+  Roxfort RPG
|-+  2005/2006-os tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Főépület
| | | |-+  A Tűz Serlege
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: A Tűz Serlege  (Megtekintve 2434 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2025. 10. 08. - 22:45:30 »
+4


A Nagyteremben most egyetlen tárgy vonzza igazán a tekinteteket: a Tűz Serlege.

Az ősi, faragott tölgykelyhet lángnyelvek ölelik, kékes fénnyel izzik, mintha a tűz maga is lélegző lény volna. A Serleget a terem közepére, egy emelvényre állították, s köréje vonták a korhatár-vonalat: egy fénylő, aranyszikrákat pattogtató kört, melyet csak azok léphetnek át, akik betöltötték tizenhetedik életévüket.

A Serleg már most suttogások forrása. Ki lesz elég bátor, hogy bedobja a nevét?
2005 októberének második felétől bárki – legyen akár Roxforti, Beauxbatons-i vagy Ilvermorny-s diák – megközelítheti, és a lángok elnyelik nevét.

A padlón, a korhatár körül lassan körbe-körbe forog több mint száz szponzor neve, kiknek jóvoltából a győztes idén 10.000 Galleont vihet haza. A sorok közt ott csillog az Erős Boszorkányok Társasága, a  Maison de Lune Élégance, a Chant Cosmetics, a Morris Dragon Ranch, a Bagoly Berti Mindenízű Drazsé, a Sorcière Divatház, a WizBurger, a Csokibéka, és Les Frères Lumière Vins Sorciers. A forgatag egy pillanatra sem áll meg, mintha maga is a mágikus láng ritmusára táncolna.

Fontos szabály: minden karakter, aki IC jelentkezni kíván, ide kell, hogy posztoljon. Tehát például a vendégiskolák diákjai közül mindenki.

A posztolás határideje: október 30.
Halloween estéjén pedig a Serleg dönt, és felfedi: kik lesznek azok, akiknek neve örökre összefonódik a Trimágus Tusa lángjaival.
Naplózva

Sebastien Lacroix
Beauxbatons
*


Le champion qui n’a jamais vu le jour

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2025. 10. 09. - 04:05:33 »
+7

Mangeurs d’escargots, Preux chevaliers

A Tűz serlege


 10 000 galleon?

 Tudtam, hogy sok pénz lesz a díj, de úgy hallottam, hogy legutóbb mindössze 1 000 volt a nyeremény. Legutóbb persze nem voltak szponzorok, és lényegesen kisebb érdeklődéssel követte mindenki a játékot- talán Amerika, talán az angol háború tette a játékot sokkal kiemeltebbé, de gyanítom, hogy egyetlen ember epikus balszerencséje növelte a legjobban az érdeklődést. Köszönöm, Cedric Diggory! Ennyi pénz elég lesz.

 Az álmatlanabb éjszakáimon elgondolkodtam rajta, hogy mit tennék, ha lenne választásom. Ez nem egy kviddics meccs vagy egy párbaj verseny, ahol a legrosszabb eshetőség pár törött csont és némi sérült büszkeség- ez könnyen megölhet. Itt lennék most, de tényleg a nevemet dobnám be, nem csak egy rosszul sikerült rajzot a kínai harapós káposztáról? Tudom, hogy sokan akarják ezt a pozíciót, és ha bajnok leszek, el akarnám venni potenciálisan egy barátom elől a győzelmet? Talán csak felfedezném az iskolát, barátokat szereznék, és választanék állást- mi akarnék lenni, ha Melvin jól lenne? Talán csak szurkolnék valakinek, segítenék felkészülni neki-  vajon Lolita lesz az? És kik lennének az ellenfelei?  Zaniaht láttam az amerikaiak közül.

 Mindenesetre, meg kell mentenem Melvint. Nem számít, mi lenne, ha. Győznöm kell, kell az a pénz.

 - Kisebb, mint elképzeltem.- rámosolygok  Rosamundira, akinek jelenléte talán megakadályozza  Luciust abban, hogy lecsapja ezt- de minek áltatom magam? Megforgatom az ujjaim között a szép fehérre bűvölt, fehér alabástrom sárkánnyal díszített papírt a nevemmel, melynek elegáns külseje remélhetőleg jobban felhívja rám a Serleg figyelmét. Talán nem tanultam annyit ötödik végéig, mint egyesek (biztosan nem tanultam annyit ötödév végéig, mint egyesek), de hatodikban rengeteg energiát öltem a lemaradásaim pótlásába. Többet is, mint legális. De már azelőtt is szerettem a mágiát, a kiismerhetetlen titkokat, melyek olyanok, mint egy apró, ismeretlen feliratokkal lezárt kincses barlang: soha nem fogy ki a meglepetésekből. Elfogadom a rosszat a jó mellé benne.

 Mosolyogva nézem, ahogy a nevem elég- biztos vagyok benne, hogy nem engem várnak. Az a hülye kviddics csapat név, melyet számra nem veszek, nem tett engem mindenki szemében az iskola favoritjává.

 Megmutatom, hogy tévednek. Nem csak Melvinért.

  Rosamundira nézek, aki elegáns a mozdulatban. Bajnokként is Kis Sebastien leszek?
Naplózva

Chikara Tetsuya
Griffendél
*


B.A.T

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2025. 10. 09. - 11:18:19 »
+6

I have no fear for nobody!



TW: káromkodás, mindenféle vallások említése

他に道はない.
Ezt szajkózta apám, mikor úgy elbaszott mindent, hogy nem igaz, nekem pedig évek óta nem jutott eszembe ez a mondat. Ma reggel mégis ezzel keltem. A rekedt hangjával, az alkohol szagával az orromba és azzal, hogy ebben a percben tényleg nincs más út.
Felálltam a balesetemből. Nem volt elég.
Hónapokig keményen dolgoztam, hogy ott legyek, ahol évekkel ezelőtt voltam. Nem volt elég.
Bukásig edzettem minden alkalommal. Nem volt elég.
Meccseket nyertem a csapatommal és fejlődtem, az izmaim, az agyam, a csapatmunkára való képességeim. Ez sem volt elég.

Nem tudom miben reménykedtem, korábban volt a fejemben egy gondolat, hogy majd jön valaki és közli velem, hogy xy csapat megtalálta személyemben az új hajtóját, hogy valahova kellek, hogy valahova tartozom. Van egy út, amin megyek tovább, egy ideig láttam is az utat, aztán minden eltűnt egy sárkány torkában, mert nem tudtam viselkedni.
Most apám issza magát eszméletlenre mindennap, pedig nem ő a hibás. Én vagyok az. Senki nem teheti tönkre az életemet rajtam kívül és senki nem is hozhatja rendbe. Rohadt  sok segítséget kaptam. Anyám, Ishida ( az idősb.) , Sienna, Hera, Gemma, a csapatom és talán valaki más is okkal lökdös bele mindenféle mentális gödrökbe.

Szóval, ha ez az utolsó utáni esély, akkor nekiugrom, mint vak szamuráj a kertajtónak. Négyszer írom fel a nevem egy darab papírra, mire olvashatónak látom. Mi a franctól remeg a kezem? Bedobom a nevem, na és? Esélyes, hogy a Serleg talál rá valakit, aki nálam ezerszer méltóbb, okosabb, heroikusabb, jobb természetű, vagy csak nem egy kripli kretén. Miért ne azt választaná? Igazából ettől remegek, ahogy caplatok a nagyterem felé. Hogy ez sem lesz elég.
Kevesen értik, hogy mekkora szükségem van erre, mert nem vagyok olyan, aki nyomormajálist rendez és mindenkinek az arcába tolja a baját. Nem, csámcsogtak már rajtam eleget, beszéljen inkább az, amit elérek.  Én csak próbálkozom, mosolygok, röhögcsélek és igyekszem két lábbal állni a talajon, ha már volt lehetőségem szerezni egy újat. Mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Maximum beledöglöm!
Nem is a pénz érdekel, pedig tízezer galleon az sok, olyan sok, hogy alig bírom elképzelni. Engem az érdekel, hogy felületet kapjak arra, hogy megmutassam magam, hogy lássanak, hogy beszéljenek rólam, mert van egy storym. És tudod mit? Kurva hatásos!
Ezért van most show ehhez is. Egy cigánykerékkel érkezem a Serleghez, csak mert szaltózni nem tudok és ezt a tényt nem itt szeretném megmutatni három ország népének. Nem hezitálok, bedobom a pergamendarabot és magabiztosan mosolygok a jelenlévőkre.

Minden Istenek, eddig basztatok rám Buddhástul, Jézusostul, shinto szellemestül! Vegyétek fel a szemüveget és nézzetek felém, vagy tudjátok mit? Megcsinálom egyedül!
   
Naplózva

Daphné d'Aboville
Beauxbatons
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2025. 10. 09. - 20:24:41 »
+3

toujours la fille obéissante
Notre chère petite fille,
Már tudom, miért voltam annyira melankólikus és kedvetlen az elmúlt időszakban. Az agyam ugyan száműzte valami távoli, elérhetetlen helyre a Tusát, de azért teljesen megszabadulni tőle, úgy tűnik, mégsem tudtam. De még ha rossz kedvem is volt, még ha fáradt is voltam, de legalább ez azt is jelentette, hogy a szokásosnál legalább kevésbé aggódtam úgy… mindenen. Egészen mostanáig, amíg kézbe nem vettem azt a levelet reggel.
Nous avons tous deux été quelque peu... surpris en lisant ta dernière lettre.
Tudtam, miért jöttem ide. Hogy bizonyítsak magamnak, hogy… jobb lehessek, hogy válaszokat kapjak. Nem nyerni, de talán… adhatott volna mégis nekem valamit ez az egész. De aztán megjelent Miguel.
Il semblerait que tu souhaites retirer ta candidature au Tournoi des Trois Sorciers.
Én is ugyanannyira nem akartam őt a jelentkezők között látni, mint ő engem, pedig én is elfogadtam, hogy ő miért szeretné. Talan neki is az volt az egyetlen indoka, hogy bizonyítson, talán nem. Mindenesetre természetesen megértettem az érveit, amikkel próbált lebeszélni - hogy ez veszélyes, hogy félt, hogy ne csináljam, hogy majd együtt megoldjuk a következményeket is.
Je pense qu'il n'est pas nécessaire de te rappeler tes obligations et les conséquences qu'entraînerait une telle décision.
Remélem, annak a következményeit is meg tudjuk oldani, amit most készülök tenni. Tényleg megfontoltam, amit Miguel mondott - ezért tettem azt a finom utalást a legutóbbi levelemben a szüleimnek arra, hogy lehet, hogy mégsem ezt akarom. Talán Miguel nélkül is eljutottam volna erre a pontra, nem tudom.
…et nous serions terriblement déçus si cette possibilité t'avait vraiment traversé l'esprit…
…mais nous ne pouvons pas te laisser gâcher tes chances et tout ce pour quoi tu as travaillé jusqu'à présent…
…nous savons que tu peux y arriver, et que tu iras jusqu'au bout…
…nous savons que tu feras notre fierté…

De ez a levél visszarántott a valóságba.
A valóságban pedig az, hogy én végül nem jelentkezem, sajnos nem létezik.
-Es-tu prêt? - kérdezem a még valószínűleg félig alvó Élodie-t, és csak egészen picit remeg a hangom - az egyik kezemmel az övét, a másikkal egy papírt szorongatok, rajta a nevemmel. Még ha ezért idő előtt fel kellett keltenem szegényt, ha nem jön el velem, biztosan nem tudom ezt most végigcsinálni. De legalább van annyira korán reggel, hogy csak kevesen vannak még itt.
Bedobom a nevem, nézem, ahogy a papírt elnyeli a tűz, és két dologban reménykedem mindennél jobban.
Az egyik, hogy a Serleg talál egy nálam méltóbb bajnokot.
A másik, hogy Miguel képes lesz ezt is megbocsátani, amikor elmondom neki.
Naplózva

Vianne M. Gardner
Ilvermorny
*


˙✦ joviális

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2025. 10. 09. - 23:03:50 »
+4

I came, I saw, I set my own name on fire
· · ───────────── · ❥ · ───────────── · ·

@vwitchgang·⬧· 2005. október 14. péntek

Warning! Ostobaság, sztereotípiák, epilepsziás gif


Nem kifejezetten aggódom. Biztosan lesz olyan próba, amit full ügyesen le tudnék hozni. Ki tudja, lehet, hogy az éles próba fogja majd bebizonyítani, hogy meglepetés, márpedig simán helyt tudok állni egy sárkány ellen!
- Egyszer ki kell próbálni mindent, nem? Es még úgy sem haltam meg soha. – magyarázom a lányoknak azon a napsütéstől mentes, borongós, pénteki délutánon, amikor a nevünk bedobására indultunk. A Nagyterem bűvölt égboltja esőt mutat, azonban ez is kevés ahhoz, hogy letörje a mai kedvem.
Jó érzés, hogy a vwitchgang is eljött erre a kalandra, még ha ki-ki a maga drámái miatt is tette azt. Elhiszem, nagy cirkusz lesz, mindenki flexelni akar majd, főleg Amerika (amit Rokuro geek-sama szerencsésen segít meghatározni nekem a térképen, ha esetleg lost girl momentet kapnék hazafelé).
Falta festett ördög – tízezer galleont érő mosolyommal örvendeztetem meg, amikor elsétálok mellette, ami előtt még gyorsan megmutatom neki a saját papírfecnimet, amit a delfinmintás spirálfüzetemből téptem ki, és nagy odafigyeléssel, csillogó tollakkal firkantottam rá a nevem jóslástanon. Mintha Lutece professzor nem bánta volna annyira, hogy ezzel foglalkozom, amíg a mai anyagot hallgatom.
Azt amúgy nem értem, miért ragaszkodnak a britek a múlt évezredhez. Nem érzem ezt a vibe-ot, greennek se green, miért teszik ezt magukkal? Majd megkérdezem Rokurot, ő úgyis szereti azt gondolni, hogy jobb mindenkinél, biztosan tudja erre is a választ. Ahogy elmegyek mellette, tátog is nekem valamit. Talán azt, hogy szőke? Tudtam én, hogy nem kellenek nekem top jegyek, ha van helyette szép hajam. Prioritások ugyebár.
- Ti mit vennétek a nyereményből? Azt én megígérem, hogy neked veszek egy új csizmát, neked egy új ékszert, és az erdei creepednek meg egy új házat. Vagy amit szeretnétek! – jó, azért nem szoktam annyira szórni a pénzt. I’m a budget queen, hello! A homecoming ruhámat is thrifteltem egy boltból (aztán rájöttem, hogy idén nekünk nem lesz homecoming, de azért elhoztam magammal, biztos jó lesz még valamire. De ha valakinek ennyi pénze van, akkor nem mindegy neki? Ha húsz évvel később lenne, megvenném belőle az összes labubut! Pedig nem mondanám, hogy rosszul élünk, ráadásul a mi tengerpartjaink naposak is meg fürdeni is lehet bennük. Ez magyarázza azt, hogy olyan sápadtak a britek, mintha Barbonból klónozták volna őket.
- Hát akkor háromra. Illetve… – belépek a körbe és matatni kezdek a zsebemben, és kiveszek belőle egy vörös színű rúzst. Nyomok egy csókot a papírfecnire, hogy hozzon nekem egy kis szerencsét. Körbemutatom a közönségnek, hogy milyen szépen írok, majd miután elszámoltunk háromig (ez még nekem is megy, duh!), egy kacsintással a tűzbe dobom azt.
Sokkal hamarabb, mielőtt bárki figyelmeztethetne.



Naplózva

Zaniah Ivutro
Ilvermorny
*


the gypsy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2025. 10. 10. - 10:16:36 »
+4

A serleg bűvöletében
2005. október



Hát eljött a napja, hogy megmérettessem magam. Ahogy a serleg felé közeledtem, éreztem, ahogy ütemesen dobol a fülem az izgatottságtól. Magabiztosan haladtam át a korhatár-vonalon, ugyan csak pár hónapja töltöttem be a 17-et, de tudtam, hogy ezzel nem lesz gond. A jelentkezésemet határozott, mégis laza mozdulattal dobtam be a kék lángok közé, és közben egy pillanatra behunytam a szemem. Sikerülnie kell...
Mantráztam aztán magamban, már sarkon fordulva, és ott hagyva a 'szentélyt'. Fogalmam sem volt, miért, de az elmúlt pár hétben elöntött egy olyan bizonyítási vágy, ami korábban a legkevésbé sem volt jellemző rám. Elég volt számomra, hogy csendben, bármilyen komolyabb megmozdulás nélkül megbújtam a sarokban, nem zavartam sok vizet, cserébe mások sem zavartak engem, nem foglalkoztak velem. De a Világkiállítás és az eddigi roxforti élmények megváltoztattak. Éreztem, ahogy kinyíltam... ahogy azt akartam, hogy megismerjenek, tudják a nevemet. Hogy tudják, mire vagyok képes. Már nem csak magamnak és apámnak, hanem... másoknak is bizonyítani akartam... és eljött a pillanat, amikor erre lehetőséget kaptam. Hogy a serleg engem választ-e, fogalmam sem volt, csak remélni merhettem... de már azért is büszke voltam magamra, hogy ide jöttem és bedobtam a nevem. Hogy magamnak megadtam a lehetőséget.
Mikor elhaladtam Sebastien és Solace mellett, biztatóan rájuk mosolyogtam: jó lett volna, ha a házukból ők képviselhetik saját nemüket. Nagyrészt nekik köszönhettem, hogy a barcelonai világkiállítás olyan jó élmény volt számomra. Mikor kikerültem a serleg bűvköréből, leültem az egyik közeli padkára, majd onnan figyeltem a többi jelentkezőt. Megannyi arc, megannyi név... mindenki saját történettel, saját ambícióval, saját háttérrel. Izgalmas lett volna mindenkit bajnokként megismerni, de erre nem volt lehetőség. A kitüntetett lehetőség csak három fiúnak, és három lánynak fog megadatni, és én hinni akartam abban, hogy a serleg tudni fogja a dolgát. Hogy tényleg olyasvalakiket enged majd útjára ezen a megterhelő, de nemes úton, akik méltóak rá. Hallottam, ahogy mások a nyereményről suttogtak. Ezer galleon... valóban nagyszabású összeg. De valahogy ez most a legkevésbé sem érdekelt, igaz, el sem tudtam képzelni ekkora összeget egyben. Érzésem szerint ezerszer többet ért már maga a lehetőség a kiválasztottságra... és a kalandra.
Naplózva

Eydis Sidthvordr
Eltávozott karakter
***


ᚨᛖᛏᛏᛚᚨᚢᛊ

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2025. 10. 10. - 19:46:29 »
+5

A Tűz serlege



Eydis Sidthvordr. Kicsit üresen cseng a név, ahogyan az összehajtott papírral a kezemben, Elizabethtel az oldalamon a Tűz Serlegéhez sétálok. A klánom elárult, hátba szúrt, kitépett egy emléket a fejemből, és ki tudja, hogy mit akartak elrejteni- vagy ha nem ők voltak, hagyták, hogy ezt tegyék velem. Hogy lehet egy boszorkánynak, egy harcosnak egy klánról kapott neve, ha soha többé nem tudna átcsúszni egy troll buzogánya alatt, remélve, hogy a családja nem engedi el, nem hagyja, hogy összezúzzák?

 Jelenleg nem vagyok semmi... Eydis, a kígyókkal beszélő. Eydis, aki arra volt hivatott, hogy Jörmüngandrrel beszéljen, de nincs mondanivalója neki. Eydis, a rugarou gyilkos. Eydis, az örökké kívülálló. Nem vagyok amerikai, nem vagyok európai a két világ határán vagyok, és az összes kötelékem az a néhány ember, akivel néhány szónál többet beszéltem valaha- Elizabeth, Solace, Varvara. De nem vagyok hajlandó feledésbe merülni- ha kell, új klánt alapítok, új névvel.

 - Neked vannak kétségeid?- nem félek a haláltól, vagy a harctól- ha nekem is egy sárkánytól kell lopnom, egyszerűen csak tűzállóvá kell tennem magamat valamilyen rúnával. A többiben nem vagyok biztos- hiába úszom jól, a rúnáim nem maradnának meg, és hatalmas hátrányt jelentene, hogy nem tudok nonverbális mágiát használni. A fegyvereimet sem vihetném.

 A valódi kétségem azonban nem az esélyeim miatt van. Vagy a veszély miatt.

 Ez nem fog egésszé tenni. Hiába keresnék győzelmet ebben a versenyben, nem fogadnának el jobban mások bajnokként, és az elmém sem lenne újra teljes, ahogyan a bizalmam sem az emberekben. Talán jobb lenne, ha támogatnék valakit, aki eljött, és aki megbízik bennem; ha látnám, hogy valaki rám meri bízni az életét, a testi épségét, talán újra tudnám kezdeni.

 Ettől függetlenül nem fordulok el. Bedobom a nevemet, és figyelem, ahogy elég.

 Vajon tényleg ez a nevem még?

 Veszek egy mély levegőt, ahogyan a varázstárgyra nézek. Néhány dolog felett nincs befolyásunk, és a Tűz Serlege is ilyen. Nem tudom, hogy bajnok leszek-e, és ha a Serleg engem választ, meg fogok tenni mindent, hogy méltónak bizonyuljak egy olyan ország képviseletére, amely mellettünk nőtt ki a földből, fiatalon, de melynek árnyéka teljesen eltakar minket mára. De nem számít... amiért eljöttem, a világ másik felére, azt meg fogom szerezni.
Naplózva

Solace Barbon
Ilvermorny
*


a szenátor kedvenc bajnoka

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2025. 10. 11. - 14:24:27 »
+4

my name shall burn


· · ─────── ·· ─────── · ·

@mindenki ·⬧· 2005. október 14. péntek



Azt mondják, az ember kétszer hal meg. Először, amikor kileheli utolsó lélegzetét, a fény pedig kialszik szeméből. Másodjára pedig akkor, amikor utoljára mondják ki nevét.
Kushim időszámításunk előtt 3200 évvel élt. Ő az első ember, akinek fennmaradt a neve, pedig nem volt uralkodó, nem volt fáraó, még csak nem is volt hős, csak egy könyvelő, aki agyagtáblába foglalta nevét. Az emberiség megőrizte nevét, és velünk együtt hal majd akkor, amikor a világunk élhetetlenné válik majd.
Az amerikai mágiatörténetben a Barebone is egy ilyen név, csak azt nem agyagba foglalták, hanem vérrel és árulással írták. A név elkorcsosult csökevényét cipelem magammal, nevem a múlt bűneinek árnyéka, és hordozom magammal tovább, még ha a Barebone-ok, a boszorkányvadászok már rég meg is haltak. A feledés nem nyelheti el az árulást és a hamis ígéreteket. A név és a bűnök viszont lassan elnyelnek és felemésztenek engem.
Nem volt kérdéses, hogy itt a helyem a Tusán. Én leszek az első amerikai, akit a serleg kiválaszt, és az első, aki megnyeri azt. Tisztában vagyok azzal, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki a címre hajt, és azzal is, hogy van, akit nem a bajnoki cím vagy a tízezer galleon motivál, hanem a vágy, hogy legyőzzenek, jobbak legyenek nálam. Ők nem a Serlegből felcsapó, kék lángokat figyelik, hanem az árnyékomat. Talán már most azzal a meggyőződéssel lépnek a Serleghez, hogy ha engem térdre kényszerítenek, az többet ér, mint bármilyen győzelem.
Ennél pedig nem kell nagyobb dicséret.
Amennyire ügyet se vetek Maddock vagy Fuentes jelenlétére, épp annyira biccentek Zaniahnak, majd Eydisnek. Számítok arra, hogy a bajnokoknak együtt kell dolgozniuk majd. Nincsenek illúzióim önmagammal kapcsolatban, tisztában vagyok nehéz természetemmel, és nem akarok úgy tenni, mintha egyszerű lenne velem, mert tudom, hogy nincs így. Eydis-szel viszont kiálltunk egy próbát, ami kis híján az életünkbe került. Lenyűgözött, amire képes volt, alig néhány perc alatt rengeteget tudtam tanulni tőle, tudom, hogy számíthatok rá, és ami még fontosabb: tudom, hogy ő is számíthat rám, nem fogom elárulni. Nincs kétségem afelől sem, hogy Zaniahval is együtt tudnék dolgozni, még ha nem is beszéltem vele sokat, és nem ismerem a képességeit sem. Higgadt természete átragad rám, mintha az ottléte elég lenne ahhoz, hogy elcsendesedjen a bennem örvénylő feszültség. Így volt ez Barcelonában is, és biztosan így lenne a próbákon is.
Először csak szemem sarkából látom Siennát és Anniet a Griffendél asztalánál. Mintha az egyikük mondana valamit a másiknak, ebben nem vagyok biztos. Tudom, hogy nem mindenki örül a jelenlétemnek, amit egyikük nem is sajnált a tudtomra adni, még ha a másikuk mindig kedves is volt velem. Ennek ellenére is biccentek egyet feléjük. Nincs mit bizonyítanom Siennának, hiszen a Tusán elsődlegesen önmagamat akarom legyőzni. Anniet nehezebben tudom elképzelni klasszikusan bajnoknak, de Sienna bármennyire is idegesítő és akadékoskodó, abból, amit láttam belőle, nincs kétségem afelől, hogy az iskola legjobbjai között lehet. Ugyanez a benyomásom Morgensternről is.
Egy egyszerű pergamen darabra írtam fel a nevem, amit bedobok a kék lángok közé. A tinta nem száradt fel teljesen, amikor véletlenül belenyúltam, így bár a betűk tökéletesen olvashatóak, nevem mellett apró, de hangsúlyos tintafolt sötétlik éppen úgy, mintha a szemem alatti karikákat akarná utánozni. A Barbon névnek megvan a maga foltja. A Barebone-ok bűnét nem lehet csak úgy lemosni.
A nevet azonban újra lehet értelmezni, amihez a Serleg csupán az első lépés. A Tusa pedig nem is a Serlegért, hanem a névért kezdődött el igazán. Az én nevem is az emberiséggel együtt hal majd, miután a serleg kiválaszt, és az én nevem az önálló nevem lesz, mert nem a Barebone-ok árulását hordja majd magával, hanem azt, amit én teszek hozzá.
Naplózva

Lolita Delacour
Beauxbatons
*


Devereaux

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2025. 10. 12. - 17:49:07 »
+6



sojourn
—◦◦◦—



light of my fire

(18+) ◦
TW: grooming; káromkodás; szexuális utalások ◦

Addig várt, amíg tudott — a percek homokja akkor sem pergett volna lassabban, ha eltöri a homokórát. Egy darabig nézte a pálcát a kezében — az ismerős volt, a remegés is, ami végigfutott rajta. A terem kiürült körülöttük, csendes mégsem lett — Inés mellett a csend mintha nem fért volna el soha igazán.
Nem volt döntés, amelyet meg kellett volna hoznia — azt meghozta valaki a múltban, aki nem viselte a Devereaux nevet, és aki nem érezte volna szükségesnek, hogy megvárja, míg a lehető legkevesebben figyelik. Egy másik bizonyára szívesen letagadta volna az azonosságot — nem maradt más, csak a pálca és Inés. Meg az irónia.

Lesimítja a szoknyáját — a lépések mintha valaki mást követnének végig a hideg köveken. Egy pillanatra maguk vannak — a Serleg, az ízléstelen reklámok körülötte, és Lolita hófehér keze, amint felé nyúl. Gyermek megint, nagyon akar valamit — gyermek megint, természetesen önző. A kis kurva — hogy máshogy lehetne nevezni azt, aki gyakorlatilag a nászágyból a színpadra akar lépni? Akinek nem volt elég az örök nyárban létezni?
Megszorul embersége a mozdulatban — önző akarok lenni még egyszer utoljára. Akkor és különösen akkor, ha ez csak nekem szól — ha csak magamért teszem, minden más: a fogainak nyoma, a csalódottság a tekintetében, örökölt étkészlet a feketén.

— Lolitáért. — suttogja, mikor a lángok elnyelik a forgatástól elkopott szélű pergament. Jelentősége van annak, hogy utoljára a nevét mondta — azt, amit választott, amit azóta próbált felülírni, hogy először hallotta valaki más vágytól sötét ajkain.
Talán a hiúságnak szól, önző akaratnak — mint azoké, akik kliséikbe temetkezve végül gyöngysoraikat eszik mások társasága helyett. Soha nem érezte még úgy a hálátlanságát, az valóságal személlyé válva lépett mellette vissza a körből — soha ennyire nem volt egyértelmű még.

— Most már bármi lehet, ugye? Még én is lehetek ilyen idegesítően lírai egyszer. — mormolja Inés vállának, az már úgyis ítélkezik. Mamannak nem ígérte igazán, hogy nem dobja be — odavetett valamit arról, hogy vannak ennél fontosabb dolgok is, és mert ezzel egyetértett, Maman egy feleség ruhatárának elképzelésével folytatta. A feleség az utazóládában maradt — ott volt mindenkori helye, Lolita a biztonság kedvéért még néhány ronda nagy lexikont is rápakolt.
Felszabadító rendezetlensége élénken ragyogott a csillagos ég alatt, míg elhagyták az épületet.

A levegőn majdnem kedve lett ugrálni is — bárhogy érezte is Cryus tapintásának lenyomatát a gerince mentén, annak közelsége illúzió volt percekre. Az októbert ragadta magával a szél, amely a tornyok között suttogott — lehetőségekről, ígéretekről, a jövő csábítóan önző mivoltáról. A pálcája végén égő lángról — és hogy az álom mindig egy könyvtárban éri majd, ahogy remélte.
Lolita pár pillanatig egészen elhitte, hogy a döntés ezúttal a sajátja volt — most még a szökőkút mögött sejtett, árnyak között megbújó árnyalak sem kísértette.

Persze.. az augusztus sajátja nem veszett el — aki egyszer megégeti bőrét, sosem felejti a fájdalmat.
Naplózva

Inès de Saint-Vinant
Beauxbatons
*


la flamme de troyes

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2025. 10. 12. - 21:52:35 »
+4





fire,
walk with me



A parázsló égbolt látványa hallgat közöttük. Ül és vár. Furcsán nyugodt. Nyugodt, mint a fűszál éle, nyugodt, mint a mozdulatlan víztükör, nyugodt, mint a forró júliusi nappalokra enyhülést hozó éjszaka. Mikor csak elképzelte ezt a napot, biztosra vette volna, hogy majd izgatott lesz - gyermeki, habzó, hogy majd mindenki előtt bedobja a nevét, most mégsem érez ilyen késztetést. A könyvjelzőt is úgy teszi vissza a lapok közé, mint az utazó, aki egyszerűen csak elfáradt a várakozásban. A Serleg akárkit választhat, jól ismeri ezt a mondatot, ami olyan finoman masszírozta a kézfejébe, hogy az akárki, az egészen biztosan nem ő lesz. Hogy vannak rátermettebb párbajozók, történetesen az egyikük éppen mellette ül, olyanok, akik habzó szájjal tudnának harcolni azért, hogy öregbítsék a Beaux hírnevét. Olyanok, akiket nemes cél vezérel. Nehezen tudná megmondani, míg a haldokló nap a hegyek között alámerül, hogy őt mi vezérli pontosan.

Talán tudnia sem kell. Talán elég az, ahogyan elmosolyodik, miközben magabiztosan felpattan Dolores mellől, és meg sem várva, hogy esetleg a másik megelőzi, könnyedén odaperdül a Serleghez. A neve eltűnik a kék lángnyelvek között, eltűnik, egy olyan jövő ígéretét hozva magával, amiben Mademoiselle de Saint-Vinant egyetlen erénye nem az, hogy remekül kiházasítható. Nem az, hogy gyönyörű lesz a menyasszonyi ruhájában. És még csak nem is az, hogy ő lesz a válasz Mr. Carrow kimondott és ki-igazán-nem-mondható vágyaira, comme il faut. Talán az a könnyű kézzel megírt cetli lesz a kiútja egy olyan életbe, ami méltóbb utakat kínál, ahelyett, hogy csak feltételeket szab? Nem, Inès sosem panaszkodott volna arra, hogy a családja túlságosan keményen fogja, de a megfelelő pillanatban gátlástalanul félrenéztek, ha a helyzetet az empátia legkisebb jele csak súlyosbította volna. Félrenéznek most is, emlékezteti magát, miközben elégedett arckifejezéssel visszaperdül Dolores mellé.

- Na, mire vársz? - felvont szemöldökkel, szinte kihívóan küldi, mint azok, akik már túl vannak és nincs mit veszíteniük. Maga az érzés a korábbi nyugalomhoz képest, szinte mámoros. Mámorosan könnyű. Hogy az élet, amit neki szántak, és amiben reménykedett, amiben csalódni látszik - hogy van más út is, hogy van, ami több a biológiánál. Karba font kezekkel áll és vár, míg Dolores is visszatér mellé, akkor pedig, talán önmagát is meglepve, szorosan átöleli a lányt. Cryus Devereaux asszonya aprónak tűnik a karjaiban, de ez nem az a perc, amikor ennek a gondolatnak képes teret engedni.
- Hogyne. Elköltheted majd az egész nyereményedet az első versesköteted megjelentetésére. - Elvigyorodik, mielőtt megindulnának a bejárati csarnok irányába, a falon táncoló lángnyelvek szegélyezte úton át, a szabad ég alá.

Ez a tűz még akkor is hevíti, amikor könnyed léptekkel átvágnak a kastélyparkon, a szállásuk felé. Az október bele-belekap a szoknyájába, a kabátjába, de könnyűnek érzi magát. Könnyebbnek, mint itt Északon valaha. Könnyűnek és természetesnek, mint a mozdulatot, amivel Doloresbe karol. Tenne valami megjegyzést arra vonatkozóan, hogy ne aggódjon a copfja miatt, a szél csak szívességet tesz neki - azután mégsem mond semmit. Ki érti ezt?
Naplózva

Rokuro Ishida
Ilvermorny
*


the Herbalist / Kertész majom

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2025. 10. 12. - 23:39:57 »
+2

物の哀れ



Színtiszta abderizmus!

Ez a véleményem a Trimágus Tusáról, mint rendezvényről és mindazokról, akik örömükben, önként és dalolva jelentkeznek erre a horribilis lóversenyre. Felvonultatni három intézmény legrátermettebbnek nevezett hímeit és nőstényeit, majd veszélyesnél veszélyesebb feladatok közepette megmérettetni őket egymással…
Azt hiszem épp elég negatív jellegű hátszelet adott ennek az eseménynek, ami a legutoljára történt, Diggory és egyéb katasztrófák, de nem…a Roxfort nem látszik tanulni a történelemből, ugyanezt tudom elmondani a Beuxbatons-ról is, hiszen mindkét iskola jelen volt a legutolsó pazarul sikerült Tusánál, nem is értem miért éppen az Ilvermornyt érte a hihetetlen benedikció, miszerint itt lehetünk.
Nem apprehendálok a Tusa puszta létezése miatt az egész intézményre, de nem találom bölcs döntésnek a megrendezését, ez persze az én véleményem, mert ahogy látom sokak nem félik a következményeket, többek között apám sem restellné ily módon elveszejteni egyetlen örökösét. Egyszerűbb lett volna addig vulgarizálni a mondandóját, hogy előbb csalna mosolyt a rigorózus ábrázatára a halálhírem, mint a tény, hogy örömmel vagy legalábbis türelemmel igyekszem nemzetközi kapcsolatokat kialakítani és hasznosítani azokat a továbbiakban, akár nevem és családom hasznára.

Minden kanjit szinte kalamancia volt papírra vetni, de meg kellett tennem. Voltak olyan alapvetések, amikkel kapcsolatban nem állt szándékomban hazudni, holott mindig is rajongója voltam a moralitás szürke zónájának, ebben az esetben viszont arra jutottam, hogy egyszerűbb valóban bedobni a nevem és viselni a következményeket. A Serleg nem lehet oly könnyelmű, hogy valaki olyat választ, akinek szándékában sem áll részt venni ebben az indelikát olimpiában.

Fekete yukatát viselek, kimért, lassú léptekkel haladok a Tűz Serlege felé, szemeim magam elé szegezve, végig önmagamba nézek.

毘 沙門 天, harcosok és az igazság istene, jól tudod, hogy én kardom adom, ha kell.
道祖神, utak istene, ha ez az én utam, vezess végig rajta!
八幡神, a nyolc zászló istene, ha háborúba kell mennem, adj erőt hozzá!
風神, a szél istene, fújd el a kétségeim!
十一面観音, kegyelem istene, ha kell, fordulj el tőlem!


Látom a pergamenfecnit elégni a nevemmel, miközben befejezem az imádkozást, ebből a spirituális mélységből szakajt ki a három grácia, akik…horribilie dictu, tán fel sem képesek fogni, hogy mire is készülnek. Vianne,  maga a született szőke, minő borzalom, valójában mindhárman azok! Hiába ámítja Chernov kisasszony az embereket ezzel a rémsötét hajzattal, felém mutat valamit, minden bizonnyal a saját jelentkezését erre a viadalra. Nem kell elolvassam, hogy percipáljam a problémát, de még én sem  lehetek oly nérói kegyetlenséggel megverve, hogy csak így belekiáltsam a Nagyterembe az igazságot.

-Ha nem tévedek, nem Viennának hívnak!-tátogom, de mindennek semmi haszna, csak gyűlnek a Serleg derengése felé, mint a viháncoló molylepkék a lámpafényhez, így nem tehetek mást, mint, hogy utánuk eredek, hátha ez a felhajtás valóban fontos az oly joviális, ám cseppet sem ovális  Vianne számára.
-Vianne, én a világ minden kincséért sem kívánlak megzavarni, de okvetlenül szeretném, ha tudnád, hogy rosszul…-és ebben a minutumban nem tudok mást tenni, minthogy irritáltan megdörgölöm az orrnyergem és sóhajtok egy hatalmasat– írtad a neved. Oh, te boldogságos Miroku Buddha!

Csak ismételni tudom magam: színtiszta abderizmus!
Naplózva

Connor O'Hara
Mardekár
*


♡ ♔

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2025. 10. 15. - 12:43:22 »
+4

A Tűz Serlege
2005. október 22.




Az éj sűrű, tintás leple alatt a Roxfort alvó óriásként pihent a hegyek között. Az októberi hideg beleette magát az épület köveibe, a folyosókon huzat járt, és minden fáklya lángja reszketve járta magányos táncát, várva, hogy takarodót fújva eloltsák őket. A falakon nyugvó festmények lakói halkan szuszogtak, a toronyóra pedig csendesen, kimérten kattogott valahol a távolban, ahogy az idő lélegzetet vett a következő ütés előtt.
Connor türelmesen várta az éjfélt, és csak azután merészkedett elő a pincehelyiségből. Léptei hangtalanul követték egymást a kihalt folyosón. Nem kellett volna itt lennie, de mostanában amúgy is kevés olyat tett, amit kellett volna.
Egy ideje képtelen volt rendesen aludni. A vereség, a csapatával vívott feszült harc, majd az újrakezdés lehetősége minduntalan ott keringett benne, mint a vihar a tenger felett, sosem csitulva, csak újabb hullámokat szülve. Most mégis valami más űzte ide: egy különös, talán vakmerő, de nagyon is ismerős érzés. Az, ami minden meccs előtt elárasztotta a belsőjét: a kockázat íze.
Ahogy közeledett a Nagyteremhez, a falakon végigfutott a kinti szél morgása. A magas ablakokon túl a hold ködbe burkolózott, mintha csak figyelné, mit művel a Mardekár kapitánya. Már nem sántított, de olykor még bele-belehasított gerincébe a fájdalom, emlékeztetve őt arra, hogy ő sem sebezhetetlen, és végképp nem legyőzhetetlen.
A terem ajtaja hatalmasan és mozdulatlanul tornyosult előtte. Megállt, és egy pillanatig csak figyelte a küszöb alatt kiszökő kék fénynyalábok táncát az ősi kőpadlón. Mély levegőt vett.
Ujjai ökölbe szorultak a zsebében, ahol ott lapult az a darabka pergamen. A neve. Ennyi volt rajta. Semmi hivalkodás, semmi szlogen, semmi mottó. Csak a neve: Connor O’Hara.
Nem tudta pontosan, miért is jött ide. Talán bizonyítani akart valamit magának — vagy épp elfelejteni, amit a pályán nem tudott. A kviddics volt az élete, de ugyanakkor… a kviddics volt az élete. De valóban csak ennyi volna ő? Egy fürge, elmosódott folt az égen, egy újabb gól, és egy újabb vereség? Nem… Remélni szerette volna, hogy van még valami más is benne. Valami, amit eddig senki sem vett észre. A Trimágus Tusa… valami más volt. Más szabályok, más tét. Talán egy esély arra, hogy megmutassa: nem csak a repüléshez ért.
Lassan benyomta a terem ajtaját. Az ezerszínű fény azonnal végigfutott a kövezeten, kék és arany villanások táncoltak a falakon, a kupákon, az asztalok sarkán. A teremben minden csöndes volt, csak a Serleg tüze ropogott és morajlott, mintha lélegezne. Kék lángjai fel-felpattantak, néha megnyúltak, mintha érzékelnék a közeledő idegent. Connor megállt előtte.
Egy pillanatra elgondolkodott, milyen furcsa, hogy minden fontos döntése így kezdődött: egyedül. A csapat sosem tudta, mi zajlik benne, és valószínűleg nem is érdekelte őket igazán. Most sem akarta, hogy tudják. Ezért is érkezett az éj leple alatt, titokban.
Kihúzta a zsebéből a pergament. A gyertya fénye megvillant a nevének tintáján. Nem reszketett a keze — talán megszokta már, hogy nagy pillanatokban nincs helye az ingadozásnak. De valahol belül mégis ott bujkált a kérdés: mit keresek én a Tűz Serlege előtt?
Nem volt kiváló tanuló, és nem volt párbajhős sem. A legtöbb óra alatt csak a következő edzés taktikáját firkálta a pergamenre, a bájitalfőzésben viszont elég jól teljesített, és a Sötét Varázslatok Kivédése sem okozott neki gondot. De ez a Tusa… ez nem pusztán a varázstudásról szólt. Valami mélyebbet vizsgált. És valamiért Connor azt remélte, hogy ott, a mélyben, van benne valami, ami elég lehet. Szerette volna hinni, hogy a makacsságán, a zárkózottságán és a tüskés természetén túl számít valamit a vakmerősége, a rendíthetetlensége és az ereje.
Egy halk szusszanással átlépte a korhatár vonalat. A Serleg lángjai mintha megérezték volna a döntést — kicsit magasabbra csaptak, kékből fehérbe váltva, mint egy éppen megfeszülő izom. Connor a lángnyelvek fölé tartotta a pergament. Egy másodpercre még megingott, mintha várná, hogy valaki megállítsa. De senki nem volt ott. Csak ő és a Serleg.
Elengedte a pergamendarabot. A lángok mohón felfalták, majd elnyelték a cetlijét, rajta a nevével, és a tűz olyan hamar emésztette fel, mintha soha nem is létezett volna. A kék fény fellobbant, megvilágította Connor arcát — a hideg, fémes színekben egy pillanatra gyerekes vágy és felnőtt félelem keveredett.
Aztán a Serleg visszatért szokásos, mély, lüktető fényéhez. Connor egy darabig még állt ott, hallgatva a tűz halk sercegését, és csak akkor jött rá, hogy a szíve mennyire hevesen ver, mikor a lángok nesze is egyre csendesebbé vált.
Mire kilépett a Nagyteremből, a kastély már teljesen sötét volt. A folyosók üresen nyúltak el előtte, csak a hold vetett ezüst sávokat a kőre. A levegő hideg volt, de valahogy mégis könnyebbnek érezte a mellkasát. Ahogy elhaladt a házak címerét ábrázoló zászlók alatt, a Mardekár kígyója sötéten, de büszkén tekergőzött a huzatban. Connor megállt egy pillanatra, végigsimított a szöveten, aztán továbbindult a pincék felé. Nem tudta, mit hoz majd a Serleg döntése. Talán semmit. Talán mindent. De a gondolat, hogy a neve most már ott lüktet valahol a lángok mélyén, szinte melegséggel töltötte el. Először hosszú hónapok óta nem a vereségre gondolt, hanem a lehetőségre. És ez a gondolat — ez a parányi, törékeny remény — most fontosabb volt számára, mint bármelyik megnyert meccs.
Naplózva

♡ ♔

Vale Bate
Ilvermorny
*


Elérhető Elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2025. 10. 16. - 11:28:02 »
+2

Bought new boots and I bet the rest

-Igaz, soha életemben nem fogják bizonyítani, hogy nem vagyok halhatatlan- vigyorgok vissza Vi-re, mint aki nincs tisztában az állítás túloldalával: a bizonyítást csak mindenki más fogja tudni. Illetve, majd észreveszem amikor megyek tovább a következő helyre.
Inkább csak vigyorgok egy kört kifelé is, a nézelődő jelenlévőknek. Mint mindenki, aki adott pillanatban a nevét dobja be, most épp mi vagyunk a műsor, akkor már csak viselkedjünk ahhoz méltóan.
-A pár csizma az a minimum, a többit szerintem eljátszanám. Egy Vegas-túra, csajok?- Úgyis kell valamit kezdeni magunkkal az év után, és az nehogy már valami felelős legyen. Ahhoz túl fiatalok és bohémek vagyunk. Egy bűvölt szuperautóra se mondanék nemet, bár az lehet már nem jönne ki ennyiből. Bár tény, még nem számoltam át a galleont dragotra se dollárra, nem hiszem, hogy olyan gyökeresen különböznének. A csizmából pedig biztos van ilyen tökéletes szabású, a lábadra bűvölt, old money minőség, ami lehet kerül egy-két ezerbe de az unokáidra hagyhatod, és még mindig jobb állapotú lesz, mint a legtöbb akkor bolti új darab. Csak fel ne tegyem azt is, amikor zsetonból kifogyok.
Avagy hogy végezte Vale Bate Vegas közepén egy szál csizmában.
Én nem vagyok olyan teátrális, mint Vi, én egyszerű Kansas cowgirl csak hagyományos csókdobással kacsintok végig a közönségen. Ha mind megvagyunk a nép olvasztásán, körbesomolygok a másik két vrácián, és együtt beszámolunk a névbedobáshoz.
-Várj,..- Na mindegy... Egy pillanatra mintha elkaptam volna valamit nem stimmelni Vi cetlijén, de lehet csak a sok csillámtól meg rúzsnyomtól tűnt úgy..? Amúgyis, ez egy effektíve inteligens varázskupa, ami mágikusan kötő kontraktokat tud megkötni egy egész éves eseményre és így kötelezni a résztvételt, mitöbb ehhez személyiséget és képességet is mérlegel ha jól értem. Biztos érti, hogy a saját neved volt a cél.
Naplózva

Sienna Scrimgeour
Griffendél
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2025. 10. 17. - 04:14:58 »
+5

A Tűz Serlege

Amy&Revan



Ahogy látom, hogy újabb és újabb diákok járulnak a Tűz Serlegéhez, ahogy peregnek a napok, egyre kevésbé érzem, hogy nekem is be kellene dobnom a nevemet. Tudom, hogy végtelenül idegesíthetem Revant és Amyt is az ekörül rendezett bizonytalanságommal, ahogy egyik nap azt mondom, hogy bedobom a nevem, azután valahogy meggondolom magam, ahogyan a Serlegre nézek.

 Tudom, hogy soha nem nyerhetek, nem Orinnal szemben, aki talán hármat is legyőzne belőlem egyszerre. Amúgy is rengeteg kihívás áll előttem, amelyek a teljes figyelmemet, minden energiámat igénylik. A Mardekár elleni bravúros győzelem, amit a csapat emberfeletti erőfeszítést beleadva kiharcolt, megnyitott egy járható utat a bajnoki cím felé, csak ugyanezt kell mutatnunk a másik két ház ellen. Erre kell fókuszálnom, a tanulmányaimra, és arra, hogy hová megyek, mi lesz velem hetedév után, amikor a Roxfort végleg bezárja a kapuit előttem.

 Az érv, hogy apám büszke lenne rám, ha bajnok lennék, üresen cseng; apám meghalt, anyámmal nem biztos, hogy valaha helyre tud még jönni a kapcsolatom, a családom többi része pedig soha nem fogja tudni. Tudom, hogy a barátaim sem gondolják, hogy ez számít bármit, nem kell elnyernem a megbecsülésüket, a szeretetüket, az már megvan. Nem tartozom ezzel Lutece professzornak, nem tartozom ezzel anyámnak és apám emlékének, nem kell bizonyítanom senkinek semmit.

 Az egyetlen, akinek felelősséggel tartozom, számadással, én magam vagyok.

 Megérintem a kissé gyűrött, kitépett füzetlapot a talárom zsebében akkor is, amikor Amyt és Revan között haladok a Nagyterem felé. Mosollyal az arcomon hallgatom, hogy az előbbi magyaráz a legújabb tervéről; Munkacím: Fang Taffy. Ahogy Amy munkacímeit megismertem, az egészen biztos, hogy semmi jóra nem számíthatunk tőle, bár nagyon lelkesen fogom kóstolni, ha elkészül. Akkor is, ha hasonló irányba fut ki a buli, mint a nyári, amire Amy elvitt. Ők ketten jól teszik, hogy nem dobják be a nevüket, pedig úgy érzem, hogy mindketten alkalmasabbak lennének nálam.

 - Úgy döntöttem, hogy nem dobom be a nevemet.- a kijelentésnek sokkal nagyobb súlya lenne, ha nem mondtam volna már háromszor, csak ma, csak hogy utána nem sokkal úgy ne döntsek, hogy felesleges lenne eldobni egy ilyen esélyt. Nem is hibáztatom Amyt, hgy tovább beszél a Munkacím: Fang Taffyról, és annyi súlyt tulajdonít a kijelentésemnek, amennyit az valóban érdemel. Vetek egy gyors pillantást Revanra, szinte már bocsánatkérőt, hogy belerángatom ebbe a hülyeségbe.

 Ahogy kinyílik a Nagyterem ajtaja előttünk, hosszan a Serlegre nézek, ami már annyi nevet, annyi cetlit elnyelt. Egy pillanatra elragad a vágy, hogy mégis odasiessek, átugorjam azokat a hülye karikázó reklámokat, és bedobjam a nevem, de ideges leszek tőle. Miért döntsek ilyen korán? Most csak megvacsorázom, kialszom magam, és a hétvégén...

  - Tessék?- Amy kiszakít a gondolataimból, ahogy a Serleg előtt állva hirtelen megszólít, hogy akkor most dobjam be a nevemet. Veszek egy mély levegőt, és már éppen ellenkezésre nyitnám a számat, amikor rákérdez, hogy felírtam-e a nevemet. Kissé szégyenkezve húzom elő a gyűrött, a szokásos írásomra nem jellemző macskakaparást, amivel az előző három papírt pótoltam; egyet szépen írtam, egyet megbűvöltem, egyet bal kézzel írtam. Ez csak... ez csak úgy van.

  - De... ezt még át kell gondo... de... de...- tudom, hogy ha nem lennének ők ketten, ha nem támogatnának, a bennem rejlő potenciál töredékét sem hoztam volna ki magamból. Magamnak nem hiszem el igazán, hogy van értelme, apám árnyékának sem akarok igazán megfelelni, de a bizonytalanságom valahogy... távolinak tűnik. Aprónak. Legalábbis egy pillanatra, mielőtt visszatérhetne, hogy megragadja a csuklómat, megállítson benne, hogy bedobjam a kék lángok közé a nevet.

 Kicsit ijedten nézek előbb Revanra, majd Amyre, és nyelek egyet. Nincs visszaút...

  - Ez a Munkacím: Fang Taffy... ez mikor lesz fogyasztható? És ha nem ma este, akartok meginni valamit vacsora után?
Naplózva

Varvara Chernov
Ilvermorny
*


Dolorosa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2025. 10. 17. - 16:45:49 »
+4


✦ Do not set yourself on fire ✦

TW: Basic káromkodás

Ezzel a Tusa dologgal úgy állok, mint az ablakfa, se kinn, se benn. Nem tudom mi legyen, mi a ménköves francért rendezünk olyan versenyt, amibe már valaki jól belehalt? Mármint jó, részletkérdés, hogy nem annyira a versenybe halt bele, mint egy ilyen oldalvágányos hatalmi kisodródásba, de azért azt hinné a’ ember, hogy ez itt a lófasz legvége.
Amikor belépek a Nagyterembe a jányokkal elkezdek csuklani, amiről így annyira nem is feterájoskodom, hát csuklok, most mit tudjak csinálni? Mondjuk inni azt éppen lehetne, de épp olyanná kezd lenni a beszélgetés, mint, ami mellett nemigen lehet normálisan nyeldekelni.
-Mi lenne, ha inkább egyikőtök se..hukk…venné fel a néhai nevet-javaslom, mert annyira nem vagyok oda a gondolattól – így is olyan néha ebben a közös Albionban, mintha az agyamat gerebléznék, kíméljetek meg az elvesztésetektől!
Közös? Ködöset akartam mondani, biztos ez a rühes csuklás, pedig én bizonyisten próbálom olyan egyenletesen venni a levegőt, mint még soha életemben semmit. Jó, hát akkor ez most közös lett, mint a túrós lóhát, úgyis értik mit próbáltam kinyökögni.
Nyüzsgetegen fogdosom a kis papírlapot,amire a nevemet írtam, végül is megdumáltuk, hogy együtt dobjuk be és már a pénzről is szó van. Azt hiszem engem igazából ez izgat. A pénz. Rendbe bírna jönni minden ennyi pénzből, ugye? Elköltözhetnénk Harpers Ferryből, anyámat befizetném ilyen önkéntelen elvonóra, ahol aztán addig vonatnám, míg eszébe se jut piálni többet, Grishának megvenném az égről a csillagot, azt is, amit mindig néz, mikor éccaka nem tud aludni. Akkora házat vennék, de akkorát…mint ez az egész lóbaszó kastély, csak nem lenne ilyen kőfalas meg kies talán.

-Jó, akkor én szemöldök piercinget kérek -vigyorgok Vianne-ra- amúgy meg hogyne, vegyél a mimicnek zongorát is, hátha muzikális a kis lelke nekije. Hmm…Vegas? Na abba is benne lennék!
Vale ötlete is jóféle és közben eszembe jön az is, hogy mind valami extra dolgot vennének, meg szórakoznának a pénzből, de nekem nem szabadna így gondolkodni, ha ekkora összegre tehetném rá a mocskos kis kezem.
-Én vennék egy…hukk egetverő nagy házat medencével-álmodik nekik a nyomorom hangosan- és jöhetnétek bármikor bulikázni. És még vennék epret…hukk bokrával.
 Fuzsitos leszek a csuklástól! Irtó drága az a kurva eper, ezért veszünk nagyjából évente egyszer. Lehet akkor már több értelme volna termeszteni, de hiába van kertünk, az ottani földben nem sok minden terem meg. Minél közelebb vagy az erdőhöz, annál gyatrább a főd.

A körbe érve látom, hogy Ishida tátikázik, én mindig gondoltam, hogy egyszer még komoly gondok lesznek nála az emeleten, de nem hittem vón, hogy manapság! Nem kell minden bolonddal foglalatoskodni, mondta nagyanyám és otthagyta nagyapámat a kocsmában, mi is inkább azzal törődünk, amivel kell és már tartom a kezem a Serleg felé…
-Én asszem ezt a bulit inkább kihagyom, addig szopatnak a megérzéseim, hogy megint elered…hukk…-és akkor Ishida rákezd a majréjára, hogy Vi meg a neve, milyen látása lehet ennek!  Olyat csuklom, hogy kishíján magam verem hátba kínomban. A papír kiesik a kezemből, gondolom valahol a földön lehet, én má’ meg nem keresem, még csak nem is látom. Csak számolok a ganggel és elégedetten mosolygok rájuk.  A csuklásom? Azt mintha elvágták volna.
Naplózva
Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2026. 03. 31. - 15:42:33
Az oldal 0.5 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.