+  Roxfort RPG
|-+  2002/2003-as tanév
| |-+  London
| | |-+  Mágus tér
| | | |-+  Tér a szökőkúttal
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Tér a szökőkúttal  (Megtekintve 1720 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 11. - 19:06:58 »
0




A fényes macskakövekkel sugarasan kirakott, kerek tér közepén egy öblös szökőkút áll, közepén egy heverésző kősellővel, aki kezével időnként pancsol a vízben, vagy kacéran lefröcsköli a szökőkút szélére letelepedőket.
Naplózva

Daniel O'Mara
Szent Mungó
***


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 08. 23. - 18:23:49 »
+2



feltámadó szélben
2001. augusztus 23.
Jaimie


Napok óta nem láttam Zarát. Azóta, hogy összekaptunk azon a családi vacsorán vasárnap. Valószínűleg nem tetszett neki, hogy apám még mindig a feleségemet emlegette… de hát kár lett volna legtagadni, hogy Amber mennyire hasonlít rá. Értettem én persze, hogy féltékeny… de egy kislánytól nem lehet elvenni az anyját, akkor sem ha már meghalt. Rendezhetünk jeleneteket, vitatkozhatunk rajta, de Ambernek mindig ugyanazt fogja jelenteni. Kell róla beszélnünk, mert legalább miatt fenn kell tartani az emlékét.
Morgósan indult hát ez a nap is. A kezemben ott volt a lista, hogy mi fogyott el az apotékában. Apám macskakaparását persze nehezen tudtam kivenni, így míg megérkeztem a Mágus tér közepén álló patikáig, hosszasan próbáltam kibetűzni a szavakat. „Zsálya… zálya…” – ismételgettem magamban az utolsó tételt. Hirtelen mintha valami érdekes dallammá vált volna fejben, kezdtem ellazulni. Eltűnt a keserű szájíz is, ami reggel óta ott ült. Eddig tanakodtam azon, hogy küldje-e virágot az indiai szépségnek vagy egyszerűen csak hagyjam tova siklani a dolgot. Próbálkoztam én a történtek óta, küldtem neki baglyot, de a hazugság nem volt a kenyerem… így nem mondtam neki azt sem, hogy többé nem esik szó a feleségemről. Ezt egyszerűen még a kedvéért sem tehettem meg.
Ezek az érzések eltűntek. Hirtelen már csak arra koncentráltam, hogy belökjem az üzlet ajtaját és míg várakozzak végig nézzem a papíron szereplő tételeket újra átnyálazzam. Hirtelen ötlettől vezérelve fordítottam meg mindössze a lapot, így szúrtam ki Elliot szépnek ható írását. Na persze ez megtévesztés volt, mert a betűkapcsolatait szinte lehetetlen volt kivenni. Természetesen megint Önhatalmúlag ráírt olyan dolgokat, amiket nem a patikában hasznosítanánk, csak neki kell otthonra. Hangosan fújtam ki a levegőt, majd odaléptem a pulthoz, hogy elkezdjem sorolni mi kell és kellettlenül hozzátegyem, amit a bátyám akart.
– Ennyi lesz? – kérdezte a patikus nő. – Szép kis lista. – Magyarázta, miközben elkezdte összeszedni a szárított növényeket és az Elliot által kért krémet. Hasonlót persze mi is csináltunk, de nem, neki egy vadidegen sebösszehúzó és fájdalomcsillapító kenőcse kellett.
– Egy kis mentolkristályt kérnék még– mondtam, tudván, hogy apám azt szereti. – Szeretem ezt a helyet, maguk az egyetlenek Londonban, akik még a hagyományos módszerekkel termesztik ezeket a növényeket. – Kezdtem bele és még hosszan elbeszélgettem a nővel a növényápolási szokásaikról. Nem kellett volna így elhúzni az időt, mert persze még beficcent ez-az abba a kosárba.
Jól megpakolva és egy plusz papírtasakkal léptem ki az ajtón. Nem láttam a pakktól persze merre vagy hogyan lépek, így mikor megfordultam beleütköztem valamibe… vagy valakibe… nem is tudtam felfogni hirtelen. Csak a hideget éreztem meg a mellkasom közepén, amitől azonnal össze is rezzentem.
– Mi a… – kezdtem némileg morcosan, majd hirtelen észbe kaptam, hogy már megint elővettem a reggeli hangulatomat. Persze az ember nem értékeli általában, ha egyenesen a mellkasába nyomódik a fagyi, pláne, hogy így augusztus végén már nincs is olyan meleg. De nem baj. Megpróbáltam a kedvesebb énemet elővenni, nem bebizonyítani, hogy Elliot O’Marával rokonságban állok. Így megköszörültem a torkomomat: – Semmi gond, tényleg… – kezdtem, de akkor hirtelen feltámadt a szél és a papírzacskóba kapott, ami ott volt a kezemben. Éreztem, hogy egyenesen ki akarja tépni onnan, így erősebben kapaszkodtam bele, de még így is kireppent jó néhány növény, az egyik egyenesen arcon találva a belém zuhanó lányt.
Naplózva


Jaimie Lockwood
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 08. 24. - 17:42:11 »
+2

Feltámadó szélben


Daniel
2001. augusztus 23.

outfit

Már a vége felé közeledett a nyári szünet és itt volt az ideje, hogy beszerezzek még egy-két dolgot a következő tanévre. A könyveket már elintéztem, de még kellett azért egy-két új penna és pergamenek, meg ki tudja még milyen dolgokat találok? A tanévre való felkészülést mindig is egy rituálénak tartottam, ezért is nem jöhetett velem senki sem, csak kizökkentettek volna a nyugodt nézelődésből és vásárlásból.
Arról nem beszélve, hogy a vásárlás legalább elterelte a figyelmemet a levelekről. A rúnákat megfejtettem Florian segítségével, de a név továbbra is csak egy név volt. Freja Larsson mintha nem is létezett volna, vagy ha mégis, akkor valaki mindent eltűntetett róla. Könyvekben legalábbis nem lehetett rábukkanni és ez számomra azt jelentette, hogy egyszerűen elérhetetlen lesz számomra a megoldás. Miért akarná bárki is, hogy tudjam ezt a nevet? Megráztam a fejemet, nem akartam erre gondolni és akkor láttam meg a kis fagyis kocsit. Aranyos menta és rózsaszín csíkos volt, a fagyiknak mindenféle fantázianevet adtak és azt gondoltam, hogy ennél jobbkor nem is jelenhetett volna meg ez a kis kocsi.
Természetesen vettem egye fagyit, aminek a nevét sem tudtam megjegyezni, de nagyon finom volt. Már ameddig enni tudtam, mert csak velem fordulhat elő, hogy ilyenkor megyek neki valakinek és felfordulást okozok. Ahogy a magas férfira néztem láttam, hogy az inge elég fura színekben pompázik az olvadt fagyimnak köszönhetően.
– Mi a… –kezdte morcos hangon, miközben bánatosan figyeltem a fagyim sorsát a mellkasán. Úgy tűnik valaki nagyon nem szeretné, hogy el tudjam terelni a gondolataimat attól a névtől.
– Sajnálom, nem direkt ütköztem magának és… valahol biztosan ki tudják tisztítani a fagyi foltot –mondtam mentegetőzve. Természetesen ismertem a varázslatot, amivel el lehetne tűntetni, de a Roxforton kívül még mindig nem varázsolhatok. – Ne haragudjon, tényleg nem direkt csináltam, bár elég sokszor történnek velem ilyesmik –vallottam be idegesen nevetve, majd elővettem a táskámból egy kisebb kupac zsebkendőt, hogy odanyújtsam neki, hátha szeretné valamennyire letakarítani magáról a fagyit.
–  Semmi gond, tényleg… –mondta és ahogy ránéztem annyira nem tűnt ijesztő embernek. Talán nem fog rám szórni semmilyen átkot. Nem tudtam mit mondjak, mert hirtelen feltámadt a szél és kifújta a kezemből a zsebkendőket is. Nem sokkal később pedig valami növény talált el, ráadásul szörnyen fájt, ami azért volt fura, mert egyetlen növény sem lehet ennyire erős. Vagyis eddig azt hittem.
– Ez meg mi volt? –kérdeztem, miközben a homlokomat masszíroztam ott, ahol eltalált a növény. A férfi felé fordultam megint, végül is az ő növényéről volt szó, de egyelőre csak a homlokom lüktető fájását fogtam fel, mertem remélni, hogy nem ez volt a rontás, azért cserébe, hogy összekentem az ingét fagyival.
Naplózva


Daniel O'Mara
Szent Mungó
***


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 08. 26. - 10:46:20 »
+2



feltámadó szélben
2001. augusztus 23.
Jaimie


A magyarázkodásra elmosolyodtam. Valahogy azért sejtettem, hogy nem attól a fagyifolttól fogok kikészülni… hirtelen eszembe jutott a bátyám, aki bizonyára azonnal hisztirohamot kapna, hogy a szép selyemingébe ütközött a fagyi. Mikor lett ekkora piperkőc? Mikor 1998 őszén megláttam minden ruhája lyukas és mocskos volt.
– Tényleg semmi baj… – vettem át a zsebkendőt, hogy törölgetni kezdjem a ruhámat. – Csak egy kis fagyi. Egész kellemesen hideg, bár azért az a klasszikus nyári meleg sincs már, de jól esik mégis az embernek. Szóval tényleg ne aggódj rajta, ez meg sem kottyan. Legalább lesz mivel megnevettetni a vevőket ma. – Magyaráztam és magyaráztam, szokás szerint túl sokat. Ahogy erre rádöbbentem, éreztem, hogy kipirul az arcom és a fülem hegye is felveszi a szakállam színét. Remek… itt égetem magam egy tinilány előtt. Ez kellett még nekem mára – gondoltam röviden és kínos mosollyal fejeztem be a pulóverem dörzsölgetését.
Éppen ekkor támadt fel a szél. Néhány növényt egyenesen a lány felé sodort, mert persze nem jól fogtam össze a papírzsacskó száját… a következő pillanatban pedig látványosan egy jó adag virágpor is szállt felé a kínai bűzöskéből. Annak ugyanis élénkzöld, jól látható színe volt.
– Ó jaj! – léptem közelebb hozzá, hogy lesodorjam róla, de addigra már rikítózöldben pompázott a haja. – Jaj… jaj… – ismételgettem szerencsétlenül, ilyesmivel ugyanis nem találkoztam. A bűzöskét ugyanis nem, mint festékanyagot ismerik, az egy allergiára kiválóan alkalmazható szer fontos alapanyaga. Erre itt van a lány zöld hajjal. Éreztem, ahogy eluralkodik rajtam a pánik.
Ez meg mi volt? – kérdezte a homlokát masszírozgatva, mintha a feje is megfájdult volna tőle. Mondjuk egy pár növény tényleg fejbe találta, aminek lehet ilyen hatása, tehát az tuti nem a bűzöskétől volt. Megköszörültem a torkomat, de ahogy a hajához értem, nem éreztem a porszerű állagot… olyan volt, mintha beleolvadt volna, a haja része lenne.
– Mindjárt megoldom… csak egy kicsit zöld lett a hajad… szóval nem egy perverz, tapizós öregember vagyok. – Magyaráztam, továbbra is elpirulva. Még mindig nem tértem napirendre a túl sok pofázásom felett… nem tudom honnan jött ez a sok szöveg. A világnak tettem volna jobbat minden bizonnyal, ha még időben befogom. – Milyen színű is volt igazából? – Kérdeztem és közben letettem a csomagomat a lábaim mellé. Igyekeztem úgy megállítani, hogy éppen a lábszáramnak tudjon dőlni. Így a maradék alapanyag nem repült jó messze el legalább már.
Aztán előrángattam a varázspálcámat. A hajszínezés azért megy, még talán tartósabban is… egyszer Ambernek készítettem egy rózsaszín tincset. Egész jól sikerült, csak nagyon beleveszett a vörös hajkoronába és ezért sírva fakadt. Persze az egy gyerekzsúron volt, nem pedig ilyen éles helyzetben, így jobban is kezeltem. Egyrészt nem kaptam pánik-szófosást, másrészt nem éreztem úgy magam, mint egy bűnöző. Képtelen vagyok megérteni, mi olyan jó érzés ebben. És persze megint bátyó jutott eszembe, ahogy kegyetlenül vigyorog mások szerencsétlenségén… gyerekkorunk óta ilyen volt, én pedig hozhattam rendbe azt, amit tett.
– Csak a büdöske támadott meg. De biztosíthatlak róla, nem maradandó a hatása… viszont ha visszaszínezem a hajad az eredeti színére, akkor nem kell ilyen fejjel végig menned az utcán.
Naplózva


Jaimie Lockwood
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 08. 28. - 07:40:30 »
+2

Feltámadó szélben


Daniel
2001. augusztus 23.

outfit

Nem tudtam egyelőre eldönteni, hogy ez a nap is azok közé a bizonyos katasztrofális napok közé esik-e. De igazság szerint miért is hittem, hogy bármi egyszerűbb lenne, mint máskor? Valahogy mindig bajba keverem magamat és habár a magas, vörös hajú nem tűnt haragosnak azért az események elég érdekes fordulatot vettek. A homlokom rettentően fájt, de nem ez volt az egyetlen ami furcsaságra adott volna okot.
–  Mindjárt megoldom… csak egy kicsit zöld lett a hajad… szóval nem egy perverz, tapizós öregember vagyok. –magyarázott elpirulva a férfi, tehát kellemetlen helyzetben hoztam, amit a világért sem akartam volna. –  Milyen színű is volt igazából? – kérdezte és már elő is vette a pálcáját.
– Zöld lett a hajam? –kérdeztem, talán egy kicsit túl rémülten. Nyilván semmi visszafordíthatatlan nem történt, de mégis pánikba estem. Legalább kék lett volna… de miért éppen zöld? Óvatosan megérintettem a tincseimet és próbáltam valamennyire a szemem elé húzni, hogy lássam a színt. Nem tudom, hogy melyik növény okozta ezt, ilyet még sosem láttam – valószínűleg gyógynövénytanból még nem jutottunk el az ilyen típusú növényekig.
–  Csak a büdöske támadott meg. De biztosíthatlak róla, nem maradandó a hatása… viszont ha visszaszínezem a hajad az eredeti színére, akkor nem kell ilyen fejjel végig menned az utcán. – mondta a férfi és visszanéztem rá.
– És ha nem segít a visszaszínezés? –kérdeztem, nem voltam jártas az ilyesmiben, de mi van ha egy egyszerű hajszínező varázslattal ezt nem lehet megoldani? Mi lesz ha az év elején zöld hajjal kell visszamennem a Roxfortba? Ilyen is csak velem történhet…– Ezért vajon kirúghatnak a Roxfrotból? – kérdeztem és lesütöttem a szemeimet. Lehet, hogy egy kicsit túlzásba estem és pánikolni kezdtem teljesen feleslegesen, de ma reggel mikor felkeltem nem egészen erre számítottam. Úgy értem miért készültem volna arra, hogy ma megtámad a felkavarodó szélben egy ismeretlen növény és zöldre színezi a hajamat pont a tanévkezdés előtt?
Visszanéztem a vörös férfira és bólintottam, hogy csináljon valamit, még egy átmeneti megoldás is jobb lehet a semminél végül is. Ennél rosszabb végül is már nem lehet, nem igaz?
Naplózva


Daniel O'Mara
Szent Mungó
***


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 09. 06. - 16:45:59 »
+1



feltámadó szélben
2001. augusztus 23.
Jaimie


A fenébe a büdöskével – tépelődtem magamban, miközben a lány zöld haját figyeltem. Sosem történt velem és a hajszínezésben amúgy is legalább annyira voltam tehetséges, mint a bátyám. Talán egy kevésbé tartós, színben nagyjából hasonló alkotást tudnék produkálni.
– Zöld lett a hajam? – kérdezte annyira rémülten a lány, hogy én magam is kicsit beleborzongtam a dologba. Nem akartam, hogy megijedjen, hogy azt higgye ez visszafordíthatatlan. Majdnem biztos voltam benne, hogy csupán addig lesz zöld a haja, amíg a büdöske hatása tart. Ez más esetekben néhány óra volt.
Felemeltem a kezemet, hogy biztosítsam ura vagyok a helyzetnek. Azonban az arca nem egészen abba az irányba változott, amerre szerettem volna. Ijedtnek tűnt, olyannak, mint aki éppen pánikba esni készül… és az volt a baj, hogy én magam is egyre inkább így kezdtem érezni. Remegett a kezem, a szívem a torkomban dobogott… nem akartam elrontani egy kislány napját. Basszus, teljesen olyan kezdek lenni, mint Elliot.
–  És ha nem segít a visszaszínezés? – Faggatott… majd jött az a kérdés, amitől még jobban rám tört a frász: – Ezért vajon kirúghatnak a Roxfrotból?
Jól van, Daniel, nyugodj le, mielőtt még elsírja magát! Magamra is hatnom kellett, mielőtt annyira ideges lettem volna, hogy a sebtében előkapott pálcámat egész egyszerűen leejtsem a földre. A másik zsebemből egy kis tükröt húztam ki, ami igazából egy játékbabához tartozott. Kivételesen örültem, hogy Amber oda rejtette el Steffi kicsi kincseit. Steffi a plüss macska ugyanis nagyon szeretett szépítekzni, így amikor Adával találkoztak közösen rendeztek a játékaiknak szépségápolós programot.
– Dehogy csapnak ki – válaszoltam, közben mély levegőt véve próbáltam magam felkészíteni az elkövetkezendő műveletre. Valahogy annak örültem azért, hogy legalább ezt nem a kamasz Ameberen játszom le majd elsőként… ő aztán egész életében utálná, ha ezt tettem volna a vörös kis tincseivel, ugyanis már kislány létére is nagyon büszke volt a hajára.
– Ezt fogd meg! – nyomtam a kezébe a játéktükröt. Reméltem, hogy magától is belenéz, nem kell nagyon noszogatni. De azért hozzá tettem: – Én varázsolok egy hajszínt és mondd el, mennyire állt közel az eredetihez, jó? Valami világos barna féle volt, ugye?
Egy részem tökéletesen akarta megoldani az ügyet, egy másik meg szeretett volna minél gyorsabban eltűnni innen. A patikában legalább nem ronthattam el semmit, az volt az én megszokott terepem lányhajak nélkül. Egy pöccintéssel sikerült valami szőkés… vagy barnás… vagy ki tudja milyen árnyalatot eltalálnom a fején. De mivel nem figyeltem rá úgy isten igazából korábban, fogalmam sem volt mennyire hasonlít az eredeti énjére ezzel a hajkoronával.
– Nos? Mi a véleményed? – kérdeztem és kicsit körbe jártam. A szín maga egész egyenletesnek tűnt. Ha az apja lennék, biztosan nem szúrtam volna ki a változást, hogy aztán szétrúgjam egy vörös, szakállas pasi seggét.
Naplózva


Jaimie Lockwood
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 09. 11. - 13:59:10 »
+1

Feltámadó szélben


Daniel
2001. augusztus 23.

outfit

Nem akartam a frászt hozni a magas, vörös emberre, de fogalmam sem volt róla, hogy most mire számíthatok. Zöld a hajam, mert valami büdöske ilyen hatással van az ember hajára és hamarosan kezdődik a suli… miért hittem azt, hogy ez majd egy nyugodt nap lesz? Azt akartam, hogy nyugodt nap legyen, de ez nem jött össze. Különben most nem lenne zöld hajam nyilvánvalóan. Ma reggel csak egy nyugis napot akartam egyedül tölteni, szerettem volna pergament és tintákat venni, kikapcsolódni a magam módján, de most csak ideges voltam, hogy a zöld hajnak milyen következményei lehetnek.
– Dehogy csapnak ki – mondta gyorsan a férfi, én pedig csak szótlanul bólintottam. Hittem neki, nem igazán volt más választásom és egyébként kedvesnek tűnt. Azt hiszem kellemetlenül érezte magát, hogy elrontotta a napomat, de én is így éreztem, mert végül is én is elrontottam az ő napját.
– Ilyen hajjal akkor sem mehetek vissza –mondtam végül erőtlenül. Már a legrosszabb események játszódtak le a szemem előtt, például, hogy nem tudjuk ezt az egészet visszafordítani vagy csak félig sikerül és akkor félig zöld hajjal kell élnem ezentúl. Mennyi esélye van, hogy a büdöske furcsa hatása egyszer csak elmúlik? Megkérdezhettem volna, de nem volt rá idő, a magas ember mindent megtett, hogy segítsen rajtam. Talán majd kell vennem egy különleges sampont is a biztonság kedvéért.
– Ezt fogd meg! – mondta és a kezembe adott egy kis tükröt, ami úgy nézett ki, mintha valami játékféle lenne. Nem akartam megkérdezni, hogy miért hord magánál ilyesmit, talán nem is az övé volt, hanem valami kislányé, aki a rokona lehetett. – Én varázsolok egy hajszínt és mondd el, mennyire állt közel az eredetihez, jó? Valami világos barna féle volt, ugye?
– Olyasmi, olyan átlagos barna –bólintottam és a mini tükörben néztem a zöld tincseket. Sosem voltam oda a zöld színért, de a hajamon látni még szörnyűbb volt. De a férfi csinált valamit, ami talán visszafordította a zöldes árnyalatot, a hajam kezdett egészen barnának látszani.
– Nos? Mi a véleményed? – kérdezte és körbejárt, hogy megnézze a fürtjeimet.
– Azt hiszem kicsit világosabb, mint volt… de egyenletesnek tűnik. Ilyen fog maradni, ugye? –kérdeztem. A szín most legalább tényleg barának tűnt, azt meg talán senki sem fogja észrevenni, hogy egy picit világosabb barna most már a hajam. A lényeg, hogy ezzel a színnel már visszamehettem a Roxfortba nyugodtan, a zöld hajról meg rajtam és a magas, vörös férfin kívül senki sem fog tudni.
Naplózva


Daniel O'Mara
Szent Mungó
***


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 09. 16. - 12:55:31 »
+1



feltámadó szélben
2001. augusztus 23.
Jaimie


Rosszabbul nem is indulhatott volna ez a nap. Ahogy a lány a kicsapásáról beszélt, én is eléggé kezdtem megijedni… vagyis hát sokkal inkább pánikba esni. Nagy nehezen lepakoltam a cuccokat, de kezem pontosan úgy remegett, mikor meg tudtam, hogy nem csak a feleségem, de anyám is életét vesztette a háborúban. Azóta nehezebben bírtam a stresszhelyzeteket, csak éppen próbáltam ezt titokban tartani. Kit érdekeltek az én gondjaim? Elliot állandóan a középpontban volt valami újabb hisztijével. Most éppen azzal, hogy tönkre ment a házassága… mit számított, hogy az én feleségem halott volt az új barátnőm meg nem áll velem szóba? Igazából semmi sem változott gyerekkorunk óta.
Megráztam a fejem és megpróbáltam Amber aprócska játék tükrére és a lány hajszínére koncentrálni. Már megtanultam régen, hogy hol van a helyem ebben az életben. Elliot után, jó hátul valami végtelen problémasor végén.
– Olyasmi, olyan átlagos barna – magyarázta a lány.
Koncentrálnom kellett. Nagyon erősen koncentrálnom, mert a pánik miatt még mindig remegtem egy kicsit és a gondolataim is folyton elkalandoztak. A tincsek szép lassan átváltottak egészen világos barnára. Nem tudtam, hogy ilyen volt-e előtte, de legalább természetesnek tűnt ebben a fényben. Nem láttam sehol sem zöld foltokat.
– Azt hiszem kicsit világosabb, mint volt… de egyenletesnek tűnik. Ilyen fog maradni, ugye? – kérdezte. Megköszörültem a torkomat. Nem akartam hazudni, ezért benyúltam a nadrágom zsebébe, hogy egy begyűrt szórólapot vegyek elő a Banyanyavalya és Mágusfene Apotékáról. Rajta volt a pontos cím, ahová kandallóval el lehetett jutni az ország bármelyik részéről kényelmesen.
– A büdöske hatása nem olyan hosszú, így remélhetőleg, mire megszűnik néhány órán belül a varázslat, a hajad az igazi színében fog pompázni. – Magyaráztam és a kezébe nyomtam a papírt. – Itt dolgozom este nyolcig. Ha esetleg visszatérne a zöld szín, akkor kérlek gyere el. Kandallóval bárhonnan megtudod közelíteni és ott vannak még olyan szerek, amikkel végső soron meg tudnám oldani másképp a hajvisszaszínezést.
Az órámra pillantottam, mert már lassan tényleg ott kellett volna lennem. Éppen elég volt, hogy apám Elliot miatt zsörtölődik állandóan, nem kellett volna, hogy még én is felbosszantsam a bájitalalapanyagok hiányával.
– Szóval… ha tényleg gond van, látogass meg… most viszont rohannom kell… – magyaráztam. – És tényleg! Tényleg bocsánat! – Tettem hozzá, majd szabályosan sietni kezdtem. Tudtam persze, hogy nyitásra már akkor sem érnék oda, ha menten hoppanálnék. De én a biztonságosabb utat választottam, nem szerettem volna Kínában kikötni a Szeszély miatt, így jobbnak láttam egy közeli kandalló keresni, csak a távolból intettem még egyet oda a lánynak.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.

Naplózva


Safiya Carson
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 10. 28. - 19:06:57 »
+1

◊ s e a n ◊
don’t be afraid to walk alone;
don’t be afraid to like it.



2002. november 5.

outfit

Sean olyan volt, mint egy tornádó. Akárhányszor megjelent, végig söpört rajtam, romokat hagyva magaután. Egyszerre akartam és gyűlöltem, amiért neki csak egy játszótér vagyok. Szórakozás, semmi több. Én pedig kapaszkodtam volna belé, tartottam volna az ágyamban, de nem ment. Nem akart ott aludni, mintha arra már nem is lennék tényleg jó, hogy tovább gondolja a dolgokat. Freddie után nem lepett meg, hogy még egy férfinek nem kellek. Valamiért csak elűzni tudtam őket magam mellől. Ezért az utóbbi időben nem voltam igazán jól. Nehezen koncentráltam a munkámra és terepre sem nagyon mentem. Ki kellett volna pihennem ezt az egészet. Talán éppen emiatt is volt szükségem erre a szabadnapra.
Még kicsit álmosan fordultam ki kilenc órakor a Foltos Tappancs nevet viselő kávézóról. Korán keltem, mintha be kellett volna mennem a Minisztériumba. Csakhogy fáradtabb voltam, talán a testem képes volt egy éjszaka alatt elszokni a megterhelő munkától.
A kávé kicsit forró volt, de azért magamhoz vettem egy kortyot. Jót tett az őszi hidegben, ahogy kellemesen körbe ölelt ez melegség és kicsit égeti belülről a mellkasomat. Ám ahogy leeresztette a papírpoharat és a szökőkút felé indultam, összerezzentem. Láttam a magas, ismerős alakot, szinte az illatát is éreztem, pedig jó pár méteres távolságban volt.
Sean. Miért vagy rám ekkora hatással?
Nem akartam odamenni. Nagyon nem akartam, hogy újra azt tegye velem, amit eddig annyiszor... a lábaim mégis ösztönösen indultak meg. Jobb lett volna elfordulni és eltűnni, míg nem fog szagot. Végül félúton felé megálltam és csak onnan figyeltem. Egy részem abban reményedett, hogy odafordul és megpillant, egy másik meg nem akarta elkapni a pillantását még véletlenül sem.
A gyomrom égett és remegett a puszta gondolattól is, hogy most éppen hova tartunk, mi fog történni. Egyszerűen nem lett volna szabad belebonyolódnom. Elváltam. Az apám nem volt rám büszke... most pedig egy vérfarkas alkalmi szexpartnere voltam - amikor éppen úgy tartotta kedve. Csak el akartam tűnni.
Elmenekülni még a környékről is... de nem tettem. Ez volt a hiba, mert amint megszületett a döntés, hogy besétáljak valamelyik üzletbe, egy kisfiú rohant belém. A gyerek éppen egy galambot üldözött, aki aztán felreppent és elszállt a rémülettől. Én meg összerezzentem, kiborítottam a kávémat.
- Anya! - bömbölt a gyerek, mire egy ijedt boszorkány sietett oda.
- Ne haragudjon kérem... - Felkapta a gyermeket, magához ölelte, majd elsietett vele valamerre, mielőtt bármit is reagálhattam volna. 
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 11. 01. - 16:58:56 »
+1

☾ The memories never end when gravity pulls you in☽
S a f i y a C a r s o n
2-0-0-2-n-o-v-e-m-b-e-r-5.



nem akartam ezt. Nagyon nem. És mégis egyszerűen állandóan nála kötöttem ki, hogy még egy újabb bűnt véssek ezzel a testünkre. Utáltam magam emiatt, és biztos voltam benne, hogy idő kérdése, és Safi ki fog átkozni az életéből. Iagzából többet jelent nekem, mint valammi alkalmi szexpartner, amit persze ő bizonyára máshogy érzékel. Sokkal többet jelentett nekem, és még én sem értettem, hogy miért. DE azt tudom, hogy miért nem akartam a közelébe maradni. Vérfarkas vagyok, egy dög, aki bármikor robbanhat. Nem minden vérfarkas volt ugyan ilyan időszített bomba, mint én. Thomas túlséágosan közel sodort eg yolyan állapot felé, amitől mindig is rettegtem, amivé nem akartam válni, és minden erőmmel azon voltam amióta az azkabanban ültem, hogy megőrizzem a bennem bújdosó vadállatot, és ne hagyjam csak teliholdkor testet ölteni bennem. Félek, hogy ha beveszem azt a bájitalt ami megőrzi a tudatom, máskor fog kiszökni belőlem. És tudom, hogy nem lenne esélyem visszafordulni.
Nem akarom Safi holttestét látni, miután magamhoz térek.
Pedig ő telejsen elmossa belőlem Kate illatát, és a helyére az övé kerül, amitől teljesen megrészegülök. Midnig iygeskzem kerülni, de egyszerűen folyton megtalálom, akárhol is van. Mindtha valami mindig odahajtana hozzá, valami furcsa ösztön, valami furcsa erő.
Most is nem is értem miért kóválygok az őszi falevelekkel beborított téren, mintha bármi esélye lenne pont itt felbiukkanni. Vagy csak azért járok itt ilyen korán, mert ő biztos, hogy a minisztériumban van? Szinte teljesen érthetetlen gondolataim követik egyre  másra a következőt. Beletúrok a hajamba, ahogy megállok a téren, és felpillantok az égre. A szél velem szemben fúj, hozva felém a büdös belváros füstös szagát, az emberekével együtt. Kicist összehúzom magamon a bőrdzsekimet, és a zsebembe csúsztatom a kezemet. Igazából én próbáltam nem üldözni őt. Más lányhoz elugrani Sohoban, de el se jutottunk a szexig, mert... Mert nem volt egyik sem Safi, nem volt az illatuk se jó, és... és egyszerűen csak nem akarom bevallani magamnak, mennyire a rabjává tett.
Aztán változik a szélirány, és megérzem az illatát. Szinte meg is fordulok a tengelyem körül, és látom, ahogy háttal nekem megy egy bolt felé. Nem kellene oda tartanom, de a lábam meglódul, és máris követem. Csak még egyszer hadd legyek vele. És tudom hogy ezután is örökké folytatni tudám ezt a gyötrő ördögi kört. hallom a hangokat, a madarat, és a nőt is a gyerekkel elszaladni, én pedig megállok Safi előtt. Nem szólalok meg, csak kiélvezem, hogy láthatom. Szánalmasan boldognak érzem magam, ahogy a közelemben van. Ha farkas alakban lennék a farkam is hülyén csóbválnám, mintha valami szánalmas kutya lennék. A tekintetem a csillogó szempárról a kávéfoltos ruhájára vándorol.
- Látom forrázó élményben volt részed - modnom egy kis mosollyal a számon, miközben rohadtul szánalmasnak és szerencsétlennek érzem magam. Úgy szólok hozzá, mintha nem hagytam volna ott egyedül minden egyes alkalommal.
Naplózva


Safiya Carson
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 11. 06. - 10:26:43 »
+1

◊ s e a n ◊
don’t be afraid to walk alone;
don’t be afraid to like it.



2002. november 5.

outfit

Még éreztem magamon a kávé nedvességét, bár éppen csak egy kicsi foltot hagyott a kabátomon, de éppen elég zavaró volt a csuklóm körül, ahol a bőröm találkozott az anyaggal. Rohadtul nem akartam, hogy Sean észre vegyen, elég volt, hogy én látom őt és érzem még ebből az őrjítő távolságból is az illatát. Egyszerűen csak el akartam menekülni, mielőtt meglátott volna.
De meglátott.
Közelebb jött.
Éreztem, ahogy az illata valóssággá válik, ahogy ott lüktet előttem belőle minden aroma. Aztán felnéztem rá. Megpillantottam a zöld szempárt, ami már az első perctől kezdve túl nagy hatással volt rám és csak az jutott eszembe, hogy mennyire szeretném megcsókolni megint. Csakhogy ez azzal járt volna, hogy megint sebet ejt rajtam. Minden alkalommal ennek a tudatában engedtem közel magamhoz. Abban a percben, ahogy összesimultunk nem számított az egész. Egyszerűen nem volt fontos. Az pedig, hogy utána sírtam, már megszokott volt. Mindig elcseszett férfiakat szerettem.
– Látom forrázó élményben volt részed – mondta. Kicsit mosolygott hozzá, ami jól állt neki. Majdnem vissza is mosolyogtam, de aztán inkább nem tettem. Próbáltam megőrizni a méltóságomat.
– Csak egy kis kávé… és a gyerek amúgy is többet kapott belőle. – Csendesen beszéltem. Nem tudom miért, mintha kicsit szégyellném magam előtt. Talán így is volt… ki tudja. Elég megalázó volt, hogy minden egyes alkalommal kértem, hogy maradjon, ő meg egyszerűen csak elment. Nem számítottam neki kicsit sem. Lehet, hogy egy voltam a sok közül, akikkel az estéit töltötte… én pedig gyűlöltem ennek még csak a gondolatát is.
Nem lett volna szabad többet engednem neki. Nem lett volna szabad, de tudtam, hogy megint fogok. Túl gyenge voltam ellenállni neki.
– Vennem kell egy újat. – Közöltem az üres papírpohárra bámulva. Aztán csak álltam ott tovább vele szemben. Nem tudom miért, de volt valami erő, ami nem engedett el, ott tartott előtte. Mozdulni sem tudtam. – Szóval, ha megbocsátasz, akkor én most… – dünnyögtem és közben azon rimánkodtam, hogy ugyan induljak már el. Tegyek egy lépést előre. Ez az egy módja volt annak, hogy végre én legyek az erősebb.
Csakhogy nem voltam erősebb. Sean az egész megjelenésével túl nagy hatással volt rám. Safiya, mozdulj már meg! Próbáltam én magamra hatni, de még így is jó pár percbe került, hogy meginduljak és megpróbáljam kikerülni. Igazából egyszerre akartam elmenni mellette és reménykedtem benne, hogy megfogja a karomat, majd egész egyszerűen visszaránt maga mellé.
– Szia… – csendesen mondtam ki, ahogy léptem el tőle.
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 11. 09. - 17:32:23 »
+1

☾ The memories never end when gravity pulls you in☽
S a f i y a C a r s o n
2-0-0-2-n-o-v-e-m-b-e-r-5.



Valahogy mindig összefutottunk. Nem is tudom, olyan szánalmasan béna volt az egész. Eltűntem mellőle, hogy aztán ismét megkeressem az illatát, hogy aztán ismét kövessem, hogy aztán ismét magamhoz ölelhessem, hogy aztán megint magam mögött hagyjam, amikor érezni kezdtem a bennem szunnyadó szörnyeteget. Nem akartam megmarni, nem akartam elpusztítani és mégis olyan kibazsottul gyenge voltam, hogy nem húztam el örökké az életébőll, hanem visszatérő voltam. Utáltam ezt, utáltam volna, hogy velem akarna lenni. nem voltam jobb a többi vérfarkasnál. Én is öltem fajtársakat is, nem jártam falkába, mert mindig csak összevesztem velük. A magányos farkasokat sneki sem fogadta be. Főleg hogy ha olyan rohadt irritálóak is voltak a furán családcentrikus hozzáállásukkal a jobb vérfarkaosk. Utáltam, hogy ezeket a köröket futtattam le magamban, minden egyes alkalommal, amikor vele találkoztam, mintha valami debil, ostoba kölyökkutya lettem volna, aki csak körbe-körbe szalad a saját farka után. A saját hasonlatomra még fel is morrantam.
A kávé illata kúszott közzénk a levegőbe, még éreztem rajta a kisfiú és az anyjának a nyomát is. Kellemes karamell és homok, meg virág illatuk volt, de még így is az orromba kúszott Safi illata, amit a kávé erőssége se tudott elnyomni. Vagy csak betegesen a rabja voltam és már mindenhova odaképzeltem? nem is értettem ezt, és talán nem is akartam. Egy hosszú pillanatra összefonódott a tekintetünk és én beleolvadtam a krémes pillantásba, miközben az emberek tovasuhanntak mellettünk, és lassan az eső is elkezdett haloványan szemerkélni. nem akartam elengedni ezt a pillantást, mert tudtam, hogy odalépnék, hogy megcsókoljam a puha ajkait, hogy újra magamhoz ölelhessem. Szinte betegesen féltem attól, hogy megharaphatom, hogy kirobban belőlem az én. Ha tehettem volna, megfogtam volna két kezemmel az illatát, és elástam volna, hogy ne jönjjön utánnam. De ismertem magamat, és biztos voltam benne, hogy utána két kezemmel kapartam volna elő megint. Rosszabb volt mint a drog.
Vajon mire gondolhatott most, hogy itt álltam előtte megint? Biztosan arra, hogy mennyire elbaszott vagyok.
– Csak egy kis kávé… és a gyerek amúgy is többet kapott belőle - jegyezte meg halkan, én meg csak bólintottam, ahogy a tekintetemmel ránéztem a kabátja ujjára. A kezét nézten, az ujjiat, amik köré akartam kulcsolni az enyémeket. És mégsem mozdultam. Csak álltunk csendesen a szemerkélő esőben.
- Ha több lenne rajtad szívesen megkóstolnám - forgattam meg helyette a szememet, persze tudthatta, hogy csak szakrasztikusan mondtam, de mégis. lehet lett volna benne némi igazság is.
- Vennem kell egy újat. Szóval, ha megbocsátasz, akkor én most…  - dünnyögi az orra alá, én meg félre billentett fejjel figyelem. Tudom, hogy nem akar elmenni, és éppen anynira meg is akar mozdulni. Igazából én is el akartam menni. Azt hiszem. Nem akartam többször elhagyni, nem akartam többet bántani, és mégis minden egyes alkalom ugyan oda vezetett.
– Szia…  - suttogta, én meg csak kifújtam a levegőt, és az kis párás pamacsként távozott az ajkaim közzül. Merlinre, hogy én ezt mennyire rohadtul meg fogom bánni.
- Ja, ja szia, már találkoztunk - pillantpottam rá jelentősségteljesen, majd mielőtt gondolkodhattam volna megfogtam az ujjiat. - Szóval hol akarsz magadnak kabátot venni? - kérdeztem. De legszívesebben csak elhoppanáltam volna vele, hogy megint eblemerüljek és elfelejtsem a bennem terjengő ködöt.
Naplózva


Safiya Carson
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2021. 11. 19. - 19:29:58 »
+1

◊ s e a n ◊
don’t be afraid to walk alone;
don’t be afraid to like it.



2002. november 5.

outfit

Furcsa volt ott állni vele szemben és azon gondolkodni, merre tartunk és mi ez az egész közöttünk. Sean számára csak egy játék voltam, de én akárhányszor megláttam a zöld szemeit úgy bizsergett bennem egy csomó érzés. Nem volt ez sehogy sem rendjén, mert gyűlöltem… gyűlöltem.
– Ha több lenne rajtad szívesen megkóstolnám – mondta. A szemét is megforgatta hozzá olyan Seanosan… és megint kezdte. Flörtölt, közelebb akart kerülni hozzám, én meg tudtam, hogy újra sérülök majd. Ez volt ő. Úgy játszott velem, mint más egy gitár húrjain. Ha erősen pengetett, én akkor is úgy daloltam, ahogyan szerette volna.
Menekülnöm kellett, hogy többé ne tudjon bántani engem. Nem akartam ,hogy hozzám érjen és megint elvegye, amit csak akart. De ahogy léptem el mellette, éreztem, hogy megérint.
– Ja, ja szia, már találkoztunk – kezdte megint, olyan Seanosan, ahogy utáltam, ha beszélt. Túl aranyos volt. Igen, aranyos, mégha ő ezt szíve szerint le is tagadta volna. Aztán megéreztem az ujjait az ujjaimon, olyan lágyan, hogy még meg is torpantam tőle. – Szóval hol akarsz magadnak kabátot venni?
A szemébe akartam kiabálni: miért akarsz fájdalmat okozni? Már elég férfi bántott, elég volt, hogy a férjemmel eltávolodtunk egymástól és más utat választott. Elég volt magamat egyszer selejtnek érezni, aki nem kell annak, akit a legjobban szeretett. Többet nem akarok elviselni, inkább lettem volna egyedül örökre.
– Sean… – Sóhajtottam egyet és elhúztam tőle a kezemet. Nagyon szerettem volna erős lenni, de attól csak dühösebb lettem, hogy nem sikerül… hogy a testem ne engedelmeskedik és azt akarja, hogy simítson végig rajta, miközben megint csak fájdalmat okozna.
A dühömet rajta akartam levezetni. A papírpohár alján maradt kávét egy lendítéssel az arcába küldtem. Nem érdekelt, hogy végig folyik rajta, meg hogy nagyjából mindenki minket néz… nem voltam úrinő, hogy ez megzavarjon. Az egész egyszerűen nem az én stílusom volt, ezt még Sean is tudta. Talán sejtette, hogy leátkozni is képes lettem volna a fejét.
– Miért  csinálod velem ezt?! Menj el, Sean! Menj el! – kiabáltam. Meg tudtam volna ütni. Még sem tettem. Csak álltam és dühösen néztem a zöld szemekbe, a kávétól tocsogó arcra és nem tudom… valami kattant.
Odaléptem hozzá. Átkaroltam a nyakát és hosszan csókoltam, mintha nem is vitatkoztam volna vele korábban. Egyszerűen ilyen hatással volt rám… szinte tálcán kínáltam fel neki, hogy vegye el, amit el akar. Az úgysem zavarta, hogy én után összetörök.
Könnyed mozdulattal nyomtam az egyik épület falának és úgy szorongattam a bőrdzseki kabátjának a gallérját. Nem értettem, hogyan nem fázik ebben a vékony cuccban, de csókoltam és csókoltam. Csak ő lökhetett volna el, ha el akar…
– Szörnyű vagy… – súgtam az ajkai közé, kicsit remegve.
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2021. 11. 24. - 11:54:36 »
0

☾ The memories never end when gravity pulls you in☽
S a f i y a C a r s o n
2-0-0-2-n-o-v-e-m-b-e-r-5.



Nem volt nekem Safiya játék, egyszerűen csak féltem. Féltem a közelébe menni, féltem közelebb kerülni hozzá, féltem bármit is csinálni, és ez a félelem bénított le annyira, hogy mégis megváltást kerestem a csókjaiban, az ölelésében, és az illatában is. Bennem garázdálkodott valami rettenet hatalmas szörny és én nem akartam... Nem akartam, hogy egy alkalommal, amikor magamhoz térek, ott lássam az ő vérbe fagyott testét úgy, mint ahogy Kate-et is láttam. ELszorult az emléktől a szívem, mert a bennem lévő gyerek makacskodva kapaszkodott a fekete hajú, kék szemű lány emlékébe olyan eszeveszetten, mintha az is képes lenne eltűnni belőlem. És ez a félelem mart és fojtogatott, mert ez nem csak annak az elveszett kölyöknek a félelme volt, hanem az enyém is. Persze semmit sem mondtam el neki ebből, hiszen... meg se értené. Vagyis úgy nem, ahogy én érzem magam. Kibaszottul szánalmasan és szarul.
- Sean - Ahogy sóhajtva kimondja a nevem, kicsit még meg is borzongok, de valmai baljós előérzet kísért, és a tekintetem a kezére tapad, ami kicsúszik az enyém közzül, és értetlenül bámulok rá. Nem mintha nem szerettem volna vele megint összegabalyodni valahol, de inkább csak most szimplán szerettem volna benne fürdeni.
- Safi - sóhajtom én is, ahogy a tekintetem keresi az övét, de csak nő köztünk a távolság, én pedig valahogy... hiába akartam ezt, én nekem mégis megfájdul tőle a szívem. Szeretnék odamenni hozzá, hogy végre megpihenjek nála rendesen úgy, hogy nem hagyom el, de minig úgy érzem, ahold üldöz engem, és sosem lelhetek békére. Nem vagyok olyan, mint a legtöbb farkas, nem vaghyok olyan rohadt békés, mint amilyen talán Lupin is lehetett, túl nagy bennem az ellentét, és a fenevadat túl sok vér és gyilkosság hízlalta naggyá, és erőssé. Belegodnolni is rettenetes, hogy én is úgy végezhettem volna... Végezhetném most is, mint ahogy az a ferkassá összeolvadt ember abban az erdőben, ahol Seabestiannal voltam. Inkább csak meg akartam prizni önmagam, addig amíg kitartott az erőm.
A következő pillanatban összerezzentem, és éreztem, ahogy a kávé kesernyésen friss illata megtölti az orromat, miközben telejsen eláztatja az arcom és talán a ruhámra is cseppen belőle. Kikerekedett szemekkel nézem Safiyát, és valami elképesztő, tehetetlen dühöt érzek én is, ami végigszalad bennem. Összeszorítom az ajkaimat és miközben szinte hagoym, hogy telejsen nevettségessé tegyen - ilyenkor az emberek is úgyis engem hibáztatnak, hiszen engem locsoltak éppen pofán -. Ki szeretném én is adni a dühömet, miközben azzal kűzdök, hogy a bennem lévő, felhábordott farkas ne csapjon átt őrült gyilkossá, ahogy sétrtetten morog a mélységben, a kávé miatt. És talán örülhetek is hogy ennyivel megúszom, és nem repül a seggembe valami átok.
- Miért  csinálod velem ezt?! Menj el, Sean! Menj el!
- Nem tudom! Nem tudok elmenni, nem megy! Egszerűen... túl nagy hatással vagy rám - csattanok fel, és el is hallgatok, mert... nem tudom nem akarom a fejéhez vágni, hogy úgysem értené meg. Akkor el kellene mesélnem neki.. és akkor csak megutálna. Az aktáimban láthatta a múltam egy részét, de azt mint T. intézte el. Az én bűneim talán még a leírtaknál is súlyosabbak voltak. De ahogy kiszaladnak beléőlem a szavak, Safiya a következő pillanatban hozzám lép és megölel, auz én szívem meg szinte hallhatóan erősebben kezd el dobogni. Visszaölelem, és az arcomat a hajába nyomom, miközben próbálom összeszedni a maradék erőmet.
– Szörnyű vagy… - sóhajtok, mert hát ezzel mégsem tudok veszekedni, de aztán halvány moslyra húzom a számat, miközben megfogom megint finoman a kezét, és húzni kezdem valamerre, valami kis kiugró mögé, hogy ott adjak neki egy kávés csókot.
- Én vagyok szörnyű? Te öntöttél le az előbb kávéval - forgatom meg a szememet és egy kis mosoly játszik az ajkaim szélén. Közelebb hajolok hozzá és még egyszer megcsókolom ha hagyja. - Most már mind a kettőnknek ráférne egy átöltözés - sóhajtok, és odapillantok a mellettünk nem messze lévő kukához, amiből ilyen-olyan cuccok lógnak ki. - Még szerencse, hogy enniy mindenből lehet válogatni - mondom gonoszul, de persze nem gondolom komolyan.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 01. 17. - 02:54:17
Az oldal 0.273 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.