Biztos vagyok benne, hogy felismer, azt nem egészen tudom, hogy miről. Néha mindenki kóvályog éjjelente, akkor meg igazából bárki lehetnék, aki kínjában éppen nyomja a bolygó hollandit.  Esélyesem a lépteim azok, az a furcsa ritmusuk, amit sosem fogok tudni megváltoztatni. A jobb lábam mindig máshogy fog földet érni, gyorsabban, nehezebben, önkéntelenebbül. Sosem lesz olyan, mint előtte, vagy olyan, mint egy normálisé, de szépen lassan tanulok vele együtt élni. Olyan, amilyen, de funkcionálisan eléggé rendben van. Biztos kérhetnék Ishidától valami csitti-fitti, súlyarányos lábat, ami nem húzna mindig kicsit jobbra és tisztességesebben érne földet, de elvagyok ezzel. Sosem futottam ilyen gyorsan, és így meccs előtt meg kell hagyni, hogy soha sem voltam ilyen jó.
Sienna nem úgy hallatszik, mint aki sosem volt jobban, tekintve, hogy még mindig ott életelleneskedik, ahol úgy hírlik már másoknak is jól sikerült, de hát nem azt mondta, hogy nem öngyilkosságra készül? De! Akkor meg ki vagyok én, hogy felülbíráljam?

-Te is elég furcsa időpontban csinálod, de ha jól esik…-mondom, mert azt hiszem igyekszem tapintatos lenni és azt feltételezni, hogy tudja mit csinál és nem nekem kell berángatnom, mert az így nem nagyon támogatná a feminista nézeteimet, amiket a fekete körömlakkal, hosszú hajjal,meg a septum piercinggel szedtem magamra. Na jó, bizonyos pontig vagyok feminista, mert ha most Sienna elengedné magát és meg akarná nézni, hogy mi van ott lent, én elengedném az összes olyan gondolatomat, hogy a nőkre is pont úgy kell ráhagyni a faszságot, mint a férfiakra és utána ugranék.
Az mondjuk megnyugtató, hogy kicsit rám figyel, mert nagyon nem úgy néz ki a helyzet, mint, ami biztonságos. Nézi a seprűt és a lábat, mindig mindenki megnézi a lábat, de cseppet sem zavar. Kiterveltem, hogy célszerű nekem tudatni mindenkivel, mielőtt még maguktól jönnének rá a dologra. Mikor visszajöttem beálltam a Nagyterem közepibe és az összes jelenlévőnek adtam öt kerek percet, hogy nyugodtan és büntetlenül süssék el az összes retek lábas poénjukat, hogy utána többet ne kelljen hallgatnom. Kurva kreatívak voltak! Azonnal kedvet kaptam tőlük, hogy Lábatlanba költözzem, legyen is az bárhol.

-Ilyenkor jobb a levegő, meg kevesebb köcsög-bólintottam és igyekeztem azt gondolni, hogy ettől nem tűnök kibaszott kétségbeesettnek emiatt az egész miatt. Jön a nagy visszatérés és, amikor csak álmodom, az a sztori, hogy végtelen szar vagyok. De nem kicsit szar, hanem elképesztő, okadék módon, gusztustalanul ocsortány rossz. Olyan, hogy ezt ép ésszel fel sem lehetne fogni.
-De ha véletlen leugrasz és én is utánad, akkor nagyon kibaszunk ám a többi csapattaggal -mondom kínomban ezt, mert látom, hogy a leányzó a szokásosnál hatszor depresszívebbnek tűnik, de hiányzik belőlem a japán diplomatika, így nem tudom, hogy hozzam fel, hogy egyáltalán jól van-e vagy ez valami perverz cry for help.
És amúgy mosolyog,de ez nem nyugtat meg túlzottan. Őszintén, kicsit úgy érzem, hogy jobb lenne onnan lefeszíteni, ahol annyira kapaszkodik, de az egy barommá tenne. Mondjuk legalább józanon gondolkodó barommá. A kérdésén meg is lepődöm. Mi van? Alkoholista kérdezi az alkoholistától, hogy inni jött-e a kocsmába?

-Röhögj ki, de képzeld…fájt a lábam-vigyorodom el jelezve, hogy hülye kérdésre hülye válasz- amúgy sokáig akarsz még ott feszülni? Kezd közepesen kiborítani, de kicsit még kibírom, ha nagyon muszáj.
Jó napot kívánok! Chikara Tetsuya vagyok és nem elég, hogy nagy büdös lófaszt sem értek a nőkhöz, hozzátehetjük azt is, hogy az emberekhez sem értek!