María mellett most valamiért elképesztően egyszerű. Semmi sem számít, sem a megítélésem, sem, hogy kifordulok magamból, sem pedig, hogy olyan dolgokat kérek, kívánok vagy mondok ki, amiket normális esetben a lehető legmélyebbre temetnék önmagamban, hogy soha ne láthasson napvilágot sem az a rész, amit szégyellek, amit szégyell a kultúrám. Az, ami nem akarok lenni, és most mégis könnyedén vagyok, mert egyszerűen úgy hiszem, hogy María számára mindez nem bír relevanciával. Én pedig hajlandó vagyok zárt ajtón kívül hagyni a civilizációt és állat módjára, állva koitálni egy nővel, akivel ma beszéltem először.

Hamar regisztrálja a szemem, hogy vérfoltokat hagy a falon. Érdekesnek találom a gondolatot, vajon meddig marad nyoma? Talán éveken keresztül itt lesz és senkit nem emlékeztet majd semmire, nekem viszont egyértelmű indikátorai annak, hogy nem vagyok normális ember, de jelen pillanatban ez teljeséggel irreleváns. Nem vagyok vele úriember, mivel elsősorban nagyrészt azzal törődöm, amit én akarok, de a nyögése, ami szinte visszhangzik a teremben, arra enged következtetni, hogy ezt talán nem is bánja annyira. Emiatt könnyű nekem is átadnom magam az érzékeimnek, María egészen biztosan nem olyan, mint azok a fiúk és lányok, akikkel eddig próbálkoztam, és ez momentálisan meg is oldaná minden gondomat, ha nem lenne ott Daphné gondolata a tudatom peremén, mintegy figyelmeztető jelleggel. Mintha a tulajdon pszichém hívná fel a figyelmem arra, hogy nem kellene ezt tennem, mert ez az aktus tulajdonképpen szükségtelen, én már megkaptam, amit akartam és aszexuálisként nincs szükségem arra, hogy ilyen  kvázi állatias helyzetben közösüljek, mégis…
Paradox módon, azt érzem, hogy nekem ez az élmény kell, hogy kitisztuljon a fejem, hogy strukturáltabban láthassam át a körülöttem zajló folyamatokat.

Mindenesetre nem Daphné gondolata az, amit most szeretnék a tudatomban tartani, így minden lehetséges módszerrel igyekszem visszahelyezni a fókuszomat arra, akire figyelnem kellene, minek kapcsán meglehetősen inkonzisztens válnak a mozdulataim, ezt pedig észre is veszi, amikor pedig jelez, először őszintén azt gondolom, hogy elrontottam az egészet számára. Minden kétséget kizáróan túlélek egy félbehagyott aktust, bár életem során a legtöbb hasonló pillanat az én érdeklődésem hiányában esett meg, mégis izgatottan villannak rá a szemeim, ahogy elém térdel. A szemkontaktus, amit többnyire egy szükségtelen és végtelenül kellemetlen velejárójaként értékelek a kommunikációnak, most hirtelen nem okoz gondot. Visszanézek rá és élesen szívom be a levegőt, ahogy prezentálja, hogy pontosan mire is gondolhatott korábban, mikor is oral history kifejezést emlegetett oly bőszen. Ott fészkel a fejemben a gondolat, hogy milyen lenne, ha most okozna fájdalmat, de nem zavarom meg, végtére is így is élvezem, amit csinál, viszont így nincs meg a veszélye, hogy idő előtt véget érne a remekül eltöltött idő.

Nem kér,csak instruál. Ez olyasféle dinamika, amit szintén nem szeretek megengedni másoknak, de hozzá illik, így csak felvonom a szemöldököm és azt teszem, amit mond, hagyom, hogy fölém kerüljön, és egy halk sóhajjal nyugtázom, hogy a testünk újra egyesült. A hátamon húzódó sebek, most a hideg padlónak nyomódnak, ezt is kellemesnek regisztrálja az agyam, míg a lassúsága kissé kínzóan hat rám, de tűröm, semmit sem teszek ellene.
-Ne fogd vissza magad-súgom vissza neki, ahogy a nyakára csúsztatom a kezem, de csak enyhén szorítom meg, éreztetvén vele, hogy könnyen visszavehetném az irányítást, de egyelőre nem áll szándékomban. Várok néhány percet, utána kezdek csak el belemozogni magam is, felvéve a tempóját. Szeretném, hogy élvezze így, ahogy ő akarja, aztán elengedem a nyakát és a kezéért nyúlok, hogy a mellkasomra helyezzem, bár az sem kifejezetten lenne ellenemre, ha a nyakamra tekerednének azok az ezüst ujjak.
-Tudod, mit kell tenned-utasítom és már előre érzem, hogy mennyire vágyom még több fájdalomra, mert a hátamon és az oldalamon lévő sebek sajgása már nem elég.

Köszönöm szépen a játékot! ^^

Őszintén szólva, egyáltalán nem állt szándékomban a saját halloweeni tortúrám részleteibe bocsátkozni – különösen nem a faktuális történések szintjén, és végképp nem egy olyan pszichésen labilis állapotban lévő személy jelenlétében, mint amilyennek éppen Daphné mondható.  Mindazonáltal bármennyire is igyekszem retorikailag kontrollálni a diskurzust, valamiképp mégis dekonspirálódom előtte, amikor rámutat arra, hogy a narratívám tónusa és struktúrája disszonáns azzal, ami tőlem konvencionálisan elvárható volna. A problémát csupán az jelenti, hogy ezt az észrevételt képtelen adekvát módon verbalizálni, így végül egyfajta amorf „megérzésre” hivatkozik. Jómagam, mint az empirikus verifikáció elkötelezett híve, kifejezetten szkeptikusan viszonyulok az efféle intuitív konstrukciókhoz. A megérzés és a jóslás – minden romantizált percepció ellenére – leginkább egy prelogikus, faktuális alapoktól megfosztott hipotézisgyártási mechanizmus, amelynek episztemológiai értéke erősen megkérdőjelezhető. Nem a sors útjai kifürkészhetetlenek, hanem az emberi kogníció hajlamos kaotikus mintázatokat konstruálni ott is, ahol valójában nincs strukturális koherencia. Daphné intuíciói pedig -sajnálatos módon - jelen esetben nem szolgálják az analitikus előrehaladást.

Fejemet enyhe hitetlenkedéssel fordítom el, majd visszapillantok rá, noha tisztában vagyok vele, hogy egy logikailag koherens explanációt aligha várhatok. Tényleg másként viselkednék? A banális kérdéseken - mi történt, milyen mechanizmusok által, milyen kauzális láncolat mentén és miért épp velünk -túlhaladva eddig úgy véltem, intellektuálisan pazarló volna további mentális erőforrásokat invesztálni az események felgöngyölítésébe. Azonban Daphné mentális állapotának látványos romlása arra késztet, hogy legalább minimális önreflexiót gyakoroljak, még ha ennek eredményeit nem is kívánom teljes transzparenciával exponálni előtte. Az ő traumája a családja, amit illetően még ha nem is tudok minden fragmentumról, azért képes vagyok felfogni, hogy a családtól való elszakítás, az identitás újrakalibrálása, a környezeti kontinuitás megszakadása: mindezek egy fejlődésben lévő idegrendszer számára kifejezetten destruktív hatásúak A gyermeki elme ilyenkor adaptív elhárító mechanizmusokhoz folyamodik – elfojtás, disszociáció, emlékkonszolidáció torzulása –, ám ezek hosszú távon instabil egyensúlyhoz vezetnek. Úgy tűnik, Daphné pszichéje most érte el azt a kritikus küszöböt, ahol ezek a mechanizmusok már nem képesek fenntartani a homeosztázist, és bizonyos tartalmak kontrollálatlanul a felszínre törnek.

Véleményem szerint az én traumáim egészen eltörpülnek azok mellett, amiket Daphnénak kellett elszenvednie az élete már egy meglepően korai szakaszában. Vajon jobban kedvelném a szüleimet, ha elszakítottak volna tőlük? Egyáltalán vágynék a társaságukra vagy fel kívánnám velük venni a kapcsolatot, hogy megtudhassam, hogy az apám tulajdonképpen egy tirannosz, anyám pedig minden bizonnyal csak és kizárólag azért van az oldalán, mert nincs más választása?
-Érdekes gondolat -válaszolom és úgy döntök, hogy nem érdemes további kérdésekkel megzavarni, ezt a megmagyarázhatatlan megérzést illetően, mert nem kifejezetten visz előre, így egy másodpercre visszasüppedek a saját elmélkedésembe.
Mivel mindez nem velem történik, ezért ezekre a kérdésekre sosem fogom megtalálni a válaszokat, most sokkal inkább az a feladatom, hogy Daphnénak igyekezzem feltenni a megfelelő kérdéseket, azokat, amelyek vissza tudják vinni önmagához, vagy ahhoz, akit jelenleg önmagának gondol.

Hosszasan figyelem a mozdulatait: a repetitív ecsetkezelést, a kromatikus választásait, a gesztusok finom tremorát. Valószínűleg hagynom kellene, hogy spontán módon artikulálja a gondolatait, mégis úgy vélem, hogy a reciprok megnyílás – egyfajta kontrollált önfeltárás – facilitálhatja a terápiás folyamatot, így nem húzom el a kezem. Végül mégis bagatellnek minősítem azt, ami velem történt, mert némi agresszió és bezártság, nos, magabiztosan mondhatom, hogy semmi ahhoz képest, amit mások kénytelenek átvészelni.
-Ez igazán kedves tőled, de talán felesleges olyan kicsinységekről beszélni, amik velem estek meg-terelem el a témát. Ezek az élmények - a fizikai fenyítés, az izoláció, a kontrollvesztés - nyilvánvalóan hozzájárultak bizonyos viselkedési és affektív mintázataim kialakulásához. Nem állítom, hogy kizárólag ezek determinálták a neuropszichológiai profilomat, de aligha tekinthetők irrelevánsnak. Elképzelhető, hogy megfelelő környezeti kondicionálás hiányában mentes lennék bizonyos parafíliáktól, illetve attól a sajátos jelenségtől, hogy a fájdalmat nem pusztán tolerálom, hanem bizonyos kontextusokban kifejezetten… értékelem.
Visszagondolok arra az éjszakára, amit María társaságában töltöttem, és akaratlanul is az jut eszembe, hogy szégyelleném kifejezetten azt kérni valaki olyantól, mint Daphné, hogy okozzon nekem fájdalmat, véres, hosszan gyógyuló sebeket, hogy bántson úgy igazán. Milyen szerencse, hogy köztünk minden bizonnyal sosem lesz adekvát egy ilyen jellegű kérés, hiszen ő leginkább barátkozni igyekszik velem, én pedig hasonlóan teszek, most pedig, mint terapeuta, vagyok jelen mellette egy határozottan nehéz időszakban.

Ezen gondolatokból adódóan kissé talán el is kalandozok, így szinte letaglóz, hogy megölel. A fizikai kontaktus számomra nem megszokott interakciós forma, így az élmény temporális percepciója torzul: egyszerre tűnik efemernek és indokolatlanul elnyújtottnak. Az érzékelésem beszűkül – nem a hangját hallom, hanem a szívverésének ritmusát detektálom, a hajának illata dominálja a szenzoros teret. Mire kognitívan feldolgoznám a helyzetet, már véget is ér. Bizonyára rettenetes terapeuta lennék, mivel nem illene hagynom, hogy a „betegem” megöleljen, illetve nem kellene neki arról ömlengenem, hogy miként pusztultam kishíján el egy a fikció és realitás határmezsgyéjén elhelyezkedő teremben. Legalább azt kihagyom, hogy megfordult a fejemben seppukut elkövetni, mikor már egyáltalán nem láttam kiutat a kialakult helyzetből, ugyanis az bizonyára nem lenne pozitív példa.
-Túl-bólintok-szerencsére mindannyian túléltük, senkinek nem esett semmi tartósabb baja, leszámítva azt a szerencsétlent, aki, ha jól hallottam, majd egy hétig feküdt egy olyan végtag miatt, aminek felét már korábban elveszítette. Sajátos eset.
Természetesen örülök, hogy bármi is történt a karommal, még szerves része a testemnek, illetve annak is, hogy Daphnénak nem esett a fizikai értelemben vett bántódása, bár sajnálatos módon mindezt nem mondhatjuk el a pszichéjéről, ami borzalmasan megsérült. Talán most, talán előtte, de ez mindenképpen katalizált néhány benne zajló bonyolult lelki folyamatot. Éppen ezért találom végtelenül önzetlen és kedves tettnek, hogy még engem igyekszik nyugtatni.
-Nem zárnám ki annak lehetőségét, hogy mégis valami rosszat tettem-engedek teret a gondolatnak, miközben a rajzára pillantok. Annyi pontja volt annak az estének, ahol hozhattam volna sokkalta jobb döntést és mégsem tettem. A keverék, a túl nagy dózisú hallucinogén, hogy egyáltalán megjelentünk a Szellemszálláson, a pánikreakcióm és végül a maszk. Megtehettem volna, hogy kimaradok ebből az egészből és talán akkor Daphnénak is lett volna lehetősége távol maradni.
-Ott kellett volna hagynom a maszkot-sóhajtok gondterhelten, de akkor olyan borzalmasan fontos részletnek tűnt, annak ellenére, hogy képes voltam egy ilyen jellegű eseményen megjelenni egy értékes családi ereklyével, ami eleve óriási botorságnak tűnik - ha nem forszíroztam volna, hogy menjünk vissza érte, vagy legalább ragaszkodtam volna hozzá, hogy odakint várj meg… Talán nekem igenis részem volt ebben, azáltal, hogy akármely alkalommal két út között kellett választanom, mindig a rosszra léptem.
Nehéz mindezt bevallani, főleg mivel elképzelhető, hogy a lány számára redundáns ez az információhalmaz, talán segít neki, hogy ne önmagát hibáztassa, hanem esetleg engem. Nélkülem bizonyára nem esett volna semmi baja, de én ragaszkodtam hozzá, állandó jelleggel szóval tartottam, el sem tudom képzelni, hogyan tudott egyáltalán elviselni! 

Aztán elengedi a kezem, én pedig pótcselekvésként rendezgetem az ingemet, miközben a titokzatos alakról kérdezem. Rettentően zavar, hogy nem tudom, ki vagy éppen mi lehetett az, ahogyan az is, hogy fogalmam sincs, hogy honnan érkezett vagy mi volt a célja. Idegesítettek az „ápolónők”, éppen ezért igyekeztem a legjobb tudomásom szerint ignorálni azt, amit mondtak, de elképzelhető, hogy ez is egy rossz döntés volt, és igenis szóba kellett volna velük ereszkednem. Akkor talán többet tudnék most mondani és nemcsak feleslegesen kavarnám fel ezen emlékeket újra és újra Daphnéban, akit most arra szólítok fel, hogy lélegezzen úgy, ahogyan én teszem. Várok, hogy sikerüljön legalább minimálisan megnyugodnia, és csak akkor vonom le a konzekvenciámat.
-Tehát a közös nevező, az arctalanság, éppen emiatt nem gondolom, hogy humán jellege lenne. Illetve a teljességgel indokolatlan tudás mindőnkről, mintha egyfajta kollektív tudat volna, egy adaptív, szerepalapú manifesztáció, amely különböző formákat vesz fel a pszichés vulnerabilitásaink függvényében. Ha jól vélem értelmezni, nálatok facilitátor szerepben jelent meg, nálunk inkább antagonisztikus, destabilizáló funkciót töltött be. Barbon például azt hitte, hogy ártani akarok neki, holott évek óta ismer és nyilvánvalóan tudja, hogy nem tennék ilyet-engedem meg magamnak, hogy kicsit hangosan gondolkodjak, most, hogy Daphné lélegzetének ritmusa sokkal regularizáltabbnak tűnik – nálatok egy férfi, nálunk több nő. Több entitás versus egyetlen figura. Inkonzisztens, mégis strukturált. Frusztrálóan kevés adat áll rendelkezésünkre. Egyszerűen nem látom összeállni a részleteket!
Ha már ezt a furcsa entitást nincs lehetőségem, legalább Daphnét igyekszem a felfogóképességem határain belül megérteni. Kérdésére csendesen bólintok, szép és hasznos dolog a genuinitás, de nem szívesen beszélnék neki arról, hogy támadtam már meg másokat indokolt helyzetben vagy, hogy időnként azon gondolkodom, hogy miféle mozdulatsort kellene összeállítsak azon célra, hogy minél előbb és tisztábban szakítsam el a saját apám fejét a nyakától. Erre most semmi szükség.
Aggaszt, amiről beszél, ahogy minderről beszél, mert ismerve annyira, amennyire lehetőségem van ismerni, képtelennek tartom arra, hogy akár csak a légynek is ártson, ellenben ma is számtalan alkalommal ártott magának, még ha véletlennek és jelentéktelennek tűntek ezek a tettek.

A könnyek megijesztenek, az izmaim reflexszerűen feszülnek meg, mert nincs beépített protokollom az efféle helyzetek kezelésére. Freud ugyan katartikus felszabadulásként írna le egy ilyen eseményt, de a gyakorlatban ez meglehetősen… kaotikusnak érzem.
-Sírj nyugodtan-térek vissza ahhoz, ami már bevált, és óvatos mozdulatokkal kezdem simogatni ezúttal a hátát -megértem, hogy túlterheltek a történtek, ugyanakkor az autoagresszív viselkedésformák nem tekinthetők adaptív megküzdési stratégiának. Tudom, hogy a fájdalom elveszi a fókuszt, de talán más tevékenységekben kellene felszabadítanod ezeket a felgyülemlett negatív energiákat.