Első emeleti folyosók

„A bölcs öreg Hollóhátban / Éles elmék várnak. / Kiknek a tanulás kaland, / Oda azok járnak.”
A fiatal szőke Hollóhátas leányzó mindig is szeretett tanulni. Szerette mikor hatalmába kerítették a könyvek csodálatos világa, a sok újabbnál újabb élmény és tudás, amik bennük rejlett. Hisz a világ számtalan olyan dolgot tartalmaz, amiről a legtöbb varázslónak még csak fogalma sem lehet, de Luna szerette volna ezeket megismerni, szerette felfedezni a világot.
- Jól vagyok, köszönöm – válaszolta Sebastiannak – Igen. De nem félek a vizsgáktól. Biztos nem lesz olyan szörnyű az RBF, ahogy a tanárok mondják. Szerintem csak ijesztgetnek minket.
Figyeli, ahogy évfolyamtára egy könnyed mozdulattal feláll eddig bitorolt helyéről és meglepetten tapasztalja, hogy az, mint egy gáláns lovag helyét kínálja. Neki. Nem volt hozzá szokva az effajta kedveskedésekhez. Még mindig sokszor új volt neki, ha valaki kedvesen szólt hozzá, pedig lassan már ideje lett volna hozzá szoknia, mert olyan barátokat tudhatott maga körül, akik az életüket adnák érte, ahogy ő is értük.
Hálás mosollyal foglal helyet, de úgy, hogy a fiú is mellé tudjon ülni.
- Leülsz? – kérdi teljesen természetességgel.
Sosem szokott zavarba jönni. Nem az a fajta. Ő szinte a természet szülöttje, azt teszi, amihez kedve van és nem tette tönkre és nem is fogja soha, ez a számító világ, ami körül veszi. Az ő élete nem hétköznapi, nem olyan, mint mások látják, hanem annál sokkal csodálatosabb és szabadabb.
- Szerintem igazán élvezetes sétálni az esőben – jegyzi meg Sebastian kijelentését követően – Szeretem, mikor az esőcseppek csiklandoznak.
Ez volt ő. Luna, vagy, ahogy csúfolták Lüke Lovegood. Míg mások, kihasználva mágikus mivoltukat, bűbájt használtak az ilyen időjárásban, Luna szerette, ha elázik. Élvezte.
- Ha akarod, lemehetünk és járhatunk egy eső táncot? – tette fel megint csak játszi természetességgel a kérdést, amitől valószínűleg a legtöbben zavarba jöttek volna, de ő nem.

[Kirké]

Kirké

Adogatom a könyveket, hallgatom a kicsit, néha arrébb csúszok, hogy kikerüljön egy-egy elhaladó diák vagy szellem. Igyekszem nem felhúzott szemöldökkel és hatalmas kérdőjellel az arcomon figyelni, ugyanis úgy érzem, hogy Kirké egy kicsit szétszórt. Komolyan aggódom amiatt, hogy esetleg súlyosabban beüthette a fejét, semmint azt ő gondolta. Mert amekkorát zuhant, minden megeshet. Olyan kis hugrabugosnak tűnik.
De nem az. Mennyire hogy nem az. Tekintetem az arcáról a jelvényére esik. Griffendél. Nahát, nem hittem volna.
-A begyűjtőbűbájt?-próbálom kisegíteni és elmosolyodom.

Várom, hogy megtalálja a pálcáját és elvégezze a varázslatot. Csak várok és várok. Egy vállrándítást látok csupán a részéről. Nincs meg a pálcája? Nem is ideges, hogy nem találja? Néha mintha csak Dundust látnám. Piciben, ő sem nagyon hordja magánál. Felelőtlen dolog. Ezt közölném is a Picurival, de aztán inkább még sem teszem. Elég nagy szívás neki ez az elvágódás is.
-Lehet hogy jól érzed magad, de az nem egyenlő azzal, hogy jól is vagy.-jegyzem meg.-Mi?!
Mi az hogy két hétig meg se lássa a nővér? Nem hiszem el, hogy Madame Pomfray ezt mondaná. Vagyis, persze, mondhatja. De akkor azt nem hiszem el, hogy Kirké ekkora szerencsétlenség. Na jó, elhiszem. Mi több, kezdem gyanítani, hogy mennyire is visszatérő vendége a gyengélkedőnek. De ezzel így van körülbelül az iskola 50%-a. Túl sok bénaság jár kel a folyosókon.

-Szia Kirké.-biccentek a bemutatkozására.-Marcus.-mondom meg a saját nevem.
Nem akarok rosszmájú lenni, de amikor a nevét kaphatta a kicsike, akkor a szülei még nagyon bizakodóak lehettek. Azóta vajon hányszor fordult meg a fejükben, hogy jobb lett volna, ha nem tesznek ekkora terhet a gyerekre és elnevezik szimplán Julcsinak? Biztos jó párszor. Na, nem ismerem a szüleit. Lehet, hogy kifejezetten imádják az ő kisbabájukat és elnézik a bénázásait. Közben a lányka ismételten zavarban krákog és köszöngeti a könyveket.
-Nincs mit.-vonom meg most én a vállam.
Nem haltam bele abba, hogy összekapkodtam neki pár könyvet. Mondanám azt, hogy szívesen, meg máskor is. De egyikünk se akarja már ugyanezt a szitut lejátszani. Igazán kellemetlen lenne. Kirké szemszögéből tuti. Én meg úgy döntöttem, hogy innenstől a hős megmentő szerepében tetszelgek.
El ne hidd. Fiam, el ne hidd. Előbb iszok bürköt.

-Tényleg segítek eljutni a klubhelységedig.-ajánlom fel még egyszer és utoljára.
Majd a talárjára nézek.
-Ezt a veszedelmet meg lecserélhetnéd. Életveszélyes.-inkább a talárt nevezem életveszélyesnek, mint a kislányt.
Bár tény, a talárja és ő mint kombináció...őt kéne alkalmaznia Voldemortnak, nem halálfalókat.

   Tudom, hogy a gondnokot segítik az iskola szabályai, de hol vannak azok a szabályok, amik a diákokat támogatják? Segítség, komolyan mondom.
   Kicsit úgy érzem most magam, mint másodikos koromban, amikor hajtóvadászatokon vettem részt. Ja igen, én voltam az odújából kirázott róka. Bármennyire szomorú a gondolat, erre azért egy sietős mosoly söpör át az arcomon; én, mint üldözött vad, ez egész jó sztori lehetne.
   Azonban a következő fordulónál hatalmas robaj rázza meg a folyosót. Jaj, úgy tudtam, hogy megint bekerítenek.. az egész azzal a hülye rajzzal kezdődött.

   A Nagyterembe is magammal cipeltem a mappámat, hiszen ott a skiccek szinte adják magukat. Emberek táplálkozás közben. Mintha csak egy szafarin lennék, és valóban, a rajzaim talán egy picikét túlzóak is lettek. Pechemre hátul még nincs szemem, így nem láthattam, hogy pár mardekáros a vállam fölött átpillantva kikémlelte a műveket.. és cseppet sem voltak elragadtatva, mikor a dúló hiénakutyákban felismerték a társaikat. Rég volt már részem olyan grabancrángatásban, amit ezután kaptam, és tényleg csak a saját bénaságomnak köszönhetem az egérutat. Ahogy kiráncigáltak a padból, a koordinálatlan kapálózásommal levertem vagy öt teli kupát az asztalról, és a hirtelen támadt hangzavar annyira megzavarta őket, hogy képes voltam az időt kihasználva elmenekülni. Bár már futás közben láttam, hogy nem lesz könnyű dolgom az ajtóban strázsáló Frics miatt. Próbáltam belevegyülni egy kifelé haladó ötödikes csoportba, és meglepetésemre a manőver bevált. Így viszont három mardekárossal és Friccsel a nyomomban még mindig nem érzem, hogy fel kéne lélegeznem.

   Szóval jogosan ráz ki a libabőr, amikor egy fél perccel később is cseng a kihalt folyosó az előbbi csapódástól. Szinte látom a jelenetet; most végigfésülik a termeket utánam, tehát nincs más dolgom, mint elérni a klubhelyiséget. Oda már igazán nem jöhetnek utánam. Viszont nem maradhatok ott örökre. Szent szar, mint alsóban!

   Rendben, nem vagyok egy nagy futó, de nem hittem volna, hogy olyan távol áll a szervezetemtől egy kis megerőltetés, hogy futás közben éles dörömbölést halljak a fülemben, mintha csak felszökött volna a szívem egy emeletet. A testem nyűgjeivel mit sem törődve szedem a lábamat, és Merlinre mondom, ha nem takarékoskodnék a levegővel, felordítottam volna a látomásra. Amint befordultam a folyosó kiszögellésénél, Yv egyszerre ragyogó és veszélyesen sötét alakja jelent meg előttem. Pár másodpercig farkasszemet nézünk egymással, miközben helyrerakom magamban a dolgot. Nem őrültem meg teljesen, Yvette nem holmi asztrális kivetülésként áll itt előttem, hanem igenis hús-vér valójában. Nahát, milyen fagyosan széppé teszi az arcát, amikor ilyen keményen néz.. hé! A véla erő körbefonta az agyamat, és szinte kifacsarta belőle az előbbi rémképeket, meg az okot, amiért úgy sietek.

   - Öh.. helló, Yvette – nyögöm ki végre a szárnyaszegett kis köszöntésemet, mert illedelmes gyerek vagyok, és nem átallom megragadni a lány vállait, s visszatessékelni őt a kiugró mögé, ahol a nyílt folyosón nem vagyunk szem előtt. Remélem, nem a harmadik világháborúnak gyújtottam alá a megmozdulással. Villámként cikázott át az agyamon, hogy esetleg rosszat tennék Yvnek, ha a nyakára csődítenék egy csomó mardekáros barmot, a perverz gondnokkal fűszerezve. Persze benne van a nagy gondoskodásban az a kellemetlen előérzet is, hogy a lány szeme láttára vasalna ki az ellenség, és ez a gondolat valahogy cseppet sem könnyít a lelkemen.
   - Figyelj, nem biztos, hogy erre kéne továbbmenned – hadarom cseppet sem meggyőzően, és kilesek a hátam mögé. Egyelőre sehol senki.

[- HOGY MERÉSZELSZ HOZZÁM ÉRNI? –]

Már nyitnám a szám, hogy lehordjam mindennek azt az idiótát, aki majdnem belém szaladt. Mert nem számít hogy én sem figyeltem, lehetne, bárki is az, sokkal körültekintőbb, ha már én nem vagyok, mert az én gondolataim Yolanda körül forognak. Hát hol máshol is!
Így egyértelműen a másikat hibáztatom bárki is legyen az, s magamban már meg is vannak a csípős szavak, amikkel kiosztom az idegent.
Csakhogy amint helyreáll a világ s visszabillen eredeti állásába, nekem pedig sikerül álló helyzetben maradnom, és a másik diákra fókuszálnom a szavak elhagynak. Mert már nemcsak egy elmosódott csík az idegen, hanem egyértelműen Ben Bishop alakját veszi fel.
Az egyértelműen zaklatott Benjamin Bishop alakját. Sőt… szinte még a hangját is… mert Benjamin hangján köszön rám csöppet izgatottan, amit nem tudok mire vélni. De még lehetőségem sincs magyarázatot kérni se a viselkedésére, se arra hogy hogyan is merészelt majdnem felbuktatni.

De mintha mindez nem lenne elég, még meg is ragadja a vállaimat s elkezd irányítani, mint egy játékbabát. Vagy mint a bugyuta mugli kisfiúk a játékautójukat. Hát Merlinre, mi vagyok én?!!!
A dühtől szinte alig látok valamit, amely hullámokban önt el. Arcom lángol a méregtől, a szégyentől, mindentől.
- HOGY MERÉSZELSZ HOZZÁM ÉRNI? – üvöltök, fel se fogom hova kerültem, csak mikor végre megállít. Akkor jut el a tudatomig, hogy a kiugró mögötti részben találom magam megint Benjamin bűntudatos arcával szemben.
- MI A FENE VOLT EZ? Miért NE mennék arra? –
Sziszegem a fogaim közül. Tekintetem szikrákat szór, ha tudnék, simán megölném vele, de hát nincs ilyen szerencséje, azaz pontosabban nekem nincs ilyen szerencsém.
Nekem csak a méltatlankodás jut. De abból bőven kijár. Mutatóujjammal vádlón a mellkasát böködöm, miközben a tincseim össze-vissza repkednek, ami jól kifejezi a lelkemben dűlő vihart.

- Te csak NE parancsolgass nekem Bishop! Nem vagy te az anyám! Még a végén elveted a sulykot… -
És a jóindulatomat… De persze ezt már nem teszem hozzá. Nem szükséges.
Talán nem kellene belegondolnom, mit akar itt épp velem csinálni. Talán nem kellene, mert túl sok régi emlék felidézése történne meg pár perc alatt, és akkor a háztársam jó pár része megsínylené mindezt. Elhitetem magammal, hogy jó nyomós oka van arra, hogy ezt tette velem… azaz hogy visszatuszkolt ide, a folyosó eme kihalt szakaszára, mint valami ötévest.
Vagyis, ajánlom neki, hogy jó nyomós oka legyen! Különben nem állok jót magamért.

- Mi van, mitől ijedtél meg ennyire? Rosszabb vagy mint Mrs. Norris mikor valaki elkapja a grabancát… talán csak megint a barátnőid elől menekülsz? -
Vonom fel egyik szép ívű szemöldököm szarkasztikusan, miközben kezeim összefűzöm magam előtt még mindig használva a könyveket pajzsként. Ha esetleg Bishop valami mást is forgatna a fejében. Mert akkor tökéletes fegyvernek is elmegy, bár sajnálnám az tény. A rózsafa pálcám minden esetben készenlétben. Habár remélhetőleg csak nem lesz rá szükség… elvégre ő Ben… Beni… az én Mr. Tudálékos Ben Bishopom… aki sose viselkedett még így. Sose volt még ennyire… idióta.
- Köszönöm én nem akarok részt venni a te kis játékaidban… -
Határozottan lépek előre, miközben a fél kezemmel elengedem a könyveket, s utat török magamnak, ha tetszik neki, ha nem. Mert nem akarok itt maradni, nem akarom, hogy a saját sületlen kis dolgaiba belerángasson. Amúgy is dolgom van. El kell számolnom az édes testvéremmel. Sürgősen, szóval semmiképp sem érek rá Benjamin pillanatkitörésein elmélkedni. Most nem.
Épp ezért nem érdekel Bishop. Nem érdekel a nyávogása. Semmi se.
Most dühös vagyok. Nagyon dühös. Sokkal dühösebb…
De a vörösség talán már eltűnt az arcomról. A szégyen pírja, amelyben Ben részesített. De nem baj, majd ő is megkapja a magáét. Az egyetlen merlinadta szerencséje hogy senki se volt itt rajtunk kívül… legjobb tudomásom szerint… Ennyi, semmi több.
S egy mély lélegzettel állapítom meg a mai nap folyamán újra; ez a mai megint nem az én napom.

   Hasztalan emelgetem mutatóujjamat a szám elé, kérlelő, könyörgő arckifejezéssel megtoldva az egyértelműen csendre intő mozdulatot. Yvette, mi a bánatért ordítozol, mindenképp meg akarsz veretni? Bal kezem ismét elindul a lány válla felé, de nem érintem meg őt, mert a felháborodott rikácsolás még a fülemben cseng, sőt, még tesz egy-két fordulót az üres folyosószakaszon is, kéretlen visszhangot verve, amire pont nincs szükségem. Télen még nem volt baja azzal, ha hozzáértem, most meg mintha a sátán közelítene felé, avagy gonosz leprától oszló kezem bűnnel illetné hófehér bőrét.
   El kellene számolnom a közelmúltban történt eseményekkel. Lehet, hogy fel sem tűnt nekem, és úgy bántottam meg valamivel őt.. az rettentő kínos lenne, tekintve, hogy elviekben sikerült megbékélnünk egymással. Én meg azóta is mindenhova cipelem magammal a békezálogba kapott mappát. Talán ha.. hű, nekem is illett volna adnom valamit, valami jelképeset a barátságunk megpecsételésére, vagy mi a szösz?
   - Hé, hé, hé, nyugi – próbálom csitítani, amiről jól tudom, hogy felesleges, mint nyáron a síléc, Yvet ez inkább csak tovább tüzeli. Mikor már csak szűri a szavakat a fogai között, kissé alábbhagy a szemem rángatózása; ezt már talán nem hallják meg egy mérföldről üldözőim. Bár most még választhatok is – vagy a mardekáros csürhe, vagy a jégsárkány szaggat cafatokra.

   - Nem azt mondtam, hogy nem mehetsz arra, csak.. csak jobb ötletnek tartom, ha mondjuk… a káhá felé mennénk tovább. Tudod, mint jó háztársak. – diplomatikusan terelgetem szavaimmal, ahelyett, hogy bevallanám, legszívesebben minden férfiasságot nélkülözően kiszaladnék a világból.
   Idegesen megint hátrakémlelek, és még mindig sehol senki, de az a kis kérdés, ami visszakormányozza az arcomat menetirányba, egészen váratlanul ér. Először csak nézek bután, teljesen megszégyenítve a címert a szívem fölött, aztán ellenállhatatlan vigyorra görbül a szám, mély mosolyráncokat vésve az arcom két oldalára. Hát mégsem ment el Yv humorérzéke, roppantmód jól szórakozik rajtam. Oh, mint régen.
   - Ez jó volt, határozottan jó – bólogatok elismerően, sőt, majdnem meg is tapsolom, de ekkor ajtócsapódás hangja söpör végig a folyosón. Rögtön megtalál megint a nyugtalanság, de már nem merem kidugni a fejem a fal takarásából. Yvette Delacourra meg persze pont most jön rá a bizalmatlankodás és a női szeszély, amikor megmakacsolva magát úgy dönt, lefokoz egy kupac kutyaszar szintjére, és egyszerűen kikerül. Én meg vagyok olyan hülye, hogy arasznyit arrébb lépve megint elvágjam az útját.
   - Komolyan nem kéne arra menned – kérem utoljára visszafojtott levegővel, és igyekszem állni a fagyos tekintetét, ami valószínűleg a jutalmam a fontoskodásért.

   Az egy dolog, hogy én állandó célpontja vagyok a csúnya, rossz fiúknak, hiszen kinek ne támadna kedve egy isteneset behúzni a szerencsétlen lúzernek, de sajnos azt is tudom, hogy Yven is szívesen köszörülik a nyelvüket. Pláne, ha kettőnket együtt látnak..
   Kérdés, hogy miért is nem tudom kibökni a lánynak a miértet. Most kezdjem el mesélni, milyen nagyszerű kalandom volt a Nagyteremben, milyen bravúrosan haragítottam magamra egy csapat kígyót, aztán a gondnokot, és hogy mindüket elvezettem idáig? Kötve hiszem, hogy ettől megenyhül a lány, és azonnal megértőbb lesz. Ha nem bízik bennem, és inkább szemberohan a vészjóslóan közeledő léptekkel, hát kénytelen leszek menteni a bőrömet, és továbbrohanni a biztos klubhelyiség felé.
   Vagy Yv után szaladni, a hiénakutyák elé.

[- Jesszusom, nem látsz a…]

Céltalanul sétált a folyosón.
Alig néhány perce, hogy feljött a klubhelyiségből. Egyszerűen képtelen volt tovább tanulni. Nézte, nézte a könyvet, de amikor lapozásra került a sor, nem tudta visszaidézni az előző oldalt. Régóta nyughatatlan volt már, de korántsem a vizsgák miatt.
A NagyÚr visszatérése, az apja ’munkája’, és az otthoni, családi célozgatások megmásíthatatlanul a mindennapjaiba furakodtak. Ha akarta se tudta volna kizárni őket a fejéből. Elég volt, ha a klubhelységben ücsörgött, vagy bárhol, bármelyik évfolyamtársát látta, akivel úgymond azonos körben mozogtak. Addig azonban, amíg nem döntött se ellene, se mellette, nem volt hajlandó olyan dolgokba belemenni, amelyek nemcsak ideig-óráig tartottak, hanem – akár egy barátság – hosszútávra szóltak.
A talár anyaga finoman ölelte körül a törékeny lánytestet, és úgy suhant utána némán, mintha a tulajdonosa megbűvölte volna. A puha bársonyruha az előírt roxforti viseletet takarta, a nadrágot a nyárra való tekintettel régóta a szoknya váltotta fel. Az ing, és a nyakkendő ugyanúgy megmaradt, de már nem volt szüksége a pulóverre. Így, késő délután a talár bőven megfelelt a célnak: ha tovább marad kint, se fázzon meg.
Összezavarodott. Az utóbbi időben Vikitria, aztán Damien… Mintha Merlin direkt kinézte volna magának puszta unaloműzés gyanánt. De fogalmazhatna úgy is, hogy: „ Laetitia Morrison – Ááá… nagyon érdekes. Nagyon-nagyon érdekes. Helyes. Akkor most te leszel a soros.”
A harag szerteáradt a testében, mégis képes volt megőrizni a nyugalmát, és ugyanolyan nyugodt léptekkel menni, mint azelőtt. Mindössze egyetlen mély sóhajt engedélyezett magának.
űMindenki hülyének nézné, ha most hirtelen rohanni kezdene minden előjel nélkül. Vagy legalábbis úgy festene, mint egy hisztis liba. Még a háta is borsózott a gondolattól.
Ha volt valami, amit kivételesen utált az iskola falai között, azok a nyavalygó lányok voltak, akik bolhából elefántot gyártottak, és megállás nélkül locsogtak a lehető legérdektelenebb témákról. Amint hozzáért valaki a kisujjukhoz, vagy ők maguk apróbb tárgyakhoz, menten fennhangon sóhajtoztak, és hatalmas fájdalmakról panaszkodtak, ha épp nem sírtak.
Gyűlölte, ha valakit sírni lát. A lehető legsebezhetőbb pont.
Számára a sírás egy dolgot jelentett: egy gyenge jellemet. Az, aki képest lépten-nyomon elsírnia magát a lehető legkisebb apróságokon is, arról inkább nem nyilatkozna. Hátrafűzte a szeme előtt táncoló mélybarna tincsét, és elhaladtában még vetett egy utolsó pillantást az Őt bámuló sárgacímeres lányra.
Amikor belépett a folyosó ezen szakaszára, már akkor érezte a kíváncsi tekintetet a hátában, de nem foglalkozott vele. Vannak, akiket léptem nyomon megbámulják, vagy figyelemmel kísérik minden mozdulatát, bizonyos embereknek. Őt soha nem zavarta, ha kíváncsi tekintetek övezik. Az már annál inkább, ha a kérdések nem maradnak kimondatlanul.
Nem érdekelte, hogy ki látja, és ki nem, amikor hátranyúlt a tarkójához, hogy finoman megnyomja. Már megint sikerült elfeküdnie abban a bő négy órában, amit képes volt pihenéssel tölteni. A kialvatlanság nyomai azonban a napnak erre a szakára már rég eltűntek a szeme alól. Számára ez volt az ébredés ideje.
Halovány mosoly kúszott ajkai szegletébe, kilépett, és valami puhának ütközve megtántorodott.
- Jesszusom, nem látsz a… - csattant fel dühösen, miközben a pillantása felfelé vándorolt az öltözéken. Az íriszekhez érve egy fintor jelent meg a szája sarkában. – …szemedtől?- fejezte be a szemrehányást.
Ha egy kicsit nagyobb lendülettel indul meg, most a földön feküdne. És ha ez bekövetkezne, na akkor igazán paprikás hangulatban lenne. Felsóhajtott, és hűvösen nézett a fiúra. Fogalma sem volt, kibe botlott, valami rémlett, mintha látta volna már valahol, de hogy hol, és mikor?...  Nagyon remélte, hogy Merlin nem valami fajankót hajított az útjába, akivel veszekedhet órákon át, ki volt a hibás.

Milyen évszak van van? Délelőtt, vagy délután? Meleg vagy hideg? Ez a lagymatag, semmilyen idő lelombozza az embert, tényleg nem lehet megállapítani... elvileg nyár, de a tengerkék eget most borús fátyol fedi, a fák törzse pedig egy enyhe vihartól iszamós, ami nem is rég vonult el, az utószele még eljátszadozik a kisebb bokrokkal, fácskákkal, a nagyobbakat viszont már nem képes megszárítani, így nedvesek maradnak. Néhány fénypászma még át-át hatol néha a ködös homályon, alig van ereje, hogy a földet is nyaldossa, mire lejut oda az életkedvét vesztett kezdemény, csak annyira van ereje, hogy a kis vízcseppeket , amik a levelek szélére kiültek, átjárva megcsillogtassa, fénnyel töltse fel, meleget viszont nem juttat hozzájuk. Apró lámpákként világítanak a vizes fűszálak, majd lassan, de kialszanak ahogy a levegő fülledt melegének köszönhetően apránként, de mégis távozik róluk az üdítő nedvesség, aminek egy részét ők már hamarabb magukévá tették. Így viszont hamar köd száll fölé, a nagy víztömeg megindul az enyhe szellők áramlatának pályáján, hogy újra bekerüljön a végtelen körforgásba. Tipikus Angliai időjárás, megszoktuk, de nincs kedvünk vizesek lenni, néhány óra, és minden felszárad, a felhők elvonulnak, és mintha meg sem történt volna, de addig is: be vagyunk zárva.

Sejtelmes komolysággal, tekintélyt sugárzó fellépéssel vonulunk végig a folyosón, hogy mindenki "megcsodálhasson" minket. Hogy puszta erőfitogtatás ez, vagy valódi fenyegetés, mindenki maga dönti el, de a legtöbben csak arrébb vonulnak, amikor rájuk kerül a sor, hogy kikerüljenek a tömegben és nem gondolkodnak ilyesmiken, hisz így a legegyszerűbb, ellenkezés és konfliktus nélkül... Mint a kiskirályok... holott, hol vagyunk mi ahhoz? Szomorú hogy egyes dolgok hová fajultak, meddig korcsosultak a társadalmi rétegek... egy világ, ahol már csak efféle -másoktól alázatot követelő- kasztban lehetsz valaki... keserű valóság. Hogy hogy beszélhetek így magamról? Hisz ez csak egy előjogok megkövetelte maszk, származás és a mardekár címere által kívánt etikett, amibe muszáj beletörődni, ha kiábrándultál is, de követned kell, vagy elvesztél...

Egy boltíves ablakhoz vezetett az utunk, néhány perce teljesen belemerültem a folyosó bágyadt homályába, Ralph és Cathy hangos nevetése törte meg a bennem uralkodó csendet.
-Tiszta hülye vagy, valami kis harmadikos lehetett! -bökte oldalba Cathy, talán némi sajnálattal, visszanézve arra a kissrácra, akit Ralph előbb borított fel ... teljesen "véletlenül". Én csak ünneprontóan hallgatok, nincs most kedvem szórakozni az ilyesmiken, csak egy kényszeredett mosolyra telik, de lassan leesik, hogy valamiféle íratlan szabály szerint rajtam lesz a sor... Arcomra némileg már kiül a feszültség és idegesség falfehér színe... inkább előre sietek, miközben a nyakkendőm egyébként is hibátlan kötésének tökéletesítésével babrálok, hogy ezzel is lekössem magam kicsit... Mégis mit tehetnék? Szórjak átkot vagy...

// Csak neked, csak most...   I like the way you move //

A mellkasomon enyhe nyomást érzek, valakivel kellemetlenül összetalálkozom... talán kicsit... túlságosan is belemerültem a talárom igazgatásába, így sikerült ez a kis találkozó. Nézzük kibe is sikerült belebotlanom. Lassan mérem végig: fényesen csillogó felületű, fekete női cipellő, egy könnyed bársonyszoknya, ami egy szépen vasalt ingben folytatódik, végül pedig egy nyakkendő ékesíti a látványt, de nem is ez olyan elragadó, mint inkább a szemek, amikkel találkozom. A kék íriszek most dühösen merednek rám, mégis, a vérszegényen fehérlő arcra az élénkpiros vonalban húzódó apró ajkak cáfolnak rá, és így együtt, ez túlságosan fogságba ejt, hogy reagálni tudjak, nem szabadulok az aláhulló, selymes érintésű barna hajtincsektől, amik egy pillanatra érintettek. Aztán a lány elrontva a pillanat szépségét rivall rám, és eszmélek fel, hogy mi is történt. A halk, bennem lassított felvételként lejátszódott folyamat most sokadjára gyorsul, és a folyosó hangos kavalkádja zúdul rám ismét: a felismerés hol is vagyok, és miért. Zavartan ráncolom össze a homlokom, majd pillantásom lesiklik a lányról vissza a többiekre, elfordulva felőle egy pillanatra: Ralph kitörő örömmel mutogatja nekem hüvelykujját, az öklét rázva, és még valamit magyaráz is, nagy artikulálva, hogy távolról leolvashassam a szájáról, de nem nagyon érdekel. Ezek szerint elég nagyot koccanhattunk, bár én nem fájlalom semmim, egy ilyen filigrán testnek eshetett ez sokkal rosszabbul is. Zavarba esve állom el a Ralph felé nyíló látóteret, bár elég későn eszmélek rá, hogy olyan ez az egész, mintha direkt őt szemeltem/szemeltük volna ki, hogy aztán így rontsak rá... remek...Pillanatok elteltével is csak szótlanul állok, mint egy idióta, akaratlanul is sikerült pont egy lánnyal kezdenem aki ráadásul fiatalabbnak is tűnik...
-Már... bocs, de te robogtál úgy a folyosón, mint valami szellem... -vágom a fejéhez, bár tudom, hogy nem tett semmi rosszat azzal, hogy ártatlanul kullogott a folyosón.
-Bár így sincs sok különbség, GhostLady... -jegyzem meg gonoszan, bár csöppet sem őszintén, hisz egy szellemmel semmiképp nem hoznék összefüggésbe egy ilyen szűzies teremtést.

[- Talán, ha figyeltél volna, mi zajlik előtted, kikerülhettél volna. Másodszor ha robogtam volna, most a földön feküdnék, és Te már nem állnál. Vagy legalábbis nem egyenesen.]

Pont ez hiányzott még a napjából. Ahelyett, hogy az szépen eltelne úgy, ahogy telnie kellene, már megint van valami. Miközben szemei megálltak a kígyós címeren valamelyest megnyugszik, de legalább ugyanannyira felgyorsult a szívverése.
Pont egy mardekárosba kellett belefutnia?
Egy részről jobb, hiszen, egy háztárssal talán könnyebb egyezkedni feltéve, ha nem egy öntelt alak, másrészt azt kívánta inkább egy hugrabugos állna a fiú helyén. A zöldszegélyesekkel nem olyan könnyű közös nevezőre jutni, míg egy másik házból való, inkább félreállna az útjából, és minden menne tovább a régi kerékvágásban. Hülyeség, vagy nem a házak közt feszülő ellentét, azért a jellembéli különbségek gyakran kiütköznek. Persze, ettől függetlenül ugyanúgy előfordulhat, hogy valaki felülemelkedik a szabályokon, és később bebizonyítja, hogy a süveg rossz házba osztotta.
Ő, ha először nem is annyira, de most, ezekben az időkben árnyalatnyi „kedvességgel” gondolt a kopott fejfedőre, amiért közéjük küldte. Másra sem vágyott jobban, minthogy ha végigsétál valahol, és nem figyel az orra elé, még akkor is kikerüljék. Markedárosként könnyű dolga volt.
Eddig.
Miután elhagyta az ajkait a harag első hullámainak előjele, továbbra is morcosan nézte a vele szemben állót. Miért kellett ennek pont erre sétálgatnia? Nem szólt egy szót sem, csak figyelte a másik reakcióit.
- Homlokráncolás… jellemző. Még a végén rám fogja, hogy én vagyok a hibás. – gondolja epésen. A fintor továbbra sem hervadt le a szája szegletéből, egyetlen vonása sem rezdült meg addig a pontig, amíg a vele szemben álló ahelyett, hogy sűrű elnézések közepette továbbálljon, hátrafordul a barátai felé. Oldalra sem kellett dőlnie, hogy lássa a haverját, aki a hüvelykujját mutogatja, és az öklét rázta. Azt már nem sikerült leolvasnia, mit tátog, mert a fiú elállta a látóteret. Lényegtelen tett, úgyis meg fogja tudni, mi volt az a kis incidens. Mert tudni akarta, ha már egyszer róla van szó.
Ajkait összecsücsörítve várta a magyarázatot. Magyarázatot, amiben nemcsak egymillió bocsánatkérés, de kimerítő képet ad arról, amint az imént látott. Ha kicsit is ironikus akarna lenni, még rásüthetné, hogy direkt csinálta. Elvégre Ő nem látott semmit, ennyi erővel a fiú pont az útjába állhatott… méghozzá szándékosan.
 A bocsánatkérés egyre késett, de érkezett helyette más. Letolás.
Ha képes lenne átváltozni valami állattá, most biztos miszlikbe tépné ezért a húzásért. Méghogy Ő robogott?! A finom ujjak ökölbe szorulva fonódtak össze a mellkasa előtt. A döbbenet első pillanatait azonban újabbak tetézték.
GhostLady.
Ezért minimum meg fogja fojtani. Minimum. És akkor még tisztán jól járt.
A szája önkéntelenül nyílik, végig sem gondolja, mit mond, csak előtörnek belőle a szavak.
- Talán, ha figyeltél volna, mi zajlik előtted, kikerülhettél volna. Másodszor ha robogtam volna, most a földön feküdnék, és Te már nem állnál. Vagy legalábbis nem egyenesen. – tette hozzá kihívóan. Természetesen esze ágában sem volt pálcát rántani, de még egy megjegyzés, és nem biztos, hogy kontrollálni tudja magát. A srác érdekében az a legjobb, ha inkább otthagyja, a magáéban meg az, hogy legalább egy kis adag vizet a nyakába átkozik, és csak utána sétál el a tett helyszínéről.
A kék íriszek dühösen villantak meg. A megjegyzésről még nem esett szó. Félrebiccentette a fejét, tekintetét a fiúéba fúrta, végül megszólalt. Hűvösen, lassan, és tagoltan, hogy a másiknak leessen a tantusz. Ezt igazán nem kellett volna.
- Minek neveztél az előbb?
Számára teljesen mindegy volt, felette, vagy alatta jár-e a fiú. Őt senki nem nevezheti így büntetlenül. Senki.
- Nem mellesleg mi volt ez a kis közjáték az előbb? – int a fejével az ajtó felé. A kérdés után elégedetten pillant fel. Majdhogynem leolvasható az arcától a következő ki nem mondott mondat: Kezdhetsz magyarázkodni KisSzívem…

A vasvilla szempár még mindig élesen rám szegeződik, mintha ölni akarna a pillantásával, a folyosó mintha hirtelen hadszíntérré változna, és a kis koccanásunk véresen komoly incidens képét ölti fel... ekkora hajcihő mindezért. A választ természetesen megint a talár rejti magában: az aranyos kis cipő,  könnyeden fodrozódó bársonyszoknya, a gonddal vasalt, patyolatfehér ing, ez az ártatlan, vétlen küllem mind egy angyali lánykát testesít meg, mégis ott az a jelkép, ami a zöld nyakkendőn díszeleg, a Mardekár címere, és ezek a zöldes, sötét árnyalatok: az előző kép semmivé vált. Oh, így már egyből más a helyzet, egy „kedves” háztársam... Biztos vagyok, hogy más esetben, ha mondjuk egy Griffendélessel futottam volna össze, még ő kért volna bocsánatot nagy habogva, így viszont kissé nehezebb dolgom van, ám sokkal izgalmasabb. Ez kicsit felpezsdíti majd az unott délutánomat: A szavai igazi indulattal teli áradatként zúdulnak rám, én pedig állom a megmérettetést, titkon nagyon is tetszik.
A kényelmetlen feszengésem nyomban alábbhagy. Szemem szinte felcsillan és kurta mosoly terül el az arcomon. A heves rivallás közepette megpróbálok közbe szólni, a szám résnyire nyílik, de bánnám, ha most szakítanám félbe: jól áll neki ez a fékevesztett lobbanékonyság.

A folyosón felerősödik a zsivaj. Már alig halljuk a saját hangunkat. Egy csorda vonul végig a tágas, de ehhez már kevés befogadóképességű folyosón. Elsősök, vagy kisebbek egy csoportja. Megpróbálnak átvágni, de pont középen állunk, és csak én láthatom őket, mivel újdonsült haragosom mögül érkeznek, valószínűleg véget értek az órák, vagy ilyesmi, de elfogyhatatlanul jön az utánpótlás, és elég nehezen szambáznak el mellettünk, mivel épp középen állunk, és amilyen ragaszkodóan ezek egymás karjába kapaszkodnak, nem fognak kettéválni, az egyszer biztos.
-Látod most sem figyelsz -rázom meg a fejem rosszallóan- úgy mászkálsz itt mint egy holdkóros... -vágom a fejéhez színtelenül, bár némi szórakozottsággal kerekedik mosoly az arcomon aztán a mellkasa előtt felsorakozott ujjacskákat, a kézfejét elkapva húzom magammal könnyedén a falig, ahol már nem álljuk senki útját. A légies test szinte siklik utánam, még ha ellenkezik is, döcögve képes csak kifejteni ellenállását, a visszatartó léptek hamar erejüket vesztenék, bár a felötlött gondolattal egyetemben történő cselekvés nem is adott volna elég időt, hogy a lány bármiféle ellenállást fejthessen ki meglepődöttségében.

Tekintetem közben ráesik a mögöttem nem messze mulató Ralphra, akit nem volt nehéz kiszúrni, hisz úgy nevet, mint aki egy fazék bolondgombát kebelezett volna be, bár a nélkül is dőzsöl benne a sok hülyeség... jobbnak látom ha innen is tovább állunk, mert ha így folytatja, begyűjt nekem valami szép monoklit, az által hogy felhergeli ezt az heves kis amazont... Akár egy sakkbábút, terelgetem tovább a folyosón, finoman, de elég határozottan, hogy velem tartson, bár ha netalán mégis behúzná a teljes kéziféket, azért nem venném a hátamra, hogy úgy menjek tovább vele...
-Ó hogy ő? Örül, hogy nem esett bajod! -felelem komoly ábrázattal, majd újra visszasandítok egy pillanatra régi bűntársamra, és odakiáltom: -Semmi baja, jól van!
A kis megjátszással fűszerezett „füllentésemet” egy visszafojtott nevetéssel nyugtázom, bár nyíltan látszik, és nyilvánvaló is, hogy a lehetetlenbe gázoltam, ami Ralph öröméről szóló „mesét” illeti.
A folyosó egy csendesebb zugába érkeztünk, itt már nincs üvöltő gyerekcsorda, egymással civakodó diákok, nem is kiabálnak az eladó iskolaújságot hirdetve...
-Szóval mielőtt elátkoznál, nekem esnél, kikarmolnál vagy ilyesmi... sajnálom... Ms.  hogyishívnak? -tekintek rá kíváncsiságtól izzó szemekkel, bár koránt sem érdekel annyira, mégis jobban esne tudni, kivel töltöttem el ezt a néhány roppant felemelő percet.
-...ééés ha esetleg elárulnád, a Ghostlady elfelejtve rendben? -teszem hozzá „kecsegtetően”, de addig is: -Ghostlady … -suttogom egy kaján mosollyal megismételve.

[- Jó háztársak? Merline, Ben, mi ütött beléd? Mindig is tudtam hogy nem vagy teljesen normális, de... -]

Szinte nevetséges már-már ahogyan Ben terelget maga előtt, mint egy ostoba, segítségre és pátyolgatásra szoruló kétévest, olyan csüngő és féltő aggodalommal, amely minden normális szülőnél előjön az első gyermek nevelése során. Ösztönösen húzódom el tőle, mert bár senki sem jár erre, mégis nagyon is idiótán hathat ez a szituáció... Benjamin szavairól nem is beszélve, amelyek egyenesen felháborítóak.
Mert mi az, hogy nem tartja jó ötletnek? Tudtommal nem vette még át sem Dumbledore sem a Mágiaügyi Miniszter de még Draco Malfoy kiskirály helyét... mellesleg közülük jobb is ha mindegyik békén hagy. Viszont Ben bátorságát nem tudom mire vélni. Mert egy dolog hogy kimondja a véleményét, ami alapvetően nem is lenne probléma... de egészen más már, mikor valakire rá is erőlteti azt. Főleg ha az a valaki én vagyok.
- Jó háztársak? Merline, Ben, mi ütött beléd? Mindig is tudtam hogy nem vagy teljesen normális, de... - inkább nem fejezem be. Talán azért is mert őt sértem meg, és mert bennem is összeomlik valami...
Valami... aminek nem kellene...

Persze tudom, most ezek után jön egy Bishop-féle poén, amit talán a körülmények tesznek elviselhetővé, vagy csak azért tűnik ilyennek, mert az utóbbi időben viszonylag gyakran kerültem a fiú társaságába. S noha nem számoljuk a klubhelységben töltött unalmas órákat, még így is szám időt futottunk be leginkább talán azért mert egymásra vagyunk utalva.
Mert Yolanda sosem ér rá mostanában. És mintha Bennek sem lenne olyan sok fontos tennivalója...
Na de mégis, ez a viselkedés kihoz a béketűrésemből. Nem kicsit.
- Persze jó háztársak, mi? Maholnap meg már a leckét is meg akarod írni helyettem... vagy a tiédet sózod rám... - morgom az orrom alatt, de elég hangosan ahhoz hogy ő is megértse, persze csak ha akarja. Noha vagy egy olyan érzésem, figyelmen kívül veszi ezt a fajta aprócska megjegyzésem.
- Ah, ez megnyugtat... örülök ha tetszett... pedig ugyanolyan ócska poén volt, mint a tieid...-
Igen, sokan mondták már hogy szakértője vagyok a közelemben lévő emberek elkergetéséhez. Hogy néha rosszabb vagyok, mint egy kés, amit megforgatnak a szívedben.
Hát akkor Bishop miért van még mindig itt?

Na persze, elállja az utat és ismét hadoválni kezd, hogy nekem nem jó a folyosó ama része. Csak tudnám miért...
Meglehet a Weasley ikrek vállalatának egyik ócska kellékét szórták szanaszét a kis bugyuta elsősök, na de hát nem vagyok én egy kvibli Friccs, hogy ne tudjam megoldani a feladatot...
Troll is csak Potter tiszteletére lett rendelve, sárkányt meg csak nem eresztenek be, habár ha Hagridon múlna...
Igazán nem értem... Talán Benjamin süllyedt egy futóféreg érzelmi szintjére és a bolhából is elefántot csinál, vagy...
- Szerintem pedig nekem éppen arra kell mennem... -
Hangomban az erőteljes nyomaték talán meggyőzi a fiút, jobb ha engedékenyebb és nem egy anyámasszonykatonája...
- Jobb ha nem állsz az utamba... - közlöm vele egy sötét pillantás kíséretében, és megpróbálok még egyszer elmenni mellette... persze most már erőszakosabban.

- Tudod, nem én vagyok az, aki még a saját árnyékomtól is megijedek... mindig is sejtettem, hogy szánalmas tudsz lenni Ben, na de hogy ennyire...
Már-már őszintén elcsodálkoznék, de erre nem sok időm akad, mert erőteljes léptek ütik meg a fülem, amelyek sietősen hangzanak fel.
Talán valami tanár kergeti Bent? Netalántán Friccset haragította magára?
Igazából talán nem is kellene tudnom, nem kellene beleártanom magam a dolgába, mint ahogy mindig és ahogyan eddig se tettem, de... a kíváncsiság legyőz.
Szúrós tekintettel meredek rá, és most nem tűrök mellébeszélést.
- Na mondd, most mit műveltél? Ki kerget? Bárki is az, biztos nyomós oka van, ne add az ártatlant... néha rosszabb vagy, mint egy ötéves taknyos kölyök, jobb, ha tudod... -
Egyetlen mély levegő... és várom hogy kibökje.
Érzem, nem lesz felemelő élmény.

[– Csak azért, mert ezek nem vasaltak ki, hálálkodni még nem fogok. – jelentette ki hangosan. – Mellesleg, ha feltűnt volna, hátul nincsenek szemeim. De azért köszönöm.]

Meg sem lepődött, hogy a szavai semmit sem értek. Semmit ezen a Merlinadta világon.
De miért? Miért nem képes felfogni, hogy hibázott, aztán menjen mindenki a dolgára? Az ismeretlen a lányokat hajkurászni, Ő meg tovább sétálgatni.
Előre számított rá, hogy egy zöld szegélyest nem lesz olyan könnyű meggyőzni a maga igazáról, de a mosoly már tényleg sok volt. Pont erre kellett tévednie a hülye haverjával…
Miközben beszélt, feltűnt neki, hogy félbe szeretnék szakítani. Egyszer, kétszer, háromszor.
Még a végén megelégszik ennyivel. Ha nem nevezte volna Ghostladynek. Az ütközést még talán. Ki-ki elmormol egy bocsánatot, de ezt nem tudja elnézni egy legyintéssel.
Ahhoz túlságosan büszke.
Az eleddig szinte néptelen folyosó hirtelen zsivajjal telítődött meg. Morcosan sóhajtott fel. Nem lehet igaz, hogy a Roxfortban mostanság nincs egyetlen olyan hely sem, ahol nem kell attól tartania – teljesen mindegy, mikor keveredik oda – hogy találkozik valakivel. Akár ismeri, akár nem.
A fiú végre beszélni kezdett. Alig hallotta, amit mondott, de a lényeget sikerült kihámoznia belőle.
Ez sem egy bocsánatkérés volt.
Pont abban a percben fordult hátra, amikor a kézfeje elvállt a mellkasától. A másik karja támaszát vesztve hullott le a törzse mellé. A törékeny lánytest a pillanat töredéke alatt siklott a fal mellé. Dühösen nézte az elvonuló gyereksereget. Ki kézen fogva, ki kapaszkodva, ki ölelkezve. Éppen csak az illemet nem tanulták még meg.
- Idióta. – gondolta magában, és a fiúra tekintett. – Csak azért, mert ezek nem vasaltak ki, hálálkodni még nem fogok. – jelentette ki hangosan. – Mellesleg, ha feltűnt volna, hátul nincsenek szemeim. De azért köszönöm. – biccentett komoran. Hadd lássa a másik, belé legalább szorult némi illem, és hiába makacs, öntelt, mégis képes beismerni, ha nincs igaza, vagy tartozik valakinek valamivel. Jelen esetben egy köszönömmel, amiért elcibálta az útból.
Elfordult, így nem láthatta, hogy az ismeretlen a haverja felé néz, aki épp úgy fest, minta súlyos nevetőgörcsben szenvedne. Újabb taszítást érzett magán, de valamiért hagyta, hogy vezessék, ahelyett, hogy kitépte volna a kezét, és csapot-papot otthagyva elsétálna. Még ha nem is mutatta, valahol mélyen mosolygott a helyzet képtelenségén.
Elfintorodott a törött lábú magyarázatra. - Te tényleg ennyire hülyének nézel? – gondolta. Még hogy nem esett baja. Na persze…
Szótlanul lépkedett a fiú mellett. Igazból nem is értette, miért nem hagyja ott a fenében. Talán ennyire naiv, hogy azt hitte, mégis elnézést fog kérni? Egyáltalán hova terelgeti? Mielőtt Ő maga torpant volna meg, ismeretlen kalauza megállt egy csendesebb részlegen.
Nocsak.. nocsak.. nocsak.. Mégis ismeri azt a szót, hogy sajnálom. A nevét illető kérdésre nem felelt azonnal. Szinte a nyelvén volt az aprócska, gyerekes „muszáj?”.
- Laetitia Morrison. - sóhajtott fel. – És nem áll szándékomban megátkozni, neked esni, vagy kikarmolni. De ne tudd be annak, hogy kedvellek. Csupán nem rántok mindenért pálcát. Viszont lennél olyan szíves, és elengednéd a kezem Mr. … ? – kérdezte kissé felvont szemöldökkel. Ha már Ő is elárulta a nevét, illik visszakérdezni. Még akkor is, ha épp egy kicsit dühös volt a viselőjére.
Ha a fiú nem engedte el önszántából, akkor a lány finoman, de határozottan elrántotta a kacsóját.
A Ghostlady-t illető megoldásra azonnal mélyvörös árnyalatot kapott az arca.
Égtelen dühbe gurult. Észre sem vette a borzongást, ami a suttogás hatására futott végig rajta. A szája elnyílt, de az arca komoly maradt. Kétszer kellett nekiveselkednie, mire a döbbenet után szóhoz tudott jutni.
- Nem, nincs elfelejtve! – csattant fel. - Legalábbis nem ilyen könnyedén. – A karok újra összefonódtak a talár előtt, és a kék szemek szikrákat hánytak. Lépett egy aprót hátra, hogy kikerüljön a fiú tízcentis körzetéből, és felpillantott a szemeibe...

// Alá pedig a mai kedvencem //

Ami először átsiklik rajtam, hogy ez nem egy hagyományos angol név. De még csak be sem tudnám sorolni, valami ritkaság lehet, afféle kiváltságos különcség... A gyerekek általában hamar megtanulják a nevüket, majd erre építkezve be tudnak mutatkozni, szükségük lehet rá bárhol... de egy ilyen nevet, melyik gyerek tudna egykönnyen megjegyezni, hisz... még kimondani is nehéz! Amilyen bonyolult ez a név, bizonyára épp olyannyira kiismerhetetlen a viselője is. Neve akár egy szépen csengő nyelvi játék, talán hallanom kéne még egyszer, hogy berögzüljön... A nevek nagy részét általában könnyű szerrel, minden gond nélkül megjegyzem első hallásra, de ez valahogy kifogott rajtam. Még sosem hallottam... persze nem a családnevét.
Nem bírom ki, hogy ne osszam meg vele hirtelen jött gondolatom, és bár kétlem, hogy örülni fog neki, egy pofon már csak megkoronázná találkozásunk pezsdítő hangulatát. Halkan, talán kissé pofátlanul nevetem el magam, és hamar meg is osztom mi a „nevetség tárgya”.
-Bocsáss meg, csak... mi ihlette a szüleid, hogy ilyen nyelvtörővel illettek? -sziszegem szórakozottan mint egy kígyó, és szolidan kivillantva fogam fehérjét mosolyodom el.
-Muszáj lesz kitalálnod valamit, különben maradunk az általam kreáltnál, amit úgy vettem észre nem kedvelsz túlságosan... -lépek utána portyázva, arcátlanul a privát szférájába gázolva, nem törődve a távolsággal, a testi közelséggel...
-Mr. Fitzroy hölgyem... -lépek elé alássan színpadias stílusban, majd hogy azért ne törjön bele a nyelve ebbe a nem is tudom honnan származó, de nehézkes kiejtésű névbe, amit egyébként is csak a helyzet kedvéért vetettem előre, hát hamar hozzáteszem: -Neked csak Gary! De másnak így nem szabad! -suttogom a fülébe persze ismét a levegőbe beszélve, s ahogy kérte, kacsói kicsúsznak ujjaim szorítása közül. Fehér bőrén még ott mutatkoznak fogásom vörös nyomai amelyeket hamar elnyel a fehérség...

Most már nem menekülsz..., akkor is meg tudom ki ez a lány, meg fogom ismerni közelebbről is. Nem szabadul meg tőlem egykönnyen! Most körüljárom, oldalról, hátulról, minden profilból vetek rá egy pillantást. Nem kétség milyen vér csörgedezik az ereiben, hisz ez a finom, kimért mozgás, a tartása, az elegancia a megjelenésében, ez a beszéd, a fennköltség mind sugározza ezt a nemesi származást... egy törékeny úrilány, kit most vérig sértettem, s most újra a kegyeibe kell férkőznöm. Ha akarnám, biztos vagyok benne, hogy néhány szép szóval, egyszerű, hétköznapi udvariassággal elcsavarhatnám a fejét, de abban nem lenne semmi felemelő! Ez vadászat! A vadászat pedig nem egy mindent eldöntő, pontos, az állat szívét megcélzó lövésről szól! A nyomok követése, az üldözés, a préda kimerítése, megsebzése, majd a végső kegyelemdöfés!

Aztán pedig a finom falat az asztalra kerül..., Indiszkrét, és tolakodó vagyok, amivel talán nem jutok előrébb, hisz csak fölhergelem... De pont ez a cél! Minél hosszabb úton járjuk végig a vad útját, annál nagyobb kaland elébe nézünk! Ígéretes fogás, szinte érzem a számban, ahogy az ínyenc, képzeletbeli falatokra összefut a számban a nyál. Egy könnyed kör után torpanok meg ismét áldozatom mellett, s vizenyős tekintettel meredek rá: úgy elkapnám már! A nyak gyengéd vonalain vonul végig a pillantásom, újra végigmérve formás állát és arcának... festőien … komor vonásait. Igen... ezek az érzéki ajkak rég nem éltek már meg igazi, szívből jövő mosolyt. A homlokán húzódó halvány redők pedig a csalódottság, s zavar jeleit mutatják. Miből fakad ez a gyengeség?
-Ohhh, milyen szomorú! -fakadok ki csodálattal. -Jól áll neked, ez a szürkeség! -teszem hozzá eltűnődve, s azért bátorkodom felvetni:
-Viszont... kár erre a melankóliára pazarolni ezt a szép arcot... vagy talán, neked ez a stílusod? Akkor nem bántalak! -mosolygok rá kétszínűen, s talán a szavak bántók lehetnek, kezdheti megszokni ezt a gátlástalan őszinteséget...

[- Remélem, tudod, hogy megérdemelnéd…]

Karba font kézzel nézett fel rá. Várt…
A válaszát várva hol a mennyezetet nézte, hol a fiút, hol pedig a szemeit forgatta.
Azon gondolkozott, hogy lassan taktikát kellene változtatnia, annak érdekében, hogy végre maga mögött tudhassa az egész keleti szárnyat mardekárostól. Unta, de feleannyira sem, mint mutatta. A kívácsiság pedig ok mindennel jár.
Az ujjai a szorításban elfehérednek, amint meghallotta a halk nevetést. Mielőtt azonban rákérdezhetne, mi a kacagás tárgya, megkapta.
Az első gondolata az volt, hogy most fogja képen törölni.
Az még elviselhető volt, hogy Ghostladynek nevezte, de ez már nem csak Őt magát, hanem a szüleit is belekeverte. A nevét pedig az apjától kapta, aki mindennél fontosabb volt neki…
Eloldotta a mellkasa előtt húzódó karokat, hátralendítette a kézfejét, és ha nem állították meg, akkor is, öt centire az arcától irányt változtatott.
- Remélem, tudod, hogy megérdemelnéd… - mondja mély, nyugodt hangon. – Eszem ágában sincs kitalálni valami mást. Igaz, hogy a Laetitiának jobban örülnék, de lassan kezdem megszokni a modorod. – tette hozzá néhány másodperccel később. Ennek az egónak ez talán betett egy kicsit, titkon legalábbis ezt remélte. Más fordulatot vettek, és felcsillant a szeme.
Úgy határozott, nem hagyja magát olyan könnyen felhúzni, mint eddig. Talán ha észreveszik az érdektelenséget, gyorsabban szabadulhat az útjából. Vagy ha sikerült kihoznia a sodrából legalább azt az örömöt nem adja meg neki, hogy lássa.
Hogy a tervét nyomatékosítsa magában, lépett egyet hátra, de a fiú könnyedén követte. Elfintorodott. Általában az volt a tapasztalata, ha másból nem, ebből azért képesek érteni a férfiak. A családi, vagy bármilyen más bálokon, ha hátralépett, felfogták, hogy túlságosan közel állnak. Egy része… De Ő? Hát Ő egy teljesen más kategória volt.
Fitzroy…  A családnév ismerősen csengett. Összehúzott szemekkel gondolkozott l, talán láthatta e a kúriában valamelyik bál alkalmával? Maszkabál, rendezvény, lassan már azt sem tudta, melyiken volt ott, és melyiken nem. Egyetlenre volt képtelen elmenni, teljesen mindegy, mi volt az ára.
Gary…  A füle lassan kezdett hozzászokni a suttogással járó forró levegőhöz. Halvány mosoly telepedett meg a szája szélén. – Ah, milyen kis édes! – tekintett rá a szeme sarkából. – Milyen kár, hogy nem mondhatom: Neked csak Lett, - mert nem vagy a puszipajtásom. – a végére elkomorodott a negédesen induló hang, bár az utolsó szón ott marad a hangsúly.
Ahogy félrenézett, a fiú hirtelen eltűnt mellőle. Utána kapta a fejét, és döbbent-meredten ismerte fel a méregetést a szemeiben. Ahogy az minden oldalról alaposan megszemlélte, kérdően nézett rá. Ugyan nem mondta ki, de ha Gary rápillantott a szemeire, kiolvashatta belőlük, mennyire nem értette, miért csinálja ezt vele.
Nem volt hozzászokva, hogy mások tekintete végiglejtsen mindenén, de mégsem hozta zavarba. pontosan tudta, hogy legalább el kellene vörösödnie, ahogy normális helyzetben minden lány tenné. De Ő nem volt akárki. Ugyanazzal a komoly arccal pislogott, mint eleddig.
Sértések. Újabbak, és újabbak.
Megállta a fintort, a pofont, és a kiabálást. Minek zengjen tőle egy egész folyosó? Még a végén szégyent hoz a házára, és küldhetik büntetőmunkára. Az pedig nem hiányozna neki.
Ez a fiú komolyabban teszi próbára a türelmét, mint eddig senki. Azt lesheti, hogy felhergelni magát.
Inkább játszani akar…
Azt akarta, hogy összezavarodjon a másik. Egyszer ilyen, egyszer olyan. Kiismerhetetlen, mint mindig. Pontosan úgy, ahogy annak lennie kellett. Elvégre mi abban az élvezet, ha pár mondatból leszűrhetőek a gyengeségei, vagy a hibái?
- Látom még nem tűnt fel: Olyan vagyok, amilyennek akarom, hogy lássanak.– lépett hozzá sugárzó mosollyal az ajkain. – Azt hogy kedves legyek ki kell érdemelni...Gary... – kuncogott halkan. A név elhangzása előtt közelebb hajolt, és azt a fiú fülébe suttogta. Elhajoltában újra kuncogni kezdett, mit nem adna érte, ha most gondolatolvasó lehetne...

Mint egy feltüzelt, vadóc kisoroszlán, aki csak most kezdi megízlelni az élet ízét, most fedezi fel a kínálkozó lehetőségeket, s már nem hagyja magát, ha a nagyobbak zrikálják: visszaharap, s már nem csak a hangja nagy, fesztelen mordul rá a többire, hangjában ott a fenyegetés, pillantása pedig metsző. Kiáll ellened, bármelyik pillanatban rád vetheti magát. A szinte súlytalan kézfej amelyet előbb még belefelejtkezve tartottam ujjaim szorítása közt, most arcom felé lejt veszélyes táncot. Mit el lehet érni néhány szúrós szóval, egy kis incselkedéssel, bár nála elég sokat húztam a húrt, és ez tetszik! Nem egy mindennapi lány, aki könnyeket fakaszt, majd elrohan, vagy hisztizve neked esik. Kezdem úgy érezni, hogy titkol valamit, s tervez! Mint egy üldözött vad, ki most észre vett, tudja, hogy a nyomában járok. Túl akar járni rajtam, vissza akar vágni, cselt sző, majd egy gyenge pillanatomban, mikor nem is számítok rá, rám támad, felül kerekedik, átveszi az irányítást! A roxfort egy igazi ékköve szaladt velem szembe, s most már nem hagyhatom veszni, kell nekem! Többet nem adódik ilyen lehetőségem, most kell élnem vele, begyűjtenem, akár egy trófeát!

A fejem kis szögben elfordítom, fél szemmel pedig hunyorgok, talán még össze is rezzenek, fogaim egymáshoz szorulnak, állkapcsom megfeszül. Nem mondom, hogy nem számítottam rá, mégis olyan vehemens lendülettel indultak meg felém azok az éteri ujjacskák, hogy „féltettem” az arcom. Micsoda indulatok törtek fel! Mikor már azt hittem megrettent, s elveszett, akkor volt a legerősebb, ez a ma született bárány küllem pedig csúnyán megtévesztett. Mégsem érzek semmit. Szemem újra tágra nyílik, majd a néhány pillanatig bent tartott levegőt egy nagy sóhajjal fújom ki, és veszek újra magamhoz frisset, megtöltve a mellkasomat. Látom ahogy a keze leereszkedik mellé, majd égető szavai tudatosítják, hogy simán kaphattam volna... de „megkegyelmezett”. Milyen kegyes hozzám... szóval megkímélt egy pofontól. Legyek e én is ilyen kíméletes? Neeem, az nem az én stílusom! Nem könyvelem el kudarcnak, csak tovább kell puhítani, „betörni” és megszelídíteni.

-Édes? -mint egy kis soviniszta, pillantok rá kurtán, s egy meglepett mosoly vonul végig az arcomon. Koránt sem őszinte...  Felmerül bennem a kérdés: ~Akkor most fordult a kocka? Ő játszik velem? Még csak néhány perc telhetett el. Talán öt, vagy tíz, -nem figyeltem- de amióta „összetalálkoztunk”, már azt hittem egy ilyen bájos lány megvető pillantásánál, és érdes szavainál többet nem kapok, és most mégis... először az a majdnem pofon, most meg ez a hirtelen változás... elvesztettem volna a fonalat? Tényleg élvezi, amit eddig ÉN élveztem? Ez a bennem kerekedett zavar hamar kiül az arcomra is. Most csak figyelem, ahogy rácáfol előbbi kijelentésemre: szép mosoly terül el az arcán, ami közvetlen nekem szól, felém röppen. Hasonlóképp teszek, de már sokkal fanyarabbul... Alábecsültem! Hozzám lép, a fülembe kuncog, jól mulat. Szavai jól eső meleg fuvallatként jutnak el a fülembe: Gary.
-Oh, szóval így akarsz megtéveszteni? -teszem fel a kérdést, bár inkább költői volt, hisz gyakorlatilag már sikerült is neki olyan képet adnia magáról, ami teljesen félrevezetett. -Te kis primadonna... Kezdek ám félni tőled... -teszem hozzá félszeg mosollyal a lábujjhegyétől végigmérve, miközben néhány rövid lépéssel hátrálok ki, és magadó képpel pislantok rá újra, egy angyali mosollyal.
-Na és... hogy lehetnék a „puszipajtásod”? Tudod, megtetszett ez a név... Lett... igazán könnyed! -közben újra mögé férkőzöm, nem foglalkozom vele, hogy talán zavarja, az ilyesmivel sosem törődtem.
-Ja és persze... -vágok közbe mielőtt válaszolhatna- ne felejtsd el, hogy kvittek vagyunk, hisz becsaptál, nem igaz? Játszunk tiszta lapokkal, én pedig kivívom azt a „kedvességet”, rendben? -pillantok le rá, a válla felett. Egy pillanatra újra magával ragadnak a harmatfehér bőrön elfekvő barna tincsek, s csak úgy nézem, üveges tekintettel.

[-Ejnye.]

Elégedetten szemléli, ahogy Gary arca megkeményedik, és várja azt a pofont, amivel egy ideje már elég erősen játszadozik. Csak el ne fogyjon a türelme. Elvégre mindenkinek véges. Ő pedig már bizonyította, hogy alaposan felhasználta a készletét…
Az utolsó utáni pillanatban téríti el a kezét, és jót kuncog a fiú arckifejezésén. Eleddig azt hitte, hogy nála a labda. Mekkorát tévedett! Valahogy azt az érzést kelti benne, hozzá hasonlóval még nem volt dolga. Szinte biztosra venné, hogy bármelyik lányba futott eddig, az félájultan rogyott a karjaiba. Na ez az, amit Tőle nem fog megkapni. Ahhoz bőven kell még pedáloznia, hogy férfiszámba vegye.
A zavar első jelei. Úgy tűnik, mégis el tudja érni, azt amit akar. Ez legalább egy jó jel a továbbiakra nézve. Ne csak Ő érezze hülyén magát…
Legszívesebben a padlóra feküdne, és onnan röhögne, de valami visszatartja. Egyetlen tény, az hogy aranyvérű. és mint mardekáros aranyvérű, ilyet nem engedhet meg magának. majd a hálóban kikacaghatja magát kedvére. Most nem. Most nem szabad, azzal elárulná magát.
-Ejnye. –szólal meg cukormázasan. – Még a végén azt hiszem, hogy összezavartalak. – kuncogja el a mondandója végét. Apró kis csipkelődéssel fűszerezi meg az újonnan kialakult helyzetet. A helyzetet, ahol már nem tudja megkülönböztetni ki játszik, és ki az áldozat.
Egyszerűen képtelen abbahagyni ezt a hirtelen jött változással járó viselkedést. Sem a kuncogást, ami a kitörni készülő nevetését próbálja alábombázni.
- Megtéveszteni? –kérdez vissza tettetett érthetetlenséggel. – Ó nem Gary. Én nyílt vagyok. Persze.. neked ezt honnan kellene tudnod... – tekint félre, majd újra vissza a fiú szemeibe. A be nem fejezett mondatnak szokásához híven többféle jelentést adhatnak. Az már a másikon múlik, hogy értelmezi a lány szavait. Kacéran, lenézően, vagy kijelentően. Szereti ezt a kiismerhetetlenséget. Nem, nem szereti, lassan már imádja is.
Kezd egyre jobban belejönni az új szerepébe, akár egy színésznő a próbák alatt. A különbség csupán annyi, hogy ez élesben megy próba nélkül. De sebaj. Mindig van lehetőség korrigálni a hibákat.
A vállához érinti az arcát, amikor alulról felfelé végigmérik. A hosszú, hullámos barna tincsek gyakorlottan omlanak a megfelelő helyekre. Nem mintha olyan sokat csinálta volna, de túlságosan is benne van a szerepben, hogy ez átjöjjön rajta. Legalábbis remélte.
- Puszipajtások? Hmm … - a mennyezet felé tekint, színlelve, hogy gondolkozik, majd megfordul, hogy az időközben a háta mögé ért Garyvel ismét szembenézzen. Olyan az egész helyzet. mintha játszanának egymással. Vajon mi lesz ennek a játéknak a vége? –Még nem tudom. Azt nem csak úgy osztogatják ám. – hajol közel hozzá egy kacsintás mellett. – Talán van valami ötleted? – lép ki mellé, hogy mögé kerekedjen. Tisztára, mintha táncot lejtenének egymásnak.
A fekete cipő alig ad hangot, miközben háttal a fiú hátának megtorpan, és újra kuncogni kezd. Az üveges tekintetek azt sugallják, a másik talán, mint Nő is észrevette, de lehet, hogy csak téved?
Nem árt tudni, hogy a játék még érdekesebb legyen. Azért, hogy tudatosan tegyen, vagy ne tegyen meg valamit.
Neki kell ez a fiú.
Teljesen mindegy, hogy miért vagy hogyan, de a magáénak akarja. Legalábbis egy ideig biztosan. Hogy meddig az Garyn áll, olyan szempontból, mi az a pont, ami után untatja. Hiszen, ha megunja, már nincs benne semmi érdekes, kihajíthatja a szemetesbe, mint a használt árut.
A valódi érzelmektől egyelőre nagyon messze van. Egyelőre… Ő csak egy a sok közül, akit képes ugyanúgy elbájolni, ahogy a többiekkel tette a bálon, hiszen férfi a Merlinadta.
- Már így is túl kedves vagyok hozzád, látod arcon sem csaptalak, mikor megérdemelted volna. – mosolygott angyalian kivillantva hibátlan fogait. A szemeibe élet költözött a hűvösség mellé, az arca pedig kezdett egyre kevésbé hasonlítani egy hófehér maszkra.
Ha Gary hagyta, elé lépett, kis szögben megdöntötte a testét, csak hogy épp hozzáérjen a háta a fiúhoz, és a fejét hátrahajtva a fülébe suttogta: - Ne légy telhetetlen, a végén még itt hagylak Gary…