A fejemet ráztam, továbbra sem tudtam megszólalni. Pedig belül sikoltottam: félreérted, nem úgy gondoltam, hallgass végig… De mit is? Egy kurva hang nem jött ki a torkomat szorító gombóc miatt, örültem, hogy nem fulladtam bele saját gondolataim örvényébe. Letéptem magamról a köpenyemet, mintha megóvott volna így a fojtogató érzéstől, de nem segített sokat, alatta csak a mellényem és pólóm szolgált színes foltként ebben a rettenetes jelenetben. A hideg levegő simogatta csupasz karomat, de most ez sem nyújtott menedéket. Mert nem tudtam mit tenni, Connor, húzott lefelé az egész, akármennyire is szerettem volna kinyújtani feléd a kezemet, hogy végre melléd kerülhessek, ez az egész a torkomat szorongatta, fojtogatott és rángatott lefelé, hogy még véletlen se tudjak semmit reagálni érdemben. Pedig valahol halványan felfogtam a szavaidat. Éreztem a sóhajodat, mintha az arcomat simogatta volna terheid súlya. Gyere, Connor, aggasd rám a fájdalmadat, megérdemlem, elbírom. Én már úgyis ide vagyok láncolva, te még szárnyalhatsz, ha most elengedsz, nem igaz? Vagy már késő volt? Már sikerült megmérgeznem izmaidat, s te is képtelen voltál már elrepülni innen?

Nem vagy kevés, Connor! Szerettem volna a világba üvölteni, hogy ne csak te tudd, hanem mindenki más is. Nem akartam, hogy így érezd magad, még ha hangosan ki sem mondtad. És kurva nagy volt a baj. Nagyon nagy volt, és nem tudtam megakadályozni. Mert itt guggoltam remegve, fulladozva, mint egy utolsó idióta, pedig csak két mondatomba kerülne azt mondani neked, hogy akarlak. Hogy számítasz, hogy nem csak te választottál már, akármennyire is féltem ettől. És így is gondoltam, és hiába feszültem meg a küszöbön kuporogva, nem tudtam kimondani ezeket. Oldalvást pillantottam rád, ahogy ismét hátat fordítottál nekem és ebben a pillanatban nem csak neked tört össze a szíved, Connor. Úgy éreztem, hogy az előbbi közeledésünk a távolság áthidalására most fényévekké nőtt köztünk. A szoba és a küszöb olyan áthidalhatatlannak tűnt most már, mint még soha semmi. Látásom homályosult, a félhomályban lassan csak a körvonaladat láttam, Connor. Mintha szavaiddal, tetteiddel te magad tűntél volna el előlem végleg. Talán tényleg el fogsz tűnni, talán tényleg elájulok a levegőhiánytól és akkor végre van menekülőutad. Talán az lenne a legegyszerűbb most már, nem?

A lábaim feladták a küzdelmet, kicsúsztak alólam, fejemet kicsit bevertem az ajtófélfába, ahogy leültem. Mozdulatom a küszöbön pihenő táskámat is meglökte, aminek köszönhetően tartalmát felkapta a szoba saját vonzása: a táskából előkerült három üveg ital, pár zacskó por… És keringeni kezdtek a szobában, mint minden más. Én szinte észre sem vettem, csak halványan érzékeltem a koccanást és hogy eltűnt a táskám a küszöbről. Felhúztam a lábamat, fejemet lehajtottam, hátha ez segíthetne rajtam. Zokogni lett volna kedvem, de most sem jöttek a könnyek, mint megannyi alkalommal sem előtte. Védekezési mechanizmusom önkéntelenül zárta el előlem a könnyeim útját minden alkalommal, mikor nem egyedül voltam. Ez volt a megszokás végülis… A csonka fonalam a kezemen bágyadtan próbált közelebb araszolni a tiedhez, de gyenge volt, gyenge volt, mint a gazdája és a terem olyan könnyedén kapta fel és tartotta távol a tiedtől, Connor, hogy a tragédiánk írója biztosan örömmel nézte ezt most.

Hallottam koccanni az egyik üveget a gyertyatartón. Hát, ha már te is feladtál minket, Connor, akkor mi marad? Küzdjek? Megéri még? Vagy már elkéstem végleg? Vajon tényleg olyan idiótán ostoba voltam, hogy egy mondattal basztam el mindent? Elég… Elég… Nem bírom tovább, nem akartam, hogy ez legyen, nem akartalak elengedni igazából és erre akkor jöttem rá, mikor már túl késő volt? Értettem, miért tiltakoztam ellened annyira hevesen, most sem voltam teljesen biztos abban, hogy képes lennék teljes mértékben elfogadni ezt az egészet, de… Nem akarlak többé távol érezni magamtól, mégis áthidalhatatlannak éreztem a távolságot. Hányszor fogom még összetörni a szívedet, mielőtt felfogom, hogy mekkora egy idióta vagyok? Soha többet, igaz? Már elkéstem… Elég… Legyen vége már! Hiába fogtam be a fülemet, hogy kizárjam az összes hangot, mely egyszerre tolult a fejembe, így is hallottam a robajt, mellyel egy másik üveg sok darabra robbant szét, ahogy nekiütődött valamelyik tárgynak. Nem volt loccsanás, valószínűleg a tartalma is keringett a teremben, s meg is éreztem rövidesen a most fojtogatónak ható alkoholszagot. Az üvegdarabok pedig vészesen közel keringtek hozzád, Connor, láttam, ahogy ijedt tekintettel kaptam fel a fejemet. Megcsillant a sok, apró üvegszilánkon a holdfény, pánikban kezdtem keresni a pálcámat, hogy rendbehozzam az üveget, de nem volt sehol… Az is ott keringett a teremben a táskámban, ki is kandikált kicsit a galagonya belőle.

- Connor… - szóltam pániktól elcsukló, de sürgető hangon, hogy tegyél valamit, nehogy megvágjon téged a sok, borotvaéles üveg. Féltem, hogy csalódottságodban már ez sem fog vissza. Hogy inkább várod a vágásokat, semmint hogy tegyél ellene. Kérlek, hadd ne nézzem végig… Képtelen voltam mozogni, rettenetesen remegtem még mindig, és a hangok csak egyre jobban ostromolták az elmémet…  

Hirtelen úgy láttam, mintha egy villanás után a torkodat vágta volna el az egyik, bennszakadt a levegőm, ahogy feléd kaptam, de aztán megfordultál, Connor, nem is te voltál, te soha nem néznél rám ilyen eszelős tekintettel, ugye? Ez nem te voltál, ez a fiú volt, akit Ryan olyan brutálisan meggyilkolt, akit eltemettünk, akiről semmi nem maradt fenn, csak egy jelöletlen, rejtett sír. Felém lebegtél, Connor, de nem, megint figyelmeztettem magamat, hogy nem te voltál, már láttam is, tényleg a fiú volt az, ömlött a vér a torkából. Hallottam a hangját, hogy vádolt, hogy én is ugyanannyira hibás voltam, hogy a vérét nem moshattam le, hogy te is így fogod végezni mellettem, Connor. Aztán új hangot hallottam, Ash legjobb barátjának szelíd hangja volt, csak kicsit volt mérges, ez még rosszabb volt, ez jobban fájt, mintha fojtogatott volna, azt mondta, mellettem bizony senki nem húzta eddig sem sokáig, vele is mi lett, egy este alatt került a bűvkörömbe, egy este alatt esett vissza az alkohol mámorába, egy este alatt lőtte magát túl. Miattam. És veled is csak egy estét töltöttem, igaz, Connor? Aztán megjelent még sok ember arca, akiknek ártottam az elmúlt években, akármennyire is csak a túlélés miatt történt minden, de közülük is előbukkant Alistair gúnyosan vigyorgó arca, most is makulátlan volt a ruhája, de valami furcsa volt… A te ruháid voltak rajta, Connor, nem értettem, nem tudtam, mi történt, de a gyomrom rángatózni kezdett, ahogy megragadta a nyakamat, hogy még jobban fuldokolni kezdjek. Azt mondta, akármennyire is szerettem volna, hogy működjön, úgysem fog, mert hiába terveztem aprólékosan, hogyan teszem el az útból őt, ő mindig két lépéssel előttem fog járni és ha nem adom be a derekamat, akkor rajtad keresztül fog gázolni, de ígyis-úgyis az övé leszek. Vivien gúnyos, diadalittas nevetése csak a háttérben sejlett fel. Még jobban szédülni kezdtem, látásom most már teljesen homályosodott, öklendezni kezdtem, de nem jött fel semmi, fuldoklottam Alistair kezétől a nyakamon és úgy éreztem, tényleg itt volt a vég.

Egy nagyobb darab üveg hömpölygött lustán előttem, mintha csak kérette volna magát, hogy fogjam meg. Így tettem és ahogy a halvány holdfényben megláttam az arcomat, hirtelen a fiú, Ash legjobb barátja, Alistair is visszahúzódott, Smithe nevetése is elhalkult. Riadt arcom részlete fintorgásra késztetett. Ez nem én voltam. Ez nem Gemma Jenkins volt. Régen láttam magamat ennyire szétesve, csak akkor, ha komoly, nagy ügyeink voltak. De hát, ez is nagy, komoly ügy volt, igaz? Küzdöttem valamiért, ami már lehet, nem is létezett és amelyet úgy éreztem, nem nyerhettem meg. Túl nagy volt a gát, a fal, ami távol tartott tőled, Connor és nem tudtam, hogyan tudnék diadalt aratni. A hideg üveg finoman simult a kezembe, végigsimítottam rajta, az élein. Finom szúrást éreztem ott, ahol kicsit megvágott.

Akkor vesztettem el minden önkontrollt, mikor a riadt arcú Gemma gúnyos mosolyra húzta száját és szórakozva csóválta a fejét. Rászorítottam az üvegre, mintha ezzel összenyomhattam volna azt a torz arcot, aki visszanézett rám, de nem tört össze, nem tűnt el, nem töröltem le a mosolyt az arcáról, cserébe fehér bőrömön véggiszaladt a vörös színű vérem, halk csepegésbe kezdett a küszöbön: itt nem volt varázslat, ami megakadályozta volna földrehullanni a vércseppeimet, Connor. Ezért nem tudtam melléd sem menni: ide voltam szegezve. Élesen vágott belém az üvegcserép, felszisszentem az égő fájdalomtól és ez végre kicsit segített. Vivien nevetése eltűnt, az alakok is beolvadtak az árnyékok közé, csak Alistair szemei figyelték a mozdulataimat, jól szórakozott gyengeségemen. Mert nem tűntek el ők sosem, mindig ott vártak a sötétben, hogy akkor jöjjenek elő, mikor a legsebezhetőbb voltam…

Kettesben maradtam hát a tükörképemmel, melyet kissé elcsúfított a véres maszat, mely az üvegre került. Torzzá vált amúgy is torz képem. Ahogy felemeltem a kezemet, már ott ült a másik ajtófélfának dőlve és téged méregetett, Connor…

Az emberek sosem tudják legyőzni a legnagyobb félelmeiket, Gemma…

Mindent, amit te nem, mert vak vagy…

Élesen szívtam be a levegőt, ahogy újabb fájdalmat éreztem, ezúttal a karomban: észre sem vettem, de lassú vágásokat húztam mindkét felkaromon és alkaromon az üveggel, hátha az visszaránt majd a valóság talajára, s ez az utolsó kicsit mélyebbre sikerült, ez húzott ki az újabb képzelt arcomtól. Mintha csak az előbbi torz képem vágta volna mélyre magát a bőrömbe, hogy kiserkenő véremmel is mutassa, mennyire gyenge voltam. Szívem továbbra is hevesen vert, de a légszomjam csillapodott végre, még ha ehhez az is kellett, hogy szétvágjam mindkét karomat. Nem voltam híve a falcolásnak, de alkalomadtán hasznos volt. Sosem csináltam csak úgy, sosem voltam annyira rosszul, hogy rendszeres legyen, de néha tényleg kirántott egy-egy súlyos szituációból. A nadrágom, karom, pólom, a köpenyem, de még a küszöb is tiszta vér volt és nem tudtam elállítani, mert a pálcám valahol ott kerengett a szobában. Inkább fintorogva a karomra szorítottam a köpenyemet, s még egyszer utoljára belenéztem a véres üvegbe, hogy megmutassam: nincs többé hatalma felettem. De ezúttal nem a gúnyos vigyor fogadott, hanem valami sokkal fájdalmasabb: egy ártatlan, de riadt és aggódó tekintetű, fiatal Gemma. Az a Gemma, aki akkor elveszett, amikor belépett a nagybátyjának az ajtaján. Eddig azt hittem, hogy meg is halt, de most… Most talán lehet, valóban csak elveszett volt eddig és most várta a szabadulását a rabláncaiból.

- Megbocsátasz nekem? – kérdeztem remegő hangon az alaktól, most fel sem fogtam, hogy ezt hangosan is kimondtam, de az alak csak mosolyogva megrázta a fejét.

Nem, Gemma… Még nem… Majd ha teszel érte! Majd ha teszel értem... Értünk...

- Mit kell tennem, hogy lásd: érdemes vagyok a megbocsátásodra? – suttogtam. Nem tudtam volna elviselni, ha a legtisztább, legbensőbb énem fordult volna el tőlem. De ő nem felelt, csak egy titokzatos mosollyal pillantott rád, Connor és ennyi volt. Elvesztem. És újra megtaláltam valamit magamban…

Elmúlt a szorító érzés a mellkasomban vagy legalábbis csillapult. Végre kaptam újra levegőt, ha a pulzusom továbbra is az egekben volt, ha továbbra is vadul remegtem, de tisztán láttam mindent már. Téged, a termet, mindent. Még nem tudtam felállni, de végre volt valamennyi erő bennem. És felfogtam és elfogadtam, hogy nem, nem fogok tudni neked ezekről beszélni, még nem, ha megszakadok, akkor sem. Majd ha teszek azért, hogy menjen. Ha teszünk azért, hogy menjen... Együtt... Talán figyelmeztetni tudlak majd, talán azt sem. Mindenesetre most rajtam volt a sor, hogy küzdjek értünk, igaz, Connor?

- Emlékszel, mikor SVK-n a mumusokról tanultunk? Biztos nem emlékszel már, miért is emlékeznél, de nekem saját magam voltam. Saját magam, ahogy kihánytam minden egyes mélyre temetett titkot magammal kapcsolatban. Bizony… Azóta is ez… - rettenetesen mélyet sóhajtottam, ahogy eldobtam az üvegcserepet, ami hangos koppanással ért földet a küszöbön. – Szeretném neked elmondani ezeket, mert… Fontosnak tartom, akármennyire is lesöpörted már ezeket számtalanszor... Attól még ezzel nem segítesz, nem tűnik el, csak félre van rakva, hogy utána visszamásszon rám egy másik pillanatban... Kérlek, ne söpörd le ezeket az aggályaimat, akármennyire sem értesz velük egyet, mert... Ezek a részem és amíg nem rendezzük őket, addig itt lesznek... És mert... Szeretném, ha működne. Én is érzem, hogy összeillünk, én is szeretnék küzdeni értünk… De nem rángathatlak bele teljesen vakon ebbe az egészbe, ahhoz túl sokat cipelek. Csak… Nem vagyok képes még megosztani ezeket, sajnálom… Azt hittem, talán mégis, de… Talán… Talán sosem fog menni, nem tudom… És tudom, tuuudom, hogy csak hagynom kéne, hogy megismerj, de… Félek, mert ez túl sok, én is alig bírom és ha engedek egy kicsit, ha átadom a terhek egy részét és utána magamra hagysz… Akkor darabjaimra hullok, Connor és azt nem engedhetem meg magamnak… - néztem a hátadra kétségbeesve. – De azt hiszem, most már értem, hogy muszáj meghoznom ezt a rizikós döntést. Mert lehet az, hogy élből elutasítalak, és akkor megspórolok egy lehetséges törést, de továbbra is egyedül maradok… Vagy beléd helyezem a bizalmamat és megpróbáljuk. Lehet, fájni fog… De az is lehet, hogy végre… Szóval érted… Hogy végre valaki mellettem állna ebben a sok szarban... - sóhajtottam megint egy nagyot. Ez a része rettenetesen nehezen ment: vakon megbízni valakiben, aki semmit nem tudott rólam? Próbáltam félretenni azt a hangot, amelyik azt suttogta a fülembe, hogy miért akarnál te, Connor, egy szörnyeteggel lenni, s hogy amint kicsit is megismersz majd, annyi lesz... Próbáltam nem erre figyelni, hanem megragadni ezt a furcsa erőt, bizalmat és abba kapaszkodni. Nem rám vallott, de… Talán veled, Connor, megéri. Talán te is szeretnél megérteni, talán te is szeretnéd fogni a kezemet ezen a rettenetesen hosszú és rögös úton. Talán hajlandó vagy értem áldozatokat hozni, mert én biztosan hajlandó leszek érted… Ha még egyáltalán van értelme kinyitnom a számat minden után… Keserűen felnevettem, aztán imbolyogva felálltam, magamra vettem rendesen a köpenyt, hogy takarjam pusztításom nyomát, bár még mindig vérzett mindkét karom, aztán egy pillanatnyi hezitálás után végre valahára sikerült elrugaszkodnom és végre elindultam feléd, Connor, attól függetlenül, hogy továbbra is rettegtem valamennyire ettől az egésztől. Csendben, egy hang nélkül siklottam feléd, kerülgettem az üvegcserepeket és a tárgyakat, végül megkapaszkodtam az asztalban, hogy egy könnyednek ható mozdulattal látóteredbe kerüljek. Végigmértem összetört arcod, ismét gyomron vágott a fájdalom, de te is láthattad az előbbi küzdelmem maradékát még a szememben, emelkedett pulzusomban, vértől csatakos ruhámban. Finoman kivettem kezedből a pálcádat, érezheted apró remegéseit még, talán vérem meleg, ragacsos masszájával is összekentelek. Remegett a kezem még, de nem tudtam többé, hogy a karomba nyillaló fájdalomtól, amit éppen alig éreztem, az izgatottságtól vagy éppen a félelemtől. De talán nem is számított többé, mert itt voltál velem, Connor, és ilyenkor sokkal könnyebbnek hatott magamnak is megbocsátanom bizonyos dolgokat.

- Reparo… - suttogtam ajkaidba, ahogy átkaroltam a nyakadat, finom, gyengéd és érzelmektől terhes, de nem túlfűtött csókot lehelve ajkaidra. Lassú volt, édes, reményteli, hasonló az elsőhöz, mellyel megajándékoztuk egymást, mégis kissé tétova, félénk. Féltem az elutasításodtól, hogy ellöksz majd, hogy elkéstem... Megérdemeltem volna. Én mégis igyekeztem minden ki nem mondott szavamat, érzésemet belesűríteni ebbe a pár pillanatba. Szerettem volna, ha látnád, ha éreznéd a félelmeim, az engem lehúzó terheim, az irántad érzett, még kutató, tapogató érzelmeim, az izgatottságomat, örömömet, megnyugvásomat, a belőled nyert erőmet... Mindent. Mert mindent szerettem volna megosztani veled, Connor, csak még nem tudtam, hogyan tudom megtenni. De talán mégsem volt akkora baj, ha nem ment minden elsőre. Mert most már elhittem, hogy akkor ketten talán meg tudunk birkózni ezzel valahogy. Ha elfogadod a kezemet persze… A rövid csókot követően szorosan megöleltelek, Connor, kapaszkodtam beléd, mintha attól tartottam volna, hogy ha elengedlek, akkor eltűnsz előlem örökre, s mintha kicsit a lábam is elgyengült volna, talán a vérveszteség volt az oka, megint kicsit szédülni kezdtem, de most ez sem zavart. S ahogy az üveg és a benne lévő folyadék óvatosan újra testet öltött mellettünk, talán a mi szívünk is úgy fércelődött éppen össze. Nem csak úgy: a kezünkön eddig elszakítva, magányosan kókadozó cérnával gyógyítottuk be egymás szívén a sebeket, amit eddig húztunk magunk után azóta, hogy elfutottál előlem, s melyek azóta annyira magányosan várták a másikat...

SYML - Everything All At Once

Hevesen vert a szíved továbbra is, igaz, Gemma? Akármennyire is megszabadultál pár mázsás súlytól, mégsem lett igazán szabad a lelked. Vajon valaha feloldozást nyerhetsz minden bűnöd alól vagy ez csak egyre rosszabb lesz? Érezheted magadat újra szabadnak, gondtalannak anélkül, hogy bele kéne hazudnod a saját arcodba? Engedni fognak-e vajon az alakok, melyek kísértettek? A fiúé, Ash legjobb barátjáé, azoké az embereké, akiknek ártottál így vagy úgy? Vagy örökké ott lesznek körülötted, hogy gyenge pillanataidban előmerészkedjenek az árnyékok közül és úgy tépjenek darabjaidra, ahogy megérdemelnéd? Futni szerettél volna, Gemma, menekülni ebből az erdőből. Talán ebből az életből is, ki tudja. Talán csak tiszta lapra lett volna szükséged, de ezt senki nem fogja neked megadni, Gemma. Nem érdemled meg. A szenvedést érdemled, azt érdemled, hogy abból a bizonyos szekrényből kibukjon az összes csontváz, amit ott rejtegetsz már mióta. Egyszer elfogy a hely, Gemma, akkor mit fogsz tenni? Nem tudod magadat az örökkévalóságig menteni, egyszer tényleg utol fog érni. Talán éppen most fog…

Kis híján felsikoltottál, ahogy meghallottad azt az altatódalt. Azt a dalt, melyet Ryannek is dúdoltál megannyi álmatlan éjszakáján vagy Sammynek. Azzal a lendülettel pördültél meg, pálcádat előreszegezted. Majdnem biztos voltál abban, hogy csak a képzeleted játszadozott veled, de ahogy megláttad magad előtt a sötétben kirajzolódni egy alakot, hatalmas önkontrollra volt szükséged, hogy ne támadj azonnal. Elvégre nem tudhattad kicsoda és így ismeretlenül nem a támadás volt a legjobb taktika. Szíved dobogása a füledben szinte úgy hatott, mintha az egész erdő, az összes fa és az avar is ontotta volna magából a ritmikus ütemeket. Egyáltalán ember volt ez a valaki előtted, Gemma? Vagy valóban megérkezett végre a jól megérdemelt büntetésed? Talán maga a Halál jött el érted, hogy elnyerd végső ítéletedet és a pokol kénköves bugyraiban rohadj el örökre. Bár nem hittél ebben… Talán csak a semmibe taszít, hogy örök lebegésre kényszerítsen, ki tudja. De a dallam túl ismerős volt, az alak pedig túlságosan ismeretlen. Megremegett a kezed, Jenkins, féltél?

Szavai hallatán még a lélegzeted is bennakadt. Tudott róla. Fogalmad sem volt, honnan, hiszen nem mutatta a közelben ember jeleit a pálcád, de mégis tudta, mit hoztál ma éjjel ki. Talán az ásást kifigyelhette… De az altatódalt honnan ismerte?! Álltál ott vele szemben, lassan leengedted a pálcád, remegő kezedet takarta a rácsúszó, hatalmas pulóver, bár készenlétben álltál.

- Tudom… - szólaltál meg halk, karcos hangon. Órák óta nem beszéltél, kissé berekedtél, hangod így is hangosabbnak hatott, mint azt az éjszakai erdő nyugalma engedte volna. – Talán éppen te hoztad el számomra a végzetem? – kérdezted tőle, még egy apró mosoly is játszott az ajkaidon, pedig a szíved továbbra is hevesen vert, ösztöneid pedig azt súgták, hogy menekülj minél hamarabb, minél messzebbre, vissza se nézz soha többet. – Nem lennék meglepve… Már ideje volna… - humorizáltál keserűen. Így próbáltad enyhíteni az egyre növekvő pánikodat, hogy lebuktál, Gemma? Talán ha elég jól előadod magadat, akkor nem annyira feltűnő, mi zajlott le éppen benned? Gemma, Gemma… Ezt te sem hitted el, igaz? Hiszen már lebuktál… Talán az egész történetet nem ismerte, de eleget ahhoz, hogy fenyegetésként éld meg őt. Ez új volt, ezzel tervezned kellett, ezzel kellett valamit majd kezdeni, de nem most. Most a túlélésre játszottál.

- Archie… - vallottad be, miután nagyot nyeltél, amikor a nevére kérdezett rá. Fogalmad nem volt, miért érezted kötelezettségnek bevallani a nevét, mégis muszáj volt. Ösztönösen ejtetted ki a nevet, mely azóta nem hagyta el a szádat, mióta Ryan megmutatta a szétroncsolt testét. Furcsa borzongás futott végig rajtad, mintha Archie most téged nézne, mintha megidézted volna a nevével, mintha vádló tekintete most is beléd fúrna. Talán tényleg maga a Halál jött el hozzád ma este, hogy elégtételt vegyen rajtad.

Észre sem vetted, hogy te is dúdolni kezdted az altatódalt, talán vele együtt. A hangok összefonódtak, valami furcsa egységet képeztek, kiegészítették egymást: talán valami újat alkottatok ott ketten a sötétben és ez furcsán megnyugtató volt számodra. Le szeretted volna tenni a terheket pont úgy, ahogy a testvéreid is tették, ha ezt énekelted és ringattad őket. Szeretted volna, ha valaki álomba ringatna, igaz? Ha vége lenne ennek a sok borzalomnak, igaz? Magad is meglepődve tapasztaltad, hogy lassan botorkálva elindultál az alak felé. Ahogy közelebb léptél hozzá, tisztábban rajzolódtak ki a vonalai, a ruhája, az arca… A szemei… És most még ez sem tudott zavarni, sőt… Ha tiszta lett volna a tekintete, talán jobban megijesztett volna, mint így, már nem féltél tőle többet, még ha az ösztöneid óvatosságra is intettek. Elvégre te is zavarodottnak érezted magadat, nem, Gemma? Talán tényleg megőrültél, talán tényleg megroppantál a sok minden alatt, ami megint pár hét alatt szakadt a nyakadba. Nem akartál Archie testére gondolni. Nem akartál Ryan riadt tekintetére és vérző lelkére gondolni, amit otthon hagytál. Nem akartál Alistair gúnyos mosolyára és ajánlatára gondolni. Nem akartál a saját nehéz szívedre sem gondolni…

Lassan elérted az alakot, alig fél lépésre álltál meg előtte, felpillantottál az arcára. Hiába ugrott ki a szíved a helyéről, mégis furcsa megnyugvást éreztél. Hogy mi miatt? Először nem értetted… Lehet, csak át akart verni és le fognak csukni. Az sem volt baj már. De lehet, tényleg csak érdeklődött. Lehet, tényleg őrület csillogott a szemében, ki tudta. De neked már annyira megrágta a félelem, a rettegés, a spekuláció a szívedet, hogy éppen nem tudtál annyira óvatos lenni már, mint szerettél volna. Úgyis lebuktál. Finoman fogtad meg az alak két alkarját, még a térded is megremegett, annyira szeretted volna már letenni a terheket.

- Énekelsz nekem? – kérdezted csendesen tőle. Hangod téged is meglep, de annyira gyermekien ártatlanul csendült fel, ami talán tízéves korodban történt utoljára. De most rettenetesen jól esett volna, ha ő, akiről azt sem tudtad, valós-e vagy csak képzelt, az ölébe vett volna, hogy elringasson, hátha akkor megoldódik ez a folyamatos feszültség és fájdalom. Talán örökre is lehunyhatod a szemedet, ki tudja... Vajon nagyon fájdalmas lesz, ha magával visz majd?

- Biztosan a kiváló stílusom az – kacsintottam rá, ahogy felnevettem. Még hogy valami ragyogás! Szórakoztatott a gondolat, hogy tényleg így néztem ki kívülről, végülis ez volt a cél, akármennyire sem így éreztem magamat sokszor. De annak örültem, hogy legalább kívülről így tűnt, mert akkor mégsem voltam akkora faszfej, mint amennyire néha éreztem magamat.

Halványan elmosolyodtam, ahogy a veszély elhárult a királynőmre nézve. Egyelőre. Mondjuk, rohadt jó lett volna, ha nem olyat lépett volna, amiből semmit nem olvasok ki… Most mi a francot csinálok?! Ehh, picsába… Nézzük, nézzük… Próbáltam kitalálni, mégis mi a hosszútávú terve, de elakadtam. Na, nézzük akkor… Leellenőriztem, hogy nagyjából minden fontos bábum le legyen védve, aztán inkább egy teljesen random, abszolút váratlan és oda nem illő lépést tettem meg a futómmal. Abban bíztam, hogy ő majd belelát valami nagyon logikus vagy cseles gondolatot vagy eléggé össze fogom zavarni ezzel ahhoz, hogy kicsit kizökkenjen. Nem volt jobb ötletem, az az igazság, pedig már azt hittem, kezdtem belejönni, de hááát… Nem…

- Basszus, nem sikerült hát leplezni, hogy mennyire szociális vagyok?! – kaptam a szívemhez drámaian, de aztán csak vigyorogtam rajta. – Látszik rajtad… - mértem végig lazán. – A visszafogott mosolyod, a stílusod, a minimális távolságtartásod… Ne érts félre, nem negatívan értem, inkább felméred a veled szemben ülőt, semmint fejjel beleugrasz a helyzetbe, mint én. Valószínűleg te csinálod jól – rántottam meg a vállam. Az jutott eszembe, hogy lehet, most a sakkal kapcsolatban próbál majd elemezni, de ha a játékomból bármit ki tudott olvasni… Akkor nagy tehetség volt, mert hogy semmi logika vagy konzisztencia nem volt a játékomba, az kurva biztos volt. Cserébe én sem tudtam olvasni ebből, mert… Nem értettem a varázslósakkhoz, hehe. – Hát, ennek szívből örülök, mert rosszabb lenne a helyzet, ha nem beszélhetnék, hidd el. Néha megpróbálom, nem éri meg… Jobb kint, mint bent, én azt mondom! – kacsintottam megint rá, próbáltam elsütni egy Shrek referenciát, de igazából fingom nem volt, ismeri-e vagy sem. – Egyébként nagy teherbírásúnak is tűnsz így elsőre, úgyhogy bízom abban, hogy elviselsz legalább a meccs idejére, de hát… Nem vagyok én semmi rossznak elrontója – somolyogtam rá utalgatva, hogy én aztán nem bánom, ha a meccs után is volna kedve beszélgetni. Vagy ha úgyis idevalósi, csak ismer valami izgi esti programot itt a városban, még fiatal volt az éjszaka, kedvem is lett volna kalandozni. Jelentsen a kaland bármit is… Persze ezután úgyis tovább kellett mennie a következő meccsre, szóval igazán csak rajta múlott, mik voltak a tervei… Micsoda izgalmak, hát, ezekért érte meg társaságba menni! Ezek éltettek: vajon mit fog tenni a másik? Vajon ugyanazok voltak a gondolataink? A terveink? Vajon a mostani stílusunk alatt mik voltak a valódi gondolatok? Ilyenkor hálát adtam, hogy nem voltam gondolatolvasó: persze, sokszor hasznos lett volna, de ilyen helyzetekben elvette volna az élvezetét az egész estétől!

- HŰŰŰŰHA! – csillant fel a szemem az emléktörlés említésére. – HÁT, EZ TÉNYLEG NAGYON KIRÁLY! – dőltem előre nagyon, kis híján a boromat is feldöntöttem. Egyetlen pillanatig felmerült bennem a lehetősége annak, hogy Vivien vagy Alistair emlékeit ki kéne töröltetni… De biztos voltam benne, hogy nem tudnám megfizetni ennek az árát. Báááár, ha tudnék valamit nyújtani számára… Vajon ha Smithe mindent elfelejtene, ami szeptember elején történt, akkor a megszeghetetlen esküvel mi lenne? Továbbra is érvényes lenne? És ha elkotyogja magát, akkor meghal? Az talán kicsit erős lenne, bááár… Ajj, faszom, Tetsuya teljesen kilenne az élettől akkor és igazán nem szerettem volna még egy búcsúlevelet kapni a kishavertól, márpedig amennyire végletes tudott lenni, kinéztem volna belőle, hogy ha a nagy szerelmével történik valami, akkor Rómeó lesz nagyon gyorsan… Ehh, kár. De Alistairre még lehetne használni ezt, csak a büszkeségem nem engedte, hogy ne én oldjam meg a magam baját, meg akkor be kéne avatni valakit a sok szarba, azt meg nem akartam. Meh… Pedig jó ötletnek tűnt, na, majd gondolkodom rajta. – Részben? Akkor nem a Minisztériumban dolgozol? - gondolkodtam hangosan. Egyáltalán ez hogy működött? Végülis bárhonnan bemehettél dolgozni, nem? A varázsvilágban végülis nem voltak ilyen idióta korlátok, mint távolság és ingázás… Tulajdonképpen lakhatott itt is, aztán napi szinten mehetett be dolgozni a Minisztériumba. Ehh, de bonyolult ez a világ, még mindig meg tudott lepni.

Ahogy tippelt arra, hogy mit képzelt el nekem, egyébként kajak komolyan elgondolkodtatott. Eszembe sem jutott a diplomácia eddig. Magamban el is fintorodtam. Lett volna hozzá érzékem, ez igaz, de a kötöttségek, a formaiságok, az, hogy olyat is képviselnem kellett, amivel nem értettem egyet… Sosem ment túl jól ez a része, hacsak nem szolgálta az érdekeimet nekem is. És akármennyire is jó volt a beszélőkém és tudtam úgy fordítani az eseményeket, ahogy akartam, nem voltam benne biztos, hogy ez a varázsvilág legingoványosabb és legkiélezettebb területén is ment volna. Mondjuk, szerettem a kihívásokat, de én ennél kényelmesebb ember voltam, valljuk be. És az elmúlt hét évben elég izgalom és ügy volt ahhoz, hogy elegem legyen ezekből és csak valami chilles, nyugodt környezetet akarjak. Csak felhúzott szemöldökkel néztem rá, ahogy visszakérdezett, majd lassú vigyor terült el az arcomon. Nem tudtam, mivel buktam le, elvégre a felvételi tárgyakat soroltam fel, de nem volt baj. Jól reagált rá, szóval nem terveztem tovább húzni az agyát. Nagyon.

- Mármint ha végeztem ezzel a szakkal? – kacsintottam rá cinkosan megint. Lassan azt fogja hinni, hogy tikkel a szemem vagy valami… Kicsit a boromat nézegettem, lögyböltem benne a vörös italt, mielőtt belekortyoltam volna. – Nem tudom… Egyébként eléggé el vagyok veszve ilyen téren, de eddig a kríziselhárítás fogott meg talán. Őszinte leszek, a diplomácia eszembe sem jutott, de abszolút értem, miért mondtad – mosolyodtam el halványan, kissé elmélázva. Most talán egy fokkal nyugodtabbnak tűnhettem az eddigi laza, energiától felrobbanó énemhez képest. Hát, igen, ha a jövőm szóba került, sosem csattantam ki a jókedvtől, valljuk be. – Szerintem nem viselném el a kötöttségeket, de elgondolkodtattál, szóval kösz! – emeltem felé a poharamat, ahogy megint kortyoltam egyet. Lassan kell majd egy újratöltés… Vagy nem illene? Mikor is érdekelt ez engem, pfff… Sosem.

- Kár… Pedig menő lenne, még sosem kaptam senkitől autogrammot… - gondolkodtam megint hangosan. Kicsit sem zavart, hogy jelenleg a fele a gondolataimnak hangosan történt. Ha esetleg tényleg jártam volt a legilimenciában, akkor meg úgyis kurva mindegy volt, nem? Vagy akkor azért tudnom kéne róla, hogy a fejemben turkált? Igazából fingom nem volt. Ehh… De Dalton nem tűnt egy mocskos alaknak, aki kihasználna egy ilyen alkalmat, hogy olvasson bennem, már ha tényleg értett hozzá. Annak viszont külön örültem, hogy sikerült megnevettetnem, elvégre akkor kezdett feloldódni mellettem, ami jó jel volt! Meg is ajándékoztam még egy kedves mosollyal cserébe. - Már miért lenne creepy? – kérdeztem vissza zsigerből, zavarodottan néztem rá, mert tényleg nem értettem, hogy miért lenne ez fura. Habár tényleg visszahúzódóbb típusnak tűnt, szóval érthető is volt, hogy ódzkodott az efféle nagy közönség előtti megnyilvánulásoktól, de… Ha valaki író, azért eljön az a pont, mikor fel kell vállalnia magát nyíltan, nem? Úúú, vagy ő a tipikus árnyékokban meghúzódó őstehetség, akiről senki nem tudja a valódi kilétét? Menő lenne! – NA, ez érdekel, mesélsz erről kicsit? – dőltem hátra érdeklődve. – Elmeséled a kedvenc világodat? Tökre érdekel! Aztán ki tudja… Lehet, kedvet kapok és elolvasom az egészet! – somolyogtam rá a poharam mögül. Azt persze nem tettem hozzá, hogy egy vasam sem volt, hogy megvegyem a könyvét, gyanítottam, hogy a könyvtárban nem fogom fellelni, de hátha valahogy mégis a kezembe kerül majd így vagy úgy.

- Hm? Jaaa, van két bátyám és két öcsém, így vagyunk öten! – mosolyodtam el szeretetteljesen, hát kívánni nem lehetne jobb tesókat. Na, jó, de, de ez nem volt lényeges. Imádtam a tesóimat és tudtam, hogy ez abszolút látszódott is rajtam. – Hmmm… - mosolyodtam el lassan, ahogy elképzeltem egy ilyen tájat, amit lefestett az előbb. – Én inkább hegyes-erdős kiránduló vagyok! – vigyorogtam rá. – Azért jársz egyedül, mert ilyenkor szoktál inspirációt gyűjteni, ötletelni vagy csak nem szereted, ha a természetben zavarnak? – kérdeztem rá konkrétan. Nem gondoltam, hogy ez kifejezetten illetlen vagy indiszkrét volna, de ha zavarja, csak szól, nem?

- Hm, amíg nem tudtam a buborékfej bűbájt és be nem töltöttem a tizenhetet, addig igen, varázstalan módszerekkel toltam. Azóta ez nyilván sokkal könnyebb! De szoktam magam trenírozni egyébként, hogy minél hosszabb ideig kibírjam a víz alatt levegő nélkül. Olyankor nem használok semmilyen felszerelést természetesen. Néha veszélyes, pláne ha egyedül vagyok, deee… Eddig nem lett bajom, szóval ja – rántottam meg a vállamat. – De egyébként a muglik búvárfelszerelése is hasonlóan működik, mint a buborékfej, csak nagyobb, nehezebb, körülményesebb és drágább persze. Azt még nem próbáltam, túl csilivili nekem. De ajánlom mind az úszást, mind a búvárkodást, egészen jól összeszedi az ember gondolatait, lenyugtatja a testet és az elmét is. Ha nem zavar, hogy vizes vagy – kuncogtam fel, mert ismertem pár embert, aki ódzkodott a víztől, mindig is viccesnek gondoltam. Nincs is jobb hely, mint egy hideg tó vagy folyó. Igen, a természetes vizek sokkal, de sokkal jobbak voltak, mint a büdös klórszagú uszodák. Brr...

Elgondolkodtam azon, amit mondott magáról és az életéről. Ha magamnak képzeltem volna el, valóban pár napig bírtam volna, ehhez én túl eleven voltam, de ez nem jelentette azt, hogy fintorogtam volna vagy kinéztem volna mást, hogy nem élte azt az elborult életet, mint én. Néha kívántam egy olyan életet, mint Daltoné volt, mert akkor nem kellett volna akkora faszságokkal foglalkozni, mint amikkel amúgy így tizenhét éves fejjel foglalkoztam.

- Nem gondolom, hogy csak azért, mert eltérő az életstílusunk, a tied máris unalmas lenne – rántottam meg a vállamat, ezt tényleg így gondoltam. – Lehet, hogy nem nekem való, de ettől még nem lesz rosszabb, mint az enyém. Érted, te legalább értelmesen töltöd az idődet… Én lehet, hogy élvezem jelenleg az életem, de hosszútávon nagyon meg fogom szívni, ha nem veszem kicsit komolyabban ezt az egészet – lögyböltem megint az italomat, ami lassan kifogyott. – Ha téged ez boldoggá tesz, akkor ne kicsinyítsd le csak azért, mert eltérőek vagyunk! – mosolyogtam rá kedvesen, előrehajoltam, hogy a sakktábla mellett egy pillanatra a kezemet az alkarjára tegyem. Ösztönös reakció volt ez, de ha azt láttam rajta, hogy nem örült neki, akkor elveszem a kezemet és nem zavartatom magamat. Nem mindenki viselte jól a testi kontaktust, na. Technikailag amúgy is idegenek voltunk, csak én voltam olyan pofátlanul hamar lelazulós, hogy nagyjából tíz perc beszélgetés után alig maradtak gátlásaim. Már ha amúgy voltak… - Szóval vállald teljes mellszélességgel, hogy téged ezek a tevékenységek vonzanak, ezek teszik teljessé az életed! Ha meg úgy gondolod, hogy unalmasnak tűnik és el is hiszed, akkor keress valami új hobbit is a meglévők mellé, ami felpezsdíti az életed! Annyi lehetőség van a világban és egy olyan típusú ember előtt, mint te, Dalton, rengeteg ajtó nyitva áll, csak meg kell találnod a megfelelőt a sok között! – mosolyogtam rá kedvesen. Ezt tényleg így gondoltam, és reméltem, nem voltam bántó a nyílt és kissé nyers stílusommal. Nem mindenki viselte jól ezt, de bíztam abban, hogy jól érti a szavaimat és nem veszi magára, elvégre a jószándék vezérelt, nem bele akartam gázolni. - Mellesleg mi az, hogy unalmas? Ember, hát, jól értem, hogy animágus vagy?! Azt mondja, unalmasnak tűnhet azzal, hogy ír, hogy kirándul, hogy animágus, beszarok… - csóváltam a fejemet, ahogy kiittam a boromat. – Így már értem, a mezőt, tengerpartot, kies terepet! – nevettem fel felszabadultan. – Mesélj, milyen ilyenkor? Meg mennyire volt para elsajátítani az egészet? Vágom a lépéseket, egy barátnőm idén csinálta, csak érdekel egy másik szemszög is, mert én is gondolkodom rajta, csak nem tudom, nekikezdjek-e, azért komoly a dolog… Meg örültél, hogy sólyom lettél? Fú, én is kipróbálnám, milyen lehet repülni! – révedtem el tök lelkesen egy pillanatra, utána hagytam, hadd beszéljen, nehogy véletlen szófosásom legyen megint lelkességemben. Utána szomorúan konstatáltam, hogy elfogyott az itókám, úgyhogy anélkül, hogy fáradnék a cipőm visszavételével, nemes egyszerűséggel felálltam.

- Továbbra sem hívhatlak meg valamilyen italra? – vigyorogtam rá játékosan. Mintha bármire meg tudnám hívni a közös étel-italsarok miatt… Ha esetleg mégis kérne valamit, akkor egy laza szalutálással jeleztem neki, hogy rajta voltam, aztán elsétáltam a pultig, ahol töltöttem megint egy pohár bort (sajnos, csak egyet, ígyis elég alkesznek nézhettem ki, nem kéne még kettő pohárral visszamenni, igaz?), illetve szerváltam valami harapnivalót mindkettőnknek, aztán amíg válogattam, innen távolról vetettem egy gyors pillantást a többi asztalra, ki hogyan állt a játékkal, de igazából fingom nem volt, szóval inkább ismét megnéztem magamnak Daltont innen messziről is. Addig volt ideje gondolkodni a játékon is, de ha véletlen idepillantana, akkor csak szélesen mosolyogva felhúztam a szemöldökömet, biccentettem a pult felé és kérdőn néztem rá, hogy mizu, szeretne-e még valamit innen. Sosem jöttem zavarba attól, hogy ha rajtakaptak, hogy valakit nézek. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez az adott személynek egy néma bók, elvégre van mit vagy miért nézni, nem? Ahogy visszafelé tartottam, szórakozottan elvigyorodtam. Nem is olyan régen ugyanígy tartottam egy tök ismeretlen felé. Nem telt el sok idő, mégis teljesen más helyzetben voltunk és én nagyon örültem, hogy azt választottam, hogy leülök Daltonnal sakkozni és barátkozni. Sokkal jobban éreztem magamat, mint egy random házibulin, pedig általában nem zavart, ha kicsit kilógtam, most mégis jobban esett beszélgetni valakivel, akivel ugyanolyan szinten érdeklődtünk a másik felől, nem éreztem magam feleslegesnek (még ha a sakkban elég béna is voltam…) és kivételesen fasza volt csak így ismerkedni, barátkozni. El ne felejtsem megköszönni a végén a fantasztikus társaságot!