beth hamar összerakja majd magában, hogy valami köze lehet a mágiatörténet professzorhoz, elvégre a Hamox nem túl gyakori vezetéknév.
- Különben mihez akartál azokkal a furkászokkal kezdeni? Remélem te is belátod, hogy örökre búcsút kell venned tőlük ezek után - folytatta a korábban megkezdett papolást, de már lágyabb hangon.
- Kérlek, itt és most ígérd meg nekem, hogy soha többet nem merészkedsz az erdőbe! - pillantott meglepően oltalmazón a zöld íriszekbe, ahogy a fák levelei finoman lengedeztek körülöttük a szélben.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Elizabeth Hepburn - 2021. 04. 11. - 14:09:03
kentauria a kentauroké
2002 • április • 20

(https://i.pinimg.com/564x/ab/cf/60/abcf609f1bcd9644b0a3aa43e57a0cbd.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/59/06/89/5906898d1170d5bcb9d0fc18ffcde067.jpg)

to: D a l t o n

Valahol mélyen tudom, hogy igaza van a sólyom fiúnak, nem kéne erre fele mászkálnom, de ha tudná, hogy sokszor ez az egyetlen hely, ahol megnyugszom, és megnyílhatok. Itt merek olyan dolgokról gondolkodni, amikről a kastélyban sehol. Nem azért, mert félek, hogy valaki beleolvas a fejembe, egyszerűen egy ösztönös védekeő mechanizmus miatt nem merek emlékezni dolgokra. De ha eljövök ide, itt bátrabb vagyok. Bátrabb, mint bárhol máshol. Ez az igaság. És ezt azt hszem, most fogalmaztam meg magamnak is először. Hát ilyen hely ez. Félelmetesen csodálatos. Félelmetes, de csodálatos. Jó, hogy van egy hely, ahol elengedhetem az elmém is. Nem lehetnek a gondolataim örökre bezárva. Néha ki kell engednem őket, hogy építsenek. Hajj, mindegy, úgyis visszajövök. Mindig visszajövök.
 - Dalton Hamoxnak... -
  Hamox..hát pont mint Hamox profnak. Vajon rokonok? Végülis nem egy Smith, vagy Jones, amiből találsz egyet minden második utca sarkon.  
- Hamox professzor rokona vagy? Talán a fia? -
 Nem lehet könnyű egy tanárnak a gyerekének lenni. Azt gondolja az ember, hogy otthon is nagyok az elvárások, hiszen egy tanr gyereke nem hozhat szégyent a szülőkre. A tanár gyerekének mindig jó tanulónak kell lennie. Legalábbis én így képzelem el. Az igaz, hogy akiket én ismertem, és a szülei tanárok , mind nagyon okosak voltak. Még nálam is előrébb jártak egy lépéssel, ami lyukat vájt az önérzetemben, és néha elöntött a féltékenység füstje.  
  -Különben mihez akartál azokkal a furkászokkal kezdeni? Remélem te is belátod, hogy örökre búcsút kell venned tőlük ezek után -
  Megrázom a fejem tiltakozásképp, még mielőtt időm lenne válaszolni.  
- Azt nem tehetem.  -  Olyan nagyot sóhajtok, hogy én is elszomrodom tőle. Dalton szemébe nézek, hiába jövök zavarba tőle.
- Tudom, hogy nem a legveszélytelenebb hely, de... ez az egyetlen olyan hely, ahol a gondolataim kiereszthetem.
 Már várom a szemforgatást, a fölényes hangnemet, de bármit is tesz vagy mondd, nem mondok le erről a helyről. Minden héten kijövök, csak talán kicsit óvatosabb leszek, és jobban felkészülök. Ez minden, amit megtehetek.  
- Dalton, leteszel egy kicsit? Csak egy pillanatra álljunk meg.-
  Azt hiszem, már tudom, merre lehetünk. Szeretném, ha Dalton lerakna csak egy pillantra, hogy mutassak neki valamit. Kiszökni a karjai közül jelenleg kicsit nehézkes lenne, de pont itt vagyunk, már csak pár lépés és oda érünk, ahol ücsörögni szoktam. Ott is van. A kis mohás fatörzs. Az oldalában van is egy kis jegyzetfüzet, amit én raktam oda. Tele van skicekkel. Az egyik oldalon még apámat is lerajzoltam, piás üvegekkel a kezében, és azt, ahogy anno 11 évesen eltüntettem. Sophie szerint ez nagy dolog, és biztos nagy a varázserőm, de én ezt nem gondolom. Persze azért jól esett ezt hallani, de ha olyan nagy erőm lenne, akkor most nem cipelne valaki az ölében, és nem égtem volna le előtte.  
- Mondd csak...milyen egy tanár fiának lenni? Nehezebb vagy könnyebb, mint..   Mint akinek varázstalanok a szülei. Mondd csak ki Beth.   akinek nincs tanár rokona.-  
 Bravo. Ez a bátorság? Komolyan? Ezt a bátorságot kozza ki belőled a rengeteg Beth? Tényleg, ha így van, igazán semmi értelme ide járkálnod. Ide járkálnom. Inkább érdeklődve figyelem Daltont, háta jobban megismerem a megmentőm. Bár elég lekezelő a stílusa, mégsem tűnik annyira...szóval..Kevésbé érzem magam furán, ha beszél magáról. Végül is megmenttette az életem nem? Teljesen normális hogy érdeklődöm iránta..izé felőle nem? Nem?  



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Dalton J. E. Hamox - 2021. 04. 18. - 15:21:57
Kentaurok prédája

a szél hangjai (https://www.youtube.com/watch?v=xyvIfFFXcKI)

Eleve sejtette, hogy Elizabeth rögvest kitalálja, honnan fúj a szél a vezetékneve kapcsán, és ez így is lett.
- Hamox professzor rokona vagy? Talán a fia? - tette fel a magától értetődő kérdést Beth, mire Dalton röviden, egyszerűen bólintott. Az, hogy az apja fia, nagyon sok tekintetben meghatározta őt, mégsem akarta, hogy eluralkodjon rajta a vér szava. Sőt, nem is hagyta... A Hamox família hosszú-hosszú évtizedekre visszamenően pedagógus família volt, s bár apja nem mondta ki, bizonyára örült volna, ha követi a hagyományt, de Daltonnak más volt a szándéka. Roxfortos kora óta tudta, hogy auror akar lenni, és végzősként már az is körvonalazódott számára, hogy ezen belül is amneziátornak fog tanulni. Szerencsére gond nélkül felvették a Godrikra - és bár a kortársai közül sokan azt pedzegették, hogy ehhez sokat hozzátett származása, hogy történetesen a Godrik volt professzorának fia - ő tudta, hogy nem ennek köszönhette a sikert. Vagyis nem olyan értelemben, ahogy mások hitték. Hisz azt nem tagadhatta le, és nem is akarta, hogy a szülei példája, az alázatos, kemény tanulás, szorgalom, és az ezzel járó műveltség olyan értékek voltak számára, amit az anyatejjel szívott magába. Nem is volt kérdés soha, hogy ő is egyetemen akar majd továbbtanulni. De azt mindig tudta, hogy ő nem való pedagógusnak. Alapvetően nem szerette a tömeget, nem volt extrovertált alkat, sőőőt... Legjobban egyedül szeretett lenni a kampuszon is, egy könyvet olvasgatva az akadémiai levéltárban, vagy az egyetemi parkban, egy fa göcsörtös törzséhez támasztva, szerzeményein dolgozva lehetett őt leggyakrabban megtalálni. Ha mégis részt vett egy-egy godrikos eseményen, az azért volt, mert szerette volna megfigyelni az embereket... gyakran megihlették mások szavai, mozdulatai, és ilyenkor sosem érezte azt, hogy feleslegesen múlatná az időt, hisz amikor visszatért a kollégiumi szobájába, élvezettel vetette papírra az élmények révén szerzett gondolatokat.
Szinte biztosra vette, hogy a mai történések jó ideig adnak majd inspirációt számára az írásban. Ahogy Beth-t a karjában tartva igyekezett a rengeteg széle felé, egyszerre élte át a pillanatot a jelenben, és raktározta el annak minden apró momentumát az emlékezetébe. A lány édesen friss illatát, karcsú derekát, ahogy puhán karjához simult, az erdő morajlását és a felhős eget, amely már lassanként a szemük elé tárult, minden lépéssel egyre jobban. Nem tudta miért, de úgy érezte, sorsszerű ez a mai találkozás, és attól a pillanattól, hogy megmentette Bethet, valami furcsa oknál fogva felelősnek érezte magát érte. Ezért is bosszantotta fel rendkívüli módon a lány válasza.
- Azt nem tehetem - válaszolt szomorú sóhajjal a lány.
- Tudom, hogy nem a legveszélytelenebb hely, de... ez az egyetlen olyan hely, ahol a gondolataim kiereszthetem - hangzott el a magyarázat, ami úgy felidegesítette Hamoxot, hogy egy pillanatra teljesen lefagyott, még lépni is elfelejtett. Szólni sem szólt semmit, mert úgy érezte, amit mondana, az bizony nyomdafestéket nem tűrne. Megértette valahol persze a lány szavait, hisz ő maga is magányos típus volt, vágyott az elvonulásra, na de azért a roxforti kastély és birtok elég nagy volt ahhoz, hogy megfelelő menedéket találjon magának a lány...  A kis hatásszünet után Dalton továbbindult, és felkészült rá, hogy kulturáltabb módon közölje a véleményét.
- Ha egyedüllétre vágysz, a Szükség szobája is megfelel a célnak, nem? Azt amúgy is olyanra alakíthatod gondolatban, amilyenre csak akarod... Még erdő is lehet, ha ez a mániád - osztotta meg gondolatait szemforgatva, de jóval szofisztikáltabban, mint ahogy eredetileg a fejében tette volna.
- Dalton, leteszel egy kicsit? Csak egy pillanatra álljunk meg - szólalt meg kisvártatva Beth, mire még mindig az előző sokknak köszönhetően szó nélkül engedelmeskedett, és letette a lányt.
- Mi az, mit szeretnél mutatni? - kérdezte kisvártatva, ösztönösen a közelükben lévő mohás fatörzs felé pillantott, és el is indult arra, amikor a tekintete észlelt valami oda nem illőt, talán néhány papírlapot? Mivel Beth kissé nehezen járt, előtte ért oda, és már nyúlt is a lapok felé, amikor valami azt súgta neki, hogy...
- Szabad? - kérdezte halkan, mert érezte, hogy ez talán a lányhoz tartozik. A saját példájából tudta, mennyire érzékeny tud lenni az ember, ha a tulajdonáról van szó... A kollégiumi szobájában többféle védőbűbájjal elzárva tartotta a füzeteit, amiben az írásai voltak, és belehalt volna, ha illetéktelen kezekbe kerültek volna.
- Mondd csak...milyen egy tanár fiának lenni? Nehezebb vagy könnyebb, mint..  akinek nincs tanár rokona -  kérdezte Beth. A mondat vége valahogy furcsán, idegenen hangzott Dalton füle számára, mintha - amikor gondolatban hangzott még csak el, még más akart volna lenni, mint már kimondva.
- Is-is, azt hiszem. De azért meg lehet tanulni együtt élni ezzel... Szerintem alapvetően attól függ, hogy milyen a kapcsolat a szülő és a gyerek között. A pedagógus mivolt önmagában csak kicsit ront, vagy javít ezen - felelte vállat rántva. Nem akarta a dolgot ennél jobban kitárgyalni, más körülmények között, talán egy csésze tea mellett, régebbi ismeretség esetén hosszabban kifejtette volna, hogyan érez a felé irányuló kimondatlan elvárások kapcsán, de most... nem akart belemenni ebbe. Úgy érezte, a lány panaszkodásnak venné, amit mond, és esze ágában sem volt azt az érzetet kelteni benne, hogy neki nehéz sora van. Hisz a szülei imádták, mindent megadtak neki, egész életében hozzájuk állt a legközelebb. Mégis mi baja lehetne akkor? És ha igazán őszinte akart lenni magához, akkor tudta, hogy teljesen rendben van a származása, még akkor is, ha néha nehéz volt felnőnie ahhoz a piedesztálhoz, amire már kisgyerekként felemelte a családja.
- Neked mivel foglalkoznak a szüleid? - kérdezett vissza aztán érdeklődve, kissé oldalra billentve a fejét, s közben akaratlanul is megakadt a tekintete a lány élénkzölden csillogó íriszein, és a bájos arcot keretező szélfútta, vörös tincseken.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Elizabeth Hepburn - 2021. 04. 19. - 19:41:24
kentauria a kentauroké
2002 • április • 20

(https://i.pinimg.com/564x/ab/cf/60/abcf609f1bcd9644b0a3aa43e57a0cbd.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/59/06/89/5906898d1170d5bcb9d0fc18ffcde067.jpg)

to: D a l t o n

Figyelem minden pisszenését, minden reakcióját, és elsőre úgy tűnik, egyszerűen nem tudok jót mondani neki. Mintha rossz választ adnék egy vetélkedőn, miközben itt mutogatta el, melyik a helyes válasz. Válszd a B-t, választ a B-t, súgta volna, de én meg csak azért is a D-t válaszoltam, és ezt a bődületes hülyeséget nem akarja elhinni. Az arckifejezéséből hirtene, azt sem tartom kizártnak, hogy itt rögtön lepottyant, ezért aztán felkészültem a talajra esésre, ha úgy adódik, a talpamra érkezem. Kicsit viccesnek tartom, de ezt még véletlenüül sem mondom most el neki, mert ki tudja. Még a végén úgy megorrol rám, hogy visszahajít a kenturokhoz. Na, akkor aztán bajban lennék.
 - Ha egyedüllétre vágysz, a Szükség szobája is megfelel a célnak, nem? Azt amúgy is olyanra alakíthatod gondolatban, amilyenre csak akarod... Még erdő is lehet, ha ez a mániád - 
 A szükség szobája. Bleeh. Na, az lenne aztán a valódi. Mikor itt van az orrom előtt az eredeti. Persze, majd nyilván beérem egy varázs szobával. Tegyük fel, van egy csomó aranyad, meg tudsz venni egy eredeti ...valami ereklyét, de kicsit veszélyes, ám annál érékesebb, pótolhatatlanabb. De Kínálnak neked egy hamis gagyid, amit Mundungus akar rád sózni. Biztonságos darab ugyan, de csak egy jó hamisítvány. Akarnád azt a hamis cuccot? Nyilván nem. Vagyis én egészen biztos nem. Máskor ezt szemrebbenés nélkül közölném a másikkal, de akkor tényleg faképnél hagyna. Nem akarom. Inkább hallgatok.
 - Mi az, mit szeretnél mutatni?
 Amit látok. Azt szeretném megmutatni. Ami nagy szó Dalton, még senki sem látta, így ha ki merészelsz röhögni felcsimpaszkodok rád, és lerángatom a füleid a fejedről. Ezt valóban ki szeretném mondani, nyíik is a szám, de megelőz. Előveszi a füzetet, aminek a szélei kicsit megnedvesedtek. Elsápadok hirtelen, meg kell kapaszkdonom az egyik fa tövében. Tudom, hogy meg akartam mutatni neki, csak mégse késuültem még fel. Hogy valaki....Merilnre. Biztos rondák. Igen, most hogy ár emlékszem, nem is szépek. Biztosan maszatosak is. Azt fogja mondani, hogy pocsék, és ezért igazán ne jöjjek. És apám! Megtudja hogy apám egy alkoholista senki! Falfehér leszek, most már szinte kapaszkodom abba a vékonyka kis fatörrzsbe, ami mellettem van.
 - Szabad? -
 MIt mondjak...A szellő az arcomba csap pár hajszálat. Behunyom a szemem, talán így is maradhatok, és akkor nem látom, ahogy kinyítja A füzetem. De nem. Látni akarom, nem csak hallani. Ha rossz vagyok, hát egyszer úgyis meg kell hogy tudjam, akkor legalább sose akarok jeletkezni az MMM-re. Megmondom Loiusnak is, hogy ne számítson rám, nem leszünk évfolyamtársak. Pedig jó lett volna. Nem úgy menni oda, hogy senkit sem ismerek. Bátorságot és elszántságot öntök magamba, és kinytom a szemem. Dalton még vár a válaszomra. Ám legyen. Szelíden rámosolygok, bár szememben látszik, hogy féltem őket. Magamat.
- Persze, nyisd csak ki. És...ha nem tetszik, nem baj. Légy őszinte velem kérlek. Nem szeretem a maszkolást.-
 Ez egyébként igaz. Ha meg kell tudnom valamiről, hogy nem megy, béna vagyok, akkor azt hallanom kell. Ami nem megy, azt kár erőltetni. Van, amit nem lehet könyvekből bebiflázni. Ezért nem megy a bájitaltan se. Csak akkor kapok belőle kíválót, ha valami elméleti dolgozat van.  
 - Is-is, azt hiszem. De azért meg lehet tanulni együtt élni ezzel... Szerintem alapvetően attól függ, hogy milyen a kapcsolat a szülő és a gyerek között. A pedagógus mivolt önmagában csak kicsit ront, vagy javít ezen- Úgy érzem, olyasmire kérdeztem rá, ami talán kicsit indiszkrét. Közben én is odaérek Daltonhoz. Kezében a füzet, az a rongyos, foltos viharvert füzet. Lesütöm a szemem, igazán nem akartam rosszat kérdezni.  
- Igen, persze, biztosan...elnézést a kérdésért...-
 Leülök, mert vagy a bicegéstől, vagy a mérhetetlen zavaromban, de kifáradtam.  
- Ülj le mellém. Így olyan fura.-
 Ez az egész most olyan furcsa. Ahogy a karjában cipelt, ahogy a kezemet a nyakán összekuncsoltam, ahogy éreztem a minden lélegzetvételét, és ahogy néz. Hogy hirtelen nem tudom, mit tegyek, mit csináljak a karommal. Minden olyan furcsa. Hogy számít, mit mond, és ezért most az is számít, mit mondok én.   
- Édesanyám könyvtáros. Édesapám jogász. Mindketten...mindketten varázstalanok. -
 És hát ennyi. Ennyi az, amit általában tudnak róla a háztársaim, meg a tanárok, és mindenki. Ez a publikusabb része. Ezt egyáltalán nem szégyellem. Mikor valaki kérdez róla, milyen muglik között élni, szívesen mesélek, és gond nélkül kikerülöm a számomra kényesebb részleteket. Rejtegetem, mint furkász a kincset. De tudom, hogy beszélni akarok róla, és egyszer majd valakinek fogok is. 5 éve vagyok már itt, lassan el kéne engednem a nehezteléseim egy részét. Meg itt van ez a féltestvér dolog. Olyan új még, nem tudom, az érzéseim viharában hol is landol majd.  Kérdeznék még tőle, de nem tudok. Csak ülök itt némán, néha ránézek, néha zavartan elkapom a tekintetem. Ez a pillanat is elérkezett. Beth Hepburn csendben ül. Ha nem is történelmi pillanat, de egy naplóbejegyzést csak megérdemel.  





Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Dalton J. E. Hamox - 2021. 04. 21. - 14:45:03
Kentaurok prédája

a szél hangjai (https://www.youtube.com/watch?v=xyvIfFFXcKI)

Dalton nem tudhatta biztosan, hogy azért nem reagál a Szükség szobájának ötletére a lány, mert ezzel meggyőzte az igazáról, vagy épp ellenkezőleg, fütyült a tanácsra. De valami azt súgta neki, hogy az utóbbi eshetőség áll fent, csupán Beth nem akarja őt tovább idegesíteni makacsságával. A lány meglepően szótlan maradt akkor is, amikor Dalton rákérdezett, hogy mit szeretne mutatni. Végül nem volt szükség szavakra, mert a férfi magától is kitalálta, mi lehet olyan fontos, amit Beth meg akar osztani vele.
Ahogy közelebb lépett a fatörzshöz, és a füzet után nyúlt, már sejtette, hogy rendkívüli pillanat lehet ez mindkettőjük számára. Kutatva pillantott a lány élénkzöld íriszeibe, mintha nem is szavakban kérné az engedélyét. Valamiért úgy érezte, mintha nem csak egy viharvert füzet lapjaiba, hanem a lány érzéseibe, gondolataiba nyerne most bebocsátást.
- Persze, nyisd csak ki. És...ha nem tetszik, nem baj. Légy őszinte velem kérlek. Nem szeretem a maszkolást - mondta Beth, mire Dalton izgatottan nyitotta szét a füzetet, hogy megpillantsa a benne rejlő kincset. Merthogy kincs volt az, amit a kezében tartott, abban egész biztos volt. Ha másnak nem is, hát a lánynak igen... épp ezért olyan óvatosan, finoman forgatta a lapokat, mintha a legtörékenyebb varázstárgyat tartotta volna a kezében. A rajzokat lassan, gondosan szemlélte végig, vigyázva lapozott, nehogy véletlenül elmaszatolja az alkotásokat az ujjával. Szótlanul, csodálkozó pillantással nézte végig mindet, voltak köztük tájképek, rajzok varázslényekről, no és portrék is. Látszott, hogy a lány számos műfajban otthon van, és igen magas szinten űzte őket. Dalton főként az lepte meg, milyen sokszínűek a rajzok, és mégis, valahogy olyan egységes képet alkottak. Be kellett magának vallania, hogy első ránézésre ezt a művészi érzékenységet és részletgazdag látásmódot nem nézte volna ki Bethből.
- Efelől nem kell aggódnod... ha kritikáról van szó, magam is a kendőzetlen őszinteség híve vagyok... - kezdte mondanivalóját, miközben újabb pillantást vetett az egyik műre, ami különösen megfogta. A rajz egy férfit ábrázolt... aki már így kép alapján sem volt szimpatikus Daltonnak. Volt benne valami zavaró...nem is a vonásai... hanem inkább testtartása és kisugárzása riasztotta Daltont.
- Ezek a munkák nagyon jók, Beth... és egyben... felkavaróak - vallotta be őszinte véleményét, lágy félmosollyal az arcán.
- Mióta rajzolsz? - kérdezte érdeklődve, majd az invitálásra - a füzettel a kezében - leült Beth mellé. Látta  a lányon, hogy valószínűleg túl kurtán válaszolhatott az apjával kapcsolatos kérdésre, mert Beth visszakozni kezdett és talán kicsit zavarba is jött. Gyakran esett meg vele, hogy zárkózottságát mások ridegségnek, beképzeltségnek hitték, s tartott tőle, hogy esetleg Beth is így vélekedik majd róla a válasza alapján, ezért utólag hozzátette:
- Nincs semmi baj... nem kérdeztél semmi rosszat, csak... kicsit nehéz a szüleimről beszélnem. Édesanyám öt éve elhunyt egy máig ismeretlen kórban, és azóta... - hosszan sóhajtott. - Valahogy olyan, mintha nem csak őt veszítettem volna el. Apám teljesen beletört a gyászba - vallotta be lassan, meglepett hangon, mintha őt magát is meglepné, hogy ezt elmeséli a lánynak .A leginkább az döbbentette meg, hogy nem is volt nehéz megnyílni neki. Valahogy biztosan érezte, hogy a lány soha nem élne vissza azzal, amit elmond. Ezután Beth szüleire terelődött a szó.
- Édesanyám könyvtáros. Édesapám jogász. Mindketten...mindketten varázstalanok - mesélte a lány. Bár szavaiban nem volt semmi fájdalmas, Dalton valahogy mégis azt érezte, érzékeny, ingoványos talajra tévedtek. A lány pillantása valahogy olyan komorrá változott, miközben a szüleiről beszélt. Dalton szerette volna valahogy megvigasztalni ezt a különleges teremtést, de fogalma sem volt, mit is mondhatna.
- Nehéz lehet ennyire másnak lenni, mint a szüleid - jegyezte meg halkan, kis szünet után. Ha valamit, hát ezt neki soha nem kellett megtapasztalnia igazán... hisz ízig vérig a szülei gyermeke volt. Arcvonásai apját, szeme anyját idézték, természetében pedig egyenlő arányban keveredett Dawson komolysága és Cecilia játékossága. Bár ezutóbbit csak azok tudták Daltonról, akik nagyon mélyen ismerték őt.
- Vannak testvéreid? - kérdezte aztán kíváncsian, bízva abban, hogy a lány nem tartja majd indiszkrétnek a kérdést. Remélte, hogy nem egyke, mint ő... szerette volna, ha Beth családjában lenne olyan, aki igazán, mélyen megérti őt.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Elizabeth Hepburn - 2021. 04. 25. - 19:46:01
kentauria a kentauroké
2002 • április • 20

(https://i.pinimg.com/564x/ab/cf/60/abcf609f1bcd9644b0a3aa43e57a0cbd.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/59/06/89/5906898d1170d5bcb9d0fc18ffcde067.jpg)

to: D a l t o n

Ahogy ujjai a lapjaim között siklik, végig csak a szívem dobogását hallom, de olyan hangosan, hogy aggódni kezdek, vajon nem hallja e ő is. Mert akkor mit fog szólni? Lassan lapozza végig, és én közben végig a szemeit nézem, hátha kiolvasok belőlük valamit. Nem is értem, miért is akartam megmutatni neki ennyire? Hiszen senki se látta még. Azon kapom magam, hogy éerdekel hogy mit mond, mit tesz. Hogy mi a véleménye a rajzokról. Azokról a rajzokról, ami nyilvánvalóan én vagyok. A füzet én vagyok. Vagyis persze a rajzaim, de a rajzaim az én vagyok. Jaj, hát miket is beszélek megint magamban?
 - Ezek a munkák nagyon jók, Beth... és egyben... felkavaróak -
 Mi? annyira figyeltem a szemeit, hogy szinte beleszédültem. Mit mondott? Hogy Jók? Vagy mi? Hogy rosszak, förtelmesek és felkavaróak? A szívem  ekkora stresszt már lehet, ki se bír. Mit nekem a kentaurok veszedelme, mikor nem tudom, mit mondott a rajzaimra! Arca lágy félmosolyra változik, és én csak szívből remélem, hogy azt mondta jók, és felkavaróak, nem azt hogy borzalmasa és felkavaróak. Válaszként egy zavart kis félmosolyt küldök, azt hiszem, ez mind a két változatra megfelelő.
 - Mióta rajzolsz? -
- Nem is tudom. Talán 6 éves korom óta.
 Valaki szavakkal mesél történeteket, én a firkálással. Kiskoromban is mindig lerajzoltam amit látok. Volt hogy kicsit máshogy rajzoltam, mint ahogyan láttam. Kicsinosítottam, kiszíneztem. Talán majd a kentauros történetet is lerajzolom egyszer. Mikor már tudom, mit is láttam. Amikor az emlékeim tisztábbak, és nem ilyen kusza minden. A szavak hol nehezen jönnek a számra, hol meg csak kibuknak, és én nem tudom őket úgy irányítani, ahogy szeretném. Van a füzetben egy rajz. A kedvencem. Az egész lap szinte fekete. A fehér részek a csillagok. Igaz, azt nem itt rajzoltam, hanem otthon. Ezért  mikor rá nézek, az otthon jut az eszmbe. A rajz az otthoni csillagos eget ábrázolja. Fullasztó nyári estéken mindig kint vagyok a ház előtti közöt kis kertben, és csaj hajnalban megeyek be a házba aludni. Órákig csag gondolkodok. Gondolkodok a múlton, és a jövőn. Az elképzelt jövőn. Aztán hajnalodik, és aludni térek. Júliusok..  
  Nincs semmi baj... nem kérdeztél semmi rosszat, csak... kicsit nehéz a szüleimről beszélnem. Édesanyám öt éve elhunyt egy máig ismeretlen kórban, és azóta... Valahogy olyan, mintha nem csak őt veszítettem volna el. Apám teljesen beletört a gyászba.-
 Szavai olyan hangosan csengnek a fülemben, mint a templomi harangok. Reakcióm engem is megijeszt. Ahogy befejezi a mondatot, hirtelen a kezem az övéhez érintem. Mint amikor rá is akarod rakni a kezed, de nem is nézel oda, csak úgy odaér az ujjad, a kézfejed..majd mint egy villámcsapás, gyorsan le is csúsztatom, mint ha ott se lett volna. És én abban reménykedem, hogy nem is vette észre, és hogy észre vette. Mind a kettőben. A beszélgetés szerencsére tovább terelődik az én szüleimre. Könyvtáros. Milyen szárazan hangzik. Én mennyire szeretem ezt a száraz könyvtár dolgot! A pergamen illatát, a könyv illatát, a csendet,a mi ott van. Mindent egyben. Ami szoromú az egész dologban, nem is z hogy varázstalanok, hanem hogy én ezt néha bánom. Egyre többször. Éjszakánként eszembe jut, mi lett volna ha itt növök fel, mennyiben lenne ás az életem. Vajon apám akkor is ivott volna? Talán igen...talán nem. Sosem tudom meg, és nem is kéne ilyeneken gondolkoznom. Minek is pörgök olyasmiken, ami csak árt nekem és értelme sincs?
 - Nehéz lehet ennyire másnak lenni, mint a szüleid-
 Tudom, hogy igaza van, mert igenis nehéz. Piszok nehéz, mert egyedül érzed magad. Ezzel együtt pedig örülök is neki, hogy messze vagyok, és nem csak fizikailag. Aztán eszembe jut, hogy nem is igazán akarok panaszkodni, hiszen Dalton édesanyja nincs már köztünk. Nem tudom, hogy milyen érzés, de biztos rosszabb, mint hogy apám rá kapott az italra és neki ígért örök hűséget. Ez mind eltörpül mellette. Annyira, hogyha tudnám, milyen elveszíteni egy szülőt, belesajdulna a szívem.   
- Néha nehéz, de  távolság könnyít rajta. Itt a helyemen vagyok, és ez megnyugtat. Feledteti a másságot, a különbözőséget.
 - Vannak testvéreid? -
 Most akkor van? Vagy nincs? Létezik? Jacob létezik, bármit is teszek,vagy nem teszek. Ő van. BIztos aranyos, gőgicsél, meg minden, amit egy kisbaba csinál. És ártatlan. Jacob még egy ártatlan kis baba. Mégis rosszul leszek, ha rágondolok. Rossz lennék?
- Alapesetben, ha pár héttel előbb találkozunk, akkor azt válaszolnám talán kicsit keserűen, hogy nincs. De mivel most találkoztunk, nem mondhatom ezt. Többé már nem.
  Veszek egy nagyobb levegőt, talán a szívvdobogásom is lelassul, és ki fogom mondani hangosan. Ezt is. És neki mondom ki először.
- Jacob, 5 éves. Ennyit tudok róla. Akkortájt született, mikor én idekerültem. Ő a...féltestvérem. De még...még nem tudom, hányadán állok vele, mert apámmal már évek óta nem tartom a kapcsolatot. Jobb volt ez így. De most...tudod én...
  Nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz..ailyen nehéz kimondani az igazságot. MÍg kimondom, Daltonra nézek, majd csak előre. Nézem az előttem lévő fát, és a nagy semmit.
- Most sem áll szándékomban. Nem szeretném. Szerinted ettől én rossz vagyok?-
  Szerinted én akkor most rossz vagyok?



Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Dalton J. E. Hamox - 2021. 04. 29. - 16:05:48
Kentaurok prédája

a szél hangjai (https://www.youtube.com/watch?v=xyvIfFFXcKI)

Volt egy olyan érzése, mintha a lány nem is hallotta volna igazán, hogy mit mondott a rajzaira. Ezért a zavart kis félmosoly után röviden elismételte a véleményét.
- Szóval... tényleg nagyon értékesek ezek a rajzok... látszik, hogy mély gondolatokat tükröznek - pecsételte meg egy visszafogott félmosollyal a szavait.
Azok után, amit a füzetben látott, egyáltalán nem lepte meg, amikor Beth elmondta, hogy már hat éves kora óta rajzol... Akkor még egészen kislány volt. Hirtelen megjelent előtte Beth kislánykori arca, ahogy önfeledten, vidáman hajolt egy lap felé, amit szanaszét mázolt a zsírkrétáival. Elmosolyodott erre a gondolatra. Sejtette, hogy igazi művészlélekkel van dolga... vagyis másnéven, rokonlélekkel. Bár Dalton csak kamaszkorában kezdett írni, azóta megszállottja lett az írásnak, és semmi mást nem talált, ami annyira kikapcsolta volna zaklatott gondolatait, mint a sercegő penna hangja és a tinta illata. Beth után ismét Daltonra és a családjára terelődött a szó, és magát Hamoxot is meglepte, milyen könnyedén nyílt meg ennek a majdnem idegen lánynak, akit alig egy fertályórája, ha ismert. A lány reakciója szavaira aztán még inkább megdöbbentette. Zavartan összerezzent, mikor Beth az övéhez érintette a kezét. Beleremegett az érintésbe, és ez megijesztette. Nem volt hozzászokva ehhez a villámcsapásszerű érzéshez, bár volt már dolga nőkkel, soha azelőtt nem érzett hasonlót, ha hozzáért valaki... Csodálkozott ezen az egészen, tudta jól, hogy még sosem volt szerelmes, és azt hitte, vele volt a baj, hogy mindeddig egy nő sem kavarta fel a lelkét igazán. És most, teljesen váratlanul, ez a látomásnak induló jelenség megmozdított benne valamit. Amikor Beth elkapta a kezét, fájdalmasan mordult fel, és emiatt borzasztóan haragudott magára. Ezek szerint elárulta magát... nevetséges reakció... hisz alighogy hozzáért ez a lány, aki nem lehet több 16-nál... egyértelműen túl fiatal és tapasztalatlan még ahhoz, hogy valódi érdeklődést, ne adj Merlin, vágyat keltsen benne... és... mégis...
Némán, zavartan szedte ezután a levegőt, örült, hogy most nem róla és az apjáról beszélgetnek már, örült, hogy csendben lehet. A gondolatai annyira összeszedetlenek voltak most, hogy jobb volt hallgatni. Érezte, hogy elég fájdalmas pontra tapintott rá, amikor a szüleiről, majd a testvéréről kérdezte a lányt.
- Alapesetben, ha pár héttel előbb találkozunk, akkor azt válaszolnám talán kicsit keserűen, hogy nincs. De mivel most találkoztunk, nem mondhatom ezt. Többé már nem. Jacob, 5 éves. Ennyit tudok róla. Akkortájt született, mikor én idekerültem. Ő a...féltestvérem. De még...még nem tudom, hányadán állok vele, mert apámmal már évek óta nem tartom a kapcsolatot. Jobb volt ez így. De most...tudod én... - látszott, hogy Beth szabályosan megküzd minden egyes kiejtett szóért. Dalton egyszerre sajnálta és tisztelte őt, amiért képes szembenézni önnön érzéseivel és megosztania vele... egy csaknem vadidegennel... De mint tudjuk, sokszor épp annak könnyebb megnyílni, akit alig ismer az ember.... hisz talán most látják egymást először és...utoljára.
- Most sem áll szándékomban. Nem szeretném. Szerinted ettől én rossz vagyok? - kérdezte zaklatottan Daltontól, aki ösztönösen a lány felé fordult és megragadta a vállainál fogva.
- Nem.... szerintem érthető a reakciód, és semmi esetre sem vagy rossz... - csóválta a fejét erősen. - Csak... egy kicsit talán... elveszett - néztek a mélybarna szemek a csillogó zöld lélektükrökbe olyan elszántsággal, hogyha egy pillantással gyógyítani lehetett volna, bizony megpróbálták volna megkísérelni a lehetetlent. Az egész nem tartott tovább pár pillanatnál, aztán Hamox észrevette magát, és elengedte a lányt.
- Viszont most jobb lesz, ha tovább indulunk... mielőtt megint rajtunk ütnek a kentaurok - pattant fel komor arckifejezéssel.


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Elizabeth Hepburn - 2021. 05. 06. - 19:16:29
kentauria a kentauroké
2002 • április • 20

(https://i.pinimg.com/564x/ab/cf/60/abcf609f1bcd9644b0a3aa43e57a0cbd.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/59/06/89/5906898d1170d5bcb9d0fc18ffcde067.jpg)

to: D a l t o n

Biztos vagyok benne, hogy észrevette, hogy nem figyeltem. Ezt még a kisebb gondnak gonlolom. Attól félek, nem csak az tűnt fel neki, hogy nem figyelek a mondanivalójára, bár ez önmagában azt hiszem bunkóság, hanem az is, hogy mire figyelek. Belebambulok egyenesen a szemeibe. Olyan, mintha a nyugodt arcomat eltakarná ez a bizsergető valami. Egy gyenge szál tartja csak a lelkemet, ami éppen kitörni készül valamerre felfele. Körülöttem mintha minden szeglet elsötétülne, de minden kis porcikámmal az ő közelét keresem.  Az idő és a tér is mintha egészen máshogy viselkedne. Egy óra telt el, vagy csak öt perc?
 - Szóval... tényleg nagyon értékesek ezek a rajzok... látszik, hogy mély gondolatokat tükröznek -
- Á, nem olyan mélyek. Vagyis..mélyek, mert szomorúak. De nem bonyolultak.-
Az emberek valahogy a szomorú dolgokat jobban értékelik, és jobban át is élik. A legtöbb vers is szomorú. Ami szomorú, drámai, azt jobban szeretik. A szerelemben is a reménytelen és a fájó szerelem a sikk. Valmiért ilyenek vagyunk. A szívem már éppen kezd megszűnni hangosan kalimpálni, mikor az épphogy érintés villámcspása belém hasít. Elkapom a kezem, és azt érzem, az erdő és én is hirtelen fejtetőn állunk. A szívem itt ég belül, talán ki is szakad. Lebegek. Olyan érzés fog el, mintha a nyúl üregébe estem volna bele, és nem tudom, mi következik, de mégsem ilyedek meg tőle, sőt, furcsán vonz az egész. Most jövök rá, az a tulajdonságom, hogy gyermeki módon szinte képtelen vagyok leplezni az érzéseim és a gondolataim, nagyobb bajba keverget, mint gondoltam. Túl gyenge vagyok, olyan, mint egy nyitott könyv. Sebezhető válok, ha nem leplezem legalább egy kicsit az éppen aktuális érzéseim. Eddig  annyira nem zavart, volt hogy megsértődtek emberek, vagy kevésbé lettem szimpatikus számukra. Most nem erről van szó. Hanem a szívemről. Szívemen az eddigi hegek száma 1. A legnagyobb repedés ugyan, de viselhető. Vajon hány heg kell ahhoz, ne bírjuk tovább? Ebből a furcsa bizsergető, fejjel lefelé lebegő állapotból nehezen, de visszaavászkodok a földre. A kipréselt mondstok Jacobról, és a helyzetemről, segít lehalkítani dübögő lelkem. Lehet, hogy rossz vagyok. Attól a pillanattól kezdve, hogy eltolom magamtól őt is.
 - Nem.... szerintem érthető a reakciód, és semmi esetre sem vagy rossz... csak... egy kicsit talán... elveszett -
 Elveszett. Ó, ha Dalton tudná, mennyire! Fogalmam sincs mit csináljak, mit érezzek. Bárcsak lenne valami útmutató, mikor mit helyes érezni. Vagy egy kapcsoló, hogy az emlékeim megőrizzem, de kordában tartsam a szélsőséges bánatom. Már nem tudom, mi a jó.  
- Ha azt tudnád...-
 Motyogom kissé elhalóan magam elé, miközben nézzük egymást. Egyszerre nyugtat meg és zaklat fel. Ahogy a kezeit a vállamra teszi, jól esik. De nem mondhatom el neki. Nem kell mindent mindig elmondani Beth. . Csak mosolygok. Érzem, ahogy az arcom ég, és olyan színűvé kezd válni, mint a hajam. Aztán elenged. Az idő megint megnyúlhatott, mert nem tudom, mennyi ideig tartott. Pár pillanat volt csak? Vagy egy fél óra? Már nem tudom. Talán nem is fontos ez.
 - Viszont most jobb lesz, ha tovább indulunk... mielőtt megint rajtunk ütnek a kentaurok -
 Némán bólintok. Felállok, rátámaszkodom a lábamra, ami már nem is fáj annyira. Talán vissza tudnék menni a saját lábamon, már nem vagyunk messze. Én mégis felszisszenek, mint akinek még mindig úgy sajog a lába, hogy beleszédül.
-Tudsz...izé...segíteni?
 Talán béna, tudom, de keresem a közelségét. Azt mégsem mondhatom neki, hogy figyi, jól vagyok, de tetszel, és hát nem e akasrz még cipelni, hogy átkuncsolhassam a karjaim a nyakadon. Nem, ilyen nem tehetek. Maradt a szisszenés. És végtére is lehet tényleg jobb pihentetni. Aztán majd a gyengélkedőn talán kérek valami kencét rá.  


Cím: Re: Az erdő széle
Írta: Dalton J. E. Hamox - 2021. 05. 10. - 10:41:34
Kentaurok prédája

a szél hangjai (https://www.youtube.com/watch?v=xyvIfFFXcKI)

- Á, nem olyan mélyek. Vagyis..mélyek, mert szomorúak. De nem bonyolultak - magyarázta Beth, mire Dalton elkomorult. Ahogy a lány megpróbálta elbagatellizálni fájdalmának okát, nos... mélyen elszomorította és egyben feldühítette a férfit. Mégis ki lehet az, aki szántszándékkal fájdalmat okoz ennek a tiszta léleknek? Aki talán ráadásul lehet, hogy a családtagja? A családnak épp hogy oltalmaznia, védenie kéne minden félelmetes, maró külső behatástól... nem pedig rombolnia, megsebeznie... Fel nem foghatta a dolgot. Idegességét nem tudta leplezni, megremegett.
- Sosem gondoltam, hogy bonyolultnak kell lennie valaminek, ami szomorú. Az igazán szomorú dolgok sokszor végtelenül egyszerűek... - felelte megértően. Ha úgy nézzük, a halál sem egy bonyolult dolog. Koránt sem. Egyszerűen csak szépen, lassan, vagy éppen gyorsan megszűnnek működni az ember életfunkciói. Leállnak. Ha az ember alapból belegondol, nincs ebben semmi tragikus. A dolgok amúgy is egy idő után elmúlnak, elromlanak, idejét múlttá válnak. Ezt a természetben is lépten-nyomon láthatjuk. Elég, ha a növények serkedésére, virágzására, hervadására, majd pusztulására gondolunk, vagy az évszakokra. Nem létezhet tavasz a tél halála nélkül... Dalton tudta jól, hogy ezek a dolgok valóban triviálisak, egy bizonyos szempontból nézve, de attól még, hogy egyértelműek és elkerülhetetlenek, még nem szűnnek meg fájdalmasak lenni. Tökéletes együttérzését nem nagyon tudja annál egyszerűbben a lány tudtára adni, hogy lágyan megsimítja a vállát. Hogy Beth mit érez e pillanatban, felkavarja e Dalton közelsége, arra a lány finoman kipirult arcszíne adta meg a választ. Dalton alig tudta magában leküzdeni a gondolatot, mennyire szeretné sokszor, és jó sokáig látni ezt a változást a lány orcáin... És hogy ő, csakis ő akar lenni ennek a gyönyörű, barackszín pirulásnak okozója.
- Ha azt tudnád... - szólalt meg a lány zavartan, mire Daltonnak muszáj volt belekérdeznie.
- Nekem elmondhatod... - kérte lágy szavakkal és aggódó pillantással a lányt. Itt akart lenni mellette, segíteni, amennyire csak tud. Ha nem is volt képzett pszichomedimágus, vagy a legmegértőbb barát, hallgatni azt tudott. Az legalább tényleg ment neki. Hogy a lány kiöntötte-e a lelkét itt, a rengeteg szélén ennek a szinte ismeretlen férfinak, vagy sem... csakis ő tudhatta. Így vagy úgy, azonban sok idejük mégsem maradt a lelki sebek begyógyítására, mert menniük kellett... Menekülniük...
Még mielőtt komolyabb sérüléseket kell kezeltetniük. Dalton javaslatára megindultak hát, de hiába akart Beth önállóan haladni, a járás láthatóan továbbra is komoly fájdalmat okozott neki. Alig tett meg pár lépést, mikor hangosan felszisszent.
- Tudsz...izé...segíteni? - szólalt meg kisvártatva, mire Dalton mosolyogva hajolt közelebb, hogy ismét felkapja a lányt.
- Kérése számomra parancs, hölgyem - felelte lágyan, míg egyik kezével a combja alatt emelte meg a lányt, míg a másikkal ösztönösen kulcsolta Beth kezeit saját nyaka köré. Mélyen, hosszan lélegzett ki és be, ahogy aztán a Kastély felé sietett. Ezt a jelenetet örökre emlékezetébe véste, s talán csak pár percet adott a sors, hogy mindenestül magába szívja az emlèket és a lány ellenállhatatlan illatát, neki mégis igen hosszúnak tűnt. Ezúttal nem szólalt meg, nem akarta megtörni ezt a varázslatos pillanatot, de persze ha Beth szeretett volna újabb beszélgetést kezdeményezni, állt elébe.
Akárhogy is, hamarosan elérték a kastély küszöbét, és Dalton egy határozott mozdulattal belökte a súlyos faajtót, majd megindult a nyugati szárnyban található lépcsők felé. Még emlékezett rá, hol volt a Gyengélkedő, ahol egyébként ő maga csak egyszer tartózkodott huzamosabb ideig, de ettől még gyakran haladt el mellette, tekintve, hogy nem messze volt a griffendéles klubhelyiségtől. Amíg haladtak, magasról tett rá, hogy a diákok meg-megbámulták őket, vagy összesúgtak a hátuk mögött. Akkor sem igazán izgatta, mit gondolnak mások, amikor még idejárt... most meg, a Godrik hallgatójaként, távol állt tőle, hogy fikarcnyit is érdekelje a roxfortos diákok véleménye, de amikor egy csapat hollóhátas diáklány látványosan mutogatni kezdett rájuk, halkan felkacagott.
- Attól tartok, egy ideig nehezen szabadulsz majd a pletykafészkektől - jegyezte meg ironikusan, majd mikor elérték a Gyengélkedőt, határozottan lépett be a nyitott ajtón.
- Szép napot, Madame Pomfrey! - köszönt be tisztelettudó mosollyal az arcán, majd az egyik üres ágyra ültette Bethet.
- Hoztam egy sebesültet... - jegyezte meg játékos félmosollyal.
- Nahát, Beth... kedveském! Veled meg mi történt? - kérdezte aggódón a javasasszony, amint közelebb lépett, hogy megvizsgálja a lány sebesült bokáját.