+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  London
| | |-+  Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály
| | | |-+  Varázslati Traumák - Negyedik Emelet
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Varázslati Traumák - Negyedik Emelet  (Megtekintve 7304 alkalommal)

Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2021. 02. 09. - 22:31:16 »
+1

Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás


Ha valóban fekete, értéktelen vacak volna, nem tudna mit adni ebben a kapcsolatban, Gabriel pedig nemes egyszerűséggel nem lenne vele. Mert igen. Valójában pontosan azért van vele, mert azt a feltételezett sötétséget ami O'Mara, szándékában áll bezárni rövid-, közép-, vagy nagyjából az égvilágon bármilyen távon ám... egy pillanatig sem állítható, hogy ne adna neki és hogy az, amit ad ne lenne jó. Valami, ami neki személy szerint jó és kénytelen beismerni, hogy nyilvánvalóan szükséges is. Még ha ezt az igényt a férfi maga nyitotta rajta és nem is létezett igazán korábban... nem jelenti, hogy elmúlna pusztán attól, hogy drasztikus módszerekkel eltávolítja az egyenletből.
Hogy mi helyes és mi nem, arról feltehetően O'Maránként eltérőek lennének a vélemények, de Gabrielnek láthatóan és kézzel foghatóan igénye van rá. Valahol kifacsart a gondolat, hogy itt és ebben a szituációban, de őszintén... mi más lenne képes egyszerre elvonni a figyelmét, tompítani a fájdalmát és mindezt úgy, hogy örömet is okoz közben?
Majd 3 évnyi kutatómunka nem múlt el nyomtalanul. Még ha O'Mara személye kimondottan a Csillagleső fesztivál óta kering is a gondolatai között, ez nem jelenti, hogy ne lett volna már korábban, aki információt gyűjtött róla és akitől azt ő maga meg is szerezhette. Ha mindez azonban nem lenne elég... cseppet sem romantikus az a szint, amelyen Milton egészen ezidáig követte. Nincs abban semmi meglepő, hogy tud Danielről, tisztában van vele, hogy itt dolgozik és neadjisten még képet is látott róla esetleg... ha nem figyelte meg őt is egyenesen.
- Mhm... - Már csak azért hümmög, hogy reagáljon valamit, de nem figyel oda különösebben. A medimágus pontosan olyan gyorsasággal kerül kispadra, ahogy egyébként a jelen szituációban sem helye, sem jelentősége nincsen. Viszonylag hamar beszűkül az érdeklődési köre O'Marára, a kézjátékra a farkán, a hozzádörgölőző csípőmozdulatokra, az átok feszülésére benne, a fájdalomra, az élvezetre, arra a tényre, hogy nézi közben. Időnként a legapróbb információk tudják kiváltani a legerőteljesebb hatást és mindez a helyszínnel együtt kombinálva, megspékelve a ténnyel, hogy a konstans fájdalom jóformán kiforgatott belőle és a bőrére kényszerített rajta minden idegvégződést pokolian érzékennyé téve, nos...
Az, hogy a neve a szájára csúszik, ezúttal nem figyelmeztető, még csak nem is könyörög, felcímkézi az érzést az ölében, a forróságot magában és mostanra anyanyelvi szinten kommunikálja vele szájról-szájra olyan hagyományként, ami egyelőre nem is létezhetne.
Kurvára izgatja a gondolat, hogy ennyire fel van ajzva mellette. Megtehetné, hogy viszonozza a szívességet? Talán. Nem ennyire hatékonyan, de végülis megoldhatná, ha akarná, de őszintén... tetszik így, hogy vonaglik rajta és saját magát hergeli egyre jobban és jobban. Megteremti azt az illúziót, hogy legalább annyira élvezi a helyzetet, mint ő maga, pedig... az lehetetlen. Ugye?
Ujjai megszorulnak hátul a ruha sötét anyagán a csók közben. A saját íze a nyelvén olyasmi, ami éppúgy alkalmas rabolni a türelmét, mint minden, amit O'Mara művel rajta és pillanatnyilag egyszerűen csak túladagolja magát az ingerekből... ki mondta, hogy bármennyi is elég belőle?
A mozdulattal húzza ki az inget a nadrágból, eléggé magasra kényszerítve ahhoz, hogy még az ölelésben is meztelen bőrt érhessen rajta. Érzékeli milyen átkozottul vékony az az anyag. És nagyon pontosan el tudja képzelni, mit érezne, ha az ölébe nyúlna.
Halkan, élvezőn mordul a simítással szinkronban és ahogy az a felforrt pillantás az ajkaira simít, mielőtt felvillanna újra, az nagyon veszélyesen szuggesztív.
- Tudod, hogy mocskosul megveszek érte, Királylány. - Ujjait befúrja a sötét tincsek közé, rájuk szorít és kifejt némi lefelé irányuló pressziót rá. Nem annyit, hogy mozdítsa igazán, de ahhoz épp eleget, hogy érezze belőle a követelést. - Nagyon akarom.
Elégedetten mordul, mikor végül a férfi mozdul rajta és nem ereszti a tincseket addig, amíg ujjai meg nem rándulnak közöttük az izommozgás elvárható fájdalmától. Esze ágában sincs a takaró alá tuszkolni, látni akarja mit művel rajta, még ha az a tapasztalatok alapján kimondottan nem is segít az önkontrollban.
Az a ragadozószerű pillantás nem szűnik meg csak azért, mert lejjebb mászott rajta, éles figyelemmel követ minden elhúzódó mozdulatot és gyakorlatilag azonnal belefeszül az első csókba is. Nagyon tudja, hogyan kínozza meg úgy, hogy igazán élvezze minden pillanatát, az az ingerlés tökéletesen célt ér nála és hangosan nyög fel, ahogy végül végignyal rajta.
Néhány kíváncsibb ápolónak lesz néhány kellemes perce az ajtóra tapadva, hm?
Felhördül, mikor végre a szájába veszi és amíg a gerince feszül tőle, az átok tombol benne, az első ingerek pedig végigvágnak rajta... és néhány szívdobbanásra valóban szemet huny felette.
A második reflex lenne, hogy ráfogjon a tincsekre újra és egyszerűen csak magára húzza, hogy elmerülhessen benne teljesen... ennek a vágynak tart ellen, amikor helyette ráfog maga mögött az ágytámla rácsozására mindkét kézzel, mert amíg a fém hűvöse a tenyerébe mar talán. TALÁN nem csinál olyasmit, amitől a kín a hasfalán az egekbe szökik.
A kezét talán nem használja, de ez még nem jelenti, hogy a csípője nem vonaglik meg alatta a következő lefelé csúszó mozdulatnál nyilvánvalóan kommunikálva a mélység vágyát. A meggondolatlanság olyasmi, ami fájdalmasan kapar bele a torkába. Türelmetlenül szusszan.
- Elliot. Kérlek. - Lám-lám. Tud ő szépen is kérni, ha megihletik rá.
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2021. 02. 09. - 23:15:15 »
+1

● abyss ●


Gabriel
2002. február 14.

outfit

when no one else
chooses to stay,
i will…
i will.

18+
Szexualitás


Egy pillanat alatt tűnt el Daniel, a Mungó és a csokik gondolata. Ahogy hozzá-hozzá simultam az oldalához csak a közöttünk lévő forróság tombolása számított. Nem érdekelt, hogy ő nem érintett engem. Már az is éppen elég kielégítő volt, ahogy érezhettem az ujjaim között a méreteit… ahogy éreztem milyen forró s láttam a takaró alatt mozogni a saját kezemet. Olyan volt, mintha ezzel is csak a testéből a testembe akarnám űzni azt az átkot, ami annyit ártott neki. Azt kívántam, bár magamhoz vehetném örökre és azt mondhatnám: Minden rendben, Gabriel, többé nem fog fájni. Egy részem még is tudta, hogy erre a fájdalomra szüksége is lehet akár, mint valami mementóra, hogy következőnek még jobban vigyázzon magára… mert kibaszottul, kurvára, mocskosul nem akartam elveszíteni őt.
Az inget könnyen húzta fel rajtam. Érezhette, hogy a bőröm egyrésze meztelenül simul hozzá a mozdulatok közben… egészen más volt így a belőle áradó forróság is. Talán a láz volt, talán más is. Nem számított. Csak simultam mind jobban hozzá, el-elveszve a vágyak végtelen tengerében. Szinte éreztem, ahogy elveszítem a fejem egy-egy pillanatra. Alig tudtam megtartani a koncentrációt, amivel próbáltam mind jobban magamba szívni a sötétséget, ami ott dolgozott a gyomránál. Nem számított, attól még éreztem, ahogy a vágyak mellett az is ott lüktetett az ereimben, utat találva a szívemhez, majd a testem többi részéhez. Éreztem, hogy ez most fáj… de nem annyira, mintha el kellett volna húzódnom tőle.
Résnyire nyitott szemekkel, kicsit túlaléltan is figyeltem a zöld tekintetet. Láttam, ahogy az ajkaimra vándorol s akarja. Nem kellett válaszolnia a kérdésemre, elég volt látnom a pillantását. Az, hogy szavakkal erősítette meg, csak még kélyesebbé tette az egész helyzetet.
– Tudod, hogy mocskosul megveszek érte, Királylány. – Ujjai határozottan fúrták be magukat a hajamba. Éreztem, milyen meleg ez az érintés és hogy finoman, mégis némi erővel nyom lefelé. Haloványan elmosolyodtam, majd egyszerűen végig nyaltam a felső ajkaimon. – Nagyon akarom.
A szavaira mozdultam rajta, finoman, hogy ne okozzak neki felesleges fájdalmat. A takarót pedig épp annyira gyűrtem félre, hogy tökéletesen elférjek a lábai között. Bár Milton nagydarab ember volt, az ágy azért rövid volt, össze kellett húznom magamat, hogy tökéletesen hozzá férhessek. A póz nem volt kényelmetlen, de ha az is lett volna, gyorsan elmúlt volna. Ahogy ajkaim a bőrét érték, a fogaim pedig kicsit belemartak a combhajlatba, a forróság elöntött az elmém olyan erővel, hogy lassan tényleg képtelen voltam gondolkodni.
Az ujjai közben kicsúsztak a tincseim közül. Nem számított, hiába maradt hideg érzés a nyomukon. Addigra már az ajkaim finoman simultak köré, hogy hosszú, elnyúlt mozdulatokkal vegyem a számba. Egyelőre még nem teljesen merült el bennem, szoknom kellett egy kicsit. Gabriel persze türelmetlenebb volt. Nem bántam, hogy felém mozdult újra és újra csípőből. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy mélyebben tegye.
Hallottam azt a szusszanást, többet akart. Csakhogy a sérülés miatt túlfájdalmas lett volna előre nyúlnia és lejjebb nyomnia a fejemet. Én viszont játszottam, kicsit feljebb emeltem a fejemet, hogy még így se tudjon elég mélyre hatolni.
– Elliot. Kérlek.
Kérlek. Imádtam, ahogy a nevemet követi. Hirtelen ezer meg ezer kegyetlen kis gondolatot borzolt fel bennem. Játszani akartam vele, de nem most, mikor ilyen fájdalmakkal küzd meg. Az utolsó csepp józanész döntött úgy, hogy a fejem lejjebb mozduljon és mélyen vegyem őt a számba. Még így sem volt tökéletes a fedés, de sokkal több rész volt a számba.
Még közelebb próbáltam mozdulni hozzá a következő lendülettel. Éreztem, hogy az ajkaim mellett a nyálam is kifolyik, végig rajta, egyenesen a bőrére. Odanyúltam, hogy elkenjem rajta picit a nedvességet, közben hangosan nyögtem rá, még több forró levegőt és nyálat juttatva a testére. A másik kemmel megmarkoltam a combját, elsősorban támasztékért, másodsorban, hogy érezze én mennyire akarom. Bár érezhette volna azt is, ahogy a nadrág túlfeszült rajtam. Már-már fájdalmasnak hatott.
Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2021. 02. 10. - 21:44:11 »
+1

Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás


Szokták mondani, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Sosem értett egyet ezzel az állítással. Gabriel szerint ami nem öl meg, az eltorzít. Olyan formába, amely már izommemóriával emlékszik a fájdalomra és az ebből eredő természetes paranoiával tanulja meg elkerülni azt. Nincs szüksége arra az átokra valójában, ám nem egyértelműen megállapítható mit okozna, ha csak úgy... elvenné tőle. Ha nekiállt felzabálni belülről és a maga sötétségével töltötte fel a légüres teret, mi történik, ha hirtelen eltűnik belőle? Nem olyasmi, amit hagyna megtörténni. Mert egy idő után és még az érzékenység hiányában is fel fog tűnni, ha félrebillen a mérleg nyelve és Elliotban egyszerűen csak túl sok sötétség van. Belőle.
Nem kellene, hogy ennyire elveszítse a fejét pusztán a kezétől, de nyilvánvalóan megtörténik. Lehetne magyarázkodni, hogy ez valamiképpen a furcsa fájdalom-élvezet kombináció frusztráló, mégis átkozottul izgató hatása, netán abból a tényből fakad, hogy megosztozik vele az átkon úgy, ahogy a száján is, de a testén... a testén még mindig nem. Sok mindent lehetne mondani erre, de a tény csak tény marad, hogy nem először nyúlt az ölébe így és a türelmetlensége sem új ennek eredményeként.
Szemei összeszűkülnek a szájnyalást látva, nem tudja nem viszonozni azt a mosolyt. És őszintén, baromira elégedett, amikor nem áll neki ellen, egyszerűen csak... megteszi. Valójában szereti azt is, ha játszadozik vele, de kicsit túl... romantikus lenne az ő ízlésének elfogadni nemes egyszerűségében a tényt, hogy minden tetszik tőle.
Van annyira figyelmes, hogy mozdítsa a comjait helyet adva neki, közöttük egyáltalán. Az átlagember ilyenkor jön rá igazán, hogy egyetlen ártatlan mozdulat mennyi izomcsoportot érint egyidőben, de nem Gabriel. Saját edzési módszere pontosan ezt a megértést hivatott kihasználni és tökéletesre fejleszteni. Ennek okán tisztában van vele mi és milyen mértékű fájdalmat okoz majd. Hogy ennek ellenére teszi mindazt, amit tesz - még ha némi önkéntelenség csípőből bele is táncol időnként a tudatosságba - az már abszolút a saját értékítélete. Mert ár-érték arányban egyszerűen csak nem tudja nem megérni jelenleg.
A csókok izgatják, automatikusan kívánja magán egy sokkal merevebb, feszesebb, keményebb és türelmetlenebb pozícióra. A harapás más. Azt nem feltétlen akarná a farkán, de így a combjánál erőteljes és érzékeny ingereket indít meg rajta futótűzként, eléggé ahhoz, hogy beleégjen a torkába, amikor nyög cserébe.
Mintha mindig türelmetlen lenne a közelében. Túlságosan is ért hozzá, hogyan zökkentse ki a predefiniált határok közül és ez alapvetően veszélyes. De egy aurorról beszélünk. Az élete veszélyes. És nyilvánvalóan élvezi így. Ha nem így lenne, nem a saját célpontját dugná. Vagy a száját éppenséggel.
És imádja csinálni, ugye? Bár, nevezzük nevén a szopást, merthogy ő maga messze nem mozog eleget, amiért valójában Elliot hálás is lehet. Még ha megfelelő pozícióban is van kontroll alatt tartani az eseményeket és nem engedni mélyebbre annál, mint ami pillanatnyilag kezelhető.
Ha elkezdene játszadozni vele ezen a ponton, nem biztos, hogy a fájdalom megakadályozná még úgy nagyjából bármiben is. Ha ezt a játékot akarja űzni vele ugyanis, rövid úton meg kell oldania, hogy ne tudjon tenni ellene, hm? Mert a két szép szeme nem feltétlenül lesz mindig elég.
Van, hogy egyszerűen csak izgató az engedelmesség, bár. Ez még csak nem is az. Kért és nem parancsolt, de még így is, egyszerűen csak őrjítően jó érzés elmerülni a szájában. Forró, nedves, síkos, feszes és olyan imádnivalóan odaadó... Elliot nyögése közvetlenül a farkán? Elmondhatatlan dolgokat tud művelni vele, eléggé ahhoz, hogy az ujjai elfehéredjenek a fémen, ahogy ellentart neki. Hidegnek tűnik ahhoz a forrósághoz képest, ami a testében lüktet, de melegebbnek, mint a dolog a rúnák fogságában. Embertelen, ahogy összeütköznek és nekifeszülnek egymásnak a különböző ingerek és talán éppen ezért sokkal élesebben és hevesebben is éli meg őket.
Ha O'Mara így folytatja, még a végén valóban kialakul valami beteg perverziója a fájdalom témakörre.
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2021. 02. 10. - 22:18:47 »
+1

● abyss ●


Gabriel
2002. február 14.

outfit

when no one else
chooses to stay,
i will…
i will.

18+
Szexualitás


A vágyak futótűzként hullámoztak végig újra és újra testemen. Izgatott, ahogy a forróságot az ajkaim között éreztem és mind mélyebbre jutott. Egyre hangosabbakat nyögtem én is, mintha az én testemet kényeztetné valaki, de legalább olyan hatással volt rám, hogy hozzá érhetek. Türelmetlen voltam, akartam… akartam érezni őt, akartam megkapni a sötétséget, ami kínozza és ennél mélyebben már aligha tudtam volna magamba fogadni azt. Akarlak Gabriel… Ezeket a szavakat mondtam volna, ha egyáltalán meg tudok szólalni abban a helyzetben. Csakhogy nem tudtam. Ujjaim jelzésértékűen martak bele a combjába, a másik kezem tovább kente rajta a saját nyálamat.
Többet akartam… sokkal többet ennél s készen álltam meg is szerezni magamnak. Ennek az ára az volt, hogy Gabe testében az energia újra lüktetni kezdjen, nyomja el azt a kibaszott átkot, adja nekem… aztán vegyen el engem úgy, ahogyan tetszik. Újabb adag nyál folyt végig rajta ezzel a gondolattal, s ezzel egy időben is húzódtam kicsit. Milyen játék lenne ez, ha máris elélvezne?
Nem most kéne játszani, O’Mara… nagyon nem most… A hang próbált figyelmeztetni, de nem figyeltem rá. Nem figyeltem, mert vissza kellett adnom Gabrielnek az erejét, azt pedig csak úgy lehetett, ha ráveszem, hogy vegye el tőlem, amit csak akar. Nyögtem egyet, ahogy egészen hátra húzódtam. Nyelnem kellett egy nagyon, hogy a saját nyálam és az ő nedvességének a keverékéből némileg felszabaduljak. Még ezután is kapkodtam a levegőt, de a nyáltól síkos ujjaim finoman rásimultak. Nem erősen, nem durván, meglepően lassan mozdultak újra és újra. Közben a lihegéssel együtt újra és újra forró levegőt leheltem a bőrére.
Olyan finom vagy… – Lehetlem felé halkan, de nem vettem újra a számba. Éppen csak finoman rányaltam a végére, hogy aztán újra hátrébb húzódjak. Na, ez tetszik, Gabe? Pislogtam, egyenesen a szemeibe nézve. Az ártatlanság maszkja mögé bújtam, mintha fel sem tűnne, hogy ő csak azt akarja, vegyem a számba, engedve egészen mélyre hatolni a puha ajkak között. Nem, csak az ujjaim játszottak vele, alig-alig érintve őt. Éppen csak finoma simításnak érezhette magán.
Beleremegtem a gondolatba, hogy ilyen kínzás mellett élvezne el a puszta érintésemre… olyan gyönyörű lenne. Egy másik részem persze aggódott érte. Aggódtam, hogy az átok felbolydul, még mélyebbre a hatol a testében. Mégis ott volt a remény, hogy egy nagyobb erőkifejtés vagy egy komolyabb érzelmi löket egész egyszerűen segít neki elnyomni azt a szart és gyorsabban gyógyul meg. Vissza akartam kapni Gabe-et. Szükségem volt rá odakint a világban… még csak most kezdtem el szeretni őt, még csak most lett az életem szerves része igazán.
Élvezed?– kérdeztem szinte ártatlanul. Ha azt is kérte, hogy vegyem a számba vagy csináljam erősebben, nem tettem. Csupán annyira hajoltam rá, hogy éppen csak a hegyét érezzem meg az ajkaim között. Egy egész kicsit a fogaimat is végig húztam rajta. Nem úgy, hogy fájjon, éppen csak egy kellemes kis borzongást akartam kiváltani belőle… miközben tudtam, milyen közel van ahhoz, hogy az a rengeteg forróság egész egyszerűen csak kiszakadjon belőle. Még sem adtam meg neki ezt, csak hagytam, hogy a nyálam végig folyjon rajta, még azzal az érzéssel is ingerelve tovább.
Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2021. 02. 11. - 23:05:22 »
+1

Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás


Elliot mohósága legalább annyira ajzza, mint a nyögései és átkozottul megkívánja, hogy ennél sokkalta nyomósabb érveket adjon rájuk, mondjuk hátulról, kellő határozottsággal és keménységgel, amíg tényleg próbára teszik az ágy tűrőképességeit. De nagyon őszintén, amíg a szája így jár a farkán, az égvilágon semmi nem tudja rákényszeríteni, hogy megállítsa benne és nem. Az, ahogy a saját nyálát simítja rajta, vagy amikor az ujjai belémarnak nos... egyik sem olyasmi, ami az ellenkezőjét követelné meg tőle. Minden létező gondolata arra az egyetlen célra fókuszál, hogy beleélvezzen a szájába.
Mocskosul közel áll hozzá. Érezheti rajta a test ajzott feszültségén, a bőréről lüktető forróságban, vagy egyszerűen csak abban a mély hangban, ami nyögve tölti fel a kórtermet újra és újra.
Szinte felnyüszít, amikor nemes egyszerűséggel ereszti. A szájával legalábbis, nagyon kristálytisztán érzékeli a köré fonódó ujjakat... túl gyengéd. Túl lassú. Túl finom. A megelőző ingerekhez képest szabályosan kínzásnak minősül.
Ziháló lélegzetét a forróságnak, a fájdalomnak, a túlfűtött izgalmi állapotnak köszönheti, a kínlódást pedig saját magának, mert felkönyököl, hogy rápillantson a férfi arcára. Az a lihegés felette megteszi a hatását, mert megfeszül a síkos ujjak között. Nyilván belekívánja magát a szájába. Teljesen felesleges mondania egyáltalán, a reakciókból, a nagyon konkrét elvárást támasztó pillantásból meglehetősen nyilvánvaló.
Felhördül, ahogy megnyalja és egy szívdobbanásra túlságosan is érzékenynek tűnik az a pillantás... miért is ne lenne? Átadta neki az irányítást és valaki angyali képpel él vissza a helyzettel, hm?
- Te pedig kegyetlen. - A hangja mély és rekedt, sajátságos fűszere van, ahogy beleerőszakolja magát a követelés, ami egyszerűen csak nem nyer viszonzást. Hátraveti a fejét a sóhajban, amíg újra és újra belefeszülve ingerlik a férfi ujjai. És szimplán csak tényleg őrjítően kegyetlen. El tudna élvezni ennyitől? Igen. Sokkal lassabban épülne fel benne, de nagyon közel jár hozzá... és ez nem jelenti, hogy nem zaklatja fel. Egyszerűen csak látszik rajta, a teste túl feszült, a veríték gyöngyházfénnyel nyal fel a bőrén, az felsőtest izomzata még csak nem is próbál nyugodt maradni. És az az átok őrjöng rajt, állatiasan, haragosan tekeregve, mintha ugyan neki kellene büntetnie a kínzásért.
És mégis... ki másnak kellene?
- O'Mara... - Ez már figyelmeztető. Az átok mélyen rezonáló sistergésével karöltve már egyenesen fenyegetőnek hat és őszintén, ha valamit tökéletesen sikerült elérnie Elliotnak, az az hogy a két entitás kivételesen valóban egy húron pendüljön.
Azonnal mozdul a csípője, ahogy az ajkai érintik és frusztráltan morran, amikor nem engedi mélyebbre. Meg sem várja a nyálát őszintén, bőven elég a fogait megérezni magán, hogy végleg elpattanjon a türelme.
Még csak nem is reagál a fájdalomra, pedig jóformán színtisztán hasizomból húzza fel magát ülésbe. Kivételesen pontosan azt csinálja, amit az átok akar... még ha végeredményében egészen mást is szeretnének.
Van az egész mozgásban valami félelmetes. Nem Gabriel, hanem a testében lüktető sötét mágia maga okozza, mintha megveszett vadállatként akarna átmarni Elliot testébe és mégis... maximum szétcincálni kívánja, mert pillanatnyilag foggal-körömmel ragaszkodik jelenlegi hordozójához.
A nyakkendőre fog fél kézzel feltekerve az öklén és azzal is emeli fel magához egészen addig, amíg a pózban nem nyújtózik már előtte. Rámar a szájára, míg szabad kezével az ölébe nyúl, meglehetősen határozott és erőteljes mozdulattal simít rajta végig, hogy végre kiélvezze mennyire átkozottul vékony az a nadrág. Még az anyagon keresztül simít rá hüvelykujja a hegyére enyhe nyomást fejtve ki rá. Az egyetlen dolog, ami érdekli, hogy élvezte-e annyira valóban, amennyire nyögdécselt a farkán...
A végjáték szempontjából lényegtelen. Neki öltözött ki ugyanis, szíve joga letépni róla azt a nadrágot és meg is teszi. Hagyja, hogy elpattanjon róla a gomb, szisszenjen a cipzár és mire valaki benyöghetné, hogy átokkal nem kefélünk, már meg is fordította a férfit.
Egyszerűen csak nélkülözi már a felesleges mozdulatokat. Nem hagyja a kezein, mikor Gabriel feltérdel, a lapockák közé mért presszió mélyre nyomja Elliot felsőtestét az ágyon, amíg a fenekét magasba emeli. Gyakorlatilag még a pózba kényszerítő mozdulat közben van, mikor beléhatol hátulról. Síkos a nyálától, de ennél többel ezúttal nem szolgál, ahogy nincs benne már türelem sem. Az, ahogyan szétfeszíti magának, állatias, nyers és erőszakos. Ahogy mozdul, kétség sem lehet, hogy az átokkal együtt jár a testében.
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2021. 02. 12. - 08:16:14 »
+1

● abyss ●


Gabriel
2002. február 14.

outfit

when no one else
chooses to stay,
i will…
i will.

18+
Szexualitás


Ó, hogy mennyire imádtam, hogy ennyire élvezi az ajkaim érintését. Éreztem a benne és rajta lüktető forróság különleges elegyét, s talán csak részben én váltottam ki ezt. Beleremegtem a gondolatba, hogy az én nyálamtól nedves a bőre… hogy azt kenem rajta szépen finoman, még jobban síkosítva a bőrét, amin amúgy is gyöngyözött az izzadtság.
– Te pedig kegyetlen. – Érkezett a válasz. A hangja mély volt és reszelős. Egyértelműen éreztem rajta, mennyire kívánkozna vissza az ajkaim forró nedvessége közé, még sem mozdultam úgy. Ez már jó kezdett volt ahhoz, hogy a benne tomboló vágyakkal felülkerekedjen az őt kínzó fájdalomnak. Erős vagy, zöldszem, meg tudod csinálni. – pillantottam a szemét, miközben az ujjaim lassan, komótosan ingerelték tovább a testét. Éreztem, ahogy újra és újra befeszül az érintéseim alatt.
Ugyan, Gabriel… ugyan… neked fogalmad sincs arról, milyen, amikor kegyetlen vagyok– leheltem úgy a szavakat, hogy a leheletem egyenesen őt érje. Az is forró volt, az ő ízétől terhes.
Pontosan tudtam, milyen, mikor egy átok dolgoz a testétben. Vagy legyőzi, magáévá teszi vagy egész egyszerűen átadja neki az irányítást. Csakhogy Milton sokkal erősebb volt annál, minthogy az utóbbit engedje… és tudta nyilván azt is, hogy kezeljék akárhogyan ez benne fog maradni. Meg kellett szelídítenie, engednie, hogy a részévé váljon, de közben ő irányításon. Bennem is annyi átok volt, hogy szinte a saját mágiámat nem is használtam az elmúlt két évben, csak az a duzzadó, lüktető energiát, amit ezek jelentettek. Talán megborult egy kicsit, mikor megszabadultam az átkozott szalagtól, de akkor is ott volt bennem s csak arra várt, hogy újra felfedezzem. Úgy megtanítottam volna mindezt Gabrielnek… csakhogy ezt nem lehetett szavakkal átadni.
– O’Mara… – A hangja figyelmeztető, sőt már-már fenyegető volt. Az átok és ő most egyek voltak. Együtt dolgoztak a cél érdekében. Vajon érezte magában a változást? Vagy csupán engedte, hogy megtörténjen nem is arra koncentrálva, hanem az ajkaim rövid játéka, amivel visszatartottam, hogy egész mélyen nyomja magát megint felém.
Elengedtem, kicsit hátra hőköltem, ahogy felhúzta magát ülésbe. Tudtam, hogy ennek rossz vége is lehet, ha túl erősen ér hozzám, de nem bántam. A szent cél érdekében bármit. A hang morrant bennem a gondolatra, mintha közölni akarná megint, egy gúnyos röhögéssel, milyen messze is áll ez a szenttől. Az én szememben viszont Gabriel erejének kicsalása és felülkerekedése azon a gonoszon, ami benne volt, mindennél előrébb volt. Még önmagamnál is.
Nem ijedtem meg. Hiába volt félelmetes az egész mozdulatsor, ahogy áradt belőle a sötét mágia. Annak talán ugyanis éppen én magam voltam a célja… mégis… nem tudom, furcsán örömmel töltött el az egyszerű tény, hogy most minden rám koncentrál benne. A vágyak, az átok.
Szorosan ragadta meg a nyakkendőt s húzott magához. Nem ellenkeztem, hagytam, hogy ajkaimra marjon s belenyögtem ebbe. Éreztem, ahogy a másik keze a nadrágom anyagához ér, végig simít odalent. Éreztem milyen forrón, nedvesen ér hozzám a saját ruhám belső fele. Újabb nyögés szakadt ki belőlem. Túlzottan is élveztem a mi forró kis játékunkat, pedig eddig jóformán hozzám sem ért Gabe.
Hallottam, ahogy a nadrág szakad, a gomb elrepül. De mielőtt még egyáltalán sóhajtani lett volna időm, megfordított. Döbbenetes volt, hogy napok óta tartó fekvés után ennyi erő tombolt benne és nem, ez nem csak az átokból fakadt. Ez ő maga volt.
Engedtem magam lenyomni és a félretort takaróba fúrva az arcom nyögtem fel. Éreztem, ahogy fájdalmasan, síkosan nyomja magát mélyen belém. Szinte szétfeszített az ereje, erőszakos, már-már állatias volt.
És még én vagyok kegyetlen… – nyöszörögtem, ahogy sikerült megtámaszkodnom az alkaromon. A hangomba nem vegyült vidámság, mégis érezhette, hogy nincs ellenemre, amit tesz velem. Eltűrtem a fájdalmat, mert élveztem az egész pillanatot, én is érezni akartam őt magamon. Nem érdekelt az sem, hogy a Mungóban vagyunk. Már régen nem éreztem a furcsa, kesernyés illatot… csak az ő illata, a hangunk, amit visszavertek a falak, érdekeltek.  

Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2021. 02. 12. - 20:44:16 »
+1

Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás


A mellkasa túl zaklatottan emelkedik és süllyed, túl élesen rajzolódik ki a vállaiban az izomzat, megfeszült torkán pedig végignyal a szavak fűszere, amíg végül kénytelen felnyögni. Túl sok az ingerlés és valójában... túl kevés. Túlságosan is finom legalábbis és ő sok szempontból nincs olyan állapotban, hogy képes is legyen eltűrni ezt a kínzást. Mert igen. O'Mara az ő szempontjából most kimondottan kegyetlen, még akkor is, ha nyilván ennél sokkal mélyebb szintre is tudnának ereszkedni.
Valójában tetszik neki. Megtalálja a maga perverzióját egyértelmű válaszként a játékra és meglephetné igazán, de... nem ez az első alkalom. Valahol törvényszerű volt, hogy hagyjon benne valamilyen... súlyos utóhatást akkor is, ha ott és akkor nem talált benne különösebb élvezetet. De az ember már csak olyan állat, hogy kialakítja a megfelelően elbaszott neuronkapcsolatokat, amelyek kiszürkülnek bár különösebb ingerek híján, ilyenkor mintha... végigégetné őket újra. Nem mindet. Nem eleget ahhoz, hogy felrántsa benne az emléket igazán az átok nagy örömére, de elég specifikusan ahhoz, hogy egyszerűen csak sokkal. Sokkal érzékenyebben reagáljon rá.
Valójában. Megadhatta volna neki a kegyelemdöfést, ha meg is kötözi előtte, de akkor egészen más állapotban lenne most, hm?
A sárkány a vállán érdeklődve mozdítja a fejét, szinte mosolyog, ahogy rácsordul a tarkójára és jóformán megérzi a villás nyelv forró sziszegését a bőre alatt.
Vannak dolgok, amikre egyszerűen csak veszélyes emlékeznie.
Nem ezért figyelmeztet, valójában. Ilyen mélységig nem gondolkodik, de megteszi, mert ennyi átkozottul kedves. Mert megadja a lehetőséget, hogy O'Mara válasszon magának fegyvernemet. És a hallgatás ha nem a farkával a torkán történik beleegyezésnek minősül. Ugye?
Ennek nagyon sok szempontból rossz vége lehet. Az átok nem olyan kedves, hogy figyelmeztessen, egyszerűen csak kiömlik belőle az információ, mint rosszul kordában tartott kölyökmágiából a gyorsan félelmetessé váló, lobbanékony és robbanékony hiszti, ha apuci nem vette meg neki épp az új tűzvillámot.
Látja azt a hátrahőkölést és ennek valószínűleg meg kellene mozgatnia benne valamit. De az egyetlen dolog, amit meg akar mozgatni az a saját farka. Elliot testében.
Valószínűleg nem kellene örülnie annak, hogy az átok rá koncentrál, de tény. Amíg vele foglalkozik, nem Gabrielt zabálja belülről és az jelenleg felér egy kisebb győzelemmel.
Még a csók is erőszakos. Előrevetíti azt, ami egy fél perccel később rá vár, csak éppen. A farka messze nem lesz olyan simulékony, mint a nyelve a szájában, hm? Elliot nyög, az ő ajkain pedig elégedett mosoly rándul az érzésre, ahogy az anyag mozdul az ujjai alatt. Tudná addig húzni, hogy átnedvesedjen? Valószínűleg. Szinte kár, hogy nincs türelme hozzá. Újabb dolog, amit idővel pótolnia kell.
Messze nem kellene, hogy ennyi erő legyen benne. És valójában nincs is. De kivételesen eléggé felhergelték ahhoz, hogy szinkronban legyen a saját átkával, az pedig nemes egyszerűséggel kipótolja a hiányt és megteremti helyette az erőszakot. Valójában... annyira nem is csoda, ha ilyen mértékig ragaszkodik Gabrielhez a dög. Egyszerűen csak megvan benne a potenciál mindenre, amivel azonosulni tud egy olyan jól karbantartott testben ráadásul, amely el is bír vele.
- Ssssh... - Az a csitító hang? Az övé. Valójában a mozdulat is az övé, amellyel mélyre tolja magát. Az ösztön is az, nincs semmi, ami ne ő lenne a jelenetben és mégis... nem az az embertípus, akire jó hatást gyakorol a sötétség.
- Mikor állítottam, hogy én nem vagyok az? - Az az érdes hang a mozgással együtt érkezik és. Nem lesz gyengéd a nyöszörgés hatására. Nem lesz fegyelmezettebb, vagy kevésbé állatias tőle. Saját fájdalmát keveri bele Elliot testébe minden mozdulattal, amellyel benne jár és rákényszeríti, hogy idomuljon hozzá minden döféssel.
Kegyetlenül szeretné magához rántani, hogy érezze a testét a testén vonaglani közben, hogy elkenje a farkán saját előnedveinek síkos elegyét de... valahol homályosan még rémlik, miért nem teheti meg. Hogy miért nem érünk aktív rúnákhoz. Hogy miért nem kellene kurvára azt csinálnia, amit csinál.
És ez még nem jelenti, hogy nem fog elélvezni benne.
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2021. 02. 12. - 23:10:04 »
+1

● abyss ●


Gabriel
2002. február 14.

outfit

when no one else
chooses to stay,
i will…
i will.

18+
Szexualitás


Sötétség és forróság. Éreztem, ahogy mindez egyetlen elemi erővel jut be a testembe… és közben a hang azt súgta: Ezt nagyon nem kéne Elliot… ezt nagyon nem kéne… De kellett. Kellett, hogy Gabriel győzzön, szelídítsen és érezze, nála az irányítás. Az az átok nem volt több, mint egyetlen, felhasználható energiaforrás, mely bár nem volt szükséges, már megkapta. Két dolgot lehetett csinálni az ilyen sötétséggel. Elfogadni és belehalni vagy küzdeni és a magunkévá tenni. Hát én ezt az utóbbit óhajtottam megmutatni Gabrielnek.
Elég volt, hogy összeforrt a testünk, a bennem lakozó átkok egyetlen erőként reagáltak az övére. Fájdalmasan lüktetett végig a testemen egy halom erő. Ez a mágia nem volt kegyes, de erőssé tett valamikor. Most nem volt hatalmam felette, mégsem tudott úgy megkínozni, ahogy akart volna. A testem egész egyszerűen megszokta a puszta létét és együtt rándult vele minden ritmusra, legyen az kellemes vagy kellemetlen. Talán valahol megérdemeltem ezt a sok sötétséget, amit magamba szívtam… mióta léteztem az volt a szórakozásom, hogy elvettem mástól, úgy éreztem jogom van hozzá. Csakhogy, amikor én veszítettem az annyira fájt, mintha a világ dőlt volna össze körülöttem.
Most azonban a sötétség olyan ritmusra táncolt, ami erőszakos és fájdalmas volt. Mégis olyan célt szolgált, amiért abban a pillanatban sokkal többet is képes lettem volna áldozni. Mert én egy kibaszott szakadékot is átugranék érted...
Számomra Gabriel Milton nem létezhetett a Mungó sápadt falai között, nem lehetett gyenge, ő az én megmentőm volt. Hát belekapaszkodtam a benne szunnyadó erőbe és megpróbáltam felszítani, hogy az átok úgy táncoljon, ahogy ő akarja. Talán csak én voltam képes erre egyedül… ehhez nem medimágus kellett.
– Ssssh... – A csitító hang éppen akkor érkezett, mikor a fájdalomtól egész egyszerűen nem voltam képes másra, csak nyöszörgésre. Furcsa, éles érzés volt, mint amikor megvágják az ember bőrét… mégis valahogy a forróság sem távozott a testemből. Akartam érezni magamban, így meg sem próbáltam ellenkezni. Csak add azt a sötétséget… – gondoltam, ahogy egészen belepréselt az ágyba. Éppen csak annyi erőm volt, hogy az alkarjaimra támaszkodjak.
– Mikor állítottam, hogy én nem vagyok az? – A hangja érdes volt, mint a mozdulatok, amikkel újra és újra megmutatta, hogy ő az erősebb, hogy le tud nyomni engem… hogy le tudja nyomni az átkot. Ujjaim vadul martak bele a korábban félrelökött takaróba, mintha az csillapíthatná a kínokat.
Akkor adj bele mindent, zöldszem… – motyogtam bele az anyagba. A tekintetem az ágy lábtámlájára szegeződött. Próbáltam arra az egyetlen repedésre koncentrálni, ami rajta húzódott, hátha, akkor nem jön újabb fájdalmas hang ki a torkomon. Nem. Nem jó szó. A fájdalom helyett inkább kínnal lehetett volna illetni az érzést. Nem azért, mert durva volt, hanem mert nem nyúlt előre és nem érintett engem. Nem vágytam volna semmire sem jobban, minthogy a nagy ujjak, a forró tenyér egész egyszerűen végig simítson odalent újra és újra.
A mozdulatokkal együtt az én testem is mozdult. Nem tartott elég szorosan ahhoz talán, hogy mozdulatlan maradjak, vagy csak teszett neki a látvány, hogy milyen erővel ütközik újra és újra nekem. Lehunytam végül a szememet és csak próbáltam magam átadni azoknak az érzéseknek. Remegve nyöszörögtem magam elé, néha-néha a nevét is: – Zöldszem... Gabriel... - A hangom más volt, magasabb, elhalóbb. Egészen eggyé vált a Mungó tompa morajlásával.
Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2021. 02. 13. - 21:48:03 »
+1

Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás


Néha meglehet hallgatnia kellene arra a belső hangra és nem felszítani olyan szörnyetegeket, amelyeknek talán jobb, ha fokról-fokra szelídítik meg őket ahelyett, hogy hagyják egyetlen nagy viharban tombolni. Mert a vadállat már csak olyan, ha egyszer megérzi a vér szagát, akkor nem engedi el a prédát sosem és az a sötétség ott benne... ami most magába issza a kínjait, elvéve mindent, ami a szituációban élvezet lehetne... az nem olyasmi, amit táplálni kellene. Nem olyan, amit Gabriel értékelne, ha felfogná egyáltalán és az, hogy most nincs olyan tudatállapotban, még nem jelenti, hogy nem érti meg később, mit művelt. Megkérte rá, hogy szóljon, ha az aktus kibillen a fájdalom javára. Mondhatja, hogy mindent kibír. És még hajlandó elhinni is neki. De ez egyszerűen csak szükségtelen, tőle nem elviselnie kell, hanem élveznie. Miltonnak nincs igénye arra, hogy bántsa és ezt nagyon határozottan ki is fejezte a saját nézetei szerint. Hogy ennek ellenére nem... szól rá, azzal felállít egy bizalmatlansági alapot a kapcsolatban, aminek egyszerűen csak nem szabadna léteznie.
Nos. Nem mintha Gabriel nem ugyanezt tette volna a saját pozíciójából, amikor közölte vele, hogy soha nem nyílhat meg neki, különben hűvösre dugja...
Kétség kívül megérdemlik egymást.
Nem változtat a tényen, hogy ezért itt személy szerint Milton lenne dühös, ha felfogná. Nem ő irányít valójában. Túl sok a sötétség, amit beléinjektáltak és amit O'Mara felhergel benne, az alapvető vágyait lovagolja meg. Az átok pedig nemes egyszerűséggel teszi, amit az átkok tesznek általában; pusztít.
Nem akar neki fájdalmat okozni. De van benne valami, ami semmi mást nem akar a világon, mint fájdalmat okozni bárminek, amihez hozzá ér és ezúttal nemhogy hozzáér, egyenesen elmerül benne.
Nem fogja fel igazából a szinteket, a saját élvezetére fókuszál, az ujjak marásában kéjt lát, az engedélyben vágyat, a pózban pedig azt az állatiasságot, amire szüksége van.
Kegyetlen. Attól, hogy hagyja neki és egyetlen szóval sem mond nemet, még erőszaknak minősül és nem. Nem így akarta a magáévá tenni. Egyszerűen csak nem kapcsol időben, a mozdulatok nem csillapulnak, a durvaság megmarad, ezúttal nem szereti a testét, hanem használja és amikor végül hördülve elélvez benne, esélyesen csak végigégeti rajta a sérült fájdalmat.
Idő, amíg elér a tudatáig a minta... a hangja, ami egyáltalán nem azonos azzal, amit mostanra már szinte elvár tőle. Az a remegős nyöszörgés... más ízű volt. Más a frekvencia, disszonáns azzal, amit hallani szeret tőle. És ettől, ahogy tudata hirtelen felocsúdik a pillanatnyi őrületből és végre belobban a fejében az információ hűvös valósága, végre lepillant.
- Elliot... - Nehéz lenne bármikor is ráhúzni, hogy ijedt lenne. Talán az a hang nem is képes rá, de van egy tónusa, amibe hirtelen kúszik bele az aggodalom és ez már valóban képes háttérbe száműzni az átok mocskát. Vagy ez... vagy a kín amit okozott és amivel megetették. Mert úgy fest... nem csak mágiával és emlékekkel lehet táplálni valamit, ami fájdalmat okozni született.
Ezúttal már óvatos, ahogy visszavonja belőle magát. Nem jelenti, hogy jelen helyzetben már ne okozna ezzel is további kínokat.
- Nagyon sajnálom... - Fél kézzel simít rá a derekára, a tenyere forró és gyengéd pontosan annyira, amennyire a saját gondolatai nem. Most, hogy képes is tiszta fejjel visszagondolni az eseményekre, egyszerűen csak... mérhetetlenül haragszik saját magára. - Nem akartalak bántani. Őszintén.
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2021. 02. 14. - 14:16:25 »
+2

● abyss ●


Gabriel
2002. február 14.

outfit

when no one else
chooses to stay,
i will…
i will.

18+
Szexualitás


A testem megadta magát az állatias ösztönöknek. Tudtam, hogy ezt az átok váltja ki belőle, nem engedtem éppen ezért, hogy a fájdalom elhatalmasodjon felettem. Le kellett vezetnie, le kellett nyomnia, anélkül, hogy esetleg magában tegyen kárt. Az az átok nem volt több, mint egyetlen, erőfitogtató valami, ami próbálta elnyomni azt, ami Gabriel Milton volt. Nem engedhettem ez meg. Nem engedhettem meg, hogy éppen most veszítsem el mindazt, amim volt pár nappal ezelőtt… amiért ezeket a csokikat elloptam és amiért nyakkendőt kötöttem, mielőtt elindultam volna a Mungóba. Gabriel ugyanis jelen pillanatban a saját kopár kis világom középpontjában állt. Erről pedig nem voltam hajlandó egyetlen másodpercre sem lemondani, még ha a világ minden erővel ki akarta szakítani őt az ujjaim közül. Én mindig kapaszkodtam, csakhogy az, ami ellenem küzdött mindig győzött… nem akartam engedni még egyszer.
Minden porcikám többet akart belőle. Sokkal, de sokkal többet, mint eddig… nem számított, hogy éppen fájdalmat okoz. A fájdalom nem volt több, mint egy emlékeztetés arra, miért is csinálom ezt. Készen álltam átvenni azt sötétséget, ami hajtotta őt s ami minden erővel ütközött belém az erőteljes mozdulatokkal. Képes voltam magamba fogadni, könnyíteni a terhein… legalábbis, amíg mellette voltam.
A gyönyöre forrósága éppen olyan kegyetlen és csípős érzés volt, amire számítottam. Mégis, éreztem, ahogy fokról fokra építi le az átok erejét. A teste lüktetése egészen megváltozott.
– Elliot… – A hangja más volt, talán aggódó, de nem gondolkodtam el rajta igazán. Alig realizáltam magamban, hogy vége… hogy végzett. Hangosan kapkodtam még mindig a levegőt, nem mozdultam, nem húzódtam el tőle. Nem akartam, hogy azt higgye kárt tett a testembe. Nem volt rá képes, még ha ő bizonyára ezt is hitte.
A testem sok mindent kibírt. Olyan voltam, mint egy boxzsák, amin már számos repedés és szakadás volt, mégsem esett darabjaira. Milton még finoman is bánt velem ahhoz képest, amihez szokva voltam. A fizikai sérülések nem számítottak. Túléltem mindent s szép lassan megtanultam befogni a pofámat, elfogadni, hogy ami fáj az fáj és ha összeszorítom a fogaimat, akkor mások nem is veszik észre.
A szívtörés is ilyen volt. Egyetlen embernek mutattam meg mit érzek, mennyire gyenge tudok lenni… és az Gabe volt. Ő húzott ki éppen ezért abból a gödörből. Megérdemelte, hogy segítsek neki ezzel az átokkal. Ha nem is éppen a legjobb módszer volt, legalább átmenetileg hatásos volt s megmutatta neki, tudja uralni ezt a szarságot.
Éreztem, ahogy elhúzódik tőlem. Nyeltem egyet a fájdalomra, de egyéb hangot nem adtam a dolognak. A combomban az izmok megremegtek, leengedtem a fenekem úgy, hogy a sarkaimra tudja ülni. Nem nyúltam a ruhámhoz és próbáltam megigazítani.
– Nagyon sajnálom. – Simított a derekamra, ahogy megpróbáltam magam normális ülőspózba tornázni. Egy pillanatra lehunytam a szememet, legyűrve a fájdalmat, mielőtt megfordultam annyira, hogy a szemeibe nézzek. – Nem akartalak bántani. Őszintén.
Nem bántottál. Semmi olyat nem tettél, amit nem engedtem. – Válaszoltam és az egész testemmel felé fordultam, hogy megcsókoljam. Érezni akartam az ajkain, hogy most már enyhült benne az átok ereje. Finoman tapadtam hát rájuk. A nyelvem lassú mozdulattal vándorolt az övére, hogy így simuljunk össze most. Még érezhette a saját ízét a számban, nekem pedig olyan megnyugtató volt már ez az apró érintés is a testeink között, hogy a fájdalom szinte azonnal szunnyadni kezdett vagy legalábbis kellően mélyre került ahhoz, hogy ne zavarjon.
Tisztult, sokat tisztult, mintha az átok szunnyadni kezdett volna. Ajkaim finoman vándoroltak végig az arccsontja irányába, a szeme alá. Ezután húzódtam csak el és néztem rá. Már éppen szóra nyitottam volna a számat, hogy tovább nyugtassam, mikor valami motoszkálás jött az ajtó irányából.
Mi a… Elliot!
A túl ismerős hangra azonnal összerezzentem, megfordultam úgy, mintha nem is fájna a hátsóm és szószerint behuppantam Gabe lábai közé, ahogy a félre lökött takarót konkrétan a mellkasomig húztam magam előtt. Ekkor fogtam fel ugyanis, hogy az ismerős vörös szakáll, hajkorona és kék szemek Daniel szeplős arcát keretezik. Merlin szaros valagára! O’Mara, bassza meg! A hang hördült. Hát ő sem rajongott éppen az öcsémért az elmúlt időszakban… mintha a kikoktatása ellene is ugyanúgy támadás lett volna, mint ellenem.
Mi a picsa?!– Akadtam ki. Rohadtul nem akartam, hogy a saját öcsém lásson meg meztelenül. Úgy húzódtam Gabe-hez, hogy a testem talán a rúnákkal ellátott kötéshez is hozzá értek… pedig nem akartam még véletlenül sem fájdalmat okozni.
Tisztában vagy vele, hogy Mr. Milton milyen súlyosan sérült?! Ez egy ispotály, nem egy bordélyház! – Emelte fel a hangját, de láttam rajta, hogy nem csak dühös, zavarban is van. Az arcán megjelent a szokásos rózsaszínes pír. – Még hányszor akarsz hülyét csinálni magadból? Még hányszor játszod ezt el a családoddal? Csak egy dacos, felelőtlen kölyök vagy! Sosem tanulsz a saját hibáidból!– Gabe aligha értethette miről van szó… én viszont tudtam. Azt gondolta, hogy érte is annyit áldoznék, mint korábban. Talán akkoriban túlságosan hátat fordítottam nekik s míg engem megvédett a kapcsolat, amiben voltam a Rowle-ok őket is fenyegették, csak mert Tengerszemben nem találtak rám.
Húzz már ki innen! –Kaptam fel a vizet én is. Nem akartam újra végig hallgatni, milyen felelőtlen vagyok.
Mr. Miltonnál csak rokonok tartózkodhatnak. Úgyhogy te fogsz eltűnni. – Közölte nyugodtabb stílusban, de a tekintete mögöttem Miltonra vándorolt. Láttam, hogy valami aprócska láng felvillan azokban a kék tekintetekben.
Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2021. 02. 15. - 21:02:00 »
+2

Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás


Valóban. Az átok az állatias oldalára hat és ebben a kérdésben messze nem segít az, hogy animágus. Valamikor az akadémia évei alatt már rászinkronizálta magát arra a transzfigurációs bűbájra, amely képes is előcsalni a mélyről az állatot pálca nélkül a saját mágiája és akarata nyomán... és ezt az affinitást könnyűszerrel lovagolja meg az átok maga. Azt alapvetően nem erre tervezték bár, a nyers követelései ösztönszintűek. Zabálni. Pusztítani. Fájdalmat okozni. Lehetőleg mindezt egyidőben és töménytelen mennyiségben. Még nem volt érkezése nevet adni neki igazán, de a kielégíthetetlen, őrjöngő éhség, amivel azonosítani tudja és ennek a típusnak teljesen mindegy, hogy mit zabál magába.
Jelenleg a saját élvezetét. És legfőképp Elliot néma kínját.
Kellene, hogy számítson. Hogy fájdalmat okoz. Kellene, hogy szóvá tegye legalább és neki esélye legyen pórázt kötni arra az elhatalmasodó sötétségre. Az, hogy végül az élvezettel együtt csillapul ideiglenesen az átok is? Nem szabadna, hogy precedenst teremtsen egyáltalán, mert Gabriel ezt személy szerint nem akarja. És keserű szájízt is hagy maga után.
Nincs az a megkönnyebbülés, aminek lennie kellene. Vagy egy pillanatra csupán. A sötétség benne degeszre zabálja magát vele és jóllakott állatként gömbölyödik vissza a maga természetellenes, mágikus börtönébe. Gabrielben pedig űr marad utána és valami nagyon kellemetlen érzés, ahogy Elliotra pillant.
Képes kárt tenni a testében. Az, hogy Elliotnak képessége van hangtalanul eltűrni a fájdalmat, még nem jelenti, hogy ne okozott volna kárt. Hogy ez tény legyen, ahhoz nem kell maradandónak lennie. És ez nagyon más kategória, mint az hogy beleharap a nyakába ország-világnak kürtölve szét a tényt, hogy ez a fickó itt kurvára foglalt.
Pár pillanatig némán figyeli a reakciókat. Nem mintha nem ismerné mostanra a testét. Nem mintha nem tudná, milyen egy normális aktus után és hogyan reagálnak benne egymásra. Nem tudja nem érezni belőle a fájdalom huzalozta önkéntelen és sejtszintű feszültséget, mert igen. Ha valakinek vissza kell nyelnie a hangját, akkor egészen biztosan nem nyugodt és nem békés belülről.
Az a simítás semmi ahhoz képest, amit az imént művelt, de legalább kommunikálja a tényt, hogy valóban elmúlt a vész. Belenéz abba a sötét szempárba, ahogy felé fordul, kutató pillantása egyikről a másik mozdul. A szavakra enyhén megcsóválja a fejét.
- A kettő nem zárja ki egymást, Elliot. - Nem húzódik el, így a nevét már az ajkai közé súgja. Halkan sóhajt a csókban, de egyből reagál rá, nagyon messze van már attól, amikor még tüntető passzivitással indított. A gyengédsége ezúttal nagyon éles kontrasztja az előbbi aktus fájdalmának, ami a bocsánatkérés egy másik formájának tekinthető jelen esetben. Puhán simít rá az arcára és az érintés megmarad akkor is, amikor az ajkai elválnak tőle. Még visszapuszil egyszer finoman, mielőtt tényleg hagyná is hátrahúzódni.
Az ajtónyitódásra azonnal nyúl a pálcájáért... ami nyilvánvalóan nincs nála. Az, hogy Elliot gyakorlatilag az ölébe huppan, kiváltja a megfelelő védelmi reakciót, fél kézzel nyúl elé, csak hogy aztán felismerje a szükségtelenséget. Vagy hát... Tekintve ami történik, messze van a szükségtelentől. Ugye.
Saját meztelensége nem olyasmi, ami zavarná a helyzetben, nem mintha mindkét O'Mara nem látott volna már mindent, amit kell... de egyébként sem érdekelné különösebben. Elliot egyébiránt takarja belőle a lényeget, pillantása különösebb kifejezés nélkül, hűvösen villan hívatlan vendégükre. Leszámítva, hogy nem hívatlan. És nem is vendég.
A monológ első fele még hagyján. A másodikra viszont már megemelkedik egyik szemöldöke. Valójában nem kellene belepofátlankodnia a családi témába, ám ettől függetlenül szólásra nyitja a száját. És megdermed.
Az a duplaütemű szívdobbanás a mellkasában hirtelen túl hangos. Túl erőteljes. Felfut egészen a koponyájáig az érhálózaton és belelüktet a fejébe.
Lepillant és érzékeli, hogy Elliot egyszerűen csak... hozzásimult a rúnákhoz. Észre sem vette...
Felfogja a törést a mágiában. Felfogja a hirtelen torkára maró fájdalom forrását is, ahogy feketén nedvesedik át a géz a férfi hátának takarásában. Csak annyira mozdul hátra tőle, hogy amaz ne érzékelje a problémát.
- Nincsenek rokonaim, Mr. O'Mara. - Pillantása felrebben a kékekbe, saját zöldjei még mindig hűvös fénnyel csillognak. - Elliot a párom, csak neki van joga itt tartózkodni. - Teljesen mindegy, milyen világban vannak, ha a páciens ébren van és akaratot tud kifejezni, akkor igenis az a perdöntő. Ha tetszik, ha nem tetszik. Ez az üzenet folyékony fémként ömlik bele a hangjába, hogy ott megszilárdulva kellően metsző legyen ötvözve azt a megfelelő súlyozással.
- Ettől függetlenül... Elliot. - Nem néz rá, pillantása rezzenéstelenül marad meg a kékekben. A távolságnak hála eddig nem vehette észre ugyan a változást, de mostanra nyilvánvalóvá válik Daniel számára, hogy nem szimplán elsötétült az a pillantás... a bal szabályosan nekiállt felvenni a pupilla fénytelen színét lassan terjedve át a szemfehérjére. - Most tényleg jobb lesz ha egy kicsit... messzebb mész tőlem. - Mondat közben rándul meg a fájdalomtól, de az a pillantás még mindig kimerevített egyetlen kéklő ponton... Talán az átoknak megvan a maga fészke a testében, de nem jelenti, hogy a megfelelő védelem nélkül nem nyúlik ki undorító fekete csápokkal belőle.
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2021. 02. 15. - 22:42:41 »
+2

● abyss ●


Gabriel
2002. február 14.

outfit

when no one else
chooses to stay,
i will…
i will.

18+
Szexualitás


– A kettő nem zárja ki egymást, Elliot. – A nevemet az ajkaim közé suttogta. Beleborzongtam. Az ajkai érintése elképesztően puha volt, még az sem zavart, hogy a borostája kicsit szúrós volt. Nem… még le is hunytam a szemem, mintha nehezemre esne a zöldszemekbe nézni. Valójában nem így volt, csak azt a finom simítást, amivel mondta a szavakat, ki akartam élvezni.
Ha bántottál volna, akkor már nem cseverésznénk itt… – Válaszoltam mielőtt elmerültem volna a finom csóka. Aki hozzám ér, az égni fog… ahogy te is égsz, zöldszem. A gondolat átsuhant az agyamon, kimondatlanul. Gabriel Milton valóban lángolt, de nem úgy, ahogy azok, akik ténylegesen bántottak. Fájdalom és fájdalom között is volt különbség. Volt olyan, amit elviseltem valakiért, vagy egy nagyobb cél érdekében… s volt olyan, ami dühössé tett. Ilyenkor úgy felbőszültem, mint valami megvadult állat. Így rohantam fejjel neki az áldozatnak. Most azonban csak érezni akartam az ajkait magamon, mielőtt a csókok tovább vándoroltak volna nyugtatóan az arcán.
Olyan nehéz volt elhúzódni az ajkaitól. Olyan nehéz volt elhúzódni a bőrétől, elvonni magamat az illatától. Talán nem is sikerült volna olyan könnyen, ha nem törik ránk az ajtót. Még éreztem, ahogy remeg a testem a fájdalomtól, a szenvedélytől egyszerre, amint magam elé rántottam a takarót s megéreztem magamon Gabe karját, amint védelmezően karolt át. Engedd magad óvni… engedd most, Elliot… Elliot… – magyarázott bennem a hang, ahogy kicsit hátra dőltem.
Csak ekkor esett le, hogy Gabriel talán már tudja is, hogy Daniel az öcsém. Vagy legalábbis a vezetéknévből leszűrhette, hogy valamilyen szinten rokonságban állunk… és egy részem nem is bánta, hogy éppen egy O’Mara kezeli. Így tudtam, hogy jó kezekben van, még ha a rúnákat nem is találtam éppen a megfelelő megoldásnak. Nem. Azok nem szűntették meg a gondot, csak korlátozták.
– Nincsenek rokonaim, Mr. O'Mara. – Mondta a fülem mellett Milton a szokásos hűvös hanglejtéssel. – Elliot a párom, csak neki van joga itt tartózkodni. – Folytatta. Ahogy kimondta azt a szót a nevem mellett és hogy jogom van mellette lenni, valahogy úgy éreztem megint, most minden a helyén van. Bele akartam kapaszkodni ebbe a gondolatba, mert már megtanultam, hogy ez csupán egy pillanat és valami szétrombolja… minden boldogság valahol véget ér. Jó esetben a halálnál, rossz esetben korábban, erőszakosan, fájdalmasan.
Hehe… – Jegyzetem meg gúnyos hűvösséggel, enyhén gyerekesen az öcsém kék szemeibe pillantva. Láttam, ahogy a szeplői eltűnnek a vörösséggel, ami szép lassan elönti az arcát. Nem, most már zavarnak nyoma sem volt. A kicsi Daniel pontosan ilyen volt, amikor elvettem a játékait vagy egyszerűen csak nem figyelt rá senki… nyilván valóan miattam.
Hát akkor gratulálok. – Hallottam mennyire visszafojtja a hangját, de ahogy a tekintete a felettem, minden bizonnyal Garielre vándorol, egészen máshogy csillant meg. Talán látott valamit, amit én nem.
– Ettől függetlenül... Elliot. – A hangja. A hangja valahogy más volt ott mögöttem. Az aggodalom egy pillanat alatt vette át a nagyképűség felett a hatalmat. Éreztem, ahogy megremeg a kezem, a takaró anyaga, amivel addig magamat takargattam egész egyszerűen kicsúszott az ujjaim közül. Felé akartam fordulni. –  Most tényleg jobb lesz ha egy kicsit... messzebb mész tőlem.
Úgy pattantam le az ágyról. Addigra Daniel már ott volt mellette és visszaigazította rá deréktól lefelé a takarót. Én azonban még az utolsó rándulás hatása alatt kapkodtam fel a ruháimat. Nem számított, hogy elszakadt… nem számított, hogy ez az egész milyen szarul fest, nem akartam, hogy baja legyen.
Gabriel… minden rendben lesz… – léptem vissza az ágy mellé. Ahogy megérintettem a lábát és a szemeibe néztem… csak azt a sötétséget láttam. A kötés is elszíneződött, a rúnák többé nem védték meg. Nem voltam elég erős, hogy átvegyem tőle az átkot. Képtelen voltam a saját testembe csalni, pedig akkor biztosan előbb kiengednék hozzám.
Elég lesz, Elliot! Pontosan elég kárt okoztál, tűnj el! – Emelte fel a hangját Daniel. Ezzel egy időben egy halom másik ember sietett be a kórterembe, így az öcsém megragadta a karomat és szószerint kirángatott a folyosóra.  A szemem sarkából még láttam, ahogy egy fehértaláros boszorkány leszíjazza Gabrilet… hiába próbáltam kiszabadulni a szorításból, nem sikerült visszamennem.
Daniel a szemközti falnak lökött. Ujjai szorosan tartottak… engem pedig csak a józan ész fogott vissza attól, hogy a pálcámat előrángassam és a tulajdon testvéremet fenyegessem meg vele. Minden porcikám gyűlölte, amiért elrángatott mellőle, miközben fájdalmai vannak. Nem tudtam volna azzal a tudattal élni, hogy így láttam utoljára.
Engedj vissza hozzá… engedj vissza Daniel! – Löktem el tiszta erőből magamtól. Láttam, hogy a százkilencven centis test hátra tántorodik. Azért annyi erő volt benne, hogy megmaradjon a talpán s teljes testével álljon meg az ajtó előtt, mintha védeni akarná.
Ne kényszeríts Elliot… – Lihegte. A zaklatottság ott csillogott a szemeiben, egyértelműen jelezve, mennyire elege van belőlem. Öld meg… öld meg, O’Mara… A hang kegyetlenül sziszegett a fülembe, s odabent most nem sötétség tombolt, hanem őrült vörösség, mintha a szívemet tépték volna ki és mindent elöntött volna a vér. A kezem remegve pihent meg a nadrágom zsebe felett. Mégsem nyúltam a pálcámért. Az öcsémnek sosem ártanék. – Ellenkeztem a hanggal és egyetlen vicsort engedtem meg Daniel felé.
Rendben lesz. Tudunk segíteni rajta, de ahhoz nyugalom kell és nem te, meg az a káosz, ami körbe vesz! – Még mindig hangosan beszélt, magához képest mindenképpen. – Elliot. Jól. Lesz. Gabriel.– Tagolta, mintha azt látná rajtam, hogy nem értem meg. A szívem vadul kalapált, majd ki akart szakadni a mellkasomból. – Esküszöm. Esküszöm, hogy vigyázok rá… de most menj el!
Hogy mehetnék el, miközben… – Rekedten kérdeztem vissza, a szemeim könnyesen pislogtak az ajtó felé. Veszítettem, megint veszítettem… ezt éreztem.
Úgy, hogy megbízol bennem és tudod, hogy nem lesz baja. Adj egy pár napot és visszaadom neked… ígérem. – A hangja átment lágyba, kedvesebbe. Mégis úgy lépett hozzám közelebb, mintha egy veszett róka lennék, ami bármikor neki eshet. Ujjai óvatosan érintették meg a vállamat és gyűrték meg a ruhám anyagát. – Nem tudom mi van közöttetek és próbálok nem ítélkezni azok után, amiket eddig tettél. De, ha vele akarsz lenni, akkor most engedsz engem dolgozni. Te nem tehetsz semmit, minthogy várod. Ne gyere többé ide… csak kárt teszel vele.
Zaklatottan léptem távolabb tőle. Nem válaszoltam, csak elfordítottam az arcomat tőle és megindultam a folyosón.
Most te tettél kárt. Kettőnkben. – Suttogtam búcsúként, hogy aztán némán induljak meg a folyosón. Hallottam a cipőm talpának tompa koppanását újra és újra, mielőtt visszatértem volna a zsúfoltabb részekre.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2023. 03. 31. - 14:08:59 »
+2

◂lélekvesztő▸
2004. február 27


◃ gabe ▹
people need to start
appreciating the effort
I put in to not be a serial killer

style: style of a working day zene: amaranthine

Ahogy felemeltem a kezemet, láttam, hogy mennyire remeg. A fehér fényben betegesnek tűnt... a bőröm pedig olyan fehérnek, mintha máris meghaltam volna. Hirtelen csak annyit tudtam kinyögni, hogy "Ó..." másra erőm sem volt. Mi a fene történik? Mi? Most döglesz meg, O'Mara! A hang úgy csattant fel bennem, mintha legalábbis én tehetnék róla, hogy most mind a kettőnknek vége, mint a botnak. Nekem és a bennem lakó sötét erőknek is. Nem így terveztem. Nem ezt akartam.
- Elliot, nyugodjon meg. A bájitalok hatni fognak, de pihennie kell - magyarázott mellettem egy fehértaláros, hegyke bajszos pasas. Pont úgy nézett ki, mint valami idióta bohóc és ezt kedvem is lett volna az orra alá dörgölni, ehelyett csak hümmgötem egyet. Honnan is tudta a keresztnevemet? Majdnem biztos voltam benne, hogy nem mutatkoztam be neki.
- Legfeljebb két éjszakára kell bent maradnia - folytatta.
Azt lesheted köcsög. Ezt válaszoltam volna szívem szerint, ám megszólalni még mindig képtelen voltam. Ezért utáltam, ha mások adnak bájitalt. Összevissza keveri, nem tudják, hogy mi a jó nekem. Ez ráadásul még el is tompított. Talán jobban is, mint az a sok mágia a Mágus téren, de nem voltam abban az állapotban, hogy biztosan meg tudjam állapítani. A fejem még mindig zsongott, annak ellenére, hogy képes lettem volna elaludni.
- El kell mennem... - préseltem ki magamból a szavakat. Nem tűnhettem egy gyenge szarnak, aki még talpon sem képes maradni. Belekapaszkodtam az ágy oldalába, de akármennyire is próbáltam, nem tudtam felhúzni magamat. Az ujjaim erőtlenek voltak.
- Pihenjen! - ismételte meg, majd elnézett oldalra és kisétált.
Bizonyára ott volt Gabe, de az ő útmutatásaira még annyi szükségem volt, mint a medimáguséra. Inkább csak haza akartam menni. Jó ötletnek tűnt Bent rávenni, hogy menjen el Aidenért... de nem akartam a frászt hozni rá. Főleg nem ezzel a szarsággal.
Az oldalamra fordultam nagy nehezen. A lábaimat letornáztam az ágyról, de képtelen voltam felülni, ezért lendületből legurultam a földre. Nem is lehetettem volna ennél szánalmasabb a mai napra. Azt kívántam, bár ne látná ezt az egészet Milton, aki majd elkezd nekem okoskodni. Végül is én is azt kértem tőle, hogy vigyázzon magára... én meg mit művelek? Egyrészt fejjel megyek a falnak, másrészt a földön fetrengek magatehetetlenül a Mungó egyik kórtermében.
- Haza kell mennem. - Dünnyögtem. Felnyomni már nem tudtam magam, ezért csak hasra fordulva elterültem a padlón és úgy bámultam fel Gabe-re.
Naplózva


Gabriel F. Milton
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2023. 04. 01. - 20:12:08 »
+1

TO; Elliot


2004. február 27.
Lélekvesztő után
16+

A Mágus téren megfogadtam, hogy most nem fogom elhagyni, amíg biztonságba nem kerül. A biztonság ezúttal a Mungót jelentette. Ahogy a medimágusok megfogták, mentem én is, nem hagyva nekik, hogy meglépjenek.
Szóval, rögtön azután beléptem a kórterembe, miután ők is, de kitessékeltek egy kis időre, amíg teljes egészében meg tudják vizsgálni. Megértem, és addig elmegyek egy kicsit sétálni. Egész pontosan megkeresem Pye medimágust, talán tudok vele is pár szót váltani, de sajnos ez nem jön össze. Hagyok neki egy üzenetet, majd visszaindulok Elliot szobájához. Eddigre már szabad is lesz a szobája, ezért beülök az egyik székbe, amíg magához tér.
Nem tudom mennyi ideig fog tartani, azért a medimágusok nem közölnek velem mindent. Főleg, mert nem is vagyok még közeli hozzátartozója sem. De tudom, hogy rám hallgatni fog, ha kell, ezért nem tesznek ki csak. Meg talán azért, mert auror vagyok.  Mondjuk nem tart annyi ideig, mint amire számítok, de egyelőre csak figyelem a kínlódását. Hihetetlen mennyi felesleges idegeskedést és problémát okoz magának.
Amikor végre feladja a medimágus, felém néz, mire biccentek egyet felé. Innentől átveszem én, bár tudom, hogy nekem sem lesz könnyebb feladatom, mint neki volt. Egyelőre nem hiszem, hogy Elliot érzékelné a jelenlétem, inkább azzal van elfoglalva hogyan szabaduljon ki innen.
Direkt nem mozdulok. Tudni akarom, hogy ebben az állapotban mennyi az, ameddig el tud menni. Mivel a két kutyát nem hagyhattam ott a téren, mind a ketten a székem mellett fekszenek, de Elliot mozgolódására felemelik a fejüket. Azért mikor látom, hogy zuhan lefelé az ágyról, majdnem megindulok felé, de aztán végül is megállom ezt.
- Haza kell mennem.
- A lófaszt kell hazamenned.
Végre felállok, és odasétálok mellé, majd lehajolok érte, és visszateszem az ágyra. Addig, amíg én itt vagyok, addig biztos nem hagyja el ezt a szobát, és ha megjön a Fraser fiú, akkor neki is erősen javaslom majd, hogy legalább egy éjszakára tartsa benn. Nem hiszem, hogy Rosie mellett kell még egy csecsemő neki otthonra.
- Ha még egyszer mozgolódni kezdesz, nem csak egy biológiai bilincset teszek rád.
Szólok Agielnek, hogy jöjjön hozzánk, majd felugratom az ágyra, hogy ott feküdve vigyázzon Elliotra. De legfőképp arra, hogy még véletlenül se tudjon még egyszer kikelni az ágyból.
- Szóval, ha nem magad keresed a bajt, akkor úgy tűnik tényleg megtalál magától is. A vér szava hív? Komolyan állítsak melléd valakit testőrnek?
Leülök én is az ágy szélére, ezzel is nyomatékosítva, hogy amíg én itt vagyok ő kurvára nem fog onnan elmozdulni, nem érdekel mit akar vagy mit hisz, mi lenne neki a legjobb.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2023. 04. 07. - 14:08:27 »
+1

◂lélekvesztő▸
2004. február 27


◃ gabe ▹
people need to start
appreciating the effort
I put in to not be a serial killer

style: style of a working day zene: amaranthine

Minden mozdulatom lassú, fájdalmas és zsibbadt. Akkor éreztem legutóbb így magamat, mikor alvásból ébredtem fel... csakhogy a testem most nem fogta fel, ébren vagy. Az a fájdalom még tompán ott volt, őrülten jelezte minden porcikám, valami még mindig nincs rendben.  De nekem Aidenre volt szükségem és persze arra, hogy ne izguljon. Mi bajom lehetne? Semmi. Ezt is túlélem. Vagy nem. - Röhögött fel bennem a hang, ahogy a padlón csattantam.
- A lófaszt kell hazamenned.- Hallottam meg Gabe hangját. Tudtam, hogy ott van, szinte éreztem a vibrálását, amit a jeges nyugalom mögé akart mindig is rejteni. Képtelenség volt nem észrevenni, ha valahol ott volt.
Felemelt, majd azzal a lendülettel vissza is fektetett a kényelmetlen, mungóbeli ágyba. Sóhajtottam egyet hangosan, aztán duzzogva magamhoz öleltem az egyik párnát. Gyűlöltem, hogy valaki meg akarja mondani mit és hogyan csináljak.
-  Ha még egyszer mozgolódni kezdesz, nem csak egy biológiai bilincset teszek rád.
Megköszörültem a torkomat, mert csak szemtelen válaszok jutottak eszembe. Ehelyett lesütöttem a szememet és oldalra pillantottam, hogy ne azokba a sokat látott, zöld szemekbe kelljen néznem.
- Túl reagálod... jól vagyok... - sóhajtottam kissé kifulladva. De hiába ellenkeztem, Agiel lendületesen pattant az ágyba, hogy a lábamra feküdve megakadályozza a mozgást. - Ez ciki lesz, ha pisilnem kell. - Állapítottam meg és mivel kicsit több erőm volt már eddigre, még egy szemforgatásra is futotta.
- Szóval, ha nem magad keresed a bajt, akkor úgy tűnik tényleg megtalál magától is. A vér szava hív? Komolyan állítsak melléd valakit testőrnek? - szólalt meg ismét Gabe. Amennyire tudtam még mindig magamhoz szorítottam a párnámat, miközben leült mellém az ágy szélére. Így már teljesen be voltam szorítva, esélyem sem volt megmoccanni Mr. Kétajtósszekrény mellett.
- Nem kell testőr... - válaszoltam még mindig kicsit kifulladtan. Végül elhúztam a kezem a párnáról és megérintettem a tenyerét. - Ne aggódj ennyit miattam. Semmi értelme.
Az ujjaim végig cirógattak a bőrén. Rászorítani nem tudtam kicsit sem az ujjaira.
- Csak nem akarom megijeszteni Aident...
Naplózva

Oldalak: 1 [2] 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.612 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.