Heranoush Fletcher Yule Bál 2006.01.13. péntek ~21:30 Telihold előtti este
Figyelmeztetések: 16+ trágárság, shaming, mentális zavar, szexuális erőszakra és erőszakosságra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.
Most éppen azzal foglalod el magad, hogy igyekszel megtippelni: ki az, aki már ma éjjel álomba sírja magát, ki az, akinél a ma varázsa kicsit tovább kitart. Azonban a rideg valóság és a kegyetlen igazság előbb-utóbb mindenkit utolér. Az ilyen bálokon elhangzott ígéretek, lopott csókok többnyire nem igazak, csak a hangulat hevében elkövetett ostobaságok. Nem mind mögött van feltétlenül szándékosság, de balgaság lenne tagadni, hogy nincs olyan egyén, aki élvezettel használja ki és bántja embertársait. Te is közéjük tartozol, ugyanis jobb kihasználni, jobb bántani, mint kihasználva és bántva lenni. Nem mindegy, hogy melyik felén áll az ember a fasznak. Szopsz, vagy szopatsz. Ez a világ rendje.
Annak mondjuk nem örülsz, hogy Te is újfent szopatod magad, csak most egy magas, sokak számára kívánatos japán származású idiótával, aki ahogy elvégzi a Roxfortot eltűnik az életetekből. Miért is kellett neked beleszeretned ebbe a korlátozott szellemi képességű féllábú agyoncsapni való, de egyébként vicces, a zord külső alatt igenis végtelenül jólelkű, törődő, imádnivaló...
Te jó ég Vivien, állj le!
Sem most, sem máskor nincs itt az ideje a róla való ábrándozásnak. Csak rövid időre lehunyod a szemeid és egy mély lélegzetvétellel száműzöd Chikara Tetsuyat a gondolataidból... elsőre sikertelenül, mert ahogy kinyitod a szemeid épp egyből Őt pillantod meg, még a csillagporos ködön keresztül is.
Ez most csak egy rossz vicc, ugye?
Óriási szerencsédre a köd sűrűsödik, így erőszakkal szakítva el róla a tekinteted, így inkább minden idegszáladdal Herara koncentrálsz. A nyakában lógópecsétetek láttán újra lágyan elmosolyodsz. Elég csak az arcára nézned, a nyakán pulzáló verőérre, hogy tudd, nem feltétlenül ért egyet veled, mégis beletörődik az utasításodba. Egyszer talán majd megérti, miért teszed ezt, miért nem hagysz számára választást ebben. Csak szeretnéd megadni neki mindazt, amelyet a nyomorult szüleinek nem sikerült. Szeretnéd megadni neki azt, amit tőled sok-sok évvel ezelőtt elvettek. Ha tehetnéd, lehoznád neki a csillagokat, egy csinos zöld ajándékszalaggal díszíve átadnád neki a világot. De ezek csak szavak, mondani pedig bárki azt mond, amit csak akar. Ékesebben beszélnek a tettek minden szónál.
A kezedet újra megfogja és ismét vezetni kezd a táncban. Nem igazán érted, miért ragaszkodik ehhez a banális báli keringéshez, de megfogadtad, hogy soha semmit nem fogsz megtagadni tőle, úgyhogy most is aláveted magad az akaratának. Ez a szeretetnyelved. Aprókat bólogatva hallgatod. Nem különösebben értesz ezekhez a dolgokhoz, de a fejedben megforduló jövőképek egyikében sem neked kellett a pénzügyekkel szenvedni. Azt tegye az, akinek kedve van ehhez, vagy éppenséggel két anyja ugye.
- Úgy legyen Hera, ahogy mondod. A pénzügyekhez Te amúgy is milliószor jobban értesz, mint Én. - Egy sóhajjal nyugtázod a tényeket, majd türelmesen, alig érezhetően segítesz neki, hogy megtalálja az új ritmust. A csontjaidban lüktet a zene, a zsigereid is beleremegnek a hangzavarba, de nem mutatod a gyengeség legapróbb jeleit sem. Pördülésnél az egyre fokozódó hányingert is lenyeled. Nem segít a terem levegőtlensége sem, az egyének növekvő száma a táncparketten sem, valamint az egyre szignifikánsabbá váló rosszulléted sem. De nem mutatod ki, szelíd, lágy mosollyal díjazod Hera minden esetlen próbálkozását.
- Nos, ezzel a véleménnyel hidd el, nem vagy egyedül, de abból kell gazdálkodni, amit az élet biztosít. Hamarosan nagykorú leszek én is, onnantól már csak menedzselem valahogy a dolgaimat. De addig muszáj meghúznom magam és leszek a feddhetetlen és tökéletes lány a látszat kedvéért - arra már igazán nem reagálsz semmit, amikor azt állítja, hogy Samuel nem küldhet vissza az árvaházba, mert Hera nem engedi neki. Persze, bizonygathatnád, hogy neki ebbe igazán semmi beleszólása, de mit érnél vele? Tudod, hogy egyszer majd sokra fogja vinni, és még ha bizonyos dolgokat nem is képes reálisan látni, ennek ellenére is minden tehetséged és tudásod bevetve segíted majd Őt az árnyak közül.
Talán csak a vészesen közeledő telihold hatása, talán valami másé, de olyan erővel rohan le a hiány, hogy kénytelen vagy kicsit erősebben Hera vállába kapaszkodni, mert különben félő, hogy helyben összeesel. Hiába van itt neked Hera, de a kettőtök kapcsolatában mégis Te töltöd be az óvó-vigyázó szerepét, azonban... néha fellángol az igény arra, hogy valaki rád is vigyázzon. A csillagködös messzeségbe révedő tekinteted előtt megjelenik Édesanyád sziluettje. Már nagyon-nagyon régen nem gondoltál rá, talán már azt is hihetted, hogy elfelejtetted Őt. Most azonban a szemeid szúrják a könnyek, ahogyan a veszteség érzése szinte letaglóz. Hiányzik az ölelése, hiányzik a gyengéd érintése, hiányzik lágy hangja és megnyugtató kedves mosolya. Hiányzik a biztonság érzete, hiányzik a régi életed, a családod, de legfőképpen az Anyukád. Először az arca, majd lassan az egész alakja elmosódik és elveszik a báli forgatagban, téged ismét teljesen egyedül hagyva a nagy és kegyetlen világban.
- Tessék? - kérdezel vissza egyből, mielőtt hagynád egyáltalán leülepedni a szavait, ezzel elárulva még jobban magad, mintha az arcod nem lett volna eléggé árulkodó bűnjel. - Bocsáss meg, egy kicsit elkalandoztam, de... ne aggódj, nincs ezzel semmi gond. Csak nem akarom, hogy feláldozd a fiatalságod a jövő oltárán. Hidd el nekem, nem éri meg. - Amúgy sem kell aggódnia, mert legyen bármi - de tényleg bármi - az ára, Te biztosítani fogod neki azt a jövőt, melyet elképzelt magának, a jövőt, amelyet megérdemel. Nincs igazság a Földög, de vérrel és verejtékkel megszerezhetitek a kompenzációt, sőt akár többet is. A Mardekár a kiválóság háza, és mi sem bizonyítja jobban az idetartozásotokat, mint a nagyratörésetek, a túlzott ambícióitok. Bár a tied nem érted van, de legalább van. A Te életed már tizenegy évvel ezelőtt véget ért, az önámítás netovábbja lenne vágyakból épített csalfa képzelgéseket kergetned. Persze, mindig felállsz a padlóról, de van-e értelme feleslegesen térdre kényszerítened magad újra és újra? Természetesen nincs, de mégis vannak olyan aspektusai a létednek, ahol ezt önként és dalolva megteszed, hogy egy kicsikét tovább ringathasd a lelked megmaradt ártatlanságát édes tévképzetekbe.
- Ez nem igaz Hera, hogy neked nincs semmid a páratlan eszeden kívül. Itt vagyok neked Én, ahogy Te is nekem. És ameddig ez így van, egy napon majd az egész világ fog előttünk térdelni. Akkor pedig minden és mindenki megfizet majd azokért a tettekért, melyeket ellenünk követtek el - ajkaid álnok mosolyra húzódnak, míg szemeidből süt a bosszú és a rosszindulat sötét fénye. Így van - megbosszultok minden titeket ért attrocitást, legyen annak bármi az ára. Kettőtök élete és halála már egyetlen véres pecsétben összefonódott, melynek ékes jele ott díszeleg Heranoush Fletcher nyakában. Egyik kezeddel elengeded a vállát, hogy az esztétikusan megmunkált finom precizitású fémláncon végigfuttathasd ujjaid, majd végül véretek pecsétjét a kezedbe véve megcsodáld azt. Hüvelykujjaddal végigsimítasz a vérvörös kővé vált nedűn, majd óvatosan visszaengeded a nyakláncot Hera mellkasára.
- Soha nem foglak cserben hagyni. Soha nem foglak magadra hagyni... és soha nem fogom hagyni, hogy újra meg kelljen hajolnod mások akarata előtt - megfogod a kezét és a mellkasodra, a szívedre helyezed azt. - Ennek a romlott szívnek minden dobbanására esküszöm. Bemocskolt testem ezentúl egy célt szolgál majd minden egyes apró mozzanatával és légvételével. Az utolsó lélegzetemig azon leszek, hogy a megérdemelt helyedre juttassalak, ahol senki, ismétlem soha senki nem fog tudni téged és a csillogásodat újra elnyomni!
Szemed sarkából feltűnik, hogy megint kicsit oszaldozni kezd a köd, úgyhogy hagyod tovább, hogy vezessen a fokozatosaan visszatérő, idegesítően vibráló zene ritmusára. Ezzel együtt a Lycanthropia minden kéretlen és nem kívánatos mellékhatása is visszatér, valamint a gondolataid legsötétebb szegletébe Ők is...
te csak értem élhetsz
Őt is ugyanúgy el fogod árulni, mint engem?
Lelki szemeid elé villan előbb Natalie halálának a képe, majd a sokadik villanás után már Hera élettelen babaarca néz vissza rád. Ettől úgy megszédülsz, hogy muszáj vagy ismét benne megkapaszkodnod, félő, hogy itt fogsz elájulni. Nehezen, zihálva veszed a levegőt, miközben a rettegés rázza meg kontrollálatlanul az egész testedet.
f I told you what I was, would you turn your back on me?
And if I seemed dangerous, would you be scared?
I get the feeling just because everything I touch isn't dark enough
That this problem lies in me
Chikara Tetsuya
Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, szexualitás, nemi erőszak, gyűlölködés, self-harm, gyilkosság, vér megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.
Emlékszem még, ahogy a fogyó Hold ezüstös fénye keblére ölelt a magányos éjszakában. Emlékszem még, ahogy a fák közt szlalomozó januári metsző hideg szél a bőröm alá kúszott és vesztes csatát vívott a testemben pezsgő lázas forrósággal. Emlékszem még a biztonságot és megnyugvást adó fájdalomra, ahogyan emlékszem még az eszméletlenség hívogató puha sötétségére, mely a vérveszteség hívószavára érkezett, de mégis cserben hagyott. Emlékszem még a pillanatra, amikor a magányomat erőszakkal tépted el tőlem. Emlékszem, ahogy a szél belekapott a fényes fekete hajadba, arra is emlékszem, hogy az amúgy vidám és mosolygós arcodról vibrált a feszültség és az aggodalom. Sötétbarna, már-már feketébe hajló gyönyörű szemeidet az undok düh elhomályosította. Emlékszem a hangodra is, mely az általam okozott indulat miatt máshogy csengett a szokásosnál. Emlékszem, hogy már megint felidegesítettelek, már megint bántottalak, csak... csak azt nem tudom mivel. Abban reménykedem, hogy azért a szíved legmélyén mégis tudod, hogy nem szándékos volt. Nem ellened irányult. Bár tudnád! Bárcsak ki tudnám fejezni, bárcsak el tudnám mondani neked, mennyire szeretnék megváltozni, jobb lenni - miattad. Nem fájdalmat, bosszúsgot, idegességet akarok neked okozni, nem akarom, hogy gyűlölj, nem akarom, hogy elbizonytalanodj magadban, hogy magadat utáld. Jó lenne, ha elmondhatnám neked, hogy fenekestül felfordítottad a fekete-fehér-vörös világomat, elhoztad magaddal a színeket, a hangokat, melyeket csak távolról hallhattam eddig. Veled együtt visszatértek az illatok, de nem a túl édes, túl tömény parfümillatok, hanem a lágy virágillat, a hajlani frissesség, a tenger üdítő sóssága - a mű helyét átvette a valódi. Emlékszem még, milyen kellemesen forró volt az ajkaid érzete a homlokomon, milyen elképesztően jó érzés volt a karjaidban lenni, egy másfajta biztonságot érezni, mélyen belélegezni az illatod és hagyni, hogy eltelítse az orrom, az elmém, az egész testem. Emlékszem, ahogyan párhuzamot húztál Te elvesztett lábad és Mr. Pinky leszakadt végtagja közt. Emlékszem, ahogy erőtlenül, de őszintén felnevettem ezen. Emlékszem, hogy ezt egy gyengéd csókkal jutalmaztam az arcodra, emlékszem, ahogyan azt is mondtad, hogy hasonlítok az édesanyámra. Arra is emlékszem, hogy erre kicsit undokabbul válaszoltam - már ha megtettem valójában - nem akartam, hogy bemocskold az emlékét. Ha nem történnek meg ezek az események, vajon hasonlítottam volna rá? Vajon Én is olyan kedvesen tündököltem volna? Vajon lehettem volna egyike a fényesen ragyogó csillagoknak az égbolton? Vajon... akkor tartozhattam volna ehhez a világhoz? Akkor vajon megérdemelném, hogy rám nézz? Hogy foglalkozz velem? Hogy szeress engem? Emlékszem, ahogyan a homlokomat szépen lassan az arcodnak döntöttem, ahogyan karjaid biztonságában képes voltam lehunyni a szemeimet, miközben egyre halkabban és talán egyre értetlenebbül is meséltem a számodra biztosan unalmasnak és butának ható történeteimet, de nekem mégis sokat jelentettek egykoron... jelentenek talán még most is. Talán ez az egy vékonyka szál, ami tartja az elmém épségét, ha nem lennék vérfarkas, ha nem lett volna Fenrir Greyback, akkor én sem lennék egy szörnyeteg. De mi történt volna akkor? Vajon akkor is felfigyeltél volna rám? Vajon akkor is érdekeltelek volna eléggé, hogy keress, kergess, hogy foglalkozz velem? Vajon akkor is a Mardekár házba kerültem volna? Vajon akkor is ilyen fontos lennék Heranak? Vagy akkor már Ő sem venne észre? Bele akarok-e gondolni egy olyan világba, ahol Édesanyám még él és David... nem... Édesapám is szeret és mindentől megóvna? Akarok-e egy olyan világról ábrándozni, ahol Ti nem vagytok?
Nem...
Mert hiába az a sok borzalom, kín és halál, minek árán idejutottam, nem csinálnám vissza, ha az azt jelentené, hogy elveszíthetlek.
Bár hogyan is tudnék elveszíteni valakit, aki sosem volt az enyém?
Emlékszem, ahogy erélyesen berúgtad az ajtót, ezzel halálra rémisztve Madame Pomfrey-t, aki nagy csinnadrattával érkezett, hogy leszidjon, de azonnal elhallgatott, amint észrevett engem a karjaidban. Emlékszem arra is, milyen finoman tettél le az ágyra és végig fogtad a kezem, miközben Pomfrey körülöttünk sürgött-forgott. És emlékszem arra is, amikor az üresség újra beköszöntött, mikor elengedted a kezem és felemelkedtél mellőlem. Emlékszem a távolodó alakodra, arra, hogy még utoljára visszafordultál és azt tátogtad nekem, hogy visszajössz.
Emlékszem sok mindenre, de minden olyan ködös, olyan távoli, olyan összemosódott, olyan álomszerű. Nem tudok már különbséget tenni, honnan kezdődik a valóság és honnan a képzelet. Talán kezdek megőrülni, talán csak a vérszegénység, vagy ki tudja... talán az egész meg sem történt, kezdve a tábortól, és az egész csak egy igazán hosszúra nyúlt rémálom. Azonban a fájdalom újra kizökkent, amint a törött üveg felvágja a kezemen a bőrt. Majd egy másik üvegszilánk emlékeztet, hogy ez bizony a rideg valóság, amikor a hang hallatán megfordulok. De nem bánom, hát hogyan is bánhatnám, ha a fájdalom azt bizonyítja, hogy Te vagy az igaz és ígéretedet betartva tértél vissza. Köztünk a csendet másodpercekig csak a falióra kattogása töri meg, majd öblös lépteid, amikkel megközelítesz. Érzem újra a mérges vibrálást a testedből, ahogy felkapsz, de inkább csak csendben engedelmesen kapaszkodom a nyakadba, hogy nem sokkal később az ágyra tehess majd le.
- Valóban... - csak bárgyún mosolygok ezen, közben pedig mintha ezernyi pillangó lejtene boldog táncot a gyomromban. Azonban mint minden dolog ezen a kibaszott világon, az örömöm is múlandó, ahogy megpillantom az arcod, miközben a pálcád után kutatsz. Látom, hogy valami nincs rendben, érzem a lelkemben is, de nem tudom, hogy pontosan mi. Vajon Én vagyok az oka? Lehet, hogy... rájöttél, jobb neked nélkülem?
Ne, kérlek, csak azt ne! Még nem állok készen...
Beharapom az alsó ajkam, hogy elfedjem szám lefelé görbülését. Ekkor hallom meg Catkara Nekoya dorombolását, aki már nem sokkal később az ágyon mellettem dörgölőzik a kezemnek, miközben Te a lábamból szedegeted az üvegszilánkokat. Tekintetem az éjjeliszekrényemen heverő pálcára siklik előbb, majd a képmásom által megrongált tükörre és a körülötte heverő szilánkokra.
- Sajnálom... nem akartam még több gondot okozni neked - vallom be neked őszintén, ahogy pillantásom visszahordozom rád. Olyan szokatlan látvány, hogy egy férfi térdeljen előttem, ráadásul akkor, amikor a legsebezhetőbb vagyok. Mert erre nem Én vettelek rá erőszakkal, vagy cselszövéssel. Ennél azonban talán jobban zavar az az érzés, amire nem tudom rátenni a kezem - a szívemet markoló jeges kéz nem hagy nyugodni, elülteti bennem a mérgező gondolatokat. - Nem lett volna egyszerűbb egy Reparo-val megjavítani a tükröt, és akkor a Te kezed nem sérült volna a szilánkok miatt? - kérdezem tőled, de már csak akkor, amikor minden relevanciája elveszik a gondolatnak, hiszen Te végeztél és már éppen a sebeimet gyógyítod. Ám valamivel muszáj volt megszakítanom a csendet, kell, hogy rám nézz, hogy lássam a gyönyörű barna szemeid, melybe képes lennék újra és újra, egészen halálom hívogatóan édes napjáig belefulladni. Újra megsimogatom Catkara kopasz buksiját, majd visszapillantok rád kérdésed okán. Fejemet egy egészen aprót oldalra biccentem, ahogy elgondolkodom a válaszon.
- Ha lehetek őszinte... Igencsak szokatlanul érzem magam. - Elhallgatok a mondat végén, mintha értened kellene, miért is érzem furán. Kell egy kis idő, mire sikerül magamban szavakká és mondatokká formálni ezt az érzést. - Olyan nagy a... csend. Eddig... eddig nem nagyon volt példa arra, hogy a fejemben lévő hangok ilyen hosszú időre nyugalmat hagyjanak nekem, és ha nem is hangosan, nagyon halkan akár milliónyi apró csótány ott motoszkáltak az elmém legmélyén. Most azonban nincs semmi háttérzaj. Ez nagyon... szokatlan. - Megvakargatom Catkara állát, majd rajta áthajolva az éjjeliszekrényen árválkodó pálcámért nyúlok, majd pedig a Te kezedért nyújtom a sajátom, hogy egy egyszerű gyógyító bűbájjal begyógyíthassam a bőrsebeidet. Egy ilyen egyszerű mutatvány Merlinnek hála még erősen tompult tudatommal is sikeresen abszolválható, bár ez inkább köszönhető a csodálatos pálcámnak és a bőrsebek apró méretének és sekélységének, mintsem az én medimágiai szaktudásomnak.
Megint eltelik pár esetlen lélegzetvételnyi szünet, mikor egyikünk sem tudja pontosan, mit is kellene tenni, vagy éppen mondani ebben a helyzetben. Majd most kivételesen az Én testem cselekszik előbb és előbb leteszem magam mellé a pálcámat az ágyra, majd... nem is tudom miféle felsőbb hatalom vesz rá arra, hogy lecsússzak az ágyról és veled szemben térdeljek le. Talán tényleg ilyen nagy hatalommal bír a szerelem? Hogy elveimnek nyíltan szembe menve olyat teszek, melyet megfogadtam, hogy sosem fogok? Most azonban mégis itt vagyunk, mindketten a földön térdelve, arcomat a tiedtől alig pár centiméter választja el, s mélyen a szemeidbe nézek. Mindkét kezemmel az arcodért nyúlok, majd engedve a csábításnak magamhoz közelebb húzva egy lágy csókot lehelek az ajkaidra. Ezzel akarom elmondani neked, melyeket szavakkal képtelen vagyok - azt, hogy mennyire fontos vagy nekem és hogy mennyire szeretlek. Ha nem szakítod meg a csókot kicsit elmélyítem, szeretném újra azt érezni, amit a bálon, amikor azt mondtad hogy szeretsz. Csak engem és mindennél jobban. Egyik kezem hátra csúszik a hajadba, ekkor tűnik fel csak, hogy nedves. Kicsit értetlenül szakítom meg a csókunkat, hogy kérdő pillantásomat rád szegezhessem. Nem menekülhetek tovább a kérdések és a problémák elől, szembe kell nézzek velük. De talán veled könnyebb lesz. Vagy ha könnyebb nem is, ha itt vagy, látom a célt, amiért... vagyis inkább akiért érdemes küzdeni.
- Miért nedves a hajad? Történt valami, ugye? - egy óvatos mozdulattal simítom meg az arcod, ahogyan a válaszodra várok.
You're payin'? Is the amount cleanin' you out? Am I satisfactory?
Today, I'm thinkin' about the things that are deadly
The way I'm drinkin' you down
Like I wanna drown, like I wanna end me
House Creep
Figyelmeztetések: 18+ trágárság, gyilkosság, vér, halál, mentális betegség megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.
Halál. Sokan félik ezt a szót, sokan bálványozzák, egyesek várják az eljövetelét. Te nem féled a Halált, ha az ajtódon kopogna, kedves ismerősként, jó barátként üdvözölnéd. Gyors és fájdalommentes vagy éppen lassú kínhalál, fulladás általi, méreg, akasztás, gyilkos átok, belezés, gyors torokelvágás, kivéreztetés, öngyilkosság - a formátum már oly mindegy. Az a rövid szenvedés, mely megelőzné már csak nosztalgikusan hatna, szinte már hiányzik a konstans fájdalom és rettegés. Titkon minden éjjel mikor megérzed hátborzongató jelenlétét, égetően jeges tekintetét, halk, megszállott szuszogását azt reméled, hogy egyszer megteszi - véget vet az életednek, megfoszt az újabb levegővétel fájdalmától, kitépne a gyötrelem körforgásából. De nem teszi meg. Dehogy teszi meg. Groteszk módon élvezi a tortúrát, melyet a látványod okoz számára. Te pedig tűröd, hogy elveszi tőled azt a kevéske viszonylag békés alvással tölthető időt is, ami adatik. Végtére is nap mint nap emlékeztet arra, hogy sosem hunyhatod le a szemed, nem lankadhat a figyelmed - mert mindig figyelnek és csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy elvágják a torkod, mint a vágóhídra vezetett disznónak. Biztosan sokan néznék kéjes gyönyörrel, ahogy utolsó levegő után kapkodva saját véredben vonaglanál a mocskos földön.
Már a kezdetek óta érzed, hogy ha nem is hasonlóak vagyok, de van köztetek némi hasonlóság. Sinclair nem igyekszik kétségbeesetten leplezni visszataszító valóját, míg Te a tökéletes, habos-babos rózsaszín megtévesztés álcája mögött rejtőzöl, akárcsak a prédára váró, lesben álló kígyó. A téboly csak úgy vibrál a zöld íriszekben, de nem olyan vehemens, nem olyan vérszomjas, mint a Te kékjeid. Azt azért igazán nem mondhatja senki, hogy nem alkalmazkodsz a körülményekhez - nem is tudnál beilleszkedni a normál társadalomba, ha szabadjára engednéd a gyilkos éhségedet. Persze sosem saját akaratból csináltad, de... egy idő után megláttad a szépségét. Azonban a halál előtti kínzás, a reménytelen szenvedés iránti gusztusodat a megváltozott környezeti normák sem voltak képesek eltörölni, s Vivien M. Smihe éppen ezért olyan, amilyen - egy undok, fölényes picsa, aki örömét leli mások életének megkeserítésében. Mert mi is lehetne édesebb, mint a bosszú? Mi lehetne kielégítőbb, mint nézni mások vergődését, épp úgy, mint amikor a magatehetetlen, kiszolgáltatott, megkötözött fogoly elkeseredetten igyekszik vergődni, miközben a rozsdás láncot a nyaka köré tekerve, kis törékeny tested minden erejét bevetve egyre csak szorítod és szorítod a nyakát, míg nem... egyszer csak vége lesz? Mikor a hideg, mozdulatlan testen győztesként ülve pillantasz le az élettelen, üveges szempárra.
Mert ez az igaz győzelem.
Amikor Te élsz, a többiek elhullanak, akár az idegesítő legyek, vagy - hogy relevánsabb hasonlattal éljünk - pókok. Bűnös élvezettel figyeled, ahogy jelenléted máris undorral tölti el. A grimasz, mely az arcán ül, egészen egyértelmű indikátora annak, ahogyan a gyomortartalma újra a külvilágra kívánkozik. Ez pedig gonoszan elégedett mosolyt csal az arcodra. A kényszeres vágy hajt előre, az bírja mozgásra a tested, az kényszerít arra, hogy elvedd a vázlatfüzetét. Látni, sőt mi több, érezni akarod a haragját, meg akarod tapasztani mit tenne, meddig menne el. Nem nyúlsz a pálcádért. Ugyan mit tudna tenni egy ilyen esetlen csontkollekció? Mit tudna tenni veled szemtől szemben? Semmit, ugye? Legalábbis semmi olyat, melynél ne történt volna rosszabb soha. Nem félsz Imogen Sinclairtől, sőt... inkább szánalmat vált ki belőled a látványa. Elkeserítő, ahogy leengedi azt a pálcát, de mit is várhatnál valakitől, akiben nincs meg a...
mindent felperzselő gyűlölet
Mélyen beszívva a szobátok állott levegőjét teszel egy fél kört a fejeddel. Kékjeidet a hullafoltot idéző zöldjeibe fúrod, miközben ugyanúgy mosolyogsz rá. Jeges álarcod megtörhetetlen, szíved nyugodt ritmussal ver a mellkasodban, hisz érzed - a megszokott közegedben vagy. A rajz különösebb érzelmeket nem vált ki belőled, ennek ellenére eljátszadozol a gondolattal, hogy vajon ilyen szituációban mit tennél. Elvégre az élve temetés nem éppen a legszebb halálok egyike, de mindenképpen érdekes felvetés. Vajon valóban ehhez hasonlóan sikoltoznál, üvöltöznél? Vagy inkább nevetnél a helyzet groteszk humorán? Netalán csendben várnád a megváltó Halált? Mikor újra felnézel rá, éppen akkor teszi le az ágyára azt a szerencsétlen patkányát, aki esetlenül menekül a helyére. Néha megsajnálod azt a nyomorultul járt dögöt és kacéran szemezgetsz a kósza gondolattal, hogy átsegítsd-e kegyelemből a túlvilágra. De aztán egy másik jószágot sanyargatna halálra, és az ördögi kör soha nem szűnne meg. Sinclair egy pszichopata, ez már ránézésre egyértelmű.
Pillantásod egyből teljes mértékben neki szenteled, mikor ülő helyzetéből felemelkedik és akárcsak egy szellem, falja a kettőtök közt lévő távolságot. Testedben a legapróbb izmok is ösztönösen megfeszülnek, teljes készenlétben állva, ha esetleg "kedves" szobatársad valamiféle meggondolatlan butaságra készülne. Mellkasod egyre nagyobb utat jár be, ahogy próbálod csitítani magad. Az orrod felveszi vérének kesernyés illatát, s még utolsó pillanatban megakadályozod az ösztönös szájnyalást. Egészen addig figyeled az ujjból lassan felbugyogó vércseppeket, ameddig a szájába nem veszi a sérült ujjat.
érzed ezt, Morgana?
Önkéntelenül újra teszel egy félkört a fejeddel, ahogyan élesebben beszívod a levegőt. Nem segít a helyzeten, ahogyan Sinclair közvetlen előtted áll meg és egy kicsit még föléd is görnyed, ahogy indokolatlanul hosszú pók kezével a füzetéhez nyúl és lapozgatni kezd benne. Oldalról oldalra. Az első pár oldal elkerüli a figyelmed az ösztöneiddel vívott győztes csata miatt, de ahogy lenézel - csak apró részleteket kapsz el a rajzokból, van akit felismersz rajtuk, van akit nem, de nem hagy időt arra, hogy alaposabban tanulmányozd őket, épp csak fel-felvillantja számodra, míg nem...
Megáll a lapozásban.
Arcodra kiül egy szempillantásnyira a dühödt meglepettség. Érzed, hogy itt van Ő is. Itt áll mögötted, erőszakosan szorít magához, hogy a tüdődből kiszorul a levegő, de ez jelen helyzetben biztonsággal tölt el. Szinte érezni véled a bűzös maróan forró leheletét a füleden, s ez kellemesen megnyugtató borzongást küld végig a testeden.
tudod mit kell tenned Morgana
Csak annyi látszik, hogy erőltetetten mélyebb levegőket veszel és veszélyesen higgadt mosolyra húzódnak ajkaid. Fejed oldalra biccented, mintha érdeklődve várnád a végkifejletet, ám valóságban a képzeleted által generált nagy, érdes és mocskos kézbe hajtod a fejed, ezzel szabaddá téve a nyakad, hogy Greyback újra beléd fecskendezze a mérgét egy újabb harapással. Lassan végighúzod az ujjad a grafitrajzon, miközben ez a csontos árnylény öklendezik éppen. Igazán sajnálatos módon emiatt a kiforduló beleid sziluettje kissé elmosódik, de téged kurvára hidegen hagy, hogy esetlegesen elronthattad a művét, csak az ujjaid befogó fekete grafitot bámulod, azaz pontosabban az alatta újra felelevenedő friss és alvadt vérnek, illetve a rengeteg-rengeteg mocsoknak illúzióját.
Grafitos ujjaid közt elmorzsolod a levegőt, majd kínzó lassúsággal pillantasz fel rá visszafogottan őrült, de valahol mégis vérfagyasztó mosolyoddal.
- Csak nem elvitte a farkas a nyelved kedvesem? - kérdezed tőle lágy, de szokatlanul mély, búgó hangon. Most nincs itt senki, hogy megállítson. Most nincs itt senki, hogy hallják a sikolyait, ha esetleg...
ő nem olyan, mint mi
Nem hát. Sinclair egy csótány. Egy idegesítő kis rovar, aki nem sok vizet zavar, amikor pedig lecsapnád, eltűnik a fal apró repedéseiben, hogy ismét az éj leple alatt bukkanjon fel és zúgásával az őrületbe kergethessen. Nem mintha titkolnád. Nem, különösebben nem. És mégis.
most van itt a tökéletes alkalom erősebb vagy kitartóbb harciasabb
Jobb párbajozó vagyok nála, a fizikai erőfölény is az enyém. A terep is nekem kedvez.
Elképzeled, ahogy sovány teste a szekrény pereméhez csapódik, ahogyan gerince reccsen egyet... ahogy átvágod a torkát, de csak annyira, hogy ne tudjon sikítani. Saját vérében fuldokolva, riadt tekintettel.
Vajon tudja, milyen a késnek a másik végén állni?
A vérének a szaga, az íze felállásra késztet, a vázlatfüzet tehetetlenül hullik a paldóra az öledből, Te pedig erősen megragadod azt a csuklóját, melynek végén ott a vérző ujja.
ő már a tiéd
Légzésed felületesebbé válik, ahogy szorításod nyomán újra kiserken az ujjából a vér. Közelebb húzod az ajkaidhoz, meredt tekintettel bámulod, hagyod, hogy elöntsenek a keserédes emlékek. A csendet kettétörik a kiáltások, a bőr és hús szakadása, csontok törése, lánccsörgés, különböző halálhörgések, a vér csöpögése a fürdőszoba padlón. Végül jéghideg kékjeid ismét megtalálják a penészzöld szempárt. Közelebb hajolsz hozzá.
- Tudod, milyen érzés? - suttogod neki. Figyeled az arcát, a finom vonásainak minden rezzenését, ahogy vérző ujját a szád elé emeled és lenyalod róla a még meg nem alvadt vérét, miközben tekintetét a sajátoddal nem ereszted. Most Te vagy Rá kíváncsi, a reakciójára, a következő lépésére.
Mutasd meg nekem a valódi színeid, Imogen Sinclair!
Egy igazán rövid pillanatig átfut a fejedben, hogy nem a legszerencsésebb olyasvalakivel kikezdened, akit Hera nem csak elvisel, hanem kifejezetten kedvel is, mondjon bármit is. Ugyanis nem kell gondolatolvasónak lenned, hogy átláss rajta. Valami okból kifolyólag kedveli ez a srácot, bár már Te magad is kezdesz rájönni, mi miatt kedvelheti. Van annyira fafejű, és nem hópihe lelkületű, így nem sértődik meg a szarkazmuson, sőt még olykor-olykor vannak is mulatságos visszaszólásai. Mondjuk ez el is várható, amennyi kommentet kap a lábáról - van füled, hallod a pletykákat, hallod hogy beszélnek róla a háta mögött és alkalmanként a szemébe is. A csodálat kéz a kézben jár az irigységgel, Chikara Tetsuya pedig visszatérése okán népes táborra tett szert mindkét szekcióban. Mondhatni Te is a szimpatizánsainak táborát erősíted, még ha eddig csak messziről is. Nem tudod nem észrevenni és megmosolyogni az olykor-olykor lentebbi régiókra terelődő tekintetét. Még szerencse, hogy nem magas elvárásokkal érkeztél, mert akkor esetlegesen csalódhatnál is benne. De nem, Merlinnek hála tisztában vagy, hogy egy férfivel interaktálsz, tőlük pedig sokat sosem lehet várni. Ha már élvezhető társaságot nyújt, már túlteljesítette sorstársainak nagy részét.
- Áh, értem! Szóval akkor Te ilyen "in medias res" típusú srác vagy? Nem mintha feltétlenül baj lenne ezzel, ameddig kölcsönös megegyezéssel és beleegyezéssel történik a dolog, de én egy... hogy is mondjam... kicsit régimódibb, távolságtartóbb neveltetésben részesültem, ha így érted, mire akarok célozgatni. - Mondjuk akaratlanul is mosolyra húzódnak az ajkaid, amikor önmagára úriemberként hivatkozik, sajnálatos módon ezen kvalitását még nem sikerült meggyőzően prezentálnia irányodba. Éppenséggel gondolhatnád azt, hogy ami késik, az nem múlik, de esetében több ponton is hibádzik az egyenlet. Szerencséjére vagy éppen szerencsétlenségére nem az úriember mivoltának illúziója fogott meg benne, hanem inkább a reputációja és az egyedi esztétikuma. Kár is lenne olyan tévképzetekbe ringatnod magad - mondjuk nem is akarod, mint egyesek -, hogy a külső nem számít, csak a belső. Az a fontos, hogy kedves legyen, gyengéd, törődő, úriember. Hahh, nevetséges. Ameddig van pénze, addig lehet ronda, de egyébként a vagyon-előnyös kinézet-jó reputáció szentháromság vezérli "párválasztási" tevékenységeidet. Már ha párt keresnél, nem csak a tipikus boytoy-okat, akikkel az unalmad űzheted.
Hangos nevetésére csak mosolyogva felvonod a szemöldököd, ahogy felnevet a viccnek szánt gesztusoddal. Annyira egyszerűek a férfiak, olyan egyszerű a kedvükben járni, és mégis, ez a zsigerből jött nyomokban szarkazmust tartalmazó cselekedeted így megnevettette... Nem mintha ez jelentene bármit is ugye, azon kívül, hogy egészen jó humorérzékkel rendelkezik Chikara Tetsuya. A méltatlankodó tekintetek gazdáival nem foglalkozol, mert szerencséjükre elég hamar visszafordulnak a saját dolgaikkal foglalkozni, szerencsére tudják a stréberek, hogy hol a helyük a szociális ranglétrán. A téged végigmérő éhes tekintet nem tudja elkerülni a figyelmed, így hogy fokozd egy kicsi a hangulat fűszerességét is, egészen véletlenül felhúzod kicsi a szoknyádat is, ahogy a talárod igazgatod. Harisnya nincs rajtad, de cserébe a bőröd már ránézésre is igazán selymesen puha, de... sajnos mielőtt elragadhatná Chikara Tetsuyat a képzelete, a fekete mardekáros talár függönyként borul a lábaid elé.
- Na és mondd csak... tetszett, amit láttál? - kérdezed egy fölényes, sejtelmes félmosollyal tőle, amint sikerül abbahagynia a nyálcsorgatást és felkaparnia az állát a földről. Igazán élvezetes ezt mindig eljátszani és figyelni az egyének reakcióit. Chikara nagyon tipikusan hozza az alfahímek által produkált magatartás-formát ezzel a kendőzetlen bámulással. Nem mintha feszélyezne, az sem zavarna, ha teljesen meztelenül állnál előtte, az egész iskola előtt, a esteden lévő hegeken kívül nincs mi miatt szégyenkezned, mármint ami a testedet illeti. A többiről pedig ne is beszéljünk, ugye?
- Én sem az mondtam, hogy te szóban gonosznak tituláltál, hanem csak annyit említettem, hogy az állításod alapján annak gondolsz - mondjuk nem mintha nem lenne igaza, ha ez gondolná vagy ki is jelentené, de mindegy is. Hogy máshogy maradhatnál a tápláléklánc csúcsán, ha nem lennél bevallottan kicsit... élelmes, aljas, és minden erőforrást kihasználó, kisemmiző? Gyengék a kedvesek s az erősekre mondhatják, hogy gonoszak, de ha a túlélés a tét, a nagyobb, erősebb és életrevalóbb ragadozó fog túlélni, nem a fiatal, lassú és esetlen prédaállat - mindegy, mennyire kedves vagy aranyos.
- És ezzel egészen pontosan mire is szeretne utalni ez a jól szituált, közepesen intelligens úriember? Hogy akit a Mardekár házba osztott a süveg hajlamosabb lenne "gonosz" cselekedetek végrehajtására? Értem én, hogy ott a sztereotípia, hogy a hírhedt sötét varázslók mind a nagyság házából kerültek ki, de tudjuk ezért hibáztatni a Mardekárt magát? Ambíciózus lelkek vagyunk, nagyra törünk és nem fejjel a falnak, akár kétszer is, mint bizonyos oroszlánszívűek - hasonlóan szemtelen kacsintással jutalmazod az övét, ahogy csípőből tüzelsz vissza szavaiddal, melyeket végig sem kell gondolnod, csak úgy természetesen jönnek, mint ahogy Chikara Tetsuya szájából a magas labdás megszólalások. - Egyébként meg... még ha színvak is lennél, egy kígyót csak meg tudsz különböztetni mondjuk egy oroszlántól. Ha nem, ott khm... lehet már nagyobb bajok vannak - vigyorogsz rá igazán kedvesen ártatlanul, miközben szavaidból azért némi gúny kicsavarható. Eddigi tapasztalataid alapján Chikara Tetsuya jól bírja a strapát, az Ő vérét lehet szívni, nem olyan kis hópehely lelkületű, és ezt igazolja az is, hogy nem rohan el sírva, amikor lebuzizod - bár némi sértettség azért leolvasható az arcáról. Awww, hát igazán nem akartam beletiporni a kis lelkivilágába... Még ha Chikara Tetsuya személy szerint nem is, de mások a fejedben értékelik a torzult humorodat. Még jó, hogy nem gondolatolvasó, Te pedig szociálisan autodidakta módon fejlett képességű vagy és ezért ezt hangosan nem mondtad neki.
- Áh, szóval elég jó? De... lehet-e valami "elég jó", ha nem tökéletes? - mosolyogsz rá oldalra biccentett fejjel. - Ne aggódj viccelek, mert olyan nem létezik, aki tökéletes lenne, csak olyan, aki átkozottul közel áll hozzá - kacsintasz rá a végén, hátha "veszi a lapot", mintha neki címezted volna.
Annyira tipikus...
- Be kell vallanom őszintén, nekem már bőven elég horror volt a repüléstan. A föld felett egy öt méterrel még megvagyok, de afölött... Minden elismerésem a kviddicsezőké, akik még agresszív labdák elől manővereznek, szárnyas aranygolyókat kergetnek és góloka igyekeznek dobálni. Tényleg, le a kalappal - nézel rá igencsak elismerő tekintettel, mintha már csak a tény, hogy a Griffendél csapatának játékosa teljesen levenne a lábadról. Heratól tudod, hogy jól szerepel a visszatérő meccsén Chikara, pedig kint voltál és nézted Te is, de annyira értesz hozzá, mint Mark Monroe ahhoz, hogy hogyan ne legyen büdös. - Mondjuk lehet meglepő tény közlök, de Én nem szoktam nézni a mágikus tévét otthon, inkább olvasok, vagy más kreatív elfoglaltságokkal öltöm az időmet. A horror amúgy sem lenne az Én műfajom... túl véres és ijesztő... - pislogsz rá ártalanabbul, mint a ma született bárány. Persze nem tudhatja, honnan is tudhatná, hogy esetedben ez mekkora hazugság, hogy neked a vér, a terror, a félelem, a reményvesztett rettegő sikolyok beleivódtak a csontjaidba, már-már talán hiányzik is. De ezt nem tudja senki, legalábbis a diákok köréből esélyesen nem.
Reakciója aranya ér, mikor melegként bélyegzed meg, nem bírod visszafogni a kuncogásod, ahogy egyből vehemensen védekezni kezd. Olyannyira, hogy önként nyújtja a nyakát még egy kis vérszívásra, s ki vagy Te, hogy megtagadd ezt tőle?
- Figyelj, nem lehet, hogy ez a szekrény-szindróma, amiben szenvedsz? Félsz attól, hogy a szeretteid esetleg elítélnének, ha kiderülne rólad? De hé...! - kinyúlsz és borítóan megsimítod a karját, miközben végtelen együttérző tekintettel ostromolod. - Én nem mondom el senkinek, legalábbis addig nem, ameddig készen nem állsz rá. Sőt, talán abban is tudok segíteni, hogy és hol tudnád próbára tenni ezt az egészet, ha ennyire érdekelt vagy a témában. Persze szigorú diszkréció mellett - igyekszel nagyon komoly arcot vágni, de egyre kevésbé megy, így azért a vége felé, főleg miután elhallgattál egyre inkább mosolyra húzódnak az ajkaid.
Tényleg igazán meglepő módon nagyon élvezed és kellemesnek találod Chikara Tetsuya társaságát. Azt hitted, hogy az ész rovására ment esztétika majd hamar unalmassá eszi számodra Őt, de eddig igencsak pozitívan csalódtál benne. - Nos, ez nagyban köszönhető annak, hogy igazán kellemes az illatod, és nem mászol bele agresszívan a személyes terembe - szavaidat megerősítvén kicsit gesztikulálsz is a kezeiddel, főleg a személyes tér említésekor. - Bár ettől függetlenül nem arra ösztönözlek, hogy túlságosan elbízd magad, mert a második randinak nem ennyi az előfeltétele. Egy sokkal komplexebb elvárás-rendszernek kell megfelelnie a jelöltnek, azán az ott történtek... nos a randevú milyenségének függvénye, de annyit mondhatok, hogy Én nyitott vagyok mindenre - nem mintha hinnél abban, hogy Chikara Tetsuya eljutna a második randiig. Az eddigi teljesítménye alapján már az első is nagy szó lesz tőle, így nincs miért aggódnod. Kicsi olyan, mint a hullócsillag: szép-szép, de hamar vége lesz. De nem is akarnál belerondítani a Heraval való jó kapcsolatába azzal, hogy túlságosan egymásba gabalyodtok. Mondjuk amikor a könyvtárban villogtatja - az egyébként igencsak kívánatosnak tűnő - kockahasát, ismét felnevetsz, de halkan és a kezed is gyorsan a szád elé kapod. - Nos, be kell vallanom, volt már szerencsém ősszel nem egy alkalommal megfigyelni a csodásan kidolgozott testedet edzéseid közben, de biztosan nem vettél észre, mert ahhoz a sikítozó, ájuldozó kislányok tengerén túl kellett volna nézni egy cseppet. Mondjuk ezek a szimmetrikus kemény kockák sokak szemének és szájának ingere, ezzel vitába szállni nem tudok - csak talán versenybe szállni, igaz? Tisztában vagy a testi adottságaiddal, és hogy a legtöbb férfi fantáziáját csak ez mozgatja meg, de Te inkább a képzeletükre bízod a dolgokat, mintsem kipakolj mindent a kirakatba. Ha mindent látnának, akkor sokkal kevésbé fájna nekik a tudat, hogy nem tudták megszerezni, igaz?
- Igen? Na és "mik mennek mostanság"? - kérdezel vissza a saját szavaival. - Mármint ilyen téren Én nem vagyok annyira tájékozott, de szívesen tájékozódnék veled, persze csak ha nem zavarok - persze szigorúan csak szakirodalomból elméleti szinten, de direkt nem specifikálod ezt számára, hiszen olyan mulatságos félreértésekbe bocsátkozott már korábban is, például a benézett csók kapcsán. - Mmm... tudod, errefelé elég sok minden hall az ember lánya, de úgy gondolom ezen híreszteléseknek jó részé fenntartásokkal illik kezelni. Hallottam olyat például, hogy édesapád halálfalókkal üzletelt, és eltékozolta ott a lábad, de ha ezt logikusan nézzük, akkor ez elég nagy butaság, hiszen a protézised biztosan drágább volt, mint az eredeti hús és vér lábad. Illetve hallani morbidabb dolgokat is, illetve khm... - tekinteted itt az ágyékára vándorol, mielőtt újra rá emelnéd azokat a gyönyörű égszínkék szemeidet. -... egészen más irányú pletykákat is. De engem jobban érdekelne a vadabbnál-vadabb teóriáknál az igazság, persze csak ha publikus és nem túl traumatikus - felsőtesteddel is kicsit felé fordulsz, és mivel amúgy is elég közel ültök egymáshoz, véletlenül a lábad az övéhez ér, de mintha tudomást sem vennél erről, láhatóan nem zavartatod magad és így vizsgálod az arcát.
- Ó...! - fojtasz el egy újabb nevetést. - Ez igazán hízelgő Chikara, bár nem udom, hogy ezt most pontosan milyen vonatkozásban mondod. Hogy elrabolnál, és minden reggel kipattannál az ágyból, hogy kamatoztathasd rajtam a tudásod, de persze közös beleegyezéssel, mert az szexi, vagy már a második randin túljutva esetleg bemutatnál édesanyádnak, a negyediken megkéred a kezem és az ötödik lenne az esküvő, és a közös életünk mindennapjaiban lelkesednél értem ennyire? - nem mintha az elköteleződés híve lennél, de az arcára kiülő érzelmek miatt már érdemes volt ez szóba hozni. A masszírozós kérdésére egyelőre azzal válaszolsz, hogy a kezéért nyúlsz, és azt az öledbe húzod, veszélyesen közel a lágyéki részedhez, majd pedig ott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, elkezded masszírozni a tenyerét, kézfejét. - Nos, ez neked kell eldöntened kedves Chikara, de annyit azért megjegyeznék halkan és zárójelesen, hogy idáig a kézügyességemre nem volt panasz - kacsintasz rá igencsak sokat ígérően és nagyon igézően. Mondjuk egyszer a körmei is nagyon szívesen rendbe ennéd, mert ezek az állapotok, amik jelenleg uralkodnak kritikán aluliak.
Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, szexualitás, nemi erőszak, gyűlölködés megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.
Lehetséges, hogy azért gyűlöl vagy éppen tart tőled mindenki, vagy legalábbis jó messziről elkerül, mert Te azt így akarod? Előfordulhat, hogy alapjáraton még akár többen kedvelnének, ha nem tennél aktívan ellene? Miért teszed ezt, merülhetne fel a kérdés. A válasz igen egyszerű: ez a megszokott, ez az ismert, ebben érzed jól magad, így vagy elemedben. Érzed és tudod, milyen szörnyű ember vagy, éppen ezért teszel úgy, mintha jobb lennél mindenki másnál - vagy legalábbis ezt hinnéd. A másodlagos ok, melyet még magadnak is nehezen ismersz be az pedig az lenne, hogy ez lenne az első akadály, a vizes árok az áthatolhatatlan várfal előtt. Még ha valaki át is tud úszni a túlpartra, azt az erős, óriási falak állítják meg. A vár bevehetetlen, csak az juthat be akit beengedsz. Ez pedig egyetlen egy ember: Heranoush Fletcher. De itt van Chikara Tetsuya, aki újra és újra fejjel megy a vár vaskos faajtajának, hátha egyszer sikerül akár csak résnyire tárnia azt az ajtót, hogy bekukkanthasson mögé. Mindegy hányszor vall csúfos kudarcot, mindig megpróbálja ismét, mintha mi sem történt volna.
Először csak mosolyogsz, majd kuncogsz is azon, hogy próbálja bizonygatni a... mit is? Hogy több az Ő szerepe ebben az egészben, mint amit gondolnál? Igazán érdekfeszítő és mulatságos gondolat, ezt nem is rejted véka alá. Inkább "ráhagyod" ezt az egészet, mindketten tudjátok, hogy ez azonban csak kétségbeesett önámítás amit éppen produkál . Elvégre számtalanszor túlfeszítetted a húrt, számtalanszor lemondhatott volna rólad és kereshetett volna másik lányt, akivel el tud lenni, de... nem tud tőled szabadulni, képtelen elengedni téged. Mert nem csak ellenni szeretne, hanem érezni is... a tüzet, a szenvedélyt, a veszélyt, amelyet kettőtök játszmájából maradéktalanul megkap, még ha ezért cserében az őrület peremén is táncol. Vitathatatlan, hogy Te is csak azért foglalkozol vele továbbra is, mert élvezed a kitartását, élvezed, hogy megmozgat benned dolgokat. Képes a lelked éktelen haragra és gyűlöletre lobbantani, máskor pedig a közelsége olyan megnyugtató, olyan kedves, van humorérzéke és a tiédet is képes értékelni. Talán egy másik valóság-síkon, ahol nem vagy ennyire elbaszott, még akár össze is jöhettetek volna, még ha a végén nem is házasodtok össze, hogy meglegyen a boldog befejezés. Minden alakulhatott volna másképp is, de ez nem történt meg és már nem is fog megtörténni. Itt csak az a kérdés, hogy ki fog tönkre tenni kit, de ha biztos befutóra akarnál fogadni, akkor magadra tennéd a voksod. Túl régóta űzöd ezeket az aljas mocskos játékokat ahhoz, hogy alul maradj vele szemben. Szóval hiába vannak pillanatok, mikor nyeregben érezheti magát, a végső győzelem akkor is a tiéd lesz, nem az övé. Látod ahogyan megfeszül az állkapcsa, tudod, hogy a szavaid célt értek, mégis némileg meglep a reakciója. Ezért állsz le minden egyes alkalommal ismét vele, mert nem csak elképesztőmód keményfejű és konok, de fejlődőképes is, ami kifejezetten imponáló számodra. Láthatja is az őszintén elégedett mosolyodat a válaszára.
- Természetesen, Chikara Tetsuya... fogalmam sincs az egészről... - bólogatsz neki aprókat, mintha ezzel valóban igazat adnál neki, s hiába igyekszel eltűntetni a szarkazmus nyomait, az arcodról leolvasható mennyire gondolod ezt komolyan. De nem tervezed jobban boncolgatni ezt a témát, amikor ezen a szép estén annyival jobb dolgokat is tudnátok csinálni, igaz? Kár lenne az egészet egy lelkizésre eltékozolni. Kár lenne feladni ezt a szenvedélyes csókot, ahogy az egyik keze bejárja a tested, míg a másik a hajadban talál menedéket. Érdekes módon nem befeszülsz attól, hogy a melleiden végigsimít, hanem élvezettel belesóhajtasz a csókba. Amikor felület a korlátra, egy pillanatra elakad a lélegzeted, de érzed, hogy erősen tart és Te is összekulcsolod a lábaidat a háta mögött a plusz stabilitásárt. Vitathatatlan, hogy eléggé működik köztetek a kémia, nem ráz a hideg, amikor Ő ér hozzád, nincs hányingered a csókjától, nem húzódnál el legszívesebben az ellenkezőjétől, hanem pont az ellentétje. Igazán kár, mennyire kár, hogy ebből sosem lesz semmi komolyabb. De ameddig tart, addig érdemes kihasználni a jó momentumokat. Mert a combod belső felén haladó kezének nyomán is valami eszméletlen kellemes bizsergés fut végig a gerinced mentén, mire nem tudsz parancsolni a testednek és egyik kezed a hajába markol ismét, míg a másik az immáron mezítelen hátát karmolja végig. Nem túl fájdalmasan, de nem is gyengéden, hanem határozottan és egyértelműen követelőzően.
- Be kell vallanom, igazán érdekes módon gyűlölsz Chikara Tetsuya. Bár azt igazán nem állíthatom, hogy ne lenne... vadító - súgod a fülébe, majd pedig beleharapsz a fülcimpájába. Utána ismét végigcsókolod a nyakát - természetesen a másik oldalon- egy újabb szimpatikus pont után kutatva, ahol kiszívhatod ismét a nyakát, mert ez az előbb is elnyerte a tetszését. Majd visszatérsz az ajkaihoz, mert azoknak édes ízét semmi sem képes kiváltani. Amikor a szusszanásnyi idő közben megszólal... ó, bárcsak ne nyitotta volna ki a száját. Ha csendben marad, még akár benne lett volna a pakliban, hogy hagyod, hogy elragadjon a hév és esetlegesen a hálószobában kössetek ki. De nem. A szavai megtorlást követelnek, és ki vagy Te, hogy ellenkezz? Mégis, hagyod még neki, hogy folytassa, sőt engedelmesen felszabadítod számára a nyakad, hogy minél jobban hozzáférhessen. A hideg piercingje a nyaki verőereden, a keze ahogy a combodba markol, mind-mind kéjes sóhajokat generálnak. Majd egyszer csak felnevetsz, ahogy a nyakadba rejti az arcát. Megkérdőjelezhető, hogy az aktust kettőtök közül melyikük imádná jobban, de kénytelen-kelletlen be kell látnod, hogy ebben igazat kell adnod neki - mert az eddigi reakcióid alapján elég esélyes, hogy nem csak nem utálnád a vele való nemi együttlétet, de még élveznéd is. Ezért az élményért pedig kár, de... nem adhatod fel azt, amit biztosan élveznél valami bizonytalanért. Már pedig azt igenis élvezed, hogy szenvedni látod Őt. Karjai közt kicsit hátrébb dőlsz, a felsőtested már teljes mértékben a sötét semmiség felett lebeg. Ha elengedne, biztosan lezuhannál, de érzed, hogy nem fog. Ha meg igen... nos a halál megváltás lenne - számodra és a világ számára is. Mélyen beszippantod az októberi éjjel hűvös, párás, tiszta levegőjét. Hagyod kitisztulni a fejed, visszaszerzed az uralmat a gondolataid felett. Csak ezután hajolsz vissza hozzá. Ahogy ott fent ülsz a korláton, a szél belekap aranyszőke fürtjeidbe, a hajszálaidon megcsillan a Hold lopott fénye. Sápadt bőröddel, aranyszőke hajaddal, égboltkék szemeiddel olyan vagy, mint a Hold eltitkolt leánya, ki legjobban az éjszakai égbolt alatt képes ragyogni. Lenézel rá, mint egy számkivetett istennő, miközben egy gyengéd mozdulattal megsimítod a haját.
- Szóval akkor képes lennél tőlem megtagadni egy szelet boldogságot? Mert az álláspontod szerint fogalmam sincs arról, milyen a jó szex, tehát csak a rosszat ismerem. És ennek ellenére sem adnád meg nekem, mert jobb érzés abba a hitbe ringatnod magad, hogy csak a szar maradjon és ez a bosszú? Olyan vagy, mint bármely más férfi. Addig nem számít a másik érzelmi világa, ameddig nyeregben maradhatsz, igaz? De legyen... A mai nap és ma este is Te vagy a győztes. Beismerem a vereségem. Ünnepelj, vedelj, feküdj le egy vagy több lánnyal is, add meg nekik azt a csodálatos élményt, melyet tőlem megtagadsz, míg én egyedül éjszakázom és felemészt az irigység, mely majd másnap, mikor hallom a történetfoszlányokat majd a tetőfokára hághat... - lecsúszol a korlátról és finoman, lépésről lépésre eltolod magadtól. Lágy, szelíd, már-már beletörődő mosoly ül az arcodon, ahogy a szemeibe nézel. Keresed-kutatod bennük az értetlenséget, a kétségbeesést, a vágyat, hogy többet kaphasson belőled... de ez a hajó sajnos már elúszott. - Gratulálok Chikara Tetsuya a két győztes meccsedhez is. Jobb éjszakát... - s ezzel a végszóval egyszerűen elsétálsz. Vissza sem nézel. Mit akarhat még a vesztes a győztestől, ugye...? De... ki ennek a harcnak a valódi győztese, és ki veszített a legtöbbet?
Trimágus Tusa, Második Próba, lelátók 2006.02.26. szombat
Figyelmeztetések: general shaming, káromkodás
Tüntetőleg elfojtasz egy ásítást, miközben a többiekkel ezt az egész nagy dobra vert szenvedést nézed. Felvont szemöldökkel nézel a megbűvölt pergamenre, majd szemeid egyenesen O'Hara nevére siklanak. Kinek is kívánhatnád jobban a vereségét ugyebár, így a mellette szereplő név tulajdonosára pislogsz igazán bájosan és kedvesen.
- Ambrose, nem lennél olyan kedves és aranyos, hogy cserélsz velem? - rebegteted rá kérlelően a szempilláid, ahogy Baird szavába vágsz gyorsan. Elvégre első, második, de a harmincadik ránézésre is Ambrose számára teljesen mindegy, hogy kinek számolgat negatív pontokat, míg Te O'Harának tiszta szívvel tudsz szurkolni a bukásáért. Milyen kár, hogy a foglyok biztonságban vannak és nem tudnak meghalni... Pedig... Baird számára dobsz egy hálás szellem-csókot, közvetlen azelőtt, hogy Ambrose-tól átvennéd O'Hara tekercsét és cserébe odaadnád neki Scrimgeourét. Fintorogva nézel rá O'Hara arcképére, majd inkább pontszámlálás helyett a másik felső sarokba kezdesz szórakozottan firkálgatni, amint egy óriási kígyó éppen egy embert készül felfalni, akinek éppenséggel... rövid haja van... Azonban minden egyezés a valósággal pusztán a véletlen műve, ugye? Ugye.
Elég lassan indulnak be az események, ameddig a bajnokok még a tárnákban vacakolnak. Arra azért felfigyelsz, hogy az amerikaiak férfi bajnoka milyen gerinctelen lépéshez folyamodik a női bajnokuk ellen, de az első próbán is elég egyértelművé tették az amerikaiak, hogy nem kívánatos a személye a női bajnokuknak. Igazából azon csodálkozol, hogy a szőke tehenészlány-wannabe nem vette ezt észre, a kivitelezés elég gyatra volt. Bár mit is várjon az amerikaiaktól? Szép dolog a bajtársiasság, de egy ponton felmerül a kérdés, hogy ugyan minek? Delacourt egyértelműen lassítja Saint-Vinant, de az előbbi konok módon próbálja menteni a menthetetlent. Persze, Saint-Vinant tipikusan inkább a trófea feleség, aki jól néz ki, csak ne várjon el tőle semmi érdemlegeset az ember. Ekkor unod meg a rajtad állomásozó pillantást és Chikara arcát a kivetítők felé fordítod anélkül, hogy Te magad felé néznél.
- Drága egyetlen Chikara, a Tusát ott tudod nézni. Gondoltam szólok - ennek a végén azért küldesz neki egy szemtelen mosolyt. Persze felmerülhet a kérdés, hogy erről tájékoztathatnád Sinclairt is, de miért rontanád el a kis házikedvenced szórakozását? Stalkoljon csak kedvére, nem túlzottan zavar ezzel senkit sem. Inkább csak veszel magadnak a kosárból egy tálkával az áfonyából és azt szemezgeted. Természetesen megkínálod vele a közvetlen közeledben ülőket is, ahogy újra a képernyőre szegezed a tekinteted és a katasztrófa turizmusnak szenteled magad. Nem igazán figyelve vonogatod a negatív pontokat O'Hara számára, elégedetlenül ciccegsz azonban, amikor a roxfort bajnokai érik el először a kamrát, ezzel együtt a túszaikat is. Amikor Mr. Carrow-ot elnyeli az ágya azért odanézel, de tudod, hogy biztonságban van, úgyhogy a továbbiakban a bentlévőkre fókuszálsz. O'Hara eléri Jenkinst, megharapja egy kígyó... legalább a Roxfort férfi bajnokának lesz egy nevetős napja, na bumm. Mondjuk ha leejtené Jenkinst az mindenképp bónusz pontokat érne neki tőled legalábbis. Ekkor kapod el a szemed sarkából, hogy Baird annyira nézi a képernyőt és szurkol Solace Barbon számára, hogy leissza a hugrabug-sárga felsőjét. Egy sóhajjal felállsz és áttelepedsz mellé, hogy segíts neki.
- Várj Baird! - szólsz rá határozottan, de meglepően lágy hangnemben, ahogy gyengéden elhúzod a kezét onnan, hogy ne piszkálja a felsőt. - Ha most ész nélkül nekiállsz törölgetni, még a végén tönkre teszed az anyagot! - egy ügyes bűbájjal, melyet még Evelyn tanított neked, ki is szeded a vörösboros foltot a ruhájából, majd gyorsan megszárítod. - Így ni! Mintha sosem lett volna ott semmi - mosolyogsz kedvesen a lányba, töltesz neki egy újabb adag bort, amit a kezébe adsz mielőtt még visszatérnél a helyedre. Fél szemmel rá is figyelsz, nehogy megtörténjen újra ez a malőr, és ha azt látnád, hogy megint figyelmetlenül inna, jelzel neki. Közben O'Harat ismét megharapta egy kígyó. Ez az egész már kész kabaré.
- Igazán kitartó ez az O'Hara... milyen kár... - húzod el a szád szomorúan, hogy még mindig nem sikerült a kígyó halomba hajítania Jenkinst. Bár ami késik, az nem feltétlenül múlik...
Mr. Hamox Mérges Banya Fogadó, 105-ös szoba 2006.01.03. kedd
Figyelmeztetések: general shaming, manipuláció, mentális zavar, káromkodás, szexualitás említése
Azt legalább értékeled Dalton Hamoxban, hogy nem megy bele mélyebben az "otthoni" ügyeidbe, még ha látszik is az arcán a... szánalom? Megvetés? Sajnálat? Ezek keveréke? Mindegy is. Nem is érdemel több gondolatot ez az egész. Ha az ember talál egy helyet, ahol biztonságban érzi magát, elkényelmesedik, elgyengül, sebezhetővé, támadhatóvá válik. Te pedig nem akartál újra ilyen lenni. Elég gyengeséget szereztél egyetlen személyben, ennek meg is lett a foganatja. Most is érzed az ellenállhatatlan kényszert, hogy a kezed ökölbe szoruljon és összetörj valamit, ha az a nyomorult féreg Jenkins akárcsak a másodperc törtrészére is eszedbe jut. Mégis, annak ellenére, hogy szívből gyűlölöd, emlékeztetett arra, amelyet majdnem elfelejtettél a Roxfort biztonságos kényelmében. Nélküle feltehetőleg nem lennél most itt, nem kutatnád az újabb módokat arra, hogy védelmed még jobban áttörhetetlen legyen, még erősebb legyél. Most azonban nem szabad erre gondolod, nem szabad nagyon semmire sem gondolnod, csak az előtted álló férfire koncentrálhatsz, és arra, hogy mit akarsz tőle. Jutnak eszedbe dolgok a tanuláson kívül is, de ezekről technikailag lemondtál már jóval korábban, mert ha megtudná, hogy csak vigasztalódásra kellene, netalán némi bosszúra, mit szólna hozzá? Úgysem menne bele. Sebaj, keresel majd erre a célra mást, hogy kit, azt még nem tudod, majd ahogy alakul. Attól nem félsz, hogy valami esetleg balul sülhetne el, mármint... ugyan már mit árthatnának, igaz? Elveszik a szüzességed? Ahhoz már késő. Oda a becsületed? Hahh, a feltételezés is nevetséges. Csorba esik a büszkeségeden? Több is veszett már Mohácsnál. Újabb szégyenfoltot ejtenek rajtad? Egyáltalán látszana még a meglévőktől? Ugye? Ugye. Elhessegeted ezeket a gondolatokat és inkább arra próbálsz figyelni, mit reagál azon feltételes jellegű kijelentésedre, melyet a közös munka kapcsán hintettél el. A meglepettség elég egyértelműen leolvasható az arcáról.
- Köszönöm szépen az aggodalmát Mr. Hamox, de ha legálisan hasznosítható tudást keresnék, akkor más erőforrásokat izzítottam volna. Természetesen jövőbeli terveim között szerepel a továbbtanulás szándéka, ha úgy tűnne, hogy nem vagyok teljesen tehetségtelen a témakörben - kezdesz bele, miután végighallgattad a férfi aggályait türelmesen, megszakítások és pofavágások nélkül. - Természetesen ha Önnek ez kényelmetlen, nem erőltetem, de Én a saját részemről alaposan átgondoltam a lehetőségeket és az opciókat is. De ezekbe egyelőre nem mennék bele, ha nem haragszik - veszed elejét a felmerülő kérdéseinek, mert szinte teljes mértékig bizonyos vagy abban, hogy érdeklődne a miértek iránt. - Más szóval: nincs szükség arra, hogy magyarázkodjon. Természetesen a mai alkalmat sem felebaráti alapon gondoltam, és az eltöltött idő, a rászánt energia és idegszálak fejében nyugodtan szabjon egy árat - mondod neki korodat meghazudtolóan komoly ábrázattal. A természetben való fizetést már fel sem hozod neki, ahhoz túl erkölcsös férfinek tűnik, pedig...
Egy kis szusszanásnyi idő, belekortyolsz a kávédba, majd ismét más vizekre terelődik a beszélgetésetek kicsiny ingatag hajója. Kénytelen vagy a szóhasználatán halkan felkuncogni, ahogy óvatosan visszahelyezed a csészét a kis tányérkájára, majd az asztalra. - Hmmm, hogy mit baszott el egészen pontosan? Hosszú-hosszú listát tudnék erről összeállítani és nagy valószínűséggel az is erősen foghíjas lenne, de... az Én esetemben egyetlen néma betű. Mert nem az Én "apám" lett volna a célpontja. Egyetlen néma "-e" betű, mert neki egy Davide Smith nevezetű férfitől kellett volna pénzt behajtania, nem pedig David Smithe-től. És tudja, mi a ráadás a történetben? Legjobb tudomásom szerint nem kapták utasításba, hogy öljenek meg boldog-boldogtalant, esetleges családtagokat, hozzá kell tennem az eredeti célszemélynek nem volt családja, szóval nem kellett volna gyilkolásokba bocsátkozniuk, azonban az édesanyámat mégis sikerült megölniük. Szóval az Ő "aprócska" baklövése az Én egész életemet döntötte romokba. De C'est la vie, ahogy a franciák mondják, mert sokkal hangzatosabb, mint odavetni azt vállvonogatások közepette, hogy "ilyen az élet". - A Sors furcsa fintora, ugye? Már előre látod a szánalmat az arcán, melyre igazán kurvára semmi szükséged. Sajnálatból és szánalomból nem lehet várat építeni. Te viszont, még ha előre tekinteni nem is tudsz, de a múlt és a jövő ellen is felvértezheted magad a jelenben. Igazán meglepő számodra, hogy képes vagy vele ilyen őszintén, leplezetlenül és hátsó szándékok nélkül beszélgetni - még ha nem is tudja félretenni Mr. Hamox teljes mértékben a sajnálatot irántad, de mégis felettébb vonzó benne az, hogy nem riad meg a történtektől, nem akar vigasztalni, nem bizonygatja, hogy egyszer majd jobb lesz, majd túllépsz rajta, hanem ezeket félretéve valóban segíteni akar neked, hogy egy olyan úton indulj el, mely újfajta hatalommal ruház fel. Márpedig az okklumancia tárgyban tanultakat nem kizárólag ezen a téren leszel képes alkalmazni, hanem... hanem ha... szeretnél egy kis nyugalmat akkor... A kezdeti súrlódások ellenére most úgy fest sikerült megtalálnotok a közös hangot és Te is meglepetten konstatálod, hogy élvezetes számodra a férfi társasága. A mosoly, amit rá villantasz, mielőtt nekiállnál azt tenni, amit mondott, az igen mélyről jövő és őszinte. Nagy mellénnyel azt gondolod, ezt az első akadályt majd játszi könnyedséggel megugrod, hisz egy sima beszélgetés során is milyen ügyesen terelted folyamatosan tudatosan más mederbe a gondolataid, mint amelyekbe maguktól sodródtak volna. Mégis, mikor valódi szándékkal kezd kutakodni az egész, úgy hullik darabjaira az elhatározásod, akárcsak a a betört fürdőszoba tükör. A véred a füledben dübörög, nem igazán érted, amit Hamox mond, de le tud ültetni a székre, nem állsz ellent a mozdulatainak. A térdeid amúgy is kocsonyásan elgyengülnek, zihálva veszed a levegőt, teljesen szétesel előtte. Pont mint decemberben, pont mint Hera előtt, pont mint megannyi más alkalommal, melyet nem látott senki, legfeljebb a következményeit. Most is kényelmes lenne az önsanyargatásba menekülni, de ehelyett igyekszel leküzdeni a feltörő emlékeket, fájdalmakat, veszteségeket, azt a mérhetetlen szenvedést, melyet átéltél, a gúnyolódó, lehúzó hangokat, melyek csak azt ismételgetik, hogy soha nem fog menni, milyen gyenge vagy, mennyire reménytelen, mennyire menthetetlen. Hamox mintha víz alól szólna hozzád, szavait lassan tudod csak értelmezni. Muszáj valamivel lefoglalnod a kezeid, ezért az egyikkel az asztalba kapaszkodsz úgy, hogy az ujjaid végei elfehérednek, míg a másikkal az Ő kezéért nyúlsz és erősen - talán már fájdalmasan is - megszorítod. Légzésedet igyekszel mély ritmusos formába változtatni, mely lassacskán sikerül is. Ahogy kezd visszatérni az irányítás, úgy enyhül a szorításod is, viszont némi remegés társul hozzá. A víz felajánlására csak a fejed rázod.
- Nem... - suttogod halkan, határozatlanul. Közben a fejedben a hangok továbbra is ostromolnak.
gyenge vagy.
Nem...
tudod miért, Morgi?
Nem... nem... fogd be, fogd be, FOGD BE!
...mert nincs benned elég gyűlölet!
Közben hallod, érzékeled, hogy Hamox beszél hozzád. Legszívesebben csípőből visszavágnál neki is, hogy fogja be Ő is egy kicsit, de nem teszed, mert már kezded visszaszerezni a kontrollt.
- Nem... Igaza van. Igazuk van... gyenge vagyok. Most még... Én még... gyenge vagyok. Ezért... ezért van szükségem a segítségére... - nézel fel lassan a férfi szemeibe. Amit láthat rajtad túl a harag és a gyűlölet tüzén az...
Te is tudod, miért van még itt...
Remek, már csak Ő hiányzott, igaz? Natalie...
Csupán sajnálatból. Te pedig ezt gerinctelen módon kihasználod...
Na és? Nem árultam zsákbamacskát...
Ettől még ez egy undorító és visszataszító dolog.
Legalább Fenrir Greyback rosszindulatú nevetéséből egyértelmű, hogy ez a része legalább tetszik neki.
De téged Ők most nem érdekelnek. Elszántan nézel Hamox szemeibe. Elég egyértelmű, hogy nem hátrálsz meg a kihívástól.
- Nincs szükségem pihenésre... - elengeded a kezét és az asztalt is, kihúzod magad és megigazítod a hajad. - Nincs vesztegetni való időnk. Kezdjük újra... - Mert számodra mindegy hányszor buksz el, ugye?
Nem vagyok okos, nem vagyok szorgalmas, nem vagyok tehetséges, de... akárhányszor földre kerülök, mindig felállok. Mert faszom az egész kurva világba! Már megfosztottak mindenemtől - a családomtól, az életemtől, az ártatlanságomtól, méltóságomtól... de a kibaszott kitartásomtól soha! Megyek és menni is fogok, ameddig ez a megtört test bírja, aztán... csak azt remélem, hogy a Pokol tüze elporlasztja a lelkem utolsó maradványait is, hogy soha többé ne érezzek semmit. De még ez is túl sok lenne. Nem vagy egy jó ember, de nincs is igényed arra, hogy az légy. Nem bocsátkozol álnok önhitegetésbe, elfogadod a mocskod, erőt akarsz kovácsolni belőle. Nem vagy jó ember... de velejedig romlott sem. Az viszont vitathatatlan, hogy mindig felálltál a padlóról, akárhányszor kényszerített térdre az élet.
Mert Vivien kibaszott Morgana Smithe nem térdel le senki és semmi előtt. Vivien Morgana Smithe feláll újra és magasra szegett állal, konok módon menetel tovább. Nem biztos, hogy előre, de mindenképp valamerre. Lehunyod újra a szemeid és mély levegőt veszel... egyet, kettőt, hármat... A negyediknél kinyitod a szemeid, elszánt tekintetedet a férfire emeled.
- Rendben, készen állok... - biccentesz neki. Nem rémiszt meg a bukás lehetősége. Nem tántorít el a sikertelenség. Nem fog megállítani semmi.
Van valami egészen bájos ebben a Chikara Tetsuyaban. Szereted az intelligens férfiakat, mert Ők stimulálják az agyad. Szereted a jóképű férfiakat, mert mégiscsak jót tesz a hiúságodnak, ha olyannal mutatkozhatsz, aki jól néz ki melletted. Szereted a pénzes férfiakat, mert... nos ezt talán nem szükséges taglalni. Szereted a kedveseket, mert hercegnőként kezelnek. Szereted a vicceseket, mert megnevettetnek. Nem szereted a tipikus rosszfiúkat, maximum őket kihasználni és tönkre tenni. A rondákat lehetőség szerint kihagyod. Az alacsony intelligencia-hányadossal rendelkezőket meg maximum akkor veszed fontolóra, ha van mellette olyan pozitív tulajdonságuk, ami miatt megéri. Aki pedig büdös, mint khm... egyesek... na az a tipikus nem-nem-soha. Szerencsére Chikara Tetsuya esztétikailag rendben van, még ha józan észnek némileg híján is van, de legalább a humora is jó. Ráadásul sok figyelmet kapott, miután egy végtaggal kevesebbel tért vissza a Roxfortba. Nem mintha hosszútávra terveznél vele, egy kis szórakozásnak pedig tökéletesen megteszi. Szerencsédre Chikara Tetsuya tipikusan az a férfi, aki jobb szeret a farkával gondolkodni, ez kicsit előre vetíti, hogy nem lesz nehéz dolgod, de olyan szél szál japán legény, nagy kegyesen megbocsátod ezt neki. Az egyik szemöldököd kecses ívbe emelkedik, ahogyan a keresztneveden szólít. Elég távolságtartó vagy alapból, legalábbis a kortársakkal és felettük, úgyhogy nem ehhez vagy szokva.
- Oh, nem is tudtam, hogy pár lépcsőfokot így kihagytunk az ismerkedésben, de örvendek, hogy ilyen segítőkész férfivel sodort össze a szél Chikara - akkor first-name basis it is. Egyébként kifejezetten vonzó, hogy értékeli a humorod, mert az a nem sok, ami beléd szorult, az is a bőséges szarkazmus alappillérein nyugszik.
- Jajj várj! - teszed fel a mutatóujjad, jelezvén, hogy szavát ne feledje, de egy lélegzetvételnyi időre álljon meg a mondandójában, majd a talárod elejét felnyitva két kézzel megragadod a szoknyád harmonika berakásait, majd szemtelen csillogással a szemeidben, és egy játékos mosollyal felnézel rá. - Rendben, folytathatod, megkapaszkodtam a szoknyámban! - ártatlan kíváncsisággal és egy kedves kis mosollyal hallgatod tovább, hogy aztán nagyra nyílt kiskutya szemekkel nézhess rá némiképp sértetten az előbbi megjegyzése miatt. Ez azonban természetesen mind-mind része a szerepnek. - Éééén? "Rommá oltani?" Ennyire gonosznak gondolsz engem? - nézel rá szomorúan lebiggyesztett, mint akit igazán megvisel, hogy ilyen aljas dolgokat feltételeznek róla. - Kikérem magamnak, én nem bántom az értelmi fogyatékosokat - nézel rá továbbra is komoly, már-már sértett arccal, de a másodpercek telésével megjelennek először az apró kis mosolyráncok a szemeid sarkában, majd végül vidám mosolyra húzódnak ajkaid.
Nagy, érdeklődő őzike szemekkel hallgatod, míg magadban leolvashatatlanul jót szórakozol a mini csajozós monológján, addig arcodon elképedés és meglepettség csücsül. - Ohh... és akkor még kiderül az is, hogy szereted a romantikus irodalmat, netalán a Büszkeség és balítélet vagy az Üvöltő szelek a kedvenc alkotásod? - átható tekintettel pásztázod az arcát, apró jeleket keresve, melyek elárulják hazugságát. Nem mintha nem lenne már alapjában véve eléggé átlátszó a szövegelése. - De ezek alapján akkor... Te meleg vagy? - bár az elején kijelentésként indul, de aztán mégis kérdőn viszed fel a mondat végén a hangsúlyt. Végül megadóan, némi frusztráltsággal felsóhajtasz. - Ahj, nem hiszem el... miért éppen az összes vonzó és vicces srác meleg? Ez egészen elkeserítő... - csóválod a fejed reményvesztetten, közben fél szemmel várakozva figyeled erre mégis mit reagál.
Minden várakozásodat felülmúlva igazán jól szórakozol Chikara Tetsuyaval, vagy talán inkább helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy Chikara Tetsuyan? A lényegen ez végső soron nem változtat, nemde? Élvezed, ahogy hiába húzod csőbe, hiába sétál tátott szájjal abba a bizonyos... khm erdőbe, ennek ellenére nem kullog el fülé farkát behúzva, hanem nagy csinnadrattával fordul utánad és próbálkozik tovább. Ez mindenképpen egy becsülendő tulajdonsága a fiatalembernek, még ha nem is a legeszesebb fajtából való, de hát nem véletlenül nem Hollóhátas, hanem Griffendéles, ugyebár? Feltűnési viszketegségből és konok kitartásból mindenképpen jeles.
- És mondd csak kedves Chikara, mégis miből gondolod, hogy eljutnál addig a bizonyos második randevúig, hmm? - vonod fel incselkedő félmosoly társaságban a szemöldököd. - Nem akarom már jó előre lelőni a csattanót, úgyhogy egyelőre tapogatózhatsz tovább a sötétben. De hé! Ettől olyan izgalmas az egész, nem? És talán még egy oroszlánszívű griffendélest is a tettek mezejére noszogathat - szándékosan nem reagálsz kifejezetten azokra a dolgokra, melyek elhangzottak a szájából nem is olyan régen, elvégre igazán nem vagy az elköteleződés szemellenzős híve. Bár az igazat vallva semmilyen úton-módon nem vagy híve az őszinte és szoros társas kapcsolatoknak, nem csak romantikus értelemben véve. Az ember gyarló, ezalól Te sem vagy kivétel, sőt Te nagyon nem vagy kivétel, de nem szabad bízni senkiben. Szórakozni és használni természetesen lehet, átgázolni is, de bízni... Nem. Biztosan nem. Na de koncentráljunk csak Chikara Tetsuya zavarára inkább, az sokkal élvezetesebb, mintsem ehhez hasonló filozófiai kérdésekbe bonyolódni. Mert a visszatért griffendéles hajtó uraság zavartan rágja a saját ajkát, közben szinte az egész könyvtár hallhatja, ahogyan kattognak a fejében az olajozatlan fogaskerekek.
- Áááh, már minden világos! - bólogatsz nagyokat, mint aki érti a fejében homályosan keringő összefüggéseket. - Szóval akkor Te ilyen típusú srác vagy? Aki éli ezeket a szado-mazo dolgokat? BDSM? Ne érts félre, én igazán nem ítélkezem, elvégre mindenkinek megvan a maga kis kattja - nézel rá hihető megértéssel, majd folytatod tovább az utad az asztalod felé. Jegyzeteid szépen rendbe szedve hevernek az asztalon, igazán esztétikusan, mint a kezed írásával ékeskedő pergamenek. Való igaz, hogy ritkán jegyzetelsz, de ha megteszed, akkor igazán ízléses az eredmény. Helyet foglalsz és szorítasz is nagy kegyesen Chikaranak és a kötözős könyvének, elvégre nem vagy semmi jónak sem az elrontója. - Szóval az említetted, hogy saját használatra rabolnál el... - kezdesz bele, először fel sem nézve a könyvből, mely immáron a megfelelő fejezetnél nyitva hever előtted. - Kérlek, avass be, mégis... mire használnál, ha már adott a lehetőség? - nézel fel rá egy igazán bájos mosollyal, némileg megemelt szemöldökkel, mely kíváncsiságod fokát hivatott a tudatára adni.
You're payin'? Is the amount cleanin' you out? Am I satisfactory?
Today, I'm thinkin' about the things that are deadly
The way I'm drinkin' you down
Like I wanna drown, like I wanna end me
House Creep
Figyelmeztetések: 16+ gyilkosság, vér megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.
Akár szép is lehetne. Akár kellemes is lehetne. Akár nyugodt is lehetne. A Roxfort jelenleg ünnepi csendbe burkolózik. A tanulók többsége elhagyta a kastélyt, hogy családjához hazatérve ünnepeljen. Rajtad kívül nem sokan tisztelik meg a kastélyt jelenlétükkel, éppen ezért a folyosó is kong az ürességtől, amin haladsz - a hálókörleted felé. Lépteid kopogása tölti meg a teret, a belső hangok pedig a fejed. Mert ők mindig ott vannak, sosem hagynak el Téged, nem úgy, mint egyesek. Szőke hajzuhatagod aranyló hullámként úszik a levegőben. A sminked, a körmeid, a ruházatod - minden tökéletes, akárcsak a legértékesebb festmény a múzeumban. A kellemes külső alatt azonban csupa borzalmak lapulnak meg. Hol van az a pont, amikor már nem lehet mindent a múltra fogni? Hol van az a pont, ahol Fenrir Greyback véget ér és Vivien M. Smithe elkezdődik? Vivien Morgana Smithe. Miért tartottad meg Morgana nevet? Miért nem hajítottad el azt is, akárcsak a múlt többi morzsáját is? Miért kapaszkodsz ebbe a névbe, miért gyalázod vele megboldogult édesanyád emlékét? Miért. Tartottad. Meg? Talán egy emlék. Egy memento. Egy intés arra, ki voltál, ki vagy és ki leszel. Mert Morgana nem tűnt el sosem. Morgana Te vagy, Morgana Vivien, de Vivien csak egy álca. Egy látszat, semmi más. Vivien a pasztellrózsaszín ábránd, Morgana a vörös és fekete valóság. A valóságra azonban nem mindenki kíváncsi. A valóság elől mindenki menekül, mert a valóság fáj, a valóság kegyetlen, a valóság többnyire minden, csak nem gyönyörű. Az igazság a szenvedés elhozója, az igazságnak mindig ára van - hatalmas ára. Éppen ezért senki sem az igazat akarja tudni, mindenki beéri az édes hazugsággal is - legalábbis a legtöbben.
Végtelenül unalmasak a mindennapok a nyüzsgés nélkül, mert ilyenkor nincs, ami lefoglaljon, nincs, ami elterelje a gondolataid. Ugyanazokat a savanyú arcokat bámulod nap mint nap, ugyanazzal a sápadt bőrű pókujjú szobatársaddal kelsz és fekszel - az ő arca az utolsó és az első amit látsz minden nap, ha nem számoljuk a fejedben lévő képeket. Sinclair. Nem sok vizet zavar, többnyire csendes, többnyire ijesztően néz, a legtöbbeknek borsódzik tőle a hátuk. De nem neked. Már megszoktad, jelenléte kényelmes, már-már otthonos borzongással tölt el. Valami régről ismerős, valami komfortos - az olyanoknak, mint te, mindig a hátuk mögé kell néznie, s Sinclair pont erre emlékeztet. Először talán még zavart, sőt mi több feszélyezett, majd később ahogy hozzászoktál, nem tudtad Őt nem észrevenni az árnyak között.
Amint a jelszó elhagyja az ajkaid, akárcsak egy titok, melyet könnyedén hátára kaphat a szél, a bejárat kinyílik és szemeid elé tárul házad üresen kongó közös helyisége. A lézengőkkel mit sem törődve célirányosan haladsz a hálószobád felé, melyen évfolyamtársaiddal osztozol. Heranoush hiánya kínzóbb, mint a Cruciatus átok maga, először pont emiatt torpansz meg az ajtóban - üresen árválkodó ágya szívszorító látványt nyújt, és hiába ígérte azt, hogy visszatér... mi van ha nem, ugye? - nem is a szobában uralkodó félhomály és az ott lebegő egészen hátborzongató légkör miatt. Kell némi idő, hogy a szemeid hozzászokjanak a hiányos megvilágítottsághoz, de amin sikerül elég hamar megpillantod Őt. A rajza fölé görnyedni, pókujjait a dermedt patkánya köré fűzve, mielőtt minden figyelmét és mindkét kezét újra az alkotásának szenteli. Kíváncsiságod feltámad, akárcsak a hóvihar odakinn - mondjuk ebből Ti a föld alatt, ablak nélküli szobátokban nem sokat érzékeltek. Óvatos léptekkel közelíted meg, akárcsak a leopárd a zsákmányát. A félhomály miatt nem igazán tudod kivenni, kit ábrázol a rajz, ha közelebb mennél, biztosan feltűnne neki, úgyhogy... úgyhogy egy sima és gördülékeny mozdulattal kikapod a kezéből a füzetét, majd egy kecses mozdulattal lehuppansz az ágyadra. Az éjjeliszekrényeden lévő karos gyertyatartón lévő gyertyákat egy halkan elmormolt Incendio-val meggyújtod és megnézed magadnak alaposan a rajzot. Nem kell sok idő, hogy felismerd magad, és az érzés, ami zsigerből feltör a gyomrodból... egy fintor.
- Látom nem sikerült a jó profilomat megragadnod Sinclair. Legközelebb inkább modellt állok neked, ha ilyen perverzióid támadnak... - enyhén oldalra biccented a fejed, ahogy tovább nézed az alkotását. Aranyos, hogy így képzel el. Aranyos, hogy azt hiszi sírva ordítanál egy ilyen helyzetben. Talán egy kicsit az ijesztő, hogy... milyen találó halált képzel el neked. Felpillantasz rá, egyenesen a szemeibe nézel, mintha onnan akarnád kiolvasni a gondolatait, a szándékait, a történetét. - Meglepően találó egyébként a rajz. De kíváncsi vagyok a véleményedre... miért éppen élve temetés? - nézel érdeklődve. Nem tűnsz úgy, mint akit nagyon megrémítene a műve, sőt igazából találónak, izgalmasnak és megérdemeltnek tartod. - Oh, és ha megfogadsz egy baráti jótanácsot... a ruhámat legközelebb ne satírozd ilyen sötétre, több, mint valószínű, hogy rózsaszínben temetnek el - mosolyodsz el hidegen, ahogy ezek a szavak elhagyják az ajkaidat. Újra a rajzra pillantasz és nem tudod visszafojtani a feltörő kuncogást. Igazán nevetséges ebbe belegondolni, de... ennél nem is érdemelsz kíméletesebbet, ugye? Vajon mennyire lát be Sinclair a rózsaszín cukormáz alá?
annoying, isn't it Jenkins? 2005.09.11. vasárnap hajnal
Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, manipuláció, gyilkosságra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.
Egy sötét alak halk neszező léptekkel szeli át a Tiltott Rengeteg fái közé lassacskán leülepedő ködöt. A félhomály a fekete melegítő ruhás személyt szinte teljesen elnyeli, elrejtve ezzel a kíváncsiskodó szemek elől. Ez az alak Te vagy, amint az éjszakai erdő hangjaival tökéletes szimfóniában lépdelsz a célod felé. A Rengetegnek ebben az állott, nyomasztó csendjében érzed igazán biztonságban magad. Az éjszakai lények hangjai nem a frászt hozzák rád, hanem megnyugtatnak, kellemesen ismerős érzéssel bizsergetik nyughatatlan lelked. Az izgalom átjárja minden porcikád - ma este végre újra vadászol. Vagy legalábbis valami ahhoz hasonló. Mélyen magadba szívod a nehéz, párás őszi levegőt, ahogy megérkezel ahhoz a bizonyos ponthoz. Egy túl nagynak éppenséggel nem mondható árva lyuk ékeskedik a mocsár ingoványos talajának egy szilárdabb kis szigetén. Lépteid könnyedek, cipőd talpa egy tollpihe puhaságával érinti a ködtakaró leple alatt elterülő nedves füves talajt.
Figyelted Őt, hogyne figyelted volna. A hangulatában, az aurájában beálló minimális, tudatlanok számára láthatatlan változásokat. Mert láttad rajta, érezted ezeket, s mélységes elégedettséggel töltött el. Az egész történet ismeretlen számodra, de Jenkins valamit nagyon óvatlan módon próbált meg pont itt elrejteni. Azt gondolná az ember, hetedévesen logikusabb döntések meghozatalra képes, de vannak, akiktől nem illendő túl sokat várni, ugye? Korábban sosem volt számodra érdekes, csak legfeljebb egy kellemetlen mellékhatás, most azonban egy kósza véletlennek hála felkeltette az érdeklődésed. Az azóta beálló mikroszkópikus változások azonban csak felpezsdítik a testedben keringő vért, az izgatottság a csontjaidig hatol. Vajon miért nem égette el, miért nem pusztította el a nyomokat? Talán a bűntudat nem engedte, hogy minden nyomot eltűntessen, s maró emlékek megtartása végett ásta el itt? Vagy a lelkiismerete arra vágyik, hogy megtalálják, felfedjék a gyilkosság nyomait, visszakövessék hozzá és ezzel elnyerje jogos büntetését? Vajon Ő tette? Vagy valaki más? Valamelyik családtagja? Van valami hátsó szándéka? Vagy csak szimplán ennyire ostoba? A gondolatok csak úgy cikáznak a fejedben, azóta, hogy a Sors furcsa fintora ide vetett éged azon a végzetes éjjelen. Sorsotok abban a pillanatban összefonódott, hogy a vétkes élvezeteknek engedvén nem csak egyszerűen elfordultál és megtartottad ezeket magadnak, hanem kiástad és elveted a titkát. Innentől kezdve egy édesen veszélyes játszma vette kezdetét, csak az egyik fél számára rejtett az ellenfél kiléte. Egészen mostanáig. Látni akarod, mi lapul a vastag bőrréteg alatt. Addig akarod fejtegetni a mocskos-véres rétegeket, ameddig el nem jutsz a csontokig, ameddig meg nem látod Jenkins igazi valóját. Mert ez nem az, ugye? Neeem. Hasonló felismeri a hasonlót. Ő is épp úgy hazugságok alá rejti ocsmány valóját, ahogyan Te is teszed. Az Ő bohókás, gondtalan, könnyed, vidám személyisége csak egy álca. Szép darab, meg kell hagyni, s talán épp ez az oka annak, hogy akkor nem elsétáltál.
Szeretnél élni egy kicsit végre.
Szeretnéd újra megtapasztalni a pezsgést, a vérszomjat, a húsodba markoló rettenetes küzdelmet, szeretnél izgalmat, szeretnél egy... méltó ellenfelet találni. Valakit, akivel készülhetsz majd az igazi harcra. A végső csatra, mely majd lezárja a háborút - egyszer s mindenkorra. Még egy akadály meredezik előtted, melyet meg kell ugranod, túl kell élned. Talán Jenkins méltó gyakorlás lesz. Talán túl sokat vársz el tőle. Majd kiderül... A lyuk felett megállva visszatér az orrodba az öblítőnek émelyítő illata, valamint a késen használt fertőtlenítőszer orrfacsaró bűze. Légzésed szívveréseddel együtt szaporább lesz, önkéntelenül is vigyorogni kezdesz - de ez nem az örömködős vigyor, vagy legalábbis nem az ártatlan őszinte örömé. Nem, ez azé a mocskos örömé, mely más kárán virágzik csak igazán, az a visszataszító, elrettentő vigyor, melyet csak az igazán elborult elméjűek tudnak produkálni. Ez a vigyor vérszomjas. Ez a vigyor kínra vágyik. Körmeiddel erősen karcolod végig a nyakad, csitító jelleggel. Nem veszítheted el a fejed, nem az élvezetek elején. Nem túl korán. Még nincs itt az ideje. Így tehát a ködben elrejtőzve leülsz az egyik fa tövébe, ahonnan látni fogod a sűrű köd kavargását, ahonnan az érkező téged viszont nem lát. Ahonnan megfelelően halkan érhetsz a közelébe, ahonnan lesből támadhatsz. Ahonnan tiéd az előny. Úgy foglalsz helyet, hogy az érkező jobb oldalán legyél - ha pálcát ránt, egyből kiverhesd a kezéből. Elfoglalod a vadászhelyedet, majd pálcáddal a kezedben türelmesen vársz. Vársz, hogy a préda belesétáljon a csapdába.
A légkör megváltozik, a köd lágyan gomolyogni kezd. Érzékeid már hozzászoktak a nyomasztó, fullasztó éjszakához, a csendben szinte sikítanak a léptek puha zajai. Visszatartod a levegőt és élénken figyelsz. Nem látod az arcát, csak az óvatosan lépdelő sötét alakot. Valami hosszú, vékony rajzolódik ki a kezében, melyet görcsösen szorongat. Szíved őrült tempóban zakatol, remegni kezdesz az izgatottságtól. A korábbi vigyor visszaköltözik az arcodra, sőt! Ajkaidat végignyalod, ahogy szaglóhámsejtjeid és ízlelőbimbóid is becsapja saját tébolyod - mert mér érzed a vért, ahogy eltelíti az érzékszerveid. Hát itt van! Hát eljött! Lelked szinte ujjong, ahogy lépteidet az övéihez igazítod - kizárólag csak akkor indulsz meg, mikor kikerülsz a perifériájából. Lépteid akár a vadászó nagymacskáké: lassú, számító, nesztelen. Légvételeid remegőek, de szintén halkak. Pupilláid extrém tágak, ahogy rá fókuszálsz. Vársz, ameddig megáll, vársz, ameddig elég közel jutsz hozzá ahhoz, hogy a lefegyverző bűbájod tökéletesen működjön. Ha már nincs a birtokában a pálcája, az előny a tied lesz. Közelharcban és párbajozásban is jártas vagy, a terepismeret feltehetőleg azonos, úgyhogy... visszaélsz a meglepetés erejével. Ez sosem a tisztességről szólt.
- Capitulatus! - pálcádat a jobb kezében tartott hosszúkás-vékony tárgy felé irányítod, mire a pálca kirepül a kezéből. Nem a tiedbe, de cserébe kettőtök közé valahova a ködpaplan alá a mocsárban. Alakodat a félhomály jótékonyan öleli, ahogy az övét is. Nem látod az arcát, csak a körvonalait, de a bőrödet perzseli vadító pillantása, vibrál belőle a küzdeni akarás.
- Légy üdvözölve ezen a kései órán Jenkins. Remélem ideutad kellemetlenségektől mentes volt. - Pálcádat felé tartod, egyelőre nem szórsz rá újabb varázslatot, de egy hirtelen mozdulat, és repül... valami. Átok, bűbáj... vagy valami más? Még nem tudod. - Mindketten válaszokat várunk, de... talán fiatalabbaké az elsőbbség, nemde? - hangodból hallatszódik az az elégedetten fölényes mosoly, mely ajkaidon csücsül. Gerinced mentén jóleső bizsergés fut végig, libabőrös is leszel, de nem a hideg miatt. - Szóval akkor erre válaszolj kérlek: mit éreztél, mikor olvastad a levelem?
Mr. Hamox Mérges Banya Fogadó, 105-ös szoba 2006.01.03. kedd
Figyelmeztetések: general shaming, manipuláció, mentális zavar, káromkodás
- Ha megkérhetem rá, a jövőben mellőzze, hogy a lányuknak szólít. A mi kapcsolatunkat inkább úgy írnám le, hogy kölcsönösen kellemetlen, de néhol hasznos szimbiózisban élünk - szemeidben fura fény villan. Talán düh, talán gyűlölet, de mindenképp valamiféle negatív érzelem. - Ő biztosan nem teljesítette volna a kérésem, ha rajta múlt volna, akkor nem is képezném a kis tökéletes családjuk részét. Az előítéletek működnek benne rendesen. - Nagy a csábítás, hogy a tökéletes szót kézjelezett idézőjelek közé foglald, de inkább csak hanglejtéseddel nyomatékosítod a család szót. A titok, melyről véletlen szereztél tudomást egyszerre egyfajta fegyver és ígéret a kezeidben. Nem fogod tönkre tenni az életüket, azért azt még Te is képes vagy látni, hogy Evelyn és a gyerekek nem ezt érdemlik, de mégis... jó, hogy van egy eszköz, mellyel sakkban tarthatod Őt, ha esetleg... problémák történnének. Felvont szemöldökkel és egy gyanús félmosollyal méregeted a lelazuló férfit. "Lennének még szándékaim Önnel, de... azokra majd visszatérünk később..." gondolod magadban, ahogy újra feltámad benned a kényszer a fájdalom okozására. Vajon gondol most is rád? Biztosan nem. Akkor legalább egy átkozott levelet kipréselt volna magából. Utálod! Gyűlölöd, hogy most is beférkőzik a gondolataidba, akármennyire is küzdesz ellene. Legalább annyira fertőző, mint Fenrir Greyback, csak... mégis valahol jobb és rosszabb, mint Ő egyszerre.
- Nos... - vissza a tárgyra Vivien. Koncentrálj! Nem éri meg olyasvalaki miatt elszalasztani egy ilyen páratlan alkalmat, aki vissza se nézve maga mögött hagyott. Ideje neked is magad mögött hagynod Őt... - Én abban reménykedem, hogy ez nem egy egyszeri alkalom lesz, hanem egy hosszútávú együttműködés kezdete - enyhén félre biccentett fejjel igazán bájosan mosolyogsz a férfire. A bocsánatkérésére csak legyintesz egyet. Nem ez volt az első, nem is ez lesz az utolsó alkalom, hogy valaki elbagatellizálja a történteket, nem is róvod fel ezt a számlájára.
- Tudja Mr. Hamox, őszintén fogalmam sincs. Négy éves voltam, amikor ez történt, annyi maradt meg, már arra sem emlékszem milyen forrásból, hogy technikailag Én része voltam Fenrir Greyback fizetségének az elvégzett munkáért. Az már már tészta, hogy egy dolga volt, de azt is kurvára elbaszta. Már bocsánat a nyelvezetért - gyorsan realizálod az elkövetett hibát, de visszavonni már nem tudod. Csak akkor káromkodsz, ha hagyod, hogy magukkal rántsanak az indulatok. Ezt a reakciót nem sokan képesek kiváltani belőled, de Fenrir Greyback mindig vezető szerepet fog betölteni ezen a listán. Majdnem halkan felnevetsz a szavain, inkább csak a kávédért nyúlsz és belekortyolsz.
- Igazán kedves ez Öntől, de nem a sajnálatára van szükségem. Attól nem leszek erősebb, nem leszek előrébb az életben. Tud Ön tenni értem ennél sokkalta hasznosabb dolgokat is... - mosolyod engedi sejtetni, hogy itt nem csak a legilimencia és okklumencia oktatásra gondolsz, de egyelőre meghagyod a képzelet számára a továbbiakat. Aztán engedelmesen, jó kislány módjára csendben hallgatod tovább a férfit. A felmerülő gúnyos kommentárjaidat elteszed későbbre és komoly arckifejezéssel bólintasz neki, hogy készen állsz. A kávéscsésze halk, de határozott koppanása a simára gyalult fenyőasztal lapján egyértelmű jelzése annak, hogy kezdhetitek. Ráfókuszálsz az előtted álló feladatra. Úgy gondolod, hogy simán menni fog ez, hiszen már jártas vagy abban, hogy a gondolataid folyamát meghatározott mederbe tereld. Nem lehet olyan nehéz, nem? A lábad egy kecses mozdulatával kirántod a hozzád közelebb eső széket az asztal alól és helyet foglalsz rajta. Egyik lábadat átveted a másikon, kezeid pedig összekulcsolod a térdeden, így pillantasz fel a férfire, hallgatva az utasításait, javaslatait.
- Rendben - bólintasz egyet, majd egy hosszú mély lélegzet vétele közben lehunyod szemeid és erősen koncentrálni kezdesz. Minden gondolatot, minden hangot, minden felvillanó képet belegyömöszölsz ebbe a képzeletbeli bőröndbe, majd amint úgy véled sikeresek kiürítetted az elméd, lezárod ezt a bőröndöt és lerúgod az előtted tátongó szakadékba.
- Köszönöm, de úgy gondolom, hogy megvagyok. Készen állok! - közlöd vele szenvtelen hangon, ahogy kinyitod szemeid, s kékjeit az ő barna íriszeibe fúrod. Magabiztos és határozott vagy, úgy gondolod ezt az akadályt simán képes vagy megugrani, de... Amint Mr. Hamox azzal az elhatározással hatol az elmédbe, hogy feltárja legmélyebb, gondosan rejtett titkait, a bőrönd szétpattan, a múlt láncai pedig nagy erővel rántanak magukkal a szakadékba. Hirtelen egyszerre szakad rátok minden : a tábor rémképei, az árvaház, apád gyűlölettől és rettegéstől eltorzult arca a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban, a Roxfortos élmények - jók és rosszak egyaránt - az álmatlan éjszakák, a saját magaddal való negatív viszonyod, a vérszerződés képkockái, egy kopasz macska szeretetteljes csufi képe, egy piros taláros alak kviddicsmeccsen - minden, amit nem akarnál másnak elárulni. Olyan vehemenciával tarolnak le az emlékek, a hangok és az érzelmek, hogy ijedt tekintettel zihálni kezdesz és lever a jeges veríték. Arcod ha lehetséges jobban lesápad és szédülsz, émelyegsz. A mellkasodhoz kapod a kezed, érzed, ahogy a pánikroham átveszi a tested felett az irányítást és megvonja tőled az életet jelentő levegőt. Pedig az elején milyen nagyképűen magabiztos voltál, ugye? Ennyire erőtlen vagy vele szemben, ilyen könnyedén sikerül áttörni az elhatározásod Vivien.
Milyen szerencse, hogy hármatokból legalább neked van annyi eszed, hogy úgy ítéled, nem lenne a legbölcsebb döntés az egész könyvtár nyugalmát megzavarni kedves Parkinson Melburry ordításával, mely bizonyosan és esélyesen vetekedhetne egy fába szorult féregével - most egészen biztosan, mivel egy árva hang nem hagyja el a torkát sikeres varázslatod okán. Chikara Tetsuya legalább abban javítja a statisztikát, hogyha még észnek híján is van, cserébe amikor az esztétikumot osztogatták kétszer is beállt abba a bizonyos sorba, bónuszként pedig az illata sem förtelmes, legalábbis Marcus Mingustól szöges ellentétben nem lengi körül egy hatalmas bűzfelhő - na meg persze nem fétished az első randi előtt szagolgatni másokat ugye. A hálás biccentést egy sejtelmes félmosollyal és egy apró biccentéssel viszonzod, de még a világért sem szakítanád meg a hősieskedését. Azért a nem éppen kedves és nem éppen diszkrét stalkeredre villantott pillantásoddal egyértelművé teszed számára, hogy egészségesebb lenne hallgatnia erről az esetről. A kis barátja okán már nyilván tudnia kellene, hogy veled nem érdemes versenybe szállni, mert úgyis Te kerülsz ki győztesen. Annyi bizonyos, hogy neked eszed ágában sincs később felkeresni, eleget szenvedtek az érzékszerveid miatta, de ha mégis panaszkodni kíván a szökevény sárkányvacsora többet erővel mint ésszel logikát követő tettei nyomán, akkor kénytelen leszel neki negatívan meghálálni a kis bonyodalmakat. De talán a két agysejtje sem ennyire fogyatékos, hogy ezt meglépje, ezt azonban majd az idő cáfolja meg, vagy támasztja majd alá.
Így jobban megnézve meglehetősen egyértelmű, hogy nem a könyvtár az Ő természetes közege, ebben pedig hasonlítotok, mert a tied sem. Csak akkor jössz ide, ha valamit el akarsz érni, és nem, nem iskolai munka terén. Mégis, Te jobban képes vagy beolvadni a közegbe, még ha pár stréber érzékeli is az anomáliát és utánad fordul, amint elhaladsz mellettük. Azonban ismét kénytelen vagy elismerni, pláne most, hogy egy kósza pillantásnál többet megengedsz magadnak, hogy esztétikailag valóban nincs kivetnivaló a japán származású hatodévesben. Bár gondolkodásra képes agysejteknek első rápillantásra híján van, de ez legyen a legnagyobb probléma az egyenletben, minden másra pedig ott a MasterCard. Nem mintha a családi vagyon ígérete miatt vetnéd ki rá a hálódat - talán hosszú idő óta Ő az első, aki kapcsán nem tudod egyértelműen megmagyarázni, hogy mi vonz benne. A kidolgozott felsőteste? A sportos testalkat és a dagadó izmok? Az egyedi arca? A hosszú, fényesen csillogó haja? Esetleg az izgalmakat ígérő orrpiercingje? Kivételesen nem akarsz addig várni, míg minden ok-okozati összefüggés világossá nem válik számodra. A kezdődő macska-egér játszma túlságosan érdekfeszítő ahhoz, hogy hagyd kicsusszanni a kezeid közül, na meg... vajon Chikara Tetsuya már hagyna elslisszolni téged? Hiszen elég egyértelmű mi... vagyis inkább ki miatt van most itt.
Szerencsére a harmadik kerék végre másokat boldogít, Te pedig le sem veszed róla a pillantásod, ahogyan nekitámaszkodik a polcnak. Mosolyod kicsit szélesbedik a bemutatkozására, majd látod, hogy zavarában akadnak a fejében forgó fogaskerekek. Szinte mintha a homlokára lenne írva, mennyire nem tudja mitévő legyen, míg nem sikerül neki esetlenül meghajolnia. Egyik kezed a szád elé kapod, hogy még csírájában elfojtsd a feltörő kuncogásod.
- Vivien. Vivien Smithe a becses nevem. Igazán örvendek a találkozásnak Chikara Tetsuya, és a szíves közbenjárásodnak, amivel megszabadítottál egy igazán kellemetlen tényezőtől - vele ellentétben Te nem jössz zavarba, hanem igazán őszintének ható örömmel mosolyogsz vissza rá, ahogyan a meghajlási gesztusát egy apró biccentéssel viszonzod. Az mindenképpen pozitív, hogy értékeli a humorod, ezt majd mindenképpen felírod a róla szóló kis pro-kontra listádra.
- Jajj, kérlek...! - a dramaturgia kedvéért legyezgetni kezded magad, mint aki majd elalél elképesztően csodálatos személyiségéről. Csak a nagy ego-boostolásban le ne szakadjon a könyvtár mennyezete. - Még a végén azt fogom hinni, hogy nem is vagy valódi, csak a képzeletem szüleménye. Erős, okos, jóképű, sportos, aki azonnal ott terem, mint egy hős lovag, hogy megmentse a bajba jutott hölgyet, és még ilyen kiváló megérzései is vannak? Mi lesz a következő, kiderül rólad, hogy még feminista is vagy? - a játékos él kihallatszik a hangodból, s szemeid huncut fénnyel csillannak rá. Szándékosan nem hagysz neki túl sok időt ahhoz, hogy gondolatai elszabadulhassanak, már lépsz is közel hozzá, egyenesen bele az aurájába, miközben pillantásod nem ereszti az övét. Így belegondolva milyen ironikus lehet ez a jelenet: a nagy kétajtós szekrény japán származású, sötétebb bőrű, fekete hajú, barna szemű, forrófejű, többet erővel mint ésszel mentalitású izomagyú, piercinges férfi sportoló szemben a törékeny testalkatú, hosszú szőke hajú, kék szemű, porcelán bőrű, kívülről ártatlannak és higgadtnak tűnő, visszafogott eleganciával rendelkező hölgyeménnyel szemben. Mintha csak Tuffin egy klisés romantasy könyvének lapjai elevenednének meg éppen a könyvtár rejtett berkein belül. Micsoda jelenet!
Igazán mókás, ahogy közelebb hajol hozzád, ahogyan félreértelmezve beleéli magát az egészbe addig, ameddig ki nem javítod. Az arcról süt az értetlenség, némi szégyenkezés is, mely tömény elégedettséggel tölt el. Lenne mit válaszolnod neki most, de... a csali csak úgy megfelelő, ha időben elhúzod az orra elől, nem hagyod, hogy azonnal ráharapjon. Nem fosztanád meg a vadászat és a becserkészés mámorító élményét. Szóval amint lekapod a szükséges könyvet a polcról, egy utolsó kacérkodó pillantással már hátat is fordítasz neki. Hiszen... Már hallod is, ahogy nagy robajjak követni kezd, szerencsétlenkedését ideges pisszegések kísérik, Te pedig elégedetten mosolyogsz magadnak.
- Hmmm, hát nem is tudom. Attól függ, mik a céljaid. Lehet, hogy el kell keserítselek, de első csókra általában csak az első randevú után kerülhet sor, ez meg nem minősül randevúnak, hiába mentettél meg olyan lovagiasan. - Hónod alá csapod a kezedben lévő könyvet, hogy elé lépj és megigazítsd a korábbi akció során felgyűrődött talárját a nyakánál. A kósza zavaró hajtincseit egy gördülékeny mozdulattal a válla mögé sepred, majd hátrébb lépve tekinteted a kezében árválkodó könyvre csúszik, mire elengedsz egy konszolidált és halk kuncogást. - Kivéve, ha a megtévesztés mestere vagy és valójában csak elrabolni óhajtasz, hogy aztán később értékesíthess a fekete piacon. Megvallva az őszintét, nem vagyok odáig az ilyesfajta irodalomért, de annyira jól csinálod, hogy a szívem is izgatottabban ver! - az említett belső szerved lokalizációja felé simítod az egyik kezed. Elképzelhető lenne, hogy van némi igazság az elhangzott mondatodban? Elképzelhető lenne, hogy más élethelyzetben kíváncsi lennél, mit tenne veled ez az esztétikailag kifogásolhatatlan fiatalember, ha Ő lenne a csúnya-rossz elrabló, Te pedig az ártatlan, mit sem sejtő fiatal lány? Ez tényleg Tuffin irodalmi regényeibe való történet lenne, de a fantáziád némileg elszabadulva kíváncsi lenne erre is, ami ritka. Igen ritka. Valamint fontos megjegyezned, hogy még ilyen közelségben sem találsz kivetnivalót az illatában sem, sőt, egészen kellemesen vonzónak tartod így az összkép alapján.
hat do you want from me? Why don't you run from me??
What are you wondering? What do you know?
Why aren't you scared of me? Why do you care for me?
When we all fall asleep, where do we go?
To my other half
Figyelmeztetések: 18+ trágárság, self-harm, öngyilkosság gondolata, gyilkosság, mentális zavar, gyűlölködés megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.
Gondoltad volna valaha, hogy ennyire szívfacsaró érzés lesz Őt sírni látni? Gondoltad volna valaha, hogy valakit beengedni és szenvedni látni fájdalmasabb lesz, mint bármelyik Crucio? Gondoltad volna valaha, hogy a legnagyobbnak vélt gyengeséged egyszerre lesz a legnagyobb erőd is? Az arcod változatlanul réveteg és rideg, de minden mozdulatod végtelen gyengédséget és szeretetet áraszt - ahogy a hüvelykujjaddal folyamatosan cirógatod a kézfejét, ahogyan az ügyesen megszerzett selyemkendővel igyekszel óvatosan felitatni az arcáról a könnyeket. Azokat a könnyeket, melyeket meg sem érdemelsz. Mert Vivien Morgana Smithe nem érdemli egy ilyen áldott lélek sajnálatát.
Már az első találkozáskor tudtad, hogy Ő más. Hera nem a képessége miatt látott át rajtad, hanem mert ismerte a fajtádat, még ha csak a Zsebkosz közi lakásuk ablakából is. Heranoush Fletcher okos, ravasz, merész, határozott, ambiciózus - olyan valaki, aki majd sokra viszi az életben. Az Ő tekintete mindig előre néz, míg a tied vissza a múltba, hiszen ott keresed a visszaigazolást még mindig. A köztetek formálódott kötelék még mindig hihetetlen számodra. Egyszerre nyűgöz le és tölt el rettegéssel - mi van, ha a múlt próbáját nem állja? Mi van ha...
Olyan lettél, mint ők… mint Ő. Egy… szörnyeteg…
Natalie utolsó szavai visszhangot keltenek a fejedben. Ajkaid préseled össze ahelyett, hogy Hera kezét szorítanád meg. Egyenesen a szemeidbe néz, nem pillant félre, nem szakítja meg a szemkontaktust - egyedül Ő képes egyenesen a szemedbe nézni, lelátni egészen a lelked legmélyéig. Anélkül, hogy bármit mondtál volna neki, anélkül, hogy ténylegesen beengedted volna a kapun. Biztos vagy benne, hogy látja az árnyakat, kiváltképp azóta, mióta... megmentett Önmagadtól. Mikor nem hagyott magadra, pedig megtehette volna - azok után jogosan, amit tettél vele. De nem tette és aztán nem árult el, sőt inkább egyetlen árva szó nélkül neked adta mindenét. Te mit tettél cserébe? Elvettél mindent, de sosem adtál vissza semmit. Eddig a napig. Most kamatostól készülsz törleszteni - méghozzá az igazsággal. Az igazságoddal.
Hallod a szavait, melyek alapból megnyugtatnának, ha éppen nem akarnád kíméletlenül felnyitni a szemeit - azt akarod, hogy lássa a nyers, véres, mocskos valódat, szeretnéd magad csontig lebontani előtte, akarod, hogy lásson mindent, minden rohadást, minden férget, minden egyes megbecstelenített porcikádat, mindent belőled, és ne azt a hazugságot, melyet a külvilág szemei elé társz.
- Figyelj rám kérlek Hera... - veszel egy mély lélegzetet, mielőtt folytatnád egy sokkal halkabb, sokkal hűvösebb, sokkal tárgyilagosabb hangnemben. - Volt döntésem. Hiába kényszerítettek valamire, dönthettem volna úgy, hogy ellenállok, hogy nemet mondok, hogy... inkább a tisztább, egyenesebb halált választom. Az Én döntésem azonban az volt, hogy befogadom a sötétséget és inkább magamévá teszem. Hogy félredobom az addigi Énem, hogy valami mássá váljak, valami mássá, ami megfelel Fenrir Greyback elvárásainak. Lenni akartam valaki, akire büszke lehet. És ezért... nem érdemlek sem sajnálatot, sem megbocsátást, mert amiket ott tettem... mind megbocsáthatatlan bűn. Ezeket hordozom magammal máig-napig és fogom is halálom napjáig, még azon túl is. Ez az én terhem, ez az én büntetésem - nem akarod, hogy téves képzetekbe ringassa magát, nem akarod, hogy szépítsen a tetteiden, nem akarod, hogy jobbnak lásson, mint ami vagy. Téged kell, hogy lásson, nem valami rózsaszínbe csomagolt édes hazugságot, téged lásson, a visszataszító valódat és az igazság ismeretében döntsön. Valahol mélyen talán arra a paradoxon módon megnyugtató érzésre vágyik a lelked, hogy Ő is elborzadva rávágja, hogy egy szörnyeteg vagy... az elfogadása és a szeretete sokkal-sokkal ijesztőbb, mint a megtagadás, az elutasítás.
"Greyback... Él még?"
Szájából az Ő neve hallatán reflexesen gúnyosan felhorkansz. Hogy él-e még? Mert volna meghalni. Mert volna nem a Te kezeid által megdögleni. Az élete hozzád tartozik, a vére csak a Te testeden hagyhat ékes, árulkodó nyomokat. Ez a Te privilégiumod, igényt tartasz rá, ha kell, megteszel érte bármit, szörnyű, borzasztó dolgokat, hogy megszerezd azt, ami téged illet. Fenrir Greyback csak általad pusztulhat el, látni akarod, ahogy kihuny a fény a szemeiben, hallani akarod utolsó hallhörgéseit, figyelni reményvesztett vergődését. Akárcsak az utolsókat rúgó partra vetett hal.
Tekinteted elsötétül, ahogy hallgatod. Valahol, mélyen, nagyon-nagyon mélyen jól esik, hogy a Pokol legmélyebb bugyraiba is veled tartana, a leghatalmasabb förmedvényes, undorító ingoványon át, de... de közben harag önt el. Ez csak és kizárólag a tiéd, a Te jogod, a tiéd! Az élete és halála hozzád tartozik, csak akkor vehetsz elégtételt rajta. Ez egyedül a tied, és nem vagy hajlandó osztozni rajta. Senkivel sem... Még vele sem.
- Nem... - puhán, de határozottan kezded, ahogy lecsúszol mellé az ágyról a kemény padlóra. Kékjeid dermesztő hideg fénnyel villannak rá, melyben ott táncol a harag és önzőség pusztító lángja. - Soha de soha nem engednélek a közelébe. Nem hagyom, hogy bemocskoljon téged is. Nem akarom, hogy tudjon rólad, nem akarom, hogy szemet vessen Rád, akár csak egyetlen kósza gondolata is legyen rólad. Továbbá... azt sem akarom, hogy elvedd tőlem, ami nekem jár, ami az enyém, amit csak és kizárólag magamnak akarok. Akarom, szükségem van a befejezésemre, mindegy ehhez milyen mélyre kell süllyednem, mennyit kell még nyelnem, térdelnem, csúsznom, másznom a porban, sárban, vérben, vagy éppen ürülékben. Mindegy, hogy mennyi halál szárad még a lelkem maradványain, ha ez azt jelenti, hogy az Övé is hozzám tartozik. Ezt Te sosem fogod tudni megérteni Hera, és ez így van jól. Engem a múlt láncai tartanak fogva, csak a sötétséggel vagyok képes farkasszemet nézni, Te viszont... Te előre tekintesz, rendületlenül menetelsz előre a fényes jövő felé. Én... - tekinteted ismét meglágyul, jobban és őszintébben, mint eddig valaha. Amit eddig érezhetett, mélyen legbelül tudni vélhetett, most mind kiül az arcodra. Ha akarnád sem tudnád elrejteni a remény apró szikráját. - Én csak annyit kérek, hogy most hallgass végig, ne sajnálj, ne keress kifogásokat számomra. Fogadj el úgy, ahogy vagyok, ami vagyok, vagy taszíts el magadtól most és mindörökre. Nem kérem, hogy várj rám, de... csak reménykedni tudok abban, hogy ha egyszer sikerül leráznom magamról a múlt láncait és végre tudok előre tekinteni én is, akkor is lesz majd hely számomra...melletted - egy kósza tincset a legpuhább óvatossággal és legnagyobb gondossággal a füle mögé utasítasz, majd jeges tapintatú tenyered az arcára simítod.
A férfiak annyira meglepően könnyen vezethetőek az orruknál fogva, ez alól nem kivétel Park Montenegro sem. Vagy Mark Montgomery? Tudja a Halál, de talán még az sem. Túl kiszámíthatóak, túl egyszerűek, túl primitívek, túl... unalmasak. A hirtelen mozdulat miatt erősebben csapja meg a szaglóhámsejtjeidet ez az orrfacsaró bűz. Védekezve összehúzod magad, mintha megijednél attól, ami következni fog, mintha nem láttad volna a háttérben azonnal mozduló árnyat. Még a hihetőség szempontjából a szemeid is behunyod, mintha csak várnád a becsapódást, ami azonban sosem következik be, mert a hős megmentő lerángatja rólad ezt a gyenge képességűt. Megjátszott ámulattal figyeled, ahogyan a sárkány torkából visszatért Chikara Tetsuya lerendezi Baird "barátjának" szagos bátyját. Azért kénytelen-kelletlen be kell ismerned, hogy igazán bejön Chikara Tetsuya kinézete mellett a szövege is. Sőt, még ez a fenyegető, kemény hangszíne is kellemes bizsergést küld végig a gerinceden. Clark Montoya feltehetőleg maximum két agysejttel rendelkezik - már ha egyáltalán van neki - és ez a két agysejt folyton küzd egymással, és nem a gondolkozással vannak elfoglalva. Ez a legészszerűbb magyarázat arra, hogy miért nem fogja be azt az amúgy meglehetősen büdös lepcses száját, amikor már ilyen fájdalmasan kiszolgáltatott helyzetben van. Már előre látod, hogy ennek hatalmas üvöltés lesz a vége, ezért a kezedbe is veszed a pálcád, hogy amikor a cseppet erőszakos, de az első blikkre igazán szimpatikusnak tűnő Chikara Tetsuya "egészen véletlenül" úgy csavarja a szerencsétlen félnótás karját, hogy az egy nagy reccsenéssel eltörjön, egy gyors Silencio-val elnémítod az ártatlannak nem nevezhető áldozatot, hogy ne verje fel az egész könyvtárat. Nincs szükség a nagyközönségre ehhez a műsorhoz. Így hát a nagyra tátott száján keresztül egy hang nem jön ki, csak a bűz árad belőle, mire befogod az orrod fintorogva és feltűnően legyezgeted magad előtt a levegőt. Fájdalomtól elködösült tekintetével ezt még láthatja Ozark Montclair, mielőtt végleg visszavonulót fújna az igazán jól fésült kétajtós szekrényeket megszégyenítő termettel rendelkező japán úriember testméretei láttán. Azért ahogy megfutamodik a zaklatód, úgy leveszed róla a némító bűbájt, hogy tudjon sírni a kis pótkerekeinek, bár ezen lépés végett a nemlétező aurája vagy 100 szintet esik, ha nem többet. Míg Chikara Tetsuya a konkurencia elriasztásával foglalatoskodik, akárcsak egy hiperagresszív hím pávián, addig gondosan megigazítod a szoknyád és a talárod, valamint a hajadban lévő mardekár-zöld pántot.
- Nos, nem gondoltam volna, hogy a szőke herceg helyett egy japán szamuráj fog a megmentésemre sietni, de igazán köszönöm a szíves asszisztenciát kedves...? - nézel rá ártatlan, de hálás mosollyal Chikara Tetsuyara, mintha nem tudnád tökéletesen jól a nevét. Az áldozataid nevét mindig megjegyzed, sok más érdemi információval egyetemben. Egy kedves, ártatlan, védtelen szőke lány benyomását kelted, mintha momentumokkal ezelőtt nem azon gondolkodtál volna, hányféleképpen ártalmatlaníthattad volna a zaklatódat, nos... nem éppen családbarát módokon. De aki nem lát bele a bomlott elmédbe, az azt hiheti, hogy most igazán hálás vagy az előtted álló fiatalembernek a segítségért, de igazából azért vagy neki jelenleg mérhetetlenül hálás, amiért olyan kiszámítható naivsággal belesétált a csapdádba. A hálód már kivetetted köré, s Chikara Tetsuya még nem is sejti, hogy innen nincs menekvés. Bár azt nem tudhatod, hogy lehetséges, hogy nem is szeretne.
- Hűűű. Nem csak jóképű, jól fésült, de még okos is! Ezt miből számoltad ki? Tán csak nem matematikusnak készülsz? - villantasz neki egy pimasz félmosolyt, ahogy közelebb sétálsz hozzá. Egyre közelebb... talán már túl közel, miközben csábítóan átható pillantásoddal egy percig sem engeded a tekintetét. Négy hosszú lélegzetvételnyi időt hagysz neki, hogy zavarba ejtő közelséged, elbűvölő pislogásod és édesen virágillatú parfümöd verhetetlen kombinációja elérje a hatását, majd ismét szólásra nyitod a szád - hangod ezúttal halk, hisz könyvtárban vagytok és elég közel álltok egymáshoz, hogy hallja a suttogásod. - Ha esetleg megtennéd, hogy egy kicsit arrébb állsz... szükségem lenne egy könyvre a hátad mögül - hanghordozásod némi szemtelenséget és játékosságot sugall, ahogy megvárod, hogy kicsit arrébb mozduljon. Ha nem sikerül túl messzire lépnie, téged az sem zavar, Te sem lépsz távolabb, hanem így nyúlsz a könyvért, hogy utána egy utolsó sokat ígérő pillantás után mégis egy szó nélkül otthagyd, hogy visszasétálhass a kis asztalodhoz.
f I told you what I was, would you turn your back on me?
And if I seemed dangerous, would you be scared?
I get the feeling just because everything I touch isn't dark enough
That this problem lies in me
Chikara Tetsuya
Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, szexualitás, nemi erőszak, gyűlölködés, self-harm, gyilkosság, vér megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.
Biztosan bárki végtelenül szánalmasnak és ostobának gondolna téged, amiért késő éjszaka itt ücsörögsz a vértől vöröslő friss hóban, közben pedig abban reménykedsz, hogy valamilyen felfoghatatlan okból kifolyólag mégis keres téged az, akit csak úgy faképnél hagytál a szerelmi vallomása után. De miért tenne ilyet? Egyáltalán ki tenne ilyet?! Egyáltalán miért nem hagytad ott már az első vallomásnál? Miért akartad, hogy megcsókoljon, miért hagytad, hogy megcsókoljon, miért vágytál arra, hogy megismételje szavait? Miért, ha tudod, hogy a tanév végével ennek is vége lesz? Miért...?
hova hányjak?
Miért kellett elmondania? Miért kell még ezzel is terhelnie? Mi a faszért?! Nincs kibaszottul elég bajod, a büdös picsába? Most ezt a terhet is rád helyezte, most Te vagy az egyetlen dolog, ami közétek áll, Te és a bizalmatlanságod, Te és a rettegésed, Te és... a traumáid.
Eggyel több vagy kevesebb strigula, már nem oszt, nem szoroz, nem igaz?
Végülis... Hazudnál magadnak, ha nem vágna mellen az, amit és ahogy mond. "Ja..." egy szó, de annyi gúny és hitetlenség szorul belé. Amit utána mond nem is vagy képes felfogni, csak összeráncolt homlokkal és értetlen tekintettel meredsz rá, bár már... A valóság és a képzelet határa összemosódik. Talán Chikara Tetsuya itt sincs, talán csak ennyire vágysz rá, hogy itt legyen, hogy megtaláljon, hogy lásson téged? Következő késszúrás a "Dehogy vártál" megszólalása. Mert most tényleg... tényleg vártad volna, még ha azt nem tudod, hogy mi lett volna a reakciód az egészre. Lehet, hogy egészen egyszerűen csak teljesen inkompatibilisek vagytok egymással? - Ja, persze... - most rajtad a sor, hogy cinikusan visszavágj, amikor azt boncolgatja, hogy milyen ideges volt miattad. Még egy szemforgatást is megengedsz magadnak. Ez már sokkal valóságosabbnak tűnik, mint az a báli idill, ahol szerelmet vallott. - Hát ez attól függ. Ha fájdalmat akarok okozni az más, de tudom, hova és hogyan kell szúrni, hogy... a lehető legfájdalommentesebb legyen és leggyorsabb halálhoz vezessen. - Azt már nem mondod, hogy ehhez azért pár embernek ki kellett szenvedjen? Ez már... túl morbid? Végül azonban pillantását látva mégis megadóan biccentesz és utána csendben hallgatod végig. Nem érted, miért viseli ennyire a szívén a Sorsod... már ha ez nem egy csapda ugyebár. Mégiscsak Jenkins legjobb barátja, mi van, ha...? Mi van ha így akar/akarnak visszavágni neked mindenért? Őszintén szólva igazán meg is érdemelnéd. - Majd... igyekszem - préseled ki a hidegtől lilásodó ajkaid közt. A másoktól való segélykérés sosem szerepelt a terveid között, hiszen nem bízhatsz senkiben. Senkiben. Nem pazarolsz arra több energiát, hogy magad ismételd - elmondtad, neked ez a megküzdési stratégiád, ez segít átlendülni az akadályokon, ha valami túl sok, nem az, hogy némán sétálgatsz mellette céltalanul. De legközelebb majd... figyelmesebb és ügyesebb leszel, ha ilyen eszközökhöz folyamodsz, bár... addigra már jó eséllyel nem lesz itt.
Miért sírsz Morgi?
Hallod a helytelen morgását, látod lelki szemei előtt, hogy helytelenítő grimaszba rándul az arca.
Rájöttél, hogy nem érdemled meg Őt? Hogy nem érdemled meg az életet?
Rájöttél volna? Neeem. Azért sírsz, ami sosem volt a tied, de mégis hamarosan elveszted. Azért sírsz, mert akarod Őt, azért sírsz, mert máshogy már nem bírod kiadni magadból ezt a rengeteg felgyülemlett feszültséget, azért sírsz, mert Chikara Tetsuya túl kedves, azért sírsz, mert... ...annyira szeretem, hogy már fáj.
nem szereted, csak kihasználod
Nem vagy képes mást szeretni, emlékszel? Csak magadat Morgi. Ne áltasd se magadat, se Őt!
szégyent hozol rám
Ki a faszt érdekel a múlt, ki a faszt érdekel a bűntudat, ki a faszt érdekel, mit mondanak a hangok, amikor itt van Ő? Amikor azt mondja itt van, amikor gyengéden homlokon csókol, amikor mellette újra és újra biztonságban érzed magad, mintha csak... hazatérnél. Az a bizonyos kirakós, ugye? Végre teljesnek tűnik. Ajkai forróak a homlokodon, a bőröd hideg, de belülről lángolsz. Egyszerre fázol és van meleged.
"Soha nem tudnék neked nemet mondani."
Neked mégis égeti a nyelved, hogy ellenkezz, mert tudod, ha felvisz a gyengélkedőre hamarosan úgyis elválnak az útjaitok és... most végre, hogy látott ily gyöngének, ily védtelennek és nem élt vissza vele... Szeretnél még egy kicsit, csak egy kicsit fürdőzni a szeretetében, de eszedbe jut Hera, akit nem hagyhatsz cserben, úgyhogy... úgyhogy bólintasz egyet és hagyod, hogy felvegyen. Karjaid a nyaka köré fonod és a homlokod az arcának támasztod - csak közel lehess hozzá, legalább addig, ameddig felértek. Ez az egész szituáció mélyen eltemetett emlékeket hoz elő.
- Volt egy... volt egy rózsaszínű plüss elefántom még... nagyon... nagyon régen. Volt ilyen "úriemberes" bajsza, monoklija meg kis kalapja is, meg egy csokornyakkendője. Mr. Pinky volt a neve felettébb találóan. Mondjuk talán három éves koromban adtam neki ezt a nevet? Erre már nem emlékszem. Egyszer... leszakadt az egyik lába. Nagyon sírtam miatta, akkoriban azt hittem fáj neki, hogy fájdalmat okoztam neki. Anyukám... nos anyukám mindenhez is értett. Tudott varrni, horgolni, kötni, sütni, főzni, emellett szenvedélye volt a kertje, ahol rengeteg dísz- és gyógynövényt termesztett. Tőle örököltem az érdeklődési köröm egy részét, miatta tanultam meg én is varrni, kötni és horgolni többek között, illetve miatta van a kötődésem a teák iránt szerintem. Tudod, gyönyörű nő volt, annyira finom és gyengéd, olyan kecses. Külsőleg hasonlítunk, ez tény, de... ha... ha nem történtek volna meg azok az események, akkor... akkor szerinted hasonlítanék rá? Én... nem tudom, de... néha elgondolkodom rajta. Vajon, ha nem történnek meg velem azok a borzalmak, akkor is itt lennénk most? Ha nem... akkor... tudom, szörnyű vagyok, de... nem változtatnék semmit, ha azok a dolgok vezettek ahhoz, hogy most itt lehessek... veled... - hideg ajkaiddal egy gyengéd csókot lehelsz az arcára. - Mit... mit is kezdtem el mondani? - el kell gondolkodnod, hogy felvehesd ismét a fonalat, de beugrik, mire akartál kilyukadni ezzel a történettel. - Jaj, tudom, igen. Szóval ugye leszakadt Mr. Pinky lába, de anyukám gyönyörűen visszavarrta neki, mintha mi sem történt volna... - szavaid halkak, némileg erőtlenek, magad sem tudod miért, de ameddig fel nem értek csak mesélsz és mesélsz neki apró, jelentéktelen töredékeket a múltadból. Semmiféle logikai vonal mentén nem haladsz, csak elmondod ami éppen eszedbe jut, kicsit kusza, kicsit követhetetlen, de valamiért... el szeretnéd mondani neki.
Egyszer azonban felértek a gyengélkedőre, hisz semmi sem tarthat örökké - csak a szenvedés. Óvatosan letesz egy ágyra - kérésed nyomán közel az ablakhoz, távol az ajtótól és... a kíváncsiskodó tekintetektől. Összemosódnak az események, már nem is igazán figyelsz az elhangzó párbeszédre, csak lebegsz az eszméletlenség és az ébrenlét határán. Arra azonban élénken felfigyelsz, ahogy Chikara keze elszakad a tiedtől és alakja távolodni kezd. Ajkairól még leolvasol valamit, de a fájdalom elnyom mindent.
- Úgy látom megint nem fogyasztotta el a bájitalait Miss Smithe. Ha így folytatja, egyszer túl késő lesz, mire magára találnak... - a javasasszony helytelenítően a fejét csóválja. Fásult tekinteted ráemeled, de nem hagyod kicsusszanni a gúnyos megjegyzést, hogy talán jobb is lenne mindenki számára, ha egyszer már csak az élettelen testedet találnák meg. Tudod, hogy nyűg vagy mindenki számára, tudod, hogy a létezésed nyűg... a legtöbbeknek. Jár-kel körülötted, begyógyítja a sebeid, megitat veled több bájitalt - egyet a meghűlésre, egyet a lázra, egyet a fizikai fájdalomra, egyet a mentális állapotod stabilizálására. Nem tudod, mi után mi következik, de sorra engedelmesen fogyasztod a főzeteket, nem ellenállsz, nem szólsz semmit, csak megadóan teszed, amit megkövetelnek. Tehát létezel tovább. Egyedül az Álomtalan Álom bájitalt nem veszed be azonnal, hanem még átöltözöl - de Chikara pulóverét visszaveszed, hiába véres-izzadt-koszos - tehát szöszölsz, minél többet, minél tovább.
Elment a javasasszony, végre csend és nyugalom, melyet csak az óra kattogása szakít meg. Kívülről nyugodtnak tűnsz, de a tükörsima vízfelszín alatt hatalmas vihar tombol - az elmédben a hangok most erősödnek fel igazán, közeli mennydörgésként visszhangzanak a vádló, dühödt, undorodó, sértődött szavak, miközben a háttérben akárcsak egy elbaszott film, forognak az elmúlt 48 óra képkockái, átfedésben a táborban és az árvaházban történtekkel. Teljes a káosz. Zsong a fejed, kibaszottul fáj, majd' széthasad, úgy érzed nem bírod már ezt az egészet. Most olyan hívogató az az ablak, ugye? Lehunyod a szemeid és felidézed Mr. Hamox szavait: "Segít, ha elképzeli, hogy mindent belepakol egy lezárt bőröndbe, és azt jó messzire elteszi, vagy elgurítja." Lehunyt szemekkel mélyeket lélegzel, próbálsz koncentrálni, igyekszel, annyira de annyira igyekszel! De nem egyszerű, most nem, nem akkor, amikor a bűntudatod és az öngyűlöleted erősebb, mint bármi, erősebb, mint eddig valaha - akárcsak a vad óceán, mely méteres hullámokkal ostromolja elhatározásod ingatag hajóját. Különösen Fenrir Greyback szinte minden mást elnyomó hangjától nehéz most szabadulnod, valamint Natalie bőröd alá kúszó aljas suttogásaitól. Őket nem lehet csak úgy láncra verni, megzabolázni, rendre inteni, netalán megfélemlíteni. A maguk módszereivel ádázul küzdenek az ellen, hogy bekerüljenek a lezárt bőröndbe, hogy elnémítsd Őket. Azonban azt néha elfelejtik a benned lakozó hangok, hogy Te is abban a kurva táborban nevelkedtél, hogy Ők formáltak azzá, aki most vagy. Te is képes vagy veszettül harcolni, az utolsó csepp véredig, az utolsó megtépázott idegszáladig. A Te elhatározásod nagyobb, mint az Ő befolyásuk, rád gyakorolt hatalmuk. Néha Te is erősebb lehetsz nálunk...
Nem akarok mást, csak egy kis KIBASZOTT CSENDET!
S egyszerre minden elcsitul a fejemben, nem marad más, csak az ismeretlen, már-már fülsüketítő néma csend. Az óra kattogása egymagában pattan vissza a gyengélkedő falairól, betöltve a rendelkezésére álló tereket. Tik-tak, tik-tak. Lassan felemelem a testemet fedő vastag és nehéz takarót, felülök, lábaimat pedig lelógatom az ágyról, de egyelőre még nem állok fel. Szédülök és gyenge vagyok, a gyomrom veszélyesen liftezik. Mély levegő be... és hosszan, egyenletesen ki. Összegyűjtöm minden energiámat és egy erőfeszítéssel talpra kényszerítem magam. Fura érzés ebben a némaságban létezni, egészen természetellenes, már-már... magányos. Mezítelen talpaim alatt jéghideg a gyengélkedő padlója, lépteim neszét az óra kattogása kiséri. Az ablakhoz sétálok, kezem a hűvös üvegre simítom, tekintetem a fogyó Hold alakja ejti rabul. Látni vélem benne magam - olyan távoli, olyan sápadt rideg, épp olyan magányos, mint Én. Mindketten csak mások fényét tudjuk visszatükrözni, mivel sajátunk nincs. Ahogyan a Hold is magányosan világít az éjszakai égbolton, úgy Én is próbálkozhatok azzal, hogy elhitessem tartozom valakihez, de a visszatükröződő fény elhalványítja a Csillagokat. Nem lehet párom az éjszakában, vagy a Hold, vagy a Csillagok. Hazugságaim fénye elhalványítja az igaz kapcsolatok lehetőségét - innen engem nem érthet meg senki sem. Sem a fájdalmaim, sem a traumáim, sem a küzdelmeim. Örök magány a vérfarkasok sajátja. Ez van megírva számomra a csillagokban... Elszakítom a tekintetem az éjszakai égbolttól és a tükörhöz sétálok - lépteim egészen harmonikus melódiában társulnak az óra hangjaival.
"-Visszajövök!" - ezt tátogtad felém, de az nem világos, hogy mit értettél ezalatt. Visszajössz még most és várjak még rád? Vagy majd csak reggel? És ha csak reggel, vajon akkor első dolgod leszek, vagy csak a sokadik? Talán túl sokat várok el, túl sokat képzelek bele, túl sokat akarok ettől az egésztől... Tőled...
Az Álomtalan Álom bájital ott árválkodik az ágyam melletti éjjeliszekrényen. Nem fogyasztottam el, de nem azért, mert várnálak - ez tisztességtelen lenne mindkettőnkkel szemben - hanem mert most végre kiélvezhetem egy kicsit a csendet, azt, hogy hallom saját magam, a sajátnak vélt gondolataimat, végre gondolkodhatok és végre megpróbálhatok helyre tenni magamban pár dolgot. Többek között az irántad érzett vegyes érzelmeim, melyek egyszer megrémítenek, egyszer pedig magukkal ragadnak, vagy a Heraval való viszonyomat, mit veszek el tőle, és van-e bármi, amit cserébe adok érte. Illetve... vajon tényleg önmagam ellen elkövetett árulás a bennetek való bizalmam? A Hold és az elhalványult fényű Csillagok lesznek a tanúim rá, hogy megkísérlem ezt.
Megállok a tükör előtt, ahonnan fásult tükörképem néz vissza rám. Halvány árnyéka vagyok "önmagamnak", már ha azt az álarcot, amit hordok nevezhetem magaménak. Tekintetem tompa és fénytelen, hajam csapzottan keretezi nyúzott és halálsápadt arcom - mintha nem is Én lennék, csak egy igazán elkúrt festmény. A festményszerű tükörképem azonban leutánozza kezem mozdulatát, ahogyan ujjbegyeimmel végigsimítok az arcomon. Ki tudja meddig állok így, ki tudja képes vagyok-e még vagy már elkülöníteni a képzeletet a valóságtól - egyszer csak a tükörképem változni kezd. Fiatalabb, nyúzottabb, reménytelenebb, ridegebb de keményebb és harciasabb lesz, mint Én. Velem ellentétben az ellenállás és az önállóság tüze ott lobog abban a kék szempárban - már-már vádlón, sértetten mered pislogs nélkül vissza rám.
- Elárultál engem!
Pontosan tudom, mire céloz ezzel. Felismerem a mögötte megelevenedő rémképet, hallom a csap és a vér csöpögését, utóbbinak összetéveszthetetlen tömény szagát érzem az orromban annak a fürdőszobának az elviselhetetlenül penészes-dohos förmedvény szagával együtt. Az a holttest volt az utolsó, akiben megbíztam - Ő volt az, aki elárult, elhagyott engem. Aki szörnyetegnek nevezett. Aki jobban összetört, mint a tábor maga. Egy szörnyeteg vagyok... Erre a gondolatra megborzongok. A tükörképem azonban rendületlenül, pislogás nélkül nyársal fel a tekintetével - érzem, ahogy a pillantása bekúszik a bőröm alá, mintha milliónyi apró csótány kezdene rágni belülről. Ki sem kell újra nyitnia a száját, hogy a bűntudat lángjai felemésszenek.
- Cserben hagytál! Hazudtál nekem, amikor megfogadtad, hogy többé nem bízol meg senkiben! Egy gyenge, hazug kis senki vagy érted?! Egy mocskos büdös picsa, akinek valahol a föld alatt, vagy valami vadállatnak a gyomrában kellene rothadnia! Utállak, érted?! UTÁLLAK!
Ahogy betöri a tükröt, riadtan rezzenek össze és ösztönösen teszek egy reszketeg lépést hátra. Üvegszilánkok hevernek a lábaim előtt, a vérem az óra ütemétől eltérően csöpög a földre. Csöpp-csöpp-csöpp. Erről megint az a jelenet jut eszembe, azonban immáron a jelenlegi önmagam látom a tükör törött részleteiben.
Hol húzódik a határ képzelet és valóság között? Tudod-e, Vivien? Mi az, ami elhagyja a szádat, és mi az, ami csak a fejedben visszhangzik tovább? Mi az, ami megtörténik, és mi az, ami csak bomlott elméd szüleménye? Te vagy a tükörben, arcképed csak azt csinálja, melyet a valóság oldalán Te teszel. - UTÁLLAK! - Nem a tükör másik oldalán álló lány az, aki belekiabál az éjszakába... Nem a tükörképed üt, hanem Te töröd apró szilánkokra a kettőtök közt húzódó kaput. Csak a Te kezedből csöpög a vörös nedű, a Te arcod darabos, töredezett képével nézel még mindig farkasszemet. Mert ez vagy Te, ez a valóság Vivien. Azt hallod egyáltalán, hogy nyílik mögötted az ajtó? Azt felfogod-e, hogy Chikara visszatért hozzád? Tudod-e, milyen fájdalmat okozol neki azzal, hogy... ilyen kibaszottul elbaszott vagy?
Lassan fordulok a nyíló ajtó felé, hogy a Te arcodat lássam meg újra. Hirtelen nem is tudom, mit érzek. Megkönnyebbülést? Reményt? Szeretetet? Félelmet? Haragot, amiért gyengévé és hazuggá teszel? A lábam mozdul, hogy teljes testtel feléd fordulhassak - nem érdekel a fájdalom, amit az üvegszilánkok okoznak, amikbe belelépek. Nem érdekel térdeim remegése, melyek azzal fenyegetnek, hogy menten itt előtted összeesek. Nem érdekel a kézfejemből csöpögő vér sem... Nem érdekel semmi más, csak az, hogy újra itt állunk, egymással szemben, s mennyi minden történt csak december óta, amikor először beszélgettünk a könyvtárban. Akkor még csak annyi volt a célom, hogy megszerezzelek, egy újabb trófea legyél a gyűjteményben, aztán pedig megalázzalak és összetörjelek. Novemberben még szorgalmaztam neked ugyanitt a gyengélkedőn, hogy ugorj ki szépen azon az ablakon, most pedig... fordult a kocka - Te édesgettél engem magadhoz, azért, hogy tönkre tegyél, hogy elhagyj engem végleg. Ironikus, nem? A korábbi alkalmakkal ellentétben nem véd páncélként a sminkem, most láthatod, milyen sápadt, törékeny és védtelen vagyok valójában. Most nincsenek velem a hangok, hogy mocskos dolgokat suttogjanak a fülembe, hogy megkeményítsék a lelkem, most csak Te meg Én vagyunk itt és félek... félek attól, hogy mit láthatsz még meg belőlem. Te egy férfi vagy, a férfiak pedig mocskos alattomos ösztönlények, kik lába nyomán csak pusztítás - de miben is különbözöm Én? Hisz én is csak ehhez értek - vér, szenvedés, halál. A Te lépteidet azonban mosoly, nevetés, vidámság, csendes elismerés és csodálat kíséri. Már magam sem tudom, mikor érkezett el az a pont, amikor az Én mosolyom sem színjáték volt csupán, hanem valami sokkal mélyebbről jövő, sokkal őszintébb gesztus. Mikor történt, hogy már az sem érdekel, ha csak hátba akarsz szúrni, ha csak bosszút akarsz rajtam állni, cserébe viszont még egy kis időt tölthetek el veled. Együtt. Mikor lettél Te a másik ember, akiért megcsaltam önmagam, aki miatt a régi és a mostani Énemnek csak eggyel több oka van a gyűlöletre? Mikor kezdem el a Te meg Én helyett arra gondolni, hogy... Mi?
- Visszajöttél... - hangom halk, az óra tikkelése szinte elnyomja, és egy... halovány mosoly költözik ajkaimra, enyhe pír az orcáimra. Mert veled együtt visszatért az élet is, visszatértek a színek, a hangok... de nem az idegesítő belső hangok, hanem a világ hangja. A valóság hangja.
Üzenetek megtekintése
