Oldal nyomtatása - Varázslati Traumák

A mágikus fantom
A West Endes látogatás folytatása - Mágikus Szeszély Osztály

2001. 08. 22.

To: Cherub Willbutch

Kínos egy dolog ez a Szeszély, de meg kell hagyni, egész jól sült el Serena első kalandja vele. Cherub igazán kedvesen szóval tartotta, és hogy barátságos invitálása utána nő még bepillantást is nyerhetett a mugli színház világába. És Serenát teljesen lenyűgözte, amit látott. Remélte, hogy nemsokára újra lesz alkalma egy színházi előadásra eljutni.
Az Operaház Fantomja története is foglalkoztatta. A szerelmi háromszög, az emberi lélek rejtett titkai, mind nagyon érdekes témának bizonyultak, és végig szóval tartották a Mágikus Szeszély által összekötött párt. Akarva-akaratlanul is megkedvelte Cherubot az este folyamán. Igazán udvarias férfi volt, mindig odafigyelt a nőre, és egy kicsit meg is nyílt neki. Serena igazán jól érezte magát ezen az estén, és kicsit sajnálta, hogy hamarosan vége lesz.
Cherub a Szent Mungóba hoppanálta őket. Serena egészen kicsi korában volt itt utoljára, amikor véletlenül elsült a kezében édesanyja varázspálcája, és az egyik keze komolyan megsérült. De hála a medimágusoknak, semmi maradandó sérülést nem szenvedett el. A kisebb betegségeit vagy az obszervatórium orvosa kezelte, vagy a Roxfortban volt beteg, és ott gyógyították meg.
Érdeklődve nézett körbe, először a recepción. Úgy érezte, elég félelmetes, ahogy fogadják az embereket: rögtön emlékeztetik őket, bármennyire is az életük része a varázslás, millióféleképpen félresikerülhet, akkor pedig nincs más megoldás: segítséget kell kérniük. Cherubot nem kellett útba igazítani, habár a recepción ülő boszorkány a magazinjából felnézve megpróbálta. Serena nem tudta elfelejteni azt a bárgyú mosolyt, amit a nő a jóképű medimágusra villantott. De a férfi nem foglalkozott vele, valószínűleg ő is már alig várta, hogy felszabaduljon a kényszerű kötelékből.
Cherub a negyedik emeletre kísérte Serenát, és ott a Mágikus Szeszély Osztály felé vették az irányt. Serena inkább nem is nézett körbe, nem akarta látni, milyen hatása lehet egy ártásnak vagy átoknak. Inkább csak a férfibe karolva lépegetett. Nem mert megszólalni, tudta, hogy a kórházban illik csendben lenni. És egy kicsit izgult is, mi vár rá. Állítólag csak egy egyszerű varázslat, de mi van, ha mégsem. Ha valami komolyabb beavatkozásra lesz szükségük.
Megbízott Cherubban, mégis voltak kételyei. Még sosem találkozott korábban a Mágikus Szeszéllyel, de a férfi elég határozottnak tűnt már az elején is. Minden rendben lesz. - hajtogatta magában.
Aztán végül odaértek a megfelelő ajtó elé, Cherub pedig mintha otthon lett volna, belépett a helyiségbe. Úgy tűnt, ezen az esti órán, ők az egyetlen páciensek, így az ügyeletben lévő medimágus rögtön velük tudott foglalkozni.
-Remélem rendben leszünk. - suttogta azért Cherubnak, megnyugtatást remélve a férfitól.

A mágikus fantom

(https://data.whicdn.com/images/288145922/original.jpg)

2001. 08. 22.

to; Miss Fawley

öltöny (https://www.studiosuits.com/images/suits/stretchcobaltbluecordsuitlook.jpg)

Cherub azon nyomban megnyugodott, ahogy sikerült a Mungóba hoppanálniuk. Ez a hely gyakorlatilag az otthona volt, minden apróság nyugtatóan hatott hát az idegrendszerére: a fehér falak, a szürke medimágusi talárt viselő kollégái, és a tiszta, szappanszerű illat, ami körbelengte a helyet. Cherub magabiztosan ment hát a recepcióhoz, ahol új boszorkány kolléga ügyelt épp, akit még sosem látott itt, ezért lehetett, hogy a vörös hajú nő megpróbálta útbaigazítani.
- Köszönöm, de ismerem a járást. Itt dolgozom - hadarta, tudomást sem véve a rávillantott csábos mosolyról, rögtön továbbindulva a szeszély osztály felé. Ott szerencsére senki nem várakozott előttük, így nyugodtan beléphettek a rendelőbe. De előtte még Serena odasuttogta neki:
- Remélem rendben leszünk - mire Cherub megállt egy pillanatra az ajtó előtt és finoman megsimította a boszorkány vállát a saját kezével.
- Ne aggódjon, jó kezekben leszünk! - ígérte, aztán kinyitotta az ajtót, maga elé engedve a hölgyet.
- Nocsak, Cherub és... - nézett a párosra megdöbbenten Cherub kollégája, Igor Wars.
- Ön itt? Mi történt? - kérdezte továbbra is meglepett arccal a középkorú, pocakos varázsló.
- Szép estét, Igor! Ő itt Serena Fawley, véletlenül botlottunk egymásba az utcán... és hát, gondolom nem is kell magyaráznom, mi történt ezek után - felelte Cherub, majd egy kis szünetet tartott, hogy Serena is megszólalhasson.
- Persze értem én... a legjobbakkal is megesik. Elnézést a zavaromért kisasszony, csak meglepett, hogy most nem medimágusként, hanem páciensként látogatott ide hozzánk a kolléga... de ne izguljon, hamar túlesünk a dolgon! - intézte Serenához szavait igen közvetlen módon a medimágus, akit általában véve nagyon kedveltek a betegei.
- A szeszély miatti szétválasztás már rutineljárásnak számít nálunk - kacsintott bátorítóan Serenára.
- Nem kell semmit tenniük, csak hunyják be a szemüket, és képzeljék el, hogy szépen-lassan szétválnak a karjaik, és szabaddá válnak. Én közben elvégzem a szétválasztó varázslatot, és minden szépen rendben lesz - magyarázta az eljárást Igor, amit Cherub már ismert, hiszen előfordult, hogy ő is elvégezte már ezt a varázslatot.
- Nos, kezdhetik is! - adta ki az utasítást a varázsló, aki nonverbálisan végezte el aztán a varázslatot. Willbutch izgatottan behunyta a szemét, és úgy tett, ahogy a kollégája mondta. Ha Serena is követte ebben, akkor mindössze egy perc leforgását követően érezhették, ahogyan finoman melegedni kezd a karjuk azon a ponton, ahol összeragadt, majd mintha egyszer csak felolvadna, természetesen módon elvált egymástól a két kar. Tanulságos élmény volt ez a férfi számára, aki az eljárást eddig csak és kizárólag medimágusi szempontból ismerte. Most, hála a Szeszély szeszélykedésének, páciensként is megtapasztalhatta a szétválasztást, s ez rendkívül hasznos tapasztalat volt számára. Cherub megkönnyebbülten sóhajtott hát fel, amikor a folyamat befejeződött, és hálásan mosolygott a medimágusra.
- Nagyon köszönjük Igor! Nem is tartunk fel, további jó munkát! - köszönte meg a segítséget, majd ha Serenának nem volt ellenvetése, kivezette őt a rendelőből.
- Látja? Tényleg simán ment - nézett felszabadultan a boszorkányra. Jó érzés volt végre úgy mozognia, ahogy akart, mégis valahol sajnálta, hogy véget ért közös fogságuk, olyan jól érezte magát Serena társaságában.

A mágikus fantom
A West Endes látogatás folytatása - Mágikus Szeszély Osztály

2001. 08. 22.

To: Cherub Willbutch

Ahogy a Mágikus Szeszély Osztály felé haladtak, Serena megállapította, hogy a portás boszorkányon kívül Cherubot nagyjából mindenki ismeri a Szent Mungóban. Ez mondjuk nem volt meglepő, hiszen itt dolgozott. A lány hálás volt, amiért nem álltak meg a portánál, hanem célirányosan haladtak a megfelelő osztály felé.
Gyorsan be is kerültek a medimágushoz, akit Cherub Igornak nevezett. Középkorú, normális fickónak tűnt, és nagyon kedvesen mondta el, mit is kell várniuk, hogyan kell tenniük, hogy szétválaszthassa őket a Mágikus Szeszély okozta kénytelen kapcsolatukból.
Serena behunyta a szemét, ahogy a medimágus kérte, és nagyon erősen arra gondolt, hogy mennyire jó lenne már végre szabadon mozgatni a karjait. Jó volt a Cherubbal töltött este, tényleg élvezte minden percét, de valószínűleg még jobb lett volna, ha szabadon tudtak volna mozogni, és nem kellett volna egymás karjaiba kényelmetlenül kapaszkodni.
Egyszer csak melegséget érzett a karjában, és egyre nagyobb részét tudta szabadon mozgatni. Szó szerint felszabadító érzés volt. Amit teljesen szétváltak Cherubbal, Serena kinyitotta a szemét, és boldogan mozgatta a karját, ami bizony eléggé elmacskásodott. Kicsit megmasszírozta, és átmozgatta, majd hálásan nézett az Igor nevű férfira.
-Köszönjük szépen uram, és további nyugodt estét. - mosolygott rá a medimágusra, majd Cherubot követve kimentek a vizsgálóból.
Egy pillanatra mindketten megálltak a folyosón, kicsit tanácstalanul. Így hogy szétváltak egyikőjük sem tudta először, mit is kezdhetnének maguktól. Igazából már tényleg nem volt semmi, ami összekötötte volna őket, de Serena nem akart csak úgy eltűnni. Jól érezte magát Cherubbal, jól szórakozott az este, és egy kicsit remélte, hogy a férfi is hasonlóképpen érzett.
-Én... Köszönöm, hogy elvitt a színházba. - kezdett bele végül a lány. - Nagyon jól éreztem magam. Meglepett, hogy a mugli színház ennyire szórakoztató tud lenni. Igazából sosem értettem a mugli dolgokhoz, szóval ez most felnyitotta a szememet. Sajnálom, hogy eddig nem volt részem ilyen élményben.
Amíg Cherub válaszára várt, azon gondolkodott, hogy nincs kedve még hazamenni. Lassan már éjfél felé járt az idő, de nem volt fáradt vagy álmos, még hajtotta az adrenalin, amit a Mágikus Szeszély okozta galiba okozott benne. És úgy érezte, tartozik a férfinak, amiért elvitte színházba, ott szórakoztatta és utána még kedvesen is állt hozzá, amikor a Szent Mungóba kellett jönniük.
De mégis úgy érezte, olyan furcsán venné ki magát, ha elhívná egy italra. Ugyanakkor, most arra vágyott, hogy továbbra is a férfi társaságában legyen, hogy ilyen udvariasan bánjanak vele, még akkor is, ha ez csak egy estére és a helyzetnek szólt. Messze volt még attól, hogy gyengéd érzelmeket tápláljon a férfi iránt, nem ez volt a helyzet, egyszerűen csak jól esett egy értelmes, komoly, felnőtt férfi társaságában lenni. A Roxfortban csupa vele egykorú vagy nála fiatalabb férfi vette körül, az elmúlt egy évben pedig nem a nőt, hanem a munkatársat látták benne a férfiak. Most kicsit többnek érezhette magát, így összeszedte a bátorságát, és megkérdezte:
-Lenne kedve még egy vajsört meginni az Abszol úton? Persze csak akkor, ha holnap nem kell korán dolgoznia jönni. Ez esetben semmiképpen nem szeretném feltartani.
Serena kíváncsian várta a férfi válaszát.

● abyss ●
(https://i.pinimg.com/564x/67/d3/61/67d3614e8be8a552a4ddef6fdfeeffb7.jpg)

Gabriel
2002. február 14.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/9c/3e/bf/9c3ebf24431b742f9ac7a04d8a6eafa1.jpg)

when no one else
chooses to stay,
i will…
i will.

Miamerlinmocsosfasza?! Ez hogyan történt? Ez hogy a picsába történt? A gondolatok őrülten kattogtak a fejemben, ahogy a kezemben szorongatott undorító, szívecskés tasakkal rontottam be a Mungó recepciójára. Nagyjából mindenkit félre löktem, közöttük egy bibircsókos boszorkányt is, aki azzal a lendülettel húzott rám a retiküljével. Nem számított, hogy éppen a fejem búbján ért célba és ezzel nyilván tönkre tette a hatalmas gonddal készített frizurámat… amivel azt hittem, hogy megünnepelhetjük a Valentin-napot – hangozzon akármilyen nyálasnak is. Jó, jó… tegyük hozzá, nem terveztem azt, hogy majd rózsaszirmokat szórok az arcába és folyamatosan azt hajtogatom, hogy de imádom. De minimum, hogy bezabáltattam volna vele egy csomag vágykeltő csokit, hogy jól szórakozzunk… erre mi a szar van? Egy vidra odajön nekem, hogy Milton fél lábbal a sírban van… mi a picsa!
– Húzzon a francba már! – Üvöltöttem a recepcióssal dumáló öregasszonyra. – Ez itt élet halál kérdése! – Csapkodtam meg a pultot, hogy a nagydarab, fehér talárba bújt banya végre rám nézzen.
– Mr. Forest! – Csillant fel a szeme.
– Elliot O’Mara vagyok. – Javítottam ki, nem mintha abban a percben nem éppen leszartam volna, hogy Nat nevén szólítottak. Ő rángatott ide állandóan, még azzal is, hogy lyukas az a nyamvadt fogam. – Gabriel Miltont akarom látni most azonnal! Egy-kettő, nyanyuskám! – Csapkodtam meg újra pultot, ezúttal teljesen félre lökve a nyavalyájáról panaszkodó öregasszonyt. Valami olyasmit magyarázott a hátam mögött, hogy: „Azt hiszi, lefeküdt egy sztárral és máris elsőbbséget élvez! Mocskos fajta!”
– Mi tart eddig?– förmedtem rá, mikor még mindig valami papírdarabokkal szöszmötölt. Kurvára nem értem erre rá, miközben az egyetlen ember, akit egy kicsit is jobban érdeklek egy kis szórakozásnál itt van romokban… és még csak tele sem tömhetem Verica-féle csokival.
– A Varázslati Traumák osztályán van… negyedik emelet. De csak a hozzátartozóknak… – Kezdte, de meg kellett állítanom. Nem volt időm ilyen jelentéktelen szarságokkal bajlódni, miközben ez a helyzet állt fenn. A helyem Milton mellett volt, aki ráadásul Daniel osztályán feküdt, tehát még annyira nem is volt rossz a helyzet.
– A férje vagyok. – Jelentettem ki és felemeltem a kezemet, amin éppen volt egy gyűrű, persze rohadtul rossz helyen. – Azonnal mondja meg a szobaszámát!
– A 151-es szobában helyezték el, a kezelő medimágus Daniel O’Mara. – Magyarázta és akkor esett le neki, milyen vezetéknéven mutatkoztam be neki. Nem volt időm, hogy kivárjam mire a néma tátogásból valami értelmes szó is kibukik. Ezért hát, hátat fordítottam neki és elsiettem, újra letarolva jó néhány embert. Negyedik emelet, mert miért is ne kéne felgyalogolnom a sérült lábammal annyi lépcsőn. Nem számított, hiába fájt, csak rohantam, mint egy idióta szerelmes gyerek, aki attól fél, most veszít el mindent, ami pár napja a világa közepét jelentette.
Szinte túl könnyen találtam meg a 151-es felirattal ellátott ajtót, ahol Milton neve is fel volt tűntetve. Gondolkodás nélkül téptem fel, hogy szinte azonnal elkapjam a zöld tekintetet, mielőtt lecsapott az Elliot tornádó. Nem… egyelőre nem Gabriel volt a célpont, hanem az a két nővérke, akik éppen körülötte sürgölődtek.
– Húzzanak ki. Most. – Jelentettem ki, de akkor megláttam a párnáját. Volt rajta valami fos, a takaró túl gyűrött volt. – Ez most komoly? milyen sarlatánok maguk? Azonnal hozzanak neki tiszta ágyneműt, amit lehetőleg nem egy hippogriff csőréből rángattak ki! – Üvöltöztem most már olyan frekvencián, hogy még a torkom is belefájdult.
– Mr…
– Elliot Milton. – Közöltem a mihez tartás végett. – Húzzanak el! – Ismételtem meg, erre már láthatóan megszeppentek annyira, hogy kisétáljanak a kórteremből és kettesben maradjak Gabriellel. Ekkor fogtam csak fel, milyen szarul néz ki és minden indulatom, minden dühöm most rajta csattant: – Miért csináltad ezt?! Baszki, Gabe…– Ó igen, utálja, ha így hívom, de most nem gondolkodtam. Nem volt időm kedveskedni, miközben a bőgés és az idegösszeomlás kerülgetett és igen MIATTA.

Elliot
2002. február 14.

Fél nap. Vagy egy? Megkérdezte a dátumot, de kicsúszott a tudatából és nem tudja belőni pontosan, mégis mennyi ideig feküdt öntudatlan állapotban. Abban sem biztos, hogy nem a medimágusok tartották-e mélyálomban, hogy megvédjék a pszichés terheléstől, amit az a sérülés okozott. Nem biztos abban sem, hogy jelenleg ébren van. De legalább életben. Az jó. Ugye?
Ugye.
Tudata pontról-pontra próbálja összefércelni magát, apró szilánkok közül egyesével szedegetve össze mindazt, ami elveszett.
Nem emlékszik mi történt. De arra igen, hogy újra és újra O'Mara nevét hallja és bár többször is kérte már, hogy hozzák ide neki, mindig valami idegen pasas toppan be nála. Valahonnan ismerős. Nem a hangtónus, kimondottan csak a vonások. Talán fényképről látta? Lehet. Nem érti igazából miért ez a fickó jön ide újra és újra, amikor kategorikusan közölte, mit akar. Azt sem érti, miért van itt O'Mara, ha nincs itt. Ugye? Ő sem érti a logikát, sem azt miért biztosítja a fickó, hogy ő itt van. Újra és újra.
Mintha érdekelné?
Mi a fasz baja van itt mindenkinek.
Nem érti igazán azt a fehér kötözést sem rajta, ami szorosan fogja a felsőtestét, rengeteg... rengeteg fekete szimbólummal fölfestve. Tanult rúnaismeretet. Valamikor régen, de most nem tudja értelmezni a szegycsont alól meginduló, sűrű, apró méretből induló, majd egyre elhatalmasodó, zárt körben csapdába ejtett spirált. Azt az eszeveszett pánikot, amivel hirtelen négyen fogják le, amikor megpróbál hozzáérni. Azt érti.
Az ember így reagál valamire, amitől fél. Hmh.
Ez el kellene, hogy gondolkodtassa, de Mr. Ittvagyok megakadályozza ebben. Frusztráltan mordul, ahogy megint rátelepedik a sötétség.

A következő ébredésre már egy fokkal tisztább a feje. Eléggé ahhoz, hogy pálcát ragadjon, mielőtt a megveszekedett boszorkányok körülötte kapcsolnának. Csak Mr. Ittvagyoknak van annyi esze, hogy felismerje a patrónusbűbájt és megakadályozza a többieket, mielőtt valaki valóban kárt okozna. Az a bűbáj... soha nem érezte még ennyire megterhelőnek, pedig sokat. Nagyon sokat kellett küzdenie azért, hogy megfelelő emlékhez nyúljon. Valamikor régen. Évekkel... nem. Évtizedekkel ezelőtt.
Mostanra elég egyszerűen éreznie, amit akkor érzett. De a boldogság-érzetét mintha valami súlyos, nehezen moccanó dolog zabálná benne fel lassan, biztosan... mintha a mágiáján élősködne. Mégis... mit művelnek vele hm?
"Mungo" "sérülés" - nagyjából ez a két szó, amit értelmesen ad át az aprócska gyerekvidrának, a többi kusza és értelmezhetetlen orosz, sellő és koboldnyelv elbaszott mixtúrájaként megy keresztül. Valójában kiegyensúlyozott mennyiségben szerepelnek azok a szavak, csak éppen megfejteni volna sokkal nagyobb energiabefektetés, mint amit a vidra váratlan megjelenése, majd sebes eltűnése engedélyez is Elliotnak.
Gabriel ellenben valószínűleg sikeresnek ítéli az akciót, mert megnyugszik és hagyja magát visszaküldeni az öntudatlanságba. Valaki elkobozza tőle a pálcát. Valaki meg fog halni ezért.

Ez alkalommal az üvöltés hangjára ébred. Szemöldökei összeszaladnak, ahogy a fülébe beerőszakolja magát az az ismerős hang azon a nagyon ismeretlen frekvencián.
A zöldek felnyílnak, néhány pillanatig csak némán bámul a plafonra, ahogy eljut a tudatáig a lényeg. Elliot. Milton.
Hmh.
Hmmmmmmmh.
Mégis. Mennyi ideig aludt? És hogy nem emlékszik erre? Persze, pillanatnyilag nagyon. Nagyon sok mindenre nem emlékszik. Vagy hát. Honnan tudja az ember mennyi mindenre nem emlékszik, ha egyszer... nem emlékszik. Milyen elbaszott gondolatmenet.
- Mr. Milton. Kérem semmiféleképpen ne nyúljon a rúnákhoz! Egyikük sem! - Hallatszik még egy viszonylag bátrabb, sokat megélt idős ápoló hangja Elliotnak címezve mielőtt ő maga is elhagyja a kórtermet jobb meggyőződésével ellentétben. Kérdés sem lehet, hogy azonnal mennek riasztani Mr. O'Marát. A másikat.
Mostanra kezd derengeni a szituáció.
Pillantása megtalálja a mandulavágású szemeket és már majdnem. Majdnem elmosolyodik. A dühös hangra viszont összevonja szemöldökeit újra.
- Mit csináltam? - Kérdez értetlenül. Mégis... mire nem emlékszik?
Pillantása zavarodottan kutatja azokat a sötét íriszeket próbálva rájönni, mit művelt. Látja milyen állapotban van.
- Elliot, mit csináltam? - Ismétli meg újra a kérdést ezúttal már sokkal több balsejtelemmel és meglehet kissé talán túl gyorsan próbálja felnyomni magát az ágyról, mert a következő pillanatban felnyüszít és összerándul.
A kötözés még mindig ott feszít rajta, keze pedig automatikusan rándul, hogy lenyúzza magáról. De ezúttal sokkal tisztább a feje, mint korábban, ujjai megállnak pár milliméterre a sebet takaró fehér anyagtól és inkább visszahanyatlik a párnára keményen rászorítva az ágy peremére.
- Mi a fasz ez?! - Sziszegi, ahogy levegőhöz jut, kicsit megemeli a fejét, hogy lenézzen a gyomorszájára. Bármit is műveltek vele, az nem olyasmi, amit ettől az O'Marától kellene kérdeznie.

Nem veszíthetlek el, baszki… miért csináltad ezt? Néztem rá, könnyes szemekkel, nem értettem, mi történik velem, miért vannak rajta rúnák… miért néz ki sápadtan és gyengének. Azok a zöldek, mintha nem is úgy csillogtak volna, mint máskor. Még csak most lett az enyém… és máris meghal? Ezt nem engedhettem, meg kellett gyógyítanom. Közelebb léptem hozzá, nem érdekelt, mit mondott az ápoló, meg akartam érinteni a rúnákat, a sérülését, hogy elvegyem a fájdalmát és inkább én tűrjem.
– Mit csináltam? – kérdett vissza értetlenül. Valami nagyon nem volt rendben.
Nem tudtam válaszolni. Csak álltam ott, a könnyek kifolytak a szememből. Egyenletesen haladtak végig, benedvesítve az arcom mindkét oldalát, majd elérték az állkapcsom vonalát, hogy aztán a nyakamon át bejussanak az ingem alá. Erőtlenül tettem egy lépést, bénán szorongatva a giccses, szíves csomagot.
Képtelen voltam megszólalni. Csak bámultam a zöldekbe, teljesen elmerülve mindabban, amit éppen éreztem. Aggódalom, fájdalom, félelem… Koncentrálj, meg kell mentened. Meg kell mentened! Gyerünk, Elliot! Mondj valamit! A hang korholt, de én nem tudtam kinyitné még egy pillanatig a számat.
– Elliot, mit csináltam? – Ismételte meg a kérdést. Láttam, ahogy mozdul, ahogy összerándul és egy pillanattal később már úgy vetettem magam oda az ágyhoz, hogy a vállára simítsak és segítsek neki legalább kényelmesen hátradőlni.
– Merlinre… Gabe, maradj nyugton… – Suttogtam felé, még engem is meglepett a gyengédség a hangomban, amivel próbáltam ott tartani a gyűrött, piszkos párnán… amit mindjárt lecserélnek és mindjárt jobban lesz. – Ssssh… – próbáltam csitítani, de még egy rohadt puszit sem tudtam adni neki, mert hirtelen, mint a zsebgyanuszkóp elkezdett bepörögni. Mi a szar van az összes félholt emberrel? Mi?! Aztán csak visszahanyatlott a párnára és az ágy oldalát kezdte szorongatni.
– Zöldszemem… – Suttogtam tovább, nem tudtam, mennyire hatásos, de úgy tűnt teljes a pánik. Most kelt volna fel? Éppen azelőtt, hogy beléptem ebbe a rohadt kórterembe? Mindenesetre lesz miről elbeszélgetnem Daniellel ezekről a nyamvadt középkori módszerekről. Manapság már annyi erősítő bájitalt lehet vásárolni, de ha csak a patikánkból hoz el ingyen egy-egy üveggel, Milton már jó eséllyel talpon lenne. Február 12-én sérült meg, két napja… két nap alatt itt tartanak, hogy alig van magánál.
– Mi a fasz ez?! – sziszegte, s kicsit megemelte a fejét, még mindig magát figyelve. Nem akartam, hogy pánikba essen még jobban, ezért odaléptem, még közelebb, mint előbb. A tenyereim közé vettem az arcát, hogy megemeljem úgy a fejét, hogy rám nézzen. Lehajoltam és hosszan megcsókoltam. Csak eközben esett le a kérdéseinek a háttere… nem emlékszik. Nem emlékszik arra a napra, de rám igen… meg arra, hogy együtt vagyunk… ugye?
– Ez egy nagyon elbaszott kezelési technika. – válaszoltam és odafurakodtam az ágy szélére. A karján simítottam végig, bár sokkal szívesebben érintettem volna a mellkasát, az izmos hasát… de ezeket most elrejtette félig-meddig a kötés. – Mire emlékszel? A Palacsinta nap megvan? – Kérdeztem, ahogy ujjaim a nyakán vándoroltak végig, mikor végre a csomagot letettem a kis éjjeliszekrényre az ágy mellett. Hüvelykujjam az ajkain cirógatott végig. Túlsebzettnek tűnt. Kicsinek… én pedig meg akartam védeni. Olyan régen éreztem ilyet… még emlékeztem, mikor de távolinak tűnt. Eddig Gabriel volt nagy és erős, neki kellett óvnia engem.
– Két napja volt. Azután elmentél valami melót csinálni… és úgy volt, hogy ma találkozunk és együtt töltjük a Valentin-napot. Aztán jött a vidra.– Sóhajtottam és előre hajoltam annyira, hogy benyúljak a kis csomagba, kivegyek egy csokit és benyomjam a szájába. Talán jót tett volna neki egy kis cukor. Túlsápadt volt. – Ezért idehoztam az ajándékot… és nem, nem a csoki az ajándék… hanem én. – Suttogtam felé, reméltem, hogy ez a kis flört kicsit megnyugtatja. Akárhogy is, ahogy elhúztam a szájától az ujjamat, lenyaltam róla a maradék édességet. Végül is, attól függetlenül, hogy kóstolónak volt kitéve, egész jó íze volt.
– Be is csomagoltam magam. Tetszik?– Néztem magamra, majd vissza a szemeibe.

Elliot
2002. február 14.

Nem érti, mi történik, de jelen állapotában nem is engedheti meg magának, hogy szerteágazó gondolatmenetet futtasson le a témában, egyszerűen csak ráfókuszál erre az egyetlen egy jelenetre, ahol a könnyek végül kibuknak a mandulavágású szemekből és őszintén. Nagyon. Nagyon sok mindent el tud képzelni hirtelen, hogy milyen szörnyűséget követhetett el a férfivel szemben, de azok közül egy sem közelíti meg azt a lehetőséget, hogy a másikra az Ő állapota lenne ilyen hatással. Miért is gondolna rá... jó 16, lassan 17 éve nem volt senki, aki ilyen szintenaggódott volna az épségéért. Persze ez nem teljesen igaz, ugye? Ott volt Warren, aki mentora, barátja és jóformán apja volt a Roxfort Ostromáig. Ott van Metzger, aki minden egyes heg történetét ismeri a testén és aki egészen biztos benne, hogy járt már nála. De az esetükben... egészen más volt a reakció milyensége, a helyzet kezelésének módja. A hozzáállás. Ők hozzászoktak, hogy ilyen állapotban lássák, hát soha nem is adtak ilyen súlyú érzelmi reakciót.
Nincs igazán alapja feltételezni, még ha az üvöltözésből össze is rakhatná a képet... még ha idővel nyilvánmeg is teszi, most a hirtelen felülés egyszerűen csak kiszaggatja az információkat a fejéből, ahogy az az undorító, parazitális fájdalom mozdulni kezd benne és ő elsápad.
Valójában még csak... nem is esik pánikba. Ujjai azért marnak az ágy fémjére, hogy ellent tartson annak a hideglelős, idegen érzésnek ami megkövetelné, hogy két kézzel kaparja ki magából, amíg nem marad más a helyén csak egy lyuk, amibe egy elégedett sóhajjal beledögölhet.
Érzékeli a gyengédséget, de csak részlegesen jut el hozzá, másodpercek alatt leizzad, de a veríték szinte jegesnek tűnik rajta. Merlin faszára, mit tettek a testébe? Meg kell szabadulnia tőle. Méghozzá gyorsan.
Valahol... felismer néhány szimbólumot, ahogy magára pillant. Fejjel lefelé és ebből a szögből ez teljesítmény, ám még így sem akkora, hogy az bármilyen információval is szolgáljon.
Már a becenévre reagál és fel is szakad benne az a bizonyos, szerinte tökéletesen jogos kérdés. Egészen mást vár azoktól az ajkaktól, mint amit végül kap, frusztráltan szusszan a csókba... és aztán lenyugszik. De legalábbis sikerül annyira elterelni a figyelmét, hogy a gondolatok ne akarjanak egymás farkába harapva rohamot indítani a fejében ő pedig hagyja, hogy egyszerűen csak egy kicsit jó legyen. Ez pedig a gyomorszájában tekergő hideg, idegen érzést is csillapítja egy pontig, ahol már elviselhetővé is válik.
- Mégis mit kezel. - Ez a kérdés már sokkal nyugodtabb tónusban szól, megnyalja a száját és hirtelen pokolian érzi mennyire szomjas.
- A mi? - Vonja össze a szemöldökét, lehunyja a szemét egy pillanatra, fél kézzel feldörgöl a homlokán és Elliot ekkor észreveheti, hogy a korábban örökösen hátán fészkelő sárkány ezúttal a jobb karjáig menekült, mintha annak még az ellentétes oldalán sem akarna lenni. Kivételesen még csak nem is harapós, nem füstöl, nem sziszeg, vagy alszik. Ezúttal lapít.
- Emlékszem, hogy otthon voltunk. Ágyban. Az mondtam, másnap este nem megy, mert uh... - Még rá sem fordul a gondolatmenet a megfelelő válaszra, már megfeszül a testében felhullámzó érzéstől. - Valami... van bennem. - Nyögi megint elvesztve a fókuszt a férfi felett, lepillant a gyomrára, mintha ugyan láthatná a kötés alatt mozogni azt a... bármi is legyen az?
Vidra. Emlékszik a patrónusra. Emlékszik arra is, kinek küldte.
Pillantása felrebben Elliotra és hagyja, hogy beletömje a csokit a szájába. Túl édes. Ez az első, ami eszébe jut, de amíg tele a szája, nem tud gondolkodni. Illetve beszélni, de valamiért összefügg pillanatnyilag a kettő. A szavakkal szinkronban néz végig rajta. Valamiért eddig csak a szemekre koncentrált, most pedig fókuszálnia kell, amíg visszaszokik a részletekre.
- Eléggé bejön. - Kinyúl oldalra, ujjai ráfonódnak a nyakkendőre, hogy közelebb húzza magához. - Pláne ez. - Milyen meglepő, hogy sikerült megint megtalálnia rajta azt, ami bármilyen szinten is béklyóra emlékeztet hm? Mi más is izgatná a fantáziáját annyira, hogy az elvonja a figyelmét a saját problémáitól... majdnem teljesen.
- O'Mara... pokoli szomjas vagyok.

Miért ilyen rohadtul törékeny? Csendesen bámultam rá, ahogy a könnyek végig folytak az arcomon. Nem akartam ilyennek látni, azt a nagy, erős Gabrielt akartam, aki ott állt mellettem a Palacsinta napon és átkarolt, hogy könnyebben lépjek… persze elve miatt voltak gondok… ugyebár. Igen, a szexre gondoltam, miközben ott feküdt ebben az állapotban. Szinte éreztem, ahogy pír ül ki az arcomra. Bassza meg, O’Mara… komolyan? Dugás? Ilyenkor? A hang rám förmedt és olyan kibaszottul igaza volt… ez nem volt helyes. Nagyon nem, miközben meggyógyítanom kéne.
– Mégis mit kezel.
Nyugalmat kellett erőltetnem magamra, hogy le tudjak ülni az ágy szélére. Finoman simítottam meg a karjait. Nem akartam neki még véletlenül sem fájdalmat okozni… láttam már ilyen rúnákat. Pontosan tudtam, hogy mire valók, csakhogy nem tudtam, miképpen történt. Ezért nem tudtam rá pontos választ adni… de ha átoksebről volt szó, nem éppen a legjobb volt. Már csak azért sem, mert mindössze a tűnteket tudta csökkenteni.
– Egy átoktól származó sebet, ami mélyen beleitta magát a testedbe. Valószínűleg azon a ponton próbálják kordába tartani, hogy ne áradjon szét mindenhol… – válaszoltam. Hozzá tehettem volna, hogy én ezeket kezelés nélkül szenvedtem el, úgy hogy közben nem voltak körülöttem gyógyítok. Amilyen átkot benyeltem, az ott dolgozott minden porcikámban, szép lassan várva, hogy kinyírjon. Talán ezért is vágytam arra, hogy valaki szeressen… lassú halál volt ez. Jó lett volna úgy végig csinálni, hogy valaki van velem, fogja a kezemet, nem csak ellök magától vagy egész egyszerűen elfordul. Kellett egy erős kéz… ez az erős kéz… Finoman érintettem az ujjait a gondolat közben. Imádtam, hogy kicsit érdes a bőre, hogy nem tökéletesen sima, mint az enyém. Beleborzongtam az érintésébe.
– A mi? – Lehunyta a szemét egy pillanatra. De én nem az arcát figyeltem, hanem a tetoválás helyváltoztatását. Bőven volt alkalmam az enyhén agresszív sárkányt megfigyelni a hátán, ami most valami furcsa módon a jobb karján volt. Az átok okozhatta… talán túl mélyen hatolt a testébe, a rúnák ellenére is.
– Emlékszem, hogy otthon voltunk. Ágyban. Az mondtam, másnap este nem megy, mert uh...
– Mi a baj? – Húzódtam közelebb hozzá még inkább, mintha az arcáról le tudnám olvasni, egész pontosan mi folyik a fejében. Segíteni akartam neki valahogy, finoman cirógatni végig az arcán… de ez kevés volt ahhoz, hogy megmentsem az életét attól, ami benne volt. Daniel sem tudta láthatóan megfelelően kezelni a dolgot. Ahhoz nem volt elég néhány rúna egy géztekercsen.
– Valami... van bennem. – Elfordult tőlem, a testére pillantott. Nem követtem egyelőre a tekintetét, csak odanyúltam az arcához, hogy visszafordítsam magam felé. Igen. Volt benne valami, valami nagyon veszélyes. Lényegében az is csoda volt, hogy ilyen állapotban volt. Én csak feküdtem, napokig… és ha Nat nincs. Talán túl sem élem.
Nem válaszoltam. Inkább csak egy darabka csokit préseltem az ajkai közé. Talán túl édes volt hirtelen, ha eddig nem volt magánál és nem evett semmit. Ahhoz azonban, hogy erős legyen és leküzdje az átkot muszáj volt enni. Hamarosan még egy csokit nyomtam a szájába. Enni kellett, cukrot kellett ennie. De közben egy pillanatra sem szakítottam el tőle a tekintetem. Azt akartam, hogy érezze, most itt vagyok… én vigyázok rá és nem ő rám.
– Eléggé bejön. – Az ujjai a nyakkendőre fonódtak, úgy húzott közelebb magához. – Pláne ez. – Egész közel kerültem a húzással az arcához. Finom csókot leheltem az ajkaira. Most nem akartam túlzásba esni, pedig folyton a gondolataim közé ékelődött, ahogy összesimultunk legutóbb.
– Megkötözhetnél vele, ha nem lennél itt… ilyen betegen… – Mondtam, szándékosan húzva az agyát. Nem akartam, hogy most visszasüppedjen ebbe az állapotba, mert ha fájdalmai is vannak, most harcolnia kellett. Ő elég erős volt ahhoz, hogy legyőzzön egy átkot. Tudtam, hogy képes rá… képesnek kell lenned rá, Gabriel.
– O’Mara… pokolian szomjas vagyok.
Gyorsan adtam neki még egy puszit, aztán a pult felé fordultam, hogy az ott várakozó kancsóból a mellette lévő műanyapohárba és azt tartottam felé.
– Meg tudod tartani?– kérdeztem, mert ha nem, akkor segítettem neki inni belőle. Tudom, milyen gyengének lenni, az én testemet sokkal könnyebben nyomták le az átkok. Először a hasamon lévő sebnél, aztán a Reagantől kapott heg… mindegyiknél megszenvedtem az életemért. Gabe legalább az öcsém kezei közt volt, aki nagyjából irányítható.
Vártam, hogy megigya a vizet, aztán a poharat visszatettem az éjjeli szekrényre.
– Főzni fogok neked egy erősítő szert. Ez az állapot nem maradhat így. Minél előbb talpra kell állnod, hogy velem lehess… – magyaráztam és benyúltam a papírtasakba, hogy kivegyem a Nutellát. Csak úgy megmutattam neki, hogy mit fog kapni mindjárt. – Egy ismerősöm szerint ez a világ egyik legjobb édessége. – Tettem hozzá és már tekertem is le a tetejét. Már majdnem tunkoltam is volna bele az ujjam, mikor megláttam azt a fém valami réteget a tetején. Kicsit zavartan pislogtam rá, majd finoman megbökdöstem.
– Ez meg mi a szar… – motyogtam, egy pillanatra elveszítve a fókuszt Gabe-ről. Túlságosan lefoglalt az a hülye üveg a fémcuccal a tetején, amiről fogalmam sem volt mi. Lehet, hogy valami lopásgátló riasztó... de hát simán elloptam. – A muglik miatt nem tudlak szexin etetni baszki… pedig azt akartam, hogy nyald le az ujjamról.

Elliot
2002. február 14.

Minden ember törékeny. Hús, vér és csontok, sebezhető és elpusztítható. Még akkor is, ha az ember tévesen abba a képbe ringatja magát, hogy Milton valóban nem más, csupán harci gépezet, amely a nem túl távoli jövőben bekövetkező apokalipszis napjáig menetel majd. Mert hogy ilyen képet kellene keltsen, hm? Hogy O'Mara nem ilyennek látja, annak valójában számos oka lehet és a mostani helyzet, nos... erősen alá is támasztja a képet.
A dugás gondolata olyasmi, amit sokkal egyszerűbben tudna kezelni, mint azt a tényt, hogy a férfi... elsírja magát.
Nem mintha nem tudna mit kezdeni a könnyekkel. Úgy általánosságban és azt leszámítva, hogy jellemzően soha senki nem tud mit kezdeni velük. De legyünk őszinték, ha az ember nem érti, mi történik körülötte és ilyen felvezetéssel lép be valaki hozzá, esélyesen van ok arra, hogy átgondolja az életét és nem csak azért, mert lepereg esetleg ha a halálán van.
- Hmh... - Hogy a simítás csillapítja-e a kezdeti nyomatékot, vagy maguk a szavak gondolkodtatják el, kérdéses. Néhány szívdobbanásig némán figyel csupán saját testének merőben... idegen reakcióira. Valaki számára, aki azért edzi magát napról-napra, hogy tökéletesen uralma alatt tartsa a saját testét, az ilyesfajta önálló életet élő átoksebek kimondottan... kellemetlenek.
Nem kell látnia ahhoz, hogy érzékelje mekkora kiterjedésű, ahogy nem kell a karjára sem néznie, hogy tisztában legyen a sárkány menekülésével. Mostanra O'Mara is észrevehette már, hogy az a dög rajta nem olyasmi, amit Milton önszántából hord saját magán. És legfőképp nem pozitív a mágia, ami pulzál belőle. Mégis eltörpül most ahhoz képest, ami az auror gyomorszájánál lüktet.
Az a sárkány már így is élősködött az álmain. A másik pedig... nem. Nem akar találgatni, hogy mit művel egészen pontosan, az orvosi szakvéleményt akarja hallani, mégpedig tegnapra.
Ujjai ráfonódnak a férfi simító kezére. Talán nem figyel rá eléggé ahhoz jelenleg, hogy kiolvassa belőle a vágyat, de ez még nem jelenti, hogy ne lenne meg rá a megfelelő tudatalatti reakció.
A visszaemlékezés nyilvánvalóan nem tesz jót a sérülésnek, mintha csak érzékelné, hogy újdonsült gazdája a titkai után kutakszik és azt megfelelő retorzióval is "honorálja".
Megfeszül az arcában egy izom, ahogy az állkapcsa keményen zár, mikor elvonják a figyelmét. Nem az a típus, aki ne nézne szembe a saját problémáival, ha arra van szükség, ám... nem mintha pillanatnyilag tudna segíteni saját magán.
Kettejük esete valószínűleg össze sem hasonlítható, ha Elliot kezelés nélkül élte végig a maga átokhegeit. Esélyesen esetében egy percig sem késlekedtek és azonnal ide szállították, a másik O'Mara pedig rögtön kezelésbe is vette a problémát. Még akkor is, ha az életveszély miatt egyelőre kénytelenek voltak ilyen megoldáshoz folyamodni. Ahogy Elliot maga felé fordítja Gabriel arcát, láthatja azokban a zöldekben, avagy inkább azok tág pupillától elkeskenyedett gyűrűjén, hogy nem. Valószínűleg nem a rúnaspirál és védkör az egyetlen, amivel próbálkoztak nála.
Kifejezetten válaszokat szeretne, rengeteg választ mondjuk csoki helyett, de pillanatnyilag sikerül betömni a száját és elterelni a figyelmét. A másodikat sem sikerül megúsznia, de valahol ezen a ponton eléri a cukortűréshatárt, mert állati gyorsan nyakkendőre fogja a témát inkább. A csók viszonzásra nyer az ajkain, de a reakció gyenge.
- Mennyi ideig kell itt lennem. - Nem hangzik kérdésnek, de mégis az, ujjai lecsúsznak a nyakkendőről szinkronban a puszival és amíg a férfi tölti a vizet, ő némileg feljebb tornázza magát. Van benne annyi, hogy ezúttal magába zárja a fájdalmas reakciókat, de ez még nem jelenti, hogy nem fordul fel a gyomrában az a két kis csoki, ahogy az átok megcsavarodik benne újra.
Merlin faszára...
- Mh. - Ez valószínűleg az igen, mert Gabriel kinyúl a pohárért és sikerül nem magára öntenie az első lendülettel ahogy a szájához emeli. Főzetek ide, vagy oda, az hogy képes kontroll alatt tartani magát ebben a helyzetben is kifejezetten az évek és a rutin kategória. Nem először van súlyos állapotban és nem is utoljára.
Gyakorlatilag egyben lenyeli a vizet és tartja a poharat a következőért. Aztán újra. A harmadiknál már csak a felét issza meg, mielőtt visszaadná, elégedett sóhajjal dől vissza a párnára. Kéne egy cigi.
- Nyugi Királylány. Gyorsan helyre jövök. - Ez nyilvánvalóan hazugság, de legalább a fehér fajta. Kinyúl oldalra, hogy megsimítsa a férfi karját, nagyjából ekkor látja meg, hogy mit tart a kezében.
Ha nem az átok, akkor O'Mara fogja kinyírni csokival, hm? Végül is. Ez is egy módja az Azkaban elkerülésének.
Miért érzi úgy, hogy Elliot most nem értékelné a poénkodást?
- Ezt. Kenyérre kell kenni. Vagy inkább pirítósra. - Igyekszik pókerarcot vágni a dologhoz, mert igen. Vannak olyan elvetemült emberek, akik kanállal tömik magukba. Gabriel pedig elvetemült bár a maga nemében, messze nem ennyire.
- Védőfólia. - Figyeli a műveletet, aztán egyszerűen csak kinyúl az üvegért.
- Hé O'Mara. - A mozdulat részeként teszi le az asztalra és fog rá a nyakkendőre újra, ezúttal nagyon kategorikusan lehúzva magához a férfit. - Csak mássz be mellém szépen, hm? Nem lesz semmi bajom. - Az az ágy nagyon távol áll attól, hogy kényelmes legyen kettejüknek, de arrébb húzódik annyira, hogy Elliot az oldalára fekve elférjen mellette. Ott legalább nincsenek rúnák, még ha amúgy könnyű dolga sem ha át akarja ölelni. Ez utóbbit azonban Milton megteszi helyette, ha hajlandó is volt befeküdni.
Lehunyja a szemét, amíg ujjai a férfi hátán játszanak és néhány percig egyszerűen csak csendben van, ha Elliot nem érzi úgy, hogy szólnia kell. Akkor azonban végül meglassul a mozdulat és megáll valahol középtájt, ahogy a zöldek lassan felnyílnak.
- Elliot. Hol vannak a kutyáim?

Milton más volt. Határozottan más, mint a korábbi kapcsolataim… mintha a kezdetektől fogva lett volna közöttünk valami kapocs, ami ellen küzdenem is kellett az adott helyzetben. Eleinte leginkább hisztivel, aztán már normálisan szóban. Hiába vágytam az érintését, én tényleg hűséges akartam maradni, amennyire lehetett egy ilyen helyzetben. De valahogy a sors mégis úgy hozta, hogy egymásra találhassunk. Csak pár napja történt, nem számoltam olyan tényezőkkel, hogy máris fennáll a veszélye, hogy elveszíthetem.
Fájdalmasan hasított belém a felismerés, hogy bár fejben mindig is egy félisten erejét tulajdonítottam neki, sebezhető. Mégis úgy éreztem, most ezzel együtt csak még jobban imádom… tenni akartam érte valamit, megragadni az erőt, ami elszökött a testéből és visszaszuszakolni bele, hogy megint ott álljon velem szemben, felkapjon, ha úgy tetszik, öleljen azokkal az izmos karokkal. Szükségem volt rá. Ő volt az egyetlen, aki az elmúlt napokban ki tudott rángatni a sötétségből, amibe akaratlanul is süllyedtem vissza, felidézve mindazt, ami a válásom után volt. Talán az a seb még mindig ott tátongott a szívemen, esetleg újabb szökött mellé, addig kínozva, míg nem fájt eléggé. Gabriel volt a gyógyír. Más nem kellett.
Maradj életben nekem zöldszem… maradj életben… Ezzel az üzenettel pillantottam rá, ahogy elváltak az ajkaim az övéitől. Az a zöld tekintet jelentette a fényt abban a végtelen sötétben, ami bennem lakott. Utat mutatott valami felé, ami most még homályos, de nagyon vágyott volt… nem engedhettem kihunyni. Daniel sem engedhette kihunyni – még ha ő nem is tudott semmiről.
– Mennyi ideig kell itt lennem.
Közben az ujjaim már a kancsóra fonódtak. A víz finoman csordogált a pohárba, s éreztem, ahogy az érintései szépen lesiklanak a nyakkendőről. Beleborzongtam, hogy egy pillanatra nem éreztem a testét, csupán az illata, a lélegzetéknek a hangja maradt. Talán túlzottan is hevesek voltak még közöttünk a testi vágyak, ezért vágytam minden pillanatban érezni magamon a bőre melegségét… de nem számított. Ettől függetlenül nem csak a szex érdekelt vele, az csupán egy kifejezése volt annak a forró szenvedélynek, amit ő váltott ki belőlem a puszta létezésével.
– Nem tudom. Nem sokáig, ha rajtam múlik. – Válaszoltam egyszerűen. Vajon sejtette, hogy azonnal felkapnám és hazavinném magamhoz, hogy én ápoljam? Daniel persze biztosan nem engedné, csak közölné megint, hogy milyen rohadt felelőtlen vagyok, vagy kérdőre vonna, minek ugrálok megint be egyik kapcsolatból a másikba. „Gondolkodj már, Elliot!” Hányszor mondta ezt. Hányszor volt dühös, amiért nekem volt kapcsolatom, neki meg nem… gyűlölt érte és talán meg is érdemeltem. Kettőnk közül én voltam az instabil, a gyerekes, az aki egy „senki” – pillantottam le a csuklómon lévő hegre, ahogy letettem a kancsót –, mégis én kaptam meg azt, amit akartam az érzelmek terén… ő meg egyedül volt egy gyerekkel.
– Azt akarom, hogy velem legyél, Gabriel. – Tettem hozzá és újra emeltem a kancsót, mikor felém tartotta a szinte azonnal kiürülő poharat. Talán csak vele nem voltam senki… mert neki számítottam. Ezen agyaltam miközben harmadjára is kitöltötte neki a vizet. A félig üres poharat visszatettem a kis éjjeliszekrényre. Ezután nyúltam csupán a Nutelláért. Ha más nem, hát ez biztosan helyre hozza őt egy kicsikét… ahogy mondani szoktam, a cukor és az alkohol mindenre gyógyír. Utóbbit mégsem tömhettem belé, miközben megvolt az esélye, hogy az öcsém belép azon az ajtón. Le is fejezne…
– Nyugi Királylány. Gyorsan helyre jövök.
Na persze. Ne keménykedj. – Nem válaszoltam, csak hümmögtem egyet. Lekötött, hogy azt a mugli vacakot megpróbáljam kinyitni. Ezek miért zárnak be mindent úgy, hogy az embernek nagyjából kirobbantania kelljen a csomagolásból a kaját? Igen, csipszek, gabonapehely… gumicukor. Volt már szerencsém mindenhez is.
– Ezt. Kenyérre kell kenni. Vagy inkább pirítósra.
Fintorogtam egyet.
– Fúj… elég barbár dolognak hangzik. Legalább annyira, mint a lekváros kenyér. – Közöltem szinte sokkalva az elhangzottaktól. Nem lepett meg, hogy Gabe tudja mi ez, számos mugli dologban, például a mészárolós videóizékben is sokkal tapasztaltabb volt nálam. Én csak azt tudtam, hogyan maradjak távol a kütyüiktől, de hogy mire jók, arról gőzöm sem volt… kivéve a pezsgős vizet… vagy fürdőt… vagy mi volt az, amit Forest Tengerszembe vásárolt, hogy aztán beleerőszakoljon.
A körmömmel bökdöstem a fémvalamit. Furcsa volt, mintha megfeszülne és robbanni készülne. Erre pedig végképp nem volt szükség úgy, hogy amúgy sincsen mindenki teljesen jól.
– Védőfólia. – Magyarázta, bár nekem a védő részén kívül semmit sem mondott a dolog. Fólia. Az meg mi? Felvontam a szemöldököm és úgy pillantottam rá. Könnyedén vehette ki a kezemből a kis üveget. Ez nem volt olyan nehéz méretét tekintve, hogy most esetleg megterhelje.
– Hé O’Mara. – Az üveg az asztalon landolt, az ujjai meg a nyakkendőre szorultak megint. Sóhajtottam egyet, mert olyan szexi volt még így sérülten is, ahogy húzott maga felé. – Csak mássz be mellém szépen, hm? Nem lesz semmi bajom.
Elhúztam a számat egy rövidke mosolyora, ahogy dőltem mellé finom csókot leheltem valahova a kötés felé. Megnyugtató volt az ajkaim alatt éreznem a bőrét rövid időre is. Még most is meleg volt annyira, hogy megnyugtasson: tényleg jobban lesz.
– Veszélyes ilyen közel vonnod magadhoz… – Bújtam oda mellé, a fejemet a vállára biccentettem, még egy csókot nyomva a nyakára, beszívva az illatát, amibe kicsit belekeveredett a Mungóra jellemző fertőtlenítős bűz. A kezem nem a hasán, hanem lejjebb, éppen ott pihent meg. A lábam pedig csak rásimult az övére. Napok óta nem voltunk ilyen közel egymáshoz.
Kiélveztem a pillanatnyi csendet, ami megült közöttünk. Csak élveztem a meleget a tenyerem alatt, a légzésének a hangját. Ez mind-mind tovább erősítette bennem a nyugalmat, hogy jó lesz. Talán megsérült, talán összetörték és még fel kell állnia belőle, de elég erős hozzá. Ki fogja bírni, O’Mara… – A hang mordult bennem, én pedig összerezzentem. Az érintése a hátamon gyengéd volt, kellemes és nagyon is szükséges.
– Ha valaki hozzád ér még egyszer, megölöm. – Suttogtam, még ha sejtettem is, hogy ez a kijelentés veszélyes a közelében. Nem érdekelt ezúttal mit szűr le belőle, más kötött le. A sérülés, amit a kötés fedett le, ugyanis ilyen közelről még erősebben éreztem az átok lüktetését, beszívtam magamba, hagyva, hogy az ereimben lüktessen végig. Így részt vállalhattam abból, amit el kellett viselnie, talán enyhítve a terheit… nekem nem fájt, nekem ez a részem volt. Annyi átok dolgozott bennem, hogy ez csak ráadás volt. Nem kínzott meg.
– Elliot. Hol vannak a kutyáim?
– Nem tudom… kiderítem… – suttogtam, simítva odalent picit, a lábammal pedig mind jobban kulcsoltam át az övéit. – Biztos vagyok benne, hogy valaki vigyáz rájuk. – Tettem hozzá, hogy megnyugtassam. Csak add ide, zöldszem, ami fáj… Lehunytam picit a szememet, hogy átérezzem a testéből lüktető negatív energiákat… persze lett volna más módja, hogy még inkább átadja, de nem voltam benne biztos, hogy ahhoz megfelelő állapotban van. Pedig imádtam volna, ha úgy ér hozzám megint.
– Arra sem emlékszel, hogy mindegyik kutya veled volt-e?– kérdeztem halkan.

Elliot
2002. február 14.
16+

Mondhatná, hogy esetében is, ám... ez nem igaz. Egyetlen házasságot leszámítva Milton egyszerűen csak nem rendelkezik korábbi kapcsolatokkal. Az alapvető szükségletek kiélésén túl soha nem volt igénye másra valójában és éppen ezért nem is kellene, hogy bármi fogalma legyen arról, mi az amire O'Marának szüksége van. Hogy mit kellene tudjon nyújtani egy valamirevaló kapcsolatban egyáltalán.
Ám Gabriel nem egy ostoba ember. Nem véletlenül volt affinitása a kriminálpszichológiára, vagy a legilimenciára és annak változatos formáira egyenesen. Egyszerűen csak érzéke van az emberekhez akkor is - avagy éppen azért -, mert ő maga érzelmileg rendkívül zárkózott típus.
Bámulatos, ezt mennyire képtelen megmutatni Elliotnak valójában. Meglehet nem nyilvánvaló az első perctől fogva, hogy hatással van rá, ám a bájital után aligha lehetett bármilyen kétség, még ha az auror maga nem is tudhatta, hogy az legmélyebb vágyát hivatott kiforgatni belőle, nem pedig pusztán annyit, hogy álljon a farka, hm?
Mostanra aligha számít. Nem mintha titkolnia kellene előle bármit is, nyílt kártyákkal játszik a Cukormáz konyhai afférja óta és valójában nem hazudott az első találkozásnál sem, még ha a leadott információkat súlyosan vissza is fogta előle.
Nem. Gabriel egészen máshogy építi fel a maga érzelmi világát, mint Elliot teszi. Nem képes arra az azonnali rózsaszín szerelmi kábulatra, ami leígéri a csillagokat az égből az első három hónapban. De megvan benne a potenciál, hogy boldoggá tegyen egy életen át.
Ami most benne van... az egy megszállottság. Az a lény, ami O'Mara egy szükséges dolog. Egy célpont. Egy feladat. Egy nagyon régóta megnyitott és máig lezáratlan ügy. Valami, ami foglalkoztatja reggel, délben és este és amit felzabál belőle a most karján lapuló sárkány minden egyes éjszaka, amikor álmodnia kellene. Valami, amit elkezdett embernek tekinteni és ami sokkal több szükséget hozott elő belőle néhány nap leforgása alatt, mint amit ő maga lehetségesnek gondolt. Valami, ami most itt ül mellette és... egyszerűen csak nem zavarja, hogy gyengének látja.
Kellene, hogy zavarja. Hogy nem teszi, egyet jelent azzal, hogy túl sokat enged meg neki saját magával kapcsolatban, ám. Ki más dönthetne arról mi a túl sok, ha nem ő maga?
Akarja ezt. Kiélvezni legalább addig, ameddig tart.
- Akkor múljon rajtad, O'Mara. - Az ő válasza éppolyan egyszerű. Mindegy hogyan, oldja meg, ha erre valóban van kapacitása. Nagyon sokat képes elviselni azért, hogy ismét kontroll alatt tudhassa a saját testét mert ez... ez, legyen bármi is ami a szervei között csavarog mint valami fekete métely, nem olyasmi, aminek időt, teret, energiát és mágiát óhajt adni, nem.
Nem válaszol, egyszerűen csak iszik, mert az előbbi vággyal kommunikál a víz hűvöse, ami képes ellentartani annak a forrongó érzésnek a gyomrában. Nincs tudatában valójában, hogy lázas minden csillapítón túl is és a szervezete szinte forr belülről a folyamatos küzdelemtől, de Elliot tudhatja a csókok nyomán, vagy abból ahogy az arcát érintette.
- Volt egy homályos sejtelmem a dologról, Mr. Milton. - Ahhoz a pókerarchoz jobban illik a hideg pillantás, mint most a zöldek lázas fénye, de a tónus amúgyis elárulja. Igen, hallotta. Igen, szórakoztatónak találja. Igen, egy pár percig elmerengett rajta, mégis hány év, hónap eshetett ki, ha az esküvőre sem emlékszik.
Az alkoholt egyébként nagyra értékelné. A cigit is. És Metzgert egyébiránt, mert biztos benne, hogy a dögje már hosszasan kifaggatta a dokit a problémáról, bár... lehet nem az ő előadásában akarja végighallgatni.
Rendben. A profizmust azért nem vitathatja el tőle, van az a szituáció amiben képes komoly hangot megütni. Elég ideje ismeri ahhoz, hogy pusztán ennyiből tökéletesen tisztában legyen vele, milyen állapotban van valójában.
- Az. - Ért egyet biccentve és legalább ez a mozdulat nem jár fájdalommal. Vannak még csodák. Történetesen egyébként egyetért a lekvároskenyér kérdéskörében is, egyik sem a kedvence és nem csak azért, mert mindkettő édes mint a bűn. És átkozottul ragad.
A felvillanó pillantásnak - ha érti is mire vonatkozik -, nem ad választ, egyszerűen csak kinyúl érte. Tisztában van vele, mire van szüksége és az nagyon nem a nutella.
- Melyikünkre? - Gondterhelten ráncolja egy pillanatra a homlokát. De hacsak nem saját magát igazolja vissza O'Mara, akkor szimplán ignorálja a problémát és a tincsek közé csókol épp csak a mélyre került érintésre lassul meg kicsit a mozdulat és időzik el rajta. Be van takarva, de az anyag elég vékony rajta, hogy érzékelje az az érintés a meztelenség tényét. Annyira nem lehet meglepő. Mint auror, potenciálisan sok mágikus dolgot hord magánál és biztosra mentek, hogy az égvilágon semmi ne zavarhasson be a rúnáknak. Vagy ingerelje az átkot egyenesen.
Hunyt szemekkel élvezi a csendet, s végül csak arra a suttogásra nyílnak fel a zöldek. Nem pillant le rá, de a szavak megragadnak benne. Nem a fenyegetés maga, ami megteszi a hatását. Az a tény, hogy elhiszi neki. Hogy meg sem kérdőjelezi egyáltalán, megtörténhet-e valóban. Tudja, hogy igen.
- Nem akarom, hogy értem ölj, Elliot. - Az a kijelentés nem suttogásként érkezik, nagyon is határozott kitétel jelenleg még akkor is, ha a mély, érdes hang csendes marad. Számára nem minősül szerelmi vallomásnak, ha öl érte. Az ugyanis valami, amivel kettejük kapcsolatát veszélyezteti, mert döntési kényszerhelyzetet állít elő.
Néha egy kapcsolat nem azon múlik, mit tenne meg az egyik fél a másikért. Néha az a kérdés, mit nem tesz meg valaki a kedvéért.
Talán éppen Elliot képessége teszi az elszívásra, hogy a saját gondolatai képesek elszakadni az önző szenvedés mocsarától és immár szerteágazik annyira, hogy élő árnyékai után nyúljon, akiknek a hiány mostanra kategorikusan érzékelhető.
- Mh... - Lehunyja a szemét a simogatásra. Egyszerűen csak... nem tud nem reagálni rá. Még ebben az állapotban sem.
- Tudnak vigyázni magukra, nem ez a probléma. - A probléma az, hogy nem tudja, élnek-e egyáltalán. És ez a gondolat aggasztó... eléggé ahhoz, hogy el akarja terelni a figyelmét és a hozzá simuló test történetesen... felettébb alkalmas erre.
- Nem. - Ezúttal meg sem próbál visszaemlékezni inkább, bár olyan ez, mint a ne gondolj az elefántra szlogen. Ahogy az utasítás megszületik, másra sem gondolna hirtelen. Előbb fog rá a férfi csuklójára, semmint, hogy ez bekövetkezne, a következő mozdulattal pedig bevezeti a takaró alá. Ha simogatni akarja, hát véletlenül se csak szemérmesen tegye.
- De kétlem. - Folytatja töretlen gondolatmenettel. - Ahhoz legalább háborús állapotoknak kellett volna uralkodnia.

– Akkor múljon rajtad, O'Mara.
Milton válasza egyszerű és egyértelmű volt. A Mungón kívül akart lenni, én pedig meg akartam ezt adni neki. Daniel tudhatta, hogy van tehetségem és tapasztalatom a gyógyításban, talán olyan mértékű is, amit egy medimágus megirigyelhet. Magabiztos voltam, hiszen életben tartottam magamat ennél rosszabb helyzetekben is… s életben tartottam Natot is, mikor az apám annyi átkot küldött rá, hogy járni sem tudott. Én ott voltam és megmentettem a főzeteimmel. És most Miltont akartam megmenteni.
Tudtam, hogy a testem minden mágiát, ami kellően rossz elnyel. Olyan volt, mint a tőr, amivel megszúrtak Egyiptomban. Talán átvettem az erejét, mert ahogy az magába szívta a véremet, én úgy szívtam magamba a sötét erőket. Elbírtam, nem rángatott már elő belőlem új árnyakat, legfeljebb a régebbieket bolygatta meg.
– Volt egy homályos sejtelmem a dologról, Mr. Milton. – A megszólításra elvigyorodtam. Tetszett, hogy hallotta és hogy kimondja… ám pont ez a név kellett volna ahhoz, hogy ténylegesen kivihessem innen. Csakhogy Daniel O’Mara, az osztály gyógyítója éppenséggel ismert. Nem bízhattam másban, mint abban a testbéri szeretetben, ami valaha közöttünk húzódott. Daniel meggyűlölt, egyszerre volt féltékeny és védelmező. Ez utóbbi a család többi tagjára vonatkozott: óvni akarta Ambert, óvni akarta Deant és saját magát. Nagyon is igaza volt.
– Akkor tudod, hogy rám bízhatod magad, Mr. Milton… – Érintettem meg hüvelyujjammal az ajkait, finoman simítva, kicsit szétnyitva őket. Imádtam az érintését, hiába volt most a sérülés okozta láztól forró a teste. Még így is tökéletes volt. Csak engedd, hogy elvegyem kicsit, amit magadban hordasz… Próbáltam koncentrálni, engedni, hogy minden, ami benne lüktet, most bennem lüktessen.
Ahogy mellé feküdtem, éreztem, ahogy az ereimben halad végig a sötét valami. Talán túlzottan erőteljesen nyeltem egyet az első löketnél. Egyértelmű volt, hogy ez a sérülés rendkívül súlyos, olyan átok találhatta meg, amit éppen csak ő volt képes túlélni. Ha pedig nem teszünk ellene, hát szép lassan biztosan kicsinálja. Ezt nem engedhettem. Hagytam, hogy még több jöjjön át belőle belém.
– Melyikünkre? – kérdezte, de nem válaszoltam. Tudta a választ, én is tudtam… a veszély mindig is rám lelselkedett. Ő volt a ragadozó, én pedig az űzött vad, akit lényegében megszerzett magának, most pedig úgy játszott el velem, ahogyan csak akart. Az illata megőrjített, az érintése, ahogy ajkai a sötét tincsek közé csókoltak. Az egész pillanat tökéletes volt a maga nemében. Nem akartam, hogy véget érjen.
– Nem akarom, hogy értem ölj, Elliot. – A válasz oka egyértelmű volt. Tudtam, mit beszéltünk a konyhában, tisztán emlékeztem rá… és sejtettem, hogy képes lenne ellenem dönteni egy olyan helyzetben. Csakhogy az én életem nem ért annyit, mint az övé… csak úgy, ha benne volt ő maga is.
– Nem érted. Értünk. – Javítottam ki, de nem erősködtem tovább a témában. Pontosan tudhatta, mire gondolok, nem rejtegettem előtte semmiféle érzést vagy gondolatot azóta, hogy összebújtunk a konyhában történtek után. Talán siettem, de azért siettem, mert harminchárom éves vagyok, maholnap harmincnégy. Egész egyszerűen szükségem volt arra a biztos pontra, ami Milton volt teljes életnagyságban.
A simogatás nem állt le. Még akkor sem, amikor szóba kerültek a kutyák. Talán nem kellett volna, de részemről ez is a törődés egyik formája volt.
– Tudnak vigyázni magukra, nem ez a probléma.
Válasz helyett finom, csitított susogás hagyta el az ajkaimat. Biztos voltam benne, hogy a kutyáinak semmi baja nem esett. Nem is tudom miért… olyanok voltak, mint ő, valahol a részei voltak a falkának, aminek a vezetője Gabriel volt. Egyszerűen csak minden porcikám azt súgta, ahogy az ereim mind jobban megteltek a sötét mágiával, hogy az állatokkal tökéletesen rendben van minden.
– Ne aggódj értük… biztosan jól vannak. Majd megkérdezzük Danieltől, ha esetleg előkerül… bár örülnék, ha az nem most lenne. – Olyan természetesen mondtam ki a medimágus nevét, mintha Gabe-nek tudnia kéne, hogy az öcsémről van szó. Nem tudhatta, nem beszéltük meg, de talán nem is számított annyira ebből a szempontból.
– Nem. – Sejthettem volna, hogy erre sem emlékszik.. még csak rákérdezni sem kellett volna. Ennek ellenére mégis muszáj volt puhatolóznom. Nem értettem, mi történt, pontosan mi és mennyi esett ki neki. A palacsintázásra nem emlékezett, pedig olyan kedvesen bújtam hozzá… meghát élveztem is az andalgást. Ne szállj el a nyáltól, O’Mara… – A hang figyelmes volt, mint mindig.
A nagy gondolkodásban éppen csak arra lettem figyelmes, ahogy ráfogott a csuklómra s behúzta a takaró alá. Eddig is sejtettem, hogy meztelen alatta, olyan tökéletesen rajozolódott ki a vékony anyago minden porcikája… de a bőrt közvetlenül érinteni olyan volt, mint egy rég beteljesületlen mámor.
– De kétlem. – Folytatta aztán, miközben rámarkoltam az anyag alatt. Már nem csak simogattam, a kezem vadul, ritmusosan járt a takaró rejtekében… nem mintha nem lett volna amúgy totál szembetűnő. Én ugyanis odapillantottam és tökéletesen elvoltam ezzel a látvánnyal. Eddigre a teste megnyugodhatott az átoktól, amennyit átvettem tőle átmenetileg. – Ahhoz legalább háborús állapotoknak kellett volna uralkodnia.
Egy nyögés kíséretében bólintottam az információra, tudván, hogyha itt most végzek és elküld az öcsém, meg kell keresnem a kutyáit. Legalább ellenőrizni, hogy minden rendben van-e velük.
A kezem nem pihent, de az oldalához dörögöltem magamat csípőből. Talán a láz, talán minden más is, de fokozta a bennem tomboló forróságot. Akartam, mindennél jobban akartam… csakhogy nem valószínű, hogy ennél jobban szabad volt.
– Meggyógyítalak zöldszem… – Leheltem forrón a nyakába, és kihúztam a tenyerem a takaró alól, hogy végig nyaljak rajta, kicsit érezve az izét, majd vissza dugjam és síkosabban kezdjem kényeztetni őt.

Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás

Nem feltétlenül akar a Mungón kívül lenni. Működőképes akar lenni és ezt a lehető leggyorsabban. Ha ezt elérni Elliotnak van nagyobb potenciálja, akkor igen, bármikor viheti innen és egyetlen percig sem fog ellenkezni. Más lenne a helyzet, ha tisztában lenne azzal a ténnyel, hogy a férfi egyszerűen csak elnyeli belőle a negatív mágiát, még ha ebben a koncepcióban az "egyszerű", mint olyan kulcsszavakban sem létezhet. Ezesetben ugyanis egészen biztosan nem tűrné meg a maga közelében egészen addig, amíg a mocsok benne nem csitul annyira, hogy ne nyelje belőle ha kell, ha nem. Egy dolog a közös terhek viselése és egy másik jóformán átvenni tőle a problémát...
Még ha Elliot amúgy érzékelheti ki, hogy az a sötétség ott a gyomorszájánál, ami lelkes mocsadékként próbálja kaparni magát a szíve felé, meglehetősen ragaszkodó fajta is. Tompítani talán valóban tud rajta, amíg ennyire közel van hozzá, ám egyáltalán nincs biztosíték arra, hogy ha kimozdul a közeléből, nem cuppan vissza a sötét mágia pontosan oda, ahonnan jött. Pláne, ha megérzi a gazdatest megőrzési vágyát, hm?
Amiről nem tud azonban, az egyelőre nem is fáj és nem is tud tenni ellene.
Vannak bizonyos reflexek, amiket nem vetkőz le akkor sem, ha még nincs abban a stádiumban. Az hogy a vigyort vigyorral jutalmazza, vagy hogy az ajkához érve ösztönösen nyal az ujjára, történetesen pontosan ilyen.
Mentségére szóljon, valóban nem érzékeli, hogy mi történik. Ilyen mélységig még nincs ráhangolódva a testébe injektált parazitális, emésztő sötétségre és nem is fog gyanút az első reakciótól, még ha merengő figyelme meg is áll a férfi feje búbján.
Természetesnek veszi, hogy egyszerűen csak... könnyebb az emberi kontakttól, attól a ténytől, hogy elpihenhet kicsit és az égvilágon semmit nem kell tennie azon túl, hogy kommunikál vele és hagyja elvonni a figyelmét. Mert ez így most tökéletesen megfelel.
Akkor is, ha nem tetszik a csendje és valóban választ várna arra a kérdésre. Kellene, hogy mélyebben boncolgassa a témát, de ő sem teljesen önzetlen és pillanatnyilag úgy érzi, hogy kiérdemelte.
Ezzel a pillanattal valójában nagyon sok probléma van. A Mungó. Az átok. Otthon a saját ágyában sokkal szívesebben csinálná, de ez még nem jelenti, hogy ne tudná kiélvezni most is a helyzetet a lehetőségekhez mérten.
- Sem. - Közli igenis ragaszkodva a témához, ha nem is áll le hosszabban vitatkozni vele. Pontosan érti, mire gondol. De ez a munkája. A teste minden pontjára felmázolták már az évek a maguk hegtérképét, melyen lekövethető minden egyes mozzanat. Nem kell naplót vezetnie, elég végigvezetni az ujjait és tudja mi, mikor, miért, honnan és kitől származik, milyen előzmények vezettek odáig és milyen lecsengése lett végül. Sosem élt nyugodt életet és valószínűleg erőszakos halált is hal majd egy nem túl szép napon. Szóval igen. Újra és újra hozzá fognak érni úgy, ahogy Elliotnak nem fog tetszeni és nem mészárolhat halomra mindenkit, aki megteszi, különben újra és újra ő maga válik azzá a bizonyos munkává. Nem éppen ez az, amit elkerülnie kéne?
Elliot siet. Túlságosan is, holott Gabriel maga sem különösebben lassú a témában. Maximum a beteljesülési igény mértéke eltérő kettejük között annak ellenére, hogy idősebb nála. Ki tudja. Talán a probléma forrása ott keresendő, hogy Gabriel a saját személyét nem teszi függővé egy kapcsolattól, ám ezt a személyiséget képes mégis beleadni maradéktalanul. Legyen az jó, vagy rossz éppenséggel? Ki tudja. Elliot még soha nem látta a rosszabbik oldalát, ahogy valójában ő sem fordítva.
Nos... egyszer mindkettőnek eljön az ideje, hm?
Nem most. Nem ezen az ágyon legalábbis, amit kimondottan nem arra terveztek bár, hogy nyílt szexuális utazásokat küldjenek benne takaró fölé, vagy alá nagyon is fizikális módszerrel, de erre nyilvánvalóan igény van.
- Őszintén, csodálom, hogy még nincs itt. - Folytatja rezzenéstelenül, mintha tudná, hogy az öccséről van szó. Nyilvánvalóan tudja mostanra. Valahol félúton összeállt a kép, honnan volt ismerős, miért ismételgették folyton, hogy O'Mara itt van, mikor nem is volt éppen... nyilván mert kettő van belőle. Innentől már nem nehéz összerakni a képletet, ugye.
Valójában mostanra Elliot érzékelheti, hogy az a töménytelen gonosz, amit magába szív belőle mintha... egy intelligens, élő és ösztöni létforma lenne, amely önvédelmi reflexekkel rendelkezik. Ha húzni akarják, jobban kapaszkodik és mélyebbre fúrja magát. Ha bezárják, feszegeti a határokat. Ha emlékezni akar rá, hogyan szerezte, kínt okoz, hogy ne jusson közelebb semmiféle megoldókulcshoz, holott... ilyen mértékű átoksebeknél az jóformán hasztalan. Ki tudja azonban? A megértés talán csillapíthatná, mert minden szörnyeteg csak addig vad, amíg az értő kezek meg nem szelídítik és be nem parancsolják az ágy alá.
Elakad benne a lélegzet, ahogy rámarkol, elégedett hümmögése nem illik valójában a témához, de ez még nem gátolja meg, hogy folytassa a megkezdett mondatot. Abban már igen, hogy újakat találjon ki, a gondolatmenet a vérével együtt csordul ölbe, az átok pedig gyanakvón követi az útját, ha fel is kenődik végül a rúnák utálatos falain.
Nem igazán tud tenni az alapvető reflexekkel szemben. Saját nyögéseibe keveredik az élvezet és a fájdalom sziszegős kombinációja, ahogy hasfala újra és újra befeszül az öléből szétfutó ingerektől. Alapvetően... nincsenek benne mazochista hajlamok, de pillanatnyilag nagyon is igényli azt a stresszlevezetést és kristálytisztán tudja, hogy a fájdalmat viszonylag hamar dominálja az élvezet, ahogy felülkerekedik rajta pontról-pontra átdolgozva a testében dolgozó lázat szenvedéllyé. Ami pillanatnyilag rendkívül önző tőle, de néha kell, hogy az ember az legyen.
- O'Mara... - Rásimít az arcára és maga felé fordítja, Elliot pedig szemsarokból láthatja, ahogy a karjára menekült sárkány elégedetten pihenteti meg a fejét a férfi vállán. Neki is megkönnyebbülés, hogy az az idegen mocsok nem felé araszol szüntelen, bár volt idő, amikor ő sem volt több valami idegen, elviselhetetlen szörnyetegnél. Amelynek mára neve is van.
A dörgölőzéssel szinkronban csókolja meg, ebben a gesztusban adja át azt a szenvedélyességet, amit testben most egész biztosan képtelen lenne, még ha nyilvánvalóan akar is. Szinte már rituálé, hogy a szájára harap, mielőtt eresztené, elégedetlenül szusszan, ahogy ugyanezt megteszi Elliot is ölben, csak hogy aztán ráfüggjön az a pillantás a nyalásra.
Hosszan és mélyen mordul, ahogy visszatér rá a keze, a nyállal kevert asszociáció azonnali, a csípője pedig belemozdul a markába és nem. Abból a fájdalmas nyögésből ítélve ez nem valami amit csinálnia kellene.
A következő csókban fullad el a reakció, lekóstolja a saját ízét a szájáról, csak hogy végül az állára fogjon.
- Elliot. - Ha már egyszer önző, nos. - A szádat akarom. - Szeretne mocskosul az lenni.

Önzőség lett volna visszavágni és erősködni, hogy már pedig nem hagyom bántani… de én kibaszottul önző voltam, mégha ennek az ára az is volt, hogy Milton bedug az Azkabanba. Ha már úgy alakulna, úgysem számítana semmi. Az sem, hogy dementorok csócsálják a lelkem, ami valójában fekete, értéktelen vacak. De ez Gabriel nem tudta, én pedig nem tártam még fel neki annyit magamból, hogy értse, nem mindig egy energiabomba vagyok, aki berobban az életébe. Talán csak egy szeletét látta annak a mélyen szunnyadó valaminek, ami megkeserítette a nyaramat s amit azt hittem, a szalaggal együtt magam mögött hagytam. Nem volt így, ugyanúgy ott volt, csak éppen szunnyadt minden mögé kerülve, ami jelenleg szép és jó volt. Augusztus óta nem lüktetett fel bennem az a sötétség… egyszerűen nem engedtem neki utat, de tudtam, éreztem, láttam, hogy ott van mindennek a hátterében. Kellettek a zöld szemek, akkor is, ha csillogásuk hideg, tartozkodó volt. Kellett a fény.
Nem. Nem volt helyes, amit vele tettem egy ispotály falai között. Csakhogy nem érdekelt, rohadtul nem érdekelt, miközben minden porcikám azon dolgozott, hogy könnyítsek mindazon, ami benne dolgozik. Talán pillanatnyi volt, de a lázas testre ráfért a megkönnyebbülés rövid időre is. A szex – akármilyen formában is – egyszerre tűnt szórakozásnak és eszköznek a gyógyításához… a felszabadításhoz, amit meg akartam neki adni, míg itt vagyok. Éreztem, ahogy minden simítással és bújással az a sötétség átvándorol az én testembe, kicsit megkavarva a magam sötétségét. Kegyetlen volt, erős, arra szánták, hogy hosszan kínozza meg az áldozatot. Sok ilyen érte a testemet… kétségtelenül mindegyik el is érte a hatását.
– Őszintén, csodálom, hogy még nincs itt.
Hümmögtem egyet. Talán összeállt neki a kép, talán hallotta a vezetéknevét… vagy csak kiszúrt valami hasonlóságot, amit én magam sosem vettem észre. Daniel ízig-vérig O’Mara volt. Vörös haj, szeplők, világos szem, magas, erős alkat. Én viszont Lee és Rowle keverék voltam. A termetem egészen közelített apámét, a vállaim viszonylag szélesek voltak a sovány alkathoz képest… de a szemeim, az ajkaim, a hajam, sőt az egész arcformám mind-mind anyám öröksége volt. Daniellel semmiféle hasonlóságot nem láttam magunkban. Már-már annyira, hogy megkérdeztem anyámat, hogy Daniel a vérszerinti testvérem-e, persze akkor még gyerek voltam és elnézték.
– Tuti valamin fontoskodik…
A sötét erő élt. Élt, ahogy belém hatolt, szinte végig csiklandozott minden olyan dolgot, amit elnyomtam magamban. Egy-két fájó képet meg is próbált felvillantani, de túl erős voltam ahhoz, hogy megtörjön. Megtanultam a nyáron. Sokféle mágia van, de én erősebb vagyok mindegyiknél… ha valamit akarok, azt lenyomom. Legalábbis ebben a hitben szerettem volna élni.
Az érintések határozottak, kényeztetők voltak. A látvány még takarón keresztül is felperzselt bennem ezer meg ezer vágyat. Ez nem rólam szólt, hiába dörgölőztem újra és újra csípőből az oldalához és éreztem a bizsergést… most neki akartam jót. A testem még is ösztönből mozdul újra, ahogy ujjaim megfeszültek rajta odalent még hatékonyabban simítva őt. Tudtam, hogy megfeszülnek az izmai és talán fáj neki, de a fájdalom legyőzhető… s most a kettőnk szenvedélye volt ennek a szent eszköze. Szent… hogyne… – A hang gúnyosan csendült, de elnyomtam magamban.
– O’Mara… – Éreztem, ahogy rásimít az arcomra. Kicsit felnéztem rá, látva a szemem sarkából a sárkányt, ami ezúttal a vállán pihentette meg a fejét. Talán a parazita most nyugtot hagyott neki, ahogy egészen rákoncentráltam a feladatra.
A csók, a harapás és a dörgölőzés szinkronja már egész komoly forróság hullámot indított el. A nadrág megfeszült rajtam, sokkal jobban, mint korábban. Éreztem, ahogy a szenvedély átveszi felettem a hatalmat. Ettől fogva ösztönösen csináltam… ahogy végig nyaltam a tenyeremen és felismertem az ízét, olyan volt, mint egy vörös posztó a felbőszült bika tekintete előtt. Akartam. Még többet.
A bennem lüktető sötétség már nem számított. Csak az izgató velejárója volt az egész helyzetnek. Szerettem, ha kicsit fáj, valahogy még valóságosabbá tette a helyzetet… mint mikor az ember az mondja: „csípj meg!” Imádtam, hogy csíp, hogy lüktet bennem. A síkos mozdulatok és a csípő váratlan tánca, egy nyögést rántott ki belőlem, bár közel sem olyan fájdalmasat, mint belőle. Ahogy átdugtam a nyelvem a szájába, érezhette a saját ízét, ami izgatóan ült meg eddig bennem. Szerettem, ha mindenhol bennem van.
– Elliot. – Fogott rá az államra végül. – A szádat akarom.
Sóhajtottam egyet a kérésre… vagyis akarásra. Már éppen eléggé felkorbálcsolt bennem mindent… így hát… végig simítottam rajta még egyszer odalent, ahogy mandulavágású szemeim még egy pillanatig az ő zöldjein csüngtek.
–Mennyire akarod?– kérdeztem vissza. Válaszra vártam, de lényegében csak egyetlen pillanatig. Aztán lejjebb siklottam, úgy, hogy a lábai között el tudjak helyezkedni valamennyire. Le akartam húzni a takarót róla, de megállíthatott ebben úgy, hogy egy egész kicsit alátuszkol. Ez a rész nem számított.
Kicsit meglazítottam a nyakkendőmet, felpillantottam, vajon látom-e az arcát. Így csókoltam a combhajlatba. Finoman időztem el ezen a részen, apróbb puszikkal és harapásokkal izgatva kicsit. Újabb mozdulattal nyaltam végig teljes hosszában… majd hangosan nyögtem egyet, mielőtt teljesen a számba vettem. Lassú, mély mozdulatokkal kezdtem, de nem vettem egészen a számba még így sem. Hallani akartam előbb, ahogy hangosan sóhajt és nyög, a nevemet mondja.

Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás

Ha valóban fekete, értéktelen vacak volna, nem tudna mit adni ebben a kapcsolatban, Gabriel pedig nemes egyszerűséggel nem lenne vele. Mert igen. Valójában pontosan azért van vele, mert azt a feltételezett sötétséget ami O'Mara, szándékában áll bezárni rövid-, közép-, vagy nagyjából az égvilágon bármilyen távon ám... egy pillanatig sem állítható, hogy ne adna neki és hogy az, amit ad ne lenne jó. Valami, ami neki személy szerint jó és kénytelen beismerni, hogy nyilvánvalóan szükséges is. Még ha ezt az igényt a férfi maga nyitotta rajta és nem is létezett igazán korábban... nem jelenti, hogy elmúlna pusztán attól, hogy drasztikus módszerekkel eltávolítja az egyenletből.
Hogy mi helyes és mi nem, arról feltehetően O'Maránként eltérőek lennének a vélemények, de Gabrielnek láthatóan és kézzel foghatóan igénye van rá. Valahol kifacsart a gondolat, hogy itt és ebben a szituációban, de őszintén... mi más lenne képes egyszerre elvonni a figyelmét, tompítani a fájdalmát és mindezt úgy, hogy örömet is okoz közben?
Majd 3 évnyi kutatómunka nem múlt el nyomtalanul. Még ha O'Mara személye kimondottan a Csillagleső fesztivál óta kering is a gondolatai között, ez nem jelenti, hogy ne lett volna már korábban, aki információt gyűjtött róla és akitől azt ő maga meg is szerezhette. Ha mindez azonban nem lenne elég... cseppet sem romantikus az a szint, amelyen Milton egészen ezidáig követte. Nincs abban semmi meglepő, hogy tud Danielről, tisztában van vele, hogy itt dolgozik és neadjisten még képet is látott róla esetleg... ha nem figyelte meg őt is egyenesen.
- Mhm... - Már csak azért hümmög, hogy reagáljon valamit, de nem figyel oda különösebben. A medimágus pontosan olyan gyorsasággal kerül kispadra, ahogy egyébként a jelen szituációban sem helye, sem jelentősége nincsen. Viszonylag hamar beszűkül az érdeklődési köre O'Marára, a kézjátékra a farkán, a hozzádörgölőző csípőmozdulatokra, az átok feszülésére benne, a fájdalomra, az élvezetre, arra a tényre, hogy nézi közben. Időnként a legapróbb információk tudják kiváltani a legerőteljesebb hatást és mindez a helyszínnel együtt kombinálva, megspékelve a ténnyel, hogy a konstans fájdalom jóformán kiforgatott belőle és a bőrére kényszerített rajta minden idegvégződést pokolian érzékennyé téve, nos...
Az, hogy a neve a szájára csúszik, ezúttal nem figyelmeztető, még csak nem is könyörög, felcímkézi az érzést az ölében, a forróságot magában és mostanra anyanyelvi szinten kommunikálja vele szájról-szájra olyan hagyományként, ami egyelőre nem is létezhetne.
Kurvára izgatja a gondolat, hogy ennyire fel van ajzva mellette. Megtehetné, hogy viszonozza a szívességet? Talán. Nem ennyire hatékonyan, de végülis megoldhatná, ha akarná, de őszintén... tetszik így, hogy vonaglik rajta és saját magát hergeli egyre jobban és jobban. Megteremti azt az illúziót, hogy legalább annyira élvezi a helyzetet, mint ő maga, pedig... az lehetetlen. Ugye?
Ujjai megszorulnak hátul a ruha sötét anyagán a csók közben. A saját íze a nyelvén olyasmi, ami éppúgy alkalmas rabolni a türelmét, mint minden, amit O'Mara művel rajta és pillanatnyilag egyszerűen csak túladagolja magát az ingerekből... ki mondta, hogy bármennyi is elég belőle?
A mozdulattal húzza ki az inget a nadrágból, eléggé magasra kényszerítve ahhoz, hogy még az ölelésben is meztelen bőrt érhessen rajta. Érzékeli milyen átkozottul vékony az az anyag. És nagyon pontosan el tudja képzelni, mit érezne, ha az ölébe nyúlna.
Halkan, élvezőn mordul a simítással szinkronban és ahogy az a felforrt pillantás az ajkaira simít, mielőtt felvillanna újra, az nagyon veszélyesen szuggesztív.
- Tudod, hogy mocskosul megveszek érte, Királylány. - Ujjait befúrja a sötét tincsek közé, rájuk szorít és kifejt némi lefelé irányuló pressziót rá. Nem annyit, hogy mozdítsa igazán, de ahhoz épp eleget, hogy érezze belőle a követelést. - Nagyon akarom.
Elégedetten mordul, mikor végül a férfi mozdul rajta és nem ereszti a tincseket addig, amíg ujjai meg nem rándulnak közöttük az izommozgás elvárható fájdalmától. Esze ágában sincs a takaró alá tuszkolni, látni akarja mit művel rajta, még ha az a tapasztalatok alapján kimondottan nem is segít az önkontrollban.
Az a ragadozószerű pillantás nem szűnik meg csak azért, mert lejjebb mászott rajta, éles figyelemmel követ minden elhúzódó mozdulatot és gyakorlatilag azonnal belefeszül az első csókba is. Nagyon tudja, hogyan kínozza meg úgy, hogy igazán élvezze minden pillanatát, az az ingerlés tökéletesen célt ér nála és hangosan nyög fel, ahogy végül végignyal rajta.
Néhány kíváncsibb ápolónak lesz néhány kellemes perce az ajtóra tapadva, hm?
Felhördül, mikor végre a szájába veszi és amíg a gerince feszül tőle, az átok tombol benne, az első ingerek pedig végigvágnak rajta... és néhány szívdobbanásra valóban szemet huny felette.
A második reflex lenne, hogy ráfogjon a tincsekre újra és egyszerűen csak magára húzza, hogy elmerülhessen benne teljesen... ennek a vágynak tart ellen, amikor helyette ráfog maga mögött az ágytámla rácsozására mindkét kézzel, mert amíg a fém hűvöse a tenyerébe mar talán. TALÁN nem csinál olyasmit, amitől a kín a hasfalán az egekbe szökik.
A kezét talán nem használja, de ez még nem jelenti, hogy a csípője nem vonaglik meg alatta a következő lefelé csúszó mozdulatnál nyilvánvalóan kommunikálva a mélység vágyát. A meggondolatlanság olyasmi, ami fájdalmasan kapar bele a torkába. Türelmetlenül szusszan.
- Elliot. Kérlek. - Lám-lám. Tud ő szépen is kérni, ha megihletik rá.

Egy pillanat alatt tűnt el Daniel, a Mungó és a csokik gondolata. Ahogy hozzá-hozzá simultam az oldalához csak a közöttünk lévő forróság tombolása számított. Nem érdekelt, hogy ő nem érintett engem. Már az is éppen elég kielégítő volt, ahogy érezhettem az ujjaim között a méreteit… ahogy éreztem milyen forró s láttam a takaró alatt mozogni a saját kezemet. Olyan volt, mintha ezzel is csak a testéből a testembe akarnám űzni azt az átkot, ami annyit ártott neki. Azt kívántam, bár magamhoz vehetném örökre és azt mondhatnám: Minden rendben, Gabriel, többé nem fog fájni. Egy részem még is tudta, hogy erre a fájdalomra szüksége is lehet akár, mint valami mementóra, hogy következőnek még jobban vigyázzon magára… mert kibaszottul, kurvára, mocskosul nem akartam elveszíteni őt.
Az inget könnyen húzta fel rajtam. Érezhette, hogy a bőröm egyrésze meztelenül simul hozzá a mozdulatok közben… egészen más volt így a belőle áradó forróság is. Talán a láz volt, talán más is. Nem számított. Csak simultam mind jobban hozzá, el-elveszve a vágyak végtelen tengerében. Szinte éreztem, ahogy elveszítem a fejem egy-egy pillanatra. Alig tudtam megtartani a koncentrációt, amivel próbáltam mind jobban magamba szívni a sötétséget, ami ott dolgozott a gyomránál. Nem számított, attól még éreztem, ahogy a vágyak mellett az is ott lüktetett az ereimben, utat találva a szívemhez, majd a testem többi részéhez. Éreztem, hogy ez most fáj… de nem annyira, mintha el kellett volna húzódnom tőle.
Résnyire nyitott szemekkel, kicsit túlaléltan is figyeltem a zöld tekintetet. Láttam, ahogy az ajkaimra vándorol s akarja. Nem kellett válaszolnia a kérdésemre, elég volt látnom a pillantását. Az, hogy szavakkal erősítette meg, csak még kélyesebbé tette az egész helyzetet.
– Tudod, hogy mocskosul megveszek érte, Királylány. – Ujjai határozottan fúrták be magukat a hajamba. Éreztem, milyen meleg ez az érintés és hogy finoman, mégis némi erővel nyom lefelé. Haloványan elmosolyodtam, majd egyszerűen végig nyaltam a felső ajkaimon. – Nagyon akarom.
A szavaira mozdultam rajta, finoman, hogy ne okozzak neki felesleges fájdalmat. A takarót pedig épp annyira gyűrtem félre, hogy tökéletesen elférjek a lábai között. Bár Milton nagydarab ember volt, az ágy azért rövid volt, össze kellett húznom magamat, hogy tökéletesen hozzá férhessek. A póz nem volt kényelmetlen, de ha az is lett volna, gyorsan elmúlt volna. Ahogy ajkaim a bőrét érték, a fogaim pedig kicsit belemartak a combhajlatba, a forróság elöntött az elmém olyan erővel, hogy lassan tényleg képtelen voltam gondolkodni.
Az ujjai közben kicsúsztak a tincseim közül. Nem számított, hiába maradt hideg érzés a nyomukon. Addigra már az ajkaim finoman simultak köré, hogy hosszú, elnyúlt mozdulatokkal vegyem a számba. Egyelőre még nem teljesen merült el bennem, szoknom kellett egy kicsit. Gabriel persze türelmetlenebb volt. Nem bántam, hogy felém mozdult újra és újra csípőből. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy mélyebben tegye.
Hallottam azt a szusszanást, többet akart. Csakhogy a sérülés miatt túlfájdalmas lett volna előre nyúlnia és lejjebb nyomnia a fejemet. Én viszont játszottam, kicsit feljebb emeltem a fejemet, hogy még így se tudjon elég mélyre hatolni.
– Elliot. Kérlek.
Kérlek. Imádtam, ahogy a nevemet követi. Hirtelen ezer meg ezer kegyetlen kis gondolatot borzolt fel bennem. Játszani akartam vele, de nem most, mikor ilyen fájdalmakkal küzd meg. Az utolsó csepp józanész döntött úgy, hogy a fejem lejjebb mozduljon és mélyen vegyem őt a számba. Még így sem volt tökéletes a fedés, de sokkal több rész volt a számba.
Még közelebb próbáltam mozdulni hozzá a következő lendülettel. Éreztem, hogy az ajkaim mellett a nyálam is kifolyik, végig rajta, egyenesen a bőrére. Odanyúltam, hogy elkenjem rajta picit a nedvességet, közben hangosan nyögtem rá, még több forró levegőt és nyálat juttatva a testére. A másik kemmel megmarkoltam a combját, elsősorban támasztékért, másodsorban, hogy érezze én mennyire akarom. Bár érezhette volna azt is, ahogy a nadrág túlfeszült rajtam. Már-már fájdalmasnak hatott.

Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás

Szokták mondani, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Sosem értett egyet ezzel az állítással. Gabriel szerint ami nem öl meg, az eltorzít. Olyan formába, amely már izommemóriával emlékszik a fájdalomra és az ebből eredő természetes paranoiával tanulja meg elkerülni azt. Nincs szüksége arra az átokra valójában, ám nem egyértelműen megállapítható mit okozna, ha csak úgy... elvenné tőle. Ha nekiállt felzabálni belülről és a maga sötétségével töltötte fel a légüres teret, mi történik, ha hirtelen eltűnik belőle? Nem olyasmi, amit hagyna megtörténni. Mert egy idő után és még az érzékenység hiányában is fel fog tűnni, ha félrebillen a mérleg nyelve és Elliotban egyszerűen csak túl sok sötétség van. Belőle.
Nem kellene, hogy ennyire elveszítse a fejét pusztán a kezétől, de nyilvánvalóan megtörténik. Lehetne magyarázkodni, hogy ez valamiképpen a furcsa fájdalom-élvezet kombináció frusztráló, mégis átkozottul izgató hatása, netán abból a tényből fakad, hogy megosztozik vele az átkon úgy, ahogy a száján is, de a testén... a testén még mindig nem. Sok mindent lehetne mondani erre, de a tény csak tény marad, hogy nem először nyúlt az ölébe így és a türelmetlensége sem új ennek eredményeként.
Szemei összeszűkülnek a szájnyalást látva, nem tudja nem viszonozni azt a mosolyt. És őszintén, baromira elégedett, amikor nem áll neki ellen, egyszerűen csak... megteszi. Valójában szereti azt is, ha játszadozik vele, de kicsit túl... romantikus lenne az ő ízlésének elfogadni nemes egyszerűségében a tényt, hogy minden tetszik tőle.
Van annyira figyelmes, hogy mozdítsa a comjait helyet adva neki, közöttük egyáltalán. Az átlagember ilyenkor jön rá igazán, hogy egyetlen ártatlan mozdulat mennyi izomcsoportot érint egyidőben, de nem Gabriel. Saját edzési módszere pontosan ezt a megértést hivatott kihasználni és tökéletesre fejleszteni. Ennek okán tisztában van vele mi és milyen mértékű fájdalmat okoz majd. Hogy ennek ellenére teszi mindazt, amit tesz - még ha némi önkéntelenség csípőből bele is táncol időnként a tudatosságba - az már abszolút a saját értékítélete. Mert ár-érték arányban egyszerűen csak nem tudja nem megérni jelenleg.
A csókok izgatják, automatikusan kívánja magán egy sokkal merevebb, feszesebb, keményebb és türelmetlenebb pozícióra. A harapás más. Azt nem feltétlen akarná a farkán, de így a combjánál erőteljes és érzékeny ingereket indít meg rajta futótűzként, eléggé ahhoz, hogy beleégjen a torkába, amikor nyög cserébe.
Mintha mindig türelmetlen lenne a közelében. Túlságosan is ért hozzá, hogyan zökkentse ki a predefiniált határok közül és ez alapvetően veszélyes. De egy aurorról beszélünk. Az élete veszélyes. És nyilvánvalóan élvezi így. Ha nem így lenne, nem a saját célpontját dugná. Vagy a száját éppenséggel.
És imádja csinálni, ugye? Bár, nevezzük nevén a szopást, merthogy ő maga messze nem mozog eleget, amiért valójában Elliot hálás is lehet. Még ha megfelelő pozícióban is van kontroll alatt tartani az eseményeket és nem engedni mélyebbre annál, mint ami pillanatnyilag kezelhető.
Ha elkezdene játszadozni vele ezen a ponton, nem biztos, hogy a fájdalom megakadályozná még úgy nagyjából bármiben is. Ha ezt a játékot akarja űzni vele ugyanis, rövid úton meg kell oldania, hogy ne tudjon tenni ellene, hm? Mert a két szép szeme nem feltétlenül lesz mindig elég.
Van, hogy egyszerűen csak izgató az engedelmesség, bár. Ez még csak nem is az. Kért és nem parancsolt, de még így is, egyszerűen csak őrjítően jó érzés elmerülni a szájában. Forró, nedves, síkos, feszes és olyan imádnivalóan odaadó... Elliot nyögése közvetlenül a farkán? Elmondhatatlan dolgokat tud művelni vele, eléggé ahhoz, hogy az ujjai elfehéredjenek a fémen, ahogy ellentart neki. Hidegnek tűnik ahhoz a forrósághoz képest, ami a testében lüktet, de melegebbnek, mint a dolog a rúnák fogságában. Embertelen, ahogy összeütköznek és nekifeszülnek egymásnak a különböző ingerek és talán éppen ezért sokkal élesebben és hevesebben is éli meg őket.
Ha O'Mara így folytatja, még a végén valóban kialakul valami beteg perverziója a fájdalom témakörre.

A vágyak futótűzként hullámoztak végig újra és újra testemen. Izgatott, ahogy a forróságot az ajkaim között éreztem és mind mélyebbre jutott. Egyre hangosabbakat nyögtem én is, mintha az én testemet kényeztetné valaki, de legalább olyan hatással volt rám, hogy hozzá érhetek. Türelmetlen voltam, akartam… akartam érezni őt, akartam megkapni a sötétséget, ami kínozza és ennél mélyebben már aligha tudtam volna magamba fogadni azt. Akarlak Gabriel… Ezeket a szavakat mondtam volna, ha egyáltalán meg tudok szólalni abban a helyzetben. Csakhogy nem tudtam. Ujjaim jelzésértékűen martak bele a combjába, a másik kezem tovább kente rajta a saját nyálamat.
Többet akartam… sokkal többet ennél s készen álltam meg is szerezni magamnak. Ennek az ára az volt, hogy Gabe testében az energia újra lüktetni kezdjen, nyomja el azt a kibaszott átkot, adja nekem… aztán vegyen el engem úgy, ahogyan tetszik. Újabb adag nyál folyt végig rajta ezzel a gondolattal, s ezzel egy időben is húzódtam kicsit. Milyen játék lenne ez, ha máris elélvezne?
Nem most kéne játszani, O’Mara… nagyon nem most… A hang próbált figyelmeztetni, de nem figyeltem rá. Nem figyeltem, mert vissza kellett adnom Gabrielnek az erejét, azt pedig csak úgy lehetett, ha ráveszem, hogy vegye el tőlem, amit csak akar. Nyögtem egyet, ahogy egészen hátra húzódtam. Nyelnem kellett egy nagyon, hogy a saját nyálam és az ő nedvességének a keverékéből némileg felszabaduljak. Még ezután is kapkodtam a levegőt, de a nyáltól síkos ujjaim finoman rásimultak. Nem erősen, nem durván, meglepően lassan mozdultak újra és újra. Közben a lihegéssel együtt újra és újra forró levegőt leheltem a bőrére.
– Olyan finom vagy… – Lehetlem felé halkan, de nem vettem újra a számba. Éppen csak finoman rányaltam a végére, hogy aztán újra hátrébb húzódjak. Na, ez tetszik, Gabe? Pislogtam, egyenesen a szemeibe nézve. Az ártatlanság maszkja mögé bújtam, mintha fel sem tűnne, hogy ő csak azt akarja, vegyem a számba, engedve egészen mélyre hatolni a puha ajkak között. Nem, csak az ujjaim játszottak vele, alig-alig érintve őt. Éppen csak finoma simításnak érezhette magán.
Beleremegtem a gondolatba, hogy ilyen kínzás mellett élvezne el a puszta érintésemre… olyan gyönyörű lenne. Egy másik részem persze aggódott érte. Aggódtam, hogy az átok felbolydul, még mélyebbre a hatol a testében. Mégis ott volt a remény, hogy egy nagyobb erőkifejtés vagy egy komolyabb érzelmi löket egész egyszerűen segít neki elnyomni azt a szart és gyorsabban gyógyul meg. Vissza akartam kapni Gabe-et. Szükségem volt rá odakint a világban… még csak most kezdtem el szeretni őt, még csak most lett az életem szerves része igazán.
– Élvezed?– kérdeztem szinte ártatlanul. Ha azt is kérte, hogy vegyem a számba vagy csináljam erősebben, nem tettem. Csupán annyira hajoltam rá, hogy éppen csak a hegyét érezzem meg az ajkaim között. Egy egész kicsit a fogaimat is végig húztam rajta. Nem úgy, hogy fájjon, éppen csak egy kellemes kis borzongást akartam kiváltani belőle… miközben tudtam, milyen közel van ahhoz, hogy az a rengeteg forróság egész egyszerűen csak kiszakadjon belőle. Még sem adtam meg neki ezt, csak hagytam, hogy a nyálam végig folyjon rajta, még azzal az érzéssel is ingerelve tovább.

Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás

Elliot mohósága legalább annyira ajzza, mint a nyögései és átkozottul megkívánja, hogy ennél sokkalta nyomósabb érveket adjon rájuk, mondjuk hátulról, kellő határozottsággal és keménységgel, amíg tényleg próbára teszik az ágy tűrőképességeit. De nagyon őszintén, amíg a szája így jár a farkán, az égvilágon semmi nem tudja rákényszeríteni, hogy megállítsa benne és nem. Az, ahogy a saját nyálát simítja rajta, vagy amikor az ujjai belémarnak nos... egyik sem olyasmi, ami az ellenkezőjét követelné meg tőle. Minden létező gondolata arra az egyetlen célra fókuszál, hogy beleélvezzen a szájába.
Mocskosul közel áll hozzá. Érezheti rajta a test ajzott feszültségén, a bőréről lüktető forróságban, vagy egyszerűen csak abban a mély hangban, ami nyögve tölti fel a kórtermet újra és újra.
Szinte felnyüszít, amikor nemes egyszerűséggel ereszti. A szájával legalábbis, nagyon kristálytisztán érzékeli a köré fonódó ujjakat... túl gyengéd. Túl lassú. Túl finom. A megelőző ingerekhez képest szabályosan kínzásnak minősül.
Ziháló lélegzetét a forróságnak, a fájdalomnak, a túlfűtött izgalmi állapotnak köszönheti, a kínlódást pedig saját magának, mert felkönyököl, hogy rápillantson a férfi arcára. Az a lihegés felette megteszi a hatását, mert megfeszül a síkos ujjak között. Nyilván belekívánja magát a szájába. Teljesen felesleges mondania egyáltalán, a reakciókból, a nagyon konkrét elvárást támasztó pillantásból meglehetősen nyilvánvaló.
Felhördül, ahogy megnyalja és egy szívdobbanásra túlságosan is érzékenynek tűnik az a pillantás... miért is ne lenne? Átadta neki az irányítást és valaki angyali képpel él vissza a helyzettel, hm?
- Te pedig kegyetlen. - A hangja mély és rekedt, sajátságos fűszere van, ahogy beleerőszakolja magát a követelés, ami egyszerűen csak nem nyer viszonzást. Hátraveti a fejét a sóhajban, amíg újra és újra belefeszülve ingerlik a férfi ujjai. És szimplán csak tényleg őrjítően kegyetlen. El tudna élvezni ennyitől? Igen. Sokkal lassabban épülne fel benne, de nagyon közel jár hozzá... és ez nem jelenti, hogy nem zaklatja fel. Egyszerűen csak látszik rajta, a teste túl feszült, a veríték gyöngyházfénnyel nyal fel a bőrén, az felsőtest izomzata még csak nem is próbál nyugodt maradni. És az az átok őrjöng rajt, állatiasan, haragosan tekeregve, mintha ugyan neki kellene büntetnie a kínzásért.
És mégis... ki másnak kellene?
- O'Mara... - Ez már figyelmeztető. Az átok mélyen rezonáló sistergésével karöltve már egyenesen fenyegetőnek hat és őszintén, ha valamit tökéletesen sikerült elérnie Elliotnak, az az hogy a két entitás kivételesen valóban egy húron pendüljön.
Azonnal mozdul a csípője, ahogy az ajkai érintik és frusztráltan morran, amikor nem engedi mélyebbre. Meg sem várja a nyálát őszintén, bőven elég a fogait megérezni magán, hogy végleg elpattanjon a türelme.
Még csak nem is reagál a fájdalomra, pedig jóformán színtisztán hasizomból húzza fel magát ülésbe. Kivételesen pontosan azt csinálja, amit az átok akar... még ha végeredményében egészen mást is szeretnének.
Van az egész mozgásban valami félelmetes. Nem Gabriel, hanem a testében lüktető sötét mágia maga okozza, mintha megveszett vadállatként akarna átmarni Elliot testébe és mégis... maximum szétcincálni kívánja, mert pillanatnyilag foggal-körömmel ragaszkodik jelenlegi hordozójához.
A nyakkendőre fog fél kézzel feltekerve az öklén és azzal is emeli fel magához egészen addig, amíg a pózban nem nyújtózik már előtte. Rámar a szájára, míg szabad kezével az ölébe nyúl, meglehetősen határozott és erőteljes mozdulattal simít rajta végig, hogy végre kiélvezze mennyire átkozottul vékony az a nadrág. Még az anyagon keresztül simít rá hüvelykujja a hegyére enyhe nyomást fejtve ki rá. Az egyetlen dolog, ami érdekli, hogy élvezte-e annyira valóban, amennyire nyögdécselt a farkán...
A végjáték szempontjából lényegtelen. Neki öltözött ki ugyanis, szíve joga letépni róla azt a nadrágot és meg is teszi. Hagyja, hogy elpattanjon róla a gomb, szisszenjen a cipzár és mire valaki benyöghetné, hogy átokkal nem kefélünk, már meg is fordította a férfit.
Egyszerűen csak nélkülözi már a felesleges mozdulatokat. Nem hagyja a kezein, mikor Gabriel feltérdel, a lapockák közé mért presszió mélyre nyomja Elliot felsőtestét az ágyon, amíg a fenekét magasba emeli. Gyakorlatilag még a pózba kényszerítő mozdulat közben van, mikor beléhatol hátulról. Síkos a nyálától, de ennél többel ezúttal nem szolgál, ahogy nincs benne már türelem sem. Az, ahogyan szétfeszíti magának, állatias, nyers és erőszakos. Ahogy mozdul, kétség sem lehet, hogy az átokkal együtt jár a testében.

Ó, hogy mennyire imádtam, hogy ennyire élvezi az ajkaim érintését. Éreztem a benne és rajta lüktető forróság különleges elegyét, s talán csak részben én váltottam ki ezt. Beleremegtem a gondolatba, hogy az én nyálamtól nedves a bőre… hogy azt kenem rajta szépen finoman, még jobban síkosítva a bőrét, amin amúgy is gyöngyözött az izzadtság.
– Te pedig kegyetlen. – Érkezett a válasz. A hangja mély volt és reszelős. Egyértelműen éreztem rajta, mennyire kívánkozna vissza az ajkaim forró nedvessége közé, még sem mozdultam úgy. Ez már jó kezdett volt ahhoz, hogy a benne tomboló vágyakkal felülkerekedjen az őt kínzó fájdalomnak. Erős vagy, zöldszem, meg tudod csinálni. – pillantottam a szemét, miközben az ujjaim lassan, komótosan ingerelték tovább a testét. Éreztem, ahogy újra és újra befeszül az érintéseim alatt.
– Ugyan, Gabriel… ugyan… neked fogalmad sincs arról, milyen, amikor kegyetlen vagyok– leheltem úgy a szavakat, hogy a leheletem egyenesen őt érje. Az is forró volt, az ő ízétől terhes.
Pontosan tudtam, milyen, mikor egy átok dolgoz a testétben. Vagy legyőzi, magáévá teszi vagy egész egyszerűen átadja neki az irányítást. Csakhogy Milton sokkal erősebb volt annál, minthogy az utóbbit engedje… és tudta nyilván azt is, hogy kezeljék akárhogyan ez benne fog maradni. Meg kellett szelídítenie, engednie, hogy a részévé váljon, de közben ő irányításon. Bennem is annyi átok volt, hogy szinte a saját mágiámat nem is használtam az elmúlt két évben, csak az a duzzadó, lüktető energiát, amit ezek jelentettek. Talán megborult egy kicsit, mikor megszabadultam az átkozott szalagtól, de akkor is ott volt bennem s csak arra várt, hogy újra felfedezzem. Úgy megtanítottam volna mindezt Gabrielnek… csakhogy ezt nem lehetett szavakkal átadni.
– O’Mara… – A hangja figyelmeztető, sőt már-már fenyegető volt. Az átok és ő most egyek voltak. Együtt dolgoztak a cél érdekében. Vajon érezte magában a változást? Vagy csupán engedte, hogy megtörténjen nem is arra koncentrálva, hanem az ajkaim rövid játéka, amivel visszatartottam, hogy egész mélyen nyomja magát megint felém.
Elengedtem, kicsit hátra hőköltem, ahogy felhúzta magát ülésbe. Tudtam, hogy ennek rossz vége is lehet, ha túl erősen ér hozzám, de nem bántam. A szent cél érdekében bármit. A hang morrant bennem a gondolatra, mintha közölni akarná megint, egy gúnyos röhögéssel, milyen messze is áll ez a szenttől. Az én szememben viszont Gabriel erejének kicsalása és felülkerekedése azon a gonoszon, ami benne volt, mindennél előrébb volt. Még önmagamnál is.
Nem ijedtem meg. Hiába volt félelmetes az egész mozdulatsor, ahogy áradt belőle a sötét mágia. Annak talán ugyanis éppen én magam voltam a célja… mégis… nem tudom, furcsán örömmel töltött el az egyszerű tény, hogy most minden rám koncentrál benne. A vágyak, az átok.
Szorosan ragadta meg a nyakkendőt s húzott magához. Nem ellenkeztem, hagytam, hogy ajkaimra marjon s belenyögtem ebbe. Éreztem, ahogy a másik keze a nadrágom anyagához ér, végig simít odalent. Éreztem milyen forrón, nedvesen ér hozzám a saját ruhám belső fele. Újabb nyögés szakadt ki belőlem. Túlzottan is élveztem a mi forró kis játékunkat, pedig eddig jóformán hozzám sem ért Gabe.
Hallottam, ahogy a nadrág szakad, a gomb elrepül. De mielőtt még egyáltalán sóhajtani lett volna időm, megfordított. Döbbenetes volt, hogy napok óta tartó fekvés után ennyi erő tombolt benne és nem, ez nem csak az átokból fakadt. Ez ő maga volt.
Engedtem magam lenyomni és a félretort takaróba fúrva az arcom nyögtem fel. Éreztem, ahogy fájdalmasan, síkosan nyomja magát mélyen belém. Szinte szétfeszített az ereje, erőszakos, már-már állatias volt.
– És még én vagyok kegyetlen… – nyöszörögtem, ahogy sikerült megtámaszkodnom az alkaromon. A hangomba nem vegyült vidámság, mégis érezhette, hogy nincs ellenemre, amit tesz velem. Eltűrtem a fájdalmat, mert élveztem az egész pillanatot, én is érezni akartam őt magamon. Nem érdekelt az sem, hogy a Mungóban vagyunk. Már régen nem éreztem a furcsa, kesernyés illatot… csak az ő illata, a hangunk, amit visszavertek a falak, érdekeltek.

Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás

A mellkasa túl zaklatottan emelkedik és süllyed, túl élesen rajzolódik ki a vállaiban az izomzat, megfeszült torkán pedig végignyal a szavak fűszere, amíg végül kénytelen felnyögni. Túl sok az ingerlés és valójában... túl kevés. Túlságosan is finom legalábbis és ő sok szempontból nincs olyan állapotban, hogy képes is legyen eltűrni ezt a kínzást. Mert igen. O'Mara az ő szempontjából most kimondottan kegyetlen, még akkor is, ha nyilván ennél sokkal mélyebb szintre is tudnának ereszkedni.
Valójában tetszik neki. Megtalálja a maga perverzióját egyértelmű válaszként a játékra és meglephetné igazán, de... nem ez az első alkalom. Valahol törvényszerű volt, hogy hagyjon benne valamilyen... súlyos utóhatást akkor is, ha ott és akkor nem talált benne különösebb élvezetet. De az ember már csak olyan állat, hogy kialakítja a megfelelően elbaszott neuronkapcsolatokat, amelyek kiszürkülnek bár különösebb ingerek híján, ilyenkor mintha... végigégetné őket újra. Nem mindet. Nem eleget ahhoz, hogy felrántsa benne az emléket igazán az átok nagy örömére, de elég specifikusan ahhoz, hogy egyszerűen csak sokkal. Sokkal érzékenyebben reagáljon rá.
Valójában. Megadhatta volna neki a kegyelemdöfést, ha meg is kötözi előtte, de akkor egészen más állapotban lenne most, hm?
A sárkány a vállán érdeklődve mozdítja a fejét, szinte mosolyog, ahogy rácsordul a tarkójára és jóformán megérzi a villás nyelv forró sziszegését a bőre alatt.
Vannak dolgok, amikre egyszerűen csak veszélyes emlékeznie.
Nem ezért figyelmeztet, valójában. Ilyen mélységig nem gondolkodik, de megteszi, mert ennyi átkozottul kedves. Mert megadja a lehetőséget, hogy O'Mara válasszon magának fegyvernemet. És a hallgatás ha nem a farkával a torkán történik beleegyezésnek minősül. Ugye?
Ennek nagyon sok szempontból rossz vége lehet. Az átok nem olyan kedves, hogy figyelmeztessen, egyszerűen csak kiömlik belőle az információ, mint rosszul kordában tartott kölyökmágiából a gyorsan félelmetessé váló, lobbanékony és robbanékony hiszti, ha apuci nem vette meg neki épp az új tűzvillámot.
Látja azt a hátrahőkölést és ennek valószínűleg meg kellene mozgatnia benne valamit. De az egyetlen dolog, amit meg akar mozgatni az a saját farka. Elliot testében.
Valószínűleg nem kellene örülnie annak, hogy az átok rá koncentrál, de tény. Amíg vele foglalkozik, nem Gabrielt zabálja belülről és az jelenleg felér egy kisebb győzelemmel.
Még a csók is erőszakos. Előrevetíti azt, ami egy fél perccel később rá vár, csak éppen. A farka messze nem lesz olyan simulékony, mint a nyelve a szájában, hm? Elliot nyög, az ő ajkain pedig elégedett mosoly rándul az érzésre, ahogy az anyag mozdul az ujjai alatt. Tudná addig húzni, hogy átnedvesedjen? Valószínűleg. Szinte kár, hogy nincs türelme hozzá. Újabb dolog, amit idővel pótolnia kell.
Messze nem kellene, hogy ennyi erő legyen benne. És valójában nincs is. De kivételesen eléggé felhergelték ahhoz, hogy szinkronban legyen a saját átkával, az pedig nemes egyszerűséggel kipótolja a hiányt és megteremti helyette az erőszakot. Valójában... annyira nem is csoda, ha ilyen mértékig ragaszkodik Gabrielhez a dög. Egyszerűen csak megvan benne a potenciál mindenre, amivel azonosulni tud egy olyan jól karbantartott testben ráadásul, amely el is bír vele.
- Ssssh... - Az a csitító hang? Az övé. Valójában a mozdulat is az övé, amellyel mélyre tolja magát. Az ösztön is az, nincs semmi, ami ne ő lenne a jelenetben és mégis... nem az az embertípus, akire jó hatást gyakorol a sötétség.
- Mikor állítottam, hogy én nem vagyok az? - Az az érdes hang a mozgással együtt érkezik és. Nem lesz gyengéd a nyöszörgés hatására. Nem lesz fegyelmezettebb, vagy kevésbé állatias tőle. Saját fájdalmát keveri bele Elliot testébe minden mozdulattal, amellyel benne jár és rákényszeríti, hogy idomuljon hozzá minden döféssel.
Kegyetlenül szeretné magához rántani, hogy érezze a testét a testén vonaglani közben, hogy elkenje a farkán saját előnedveinek síkos elegyét de... valahol homályosan még rémlik, miért nem teheti meg. Hogy miért nem érünk aktív rúnákhoz. Hogy miért nem kellene kurvára azt csinálnia, amit csinál.
És ez még nem jelenti, hogy nem fog elélvezni benne.

Sötétség és forróság. Éreztem, ahogy mindez egyetlen elemi erővel jut be a testembe… és közben a hang azt súgta: Ezt nagyon nem kéne Elliot… ezt nagyon nem kéne… De kellett. Kellett, hogy Gabriel győzzön, szelídítsen és érezze, nála az irányítás. Az az átok nem volt több, mint egyetlen, felhasználható energiaforrás, mely bár nem volt szükséges, már megkapta. Két dolgot lehetett csinálni az ilyen sötétséggel. Elfogadni és belehalni vagy küzdeni és a magunkévá tenni. Hát én ezt az utóbbit óhajtottam megmutatni Gabrielnek.
Elég volt, hogy összeforrt a testünk, a bennem lakozó átkok egyetlen erőként reagáltak az övére. Fájdalmasan lüktetett végig a testemen egy halom erő. Ez a mágia nem volt kegyes, de erőssé tett valamikor. Most nem volt hatalmam felette, mégsem tudott úgy megkínozni, ahogy akart volna. A testem egész egyszerűen megszokta a puszta létét és együtt rándult vele minden ritmusra, legyen az kellemes vagy kellemetlen. Talán valahol megérdemeltem ezt a sok sötétséget, amit magamba szívtam… mióta léteztem az volt a szórakozásom, hogy elvettem mástól, úgy éreztem jogom van hozzá. Csakhogy, amikor én veszítettem az annyira fájt, mintha a világ dőlt volna össze körülöttem.
Most azonban a sötétség olyan ritmusra táncolt, ami erőszakos és fájdalmas volt. Mégis olyan célt szolgált, amiért abban a pillanatban sokkal többet is képes lettem volna áldozni. Mert én egy kibaszott szakadékot is átugranék érted...
Számomra Gabriel Milton nem létezhetett a Mungó sápadt falai között, nem lehetett gyenge, ő az én megmentőm volt. Hát belekapaszkodtam a benne szunnyadó erőbe és megpróbáltam felszítani, hogy az átok úgy táncoljon, ahogy ő akarja. Talán csak én voltam képes erre egyedül… ehhez nem medimágus kellett.
– Ssssh... – A csitító hang éppen akkor érkezett, mikor a fájdalomtól egész egyszerűen nem voltam képes másra, csak nyöszörgésre. Furcsa, éles érzés volt, mint amikor megvágják az ember bőrét… mégis valahogy a forróság sem távozott a testemből. Akartam érezni magamban, így meg sem próbáltam ellenkezni. Csak add azt a sötétséget… – gondoltam, ahogy egészen belepréselt az ágyba. Éppen csak annyi erőm volt, hogy az alkarjaimra támaszkodjak.
– Mikor állítottam, hogy én nem vagyok az? – A hangja érdes volt, mint a mozdulatok, amikkel újra és újra megmutatta, hogy ő az erősebb, hogy le tud nyomni engem… hogy le tudja nyomni az átkot. Ujjaim vadul martak bele a korábban félrelökött takaróba, mintha az csillapíthatná a kínokat.
– Akkor adj bele mindent, zöldszem… – motyogtam bele az anyagba. A tekintetem az ágy lábtámlájára szegeződött. Próbáltam arra az egyetlen repedésre koncentrálni, ami rajta húzódott, hátha, akkor nem jön újabb fájdalmas hang ki a torkomon. Nem. Nem jó szó. A fájdalom helyett inkább kínnal lehetett volna illetni az érzést. Nem azért, mert durva volt, hanem mert nem nyúlt előre és nem érintett engem. Nem vágytam volna semmire sem jobban, minthogy a nagy ujjak, a forró tenyér egész egyszerűen végig simítson odalent újra és újra.
A mozdulatokkal együtt az én testem is mozdult. Nem tartott elég szorosan ahhoz talán, hogy mozdulatlan maradjak, vagy csak teszett neki a látvány, hogy milyen erővel ütközik újra és újra nekem. Lehunytam végül a szememet és csak próbáltam magam átadni azoknak az érzéseknek. Remegve nyöszörögtem magam elé, néha-néha a nevét is: – Zöldszem... Gabriel... - A hangom más volt, magasabb, elhalóbb. Egészen eggyé vált a Mungó tompa morajlásával.

Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás

Néha meglehet hallgatnia kellene arra a belső hangra és nem felszítani olyan szörnyetegeket, amelyeknek talán jobb, ha fokról-fokra szelídítik meg őket ahelyett, hogy hagyják egyetlen nagy viharban tombolni. Mert a vadállat már csak olyan, ha egyszer megérzi a vér szagát, akkor nem engedi el a prédát sosem és az a sötétség ott benne... ami most magába issza a kínjait, elvéve mindent, ami a szituációban élvezet lehetne... az nem olyasmi, amit táplálni kellene. Nem olyan, amit Gabriel értékelne, ha felfogná egyáltalán és az, hogy most nincs olyan tudatállapotban, még nem jelenti, hogy nem érti meg később, mit művelt. Megkérte rá, hogy szóljon, ha az aktus kibillen a fájdalom javára. Mondhatja, hogy mindent kibír. És még hajlandó elhinni is neki. De ez egyszerűen csak szükségtelen, tőle nem elviselnie kell, hanem élveznie. Miltonnak nincs igénye arra, hogy bántsa és ezt nagyon határozottan ki is fejezte a saját nézetei szerint. Hogy ennek ellenére nem... szól rá, azzal felállít egy bizalmatlansági alapot a kapcsolatban, aminek egyszerűen csak nem szabadna léteznie.
Nos. Nem mintha Gabriel nem ugyanezt tette volna a saját pozíciójából, amikor közölte vele, hogy soha nem nyílhat meg neki, különben hűvösre dugja...
Kétség kívül megérdemlik egymást.
Nem változtat a tényen, hogy ezért itt személy szerint Milton lenne dühös, ha felfogná. Nem ő irányít valójában. Túl sok a sötétség, amit beléinjektáltak és amit O'Mara felhergel benne, az alapvető vágyait lovagolja meg. Az átok pedig nemes egyszerűséggel teszi, amit az átkok tesznek általában; pusztít.
Nem akar neki fájdalmat okozni. De van benne valami, ami semmi mást nem akar a világon, mint fájdalmat okozni bárminek, amihez hozzá ér és ezúttal nemhogy hozzáér, egyenesen elmerül benne.
Nem fogja fel igazából a szinteket, a saját élvezetére fókuszál, az ujjak marásában kéjt lát, az engedélyben vágyat, a pózban pedig azt az állatiasságot, amire szüksége van.
Kegyetlen. Attól, hogy hagyja neki és egyetlen szóval sem mond nemet, még erőszaknak minősül és nem. Nem így akarta a magáévá tenni. Egyszerűen csak nem kapcsol időben, a mozdulatok nem csillapulnak, a durvaság megmarad, ezúttal nem szereti a testét, hanem használja és amikor végül hördülve elélvez benne, esélyesen csak végigégeti rajta a sérült fájdalmat.
Idő, amíg elér a tudatáig a minta... a hangja, ami egyáltalán nem azonos azzal, amit mostanra már szinte elvár tőle. Az a remegős nyöszörgés... más ízű volt. Más a frekvencia, disszonáns azzal, amit hallani szeret tőle. És ettől, ahogy tudata hirtelen felocsúdik a pillanatnyi őrületből és végre belobban a fejében az információ hűvös valósága, végre lepillant.
- Elliot... - Nehéz lenne bármikor is ráhúzni, hogy ijedt lenne. Talán az a hang nem is képes rá, de van egy tónusa, amibe hirtelen kúszik bele az aggodalom és ez már valóban képes háttérbe száműzni az átok mocskát. Vagy ez... vagy a kín amit okozott és amivel megetették. Mert úgy fest... nem csak mágiával és emlékekkel lehet táplálni valamit, ami fájdalmat okozni született.
Ezúttal már óvatos, ahogy visszavonja belőle magát. Nem jelenti, hogy jelen helyzetben már ne okozna ezzel is további kínokat.
- Nagyon sajnálom... - Fél kézzel simít rá a derekára, a tenyere forró és gyengéd pontosan annyira, amennyire a saját gondolatai nem. Most, hogy képes is tiszta fejjel visszagondolni az eseményekre, egyszerűen csak... mérhetetlenül haragszik saját magára. - Nem akartalak bántani. Őszintén.

A testem megadta magát az állatias ösztönöknek. Tudtam, hogy ezt az átok váltja ki belőle, nem engedtem éppen ezért, hogy a fájdalom elhatalmasodjon felettem. Le kellett vezetnie, le kellett nyomnia, anélkül, hogy esetleg magában tegyen kárt. Az az átok nem volt több, mint egyetlen, erőfitogtató valami, ami próbálta elnyomni azt, ami Gabriel Milton volt. Nem engedhettem ez meg. Nem engedhettem meg, hogy éppen most veszítsem el mindazt, amim volt pár nappal ezelőtt… amiért ezeket a csokikat elloptam és amiért nyakkendőt kötöttem, mielőtt elindultam volna a Mungóba. Gabriel ugyanis jelen pillanatban a saját kopár kis világom középpontjában állt. Erről pedig nem voltam hajlandó egyetlen másodpercre sem lemondani, még ha a világ minden erővel ki akarta szakítani őt az ujjaim közül. Én mindig kapaszkodtam, csakhogy az, ami ellenem küzdött mindig győzött… nem akartam engedni még egyszer.
Minden porcikám többet akart belőle. Sokkal, de sokkal többet, mint eddig… nem számított, hogy éppen fájdalmat okoz. A fájdalom nem volt több, mint egy emlékeztetés arra, miért is csinálom ezt. Készen álltam átvenni azt sötétséget, ami hajtotta őt s ami minden erővel ütközött belém az erőteljes mozdulatokkal. Képes voltam magamba fogadni, könnyíteni a terhein… legalábbis, amíg mellette voltam.
A gyönyöre forrósága éppen olyan kegyetlen és csípős érzés volt, amire számítottam. Mégis, éreztem, ahogy fokról fokra építi le az átok erejét. A teste lüktetése egészen megváltozott.
– Elliot… – A hangja más volt, talán aggódó, de nem gondolkodtam el rajta igazán. Alig realizáltam magamban, hogy vége… hogy végzett. Hangosan kapkodtam még mindig a levegőt, nem mozdultam, nem húzódtam el tőle. Nem akartam, hogy azt higgye kárt tett a testembe. Nem volt rá képes, még ha ő bizonyára ezt is hitte.
A testem sok mindent kibírt. Olyan voltam, mint egy boxzsák, amin már számos repedés és szakadás volt, mégsem esett darabjaira. Milton még finoman is bánt velem ahhoz képest, amihez szokva voltam. A fizikai sérülések nem számítottak. Túléltem mindent s szép lassan megtanultam befogni a pofámat, elfogadni, hogy ami fáj az fáj és ha összeszorítom a fogaimat, akkor mások nem is veszik észre.
A szívtörés is ilyen volt. Egyetlen embernek mutattam meg mit érzek, mennyire gyenge tudok lenni… és az Gabe volt. Ő húzott ki éppen ezért abból a gödörből. Megérdemelte, hogy segítsek neki ezzel az átokkal. Ha nem is éppen a legjobb módszer volt, legalább átmenetileg hatásos volt s megmutatta neki, tudja uralni ezt a szarságot.
Éreztem, ahogy elhúzódik tőlem. Nyeltem egyet a fájdalomra, de egyéb hangot nem adtam a dolognak. A combomban az izmok megremegtek, leengedtem a fenekem úgy, hogy a sarkaimra tudja ülni. Nem nyúltam a ruhámhoz és próbáltam megigazítani.
– Nagyon sajnálom. – Simított a derekamra, ahogy megpróbáltam magam normális ülőspózba tornázni. Egy pillanatra lehunytam a szememet, legyűrve a fájdalmat, mielőtt megfordultam annyira, hogy a szemeibe nézzek. – Nem akartalak bántani. Őszintén.
– Nem bántottál. Semmi olyat nem tettél, amit nem engedtem. – Válaszoltam és az egész testemmel felé fordultam, hogy megcsókoljam. Érezni akartam az ajkain, hogy most már enyhült benne az átok ereje. Finoman tapadtam hát rájuk. A nyelvem lassú mozdulattal vándorolt az övére, hogy így simuljunk össze most. Még érezhette a saját ízét a számban, nekem pedig olyan megnyugtató volt már ez az apró érintés is a testeink között, hogy a fájdalom szinte azonnal szunnyadni kezdett vagy legalábbis kellően mélyre került ahhoz, hogy ne zavarjon.
Tisztult, sokat tisztult, mintha az átok szunnyadni kezdett volna. Ajkaim finoman vándoroltak végig az arccsontja irányába, a szeme alá. Ezután húzódtam csak el és néztem rá. Már éppen szóra nyitottam volna a számat, hogy tovább nyugtassam, mikor valami motoszkálás jött az ajtó irányából.
– Mi a… Elliot!
A túl ismerős hangra azonnal összerezzentem, megfordultam úgy, mintha nem is fájna a hátsóm és szószerint behuppantam Gabe lábai közé, ahogy a félre lökött takarót konkrétan a mellkasomig húztam magam előtt. Ekkor fogtam fel ugyanis, hogy az ismerős vörös szakáll, hajkorona és kék szemek Daniel szeplős arcát keretezik. Merlin szaros valagára! O’Mara, bassza meg! A hang hördült. Hát ő sem rajongott éppen az öcsémért az elmúlt időszakban… mintha a kikoktatása ellene is ugyanúgy támadás lett volna, mint ellenem.
– Mi a picsa?!– Akadtam ki. Rohadtul nem akartam, hogy a saját öcsém lásson meg meztelenül. Úgy húzódtam Gabe-hez, hogy a testem talán a rúnákkal ellátott kötéshez is hozzá értek… pedig nem akartam még véletlenül sem fájdalmat okozni.
– Tisztában vagy vele, hogy Mr. Milton milyen súlyosan sérült?! Ez egy ispotály, nem egy bordélyház! – Emelte fel a hangját, de láttam rajta, hogy nem csak dühös, zavarban is van. Az arcán megjelent a szokásos rózsaszínes pír. – Még hányszor akarsz hülyét csinálni magadból? Még hányszor játszod ezt el a családoddal? Csak egy dacos, felelőtlen kölyök vagy! Sosem tanulsz a saját hibáidból!– Gabe aligha értethette miről van szó… én viszont tudtam. Azt gondolta, hogy érte is annyit áldoznék, mint korábban. Talán akkoriban túlságosan hátat fordítottam nekik s míg engem megvédett a kapcsolat, amiben voltam a Rowle-ok őket is fenyegették, csak mert Tengerszemben nem találtak rám.
– Húzz már ki innen! –Kaptam fel a vizet én is. Nem akartam újra végig hallgatni, milyen felelőtlen vagyok.
–Mr. Miltonnál csak rokonok tartózkodhatnak. Úgyhogy te fogsz eltűnni. – Közölte nyugodtabb stílusban, de a tekintete mögöttem Miltonra vándorolt. Láttam, hogy valami aprócska láng felvillan azokban a kék tekintetekben.

Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás

Valóban. Az átok az állatias oldalára hat és ebben a kérdésben messze nem segít az, hogy animágus. Valamikor az akadémia évei alatt már rászinkronizálta magát arra a transzfigurációs bűbájra, amely képes is előcsalni a mélyről az állatot pálca nélkül a saját mágiája és akarata nyomán... és ezt az affinitást könnyűszerrel lovagolja meg az átok maga. Azt alapvetően nem erre tervezték bár, a nyers követelései ösztönszintűek. Zabálni. Pusztítani. Fájdalmat okozni. Lehetőleg mindezt egyidőben és töménytelen mennyiségben. Még nem volt érkezése nevet adni neki igazán, de a kielégíthetetlen, őrjöngő éhség, amivel azonosítani tudja és ennek a típusnak teljesen mindegy, hogy mit zabál magába.
Jelenleg a saját élvezetét. És legfőképp Elliot néma kínját.
Kellene, hogy számítson. Hogy fájdalmat okoz. Kellene, hogy szóvá tegye legalább és neki esélye legyen pórázt kötni arra az elhatalmasodó sötétségre. Az, hogy végül az élvezettel együtt csillapul ideiglenesen az átok is? Nem szabadna, hogy precedenst teremtsen egyáltalán, mert Gabriel ezt személy szerint nem akarja. És keserű szájízt is hagy maga után.
Nincs az a megkönnyebbülés, aminek lennie kellene. Vagy egy pillanatra csupán. A sötétség benne degeszre zabálja magát vele és jóllakott állatként gömbölyödik vissza a maga természetellenes, mágikus börtönébe. Gabrielben pedig űr marad utána és valami nagyon kellemetlen érzés, ahogy Elliotra pillant.
Képes kárt tenni a testében. Az, hogy Elliotnak képessége van hangtalanul eltűrni a fájdalmat, még nem jelenti, hogy ne okozott volna kárt. Hogy ez tény legyen, ahhoz nem kell maradandónak lennie. És ez nagyon más kategória, mint az hogy beleharap a nyakába ország-világnak kürtölve szét a tényt, hogy ez a fickó itt kurvára foglalt.
Pár pillanatig némán figyeli a reakciókat. Nem mintha nem ismerné mostanra a testét. Nem mintha nem tudná, milyen egy normális aktus után és hogyan reagálnak benne egymásra. Nem tudja nem érezni belőle a fájdalom huzalozta önkéntelen és sejtszintű feszültséget, mert igen. Ha valakinek vissza kell nyelnie a hangját, akkor egészen biztosan nem nyugodt és nem békés belülről.
Az a simítás semmi ahhoz képest, amit az imént művelt, de legalább kommunikálja a tényt, hogy valóban elmúlt a vész. Belenéz abba a sötét szempárba, ahogy felé fordul, kutató pillantása egyikről a másik mozdul. A szavakra enyhén megcsóválja a fejét.
- A kettő nem zárja ki egymást, Elliot. - Nem húzódik el, így a nevét már az ajkai közé súgja. Halkan sóhajt a csókban, de egyből reagál rá, nagyon messze van már attól, amikor még tüntető passzivitással indított. A gyengédsége ezúttal nagyon éles kontrasztja az előbbi aktus fájdalmának, ami a bocsánatkérés egy másik formájának tekinthető jelen esetben. Puhán simít rá az arcára és az érintés megmarad akkor is, amikor az ajkai elválnak tőle. Még visszapuszil egyszer finoman, mielőtt tényleg hagyná is hátrahúzódni.
Az ajtónyitódásra azonnal nyúl a pálcájáért... ami nyilvánvalóan nincs nála. Az, hogy Elliot gyakorlatilag az ölébe huppan, kiváltja a megfelelő védelmi reakciót, fél kézzel nyúl elé, csak hogy aztán felismerje a szükségtelenséget. Vagy hát... Tekintve ami történik, messze van a szükségtelentől. Ugye.
Saját meztelensége nem olyasmi, ami zavarná a helyzetben, nem mintha mindkét O'Mara nem látott volna már mindent, amit kell... de egyébként sem érdekelné különösebben. Elliot egyébiránt takarja belőle a lényeget, pillantása különösebb kifejezés nélkül, hűvösen villan hívatlan vendégükre. Leszámítva, hogy nem hívatlan. És nem is vendég.
A monológ első fele még hagyján. A másodikra viszont már megemelkedik egyik szemöldöke. Valójában nem kellene belepofátlankodnia a családi témába, ám ettől függetlenül szólásra nyitja a száját. És megdermed.
Az a duplaütemű szívdobbanás a mellkasában hirtelen túl hangos. Túl erőteljes. Felfut egészen a koponyájáig az érhálózaton és belelüktet a fejébe.
Lepillant és érzékeli, hogy Elliot egyszerűen csak... hozzásimult a rúnákhoz. Észre sem vette...
Felfogja a törést a mágiában. Felfogja a hirtelen torkára maró fájdalom forrását is, ahogy feketén nedvesedik át a géz a férfi hátának takarásában. Csak annyira mozdul hátra tőle, hogy amaz ne érzékelje a problémát.
- Nincsenek rokonaim, Mr. O'Mara. - Pillantása felrebben a kékekbe, saját zöldjei még mindig hűvös fénnyel csillognak. - Elliot a párom, csak neki van joga itt tartózkodni. - Teljesen mindegy, milyen világban vannak, ha a páciens ébren van és akaratot tud kifejezni, akkor igenis az a perdöntő. Ha tetszik, ha nem tetszik. Ez az üzenet folyékony fémként ömlik bele a hangjába, hogy ott megszilárdulva kellően metsző legyen ötvözve azt a megfelelő súlyozással.
- Ettől függetlenül... Elliot. - Nem néz rá, pillantása rezzenéstelenül marad meg a kékekben. A távolságnak hála eddig nem vehette észre ugyan a változást, de mostanra nyilvánvalóvá válik Daniel számára, hogy nem szimplán elsötétült az a pillantás... a bal szabályosan nekiállt felvenni a pupilla fénytelen színét lassan terjedve át a szemfehérjére. - Most tényleg jobb lesz ha egy kicsit... messzebb mész tőlem. - Mondat közben rándul meg a fájdalomtól, de az a pillantás még mindig kimerevített egyetlen kéklő ponton... Talán az átoknak megvan a maga fészke a testében, de nem jelenti, hogy a megfelelő védelem nélkül nem nyúlik ki undorító fekete csápokkal belőle.

– A kettő nem zárja ki egymást, Elliot. – A nevemet az ajkaim közé suttogta. Beleborzongtam. Az ajkai érintése elképesztően puha volt, még az sem zavart, hogy a borostája kicsit szúrós volt. Nem… még le is hunytam a szemem, mintha nehezemre esne a zöldszemekbe nézni. Valójában nem így volt, csak azt a finom simítást, amivel mondta a szavakat, ki akartam élvezni.
– Ha bántottál volna, akkor már nem cseverésznénk itt… – Válaszoltam mielőtt elmerültem volna a finom csóka. Aki hozzám ér, az égni fog… ahogy te is égsz, zöldszem. A gondolat átsuhant az agyamon, kimondatlanul. Gabriel Milton valóban lángolt, de nem úgy, ahogy azok, akik ténylegesen bántottak. Fájdalom és fájdalom között is volt különbség. Volt olyan, amit elviseltem valakiért, vagy egy nagyobb cél érdekében… s volt olyan, ami dühössé tett. Ilyenkor úgy felbőszültem, mint valami megvadult állat. Így rohantam fejjel neki az áldozatnak. Most azonban csak érezni akartam az ajkait magamon, mielőtt a csókok tovább vándoroltak volna nyugtatóan az arcán.
Olyan nehéz volt elhúzódni az ajkaitól. Olyan nehéz volt elhúzódni a bőrétől, elvonni magamat az illatától. Talán nem is sikerült volna olyan könnyen, ha nem törik ránk az ajtót. Még éreztem, ahogy remeg a testem a fájdalomtól, a szenvedélytől egyszerre, amint magam elé rántottam a takarót s megéreztem magamon Gabe karját, amint védelmezően karolt át. Engedd magad óvni… engedd most, Elliot… Elliot… – magyarázott bennem a hang, ahogy kicsit hátra dőltem.
Csak ekkor esett le, hogy Gabriel talán már tudja is, hogy Daniel az öcsém. Vagy legalábbis a vezetéknévből leszűrhette, hogy valamilyen szinten rokonságban állunk… és egy részem nem is bánta, hogy éppen egy O’Mara kezeli. Így tudtam, hogy jó kezekben van, még ha a rúnákat nem is találtam éppen a megfelelő megoldásnak. Nem. Azok nem szűntették meg a gondot, csak korlátozták.
– Nincsenek rokonaim, Mr. O'Mara. – Mondta a fülem mellett Milton a szokásos hűvös hanglejtéssel. – Elliot a párom, csak neki van joga itt tartózkodni. – Folytatta. Ahogy kimondta azt a szót a nevem mellett és hogy jogom van mellette lenni, valahogy úgy éreztem megint, most minden a helyén van. Bele akartam kapaszkodni ebbe a gondolatba, mert már megtanultam, hogy ez csupán egy pillanat és valami szétrombolja… minden boldogság valahol véget ér. Jó esetben a halálnál, rossz esetben korábban, erőszakosan, fájdalmasan.
– Hehe… – Jegyzetem meg gúnyos hűvösséggel, enyhén gyerekesen az öcsém kék szemeibe pillantva. Láttam, ahogy a szeplői eltűnnek a vörösséggel, ami szép lassan elönti az arcát. Nem, most már zavarnak nyoma sem volt. A kicsi Daniel pontosan ilyen volt, amikor elvettem a játékait vagy egyszerűen csak nem figyelt rá senki… nyilván valóan miattam.
– Hát akkor gratulálok. – Hallottam mennyire visszafojtja a hangját, de ahogy a tekintete a felettem, minden bizonnyal Garielre vándorol, egészen máshogy csillant meg. Talán látott valamit, amit én nem.
– Ettől függetlenül... Elliot. – A hangja. A hangja valahogy más volt ott mögöttem. Az aggodalom egy pillanat alatt vette át a nagyképűség felett a hatalmat. Éreztem, ahogy megremeg a kezem, a takaró anyaga, amivel addig magamat takargattam egész egyszerűen kicsúszott az ujjaim közül. Felé akartam fordulni. – Most tényleg jobb lesz ha egy kicsit... messzebb mész tőlem.
Úgy pattantam le az ágyról. Addigra Daniel már ott volt mellette és visszaigazította rá deréktól lefelé a takarót. Én azonban még az utolsó rándulás hatása alatt kapkodtam fel a ruháimat. Nem számított, hogy elszakadt… nem számított, hogy ez az egész milyen szarul fest, nem akartam, hogy baja legyen.
– Gabriel… minden rendben lesz… – léptem vissza az ágy mellé. Ahogy megérintettem a lábát és a szemeibe néztem… csak azt a sötétséget láttam. A kötés is elszíneződött, a rúnák többé nem védték meg. Nem voltam elég erős, hogy átvegyem tőle az átkot. Képtelen voltam a saját testembe csalni, pedig akkor biztosan előbb kiengednék hozzám.
– Elég lesz, Elliot! Pontosan elég kárt okoztál, tűnj el! – Emelte fel a hangját Daniel. Ezzel egy időben egy halom másik ember sietett be a kórterembe, így az öcsém megragadta a karomat és szószerint kirángatott a folyosóra. A szemem sarkából még láttam, ahogy egy fehértaláros boszorkány leszíjazza Gabrilet… hiába próbáltam kiszabadulni a szorításból, nem sikerült visszamennem.
Daniel a szemközti falnak lökött. Ujjai szorosan tartottak… engem pedig csak a józan ész fogott vissza attól, hogy a pálcámat előrángassam és a tulajdon testvéremet fenyegessem meg vele. Minden porcikám gyűlölte, amiért elrángatott mellőle, miközben fájdalmai vannak. Nem tudtam volna azzal a tudattal élni, hogy így láttam utoljára.
– Engedj vissza hozzá… engedj vissza Daniel! – Löktem el tiszta erőből magamtól. Láttam, hogy a százkilencven centis test hátra tántorodik. Azért annyi erő volt benne, hogy megmaradjon a talpán s teljes testével álljon meg az ajtó előtt, mintha védeni akarná.
– Ne kényszeríts Elliot… – Lihegte. A zaklatottság ott csillogott a szemeiben, egyértelműen jelezve, mennyire elege van belőlem. Öld meg… öld meg, O’Mara… A hang kegyetlenül sziszegett a fülembe, s odabent most nem sötétség tombolt, hanem őrült vörösség, mintha a szívemet tépték volna ki és mindent elöntött volna a vér. A kezem remegve pihent meg a nadrágom zsebe felett. Mégsem nyúltam a pálcámért. Az öcsémnek sosem ártanék. – Ellenkeztem a hanggal és egyetlen vicsort engedtem meg Daniel felé.
– Rendben lesz. Tudunk segíteni rajta, de ahhoz nyugalom kell és nem te, meg az a káosz, ami körbe vesz! – Még mindig hangosan beszélt, magához képest mindenképpen. – Elliot. Jól. Lesz. Gabriel.– Tagolta, mintha azt látná rajtam, hogy nem értem meg. A szívem vadul kalapált, majd ki akart szakadni a mellkasomból. – Esküszöm. Esküszöm, hogy vigyázok rá… de most menj el!
– Hogy mehetnék el, miközben… – Rekedten kérdeztem vissza, a szemeim könnyesen pislogtak az ajtó felé. Veszítettem, megint veszítettem… ezt éreztem.
– Úgy, hogy megbízol bennem és tudod, hogy nem lesz baja. Adj egy pár napot és visszaadom neked… ígérem. – A hangja átment lágyba, kedvesebbe. Mégis úgy lépett hozzám közelebb, mintha egy veszett róka lennék, ami bármikor neki eshet. Ujjai óvatosan érintették meg a vállamat és gyűrték meg a ruhám anyagát. – Nem tudom mi van közöttetek és próbálok nem ítélkezni azok után, amiket eddig tettél. De, ha vele akarsz lenni, akkor most engedsz engem dolgozni. Te nem tehetsz semmit, minthogy várod. Ne gyere többé ide… csak kárt teszel vele.
Zaklatottan léptem távolabb tőle. Nem válaszoltam, csak elfordítottam az arcomat tőle és megindultam a folyosón.
– Most te tettél kárt. Kettőnkben. – Suttogtam búcsúként, hogy aztán némán induljak meg a folyosón. Hallottam a cipőm talpának tompa koppanását újra és újra, mielőtt visszatértem volna a zsúfoltabb részekre.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

◂lélekvesztő▸

2004. február 27

(https://i.pinimg.com/564x/6c/13/0f/6c130f3fe209e317240309001a761db6.jpg)

◃ gabe ▹

people need to start
appreciating the effort
I put in to not be a serial killer

style: style of a working day (https://i.pinimg.com/564x/75/c8/dd/75c8dd55b69ebcdd480627b8eac0b78e.jpg) ║ zene: amaranthine (https://www.youtube.com/watch?v=PYiP9f6jqR8&ab_channel=KathyLyricss)

Ahogy felemeltem a kezemet, láttam, hogy mennyire remeg. A fehér fényben betegesnek tűnt... a bőröm pedig olyan fehérnek, mintha máris meghaltam volna. Hirtelen csak annyit tudtam kinyögni, hogy "Ó..." másra erőm sem volt. Mi a fene történik? Mi? Most döglesz meg, O'Mara! A hang úgy csattant fel bennem, mintha legalábbis én tehetnék róla, hogy most mind a kettőnknek vége, mint a botnak. Nekem és a bennem lakó sötét erőknek is. Nem így terveztem. Nem ezt akartam.
- Elliot, nyugodjon meg. A bájitalok hatni fognak, de pihennie kell - magyarázott mellettem egy fehértaláros, hegyke bajszos pasas. Pont úgy nézett ki, mint valami idióta bohóc és ezt kedvem is lett volna az orra alá dörgölni, ehelyett csak hümmgötem egyet. Honnan is tudta a keresztnevemet? Majdnem biztos voltam benne, hogy nem mutatkoztam be neki.
- Legfeljebb két éjszakára kell bent maradnia - folytatta.
Azt lesheted köcsög. Ezt válaszoltam volna szívem szerint, ám megszólalni még mindig képtelen voltam. Ezért utáltam, ha mások adnak bájitalt. Összevissza keveri, nem tudják, hogy mi a jó nekem. Ez ráadásul még el is tompított. Talán jobban is, mint az a sok mágia a Mágus téren, de nem voltam abban az állapotban, hogy biztosan meg tudjam állapítani. A fejem még mindig zsongott, annak ellenére, hogy képes lettem volna elaludni.
- El kell mennem... - préseltem ki magamból a szavakat. Nem tűnhettem egy gyenge szarnak, aki még talpon sem képes maradni. Belekapaszkodtam az ágy oldalába, de akármennyire is próbáltam, nem tudtam felhúzni magamat. Az ujjaim erőtlenek voltak.
- Pihenjen! - ismételte meg, majd elnézett oldalra és kisétált.
Bizonyára ott volt Gabe, de az ő útmutatásaira még annyi szükségem volt, mint a medimáguséra. Inkább csak haza akartam menni. Jó ötletnek tűnt Bent rávenni, hogy menjen el Aidenért... de nem akartam a frászt hozni rá. Főleg nem ezzel a szarsággal.
Az oldalamra fordultam nagy nehezen. A lábaimat letornáztam az ágyról, de képtelen voltam felülni, ezért lendületből legurultam a földre. Nem is lehetettem volna ennél szánalmasabb a mai napra. Azt kívántam, bár ne látná ezt az egészet Milton, aki majd elkezd nekem okoskodni. Végül is én is azt kértem tőle, hogy vigyázzon magára... én meg mit művelek? Egyrészt fejjel megyek a falnak, másrészt a földön fetrengek magatehetetlenül a Mungó egyik kórtermében.
- Haza kell mennem. - Dünnyögtem. Felnyomni már nem tudtam magam, ezért csak hasra fordulva elterültem a padlón és úgy bámultam fel Gabe-re.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/77/b0/7b/77b07b246234ad06ac056645fe574dde.jpg)

2004. február 27.
Lélekvesztő után
16+

A Mágus téren megfogadtam, hogy most nem fogom elhagyni, amíg biztonságba nem kerül. A biztonság ezúttal a Mungót jelentette. Ahogy a medimágusok megfogták, mentem én is, nem hagyva nekik, hogy meglépjenek.
Szóval, rögtön azután beléptem a kórterembe, miután ők is, de kitessékeltek egy kis időre, amíg teljes egészében meg tudják vizsgálni. Megértem, és addig elmegyek egy kicsit sétálni. Egész pontosan megkeresem Pye medimágust, talán tudok vele is pár szót váltani, de sajnos ez nem jön össze. Hagyok neki egy üzenetet, majd visszaindulok Elliot szobájához. Eddigre már szabad is lesz a szobája, ezért beülök az egyik székbe, amíg magához tér.
Nem tudom mennyi ideig fog tartani, azért a medimágusok nem közölnek velem mindent. Főleg, mert nem is vagyok még közeli hozzátartozója sem. De tudom, hogy rám hallgatni fog, ha kell, ezért nem tesznek ki csak. Meg talán azért, mert auror vagyok. Mondjuk nem tart annyi ideig, mint amire számítok, de egyelőre csak figyelem a kínlódását. Hihetetlen mennyi felesleges idegeskedést és problémát okoz magának.
Amikor végre feladja a medimágus, felém néz, mire biccentek egyet felé. Innentől átveszem én, bár tudom, hogy nekem sem lesz könnyebb feladatom, mint neki volt. Egyelőre nem hiszem, hogy Elliot érzékelné a jelenlétem, inkább azzal van elfoglalva hogyan szabaduljon ki innen.
Direkt nem mozdulok. Tudni akarom, hogy ebben az állapotban mennyi az, ameddig el tud menni. Mivel a két kutyát nem hagyhattam ott a téren, mind a ketten a székem mellett fekszenek, de Elliot mozgolódására felemelik a fejüket. Azért mikor látom, hogy zuhan lefelé az ágyról, majdnem megindulok felé, de aztán végül is megállom ezt.
- Haza kell mennem.
- A lófaszt kell hazamenned.
Végre felállok, és odasétálok mellé, majd lehajolok érte, és visszateszem az ágyra. Addig, amíg én itt vagyok, addig biztos nem hagyja el ezt a szobát, és ha megjön a Fraser fiú, akkor neki is erősen javaslom majd, hogy legalább egy éjszakára tartsa benn. Nem hiszem, hogy Rosie mellett kell még egy csecsemő neki otthonra.
- Ha még egyszer mozgolódni kezdesz, nem csak egy biológiai bilincset teszek rád.
Szólok Agielnek, hogy jöjjön hozzánk, majd felugratom az ágyra, hogy ott feküdve vigyázzon Elliotra. De legfőképp arra, hogy még véletlenül se tudjon még egyszer kikelni az ágyból.
- Szóval, ha nem magad keresed a bajt, akkor úgy tűnik tényleg megtalál magától is. A vér szava hív? Komolyan állítsak melléd valakit testőrnek?
Leülök én is az ágy szélére, ezzel is nyomatékosítva, hogy amíg én itt vagyok ő kurvára nem fog onnan elmozdulni, nem érdekel mit akar vagy mit hisz, mi lenne neki a legjobb.

◂lélekvesztő▸

2004. február 27

(https://i.pinimg.com/564x/6c/13/0f/6c130f3fe209e317240309001a761db6.jpg)

◃ gabe ▹

Minden mozdulatom lassú, fájdalmas és zsibbadt. Akkor éreztem legutóbb így magamat, mikor alvásból ébredtem fel... csakhogy a testem most nem fogta fel, ébren vagy. Az a fájdalom még tompán ott volt, őrülten jelezte minden porcikám, valami még mindig nincs rendben. De nekem Aidenre volt szükségem és persze arra, hogy ne izguljon. Mi bajom lehetne? Semmi. Ezt is túlélem. Vagy nem. - Röhögött fel bennem a hang, ahogy a padlón csattantam.
- A lófaszt kell hazamenned.- Hallottam meg Gabe hangját. Tudtam, hogy ott van, szinte éreztem a vibrálását, amit a jeges nyugalom mögé akart mindig is rejteni. Képtelenség volt nem észrevenni, ha valahol ott volt.
Felemelt, majd azzal a lendülettel vissza is fektetett a kényelmetlen, mungóbeli ágyba. Sóhajtottam egyet hangosan, aztán duzzogva magamhoz öleltem az egyik párnát. Gyűlöltem, hogy valaki meg akarja mondani mit és hogyan csináljak.
- Ha még egyszer mozgolódni kezdesz, nem csak egy biológiai bilincset teszek rád.
Megköszörültem a torkomat, mert csak szemtelen válaszok jutottak eszembe. Ehelyett lesütöttem a szememet és oldalra pillantottam, hogy ne azokba a sokat látott, zöld szemekbe kelljen néznem.
- Túl reagálod... jól vagyok... - sóhajtottam kissé kifulladva. De hiába ellenkeztem, Agiel lendületesen pattant az ágyba, hogy a lábamra feküdve megakadályozza a mozgást. - Ez ciki lesz, ha pisilnem kell. - Állapítottam meg és mivel kicsit több erőm volt már eddigre, még egy szemforgatásra is futotta.
- Szóval, ha nem magad keresed a bajt, akkor úgy tűnik tényleg megtalál magától is. A vér szava hív? Komolyan állítsak melléd valakit testőrnek? - szólalt meg ismét Gabe. Amennyire tudtam még mindig magamhoz szorítottam a párnámat, miközben leült mellém az ágy szélére. Így már teljesen be voltam szorítva, esélyem sem volt megmoccanni Mr. Kétajtósszekrény mellett.
- Nem kell testőr... - válaszoltam még mindig kicsit kifulladtan. Végül elhúztam a kezem a párnáról és megérintettem a tenyerét. - Ne aggódj ennyit miattam. Semmi értelme.
Az ujjaim végig cirógattak a bőrén. Rászorítani nem tudtam kicsit sem az ujjaira.
- Csak nem akarom megijeszteni Aident...

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/77/b0/7b/77b07b246234ad06ac056645fe574dde.jpg)

2004. február 27.
Lélekvesztő után

Nézem és figyelek. Nézem, ahogy az ágyon fekszik, egyelőre nincs magánál. Majd felébred, hadakozik az orvossal és tudom, hogy nem akar itt lenni, mégis muszáj neki. Nem szólok, mert amíg a vizsgálat folyik, addig nekem itt nincs szavam, és valószínűleg utána is csak azért, hogy itt tartsam. Bármi áron. De én nem az vagyok, akinek ez lenne a feladata.
Mégsem hagyhatom csak úgy itt szenvedni. Legalábbis a földön nem, ezért odamegyek és visszafektetem az ágyba. Akármennyire nem tetszik neki, nem érdekel. Néha nem árt, ha alaposan kipiheni magát az ember egy nagyobb trauma után.
- Túl reagálod… jól vagyok…
- Ha jól lennél, akkor nem a földön fetrengve próbáltál volna kijutni innen. Vagy nem is tudom, mi volt a célod vele.
Közben Agiel felugrik az ágy végébe kicsit nyomatékosítva, hogy Elliot addig biztos nem fog felállni innen és meglépni, amíg mi itt vagyunk. Hogy a távozásom után mi lesz vele, azt nem tudom. De ha holnap visszajövök és nem lesz itt, akkor az már a saját döntése lesz.
- Ez ciki lesz, ha pisilnem kell.
- Tudod, van egy szád és szerintem ki tudod nyitni a megfelelő időben, ha pisilned kell. De hozok ágytálat is, ha kérsz, és akkor jelen állapotodban nem kell a segítségemet kérni, amíg kimegyünk a mosdóba.
Ismerve őt, szerintem előbb teszi tönkre a veséit, minthogy ágytálat kérjen. Ismerem már annyira, hogy tudjam, azért vigyáz magára és túl büszke lenne hozzá. De nem is ez a lényeg, most inkább azzal törődjünk, hogy mégis mi a francért kerülgeti megint a baj. Miért nem tud csak egyszer kimaradni belőle.
- Nem kell testőr… Ne aggódj ennyire miattam. Semmi értelme.
- Ha nem lenne értelme az aggódásnak, akkor nem is tenném. De tudod, amíg megtalál a baj, addig biztos nem fogok leállni vele. Tudod, az nem járja, hogy csak te aggódsz értem, de én ugyanezt nem tehetem. Mert ha legalább a Fraser fiú ott lett volna, akkor még megérteném ezt a kérésed, de így…
Mostanra valahogy megbarátkoztam a tudattal, hogy ő ott van neki, de ebben nagyon sokat segített az, hogy mellette tényleg biztonságban tudhatom Elliotot. És azt hiszem, ez az elfogadás sok mindenben segített. De ettől még nem fogom teljesen elengedni vagy magára hagyni.
- Csak nem akarom megijeszteni Aident…
- Hát, azzal már elkéstél. Szerinted, mikor a Rend a nyomodban van, akkor majd nem fog aggódni miattad? És még véletlenül se mondd azt, hogy nem fogod beavatni ebbe az egészbe, ami a Mágus téren történt, mert akkor személyesen fogom őt felkeresni és megteszem én.
Mélyen a szemébe nézek. Ez most már nem vicc. Az a csuklyás alak megmondta, ha önként nem adják a vérüket, akkor el fogják venni. Ez pedig annyit jelent, hogy állandó veszélyben lesz, mert bármikor lecsaphatnak rá.
- De ha nem fogadsz szót, akkor majd valahogy bejutok közéjük, és elintézem, hogy rád ne vadásszanak. Valószínűleg egyébként is jól jönne egy belsős ember Macmillannek.

◂lélekvesztő▸

2004. február 27

(https://i.pinimg.com/564x/6c/13/0f/6c130f3fe209e317240309001a761db6.jpg)

◃ gabe ▹

- Ha jól lennél, akkor nem a földön fetrengve próbáltál volna kijutni innen. Vagy nem is tudom, mi volt a célod vele.
Gabe magyarázásától csak jobban megfájdult a fejem. Persze, ha hagyott volna kibontakozni, akkor esetleg lett volna esélyem arra, hogy összeszedjem magam és kijussak ebből az ocsmány szobából... ebből a borzalmas épületből. Amúgy sem volt rá szükségem, hogy vigyázzanak rám vagy meggyógyítsanak. Vagy ezerszer túlmentem már ezen. Ezerszer megpróbált ledönteni valami átok a lábamról, sőt varázstárgy is az őrületbe akart kergetni, de akárhányszor elestem, talpra álltam. Nehezen mozogtam, fájt, de túléltem. Ezt is túléltem volna, ha hazamegyek és Aiden látja, jobban vagyok. Az a támadás nem okozott bennem valódi kárt. Pillanatnyi rosszullét volt. Édes, hogy ezt el is hiszed, O'Mara... Mormogott bennem a hang.
Aztán Agielre pillantottam, aki odapréselt az ágyhoz, Gabriel meg a szabad oldalamon landolt. Ez volt Milton. Mindig tudta, hogyan ejtsen fogságba... bár ő erre talán nem is emlékezett. Még mindig nem jöttek vissza teljesen az emlékei, vagy legalábbis nem említette őket.
- Tudod, van egy szád és szerintem ki tudod nyitni a megfelelő időben, ha pisilned kell. De hozok ágytálat is, ha kérsz, és akkor jelen állapotodban nem kell a segítségemet kérni, amíg kimegyünk a mosdóba.
- Ebben a pillanatban inkább hugyoználak arcon, minthogy segítséget kérjek... - sóhajtottam. Minden tagomban ott égtek a ma történtek. Nem volt erőm még dühösen odavetni sem ezeket a szavakat. Pedig annyira megérdemelte volna. De annyira... mit apáskodik felettem? Oké, régen dugtunk, meg volt közöttünk valami szerelemnek gúnyolt kezdemény, ettől viszont még nincs ehhez joga. Már nem is akartam igazán emlékezni arra, ami akkor volt. Sok volt benne a durvaság, surlódások... rengeteg fájdalom, amiért Aiden akkor elment, Gabe pedig még a családját gyászolta.
Ráadásul még a kapcsolatunk sem volt éppen a legjobb. A surlódások megmaradtak azóta is... és nem akartam, hogy aggódjon miattam.
- Ha nem lenne értelme az aggódásnak, akkor nem is tenném. De tudod, amíg megtalál a baj, addig biztos nem fogok leállni vele. Tudod, az nem járja, hogy csak te aggódsz értem, de én ugyanezt nem tehetem. Mert ha legalább a Fraser fiú ott lett volna, akkor még megérteném ezt a kérésed, de így…
Sóhajtottam egyet megint. Képtelen voltam megszólalni... de ez az egész. Nem kellett volna, hogy Aiden tudjon róla. Valószínűleg ennek is az lenne a vége, hogy felelőtlen voltam. Igen. Beugrottam inni egy-két lángnyelvet, ahelyett, hogy hazamentem volna és ezért történt az egész. Ha azonnal elhoppanálok, nyilván nem találnak rám.
- Hát, azzal már elkéstél. Szerinted, mikor a Rend a nyomodban van, akkor majd nem fog aggódni miattad? És még véletlenül se mondd azt, hogy nem fogod beavatni ebbe az egészbe, ami a Mágus téren történt, mert akkor személyesen fogom őt felkeresni és megteszem én.
Nyeltem egyet. Tudtam, hogy Ben amúgy is odament, hogy szóljon Aidennek. Szóval ha Gabe elmegy, akkor majd az ő aggodalmait kell hallgatnom... de amúgy is. Már régen tudja, hogy mi törént velem. A gyűrű miatt érzett mindent, hiszen pont ezért választottuk ezeket az ékszereket. Összekötnek minket, ahogy az a házasoknál amúgy is helyes.
- De ha nem fogadsz szót, akkor majd valahogy bejutok közéjük, és elintézem, hogy rád ne vadásszanak. Valószínűleg egyébként is jól jönne egy belsős ember Macmillannek.
Kicsit megemeltem a kezem. Pofán akartam verni, de ehelyett a kezem visszaesett az ágyra. Nem volt annyi erőm sem, hogy meglendítsem... pedig megérdemelte volna, hogy arcon legyintsem. Utáltam, hogy már megint olyanokkal fenyegetőzik, ami tudja, hogy fáj. Néha csak megragadtam volna a gallérjánál fogva, hogy megrázzam: nem érted, hogy a hülye bevetésed és az állandó önfejűséged miatt mentünk szét? Nem érted, hogy kitépted a szívem? De hiába is vágtam volna a fejéhez. Nem értette volna meg.
- Hogy lehetsz ilyen érzéketlen barom... - motyogtam és lehunytam egy pillanatra a szememet. - Add ide a pálcámat, hogy leátkozzam az arcod... - dünnyögtem és oldalra nyúltam, hátha elérem az éjjeli szekrényt. Hol máshol lehetett a lucfenyő, ha nem ott? Az ujjaim azonban nem találtak semmit.
- Miért nem érted meg, hogy az életed többet ér ezeknél? - értetlenkedtem, most már amennyire, lehetett, csapkodva a bútordarab felé. Még Agiel is felkapta a fejét. A szemem sarkából láttam, ahogy azt lesi, mikor ad neki Milton valamilyen parancsot.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/77/b0/7b/77b07b246234ad06ac056645fe574dde.jpg)

2004. február 27.
Lélekvesztő után
16+

Vajon mikor jön majd rá, hogy nekem nem tud hazudni? Még akkor is, ha nem olvasok a gondolataiban, majdnem úgy olvasom őt is. Persze, ettől még könnyen tud előlem eltitkolni dolgokat, de nagyon kevés az ehhez hasonló esemény. Ha nem személyesen tudok meg tőle valamit, akkor van egy-két ember, aki a Zsebpiszok közből jelent. De ez most nem is annyira fontos.
- Ebben a pillanatban inkább hugyoználak arcon, minthogy segítséget kérjek…
- Ugyan már, annál te sokkal kultúráltabb vagy. Tudom, hogy attól csak rosszul éreznéd magad. Meg aztán a medimágusok sem örülnének neki, ha utána ágyneműt kell cserélniük. Nem szeretik a problémás pácienseket.
De azt hiszem, erről ő is tud. Ha máshonnan nem, az öccse révén mindenképpen. Ami viszont a többi dolgot illeti. A baj megtalálja, akár akarja, akár nem, és most már inkább igen, mint amennyire nem. A vére értékes, és nem csak az apjának, hanem a Rendnek is. Sóhajtok egyet, mert tudom, hogy amennyire felelőtlenül gondolkodik erről, annyival több munkát fog adni nekem és a pasijának is.
Csak nem értem, hogyha ennyi mindenen ment keresztül, akkor hogy veheti ennyire félvállról? Arról nem is beszélve, hogy családja van. Ha a Fraser fiú miatt nem is szedi össze magát, már van egy kislánya, akire szintén tekintettel kell lennie. De erről komolyan fel kéne világosítanom azok után, hogy Forestnél szintén vannak még gyerekei?
Szóval, ha ő nem teszi meg, akkor majd megvédem én a seggét. Komolyan mondom, hogy ha kell akkor ezért összefogok a pasijával is. Van olyan dolog, ami miatt nem tehetek úgy, mintha egy ember nem létezne. A legjobb módja mondjuk az lenne, ha sikerülne beépülnöm. Az jót tenne Macmillannek és Elliotnak is.
Látom, hogy ez nem tetszik neki. Ha nem lenne ennyire gyenge, akkor talán meg is kapnám a magamét, de ideje lenne felnőnie. Vannak olyan események, amiknél érdemes elé menni a történéseknek, és nem megvárni, amíg már visszafordíthatatlan lesz.
- Hogy lehetsz ilyen érzéketlen barom… Add ide a pálcámat, hogy leátkozzam az arcod…
Elkezd matatni az éjjeli szekrényen, de szerencsére elég messze van ahhoz a pálca, hogy ne érje el.
- Azért vagyok ilyen érzéketlen barom, mert kell valami, ami felnyitja a szemed. Így talán megérted azt, hogy mit érezhet a családod, mikor ennyire nemtörődöm módon figyelmen kívül hagyod a veszélyt csak azért, mert korábban már minden szarból kimásztál. Bassza meg, mi van, ha legközelebb nem lesz szerencséd, és itthagyod ezt a kibaszott világot? Mi lesz a lányoddal? A fiaddal? Azt hiszed, hogy nekik nem hiányoznál?
Sorolhatnám még tovább is a tényeket, ha másért nem azért mindenképpen, mert ő sem lesz már fiatalabb. A sok átok, amit elnyelt egy idő után ki fogja készíteni a testét. Vajon miért került most is ide? De legfőképp, ezt ő miért nem látja? Miért nem fogja fel, hogy nem játék, amit csinál?
- Miért nem érted meg, hogy az életed többet ér ezeknél?
- Megértettem. Ezért vagyok most itt, és nem harcolok ellenük a Mágus téren. De te miért nem érted meg, hogy az életed többet ér, mint az a sok szarság, amiben hiszel, hogy majd megvédenek?
Intek Agielnek, hogy maradjon nyugodtan. Ha eléri a pálcát, hogy megátkozzon, legalább befekszek ebbe a kórterembe mellé, mert nem fogok védekezni vagy bocsánatot kérni azért, amit mondtam. De remélem, azért a nagy kalapálás közben felfogta azt, amit mondtam. Az óhaja, hogy őt válasszam és ne a munkám… hát megtettem.
- Elliot, vedd észre te is, hogyha azt akarod, hogy minden úgy legyen, ahogy te akarod, akkor neked is idomulnod kell kicsit. Az eseményeket nem tudod befolyásolni, ha csak szemléled őket. Az utólagos tűzoltás csak átmeneti megoldás.
Ha meg akarjuk fékezni a Rendet, akkor ideje lesz egy kis előnyre is szert tenni.
- Megígérem, hogy nem fogok önként jelentkezni egy ilyen munkára, rendben? De nem fogom végignézni, ahogy tőled elvesznek mindent. Ezt gondolom megérted.

◂lélekvesztő▸

2004. február 27

(https://i.pinimg.com/564x/6c/13/0f/6c130f3fe209e317240309001a761db6.jpg)

◃ gabe ▹

- Ugyan már, annál te sokkal kultúráltabb vagy. Tudom, hogy attól csak rosszul éreznéd magad. Meg aztán a medimágusok sem örülnének neki, ha utána ágyneműt kell cserélniük. Nem szeretik a problémás pácienseket.- Jegyezte meg Gabe. Mondjuk abból sejthette, mennyire érdekelnek a kibaszott medimágusok, ahogy megforgattam a szemeimet. Problémás páciens? Mégis mit vártak, mikor Elliot O'Marát zárták be ide? Még a hülye is tudta, hogy nem leszünk puszipajtások és amúgy nem is érdekelt különösebben.
- Pont lefosom a medimágusokat. - Feleltem végül is mégis csak. A kapcsolatunk megváltozott, ő megváltozott és ezzel együtt persze én is. Néha olyan érzésem volt, mintha nem is ismerne... ami nem lepett meg önmagában. Miért is emlékezne rám? Én voltam pont az, amit elfelejtett. A kapcsolatunk, mintha meg sem történt volna, pedig bennem sebet hagyott. Kiváltképpen az, ahogyan hozzám állt a végén. És akkor volt még képe azt mondani, hogy majd beépül a Rendbe és küzd ellenük. Mégis minek? Hogy megint megsérüljön vagy meghaljon? Az egy dolog volt, hogy az én érzéseim szart sem értek neki.
- Azért vagyok ilyen érzéketlen barom, mert kell valami, ami felnyitja a szemed. Így talán megérted azt, hogy mit érezhet a családod, mikor ennyire nemtörődöm módon figyelmen kívül hagyod a veszélyt csak azért, mert korábban már minden szarból kimásztál. Bassza meg, mi van, ha legközelebb nem lesz szerencséd, és itthagyod ezt a kibaszott világot? Mi lesz a lányoddal? A fiaddal? Azt hiszed, hogy nekik nem hiányoznál?
A fiammal. Gabe semmit sem tudott. Persze nem is nagyon ültünk le csevegni olyanokról, minthogy Nat Forest életéből inkább kivontam magam. Az az élet a múlté volt. Mindenkinek könnyebb volt, ha egész egyszerűen kimaradtam belőle. De nem akartam fájdalmat mutatni. Éppen elég volt ennyi érzelmi zsarolás egy napra ebben a kapcsolatban. A gyengeségem amúgy is lefoglalt. Nem értem el a pálcámat, amikor meg már azt hittem, hogy meglesz, kisiklott az ujjaim közül és egész egyszerűen lebucskázott a padlóra.
- Megértettem. Ezért vagyok most itt, és nem harcolok ellenük a Mágus téren. De te miért nem érted meg, hogy az életed többet ér, mint az a sok szarság, amiben hiszel, hogy majd megvédenek?
Nyeltem egyet.
- Milyen szarság? - kérdeztem dühösen, mintha érthetné ezt az egészet. Nem érdekelt a folytatás. Nem érdekelt, hogy azt mondja majd, hogy ezt az egészet csak önfeláldozással lehet majd legyűrni. Én nem küzdöttem a Rend ellen, egészen addig, míg nem a szeretteimbe akartak kárt okozni.
- Elliot, vedd észre te is, hogyha azt akarod, hogy minden úgy legyen, ahogy te akarod, akkor neked is idomulnod kell kicsit. Az eseményeket nem tudod befolyásolni, ha csak szemléled őket. Az utólagos tűzoltás csak átmeneti megoldás.- Magyarázta. Nem értettem, mit vár tőlem. Bólintsak rá, hogy jól van, menjél és ölesd meg magad? Gabe egy harcigép volt, nem megfontolt. Ez már többször is kiderült. Én sem voltam megfontolt, ebből kifolyólag mi hullanánk el az elsősorban. Az auroroknak kéne ezt megoldani, nem nekünk.
Fáradtan sóhajtottam egyet. Lehunytam a szemem, hogy még úgyis érezzem, mennyire szédülök.
- Megígérem, hogy nem fogok önként jelentkezni egy ilyen munkára, rendben? De nem fogom végignézni, ahogy tőled elvesznek mindent. Ezt gondolom megérted.
Aztán kinyitottam a szememet és megint az ő zöldjeibe néztem.
- És mégis mit vársz tőlem? Én mit tegyek? Én csak kívülről tudom szemlélni ezt az egészet. Amint a gömb közelébe kerülök, a testem ezer darabra akar szakadni... - kezdtem bele a mondandómba, de újra sóhajtanom kellett a megviseltségtől. - Nem foglak odaengedni.
Tudtam, hogy a szavaim nem sokat érnek persze, ha ő megint önfejűen belerohan a bajba, mintha muszáj lenne neki. a tenyerem a combjára fektettem és rászorítottam - már amennyire tudtam, talán nem is volt igazán szorítás.
- Neked is meg kell értened valamit. Te egyedül sosem fogod megoldani ezt vagy tönkre tenni a rendet. - Sóhajtottam fel újra fájdalmasan. Egy pillanatra lehunytam a szememet, mielőtt folytattam volna: - Kell valamit találni, amivel a közelükbe mehetek. Amitől nem érzem ezt a szaggató érzést... és akkor... akkor megpróbálhatjuk őket együtt eltenni lábalól.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/77/b0/7b/77b07b246234ad06ac056645fe574dde.jpg)

2004. február 27.
Lélekvesztő után

Emlékszem, mikor egy küldetés után pont fordítva voltunk a szobában. Akkor én voltam a beteg, és ő jött vigyázni rám. Most akármennyire is ellene van, fordított a helyzet és nem is fog addig megváltozni, amíg nem vigyáz magára. Valahogy meg kéne értetnem vele, hogy ne vegye félvállról a veszélyt. De mégis miként? Ha fenyegetem, akkor megsértődik, és a végén megint összeveszünk, ha viszont kérem, akkor meg nem vesz komolyan. Szóval csak sóhajtok, majd lesz, ahogy lesz.
Mondjuk nem gondolom, hogy ehhez a beépülés lenne a legjobb módszer, főleg akkor, ha az én vérem nem elég jó. Bár, ezt még ki tudja megmondani, valahogy nem sikerült megcsapolniuk, amit melegen ajánlok nekik. Vagyis, az egy teljesen más helyzetet eredményezne, nem tudom mi lenne a legjobb helyzet. De addig is, amíg kitalálom, hogy mi legyen, jobb ha nyugton maradok. Mindenkit ez nyugtatna meg. Augustot és Elliotot is. Engem viszont az nyugtatna meg, ha őket biztonságban tudnám, és ez nem lehet úgy, hogy céltábla van rajtuk.
Figyelem, ahogy a pálcájáért nyúlkál, és nem, egyáltalán nem áll szándékomban segíteni neki. Nem azért, mert félnék, hogy leátkozza a fejem, inkább azért, hogy továbbra is nyugton maradjon amennyire csak lehet.
- Milyen szarság?
Azt hiszem, a békesség érdekében erre a kérdésre nem válaszolok. Jobb lesz mind a kettőnknek. Persze, ha szeretné, akkor nagyon szívesen kifejtem, de most jobb lenne inkább a nyugodtabb vizekre evezni a témát. Pont ezért, megígérem neki, hogy nem fogok marhaságot csinálni a beépüléssel, és a saját szakállamra történt nyomozással.
- És mégis mit vársz tőlem? Én mit tegyek? Én csak kívülről tudom szemlélni ezt az egészet. Amint a gömb közelébe kerülök, a testem ezer darabra akar szakadni…
- Akkor ne menj a közelébe. Ne tegyél olyat, amivel felkelted magadra a figyelmet. Csak ennyit kérek.
Tudom, hogy ez sem könnyű, főleg, mert a legtöbb esetben a tanúvallomások alapján csak belecsöppennek az események közepébe. De ha ezt nem is tudja vagy tudom megakadályozni, akkor is, kövessen el mindent annak érdekében, hogy távol maradjon tőle. Azt hiszem, hogy ennyi még azért teljesíthető. Cserébe én se fogom szándékosan keresni a bajt.
- Nem foglak odaengedni.
- Nem is kell, nem megyek én sem. De te is beláthatod a saját tapasztalataid alapján, hogy sokszor nem kérnek engedélyt ehhez. Te is csak belecsöppensz az események sodrásába, és én is a másik oldalról. Aurorként nem nézhetem azt, hogy te szenvedsz, a kollégáim dolgoznak és megpróbálják megállítani őket.
Hagyom, hogy a kezét a combomra tegye. A kezem én is ráteszem az övére, egy kicsit meg is szorítom. Azt akarom, hogy tudja, mellette állok. Majd együtt kitaláljuk a következő lépést mind a kettőnk érdekében. De valóban csak kettőnk érdekében?
- Neked is meg kell értened valamit. Te egyedül sosem fogod megoldani ezt vagy tönkre tenni a rendet.
Kicsit megingatom a fejem. Elliot valamit elfelejt. Én soha nem vagyok egyedül és most nem a kutyákra gondolok.
- Én nem vagyok egyedül. Itt vagy te, a testület és van néhány szívesség, amit be tudnék hajtani a Zsebpiszok közből is.
Van, de nem szívesen használnám fel akkor, amikor még kérdéses a siker. Plusz a legtöbbjük nem tartoznak akkora szívességekkel, hogy életveszélybe sodorják magukat. Szóval esélyesen ott egy ilyen akció után én lennék az, aki adós maradna. Az pedig nem lenne jó felállás a részemre.
- Kell valamit találni, amivel a közelükbe mehetek. Amitől nem érzem ezt a szaggató érzést… és akkor… akkor megpróbálhatjuk őket együtt eltenni lábalól.
Sóhajtok egyet. Igaz, ez lenne a legelső lépés, de mégis mi lenne az a lépés.
- Ismerik a nevedet, ki tudja még mennyi információt tudnak rólad. Akár csapdába is csalhatnak, kihasználhatják a gyengeségeidet a céljuk elérése miatt. Az nem lenne elég, hogy lepecsételjük a véredet, hogy sehogy se férjenek hozzá, és ezzel érdektelenné válj, vagy ne találjanak meg.
Lesz min gondolkodnom, és talán kikérem majd August véleményét is. Talán neki eszébe jut valami. Nekem csak alap medimágusi ismereteim vannak, ami szükséges egy harctéren. Aztán eszembe jut valami.
- Mit tudsz a férjed véréről? Ha Benjamin vére megfelelő, akkor esélyesen a testvéréé is. De ha az övék jó, akkor Rosie is célpont lehet. Ahogy az öcséd is.
Sóhajtok egyet. Fel kéne térképezni, hogy mégis mi az a pont, ami megkülönbözteti Elliotot a többiektől. Főleg a Fawcett lánytól. Ha genetikus, akkor talán lehet valamit tenni az elkerülés és védelem érdekében.

◂lélekvesztő▸

2004. február 27

(https://i.pinimg.com/564x/6c/13/0f/6c130f3fe209e317240309001a761db6.jpg)

◃ gabe ▹

Gabe zöld szemeiben most is ott csillogott az mély, megfejthetetlen valami, ami annak idején rávett, hogy megcsaljam Aident. Akkor meg akartam tudni mit rejteget, mik a titkai és ki ő valójában, azonban ez az érzés mostanra odáig fajult, hogy nem mindig értettem meg teljesen. Most is összezavart. Az előbb még azt szajkózta, hogy tenni kell valamit, nekünk. Nekünk. Nem az auroroknak. Aztán hirtelen olyan választ kaptam, ami ennek szöges ellentétére utalt: - Akkor ne menj a közelébe. Ne tegyél olyat, amivel felkelted magadra a figyelmet. Csak ennyit kérek.
Mit akarsz tőlem, zöldszem? Ezt kérdeztem volna. Nem faggattam inkább. Féltem csak még mélyebbre ásnék, még jobban belezavarodnék, hiszen az agyam egészen eltompult a ma történtektől. Szinte éreztem, amint zsibbad minden gondolat mögött. Csupán annyit mondtam neki, hogy őt biztosan nem engedem oda.
- Nem is kell, nem megyek én sem. De te is beláthatod a saját tapasztalataid alapján, hogy sokszor nem kérnek engedélyt ehhez. Te is csak belecsöppensz az események sodrásába, és én is a másik oldalról. Aurorként nem nézhetem azt, hogy te szenvedsz, a kollégáim dolgoznak és megpróbálják megállítani őket.
Hülyeség volt, hogy megpróbáltam megállítani. Még a tenyerem is a combjára fektettem a szavaim megerősítéseként. Annyira megkérdeztem volna tőle, mit is akar valójában, de most tényleg. Megküzdeni velük, vagy hagyni, hogy Macmillan, a háború nagy hőse azt tegye, amiért alkalmazták. Máskor én is belevetettem volna magam a küzdelemben, de ez más volt. Éreztem, ahogy az a furcsa mágia a bőröm alá szökik és megpróbál belülről elpusztítani. Össze akart szó szerint roppantani.
A tenyere a kézfejemen landolt. Kicsit megszorította az ujjaimat, én pedig csak sóhajtottam egyet.
- Én nem vagyok egyedül. Itt vagy te, a testület és van néhány szívesség, amit be tudnék hajtani a Zsebpiszok közből is.
Nekem is lett volna néhány szívesség, amit behajthatok, esetleg hívhatnám Aident és az embereit, de nem. Most inkább azt választanám, hogy a lehető legmesszebb legyen mindenki a Rendtől. Nem akartam bajba sodorni a családomat. Mindannyian megsínylették a háborút és mindenkin nyílt sebek tátongtak azóta is. Nem volt szükség erre. Mi ott, Észak-Írországban elég távol voltunk a londoni balhéktól.
- Ne akarj ennek a közepébe kerülni... - suttogtam még mindig kicsit erőtlenül. A hüvelykujjammal megsimítottam a lábát kicsit. Nem tudom miért, úgy hittem, talán egy kis kedveskedéssel visszatarthatom ezektől a beteg gondolatoktól.
- Ismerik a nevedet, ki tudja még mennyi információt tudnak rólad. Akár csapdába is csalhatnak, kihasználhatják a gyengeségeidet a céljuk elérése miatt. Az nem lenne elég, hogy lepecsételjük a véredet, hogy sehogy se férjenek hozzá, és ezzel érdektelenné válj, vagy ne találjanak meg.
Lesütöttem a szememet. Nem csak velem kellett volna foglalkoznia, hanem azzal is, hogy ő ne legyen szem előtt. Egyszer már majdnem belehalt egy küldetésbe, elvesztette az emlékeit rólam is... és akkor beküldik mindennek a közepébe. Nyugalomra lenne szüksége inkább.
- Mit tudsz a férjed véréről? Ha Benjamin vére megfelelő, akkor esélyesen a testvéréé is. De ha az övék jó, akkor Rosie is célpont lehet. Ahogy az öcséd is. - És megint előre rohant. Valahogy nem éreztem, hogy ez az egész csak és kizárólag a vérről szólt volna. Az csak egy eszköz volt, ám sokkal mélyebben gyökerezett ennél.
Felpillantottam a plafonra, mintha valamiféle választ várnék onnan, mit mondhatnék Gabrielnek. Le kellett volna csesznem, hogy ne lovalja bele magát ennyire... de valójában, még mindig ez volt a jobbik helyzet. Én már álltam volna fel, hogy lemészároljak mindenkit, amiért bántotta valakit, aki nekem fontos. Fejjel menni a falnak, ahhoz értettem. Tervezgetéshez, ötletekhez nem.
- Kár ebbe belemenni egyelőre... - Feleltem halkan és elhúztam a kezemet tőle. Már kezdett kellemetlen lenni a helyzet és amúgy is, ha Aiden benyitna, nem ezt kéne azonnal meglátnia. Tudom, hogy az évekkel ezelőtt történtek miatt még mindig fúj zöldszemre. - A vér csak egy része ennek.
Nyeltem egyet. Gyengének és betegnek éreztem magamat, tudtam, hogyha nem ülne az ágyam szélén, akkor sem tudnék megmozdulni. Megint csak kiesnék belőle, rá a padlóra... ő meg szedhetne össze.
- Csak ne hajtsd őket. Ne robbants ki háborút, mert ez még nem az. - Dünnyögtem és megint a szemébe néztem. Azok a zöld, hideg szeme. Még mindig nem igazodtam ki rajta. - Ez nem a te dolgod, nem is az enyém... mi kis halak vagyunk a vízben, ha kell nekik a vérem, ha nem.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/77/b0/7b/77b07b246234ad06ac056645fe574dde.jpg)

2004. február 27.
Lélekvesztő után

Figyelem őt, ahogy itt fekszik az ágyon. Korábban én támaszkodhattam rá, most neki kéne rám, de ez már nem valósulhat meg. Csak annyit tudok tenni, hogy támogatom, ameddig lehet. Amíg kettesben tudunk lenni, és azután is. megfogadtam, hogy többet nem választom a munkámat, és tartani is fogom magam hozzá.
Tudom, hogy nem szeret itt lenni, de mégis idekerült. Muszáj volt, mert akármennyire is szeretné, ezt otthon nem tudta volna elintézni, helyrehozni magát. Mégis így nagyon esetlennek tűnik. És kicsit mókásnak is, mennyire ellenkezik a helyzettel, amibe került. Persze, valahol megértem, de ez a helyzet megváltoztathatatlan. Most már legalábbis.
Látom rajta, hogy valami nyugtalanítja. Akármennyire is próbálom megnyugtatni, ez a valami nem hagyja neki.
- Ne akarj ennek a közepébe kerülni…
Mit mondhatnék erre? Az ami megnyugtatná, nem feltétlenül van összhangban azzal, ami az igazság. De az igazság az, hogy…
- Nem akarok a közepébe kerülni. Rád és a hozzám közelállókra akarok vigyázni.
Augustra, Metzre és mindenkire, akik nekik fontosak. Én akarok lenni az a pajzs, ami megvédi őket a Rendtől. Ahhoz pedig, hogy ez bekövetkezzen, a közepében kell lennem, mert csak így lehetek egy lépéssel előrébb, mint ők. Így pedig csak annyit tudok ígérni, hogy szánt szándékkal nem keresem őket, nem jelentkezem olyan feladatokra, ami veszélybe sodorhat. De információt szerezhetek.
Megfogom a kezét, igyekszem megnyugtatni, ahogy ő is teszi ezt. Tényleg érzem, ahogy megnyugszom. Azt hiszem, beletörődött abba, hogy itt kell lennie egy kicsit. Még nem jött el az ideje annak, hogy beavassam valami nagyon fontosba. Majd, ha felgyógyul akkor.
- Kár ebbe belemenni egyelőre… A vér csak egy része ennek.
- Ebben igazad lehet.
De akkor ez még több kérdést vethet fel, amire meg kell találnom a választ. Vagyis találnunk, akár kettőnknek, akár a Macmillannek, ha előrébb akar jutni ebben az ügyben.
Hagyom, hogy elvegye a kezét, bár nem vagyok biztos benne, hogy kellőképpen sikerült megnyugtatnom… megnyugtatnunk egymást.
- Csak ne hajtsd őket. Ne robbants ki háborút, mert ez még nem az.
- Nem, ez még nem háború, de ha rövid időn belül nem történik valami, akkor az lesz belőle. Egyelőre sikerül kordában tartani, és a Rend is csak alkalmanként csinál felfordulást, ami csak fenyegető, de ha megkapnak minden információt, akkor be fognak indulni, ez nem kérdés.
A kérdés inkább az, hogy akkor mi hol fogunk tartani? Nagyon lemaradva, vagy sikerül valamennyire felkészülni? Elég lesz az egyén védelme vagy társadalmi szinten kell lépni?
- Ez nem a te dolgod, nem is az enyém… mi kis halak vagyunk a vízben, ha kell nekik a vérem, ha nem.
- Bárcsak tényleg ilyen egyszerű lenne.
Még egyszer nem választom a munkámat vele ellenben, és senki mással ellenben sem. De egy éles helyzetben tényleg meg tudom tenni? Mi van, ha adott pillanatban muszáj lesz döntenem, és az sok mindenre lesz kihatással?
- Te se vagy képes nyugton a fenekeden ülni, ha a szeretted bajban van. Szerinted bármelyik szeretted nyugton lesz, ha te bajban vagy?
Itt nem csak saját magamra gondolok, inkább mindenkire. Egy valamiben a társadalom hasonlóképpen reagál, az pedig egy szerettünk veszélyhelyzettől való megóvása.
- Akármilyen kis halak is vagyunk, sajnos nem csak szemlélői az eseményeknek. Megváltani talán nem váltjuk meg a világot, de ahhoz hozzájárulhatunk, hogy jobb hely legyen. Ehhez pedig elég az, ha normálisan élünk meg minden napot, ami adatott nekünk.

◂lélekvesztő▸

2004. február 27

(https://i.pinimg.com/564x/6c/13/0f/6c130f3fe209e317240309001a761db6.jpg)

◃ gabe ▹

Gabe érintése kicsit megnyugtatott. Nem azért, mert a védelmére van szükségem, hanem mert talán még vagyok neki annyira fontos, hogy hallgasson rám. Tudtam, hogy eltávolodtunk egymástól... és nem is kellett volna senkire féltékenynek lennem, aki a közelében van. Végül is én döntöttem úgy, hogy elengedem őt, mert még egyszer nem éltem volna túl azt az őrületet, amit a mellette töltött idő jelentett. Folyamatosan veszélyben volt, én meg csak ülhettem a házba, várva, hogy mikor nem jön vissza. Az az élet nem illett hozzám, ahogy én sem illettem bele az ő világába.
- Nem, ez még nem háború, de ha rövid időn belül nem történik valami, akkor az lesz belőle. Egyelőre sikerül kordában tartani, és a Rend is csak alkalmanként csinál felfordulást, ami csak fenyegető, de ha megkapnak minden információt, akkor be fognak indulni, ez nem kérdés.
Információk? Bőven nem arról volt itt szó. Mást kerestek, fogást. Valami olyan fogást, amivel mindenki fölé kerekedhetnek és a kis főhadiszállásukból központot csinálhatnak. Hogy minek a nevében jártak el? Csak a jó élet tudta, még talán ők maguk sem. Találtak egy ritka erős varázstárgyat, amivel az embereken kísérleteztek.
- Bárcsak tényleg ilyen egyszerű lenne.
- Ilyen egyszerű, Gabe, csak te akarsz ebbe többet látni. - Sóhajtottam. Mindig ez a fene nagy önfeláldozás és mélabú volt ott a szavai mögött. Néha megráztam volna, hogy ne koncentráljon már ennyire rá egy-egy ügyre. Jelenleg azonban még az is nehézséget okozott, hogy elhúzzam tőle a kezemet.
- Te se vagy képes nyugton a fenekeden ülni, ha a szeretted bajban van. Szerinted bármelyik szeretted nyugton lesz, ha te bajban vagy? - kérdezte. Minek? Minek kezdjük megint? Legszívesebben az arcába kiabáltam volna. Ehelyett csak lehunytam egy pillanatra a szemem és mély levegőt vettem.
- Akármilyen kis halak is vagyunk, sajnos nem csak szemlélői az eseményeknek. Megváltani talán nem váltjuk meg a világot, de ahhoz hozzájárulhatunk, hogy jobb hely legyen. Ehhez pedig elég az, ha normálisan élünk meg minden napot, ami adatott nekünk.
Hát ezért halt meg akkor is majdnem, amikor együtt voltunk. Jobb hellyé tenni a világot? Na persze... majd éppen én fogom? Ez esélytelen volt. Nem azért, mert életképtelen gyökér lennék, hanem mert egész egyszerűen nem voltam elég jó ahhoz, hogy olyat tegyek, amit Gabe vár. Egy tolvaj vagyok. Nem fogom kockáztatni az életemet, inkább jó messzire megyek.
- Ne kezdjük ezt újra... csak menj most el, jó? Nyugodtan akarom megvárni a férjemet. -Jelentettem ki, mert ez egy meddő vita volt. Már megint felhozta, már megint, pedig azt mondta, hogy ne csináljak semmit, most mégis úgy dörgölte az orrom alá, mintha ott kéne állnom mellette az első sorban a harcban. Gyáva sosem voltam, sőt őrült voltam ahhoz, hogy rá lehessen erre venni... de volt egy kislányom, aki miatt előbb kellett gondolkodnom, mint cselekednem. Most haltam meg majdnem! Azt hittem agyvérzést kapok, ő meg itt harcokról meg jobb világról beszél. Ez a világ egy mocsok, és mindenkinek a maga jóságát kell megkeresnie benne, nem megmenteni saját magától.
- Ennek a beszélgetésnek semmi értelme, Gabe. - Tettem hozzá.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/77/b0/7b/77b07b246234ad06ac056645fe574dde.jpg)

2004. február 27.
Lélekvesztő után

Fáj itt látnom őt, és rossz érzés az, hogy a Rendről beszélünk, mert tudom, hogy talán soha nem értünk majd egyet ezzel kapcsolatban. Egyben sikerül dűlőre jutnunk. Az pedig az, hogy mind a kettőnknek erősen ajánlott az, hogy vigyázzunk magunkra.
- Ilyen egyszerű, Gabe, csak te akarsz ebbe többet látni.
- Talán igazad van.
Annyira nincs információnk a Rendről, és tudom, hogy sokan nem heverték ki még Tudjukki rémuralmát. Hogyan lehetett volna kiheverni, ha lényegében azonnal érkezett is a következő ellenség? A terror, amit alkalmaznak a lehető legjobb szó erre. Aki szerintük megfelel, retteg, hogy mikor kapják el. Aki még nem esett nekik áldozatul, retteg, hogy mikor fog. Senki sincs biztonságban, szóval szeretnék többet belelátni mindenbe ezzel az üggyel kapcsolatban, mert akkor talán fel tudok készülni. Mert megelőzni nem tudom.
Próbálom megértetni vele, hogy ebben az ügyben ne csak a jelennek éljen, hanem tervezzen kicsit. Ha sokat nem is, pár napra, talán pár hétre. Biztosítsa be magát, a családját. Úgy érzem, ez egy olyan remény marad, ami soha nem fogja elérni a célját. Ez az egész értelmetlennek tűnik a számára, látom rajta. És bevallom, kicsit bele is fáradtam, hogy győzködjem. Úgyis azt csinál, amit akar.
- Ne kezdjük ezt újra… csak menj most el, jó? Nyugodtan akarom megvárni a férjemet. Ennek a beszélgetésnek semmi értelme, Gabe.
Felállok az ágy széléről. Látom rajta, hogy bármiféle szó felesleges lenne. Elfáradt, pihennie kell. Túl sokáig maradtam.
- Rendben. Most elmegyek, de majd kereslek. Tudni akarom, hogy vagy.
Mert akármi is van köztünk, Elliot nem közömbös számomra. Nem tudok úgy tenni, mintha nem lenne az életem része. Mintha nem lett volna soha fontos nekem, hiszen még most is fontos. És pont ezért van valami, amiről nagyon szeretnék vele beszélni.
- Ha jobban leszel, mindenképpen beszéljünk. Nem erről, nem a Rendről, de valami fontosról.
Azt akarom, hogy tudja, már nem vagyok egyedül. August fontos nekem, a legfontosabb jelenleg. Elindulok kifelé a szobából, de az ágy végében még megállok, szólok Agielnek, hogy ideje indulni.

Köszönöm a játékot. :)

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 11. - 19:00:26