Amikor Annie Gracies Ételizé szellentési szokásairól viccelődött, hangosan felnevettél. Tetszett Annie közvetlensége és humora, örültél, hogy volt alkalmatok jobban megismerni egymást. Annie láthatóan nagyon közeli kapcsolatban volt az abraxanokkal, egyikük a mellkasához dugta a fejét és láthatóan élvezettel vakarta meg a fejét azzal, hogy oda-oda dugta. Annie próbálta állni a sarat, de majdnem elesett, ami nem csoda, hiszen egy ekkora testet megtartani, még ha nem is teljes súlyával nehezedett rá, nem könnyű feladat... inkább lehetetlen. - Merlinre... a végén még elesel, aztán rád zuhan... - aggodalmaskodtál, majd szép-lassan ösztönösen Annie mellé léptél és próbéltad oldalról megtámogatni őt a karoddal, ameddig szükségesnek láttad. Remélted, hogy nem veszi tolakodásnak az érintéssel járó gesztust. A kommunában, melyhez tartoztál, az érintés a bizalom jele volt, valójában egész sokszor értetek egymáshoz a többiekkel, mintha ezzel ösztönösen támogatni kívántátok volna egymást. Csak most esett le neked, mennyire hiányzott az, hogy amióta itt voltál, gyakorlatilag senki sem ért hozzád, és te sem másokhoz, leszámítva párszor a lényeket, akikkel kapcsolatba kerültél. Amikor a desszert fogyasztási szokásaitokra terelődött a szó, szinte az orrodba érezted a kedvenc áfonyás pitédet. - Gyakran sütünk pitét, van egy nagyon régi hagyományos receptünk... a pite tésztája nagyon vékony, amit egy izzó korongon szoktuk megsütni, majd megtöltjük mennyei töltelékkel, rengeteg féle lehet, akár gyümölcsös vagy zöldséges is, nekem a sütőtökös és a áfonyás a kedvencem... és aztán formára sodorjuk, attól függően, hogy épp milyen alkalom van, vagy milyen a holdállás. Teli holdkor kör alakú, félholdkor félhold, és így tovább - mesélted lelkesen, magadon is meglepődve, hogy milyen könnyen nyíltál meg Annie-nek természetközeli kultúrátokról és szokásaitokról. Miközben meséltél, Annie odalebegtette neked a hókiflis és a zserbós dobozt. A zserbót mindig is nagyon szeretted, a dió aromája most is jólesően dobogtatta meg aszíved, ahogy belekóstoltál. - Mmmm... Nagyon finom, elismerésem - gratuláltál Annie-nek a teljesítményéhez, és miután belekóstoltál a zserbóba, már csak abból ettél három másik golyót. Hiába, ez jobban a te világod volt. - Ez érdekes, hogy inkább a nagyapád főzött nálatok... ugye ezt alapvetően a nőktől várná el a társadalom. Bár apukám is nagyon szeret főzni - tetted hozzá mosolyogva, hogy aztán nem sokkal később elkomorulj. Az, hogy Annie édesanyja is kiskorában lelépett... nos megdöbbentett, és egyben nagyon meg is érintett, hiszen vele dugyanez volt a helyzet. - Sajnálom... Át tudom érezni... az én anyám is elhagyott, amikor még csak másfél éves voltam. Azután apám és a nagymamám neveltek... - osztottad meg fájdalmadat te is Annie-vel. - Te azóta sem találkoztál az anyáddal? - bukott ki belőled a kérdés ösztönösen, csak utólag remélve, hogy nem voltál ezzel túl indiszkrét. - Ami engem illet, én inkább főzni szeretek, főleg levesekben vagyok jó meg salátákban, a többi annyira nem megy még - árultad el magadról, majd érdeklődve hallgattad az állatokkal való kapcsolatát. - Nahát, egy kutya! Csodás! Elképesztően intelligens és empatikus állatok, nagyon szeretem őket! - lelkendeztél. Mivel odahaza voltak mugli barátaid, így a Gyűrűk ura triológia nem volt számodra ismeretlen, mosolyogva bólogattál a kutya és a macska neveket hallván. - Nagyon kreatív neveket választottál, a Gyűrűk ura szuper könyvsorozat! És milyen fajta kutya Erebor? - . érdeklődtél kíváncsian, majd az emlékeid után kutattál Fagykossal kapcsolatban, és kisvártatva be is ugrott. - Tényleg! Nagyon barátságos macsek... és valóban, a nyekergése egészen egyedi - nevettél fel lágyan, aztán az otthoni barátaidra gondoltál. A lények ugyanis a barátaid voltak. - Otthon annyi macska él velünk, hogy számát sem tudom, vannak köztük valódi vadmacskák is... velük nem tanácsos játszadozni, mert nagyon erőset harapnak.. na meg van egy baglyunk, Uff, aki teljesen szabadon él, soha nem zárnánk kalitkába...és igen, igyekszünk minden állatnak segíteni, ha csak tudunk! - mondtad elrévedő pillantással. - Na és van egy Viharmadár csapat, amely nem messze tőlünk fészkel... Ha jobb kedvükben vannak, akkor hagyják, hogy gyönyörködjünk bennük, persze cserébe mindig viszünk nekik friss vizet, bogarakat és magvakat. Ha útra kelnek, akkor persze jól el szoktunk ázni, mert ha repülnek, akkor minimum elered az eső, de az is előfordul, hogy villámlik. De megéri, mert elképesztő látvány... Fantasztikus teremtmények! Ami azt illeti, egyszer próbáltam is kapcsolódni egyikükhöz mentálisan, de persze ledobott magáról… elég erős akaratú lények… Ja igen, még nem is mondtam, druidizmust tanulok, ez nàlunk választható tálentum az Ilvermornyban - mesélted izgatottan.
A hótól minden sokkal varázslatosabb volt... pedig nehéz lett volna elképzelni annál varázslatosabb, ahogy a vadőr kunyhója körül óriási tökök roskadoztak ősszel, vagy ahogy a gyertyák vacsoraidőben aranyszínű érába vonták a Roxfort nagytermét... és mégis, a tél egészen más dimenziót hozott számodra. Hogy mások is érezték ezt, nem tudhattad, de ahogy Anne-Rose társaságában csodáltad a hóban pihenő abraxanok sziluettjét... nos... valahogy kimondatlanul is érzékelted, hogy ő hasonlóan érezhetett a hóval kapcsolatosan. Miközben Annie Georges vakirgászásáról mesélt, prezentálta is a dolgot, aminek a mén láthatóan nagyon örült. Elmosolyodtál, idilli pillanat volt. - Igen, erre nagyon ráéreztél - jegyezted meg elismeréssel, majd ezúttal te kezded el a feléd közeledő nyakat simogatni és vakargatni. - Örülök, ha tetszik a név - mondtad félig Annie-nek, félig Georges-nak címezve. - Bár nem beszélek franciául, ezt a nevet azért ismerem én is. Ahogy Annie beszámolóját hallgattad, Aurorára pillantottál, aki megmosolyogtatott. Olyan volt, mint egy jóllakott óvodás, aki ebéd utáni pihenőjének hódol. - Ez igazán kiránynői név - felelted Annie-nek, majd Bobot és Gracies Ételizét is szemügyre vetted. Tetszett, hogy bár első ránézésre nagyon hasonlóak voltak a legendás lények, valójában mindenkinek külön személyiségjegyei voltak, amik egész jellegzetes karaktert adtak számukra. Georges egyik füle például kicsit behajlott, akár egy kajla kutyusnak... - Nocsak, te még egész fiatal lehetsz - mondtad Georges-nak, ahogy áttértél a nyakáról a fültöve vakarására. Mikor Annie felvetette, hogy hókiflit készített, lelkesedésedben összeütötted a tenyereid. - De jó! - lelkesedtél. Georges azonban láthatóan nehezményezte, hogy egy pillanatra is képes voltál felhagyni a vele való foglalkozással, ezért visszatértél a vakaráshoz. - Tudod, imádom a sütiket, és hókiflit még bevallom, nem is ettem, nálunk otthon nem szokás ilyet sütni, szóval nagyon szívesen kipróbálnám - magyaráztad a griffendéles lánynak. - Persze az a zserbógolyó is jól hangzik, igaz, nekem nincs semmilyen ételérzékenységem, úgyhogy nem akarom elenni mások elől, akiknek van, és megkínálnád őket - tetted hozzá őszintén. Elvégre azt azért már megfigyelted, hogy Anne-Rose népszerű lány, akinek számos barátja van, biztos sokan örömmel sütiznének vele. - Na és mesélj, régóta sütsz? Kitől tanultad? - a kérdésre hirtelen eszedbe jutott Kezia… Hát igen, a te anyád soha életedben nem sütött neked, vagy veled semmit. Lelépett még azelőtt, hogy ennek eljött volna az ideje. A keserű emlék egy pár másodperc erejéig kiütközött az arcodon, de nem hagytad, hogy tartósan lehangoljon... elvégre itt voltál Annievel és az abraxanokkal, akik nagyon cukik voltak, és hamarosan sütizni készültetek. Kezia nem érdemelte meg, hogy belerondítson ebbe a pillanatba. - Különben otthon vannak állataid, vagy legendás lényeid? - kérdezted még kíváncsian, hiszen Annie egyértelműen nagy állatbarátnak tűnt, kíváncsi voltál rá, milyen állatok veszik körül, amennyiben van rá lehetősége.
Nagy hatással volt rád az első próba, ahol kortársaid az életüket tették kockára a próba teljesítéséért, ami végül mindenkinek sikerült. Bár ilvermornys diákként egyértelműen Solace-nak és Vale-nek drukkoltál, személyes kedvenced a próbán Lolita Delacour és Sienna Scrimgeour voltak, akik elképesztő varázslatokkal vették fel a harcot a legendás lények ellen. Még most is a próba hatása alatt álltál... igaz, nagyon sajnáltad a varázslényeket, hogy ilyen cirkuszi célra használták fel őket, azért az az izgalom, amit nézőként átéltél, mégis leírhatatlan volt. Megörültél neki, amikor végre beköszöntött az igazi tél, és friss hó szállingózott a birtokon... nagyon megszeretted a Roxfort hangulatát, amihez tökéletesen illett a varázslatos hópelyhek tánca. Már első nap is kimerészkedtél egy nagyobb sétára, hogy kiszellőztesd a fejed órák után, de most, második nap sem hagytad volna ki a lehetőséget, hogy a téli tájban gyönyörködj. Ezúttal már célja is volt a sétádnak, szeretted volna megnézni magadnak a beauxbatonsos szárnyas lovakat hóban is. Soha életedben nem láttál még hasonlóan gyönyörű lovakat, persze az unikornisokat leszámítva, melyeket egy alkalommal büszkén mutatott meg neked és társaidnak Crowley professzor. Mindennél jobban vágytál arra, hogy kapcsolódhass egy ilyen lenyűgöző lény elméjéhez, de azt is tudtad, hogy időbe telik megnyerni a bizalmukat, és szeszélyesek, akaratosak, így nagy veszély rejlett a mentális kapcsolatban. Bár hetek óta kijártál ide hozzájuk, egyelőre nem volt más célod, csak megcsodálni, és ha engedik, megsimogatni őket. Az abraxanok büszke, fenséges lények voltak, ami nem is csoda, hiszen szépségük és erejük mindenkit levett a lábáról. Volt már néhány kedvenced közülük, pár kifejezetten barátságos ló, és az egyikük, ahogy elérted a karámot, láttad, hogy épp Anne - Rose-hoz dörgölőzött. Szimpatikus lány volt, a Griffendél házba tartozott, amely a kedvenced volt. Ahogy elérted őket, biccentettél feléjük, nem akartad megzavarni a meghitt pillanatukat, de úgy tűnik, azért mégis kizökkentetted őket, hiszen a lány megszólított. - Szia Annie, jó, hogy összefutottunk... igen, Zaniah vagyok - mosolyogtál rá vissza barátságosan, majd megvártad, hogy odalépjen hozzád, az abraxannal a sarkában. Bájos aurája láthatóan magával vonzotta a szárnyas lovat, ami derűvel töltött el, mindig jóérzés volt látni ezt a fajta szimpátiát emberek és lények között. - Igen, ki szoktam járni hozzájuk... van köztük néhány nagyon barátságos is... ő például annyira cuki - pillantottál Annie barátjára, aki hozzád is közelebb lépett, megengedve, hogy megsimogasd erős, gyönyörű oldalát, miközben felvetted a szemkontaktust a vörös szempárral. Ha csak tűzben izzó íriszeit láttad volna, talán féltél volna, de a meleg, finom arckifejezés meglágyította ezt a vadságot. - Nem tudom, miért, de Georges-nak hívom - osztottad meg mosolyogva Annievel ezt a kis titkot. - Te adtál már nevet nekik? - kérdezted kíváncsian, ahogy végig pillantottál a többi, egymást kör alakban melegítő példányon. Meghatott az összetartozásuk, egy kicsit a saját kommunádra emlékeztetett a létezésük... ti is így voltatok valahogy egymással, véd-és dacszövetség voltatok, amely mindent képes volt legyőzni: hideget, nélkülözést, és legfőképp... a magányt.
Jól esett, hogy befogadtak a többiek, a kezdeti magabiztosság pedig csak tovább emelkedett, amikor Madrigal professzor támogatóan szólt hozzád. Pálcaintéssel aprításra bírtad a kést, ami játszi könnyedséggel kezdte szeletelni a hagymát. A prof tanácsára valóban jól jött a nedves törlőkendő, amivel néha áttöröltem a szemem. - Bocs mindenkitől, ez sajnos könnyen megríkatja az embert - mosolyogtál bocsánatkérően, majd jót nevettél Nialen rögtönzött történelmi beszámolóján. Bár elég nyers volt a srác stílusa, neked átjött a humora. - Szerencse, hogy azóta már elavult lett a Pokolban való hit, különben ki tudja, hány szellem ragadt volna itt - reagáltál, majd mikor megkértek rá, hogy vedd át a rizs projektet, elvégre a hagyma lassan révbe ért, a figyelmedet a rizsre fordítottad. Először kis vajon megpirítottad a rizst, úgy, ahogy otthon tetted volna, bár most nem volt olaj, a zsiradék volt a lényeg úgy is. Aztán Felöntötted dupla adag vízzel, hozzáadtad a csipet sót, és kiadtad az ukázt: - Aqua Caloris - hangzott el a hőfokszabályozó varázslat, amivel tökéletes állagú lesz a rizs, megfelelő idő után. Igaza volt a mardekáros srácnak, hogy ezt azért el kell kezdeni, mert legalább fél óra kell ahhoz, hogy megfőjön, tapasztalatod szerint. Ahogy telt az idő, azért néha pálcaintéssel rákevertél a rizsre, nehogy lesüljön az alja, de a hőszabályozó varázsige láthatóan tette a dolgát, szépen, biztosan, kockázatmentesen főtt. Ophelia remekül boldogult a kukoricával, kóstolni persze nem kóstoltad, de ránézésre és illat alapján is szuperül sikerült. - Mmm… ez jól néz ki, remélem a végén lesz lehetőség kóstolásra is! - mondtad elismerően a hugrabugos lánynak. Érdekesek volt számodra a roxfortos házak, alaposan utána olvastál mindegyiknek, és a hugrabugot kifejezetten szimpatikusnak találtad a ház diákjaira jellemző főbb karakterjegyek alapján. El-elmerengtél azon is, te vajon hova kerültél volna, ha ide járnál: ugyan biztosra nem tudhattad, de megérzésed szerint a Griffendélbe osztott volna a süveg. Jó móka lett volna, ha amíg itt vagytok, minden diák kipróbálhatta volna, milyen házba került volna a másik varázslóiskola égisze alatt. Bár a Beauxbatonsban nem voltak házak, számukra így még izgalmasabb lett volna a dolog véleményed szerint, elvégre ők duplán kísérletezhettek volna a választási ceremóniával. Idő közben a rizs szépen elkészült, ahogy láttad, de azért a biztonság kedvéért egy pár szemet egy kis kanállal megkóstoltad. Tökéletes lett. Nem volt más hátra, mint elkeverni a vajjal, de ezt az utolsó pillanatra gondoltad időzíteni, közvetlenül tálalás előtt, hogy minél intenzívebb maradjon a vaj íze.
Jókedvűen és érdeklődve jelentél meg a bűbájtan órádon. Igazából nem tudtad, mi történt veled, de az utóbbi időben egészen jó passzban voltál, még akkor is, ha a serleg nem a te nevedet választotta ki. Nagyanyád sok fontos gondolatot adott át neked, amíg még élt, és ezke közül az egyik az volt: "Nem lehet semmit siettetni, sem erőltetni. Mindennek megvan a maga ideje." Ugyan te azt gondoltad, jó lehetőség lett volna kipróbálni magad bajnokként, és a próbák során akár druidaként is fejleszteni magadat, de a sors most nem így döntött, és ezt könnyebben tudtad elfogadni, mint hitted volna. Apád is azt írta a levelében, hogy ne csüggedj, az itt léted számtalan új izgalmat és kihívást tartogat különben is, amiben teljes mértékben igaza volt. Elég csak arra gondolni, hogy egyre több arc lett ismerős a Roxforton, és hogy a legnedás lények gondozása órán számos fontos ismeretet sajátíthattál el. Ugyan a bűbájtan nem tartozott a kedvenc tárgyaid közé, de azért volt mit fejlődnöd benne, így semmi esetre sem hagytad volna ki. Amikor pedig megláttad, hogy Madrigal professzor tartja az órát, tényleg úgy érezted, ez nem mindennapi óra lesz. Nem is csalódtál a "jó öreg" profban, akit a kezdetektől úgy ismertél, hogy szeret a hagyományos keretekből kilépni, és ez most sem volt másként. Kedvesen biccentettél Madrigalnak, akit mindig is nagyon kedveltél, majd elfoglaltad a helyed a számodra kijelölt asztalnál, ahol ugyan nem volt Ilvermornys diák, és senkit sem ismertél annyira, de most ezt is lehetőségnek fogtad fel. Miközben elhaladtál mellettük, Solace-nak és Vale-nek is megeresztettél egy sziát. Büszkén drukkoltál nekik, ahogy persze a többi bajnoknak, például a jelenlévő O'Harának is szorítottál, elvégre a tusa nem gyerekjáték... nem egy bajnok vesztette életét a megmérettetések során. Ahogy elérted az asztalt, megszólítottad a többi csoporttársad. - Sziasztok - köszöntél, majd Nialen poénjára megeresztettél egy mosolyt, de csak visszafogottan, nehogy megbántsd vele Opheliát, akivel még nem volt közös órád, de szimpatikus volt. - Igen, Zaniah vagyok és tudok főzni, nem is rosszul - vallottad be, mivel valóban napi szinten főztetek a kommunátokban. - Persze, szívesen neki ugrok a hagymának - bólintottál, majd magadhoz vettél egy tálcát, rápakoltál egy hagymát és a pálcáddal rámutatva, kiadtad a megfelelő varázsigét: - Holus Cortex! A hagyma lazán el lkezdte meghámozni magát, én meg közben óvatosan körbe néztem, hogy haladnak a többiek a teremben. Tetszett a feladat, adott egy meghitt alaphangot ennek az órának, és egy kicsit haza is repített a kommunádba. Minden évben valódi lakomát varázsoltatok közösen, megkoronázva a számotokra igazán fontos hálaadást. Ez most azért hiányzott, így jó volt ezzel a kis rögtönzött főzéssel kompenzálni. - Igaz, hogy nálatok a kísértetek is külön partit tartanak halloweenkor? - kérdezted kíváncsian. Bár egyelőre nem sok esélyt láttál erre, szívesen megnézted volna, hogy buliznak a már megboldogultak a Roxfort falai között. Hátha hálaadáskor is tartanak ilyet? Mondjuk abban nem voltál biztos, hogy a halottak is szoktak hálát adni...
Hát eljött a napja, hogy megmérettessem magam. Ahogy a serleg felé közeledtem, éreztem, ahogy ütemesen dobol a fülem az izgatottságtól. Magabiztosan haladtam át a korhatár-vonalon, ugyan csak pár hónapja töltöttem be a 17-et, de tudtam, hogy ezzel nem lesz gond. A jelentkezésemet határozott, mégis laza mozdulattal dobtam be a kék lángok közé, és közben egy pillanatra behunytam a szemem. Sikerülnie kell... Mantráztam aztán magamban, már sarkon fordulva, és ott hagyva a 'szentélyt'. Fogalmam sem volt, miért, de az elmúlt pár hétben elöntött egy olyan bizonyítási vágy, ami korábban a legkevésbé sem volt jellemző rám. Elég volt számomra, hogy csendben, bármilyen komolyabb megmozdulás nélkül megbújtam a sarokban, nem zavartam sok vizet, cserébe mások sem zavartak engem, nem foglalkoztak velem. De a Világkiállítás és az eddigi roxforti élmények megváltoztattak. Éreztem, ahogy kinyíltam... ahogy azt akartam, hogy megismerjenek, tudják a nevemet. Hogy tudják, mire vagyok képes. Már nem csak magamnak és apámnak, hanem... másoknak is bizonyítani akartam... és eljött a pillanat, amikor erre lehetőséget kaptam. Hogy a serleg engem választ-e, fogalmam sem volt, csak remélni merhettem... de már azért is büszke voltam magamra, hogy ide jöttem és bedobtam a nevem. Hogy magamnak megadtam a lehetőséget. Mikor elhaladtam Sebastien és Solace mellett, biztatóan rájuk mosolyogtam: jó lett volna, ha a házukból ők képviselhetik saját nemüket. Nagyrészt nekik köszönhettem, hogy a barcelonai világkiállítás olyan jó élmény volt számomra. Mikor kikerültem a serleg bűvköréből, leültem az egyik közeli padkára, majd onnan figyeltem a többi jelentkezőt. Megannyi arc, megannyi név... mindenki saját történettel, saját ambícióval, saját háttérrel. Izgalmas lett volna mindenkit bajnokként megismerni, de erre nem volt lehetőség. A kitüntetett lehetőség csak három fiúnak, és három lánynak fog megadatni, és én hinni akartam abban, hogy a serleg tudni fogja a dolgát. Hogy tényleg olyasvalakiket enged majd útjára ezen a megterhelő, de nemes úton, akik méltóak rá. Hallottam, ahogy mások a nyereményről suttogtak. Ezer galleon... valóban nagyszabású összeg. De valahogy ez most a legkevésbé sem érdekelt, igaz, el sem tudtam képzelni ekkora összeget egyben. Érzésem szerint ezerszer többet ért már maga a lehetőség a kiválasztottságra... és a kalandra.
Sebastien felvetésére lelkesen bólogattál. - Igen, nagyon nem mindegy a faj, de az az igazság, hogy még egy fajtán belül is egészen más, ahogy két egyed gondolkozik. Akár az embereknek... nekik is személyiségük van - mondtad mosolyogva. - Tapasztalatom szerint a kígyók például nagyon agyafúrtan gondolkodnak, lenne mit tanulnunk tőlük... ezek után például szívesen megismernék pár mardekáros diákot, hisz ha jól tudom a Teszlek süveg oda a kifejezetten ravasz újoncokat sorolja be - vetetted fel az egyik gondolatot ezzel kapcsolatban, amin mostanában el szoktál töprengeni. Örültél neki, hogy Sebastien jó ötletnek találta a lénykutatással kapcsolatos terveidet. - Ó, sajnálom... ezeket a folyamatokat kéne időben megállítani - mondtad gondterhelt arccal, majd mivel lassan mindketten végeztetek az ebéddel, az anyádra terelted a szót. Nem akartad kihagyni a kínálkozó lehetőséget, hogy esetleg információt tudj meg róla. Már a srác elgondolkodó arckifejezése miatt is reménykedni kezdtél, de aztán a szavai valódi reményre adtak okot. - Két éve voltunk Marseille mellett egyszer az öcsémmel és a barátaimmal. Emlékszem seprűs trükkökre és légtornászokra is... lehet, hogy ő volt az. Nagyon ügyes volt, bár az arcát nem láttam jól. De gondolom, ez nem nagy segítség... azt hiszem, hogy még nálam van a jegy, nem nagyon dobok ki semmit, a ládám alján találtam a múltkor egy jegyet egy kviddics meccsre még ’99-ből. Szívesen megnézem... bár gondolom nem akarsz lejönni emiatt a szállásunkig. Egész hevesen kezdett el dobogni a szíved, ahogy a szavait hallgattad... Talán tényleg őt láthatta... Persze a jelmez és a smink miatt elég nehéz lehet felismerni valakit, de mi van, ha mégis ő volt az? Szinte extatikus állapotba kerültél a lehetőség miatt. Igazából szívesen elkísérted volna Sebastient a szállásukig, de nem akartál indiszkrét lenni, elvégre még csak most ismerkedtetek meg. Úgyhogy inkább ezt felelted: - Hú köszönöm, az tényleg nagy segítség lenne, ha megkeresnéd, és utána esetleg elküldenéd nekem az infót egy bagollyal, már ha itt van erre lehetőség? - néztél rá hálásan, majd kissé összeszorult a torkod, ahogy Sebastien feltette a nyilvánvaló kérdést. - Az a helyzet, hogy az anyám elhagyott engem és apámat, amikor még kisbaba voltam... - foglaltad össze a tényeket szűkszavúan. - Hogy őszinte legyek, nem tudom, miért kezdtem el keresni őt... nagyon sokáig nem is akartam volna találkozni vele. De valahogy az elmúlt hónapokban ez megváltozott... Tényleg fogalmad sem volt, hogy miért akarsz a nyomára bukkani. Miért pont most? Ennyi év után? Mégis ezt érezted, és sosem voltál az a típus, aki ellene ment volna a saját érzéseinek. - Nagyon köszönöm, ha megkérdezed a lányismerősödet, hátha emlékszik valamire... - tetted hozzá, majd a beauxbatonsos diákra terelted a szót. - És veled mi a helyzet? Neked még egyben van a családod? - kérdezted érdeklődve, azt remélve, hogy a kérdéseddel nem szakítasz fel semmilyen sebet. Nem szeretted a tapintatlanságot, és más esetben nem feltétlen kérdezted volna meg ezt valakitől, akit úgy 15 perce ismersz, de ezúttal úgy érezted, Sebastien elég nyitott, és szívesen megismerted volna jobban.
Izgatottan léptél be az első SVK órádra a Roxfort falai között. A nagy múltú varázslóiskola egészen lenyűgözött, nem gondoltad volna, hogy ilyen nagy hatással lesz rád. Alig bírtad levetkőzni az érzést, hogy inkább ide kellene járnod. Persze lehet, mindez csak az újdonság ereje volt, a tanév végén majd meglátjuk, hogy érzed magad itt. A világkiállítás óta úgy érezted, bár nagyon más Európa, mint a hazád, valahogy mégis otthonosan érzed magad itt, és ez az érzés csak fokozódott benned, mióta megérkeztél a többi Ilvermornys diákkal. A mai órára nem készültél, nem gondoltad, hogy bármi komoly számonkérés lesz, így kissé megijedtél, amikor egyből szintfelmérővel kezdett a professzor. Átufott rajtad az aggodalom, hogy mi lesz, ha majd elszúrod a dolgozatot, és lebőgsz a többiek előtt, de aztán erőt vettél magadon és a legjobb tudásod szerint kitöltötted a kérdőívet. Amikor befejezted, végig néztél a többi hetedévesen, Solace-t leszámítva mással nem igazán volt semmilyen kapcsolatod, mert vagy teljesen új, roxfortos és beauxbatons-os arcok voltak, - utóbbiak között Sebastient egyelőre nem láttad -, vagy egyszerűen a saját iskoládban nem volt még alkalmatok jobban megismerkedni. Solace-t is csak azért ismerted kicsit jobban, mert Barcelonában egy spontán helyzetben beszélgettetek egy jót. Amikor elhagyta a termet, kedvesen integettél felé, majd még egyszer átolvastad a válaszaid. Rájöttél, hogy a Protego totalum nem is a jó válasz a kérdésre, ezért azt gyorsan egy pálcaintéssel javítottad. Majd a helyeden hagytad a pergament, és te is elhagytad a termet. Alig vártad, hogy folytasd az iskola és leginkább a birtok felfedezését, ahol reményeid szerint megannyi mágikus lénnyel lesz alkalmad találkozni.
Hálás tekintettel vetted át az ajánlott éttermek listáját Sebastientől. Olyan jó érzés volt ábrándozni arról, hogy egyszer majd egyedül felfedezed Párizst... biztosan különleges hely lehetett, most már tényleg szerettél volna eljutni oda. És ha ide, Barcelonába sikerült, oda miért ne sikerülne? - Igen, az tényleg zavaró lehet, ha olyasmit kell sokáig tanulni, ami annyira nem érdekel... - értettél egyet a beauxbatonsos sráccal, majd a saját tálentumodra terelődött a szó, amivel akár egy életen át is szívesen foglalkoztál volna. - Ez valóban teljesen olyan... illetve még annyi, hogy nem csak kapcsolódni lehet, hanem irányítani is az állatot, mágikus lényt a gondolatok által, de persze ennek megvannak a veszélyei...Na és felvet bizonyos etikai kérdéseket is, én például nem szeretném kihasználni ezeket a lényeket - fejtetted ki az álláspontod a témában. Az idomítás vagy kísérletezés mindenképp kizárt volt számodra, ha a jövődre gondoltál. - Az állatok alapvetően nem igazán szoktak ellenállni, én legalábbis nem tapasztaltam még ilyet, pedig már elég sokféle fajjal kapcsolódtam. A mágikus lényekről még nincs olyan komoly tapasztalatom, eddig csak a Szarvas Kígyóval volt alkalmam kapcsolódni, az viszont elég összetett és nehéz folyamat volt. Ha nem is állt ellen a klasszikus értelemben, meg kellett nyernem a bizalmát ahhoz, hogy valóban beengedjen a gondolataiba. Az élmény a mai napig nagy hatással volt rád, és alig vártad, hogy szeptemberben lehetőséged legyen mindezt újraélni, ha elkezdődik a tehetség-gondozásod. Érdeklődve hallgattad, mennyi klubban részt vesz Sebastien. Ezek közül volt olyan, ami téged is érdekelt volna, leginkább a varázslósakk, amit mindig szerettél játszani. Az különben egyáltalán nem volt furcsa számodra, hogy a varázsló még nem döntötte el, mivel akar később foglalkozni. Úgy vélted, erre még bőven lesz ideje. - A varázslósakk klubba én is szívesen belépnék, ha odajárnék - válaszoltad lelkesen, majd elgondolkodtál Sebastien kérdésén. - Azt hiszem, igen... de hogy pontosan milyen formában, azt még én sem tudom. Azt hiszem, legszívesebben kutatnám őket, valami olyan cél végett, ami nekik is hasznukra válik... például a veszélyeztetett fajok kihalásának megállítása, vagy a lénygyógyítás az, ami szimpatikus számomra - pedzegetted a lehetőségeket, majd átterelted a beszélgetés fonalát egy másik vágányra. - Ha már állatok... nem jártál esetleg cirkuszba Franciaországban? Tudod... ezt a nőt keresem... - toltad finoman közelebb Sebastienhez a fiatal nőről készült portrét. - A neve Kazia Taylor... mágikus légtornász. Ő... az anyám... - ahogy beszéltél, egyre halkultál, az utolsó szót már olyan halkan ejtetted ki, hogy alig lehetett hallani. Jogosan tartottál tőle, hogy furcsának találja majd, amiért egy szinte teljesen idegen embertől kérdezősködsz az anyádról. Az is volt. Mégsem tehettél mást, csak reménykedhettél benne, hogy egyszer majd egy random idegen segít neked eltalálni hozzá.
Ahogy a francia szavakat hallgattad, elmosolyodtál. Volt valami könnyed báj ebben a nyelvben, szívesen megtanultad volna, persze az Ilvermornyban erre nem igen volt lehetőséged. Talán majd ha tényleg a nyakadba veszed Európát, akkor megpróbálhatod... sosem lehet tudni, merre sodor a szél. - Az jól jönne, nem túl nagy az esélye, hogy meg tudnám ezeket jegyezni... - vallottad be a nyilvánvalót. A különböző varázslények elfogyasztását végtelenül undorítónak tartottad. Bár nem voltál vegetariánus, ha tehetted, csak halat ettél, húst nem. Arra viszont úgy érezted, a szervezetednek szüksége van. A varázslók felsőbbrendűségi érzése gyakran zavart téged, amit a varázstalanokkal vagy más varázslényekkel szemben tapasztaltál. Attól még, mert boszorkány voltál, semmivel nem érezted magadat többnek egy varázstalannál. Számodra nevetséges volt, hogy a `vére` alapján ítéltessen meg valaki. A magnixeket egyébként is nagyon leleményesnek tartottad, úgy vélted, ti varázslók sok tekintetben el vagytok kényelmesedve a rendelkezésetekre álló varázserő miatt. Hiszen ti szó szerint egy pálcaintéssel el tudtatok intézni szinte mindent. - Ez tök jó, hogy egy évvel több időtök van felkészülni a vizsgára. Nem is értem, nálunk miért nem így csinálják... - merengtél el az RBF-fel kapcsolatban. - Nálunk vannak különböző házak, és nagyon szeretjük is őket, jó érzés tartozni valahova. De persze ha nálatok ugyanezt lehet megélni a klubokban, akkor igazából nincs különbség - felelted elgondolkodva. - Igen gyakorlatilag... Én a rituális mágiát választottam, ezen belül a druidizmus az, amivel foglalkozom. Állatokkal és mágikus lényekkel kapcsolódom mentálisan... - mesélted Sebastiennek. Hogy az iskola után hogyan tovább, azon még nem gondolkoztál túl sokat. Persze biztosan tudnád kutatóként vagy lényidomárként alkalmazni ezt a képességedet, de nem voltál benne biztos, hogy neked való az ilyen élet. Mióta az eszedet tudod, a vadont jártad apáddal és a közösségetekkel, ékszereket készítettél, amiket aztán vásárokban adtál el. Szeretted az ezzel járó szabadságot, és ugyan sosem volt vagyonotok, mindig megvolt mindenetek, sosem érezted úgy, hogy nélkülöznétek. Pont azért, mert nem voltak magas igényeitek... Nem voltál biztos abban, hogy akarsz függni a társadalomtól, hogy bele akarsz lépni a mókuskerékbe, hogy jót tenne neked, ha felelősségteljes munkát vállalnál, ami mellett alig maradna szabadidőd. Nem beszélve arról, hogy most csak a saját kíváncsiságod végett kapcsolódtál állatokkal, nem kellett ebben senkihez alkalmazkodnod, nem kellett őket rávenned senkire, ez egy tiszta kapcsolat volt, elvárások nélkül. Sosem használtad ki őket. Őszintén féltél attól, hogyha munkát vállalsz, ez megváltozik, ugyanakkor valahol izgatott is a lehetősége egy hivatásnak, ahol kamatoztathatod a képességedet. Ezekről a kételyekről már beszélgettél apáddal, aki persze biztosított róla, hogy mindenképpen támogat, bárhogy döntesz... Ez tiszta sor. A döntést azonban előbb-utóbb meg kellett hoznod, elvégre ez volt a végzős éved. - Te milyen klubhoz csatlakoztál? Azt tudod már, hogy mivel szeretnél foglalkozni a Beauxbatons után? - érdeklődtél kíváncsian, majd amíg hallgattad a srácot, belekanalaztál a friss salátába.
A megérzéseid nem mindig működtek. Például most sem... simán kinézted volna Solace-ból, hogy például zongorázik, szinte láttad magad előtt a hosszú, karakteres ujjak játékát, és a bólogató fejet, ahogy beleéli magát a zene áramlásába. Ám ezek szerint tévedtél. - Fogalmam sincs, csak szerintem illene hozzád a zenélés - vallottad be töredelmesen, mert most mi mást fellehetnél? Sokszor teszik magukat az emberek nevetségessé azzal, hogy kimondják a valós gondolataikat, de téged ez valahogy nem zavart. Nem érdekelt, hogy másnak lássanak mások, mint amilyen vagy. A gondolataid pedig lényegében megszemélyesítettek téged, egy voltak veled. Voltak persze olyan gondolataid és érzéseid, amiket a világ minden kincséért sem teregettél volna ki senkinek, de az ilyen hétköznapi gondolatfoszlányokat nem cenzúráztad. Felesleges energia kiadás lett volna részedről, ha másnap próbáltad volna feltüntetni őket. - Hmmm... érdekes jelenség ez a vándorlás... az állatok olyan jól megérzik, mikor, hova kell menniük - jegyeztem meg a dugbogokkal kapcsolatban. Vajon az emberek is ennyire zsigerileg érezték, hogy merre hívja őket a sodrás? Ebben egyáltalán nem voltál biztos, az igazat megvallva sorstársaid gondolataira nem is lettél volna olyan kíváncsi, mint a mágikus lényekéire. Az a nyers erő és élni akarás, ami belőlük áradt, úgy vélted, nagyon sok emberből hiányzott. Solace-ban ellenben nagyon is meglehetett az a fajta fejlődni akarás, tudásvágy és kitartás, ha az alkímiát választotta, ezt biztosan érezted. - Az nagyon izgalmas tárgy... Én a rituális mágiát választottam, és ezen belül a druidizmusra specializálódtam - mesélted Solace-nak. Életed legfontosabb pontja az állatok elméjével való kapcsolatfelvétel, és bár sok veszély és nehézség is fakad ebből a tehetségből, végtelenül hálás voltál azért, hogy az ég megáldott ezzel. Apádhoz hasonlóan hittél a lényedet óvó-védő szellemekben, és nekik adtál hálát ezért a kiváltságért. - Szerintem nyugodtan mehetsz! További jó felfedezést... - bátorítottad Solace-t a merülésre, ami aztán meg is történt hamar. Érthető volt, hogy Solace igyekezett visszaszolgáltatni a pálcát Varvarának, elvégre a pálcája nélkül mégis csak félember egy boszorkány, avagy varázsló. Mikor a srác arrébb úszott és a vízfelszín lenyugodott, te ismét elcsendesítetted elmédet. Most nem terveztél mással kapcsolódni, csak a saját belső hangodat kívántad meghallani.
Meglepve hallgattad, hogy tényleg változtatja az ízét a spagetti. Végül is, most, hogy belegondoltál, az tényleg izgalmas lehetett, hogy minden falat más ízű, de nem csábultál el annyira, hogy lecseréld a már jól bevált lazac salátát, amiből most egy pár falatot meg is kóstoltál. - Nekem jó a hagyományos szimpla ízű verzió is - kommentelted aztán választásodat. Mindig is nagy halrajongó voltál, ha lehetőség volt rá, mindenképp a tenger gyümölcsei közül választottál magadnak. A francia konyha felmagasztalása új volt számodra, Montanában és Ilvermornyban még nem hallottál arról, hogy a franciák ennyire élen járnának ebben. - Na ez jól hangzik... ha Franciaországban járnék, mi az, amit feltétlen ki kéne próbálnom szerinted? - kérdezted őszinte érdeklődéssel. Eddig csak annyit hallottál a francia gasztronómiáról, hogy lehet náluk csigát enni. Ez neked kicsit abszurdnak tűnt, de nem zártad ki a lehetőségét, hogy valóban finom, ha jól elkészítik. Vándorló romaként te is ettél már atipikus ételeket, például patkányt és békát jól átsütve. Magadban elmosolyodtál, ha neked kéne Sebastiennek helyi ételt ajánlani, akkor vajon ezekhez az opciókhoz mit szólna... De emellett számos mennyei fogással is büszkélkedhettetek, a gyümölcsökből és gyógynövényekből készített házi lekvárjaitok és szörpeitek ínycsiklandóak voltak, ahogy a vaslapon megsütött lapos kenyeretek is. A sárkányos hamburger nem a te műfajod volt, ezzel határozottan nem értettél egyet. - Részemről nagyon sznob dolognak tartom mágikus lények elfogyasztását - mondtad váratlan harciassággal a hangodban. Ez persze nem a francia srácnak szólt, hanem az amerikai szokásoknak. - Megköszönöm az ajánlást! - bólogattál az előzékeny kérdésre. Ha ételekről már érdeklődtél is, nem mindegy, hogy hol fogyasztja el azokat az ember lánya. Bár a te pénztárcád nem biztos, hogy bírná a legjobb párizsi helyeket. Apáddal mindig csak annyi pénzetek volt, amennyi biztosan elfogyott... Azért így is boldogultatok. - Igen... elég nagy a káosz általában, de szuper hely... az igazgatónk nagyon jófej és közvetlen. A tantervben meg az az igazán különleges, hogy saját tálentumot lehet választani, és abban fejlesztheted magad... - meséltél az amerikai varázslóiskoláról egy kicsit, hátha érdekli a srácot. Elvégre a francia és az amerikai varázslókultúra nagyon eltért egymástól, ebben biztos voltál. Ahogy tudat alatt azt is érezted, hogy a Beauxbatonsban még annyira sem fogadnának el téged, mint az Ilvermornyban. - És nálatok milyen az élet? Egy mágiatörténeti könyvben láttam egy fényképet a beauxbatonsos diákokról, és mivel csak lányok voltak rajta, azt hittem, kizárólag lányiskola a tiétek... de aztán olvastam, hogy Nicolas Flamel is ott végzett, így rájöttem, hogy tévedésben vagyok - kacagtál fel, majd egy korty cseresznyés limonádéval enyhítettél a szomjadon.
Bár nem ismerted, mégis el tudtad volna képzelni Solace-ról, hogy zenél valamin. Gitározik, zongorázik, vagy akár szaxofonozik. Az, hogy most nem zenélt, persze nem zárta ki a lehetőségét annak, hogy máskor szokott. - Sosem szoktál zenélni? - kérdezted lazának szánt hangon, elvégre most egy lépéssel belsőségesebb információról érdeklődtél. Nem akartad, hogy úgy érezze, átmész egy határon. Sosem szoktál tolakodó lenni, de a nyers véleményed azért előfordult már, hogy olyan módon hangoztattad, ami másokat zavarhatott. De ezzel megbékéltél... nem akartál beállni a soeba, különben sem tudtál volna. - Az biztos - bólintottál, mert ha a tegnapi 'jelentéktelen' dátumnak ilyen buli dukált, akkor a mai biztos eszelős lesz. Egy pillanatra átsiklott a gondolataid között a lehetősége annak, hogy elmenj. Elvégre... miért is ne... lehetnél néha olyan, mint bárki más a te korodban... ismerhetnél meg több embert a megszokott köreiden kívül is... Lehet, hogy ez az utazás arra is jó lenne, hogy barátokat szerezz? Ezen a gondolaton azért már megmosolyogtad magad... Na ne ragadtasd el magad, Niah... - Ó, megértem. Én sem sokszor hagyom ott Montanát. Csak ha iskola van - mosolyogtál őszinte lelkesedéssel, ami nem az iskolának szólt, hanem az otthonodnak. Ugyan ennyi idő után még nem volt honvágyad, de jó érzés lesz hazatérni, az biztos. Csendben bólogatva fogadtad be az információkat, majd eloszlattál egy félreértést. - Ami azt illeti, az őseim valóban onnan származnak, Magyarországról vándoroltak Észak- illetve Dél-Amerikába, ezért beszélem én is a romanit, ami az ő nyelvük. De én magam már Montanában születtem, és mindig ott éltem. Ha jól tudom, még a dédnagyanyámék jöttek ide Kelet-Európából - rántottad meg a vállad akaratlanul is, mert ebben nem voltál teljesen biztos. Talán még Mama említette anno, de lehet nem is így mondta... a vele kapcsolatos emlékeid sajnos nem maradtak olyan tiszták, mint szeretted volna. Hiába, az idő mindent beárnyékolt. Még az ő emlékét is. - Szerintem elment igen, nem kifejezetten az a türelmes vadász, aki sokáig vár a prédájára... nála inkább a helyzet szüli a gyilkolást... - felelted elgondolkodva. Hiába, az, hogy beleláthattál állatok gondolataiba, nagy mértékben tágította az emberekről alkotott gondolataidat is. Vajon milyen lény lehet az, aki előre megfontolt szándékkal, mindent pontosan eltervezve oltja ki egy másik lény életét? Főként akkor, ha arra nincs is szüksége... nem a túlélés érdekében öl... hanem élvezetből... Számodra az ilyen lény nem volt más... mint szörnyeteg. Rémület rázta meg a gyomrod, ha belegondoltál, hány ilyen szörnyeteg járhat szabadon. - Neked mi is a Tálentumod? - kérdezted váratlanul, mintegy átugorni próbálva az előbbi sötét gondolatokat. Ahogy telt az idő, azon kaptad magad, hogy egész jól érzed magad Solace társaságában. És ez őszintén meglepett. Ritkán fordult elő veled, hogy egy előzetes benyomást felülírna a másik társaságában töltött idő. Leginkább csak állatoknál vagy mágikus lényeknél...
Elgondolkodva ültél az asztalnál, az előtted lévő lazacos saláta egyelőre érintetlenül maradt. Kérhetted volna csillámos kivitelben a lazacot, de nem volt kedved ilyen badarságért fizetni. Ahonnan te jössz, ott az ételt megbecsülték, és nem csináltak belőle bazári majmot, nem tudtál ezzel a mentalitással azonosulni. Evés helyett egy portrérajzot bámultál az asztalon, ami már kiskorod óta a birtokodban volt. Ez volt az egyik, abból a pár darab rajzból, ami anyádat ábrázolja. Más emléked nem is maradt róla. Hiába, Kezia másfél éves korodban magadra hagyott téged és apádat, és azóta sem hallatott magáról. A fájdalom keserű pirulaként csúszott le a torkodon, ahogy a képet nézegetted, elgondolkodva, vajon azóta mennyit változhatott... Költöztek-e már finom szarkalábak a gyönyörű, zöld íriszek sarkába? Árnyalják-e már ősz hajszálak a vörös hajzuhatagot, amit részben örököltél te is... Csak míg a te tincseid barnásvörösek, addig az övéi rézvörösek voltak, apád elmesélése alapján. Mert hogy saját emlékképed - ilyen kis korban érthető módon - nem maradtak a nőről, aki egy életre megsebezte apádat. Talán ezért még jobban is haragudtál rá, mint amiatt, hogy téged elhagyott. Az apád fekete szemében megbúvó örök szomorúság látványa jobban fájt, mint a gondolat, hogy önszántából eltaszított magától. Szó szerint elanyátlanodtál, és mivel apád azóta - pár rövid kalandot leszámítva - senkihez sem mert kötődni, ez így is maradt a következő 15 és fél évben. Merengésedből egy ismeretlen hang térített magához. Egy korodbeli srác szólított meg, tálcával a kezében, szemmel láthatóan helyet keresve. Legalábbis a látottakból erre következtettél, mert a szavait nem értetted. Mosolya, amit lazán rád villantott, olyan volt, mint télesti napsugár. Váratlanul, keresetlenül jóleső. Úgy ítélted meg, hogy franciául beszélhet, de te az angolon és a romanin kívül más nyelvet nem beszéltél. Amikor értetlen arckifejezésed láttán angolra váltott, elmosolyodtál. Mindig ilyen voltál... az arcodra volt írva minden. - Helló Sebastien, persze, ülj le nyugodtan. Zaniah vagyok - mutatkoztál be te is egyszerűen, és kissé arrébb toltad az asztalon a papírt, hogy ne legyen útban a - vélhetően Beauxbatonsos fiú tálcájának, amin valami bizarr, színváltós spagetti kapott helyet. - Az ízét is változtatja? - kérdezted kissé bizalmatlan pillantást vetve a szóban forgó ebédre. - Nálatok Franciaországban is ilyen fura kaják vannak, vagy ez csak a spanyolokra jellemző? - érdeklődtél ironikus mosollyal. Bár nem voltál még itt régóta, azért már kisebb kultúrsokkot kaptál egy-két dolog miatt. Az állat-és növényvilág viszont lenyűgözött, így cseppet sem bántad meg, hogy belevágtál ebbe az utazásba. Jó érzés volt tágítani a komfortzónádat, új helyen, új helyzetben megtapasztalni önmagad. Azon gondolkodtál, talán egyszer még te is úgy döntesz, hogy Észak-Amerikán túl is bebarangolnád a világot... elvégre annyi mindent nem láttál még.
Ahogy Solace magyarázatát hallgattad, eszedbe jutott, hogy ha valóban egy sirály játszotta volna-e el Varvara pálcáját, akkor te tudtál volna segíteni, ha jelen vagy azon a bizonyos bulin. - Na és jó volt? Zenéltetek, táncoltatok is? - érdeklődtél lazán, hátha kedvet kapnál a hasonló estékhez az elmondása alapján. Mindeddig nem bántad, hogy kimaradtál bizonyos szociális körökből és élményekből, hisz több időd volt elmélyülni saját magadban. és a mágikus lényekkel, állatokkal létesített kapcsolatodban. Itt Barcelonában megannyi - számodra - új faj közül válogathattál, levegőben, szárazföldön és vízben egyaránt. Nem beszélve a növényvilágról, ami szintén lebilincselő volt számodra. Számos virágot és gyógyfüvet gyűjtöttél össze a vászonzsákodba, és esténként azzal múlattad az időt, hogy szépen lepréselted őket egy vastag bestiatankönyv segítségével. Előre eltervezted, hogy fog örülni neki apád, ha ezt majd szuvenírként hazaviszed neki. Szerette a festményeit ilyen elemekkel ötvözni, ez mindig különlegesebbé tette az elkészült képeket. Persze magadnak is gyűjtöttél ilyen kincseket, ugyanezen célból kifolyólag. A préselt virágokkal és füvekkel díszített ékszerek nem csak elképesztően mutatnak, hanem akár krízis helyzetben is jól jöhetnek, példáuul ha az embernek a gyógyír kulcsa betegség vagy sérülés esetén ott lóg a nyakában. Vianne fehérneműje viszont érthető okok miatt nem tartozott az érdeklődési területedbe, így hát nagyot nevettél Solace poénján. Nem is gondoltad volna, hogy a wampusos diák ilyen humorérzékkel van megáldva, igaz, korábban nem nagyon váltottatok egy-két szónál többet, így nem meglepő, hogy most új tulajdonságaira figyeltél fel. Hogy miért éppen Viannet említette, azt személy szerint nem tudtad, de ez most nem is számított. Nem tartoztál azok közé, akik pletykálkodnak másokról, képben vannak a legújabb hírekről és úgy ízlelgetik az információmorzsákat, mint más a Bagoly Berti féle mindenízű drazsét. - Az biztos - bólogattál a felvetésre, hogy itt egész más minden. Bár Montana a szíved csücske volt, és imádtál ott vándorolni, most üdítő volt valami egészen más környezetben megtapasztalni a természet szépségét. - Akárhogy is, nagyon rendes tőled, hogy lemerültél érte a víz alá - jegyezted meg, noha most jutott eszedbe, hogy talán invito varázslattal is meg lehetett volna próbálni visszaszerezni a pálcát. Persze az is lehet, hogy Solacenak kedve szottyant egy kis úszáshoz, és összekötötte a kellemest a hasznossal. Vagy lehet létezik valami automatikus pálcavédőbűbáj, hogy bevédje a pálcákat, nehogy mások eltulajdoníthassák, amíg alszik a tulaja vagy ilyesmi. Erről még sosem hallottál, de lehet, hogy csak nem figyeltél eléggé bűbájtanon. - Te először vagy Európában? - kérdezted oldalra biccentett fejjel a sráctól.
Üzenetek megtekintése
