Mérges Banya Fogadó

[Jövő építésben]

Jövő építésben

Kicsit meglepett, amikor a jogok létjogosultságát kezdte el vitatni előtted Vivien. A meglepetés bizonyára kiült az arcodra is, mert apró szarkalábak jelentek meg a szemeid szélén, mintha csak finom mosolyra húzódott volna a szád. Ez utóbbi azonban mozdulatlan maradt. Csak a szemeid csillogása és az apró ráncok árulták el a gondolataidat, amiknek aztán hangot is adtál.
- Talán öntörvényűnek gondolhat, de amíg nem teszünk kárt másokban, úgy vélem, hogy bármit megtehetünk... Szerintem jogunk van felülírni a traumákat, jogunk van visszavenni az irányítást az elménk és az érzéseink felett. Nem gondolom, hogy ezért bárkitől is engedélyt kellene kérnünk, az elménk a saját tulajdonunk, és úgy rendelkezünk róla, ahogy csak akarunk... Arra pedig, hogy mi történik, ha megfosztanak minket vélt, vagy valós jogainktól, csak annyit mondanék: jogunk van protektort fogadni és megvédeni magunkat, avagy számon kérni az elkövetőt a Wizengamot előtt - szögezted le a véleményed. Persze vannak olyan esetek, amikor a Wizengamot cserben hagyja az áldozatot... ilyenkor jön az önbíráskodás lehetősége. De ezen a ponton nem érezted úgy, hogy erről kéne beszélned egy 16 éves diáklánynak. A következő kérdése kissé felhúzott. Azért többnek tartottad magad egy szimpla, öhm… "szolgáltatónál".
- Az azért az én felelősségem, hogy ne a Pszichomedimágiai osztályon kössön ki a kliens... De értékelem az aggodalmát. Higgye el, engem is érdekel, hogy megmaradjon az ügyfeleim szellemi épsége, épp ezért nem vállalok el minden kérést.
Volt valami irritáló ebben a lányban, amit nem tudtál hová tenni. Úgy érezted, mindenkinél okosabbnak gondolja magát... és ez egy olyan jellemvonás volt, amit nem igen kedveltél az emberekben. Sőt... hosszú távon elviselni sem nagyon tudtad. Nem véletlenül hagytad ott a Minisztériumot a gyakornokság után. Az ellenérzésed csak tovább erősödött azután, ahogyan oda vonult hozzád, ahogyan elvette tőled a teádat, és amilyen válaszokat adott.
.. az lehetséges, hogy az én emlékeimből képes törölni az eseményeket, de... ahogy utána olvastam, még képzett amneziátorok számára is veszélyes a saját emlékeikkel való babrálás. Szóval... hiába törli ki az Én emlékezetemből az itt történteket, melyre esetleg nem olyan büszke bizonyos érthető vagy éppen érthetetlen okokból, de az Ön emlékezetében továbbra is ott lesz a szégyen, a megaláztatás... És akkor... kénytelen lesz felkeresni mást, hogy enyhítsen kellemetlen gondolatain, a lelkére nehezedő mázsás súlyon, de vajon képes lesz erre? Nem lenne túl... kínos? Esetleg megalázó?
Erre már nem bírtad tovább, halkan felnevettél.
- Miss Smithe... ismét kedves, hogy aggódik, de kérem ne strapálja magát feleslegesen. Én és a lelkiismeretem tökéletesen jól elvagyunk egymással - zártad rövidre a kérdést, majd tovább figyeltél a szavaira. Ez már kicsit érthetőbb és világosabb válasz volt, aminek örültél, mert az előbb már erősödött benned a gyanú, hogy hiba volt a lány után jönnöd.
- Hogy őszinte legyek, nem vettem észre az Ön részéről az alázatot az irányomban. Kicsit úgy érzem, mintha a kölcsönös alázat Önnek azt jelentené, hogy Ön felé legyek alázatos, és akkor minden rendben lesz. Ez visszafelé már kevésbé érdekli, legalábbis az előbbi sétája számomra ezt tükrözte - mondtad ki teljesen őszintén, amit gondoltál. Viviennek most nem kellett attól tartania, hogy hátrányban lesz azért, mert még nem tud olvasni a gondolataidban... Ugyanis kristálytisztán megosztottad vele a gondolataidat. Keménységet, ellenérzést váltott ki belőled ez a találkozás, és valóban kételkedtél abban, hogy tiszták lennének a fiatal boszorkány szándékai. Ezt láthatóan ő is észlelte és érezte rajtad, mert gyakorlatilag felajánlotta neked, hogy távozz...
- Megfordítanám a kérdést. Kérem mondja el nyíltan, hogy mi az, amit szeretne tőlem "megszerezni." Mert ha csak játszadozni kíván, ahhoz nem én leszek a megfelelő partner - felelted. A manipuláció és hatalmi játékok nem a te tereped volt, nem is vonzott. Itt volt az ideje, hogy ezt még jobban aláhúzd. Eddig talán bele sem gondoltál igazán, milyen nehéz és megterhelő hivatást végzett az apád több mint harminc éven át. Kamaszok és fiatal felnőttek igényeinek kellett megfelelnie, oktatnia őket, elérni azt, hogy figyeljenek rá és tiszteljék, hogy számítson a szava. Ez bizony koránt sem könnyű feladat... kezdtél rájönni, milyen jól döntöttél, hogy nem léptél rá arra a pályára, amit korábban nemzedékeken át követett a Hamox família. Az egy dolog, hogy nem vonzott ez a hivatás, de most már azt is érezted, hogy belebuktál volna, ha megpróbálod.
Amikor Vivien egyenesen válaszolt a férfi hang kilétére, kicsit megkönnyebbültél. Végre egy egyértelmű válasz. Kerülőutak nélkül. Mielőtt folytattad volna, te is odaléptél a teádhoz, felvetted a csészét és belekortyoltál egyet.
- Természetesen igen... Ezek szerint az ő bűne, hogy vérfarkas lett? Megharapta? - kérdeztél rá empatikusan, de egyenesen. Mert te az egyenes beszédet szeretted, és talán érteni is csak ezt értetted.

[Rá]

I tried to hold these secrets inside me,

My mind is like a deadly disease.

Mr. Hamox
Mérges Banya Fogadó, pub
2006.01.03. kedd

Figyelmeztetések: general shaming, manipuláció, mentális zavar, káromkodás


Arcodon a szokásos átható, de kellemes kifejezés ücsörög higgadtan egy visszafogott mosollyal, ahogy a férfi arcát vizsgálod és szavait hallgatod. Torkodból feltör egy már-már a gúnyosság és hitetlenkedés határait súroló hümmögés, mely nem főképpen neki szól, mintsem inkább a nézeteinek, hiedelmeinek.

- Érdekes gondolatok ezek Mr. Hamox... ahogyan a jog is, csak... legyen lehetőség az érvényesítésére, ugye? - kérdezel vissza könnyed hanglejtéssel, noha a téma az esetedben elég mélyen gyökerezik. A decemberi eseményekkel ellentétben most kordában tudod tartani a személyedet erősen befolyásoló és meghatározó traumáidat, melyek hangokként élnek tovább a fejedben. Most bezzeg megy, igaz? Ott miért nem...?
A férfi meglepően kiszámíthatatlan számodra - egy óvatos, mögöttes szándék nélküli megfogalmazás is érzékenyen érinti. Nagyon erősen kell koncentrálnod, hogy a reakcióján ne nevesd el magad, hogy nehogy még ennél is jobban megsértsd - pedig igazán képes lennél rá. Inkább igyekszel valami bűnbánó arckifejezést felvenni és sűrűn pislogva a bocsánatát elnyerni.
- Igazán sajnálom, megfogalmazásommal nem akartam degradálni a felelősségét és a kapcsolatát az... ügyfeleivel. - Valóban sajnálnád? Őszintén nem, csak olyan szinten, amennyire a férfi érzelmi állapota a céljaidat befolyásolja. Nos, ez van, ha az ember lányából már réges-régen kiölték az empátiát, nemde?

A szavaid után beálló dermedt, állott, nyugodt csendet a férfi nevetése dominálja le. Neked szemed sem rebben erre, ugyanaz a fölényesnek mondható mosoly ül az arcodon, mint eddig. Nem válaszolsz neki, nem célod a háború szítása - most, vele pont nem, ezért gunyoros megjegyzéseidet megtartod magadnak.
- Nos Mr. Hamox, azért gondolja így, mert nem ismer. A saját kereteimhez képest meglehetősen tisztelettudó vagyok Önnel, ennél sokkal... rosszabb vagyok - szavaiddal ellentétben az arckifejezésed úgy változtatod most a számítóból ártatlanra, mintha tényleg maga lennél a megtestesült jóság, aminél ugyebár távolabb nem is állhatnál. Bárány bőrbe bújt farkas, hogy illő szófordulattal éljünk. - Ezért is csodálkozom, hogy Mr. Samuel Haggerty nem figyelmeztette Önt velem kapcsolatban, ezért is lepődtem meg, hogy egyáltalán megjelent ma. Tudja, a drága nevelőapám eléggé megvet és gyűlöl, de őszintén talán nem is hibáztatom érte. Az érzés egészen kölcsönös, szóval... - nemes egyszerűséggel megvonod a vállad, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne. Gondolataid fonalát is elvágod itt a téma kapcsán, minden mást fedjen inkább a jótékony homály. Most már a férfi is bepillantást nyerhet nyers valódba, mely cseppet sem olyan igényes és szép, mint a megtévesztő külsőd.

- Hogy mit is szeretnék Öntől megszerezni? Elsősorban tudást. Esetleg kapcsolatokat, bölcsességet, nézőpontot, eszközöket a hatalomhoz. Eszközöket a kezembe, elég hatalmat, erőt hogy érvényesíthessem az úgymond "jogaimat". Hogy ezt többé ne vehessék el tőlem. Önnek talán ezt egy kicsit nehezebb átélnie, mert nincs a bőrömben, ahogyan Én sem az Önében. Nem játszadozom, most legalábbis még nem, azért ennyire perverz nem vagyok, hogy a nevelőszüleim segítségét vegyem igénybe egy újabb játékszer megszerzéséhez - ahogy felvont szemöldökkel nézel a férfire, még átfut a fejeden az is, hogy akkor nem rá esett volna a választásod, hanem valaki tehetősebbre. Ez egyfajta bók, nem?

Dalton Hamox egy egyenes ember, az egyenes emberek meg unalmasak. Nincs akkora élvezet a manipulációjukban, nem igényel akkora mentális befektetést. Nincsenek hátsó szándékai, nem akar tőled semmit.
Olyan ártatlan, olyan... világosszürke.
Világosszürke éles kontrasztban a te sötétszürkéddel, ami már-már feketébe hajlik. Még egy indok, hogy miért nem válna belőle jó játékszer. Ezért szűnteted meg a rá gyakorolt nyomást, ezért hagyod fellélegezni, ezért térsz vissza az asztalhoz, hogy belekortyolj a kávédba. Szórakoztatni nem szórakoztat, de a hasznodra még talán válhat, és végső soron ezért vagy itt, ugye? Még ha kicsit a bőröd alá kúszik a gondolat, hogy egyesek árulását kénytelen-kelletlen leszel mással megbosszulni. Kicsit hosszabban lehunyod a szemeid és veszel egy mély nyugtató lélegzetet - most nem alkalmas az időpont, hogy ezen agyalj, hogy Rá gondolj.

Kérdésére akaratlanul is gúnyosan felhorkansz.
Nem bazdmeg, teáztunk...
Azonnal észleled az anomáliát, túlságosan elengedted magad, túlságosan felhergelt Fenrir gondolata, ezért nem figyeltél oda a gondolataidra, de gyorsan korrigálsz. Ilyen hibákat egy legilimenciában jártas egyén közelében nem engedhetsz meg magadnak.

- Az első kérdésére a válasz igen, és mivel harapás útján terjed a vérfarkas-kór, ezért ebből adódóan a második kérdésére is a válasz igenleges, bár a harapás egy elég enyhe jelző. Ha azt tételezem fel, hogy Ön nem vérfarkas, akkor átélni nem élhetett át egy támadást, és a tudatlanságából adódóan arra következtetek, hogy látni sem látott még... Sosem csak egy harapás. A vérfarkas gyilkol Mr. Hamox. Válogatás nélkül. Olyankor nem gondolkodik, csak a gyilkos ösztön marad. Csak azért maradtam életben, mert úgy akarták, mert eltervezték előre. Különben nem állnék itt.

Talán jobb is lenne...

Arckifejezésed megkomolyodik, már nem az a fölényes-gúnyos arckifejezést viseled maszkként - most a jégkirálynő maszkját helyezed fel, aki képes arra, hogy érzelemmentesen elmeséljen mindent, miközben újra átéli a történteket, de a valódi érzései, gondolatai az eseményeket illetően rejtve maradnak a kíváncsiskodó szemek elől. mert ebben jó vagy - elrejteni a gyengeségeid mások elől, hisz így maradhatsz életben.

- És itt most visszacsatolnék a korábbi kérdésére Mr. Hamox. Azért akarok tanulni legilimenciát, okklumenciát és amneziatikát, hogy végre a saját kezembe vehessem a Sorsom. Csak és kizárólag én fogom tudni érvényesíteni a jogaimat, más nem teszi meg. Már csak önmagában a társadalmi előítéletek és a tény miatt, hogy vérfarkas vagyok sem, de... nem csak ennyi. Én a legrosszabb fajtából való vagyok, azok közül, akiket évekig Fenrir Greyback "nevelt". - Kék szemeid jeges és kegyetlen elhatározottságot sugallanak. Könyörtelen környezetben nevelkedtél, tudod, hogy senki nem fog megvédeni, arra naiv baromság várni. Egyedül Te szerezheted meg magadnak amit akarsz, egyedül Te érvényesítheted az akaratod, egyedül Te vagy magad mellett ezen a világon. Minden más csak csalfa ámítás. És minél több eszköz van a kezedben arra, hogy elérd a céljaidat, annál biztosabb a siker.

[Jövő építésben]

Jövő építésben

Hogy őszinte légy, igaza volt Viviennek, valóban nem ismerted őt, bár erős benyomásaid azért már ennyi idő alatt is születtek róla. Folyamatosan meglepett, nem úgy viselkedett, nem azokat a dolgokat, és nem úgy mondta, ahogy vártad volna. Amikor arról beszélt, hogy a nevelőapja nem figyelmeztetett téged előre, akkor azért megeresztettél egy finom mosolyt.
- Nem, nem figyelmeztetett. De nem is lenne túl ésszerű az, hogy segítséget kér valaki a lányának, majd a következő mondatával óva int attól, hogy segítsenek neki, még akkor sem, ha rossz a viszonyuk - jegyezted meg nyíltan. Különben meg Samuellel nem is beszéltél, csak Evelynnel, de ő sem mondott semmi megfontolandót Viviennel kapcsolatban, és mivel nem gyanakodtál, nem is fürkészted ki a valós gondolatait róla. Amikor a lány kifejtette, hogy mit is akar pontosan, őszintén megkönnyebbültél. Úgy érezted, végre kitörtetek ebből az ostoba játszmázásból, és rátérhettek a lényegre. A megnyugvás tisztán látszott a testtartásodból is, ellazítottad a karod, már nem húztad ki magad olyan szögegyenesen, "lelazultál" a helyzetben.
- Érthető. Nos, akkor nincs más hátra, mint kihasználni ezt az időt... persze azonnal nem tudok csodát művelni, elvégre a legilimencia és okklumencia elsajátításához hosszú gyakorlás szükséges, de már az alapok lefektetése is hasznos lehet...
Most először érezted úgy, hogy az az idő, amit eltölthettek egymás társaságában, értékkel bírhat. Felfogtad, hogy a kérdésed kissé sértő lehetett, bár nem annak szántad. De a harapás valóban eufemizálása volt annak, amit Vivien átélhetett. A marás, kínzás már sokkal jobban leírta volna. Az irányodban tanúsított nonverbális bazdmegezés tehát jogos volt.
- Elnézést, nem akartam elbagatellizálni, ami Önnel történt - felelted őszinte hanghordozással. Soha életedben nem éltél át ilyet, és ami azt illeti, még nem volt olyan kliensed, aki ilyen emléket tárt volna fel neked, így közvetetten sem tudtad, mennyire szörnyű egy ilyen abúzus. Íróként azért el tudtad képzelni, ám ez nyilván a közelében sem járhatott a valóságnak.
- Elmondaná, hogy kik akarták úgy, hogy életben maradjon? Mármint Fenriren kívül... - tetted fel a magától értetődő kérdést, hogy aztán ismét átadd magad a mardekáros lány szavainak.
- Nagyon sajnálom, hogy ezek után még évekig terrorizálta Önt... - felelted egyszerűen. Természetesen szívesen meghallgattad volna  a fájdalmait, de az volt az érzésed, ahogy azt Vivien el is mondta, hogy most nem azzal tudsz igazán segíteni, ha jó hallgatóság vagy. Miss Smithe konkrét eszközökért jött hozzád. Nem akartad hát elterelni a célról a fókuszt egyelőre, további kérdezősködéssel.
- Köszönöm, hogy ezt megosztotta velem, azon leszek, hogy a lehető legtöbb gyakorlati eszközt adjam a kezébe... az elméjén keresztül. Úgy vélem, először kezdjük az oktatást az okklumenciával. Csak akkor irányíthatja a narratívát a maga kedvére, ha először megtanulja elzárni a gondolatait mások elől. Természetesen arra egy találkozás alatt nem lesz lehetőség, hogy valóban elsajátítsa a készséget, de elkezdhetjük, ha benne van... - vártál visszacsatolást a felvetésedre, s ha ezt megkaptad, úgy teljes mértékben megszakítottad a korábban fennálló kapcsolatot az elméjével, és határozottan adtad ki az utasítást számára.
- Kérem, most próbálja meg kiüríteni az elméjét... szabaduljon meg a gondolataitól és az érzéseitől. Mintha csak kívülről szemlélné saját magát... talán volt már hasonló élménye máskor is... Segít, ha elképzeli, hogy mindent belepakol egy lezárt bőröndbe, és azt jó messzire elteszi vagy elgurítja. Én az utóbbit szoktam elképzelni - kockáztattad meg a feltételezést, elvégre arról volt benyomásod, hogyha valaki ilyen traumákat szenvedett el, akkor a túlélése kulcsa pont az lehetett, hogy egyfajta testen kívüli élményként élte át a szörnyűségeket, más szóval disszociáció zajlott le benne. Egy pszichomedimágus valószínűleg azon dolgozna, hogy enyhítse az egyénben a disszociációt, te viszont most úgy láttad jónak, ha segítesz ezt elmélyíteni, és fegyverré alakítani Vivien számára. Bizony, a traumák ilyen szempontból valóban erősebbé tudják tenni az embert, még ha ilyen kitekert módon is.
- Szóljon, ha szüksége van még támpontokra... majd jelezze, ha úgy érzi, készen áll az első kísérletre...

[családjuk]

I tried to hold these secrets inside me,

My mind is like a deadly disease.

Mr. Hamox
Mérges Banya Fogadó, 105-ös szoba
2006.01.03. kedd

Figyelmeztetések: general shaming, manipuláció, mentális zavar, káromkodás


- Ha megkérhetem rá, a jövőben mellőzze, hogy a lányuknak szólít. A mi kapcsolatunkat inkább úgy írnám le, hogy kölcsönösen kellemetlen, de néhol hasznos szimbiózisban élünk - szemeidben fura fény villan. Talán düh, talán gyűlölet, de mindenképp valamiféle negatív érzelem. - Ő biztosan nem teljesítette volna a kérésem, ha rajta múlt volna, akkor nem is képezném a kis tökéletes családjuk részét. Az előítéletek működnek benne rendesen. - Nagy a csábítás, hogy a tökéletes szót kézjelezett idézőjelek közé foglald, de inkább csak hanglejtéseddel nyomatékosítod a család szót. A titok, melyről véletlen szereztél tudomást egyszerre egyfajta fegyver és ígéret a kezeidben. Nem fogod tönkre tenni az életüket, azért azt még Te is képes vagy látni, hogy Evelyn és a gyerekek nem ezt érdemlik, de mégis... jó, hogy van egy eszköz, mellyel sakkban tarthatod Őt, ha esetleg... problémák történnének.
Felvont szemöldökkel és egy gyanús félmosollyal méregeted a lelazuló férfit.
"Lennének még szándékaim Önnel, de... azokra majd visszatérünk később..." gondolod magadban, ahogy újra feltámad benned a kényszer a fájdalom okozására. Vajon gondol most is rád? Biztosan nem. Akkor legalább egy átkozott levelet kipréselt volna magából. Utálod! Gyűlölöd, hogy most is beférkőzik a gondolataidba, akármennyire is küzdesz ellene. Legalább annyira fertőző, mint Fenrir Greyback, csak... mégis valahol jobb és rosszabb, mint Ő egyszerre.

- Nos... - vissza a tárgyra Vivien. Koncentrálj! Nem éri meg olyasvalaki miatt elszalasztani egy ilyen páratlan alkalmat, aki vissza se nézve maga mögött hagyott. Ideje neked is magad mögött hagynod Őt... - Én abban reménykedem, hogy ez nem egy egyszeri alkalom lesz, hanem egy hosszútávú együttműködés kezdete - enyhén félre biccentett fejjel igazán bájosan mosolyogsz a férfire.
A bocsánatkérésére csak legyintesz egyet. Nem ez volt az első, nem is ez lesz az utolsó alkalom, hogy valaki elbagatellizálja a történteket, nem is róvod fel ezt a számlájára.

- Tudja Mr. Hamox, őszintén fogalmam sincs. Négy éves voltam, amikor ez történt, annyi maradt meg, már arra sem emlékszem milyen forrásból, hogy technikailag Én része voltam Fenrir Greyback fizetségének az elvégzett munkáért. Az már már tészta, hogy egy dolga volt, de azt is kurvára elbaszta. Már bocsánat a nyelvezetért - gyorsan realizálod az elkövetett hibát, de visszavonni már nem tudod. Csak akkor káromkodsz, ha hagyod, hogy magukkal rántsanak az indulatok. Ezt a reakciót nem sokan képesek kiváltani belőled, de Fenrir Greyback mindig vezető szerepet fog betölteni ezen a listán. Majdnem halkan felnevetsz a szavain, inkább csak a kávédért nyúlsz és belekortyolsz.

- Igazán kedves ez Öntől, de nem a sajnálatára van szükségem. Attól nem leszek erősebb, nem leszek előrébb az életben. Tud Ön tenni értem ennél sokkalta hasznosabb dolgokat is... - mosolyod engedi sejtetni, hogy itt nem csak a legilimencia és okklumencia oktatásra gondolsz, de egyelőre meghagyod a képzelet számára a továbbiakat. Aztán engedelmesen, jó kislány módjára csendben hallgatod tovább a férfit. A felmerülő gúnyos kommentárjaidat elteszed későbbre és komoly arckifejezéssel bólintasz neki, hogy készen állsz. A kávéscsésze halk, de határozott koppanása a simára gyalult fenyőasztal lapján egyértelmű jelzése annak, hogy kezdhetitek. Ráfókuszálsz az előtted álló feladatra. Úgy gondolod, hogy simán menni fog ez, hiszen már jártas vagy abban, hogy a gondolataid folyamát meghatározott mederbe tereld. Nem lehet olyan nehéz, nem?
A lábad egy kecses mozdulatával kirántod a hozzád közelebb eső széket az asztal alól és helyet foglalsz rajta. Egyik lábadat átveted a másikon, kezeid pedig összekulcsolod a térdeden, így pillantasz fel a férfire, hallgatva az utasításait, javaslatait.

- Rendben - bólintasz egyet, majd egy hosszú mély lélegzet vétele közben lehunyod szemeid és erősen koncentrálni kezdesz. Minden gondolatot, minden hangot, minden felvillanó képet belegyömöszölsz ebbe a képzeletbeli bőröndbe, majd amint úgy véled sikeresek kiürítetted az elméd, lezárod ezt a bőröndöt és lerúgod az előtted tátongó szakadékba.

- Köszönöm, de úgy gondolom, hogy megvagyok. Készen állok! - közlöd vele szenvtelen hangon, ahogy kinyitod szemeid, s kékjeit az ő barna íriszeibe fúrod. Magabiztos és határozott vagy, úgy gondolod ezt az akadályt simán képes vagy megugrani, de...
Amint Mr. Hamox azzal az elhatározással hatol az elmédbe, hogy feltárja legmélyebb, gondosan rejtett titkait, a bőrönd szétpattan, a múlt láncai pedig nagy erővel rántanak magukkal a szakadékba. Hirtelen egyszerre szakad rátok minden : a tábor rémképei, az árvaház, apád gyűlölettől és rettegéstől eltorzult arca a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban, a Roxfortos élmények - jók és rosszak egyaránt - az álmatlan éjszakák, a saját magaddal való negatív viszonyod, a vérszerződés képkockái, egy kopasz macska szeretetteljes csufi képe, egy piros taláros alak kviddicsmeccsen - minden, amit nem akarnál másnak elárulni. Olyan vehemenciával tarolnak le az emlékek, a hangok és az érzelmek, hogy ijedt tekintettel zihálni kezdesz és lever a jeges veríték. Arcod ha lehetséges jobban lesápad és szédülsz, émelyegsz.
A mellkasodhoz kapod a kezed, érzed, ahogy a pánikroham átveszi a tested felett az irányítást és megvonja tőled az életet jelentő levegőt.
Pedig az elején milyen nagyképűen magabiztos voltál, ugye? Ennyire erőtlen vagy vele szemben, ilyen könnyedén sikerül áttörni az elhatározásod Vivien.

gyenge vagy.

Nem, nem vagyok az!

azt hittem, tanultál tőlem legalább valamit.

Én... én igenis erős vagyok! Én...

csalódtam benned.

Én egy kudarc vagyok...

[Jövő építésben]

Jövő építésben

- Természetesen... - felelted a kérésre röviden, ami igen csak megérintett. Sajnáltad a lányt, amiért a családjában érte megbélyegzés, előítélet és kirekesztés. Éppen ott, ahol biztonságra kellett volna lelnie. Ez empátiát ébresztett benned.
Amikor a témát lezártátok, elkaptad kósza gondolatát arról, hogy lennének veled más tervei is Viviennek, ami megint csak különösen érintett, de mélyebben nem mentél bele abba, hogy elméleteket gyárts. Az már most világos számodra, hogy egy igen sérült és protektív személyiséggel van dolgod, aki remekül irányítja a történéseket és az embereket annak érdekében, hogy a kontroll visszanyerésével legalább minimálisan biztonságban érezze magát. Az, hogy ehhez téged is fel akar használni még valamilyen módon, végül is, érthető volt számodra. Az persze koránt sem volt biztos, hogy ebben te is partner lennél. Te nem az adok-kapok koordinátarendszerben léteztél, nem előnyök szerint tartottad fent a kapcsolataidat, de meg tudtad érteni, hogy máshogy működtök, nem volt ezzel semmi baj.
Elgondolkodtál az előítélet szón... Igazából most ugrott be, hogy milyen privilégium is az számodra, hogy olvashatsz mások gondolataiban. Ez lényegében szabaddá tett téged az előítéletek alkotása alól. Elvégre, ha valamire kíváncsi voltál valakivel kapcsolatban, elég volt bepillanatnod a gondolataiba. Ez rengeteg konfliktust és egyben csalódást megspórolt számodra. Valójában úgy vélted - bármennyire  is progresszív lehetett ez a gondolat - hogy receptre kéne felírni mindenkinek a gondolatolvasást. Egy sokkal őszintébb világban lehetne akkor létezni, ahol senkinek nem kell takargatnia semmit, hiszen úgyis mindenki látja, és ez ellen senki sem tehetne semmit. Más kérdés, hogy ennek sokan nem örültek volna... de te nem tartoztál közéjük. Az igazság számodra mindig is felszabadító volt.
- Nos... Én abban reménykedem, hogy ez nem egy egyszeri alkalom lesz, hanem egy hosszútávú együttműködés kezdete - árulta el szándékait Miss Smithe, amivel - gondolatolvasás ide, vagy oda, azért meglepett.
- Hmmm.... őszintén szólva ezt végig kell gondolnom. És szerintem azért magának is, hiszen én nem vagyok képzett oktató, így ha tőlem tanul, azt a tudást nem fogja tudni legálisan felvállalni, ez nem lenne olyan értékes, mint a Godrikon elsajátított tudás, amit bárhol szabadon vállalhatna... - osztottad meg az aggályaid egy részét. Majd a másik következett.
- És mivel sosem tanítottam, nem tudom, mennyire menne. Nem vagyok kimondottan pedagógus alkat - vallottad be totálisan őszintén, aztán szinte hitetlenkedve elnevetted magad, a helyzet abszurditásán.
- Ne haragudjon, ez nem Önnek szól... vagy a kérésének. Hanem annak, hogy a felmenőim mind tanárok voltak, és én mindig tudatosan kerülni igyekeztem ezt a pályát, mert tudtam, mennyi felelősséggel és nehézséggel jár... Szóval amit most kér tőlem, az egy olyan családi mintázat folytatása, amit éppenséggel elkerülni próbáltam. Épp ezért kell végig gondolnom, amit itt és most nem tudok kellően megtenni. De meg fogom tenni és tudatom az álláspontom - ígérted meg Viviennek, majd Fenrir Greybackre terelődött a szó. Nem tehettél róla, képtelen voltál elnyomni az érzést, hogy szánod ezt a lányt, pedig tudtad, hogy nem erre van szüksége, és ezt ki is mondta.
- Mi volt az, amit elbaszott? - káromkodtál te is, hozzá hasonlóan. Alapvetően nem szoktál ilyen nyelvezetet használni, de most ez jött, és nem cenzúráztad le magad. Ebből persze Vivien is érezhette, hogy nem zavart a megfogalmazása.
Időbe telt, amíg az előbbi együttérző érzést el tudtad hessegetni, ami a közös munkában nem segített. Ugyanis nem csak Viviennek, de neked is ki kellett ürítened a gondolataidat és az érzéseidet ahhoz, hogy teret engedj az övéinek és be tudd azokat fogadni. Ezt meg is tetted, majd a felhatalmazását követően behatoltál a gondolataiba.
Megdöbbentél, mennyi mindent láttál és érzékeltél egyszerre, persze már volt annyi rutinod a legilimenciában, hogy ne akarj mindent azonnal szétszálazni, és minden gondolatba belemerülni. Az összkép volt a lényeg, nem a részletek. Az a mérhetetlen érzelmi intenzitás, amiben részed volt, meglepett és felért egy erős pofonnal. Érezted, hogy itt bizony nem lesz könnyű dolgotok. Egyikőtöknek sem. A konkrét emlékekbe nem mászátl bele, elég volt látnod, hogy ott vannak, hogy nem tudta lezárni őket hatékonyan, és hogy mindeközben még önmagával is viaskodik. Tudatosan megszakítottad a varázslatot, és kiléptél az elméjéből. Nem csak azért, mert Vivien láthatóan rosszul lett, hanem, mert nem azért voltál itt, hogy információkat szipolyozz ki belőle, hanem, hogy felvértezd önvédelemmel.
- Vivien, kérem üljön le egy kicsit - támogattad oda - ha engedte - az egyik karosszékhez, és leültetted, amennyiben nem ellenkezett. - Igyon egy kis vizet! - engedted tele egy nonverbális Aguamentivel az ott lévő üres poharat az asztalon.
- Ez kemény menet volt, most pihennie kell egyet - mondtad lágy határozottsággal, majd leültél vele szemben.
- Ha érdekli a véleményem, nem igaz, amit magának mondott. Maga nem gyenge... Sőt! Ilyen múlttal és ilyen érzelmi terheltséggel kész csoda, hogy ilyen erős tud maradni - osztottad meg vele a véleményedet őszintén.
- Az első alkalom különben is minden esetben sikertelen, még soha nem találkoztam olyannal, akinek elsőre sikerült volna lezárnia a gondolatait. Kőkemény gyakorlással lehetséges viszont - közölted vele a meztelen igazságot, ami egyszerre volt jó és rossz hír.

[SEMMI!]

I tried to hold these secrets inside me,

My mind is like a deadly disease.

Mr. Hamox
Mérges Banya Fogadó, 105-ös szoba
2006.01.03. kedd

Figyelmeztetések: general shaming, manipuláció, mentális zavar, káromkodás, szexualitás említése


Azt legalább értékeled Dalton Hamoxban, hogy nem megy bele mélyebben az "otthoni" ügyeidbe, még ha látszik is az arcán a... szánalom? Megvetés? Sajnálat? Ezek keveréke? Mindegy is. Nem is érdemel több gondolatot ez az egész. Ha az ember talál egy helyet, ahol biztonságban érzi magát, elkényelmesedik, elgyengül, sebezhetővé, támadhatóvá válik. Te pedig nem akartál újra ilyen lenni. Elég gyengeséget szereztél egyetlen személyben, ennek meg is lett a foganatja. Most is érzed az ellenállhatatlan kényszert, hogy a kezed ökölbe szoruljon és összetörj valamit, ha az a nyomorult féreg Jenkins akárcsak a másodperc törtrészére is eszedbe jut. Mégis, annak ellenére, hogy szívből gyűlölöd, emlékeztetett arra, amelyet majdnem elfelejtettél a Roxfort biztonságos kényelmében. Nélküle feltehetőleg nem lennél most itt, nem kutatnád az újabb módokat arra, hogy védelmed még jobban áttörhetetlen legyen, még erősebb legyél.
Most azonban nem szabad erre gondolod, nem szabad nagyon semmire sem gondolnod, csak az előtted álló férfire koncentrálhatsz, és arra, hogy mit akarsz tőle. Jutnak eszedbe dolgok a tanuláson kívül is, de ezekről technikailag lemondtál már jóval korábban, mert ha megtudná, hogy csak vigasztalódásra kellene, netalán némi bosszúra, mit szólna hozzá? Úgysem menne bele. Sebaj, keresel majd erre a célra mást, hogy kit, azt még nem tudod, majd ahogy alakul. Attól nem félsz, hogy valami esetleg balul sülhetne el, mármint... ugyan már mit árthatnának, igaz? Elveszik a szüzességed? Ahhoz már késő. Oda a becsületed? Hahh, a feltételezés is nevetséges. Csorba esik a büszkeségeden? Több is veszett már Mohácsnál. Újabb szégyenfoltot ejtenek rajtad? Egyáltalán látszana még a meglévőktől? Ugye? Ugye.
Elhessegeted ezeket a gondolatokat és inkább arra próbálsz figyelni, mit reagál azon feltételes jellegű kijelentésedre, melyet a közös munka kapcsán hintettél el. A meglepettség elég egyértelműen leolvasható az arcáról.

- Köszönöm szépen az aggodalmát Mr. Hamox, de ha legálisan hasznosítható tudást keresnék, akkor más erőforrásokat izzítottam volna. Természetesen jövőbeli terveim között szerepel a továbbtanulás szándéka, ha úgy tűnne, hogy nem vagyok teljesen tehetségtelen a témakörben - kezdesz bele, miután végighallgattad a férfi aggályait türelmesen, megszakítások és pofavágások nélkül. - Természetesen ha Önnek ez kényelmetlen, nem erőltetem, de Én a saját részemről alaposan átgondoltam a lehetőségeket és az opciókat is. De ezekbe egyelőre nem mennék bele, ha nem haragszik - veszed elejét a felmerülő kérdéseinek, mert szinte teljes mértékig bizonyos vagy abban, hogy érdeklődne a miértek iránt. - Más szóval: nincs szükség arra, hogy magyarázkodjon. Természetesen a mai alkalmat sem felebaráti alapon gondoltam, és az eltöltött idő, a rászánt energia és idegszálak fejében nyugodtan szabjon egy árat - mondod neki korodat meghazudtolóan komoly ábrázattal. A természetben való fizetést már fel sem hozod neki, ahhoz túl erkölcsös férfinek tűnik, pedig...

Egy kis szusszanásnyi idő, belekortyolsz a kávédba, majd ismét más vizekre terelődik a beszélgetésetek kicsiny ingatag hajója. Kénytelen vagy a szóhasználatán halkan felkuncogni, ahogy óvatosan visszahelyezed a csészét a kis tányérkájára, majd az asztalra.
- Hmmm, hogy mit baszott el egészen pontosan? Hosszú-hosszú listát tudnék erről összeállítani és nagy valószínűséggel az is erősen foghíjas lenne, de... az Én esetemben egyetlen néma betű. Mert nem az Én "apám" lett volna a célpontja. Egyetlen néma "-e" betű, mert neki egy Davide Smith nevezetű férfitől kellett volna pénzt behajtania, nem pedig David Smithe-től. És tudja, mi a ráadás a történetben? Legjobb tudomásom szerint nem kapták utasításba, hogy öljenek meg boldog-boldogtalant, esetleges családtagokat, hozzá kell tennem az eredeti célszemélynek nem volt családja, szóval nem kellett volna gyilkolásokba bocsátkozniuk, azonban az édesanyámat mégis sikerült megölniük. Szóval az Ő "aprócska" baklövése az Én egész életemet döntötte romokba. De C'est la vie, ahogy a franciák mondják, mert sokkal hangzatosabb, mint odavetni azt vállvonogatások közepette, hogy "ilyen az élet". - A Sors furcsa fintora, ugye? Már előre látod a szánalmat az arcán, melyre igazán kurvára semmi szükséged. Sajnálatból és szánalomból nem lehet várat építeni. Te viszont, még ha előre tekinteni nem is tudsz, de a múlt és a jövő ellen is felvértezheted magad a jelenben. Igazán meglepő számodra, hogy képes vagy vele ilyen őszintén, leplezetlenül és hátsó szándékok nélkül beszélgetni - még ha nem is tudja félretenni Mr. Hamox teljes mértékben a sajnálatot irántad, de mégis felettébb vonzó benne az, hogy nem riad meg a történtektől, nem akar vigasztalni, nem bizonygatja, hogy egyszer majd jobb lesz, majd túllépsz rajta, hanem ezeket félretéve valóban segíteni akar neked, hogy egy olyan úton indulj el, mely újfajta hatalommal ruház fel. Márpedig az okklumancia tárgyban tanultakat nem kizárólag ezen a téren leszel képes alkalmazni, hanem... hanem ha... szeretnél egy kis nyugalmat akkor...
A kezdeti súrlódások ellenére most úgy fest sikerült megtalálnotok a közös hangot és Te is meglepetten konstatálod, hogy élvezetes számodra a férfi társasága. A mosoly, amit rá villantasz, mielőtt nekiállnál azt tenni, amit mondott, az igen mélyről jövő és őszinte.
Nagy mellénnyel azt gondolod, ezt az első akadályt majd játszi könnyedséggel megugrod, hisz egy sima beszélgetés során is milyen ügyesen terelted folyamatosan tudatosan más mederbe a gondolataid, mint amelyekbe maguktól sodródtak volna. Mégis, mikor valódi szándékkal kezd kutakodni az egész, úgy hullik darabjaira az elhatározásod, akárcsak a a betört fürdőszoba tükör. A véred a füledben dübörög, nem igazán érted, amit Hamox mond, de le tud ültetni a székre, nem állsz ellent a mozdulatainak. A térdeid amúgy is kocsonyásan elgyengülnek, zihálva veszed a levegőt, teljesen szétesel előtte. Pont mint decemberben, pont mint Hera előtt, pont mint megannyi más alkalommal, melyet nem látott senki, legfeljebb a következményeit. Most is kényelmes lenne az önsanyargatásba menekülni, de ehelyett igyekszel leküzdeni a feltörő emlékeket, fájdalmakat, veszteségeket, azt a mérhetetlen szenvedést, melyet átéltél, a gúnyolódó, lehúzó hangokat, melyek csak azt ismételgetik, hogy soha nem fog menni, milyen gyenge vagy, mennyire reménytelen, mennyire menthetetlen. Hamox mintha víz alól szólna hozzád, szavait lassan tudod csak értelmezni. Muszáj valamivel lefoglalnod a kezeid, ezért az egyikkel az asztalba kapaszkodsz úgy, hogy az ujjaid végei elfehérednek, míg a másikkal az Ő kezéért nyúlsz és erősen - talán már fájdalmasan is - megszorítod. Légzésedet igyekszel mély ritmusos formába változtatni, mely lassacskán sikerül is. Ahogy kezd visszatérni az irányítás, úgy enyhül a szorításod is, viszont némi remegés társul hozzá. A víz felajánlására csak a fejed rázod.

- Nem... - suttogod halkan, határozatlanul. Közben a fejedben a hangok továbbra is ostromolnak.

gyenge vagy.

Nem...

tudod miért, Morgi?

Nem... nem... fogd be, fogd be, FOGD BE!

...mert nincs benned elég gyűlölet!

Közben hallod, érzékeled, hogy Hamox beszél hozzád. Legszívesebben csípőből visszavágnál neki is, hogy fogja be Ő is egy kicsit, de nem teszed, mert már kezded visszaszerezni a kontrollt.

- Nem... Igaza van. Igazuk van... gyenge vagyok. Most még... Én még... gyenge vagyok. Ezért... ezért van szükségem a segítségére... - nézel fel lassan a férfi szemeibe. Amit láthat rajtad túl a harag és a gyűlölet tüzén az...

Te is tudod, miért van még itt...

Remek, már csak Ő hiányzott, igaz?
Natalie...

Csupán sajnálatból. Te pedig ezt gerinctelen módon kihasználod...

Na és? Nem árultam zsákbamacskát...

Ettől még ez egy undorító és visszataszító dolog.

Legalább Fenrir Greyback rosszindulatú nevetéséből egyértelmű, hogy ez a része legalább tetszik neki.

De téged Ők most nem érdekelnek. Elszántan nézel Hamox szemeibe. Elég egyértelmű, hogy nem hátrálsz meg a kihívástól.

- Nincs szükségem pihenésre... - elengeded a kezét és az asztalt is, kihúzod magad és megigazítod a hajad. - Nincs vesztegetni való időnk. Kezdjük újra... - Mert számodra mindegy hányszor buksz el, ugye?
 
Nem vagyok okos, nem vagyok szorgalmas, nem vagyok tehetséges, de... akárhányszor földre kerülök, mindig felállok. Mert faszom az egész kurva világba! Már megfosztottak mindenemtől - a családomtól, az életemtől, az ártatlanságomtól, méltóságomtól... de a kibaszott kitartásomtól soha! Megyek és menni is fogok, ameddig ez a megtört test bírja, aztán... csak azt remélem, hogy a Pokol tüze elporlasztja a lelkem utolsó maradványait is, hogy soha többé ne érezzek semmit.
De még ez is túl sok lenne. Nem vagy egy jó ember, de nincs is igényed arra, hogy az légy. Nem bocsátkozol álnok önhitegetésbe, elfogadod a mocskod, erőt akarsz kovácsolni belőle.
Nem vagy jó ember... de velejedig romlott sem.
Az viszont vitathatatlan, hogy mindig felálltál a padlóról, akárhányszor kényszerített térdre az élet.

Mert Vivien kibaszott Morgana Smithe nem térdel le senki és semmi előtt.
Vivien Morgana Smithe feláll újra és magasra szegett állal, konok módon menetel tovább. Nem biztos, hogy előre, de mindenképp valamerre. Lehunyod újra a szemeid és mély levegőt veszel... egyet, kettőt, hármat... A negyediknél kinyitod a szemeid, elszánt tekintetedet a férfire emeled.

- Rendben, készen állok... - biccentesz neki. Nem rémiszt meg a bukás lehetősége. Nem tántorít el a sikertelenség. Nem fog megállítani semmi.

Nem. Állít. Meg. SEMMI!

[Jövő építésben]

Jövő építésben

Ahogy végig gondoltad, hogy ez a fiatal lány min mehetett keresztül, hogy most itt álljon előtted, egy pillanatra elszégyellted magad. Igen, szégyent éreztél azért, mert te csak saját magaddal akarsz foglalkozni alapvetően. Nem igazán érdekelt mások szenvedése, nyomora, hiánya, igényei. Vagyis csak addig, amíg fizettek neked azért, hogy ezzel foglalkozz. Utána már... kevéssé vagy egyáltalán nem. Voltak persze kivételek. Ilyen volt az apád, a barátaid, néhány volt professzorod... de... a klienseid számodra csak kliensek voltak. A megélhetésedet jelentették. És most... el kellett rajta gondolkodnod, hogy valójában miért is segítesz nekik. Azért, mert valóban érdekelt az ügyük, vagy csak szeretted volna, ha megvan a hónap utolsó napjáig kitartó galleonod. Nem voltál gazdag, sohasem voltál az, hiába voltál egyke. A szüleid középosztálybeli, dolgos, értelmiségi varázslók voltak, mindig volt annyi vagyonuk, ami a méltó élethez kellett, még utazásra is futotta időnként, de... nem volt rongyrázás, nem volt kiváltságos élet, nem volt pazarlás. És ezt te mindig helyesnek is láttad, te is így éltél. Az, hogy Vivien ilyen nyíltan kifejtette az álláspontját, tisztelettel töltött el... és... rájöttél, hogy mérlegre kell tenned saját magadat és az amneziátori hivatásodat. Az írás természetesen szerelem volt... az életed értelme... azt akkor is csináltad volna, ha egy sarlót sem kapsz érte, soha. Az az életed volt, a víz, a levegő, a kenyér, ami nélkül nem élhettél. De az emléktörlés... most jöttél talán csak rá igazán, hogy valóban csak munka volt a számodra. És most itt volt egy lehetőség, hogy valóban fontossá váljon mindez számodra. Hogy tényleg segíteni akarj. Nem azért, mert itt nem fizettek volna a közreműködésért... hanem azért mert a tanítás nem a te tereped volt, és ezt nagyon is jól tudtad. Mindazonáltal... ez a szégyen nem esett jól. Erre aludnod kellett egyet... vagy kettőt... hogy kitisztázd magadban ezt az egészet.
- Értem, Miss Smithe. Ez természetesen tiszta sor... Alaposan átgondolom a felkérést, ami különben igen megtisztelő, és küldök egy baglyot még a héten, semmiképp nem hagyom sokáig válasz nélkül a kérdést - ígérted őszintén. - Ami az árat illeti, kérem engedje meg, hogy ezt is a levélben írjam meg, körbe kell járnom a kérdést, nem készültem úgy, hogy a mai konzultációért árat szabjak, a magánoktatás díjaival pedig nem vagyok tisztában - felelted. Vivien következő vallomása egészen letaglózott... Hogy képes elbaszódni három ártatlan ember élete egyetlen e-betűn, azt ép ésszel képtelenség volt befogadni. Ezek voltak azok a dolgok, amik miatt te sosem voltál túlzottan optimista az élet értelmével és hasonló filozófiai maszlagokkal kapcsolatban.
- Rohadt életbe...
Csak ennyit tudtál reagálni, többet nem tudtál mondani. Tényleg kibaszott igazságtalan volt mindez, és ez csak azt a lassan feltörő furcsa, idegen, oltalmazó érzést erősítette benned, ami valahol mélyen ott lappangott benned, de talán a létezéséről sem tudtál. Ezután került sor az első próbálkozásra, ami - ahogy azt előre gondoltad - természetesen ismétlést követelt. Ez törvényszerű volt, nem is lehetett volna másképp.
Aggódtál amiatt, hogy milyen fájdalmas és elviselhetetlen pillanatokat kellett újra élnie Viviennek, természetesen ezt egy pillanatra sem erőltetted volna... Csak hogy... abban a pillanatban, amikor megszorította a kezedet, megértetted, hogy ez az ő érdeke. És azt is, hogy szüksége van rád. Ugyan továbbra sem tudtad, hogy akarod-e ezt magadnak, és hogy alkalmas vagy-e rá egyáltalán, de innentől bekapcsolt nálad az a keménység és következetesség, amit magaddal szemben is mindig képviseltél.
Hogy a pihenést, a szünetet, a törődést a lány visszautasította, nem lepett meg. Hagytad, hogy szépen lassan, magától összeszedje magát. Rendezte a légzését, visszaszerezte a fókuszt, majd elszánt tekintetével egyértelművé tette, hogy a folytatást most akarja.
Neked is szükséged volt egy percre, hogy kiürítsd az elmédet, majd amikor ez megtörtént, így szóltál.
- Rendben van... akkor... újra... - majd egy nonverbális Legilimens-szel ismét behatoltál a mentális terébe. Érdekes volt, sokkal visszafogottabb, csendesebb térbe érkeztél, mint az előbb... mintha egy búra alól figyelted volna az eseményeket... lassan hömpölygő, finoman feléd áramló emlékfoszlányok eljutottak hozzád egy kviddics kesztyűről, egy fiatal, magányosan olvasó srácról, egy llábhoz dörgölőző macskáról, egy nevető mardekáros lányról, és ezekhez a képekhez társultak érzések is... de koránt sem voltak oly rémületesek, pusztítóak, mint az előbb... És Vivien sem omlott össze, állta a sarat. Talán két percig tarthatott a második felvonás, amikor megszakítottad a kapcsolatot.
Elégedett mosoly jelent meg arcodon.
- Ez már igazán biztató volt. Sokkal jobban uralta az elméjét. Elismerésem! - hangzott a nyílt dicséret, amit a lány kétség kívül megérdemelt.
- Úgy látom, van érzéke az elméje lezárásához. Bár átszivárogtak gondolatok, ezeket már finomabban, homályosabban érzékeltem, és a stabilitását is sikerült megőriznie, nem ragadták magukkal az érzelmei... - fejtetted ki meglátásodat.
- Első alkalomnak szerintem ez bőven remek eredmény... aminek feldolgozásához kell egy kis idő, így ha nem bánja, azt javaslom, itt hagyjuk abba. Az elmelezáráshoz hozzá kell edződni, ez egy fokozatos munka, és maga ma igazán nagyot haladt...

[egy cél]

I tried to hold these secrets inside me,

My mind is like a deadly disease.

Mr. Hamox
Mérges Banya Fogadó, 105-ös szoba
2006.01.03. kedd

Figyelmeztetések: general shaming, manipuláció, mentális zavar, káromkodás, szexualitás említése


Tudod-e, mi az életed - nem is, pontosabban inkább léted értelme Vivien? Tudod-e, mi az, amiért küzdesz, mi az, amiért mész még tovább? Tudod-e, mi tesz téged mássá, mint Natalie, mi az, ami kiemel legtöbb sorstársad közül? Természetesen fogalmad sincs. Választ egyik kérdésre sem vagy képes adni, mégis ahol a legtöbb ember nagy valószínűséggel belefulladna a céltalanság háborgó vizeibe, addig Te hajthatatlanul úszol tovább. Hogy hova és minek, az nem számít, mozgásban kell maradnod, hogy életben maradj. A mozgatórugók pedig rövidtávú célok egyelőre: elvégezni a Roxfortot első körben. Majd ha ez a cél beteljesül, kitalálod a következőt.
Azonban a látszólagos céltalanság leple alatt megbújik egy cél, mely mind felett áll, egy cél mely után már életed értelmét veszíti, egy cél, mely elérésével talán még Te is megpihenhetsz békével örökre. Bár ennek a célnak a megvalósulása igen messzi, az út, melyen eljuthatsz oda vérrel, izzadással, rengeteg munkával és még több szenvedéssel van kikövezve, a remény csalfa ábrándját pedig megmételyezi a puszta gondolat, hogy még ezt is elveszik tőled, min oly sok minden mást. A kilátástalanságot azonban most félre lököd, nincs értelme, hogy nehezítse a lépéseid, nincs szükséged arra, hogy megingassa az elhatározásod. Ha eljutsz egyszer arra a pontra, hogy elragadták tőled a megnyugvás utolsó morzsáit is kegyetlen módon, akkor ráérsz belezuhanni a mély céltalanság és kétségbeesés vermébe.
Pár lélegzetvételnyi csend erejéig bizonytalanságban hagyod a férfit, ugyanis arcodról nem olvasható le semmi érzelem - bár majdnem felhorkansz, amikor elhangzik a "megtisztelő" nevetséges szócska - ahogy az elméd felületes rétegeiben sem fellelhető a válasz, mely megfogalmazódik benned.
- Rendben Mr. Hamox, legyen úgy, ahogy Ön a legjobbnak látja - bólintasz rá egyből, bárminemű ellenkezés legaprócskább nyoma nélkül. Elvégre nem válna hasznodra, ha elkezdenél egy óvodás szintjén hisztizni. Ha a férfi átgondolja az ajánlatod és elfogadja azt, akkor jó, ha nem, akkor sem esel kétségbe, keresel tovább. Nem vagy az az ember, aki az első kellemetlenség, az első bukás után feladja. Nem. Vivien M. Smithe soha nem adja fel, ameddig el nem éri a célját. Maximum ha egy úton nem jut el oda, keres egy új megközelítést, de feladni nem fogja soha.

Egy gúnyosnak ható félmosollyal az ajkadon már nem tudod tovább tartani magadban a kikívánkozó megvető hangtalan horkantást. Persze nem tehet az érzéseiről a férfi, ahogyan Te sem tudsz sokat tenni a megküzdési stratégiáid ellen. Ha beengednéd a szomorúságot és elesettséget, hogy emberibb lehess, a megvetés és cinikus tagadás helyére, menten összeomlanál mentálisan és vége lenne. Az pedig gyengeség, téged márpedig nem gyengének neveltek.
- Hosszasan vitatkozhatnánk, hogy hármunk közül ki járt legrosszabbul: édesanyám, aki egy szempillantás alatt ott és akkor meghalt, anélkül, hogy bármit végig kellett volna néznie, de minden lehetősége szertefoszlott az éjszakában, akárcsak az oázis csalárd délibábja amint a szomjazó közel ér, vagy Dav... mármint az... az édesapám, akit azóta is a Szent Mungo zártosztályán kezelnek, akinek ki tudja mennyi kínzást kellett elviselnie, akinek megváltás volt azt végignéznie, ahogy a saját tulajdon lányát majdnem széttépi egy szörnyeteg, vagy Én... - a saját szenvedéseidnek már nem is állítasz szóbeli mementót, egészen felesleges is lenne. Hisz hogyan is lehetne neked a legrosszabb, amikor életben vagy és iskolába járhatsz? Amikor van egy "új családod", népszerű vagy, félnek tőled, kapsz rengeteg támogatást is az elszenvedett éveidért és az elvesztett kincseidért?

Hogyan is lehetne nekem rossz...?

Nevetséges csalódás vagy nem csak Önmagad, hanem mindenki más számára is. Mostanra már erre a végtelenségig naiv Evelyn is rájött, a gyerekek még túl ártatlanok, túl tiszták ahhoz, hogy ezt lássák. Nincs más, akiben megbízhatsz, Önmagadon kívül, még ha már egyszer el is árultad magad. Talán kétszer is, talán Karácsony előtt Roxmortsban is, de ez a hiba még helyre hozható, a másik már nem igazán. Jobban is tudhatnád, de természetesen hibát hibára halmozol, még ha szereted is azt hinni, hogy ravasz és feddhetetlen vagy. De nem.
És ezért buktál el Vivien.
Mert nem vagy erős. Folyamatosan, nap mint nap gyengíted magad, mintha titkon remélnéd, hogy az örökös bosszúvágy, düh és gyűlölet mozgásban tarthat, hogy ezek elmaszkolják a fájdalmat és a rémületet a ténytől, hogy egyszer úgyis egyedül maradsz. Kell valami, ami ezen kártékony gondlatokról elvonja a figyelmed, amely megtölti valamivel a lelked. Talán nem is akarod megölni Greyback-et, csak kifogásként használod. Talán szeretted és még mindig szereted is Őt. Vajon ha kiszabadulna az Azkabanból azért keresnéd fel, hogy meggyilkold, vagy hogy... újra átadd magad neki, az őrületének, a terrorjának, hogy adjon valami célt számodra, amit kergetve megfeledkezhetsz a léted problémáiról?
De ezeken most nem elmélkedhetsz, igaz? Nem akkor, amikor egy legilimenciában jártas férfi társaságában vagy, nem akkor, amikor minden múló percet meg kell ragadj, fel kell áldozd őket a tanulás oltárán, nem akkor, amikor erősebbé akarsz válni.

Természetesen második próbálkozásra sem sikerül, de korántsem olyan letaglózó az érzelmek vihara, mint az első alkalommal. Most akár a lassan hömpölygő vízfolyás, úgy szivárognak elő a lezárt ládából a Roxfortos emlékek - táboros már egyáltalán nem, az a ládán belüli ládában van egy másik ládában rengeteg lakattal lezárva. Hiába dübörögnek, ordítanak, próbálnak kitörni onnan, ezt már nem hagyod. Cserébe a halk, viszonylag kellemes emlékek akár a nesztelen tolvajok lopakodnak el melletted, hogy erkölcsi bűnbe hívogassák a férfit. És Te ezt nem tudod megállítani, csak nézed, ahogy belőled gúnyt űzve újfent megalázzanak.
Nem tudtad megállítani az emlékeket, nem tudtad elzárni a gondolataidat a férfi elől. Elbuktál újra.
Egy szégyenfolt.
Egy nemkívánatos komplikáció.
Egy senki.

Mégis a férfi mosolyog. Te azonban képtelen vagy ezt viszonozni. Bár arcodat többnyire uralod, jeges elégedetlen higgadtsággal fogadod szavait, lelked közben mérhetetlenül háborog. Szíved szerint végelgyengülésedig gyakorolnál, addig, ameddig nem menne. Persze mások idejével nem szórakozhatsz a végtelenségig, legalábbis nem az Övével. Dalton Hamox egy érdekes ember, de nem olyan, akivel érdemes és élvezetes lenne játszadozni.
Nem hiszel neki, nem hiszed el a szavait. Számodra ez nem tehetség, ez csupán bukás, bizonyítéka annak, amit a hangok is a füledbe suttogtak korábban - hogy gyenge vagy. Erőtlen vagy ebben a kegyetlen világban. Mégis bólintasz a férfinek, nem hagyod, hogy a sikertelenség keserű szájíze az arcodra kiüljön. Büszkén magasra szegett állal felállsz, de az igénybevételtől kocsonyásan megremegnek a térdeid.

- Köszönöm az idejét és segítségét Mr. Hamox - tekinteted a kisasztalra téved, de hamar elveted az ötletet, hogy a kávédért nyúlj. Akkor feltűnhetne neki a konszolidált remegése kezeidnek. - Van esetleg bármi tanácsa, valami gyakorlat, amit egyedül is fogok tudni alkalmazni, ismételni? - mert hiába vagy egy katasztrófa, ettől függetlenül sem vagy hajlandó feladni. Még most sem, még ezek után sem.