Kissé fullasztóan hatott a könyvtár végtelen csendje, ahogy egymást néztük. Mintha minden lélegzetemmel egyre nagyobb súly került volna a tüdőmre, a levegővételek is egyre nehezebbek lettek, ahogy a feszültség bár kissé oldódott, érezhetően zizegett még közöttünk. Tudtam, hogy értette és látta, mi is van a válaszom mögött. Ha a részleteket nem is, azért a végeredményt érthette. Továbbra is kényelmetlenül feszengtem pillantása alatt, úgy éreztem, sokkal több réteget látott éppen, mint szerettem volna, mégsem volt rá hatásom. Úgy boncolgatott a szemével, ahogy kényelmes volt neki és ettől megőrültem. Már percek óta a folyosón lennék, ha nem lenne rendkívül jó az önkontrollom, így viszont kénytelen voltam állni pillantását. Vagy ez is csak néma rezignáltság? Beletörődés? Hogy akkor már elviselem a pillantásod súlyát, ha így alakult? Vagy ez már egyfajta ellenállás, amelyet szerettél volna kicsikarni belőlem, Ashford?
- Igazán nagylelkű tőled, Will, hogy úgy véled, van mit pazarolni az esetemben – szélesedett a mosolyom, ahogy folytatta. Nem hittem neki. Nem, ez nem volt igaz, nem gondoltam, hogy Ashford hazudna vagy füllentene miattam. Csak nem értettem, mégis mi a francot látott bennem. Aztán halványult a mosoly, egy elgondolkodó pillantás került a helyére. – Már akkor csak egy halom száraz papír volt, mikor elvállaltad… Nem én vagyok a megfelelő közönség erre, de ezzel te is tisztában vagy, ebben nem kételkedem – sóhajtottam hosszan, mélyről jövően, majd előrehajoltam, hogy közelebb legyek hozzá. Mintha csak egy titkot árultam volna el, nem volt helye másnak kettőnkön kívül. Se az embereknek, de még a könyvek szomjazó némaságát is szerettem volna kizárni most, mintha attól féltem volna, hogy másnap már visszhangozni fogják a szavaimat. Hangom is halkabbá vált, ahogy mélyen, kutatón néztem a szemébe. – Miért most, Will? – szegeztem neki a kérdést egyenesen, nem hagytam, hogy kibújjon a válasz alól. – Egymás mellett vagyunk hat éve, nem változtam jelentősen az elmúlt időben. Miért most mondod el nekem ezeket? Ha annyira fontos lett volna, már megtetted volna. Ha kényelmes most, ha már úgyis itt vagyok, akkor nem mondanád, hogy zavarna, hogy semmi közünk egymáshoz. Nem áll össze a kép… - néztem rá áthatóan, mintha ezzel kiolvashattam volna belőle a választ. Pillantásom nem engedte az övét, nem hagytam, hogy meneküljön most. – Miért akarod, hogy közünk legyen egymáshoz? Azt hittem, ki nem állhatsz a különbözőségünk miatt, most mégis ilyeneket mondasz… - ráztam a fejemet értetlenül. Mégis mit akart? Nem értettem, mit szeretett volna tőlem most és ezzel jobban összezavart, mint a mondandójával. Ám valahol a bosszúság mellett, mely abból fakadt, hogy ilyen szinten átlátott rajtam semmi előzetes tudással, azért valahol mélyen mégis jól esett, hogy valaki látott. Kicsit sem voltam ellentmondásos, ugye?
Aztán hirtelen megváltozott a légkör, a kisugárzása: éreztem, hogy a velem szemben ülő fiú megfeszült. Úgy tűnt, mégis sikerült kihoznom a sodrából, pedig kivételesen csak igyekeztem elismerni azt az éleslátást, amellyel átlátott rajtam, de úgy tűnt, itt sem sikerült célt érnem, pedig elvileg szociális téren egészen jó voltam. Mindegy. Figyeltem, ahogy teste megfeszült, ahogy pillantása megkeményedett és az addigi puha simogatása még több vágást ígért a testemen, pedig már így is rengeteg sebet szakított fel. Nem látod, William, hogy szavaid nyomán vérzek? Mit akarsz még tőlem, mondd? Azt szeretnéd, ha a vérveszteségtől minden erőmet elveszítve lábaid elé hulljak magatehetetlenül? Nem fogom hagyni, hogy egy beszélgetéssel, pár túlságosan találó, éles és fájó szóval lerombold a gondosan felépített falaimat. Az előbb meginogtam, mert hirtelen ért a támadásod, de most már megerősítettem magamat, nem hagyom. Nem hagyom…
Mosolyogva pattannak szavai a falaimnak. Az agressziót, a támadást, a bántást ismerem, ezek ellen sokkal hatékonyabb a védelmem, mint az előző puha szavaival szemben. S bár talán megint hangos visszaszólást, védekezést, esetleg támadást várt volna tőlem, megint nem adom meg neki azt, amit szeretett volna. Talán csak ki akart zökkenteni. Talán próbálgatott, melyik eszközével tudja kikényszeríteni belőlem a megadást. De William Ashford nem tudta, hogy mi mindenen mentem keresztül, ennélfogva azt sem tudhatta, hogy ezek a szavak leperegtem rólam. Féligazság. Most leperegtek rólam, nagyon is tudtam, hogyan kell úgy tennem, hogy ne hassanak meg a szavai, de tudtam, hogy túlságosan igaza van. Majd később foglalkozom vele egy minimálisat, hogy el tudjam tolni utána megint. Azt sem érdemeltem meg, hogy elmondja nekem az őszinte véleményét. Sajnos, még nem álltan készen arra, hogy elfogadjam a segítségét, túl korán jött vele, még túlságosan védekeztem, hárítottam, menekültem. Sajnálom, Will. Pedig pontosan egy olyan emberre lenne szükségem, mint te: kimondtad az igazságot, megingattad a sziklaszilárd meggyőződésemet, és itt lett volna a lehetőség arra, hogy megragadjam a felém nyújtott kezedet és kiránts ebből a szarból. De túl korán jöttél, még nem álltam készen arra a lépésre, amit mondtál nekem.
Gyáva megfutamodás. Erre önkéntelenül mosolyodtam el. Természetesen így volt. Világéletemben gyáva voltam és mindig csak megfutamodtam. Ez voltam én. De hogy önsajnáltató lennék? Ezen azért elgondolkodtam. Tényleg sajnáltatnám magamat? Én eddig úgy gondoltam, hogy csak nem engedtem magamat túl sokat foglalkozni a problémakörrel. De egy dologban teljesen igaza volt, s éreztem, hogy szavai ezúttal mélyebbre érnek: eddig csak a bőrömet sértették szavai, valamelyik csak karcolt, valamelyik mélyre vágott, de ezzel tényleg megforgatta a jeges tőrt a szívemben. Tényleg halálosan rettegtem attól, mi lesz velem, ha elhallgat körülöttem a nevetés és a nevetésem. Mi marad akkor nekem? Nem volt semmim, amibe kapaszkodhattam volna a pár barátomon kívül, de azt még én is tudtam a lelkem mélyén, hogy nem akaszkodhattam rájuk, hogy mentsenek meg. Pedig ezt csináltam, ezt szerettem volna valójában: hogy mentsenek meg saját magamtól, mert arra nem vettem a fáradtságot, hogy megpróbáljam. Ezt is másokra akartam akasztani, hogy nekem ne kelljen ezzel sem foglalkozni, elfordíthassam a fejemet és rárakjam a felelősséget másra. Mert ez volt igazából a kulcs: a felelősség. Nem akartam magamért felelősséget vállalni. Elfogadtam azt, amit a nagybátyám mondott, elhittem neki és így a felelősség rajta maradt: ha igaza lesz, tudom őt okolni, tudom őt gyűlölni, hogy én is iszákos, szerhasználó, lecsúszott alak leszek, aki semmit nem ér el az életében. Pedig talán még volt bennem potenciál, csak a fásultság miatt a maradék tehetségemet sem láttam már a rárakódott porréteg miatt. Ahogy azt sem tudtam elmagyarázni, hogy amennyire szerettem is volna esetleg valamit tenni, annyira húzott vissza a másik közegem. Hogy tegyek meg mindent itt, ha közben azt éreztem, hogy minden lépésem előre akkora energia, mint másnak öt, mert a kötelek visszahúztak?
- Rendben, Will, megadom magamat! – tettem fel a kezemet megadóan, ahogy pofátlan módon megint elmosolyodtam. Nézd el nekem, ez is csak védekezési mechanizmus, tényleg nem az idegeiden szeretnék táncolni. – Ha ennyire azt gondolod, hogy átlátsz rajtam és érted a helyzetemet, áruld el, mi a francot kéne tennem akkor? Tessék, nem fordítom el a fejemet most, nem csukom be a szememet sem. Itt vagyok, nem menekülök el előled, akkor mutasd meg nekem, mire gondoltál, mikor belekezdtél ebbe az egészbe. Mit vársz tőlem most pontosan? – kérdeztem tőle kihívóan, vigyorom szélesedett. Imádtam a kihívásokat és rettenetesen kíváncsi voltam, hogyan reagál arra, hogy tulajdonképpen provokáltam itt és most. Talán egy leheletnyi szarkazmus is keveredett a hangomban, de az csak azért volt, mert megtámadt és védekeznem kellett. Na, meg persze azért, mert valójában nem hittem, hogy segíteni tud érdemben, még ha úgy tűnt, hogy át is látott rajtam. Aztán ki tudja? William Ashford sokszor volt meglepő, most is többször taposott már belém, mint gondoltam, hogy merne és tudtam, hogy nem bántani akar, ezért volt nehéz kezdeni vele valamit. De tessék, itt volt a lehetősége arra, hogy ne csak a szavai legyenek élesek, ne csak lerántsa a leplet rólam azzal, hogy átlát rajtam, hanem hogy tegyen is valamit és ne hagyjon magamra a hidegben meztelenül a védelmem nélkül. Az már mellékes volt, hogy ezzel is csak erősítettem azt, hogy azt vártam, hogy ő mentsen meg, én meg semmit nem kívántam tenni azon kívül, hogy rángat, miközben én a kifogásaim soraival halmozom el…