Kis udvar a mohás szökőkúttal

Ez a hely a Griffendél diákjainak törzshelye. Egy kicsiny, négyszög alakú keringő található itt, az árkádok árnyékában padokkal. Egy apró, kövezett területet fog ez körbe, melynek közepén egy rég kiszáradt szökőkút mohásodik. Az, hogy miért nem működik a csobogó, rejtély, de hiába is próbálnád megjavítani.

Nem igaz, hogy lehetnek ilyen hülyék az emberek!
Ez a sok új szabály a rosszak vérmániájával, meg a diákok szétválasztásával, eme új eszmék szerint. Felnőttek. Ez jellemző. Nem szeretem, ha gyorsan ilyen sok szabályt hoznak, én meg észben sem tudom tartani. Ráadásul ezek olyan buta szabályok! Nem szólhatok hozzá Dylanhez, mikor ő a legjobb barátom és ez csak azért van, mert ő sárvérű. Nem tehet róla. Ő akkor is a legjobb barátom lenne, ha majomvér folyna az ereiben. Engem sosem érdekelt ez a dolog és nem is fog. Akár új tanárok vannak akár nem!  Ám én sajnos nem tudok, mit tenni ez ellen, ők viszont úgy intézkednek ellenünk, ahogyan csak akarnak. Borzasztóan felidegesítenek az ilyen tökfilkók!
Rövid lábaimat gyorsan kapkodom az elhagyatott folyosó szakaszon. Nincsen pontos úticélom, csak megyek. Dühös vagyok s muszáj volt eljönnöm, mielőtt még a könyvtárban állok neki kiabálni. Hogy mi történt velem? Íme, eme mesébe nem pont beleillő, varázslattal telített fabula:
A könyvtárban ültünk és a Bűbájtan házit csináltuk, de közben hülyültünk és nagyokat nevettünk. Azt hiszem ez hívta fel a figyelmet ránk. Prefektusok jöttek és belénk kötöttek csupán az új eszmék miatt. Dylan sárvérű én meg szóba álltam vele. Nem szálltak le rólunk én meg felálltam, az egyiknek a lábára tapostam és eljöttem. Jobban mondva siettem. Majdnem futottam.
Öhm… nagyjából ennyi lenne, és most meg ugye itt vagyok, de hol is?
Egy boltíves ajtó mellett sétálok el, mely egy kis udvara nyílik közepén egy régi, kiszáradt szökőkúttal. Mivel az imént sikeresen elrobogtam mellette, most két lépést visszatolatok, majd kiguvadt szemekkel figyelem meg a még sosem látott udvart. Hmm… rejtekhelyet kerestem. Ez tökéletes. Itt kifújhatom magam…
Beugrálok immár kissé vidámabban, arcomon derűs mosollyal, s érdeklődve koslatok a bokrok körül, majd a középen lévő szökőkutat is alaposan megvizsgálom. Tök jó kis csobogó lenne, ha működne, kár hogy rossz.
Zsebembe kotorok, s kezem megakad egy almában. Előkapom majd vigyorogva beleharapok, s lehuppanok a szökőkút előtti alacsony kőpadra.
Furcsa, hogy vannak még helyek ebben az iskolában, ahova nem jutottak el a halálfalók.

        


Kezem sebesen jár, a penna pedig hangosan serceg, amint körmölöm a levelet. Talán nem is nehéz kitalálni kinek. De hogy ezt miért nehéz megírnom mások előtt. Nos... nem is tudom. Talán épp amiatt, mert most túlzott figyelemnek vagyok kitéve. Nem mintha bánnám, de... egy idő után ez bizony frusztráló. Ezzel már akkor tisztában voltam, amikor elindultunk a Roxfortba.
S bár ez még az első napok egyike, mégis ki kell írnom magamból mindent. Ezt az egészet, hátha akkor egy csöppet megkönnyebbülök...
S mint mindig, most is ide jöttem, a régi, kopott szökőkúthoz, annak is a tövébe, élvezve a lágy kora őszi szellőt és fényt. Elszigetelve mindenkitől természetesen, mert hát őszintén szólva ide csak kevesek tévednek be.
A legtöbb diák számára nem mondd sokat ez a hely. Kicsi is meg... túl zegzugos. De nekem épp erre van szükségem.
Talán még Draco sem ismeri ezt...
Felpillantok erre a gondolatra, s tekintetem a messzeségbe fókuszál, majd két aprócska pislantással űzöm el a kósza elképzeléseimet, s hosszú pilláim ismét lefelé tekintenek, a smaragd szememmel együtt a lapokra. A legtöbb már teleírt az én gyerekes macskakaparásommal és elnyújtott betűimmel, míg a többi teljesen üres, mindössze pár tintapaca pettyezi, sötét foltként virítva a világba.
Sóhajtva emelem fel a fejem és döntöm neki a kút peremének.
Vajon hány embernek volt ez rejtekhely. Netalántán a hány szerelmespár suttogott itt? Lehet most is sokaknak titkos találkahely. Na nem, nem épp Vikitriára gondoltam, noha ki tudja, lehet neki is voltak korábban barátai... még Draco és a halálosan nagy szerelmük előtt...
Vagy Parkinsonnak? Á nem annak a libának érzései sincsenek...
A léptek viszont megzavarnak és összehúzott tekintettel meredek a közeledő irányába, aki szinte csörtetve szeli át a nem túl nagy teret és vágódik le egyenesen a padra....
Mégis mit képzel ez?
Dühösen szalad ki belőlem a levegő, és a cipőfűzőm sem közöm be a piros tornacipőmön mert még azt is elfelejtem. Naná, mondani sem kell, nincs rajtam talár. Sokkal inkább egy lyukas farmer, amiből az egész jobb térdem kikandikál és egy sárga póló valami idióta mintával az elején... olyan... hmmm nonfiguratív vagy milyen, de micsoda szakszó már ez. Szóval olyan... fura... Tudom, hülyén vagyok felöltözve, de ez kezd lassan szokásommá válni, arról nem beszélve hogy a pálcám a fülem mögött van. De ez is jellegzetes vonásom. Ám a másik, az a kis srác belépője még furábban hat mintha én így jelennék meg a karácsonyi bálon.
Végigmérve csak egy hangos 'Cööööööööööh' szalad ki a számon, semmi több. Igen, ezzel jellemeztem, majd elhúzott szájjal pillantok ismét a lapjaimra. Ha szerencsém van, mire feleszmélek eltűnik, mert talán annyi értelem csak szorulhatott belé hogy lássa, én voltam itt hamarabb és hogy... zavar. Mert ha társaságba lennék biztosan nem itt kuksolnék. És biztos nem vele... de hát ezt sokaknak nehéz felfogni a csökkentet agyszint miatt még most is, pedig már új szabályok vannak, és remélhetőleg lesznek is ezután.

Hatalmas élvezetekkel harapdálom az almát melyből – eddig legalábbis – úgy tűnik kifelejtették a kukacot. Mondjuk nem is baj, de az igazat megvallva kedvelem az apró csúszó-mászókat. Mármint nem az ízük tetszik, bár már jó párnak a fejét sikerült véletlenül leharapnom, hanem azt hiszem ez az általános szimpatizálásomhoz köthető, melyet a bogarak és egyéb szánalmas kis lények iránt táplálok. Na, ez de stréberül hangzott. Mintha valami hülye tankönyvből vettem volna a szavakat. Blöeee…
Egy újbóli harapásos akciót intéznék szegény, már-már csutka felé, mikor egy roppant különös hang férkőzik érzékeny hallójárataim aprócska tekervényeibe. Olyan, mintha valami – vagy valaki- eresztésbe kezdett volna, persze most a szag nélkülire gondolok, csupán hogy félreértésekbe ne essünk. Hmm… tényleg, itt a Roxfortban ritkaság, ha valaki… öhm… annyira elengedi magát. Komolyan. Most megfogadom, ha valakit szellenteni látok, hallok, vagy érzek, bár ettől inkább kíméljenek, akkor az rögtön kapja a sóbálványátkot és irány a trófeaterem. Huhú, mit kapnék érte a vén Galagonyától! De nem igazán izgatna, még ha trófeákat is kéne sikálnom Friccsel meg a rühes macskájával egészen év végéig.
Megrázom fejem. Tiszta hülye vagyok, hogy ilyen baromságokon agyalok.
Ahelyett hogy tanulnék.
Na szép. Egy ilyen javaslat csak anyámtól telne ki, de… az ő tanácsaira már jó régóta, nagy ívben szarok. Már bocsánat a nyers kifejezésért. Sosem voltam a szép, választékos szavak embere.
Mikor végre elhatározom magam, hogy meglessem a hang forrását, megfordulok, s feltérdelek a kemény padra, mely kissé nyomja is a térdem, de fiatal vagyok még, bírom én az ilyen dolgokat. Visszahúzom magam mellé talárom, melyet lehúzott a földre az a sok kacat melyeket a zsebeimben tárolok. Van ott minden, a koszos zsepiktől a tisztákig, meg a törött ceruzáktól és pennáktól kezdve egészen a félig megrágott rágókig, melyekkel általában a pennákat szoktam összeforrasztani a professzorok és padtársaim nem kis rosszallására.
Szememmel gyorsan átfésülöm, a kis területet mikor megpillantok egy bozontos fejet, mely a szökőkút tövében gubbaszt, pergamenek fölött. Észre sem vettem, mikor bejöttem. Ez fura. Biztos egy szellem, vagy valami különös mágikus lény melyről még sohasem hallottam, bár ezt erősen megcáfolja öltözéke, mely, ha nem tudnám, hogy egy varázslóiskolában vagyunk, biztosítana arról, hogy az illető mugli, persze mihelyst megpillantom a füle mögé tűzött pálcát, eme ötletem el is párolog, sőt már roppant nevetségesnek is tűnik, s nem is értem magam, hiszen én is szoktam mugli ruhákban caplatni a folyosón s most, hogy ez az új rendszer van, fogok is. Sőt! Elhatározom, hogy amikor csak tehetem, talár nélkül megyek be órákra bár akkor a talárom tartalmát kéne bezsúfolnom a táskámba, de az viszont elég bajos lenne. Na, mindegy ezen a problémán még ráérek rágódni.
Kivégzem az almát egy utolsó harapással, majd a szökőkútba hajítom a kifosztott csutkát.
- Szia! – köszönök rá vidáman, jó hangosan, lassan kiejtve a szót, csak, hogy érezze, én is ismerem valamicskét az illemet és hogy tudja, hogy a ’cööööhh’ megnyilvánulása helyett talán jobban értékeltem volna, ha hasonlóképpen köszön. Nem, nem vagyok allergiás ezekre a formaságokra, de olykor jól esik piszkálni másokat vele.
- Észre sem vette… - hirtelen elhallgatok, tudván hogy nem éppen kellene ezt az elég nyilvánvaló dolgot közölni vele, hiszen sokan nem szeretik, sőt, senki nem szereti, ha csak úgy levegőnek nézik. És ha a csaj – merthogy más nem lehet – aranyvérrel van feltöltve, akkor végképp felháborodást válthatok ki belőle szavaimmal. Egy nagy levegőt veszek, mintha visszaszívnám a szavakat, majd újból próbálkozok. – Arthur vagyok. – mutatkozok be az arcát fürkészve, de nem igazán járok sikerrel, így csak annyit tudok tenni, hogy várok, amíg felnéz rám. Persze az is lehet, hogy itt hagy vagy nem tudom. Lehet, hogy nem igazán tetszik neki a jelenlétem sőt, biztos is, de engem nem olyan fából faragtak, melyet annyira izgatna mások véleménye, szóvaaaal…. ha tetszik neki, ha nem, én maradok.

elég beteg lett, bocsi  

[- Nos... Arthur...-]

               



Mialatt a más esetbe vicces kis szellő végigborzolja a hajam, a motoszkálás erősebbé válik. Sőt, szinte már idegesítően, meglehet pont azért mert tudja a másik hogy idegesít. Na ilyenkor lenne kedvem leszedni a fejét és mint egy kvafflabdát 10 pontosan dobni vele.
De inkább csak mélységesen koncentrálni próbálok, hogy kiszűrjem az idegesítő forrást.
A fiú, aki észrevett persze nem ülne meg a nemesebbik felén. Reccsenve a pad is beleremeg a térdével való találkozásba, és sajna az arcán látszik hogy nem eléggé volt számára fájdalmas az ütközet, hogy a vérfarkast ütné meg a guta...
Naná hogy láttam, titkon odalestem, azt hiszem ez evidens, főleg ha olyan kíváncsi jellem valaki, mint amilyen történetesen én is vagyok.
Így persze ha tetszik nekem ha nem végig kell hallgatnom, a bocsesz, szevasz, nem láttalak szöveget, amit kívülről fújok, mert az idősebbek is ezt vágják a fejemhez, miközben majdnem eltipornak. Ilyen esetekben üvöltöm vissza hiperagresszíven, hogy ha anyád tudná hogy két szemed van de egyikkel se látsz biztosan majmot vett volna apádnak ajándékba...
De ennek a taknyosnak a képébe üvöltsem? Ugyanolyan tökmag mint én, legalábbis ahogyan kikandikál  apad mögül meglehet még kisebb is tőlem.
Elég sárkánykakis ügy, szóval inkább csak egy morci fejet vágva pillantok fel.
- Nos... Arthur...- egy percig tény és valóan el kellett gondolkodnom a nevén, annak ellenére hogy egy fél perce mutatkozott be. Már nagyon megy a zajkiszűrési radarom, haha.
- Artheeee, igazán tudhatnád hogy nem illik másokat zargatni... nem elég nagy neked a roxfort játszóháza vagy miaz, hogy nem tudsz magadnak más helyet találni? -
Hangom gúnyos, és nem lepődnék meg ha élesen szólna vissza vagy rögvest megsértődne. Na nem mintha érdekelne, ahogy elnézem nem a házamból való, azokat legalább ismerem. A többi selejt. Evidensen ő sem másabb. Vegye megtiszteltetésnek hogy voltam hajlandó hozzá szólni. De a következő kósza gondolatom, amely hirtelen ötlött fel rögvest hangot is kap.
- Nagyon ajánlom hogy csak azért lebzselj itt mert nincs jobb dolgod! Ha valaki keres, mert megint balhéztál, hát hívom az unokabátyámat... igazán örülnék lenne ha engem semmibe se kevernél bele...-
És mint aki jól végezte dolgát süllyednék vissza a lapok közé de persze csak a cipőm orrát bámulom, várva a reakciót, a hisztit, a nyávogást, amit a fiúktól hall az ember nap mint nap, várva a viharcsendet és a béke előszelét, újra...

[Jennifer E. Swift]

Jennifer E. Swift

Egész nap furán néznek rám az emberek, a diáktársaim. Aki csak elhalad mellettem tekintetét hegyes tűként fúrja az enyémbe, azt várva tőle, hogy ettől majd észre veszem magamat, ettől majd valami megváltozik, hogy ettől majd nem mosolygok. Ám a vigyor az arcomon széles, s némely szúrós tekintet láttán még tovább húzódik, szinte már-már nevetésként kitörve belőlem. Nem hagyom, hogy bárki most szegje kedvemet, hogy a körülöttem lévők komorsága rám ragadjon. Nekem sem tetszik a jelenlegi helyzet, de ez nem jelenti azt, hogy akkor a jókedvet elűzve magamtól, keserű ábrázattal, szinte önmagam halovány utánzataként kell járkáljak a folyosón.
Miután egy kicsit soknak érzem ezt a mérhetetlen nagy elutasítást irányomba, úgy döntök, hogy keresek egy olyan helyet, ahol talán senki sem kérdőjelezi meg a kedvemet, a kifejezésre juttatott örömömet. Így a jó öreg szökőkút felé veszem az irányt, s közben próbálok nem kifakadni a velem szembe jövőkön.
Amikor odaérek a kis mohás szökőkúthoz körbenézek, hogy nem jár e arrafelé senki ebből a fancsali brigádból, s aztán leheveredek az egyik padra, s magam mellé ledobom a kis batyumat is. Lábaimat felhúzom, majd a bokáimnál összefonom őket, s így törökülésben veszem már magam elé a szokásos papírt, táblát és a ceruzát, s elkezdek mindent lerajzolni, ami eszembe jut.
Először egy diáktársam arca jut eszembe, aki a folyosón úgy a képembe bámult, egy lány volt, s szinte előttem van a savanyú tekintete, így egészen könnyedén rajzolom le őt, lassacskán azon kapom magamat, hogy egyfajta karikatúra kerekedik a képből, amely meglehetősen mulatságosra sikeredett.
Amikor a már szinte kész műre tekintek, halk kuncogásban török ki, s közben figyelem nem lát e senki, hiszen még a végén könnyen azt hihetnék, hogy háborodott lettem. Pedig koránt sem, csupán ez a haláli hangulat már nem fekszik nekem.
Eztán összegyűröm a karikatúrát, s magam mellé helyezem, egy nagy sóhajtás kíséretében.

- Jaj, ti ostobák! –

Majd tekintetemet, körbe járatva élvezem, hogy nem vesz körül az a mérhetetlen mennyiségű megsavanyodott ember, akik pedig minden valószínűség szerint engem tartanak érzéketlen tuskónak, vagy pedig amolyan eseti bugrisnak.

Nyjah Porter

Ó de jó lenne, ha nem kéne ennyit tanulni! Tudom, ez teljességgel lehetetlen, hiszen ez is csak egy iskola, de akkor is. Mi lenne, ha csak egyszer, egyszer nem adnának semmi megírandót, vagy tanulni valót? Persze, akkor bekövetkezne a világ vége. Tudom én jól mi történne akkor: az emberek bediliznének és a Föld pedig felrobbanna, a diákok meg élvezhetnék az űrben a házik nélküli tökéletes perceket.
Ezt mindenki tudja, még én is, akinek egy rakás házi feladatot kéne megoldania, amiket a háta közepére sem kíván. Még így sincs kedvem megírni őket, hogy ma, ha visszamegyek a klubhelyiségbe neki kell látnom a munkának, vagy el kell viselnem az ezzel járó következményeket, amik valószínűleg büntetőmunka, vagy pontlevonás, de ezek közül nekem egyik sem fekszik.
Lehet, hogy sorrendet kéne írnom, hogy melyikek azok a tanulnivalók, amiket szeretek, és melyikek azok, amiket utálok? És akkor kezdhetném azokkal, amelyikeket nem csípem, s és amikkel több idő megy el, így utoljára maradnak a szeretett tárgyak, amikkel hamar kész vagyok. Hmm… ez nem is rossz tanulási módszer, ha visszamegyek, lehet hogy ki kéne próbálnom.
De most még nem megyek vissza. Most még élvezni akarom a szabadság édes illatát, s nem pedig a tintáét, amint keveredik a frissen elővett papíréval, és azt sugallja, hogy ideje a tanulmányaid rabjává válni. Ez még odébb van, s így vidáman sétálgatok, jelezve az emberek felé, hogy nekem jelen pillanatban még semmi dolgom sincsen. Azt nekik nem kell tudni, hogy később elég sok gondom is lesz, elég, ha abban a hitben vannak, hogy ez a lány örülhet, mert nem kell a tanulás miatt aggódnia, hiszen ő ár biztos rég végzett az egésszel (ami a legkevésbé sem igaz, de ez most mindegy).
Ezekkel az igazán fontos gondolatokkal elfoglalva észre sem veszem, hogy időközben elérek a mohás szökőkúthoz, amit aztán meg is kerülök, hogy leüljek a másik oldalára, ami szerintem a legjobb hely, a kút részei közül. Mikor körbe érek, egy ismerőst pillantok meg, amint elmélyülten rajzolgat a kút ezen részén. Arcom felderül ház- és évfolyamtársam láttán, s vidáman köszöntök rá.
- Szia Nyjah! Mi újság?- kérdezem, miközben gondosan letisztogatom azt a helyet, ahova le fogok ülni, s ezek után is a taláromra ülök rá, nehogy a ruhám koszos legyen.
- Mi jót rajzolgatsz?- érdeklődök tovább, s a papírok fölé hajolok kíváncsian, hogy jobban szemügyre vehessem azt, amit a srác alkotott.

Egy angyali vigyort villantok a kócosra, aki volt oly kedves és roppant illendően kifejtette véleményét és jó előre elküldött a búsba, ahonnan bizony nem sokan térnek vissza. Ha lehetne szemekkel ölni, akkor…. huhúúú… nem egy gyerekjáték ez a csaj. Igazi vadmacska, a harc ősi istennőjének valamelyik törpe leszármazottja, mert, hogy nem nagyobb nálam az tuti. Ugyanolyan kis porbafingó. És tessék, már megint ez a fingás téma.
Megköszörülöm torkom, s levetvén magam a padról, szépen lassan sétálok elé, majd vele szemben leülök a földre, térdeim magam alá húzva, törökülésben. Pimasz vigyorral nézek rá, hogy egész biztosan tudja, leszarom mit akar, majd megszólalok.
- Asszeeeem… nem értettem a neved. – na, jó. Vegyük figyelembe a körülményeket. Ez. Itt előttem, egy lány. Akárhogyis nézem, nem szellem és nem is szörny, leszámítva a modorát, de hát eme téren bizony én is hagyok kívánnivalókat magam után. És mivel lány, lányokat nem bántunk, még ha azok provokálnak is. Azt, hogy miért nem, nem tudom, ne kérdezze tőlem senki. Ez lett mondva, ez van. Ennyi. És vitázni sem szívesen állok le vele, hiszen már így is eléggé elkúrták a délutánom, nem hiányzik még egy kis szócsata. Meg egyébként is értelmetlen lenne. Na, igen, ilyet is ritkán hallani tőlem, de valakinek mindig kell bölcs, mindentudót játszania, és mivel úgy látom, az IQ szint hányadosunk alapján most bizony nekem kell elvállalni eme megtisztelő feladatot.
Aztán a következő kijelentése után gülüszemekkel nézek arcára, mely, ha így közelebbről megnézzük, mármint ha belátok a hajkorona alá, akkor egész csinos, sőt…
De, hogy ilyen nagy hírem lenne már a suliban? Azért annyira nem vagyok én bajkeverő. Még két éve sem vagyok itt, de már az Arthurról levágják, hogy ki vagyok. Hűha. Komoly egy karrierem van!
- Már miért keresnének? Úgy nézek én ki, mint aki folyamatosan menekül a balhéi miatt? Ugyanmáááár. – csitítom kicsit, hogy aztán valami normálisabb hangnemben talán folytatni tudjuk a csevegést. Igaz, a csaj nem éppen az én súlycsoportom, de ez még változhat.
- Egyébként ki az unokabátyád? – tekintek körbe, mintha keresném az említettet, majd kezeim hátratéve megtámasztom magam, félig meddig hátradőlök, s úgy figyelem a lányt.

[- Tudod... -]

 




Szemforgatva pillantok fel és nézek rá, hogy a tekintetem mindent eláruljon. Körülbelül azt sugallhatja, hogy mégis te mia  fenét képzelsz magadról, proli de kellő cinizmussal megfűszerezve.
Komolyan nem tudja hogy ki vagyok? Még a nevemet is megkérdezi. Ez már sértő. És igen, legszívesebben leordítanám a fejét hogy mekkora egy bunkó, hogy még ennyit sem tud. Látszik hogy sárvér fatty, vagy ha mégsem, kellően közel áll azokhoz hogy oda besorolandó legyen.
Szánalom a köbön és igazából az ilyen érdemelné meg hogy hülyén halljon meg.
De hát talán pont a jó szívem az, ami nem hagyja hogy ezt tegyen és inkább felvilágosítsam, no meg amúgy is szeretek kérkedni. Talán a családfám hosszas levezetése elveszi a kedvét a további pimaszkodástól. Legalábbis nagyon ajánlom vagy ha nem akkor egy visszakézből kapott taslinak lesz a kisgazdája.
- Tudod... - kezdek bele nagyképűen - elég szánalamas, hogy azt sem tudod, ki is vagyok. Olivia Lestrange! -
Nyújtom neki a jobbon, miközben már felálltam, s a jegyzeteim a földön pihennek. Szándékosan erőteljesen hangsúlyozom ki a vezetéknevem, hátha leesik neki a tantusz. Ha nem, akkor folytatom egy szarkasztikus pillantás keretében.
- Én vagyok Bellatrix és Rodolphus lánya ha nem tudnád. A híres neves unokabátyám pedig Malfoy. Draco Malfoy. Habár ahogy elnézlek te még ezt sem tudod....-
Gunyoros mosollyal pillantok rá, miközben a mellettem lévő pad oldalának dőlök és keresztbe fonom a kezem.
A nap sugara cirógat, kissé el is vakít, hát hunyorgok csöppet a zöld macskaszemeimmel, miközben a vörös tincseim egyikét kiszedem a perifériámból.
- Teljes mértékben olyannak látszol aki nemcsak hogy vonzza a bajt, maga gerjeszti is! -
Elég csak ránézni. Puhány fej, bájvigyor, amit mindenki rühell. Szar egy élet lehet.
Kissé fárasztó is ha mindig elverik az embert, de hát majd az idő megedzi. Vagy ugyanilyen lúzer marad vagy kikupálódik. Bárhogy is legyen, nem az én dolgom.

Olyan szépen néz rám, hogy a kaka fagyik meg bennem, amilyen az a tekintet, azok a hideg, hűvös szemek, ahogyan ellenáll nekem, ahogyan próbál bunkó lenni, ahogy megpróbál ellenszegülni. De nem fog sikerülni neki. Mert nekem nem lehet ellenállni. Tudom. És ki is használom.
Szemébe nézek, próbálok gondolatokat olvasni, de csak annyit szűrök le, hogy azon agyal, miért vagyok ilyen eszementül jóképű, és fess. Hogy hogyan is érhette olyan megtiszteltetés, hogy velem társaloghat eme gyönyörű délután, ezen a romántikus helyen.
Fennhéjázó hangon szólal meg, pont úgy, mint akinek egész életében a seggét nyalták, és más dolga sem volt, csak a csodálatos arany vérét ápolgatnia. Felvonom szemöldököm, és újult mosollyal nézek arcára. Kezét nyújtja, én pedig megfogom, s azzal a lendülettel fel is húzom magam álló helyzetbe, így most pont egy szintben vagyunk.
- Kössz. Tudod – kezdek bele hasonlóképpen, sőt, hasonlóképpen is folytatom – elég szánalmas, hogy elvárod, hogy a Roxfort összes embere ismerje a te aranyvérű személyed. Bocs, hogy nem tudom betéve az egész családfád, minimum kétszáz évre visszamenőleg. – hangom abszolút nem haragos, vagy sértődött. Csak cinikus, és elég bunkó. De nem én kezdtem. Sajnálom, hogy nem bírom azokat, akik származásuk miatt hordják fenn orrukat. Az olyanokat, akik semmit nem tettek azért, amik most és mégis úgy tekintenek a fél-, vagy sárvérűekre, mint a porban fetrengő kutyákra.
Aztán a szüleire tér. Meg akar fenyegetni, vagy mi? Természetesen fingom sincs, kikről van szó. Talán Bellatrix nevét már hallottam valahol, de az apja? Jahm és Malfoy neve is ismerősen cseng. Hogy ne ismerném?
- Én meg Alec és Julia fia vagyok, és nincs unokabátyám, örvendtem a szerencsének. – válaszolom mosolyogva. Apám nevének említésekor fintorgok egyet, de zavartalanul folytatom.Tudom, hogy ő nem így gondolta, de én meg igen. – És képzeld, ismerem azt a görényt. Volt hozzá szerencsém. – mosolyom nem épp arról árulkodik, hogy a szerencsét, valóban annak is gondoltam. Malfoy nem egy esetben kapott már el, különböző aprócska kihágások miatt, s ítélt büntetőmunkára. Az a kis köcsög. Vagyis nagy.
Szemeim összehúzom a napsugarak bántó simogatása miatt, s így nézek rá.
- Oh, hát köszönöm, hogy így gondolod, valóban szeretek kiszúrni másokkal. De ez nem feltétlenül jelent rosszat, nem igaz? Hiszen ha úgy vesszük, a drágalátos unokabátyád is ilyenekben utazik, csak azt asszem terrorizálásnak nevezik. – gúnyos mosolyom láttán valószínűleg felképelném magam. Még jó, hogy én én vagyok, nem pedig más. Így még élvezem is a helyzetet.
Egészen jól érzem magam Oliviával, eltekintve attól, hogy semmibe vesz, és tök hülyének néz. Mindegy, valakinek, ilyennek is lennie kell. És attól még kedvelem.
Elnézek a válla fölött, s a feje fölött hálót szövő kis pókot nézegetem. Milyen szépen dolgozik, milyen bámulatos, hogy mire képes. Ha én is ilyen hálót tudnék szőni, szerintetek bajlódnék azzal, hogy tányérból egyek?

zene

Nem is tudom miért ide jöttem. Talán a túl sok ember volt az oka, talán más. Minden esetre jobb volt most kicsit elszabadulni a külvilágtól és elvonulni. Persze, mehettem volna valamelyik üres terembe, de inkább a természet lágy ölére vágytam.
Most igen, cinikusan pillantok fel a padról. Még hogy ez itt lágy öl. A szerencsétlen szökőkút úgy áll ott, mint egy szomorú hírnök, amely azért még emlékszik a jobb időkre. Hisz igazából a birtok ezen része kissé elhanyagolt. Lehet direkt, de lehet csak Friccs gondatlansága. Habár ez meglehet már nem az ő hatásköre, de jobb is így. Az elhanyagoltság elriasztja a kellemetlen vendégeket. S most nem is bánom.
Egyrészt, mert házi feladatot kell írni, McGalagonynak, amit kénytelen kelletlen vagyok most megcsinálni, mivel a délutáni órán számon fogja kérni. És a másik része az, hogy nincs kedvem emberekkel találkozni. A rossz hírek rossz hírek maradnak. Még ha társaságba vagy, akkor is.
És ezzel leginkább az a baj, hogy ők nem értik. Nem fogják fel, hogy neked épp nincs kedved jó pofizva mindenkivel dumálni. Ilyenkor irigylem a magányos farkas típusú embereket. Kár, hogy sose bírnék meglenni pár órán át egymagam. Mert kell a társaság. Csak… néha már terhet.
Megállok az írásban, s felpillantva a szökőkút kissé havas peremét szemlélem. Szép, tényleg szép kis kút. Kár érte.
Elégedetlenül rázom meg a fejem. Mert, ugyan… mit számít ez. Ami volt, elmúlt. S egyedül csak pár emlék marad meg, vagy jó vagy rossz, keserű, vagy örömteli, más nem. Hiába rágódni ezen. Dacosan kezdek hát el újra írni, s lapozok bele a padra ledobott könyvemre.
Igazán nem értem, mi a frásznak kell már rögtön a szünet után beadandókat írni, ráadásul olyan dolgokból, amik nem is feltétlen érdeklik az embert. No de amúgy se az átváltoztatástan a kedvencem. Habár a tanárnőt tartom a legkorrektebbnek az egész brigádból. Hát igen… a halálfaló banda.
Összehúzott szemöldökkel pillantok fel. Most az ajtó irányába, mert mintha mozgást láttam volna. Lehet már hallucinálok? Szőke fürtök egy ablakban. Talán valaki más is erre a helyre pályázna? Kár. Igazán kár. Pedig örültem volna, ha magam lehetek.
Félrebillentett fejjel várom, mikor szedi össze az illető a bátorsága maradékát arra, hogy végül mégis csak ide jöjjön. De végül inkább csak megrázom a fejem és az égre pillantok.
Havazni fog. Valahogy mégse fázom, így kabátba, kesztyű nélkül. Lenézek a papírokra. Már vagy három oldalt írtam. Talán elég lesz. És még több mint egy órám van ebédig. Ergo, ennyi szabadidőm lehet magányosan, amíg az emberek be nem préselődnek mind a Nagyterembe, hogy lelkesen teletömjék magukat. Remek.
Akaratlanul is újra az ajtó felé pillantok. Már nincs ott szőke tincs, se egy arc vagy egy test, amely hozzá tartozna. Tehát meggondolta magát. Pedig, ha valamit nagyon akar az ember, akkor küzd érte. Bár ezek szerint van, aki könnyen lemond mindenről. Érdekes.

[~ Briant ~]

~ Briant ~

Szeretek céltalanul bolyongani. Főleg ebben a hatalmas kastélyban, amely még mindig képes lenyűgözni, annak ellenére, hogy már egy ideje itt élek. Ez a hely ismeretlen és félelmetes számomra, nem érzem úgy, hogy készen állnék arra, hogy normális életet éljek itt, és hogy még olyan dolgokat is tanuljak, amelyekben pár hónappal ezelőtt még hinni sem mertem volna, de vagyok olyan bátor és vakmerő, hogy belevessem magam mindenbe. Az iskola az egyik legnagyobb lehetőséget nyújtja nekem ilyen szempontból, kihívást jelent és izgalmat. Néha egy-egy folyosón elhaladva amolyan deja vu érzésem támad, de hát ez érthető. Öt évig neveztem ezt az épületet otthonomnak.

Ami azt illeti, nagy gondolkodásom közepette már vagy hatodszorra megyek el ugyanazon kép előtt, de fel sem tűnik különösebben. Nem vallanám be magamnak, hogy eltévedtem, mert akkor csalódnék önmagamban. Úgyis feltalálom magam! Még teszek egy pár kört, hátha találok valamilyen más kijáratot, de nem járok túl sok szerencsével, így inkább kimegyek az udvarra. Egy elhanyagolt szökőkutat látok, és egy rakás törött padot, melyeket (egy-egy kivétellel) a növényzet szinte teljesen behálózott. Hú, hát ez egy kissé félelmetes hely, látszik rajta, hogy nem éppen a diákok által leginkább kedvelt része a hatalmas birtoknak, de nem is csodálom.

Azt viszont meglehetősen furcsának tartom, hogy egy fiú mégis ott ül az egyik padnál, annak ellenére, hogy mennyire csúnya ez az udvar; bár az igaz, hogy teljesen üres legalább, itt senki sem zavarja meg. Vajon mit csinálhat? Lehet, hogy leátkozza majd a fejemet, amiért megzavarom. Erre a gondolatra megállok. Egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy odamenjek-e hozzá, aztán rájövök, hogy miért is ne? Mi a legrosszabb, ami történhet? Lehet, hogy megkedvelem, és az jó lenne, hiszen senkit sem ismerek szinte a kastélyban, nem ártana, ha lenne egy ismerősöm. Halkan indulok hát meg felé, és egyre világosabbá válik, hogy feltehetőleg tanul. Ajj, talán nem kéne zavarnom… Fordulj vissza, fordulj vissza!

Áh, már úgyis késő. Biztos, hogy már akkor észrevett, amikor elindultam a padokhoz, meg hát amúgy is - már ott állok felette, és eléggé idiótának nézne, ha most elszaladnék. Bután nézek rá, és csak azon gondolkozom, hogy mit mondjak neki. Mondj már valamit, na!

- Öööö. Helló. Le…ülhetek? – kérdezem dadogva, és a kissé ferde padra pillantok. Nem várom meg igazából a válaszát, mit sem törődve a piszokkal vagy kosszal, levetem magam mellé, elvégre már így is csupa folt a kezem. Ne próbáljatok meg tintával és pennával rajzolni, mert borzalmas!

- Látom, hogy… Tanulsz. – állapítom meg nagy okosan a helyzetet, és igazából teljesen zavarban vagyok, mert még senkit sem szólítottam így le. Arcom kissé elvörösödik, ezért gyorsan megrázom a fejemet, hogy összeszedjem magam, majd felpattanok. – Na jó, kezdjük ezt elölről. Szia, a nevem Amelie, és hugrabugos vagyok. És… Te? – kérdezem, és már nyújtom is felé a kezemet. Hát, már biztos, hogy komplett idiótának néz. Szép volt, Amelie!

[- Hódolatom Amelie! Briant vagyok, és ezek szerint a háztársad. Örvendek a szerencsének. –]

zene

Tekintetem kissé elkalandozik ki tudja már hanyadik alkalommal a szökőkút és a buja növényzeten amikor a lágy szellő meglepetést tartogatva felém egy illatot sodor. Ösztönösen összevonom szemöldököm, amitől egy mély ránc jelenik meg közöttük, jelezve a világnak a működő agytekervények életbe lépését. Fejem mozdul az irányba tudat alatti kíváncsisággal, amikor is a szemeim lassan befókuszálják valakinek a csípőjét. Majd lassan lassan feljebb vándorolva a tekintetem a kezeket, a vékony derekat, a formás felsőtestet és végül az arcot is konstatálja. A szőke hajú szépség viszont talán mindebből semmit sem vesz, amilyen zavarban van.  S a zavart dadogásra időm sincs válaszolni.
Saját kérdését kielégítve huppan le nem túl messze tőlem, s én mindössze annyit tehetek hogy a köztünk lévő táskámat, benne a cuccaimmal fogom és könnyeden magam mellé teszem a földre. Mire feleszmélem újra kérdést intéz felém, vagy ez inkább kijelentés, mint kérdés, tehát erre se tudok nagyon mit mondani, inkább csak fél mosollyal arcomon szemlélem őt, amitől talán még inkább zavarba hozom, oly annyira hogy inkább villámgyorsan felpattan, s már egy pillanatig azt hiszem itt is hagy futva. Ám ehelyett bemutatkozik olyan gyermeteg ártatlansággal, amely egy csöppet sem illik a mai Roxfort kegyetlen világába, és oly hivatalossággal a kéznyújtás miatt, ami szintén valahogy nem… ő.
Hangosan felnevetek kissé érdesen, mint ahogy szoktam, miközben ráérősen felállok én is a pennámat és pergamenem bal kezembe fogva hogy kezet foghassak vele, ha már azt akar.
- Hódolatom Amelie! Briant vagyok, és ezek szerint a háztársad. Örvendek a szerencsének. –
Nem tagadom, tetszik. Miért ne tetszene? Mindig is a szőkék voltak az eseteim. Itt, a suliban, Vikitria. De az rég volt és igaz se volt. Most ez a lány, noha gyönyörű, mégis olyan kedvesen szelíd, hogy inkább érzem a kishúgomnak, mint egy nőnek akivel bármit is csinálhatnék. S valamiért, amely igazán megmagyarázhatatlan, elfog az ösztön, hogy azokat a szomorú szemeket megnevettessem. Hát nem engedem el a kezét, hanem csak erőteljesen megemelem, amire ő talán az ebből a félkörből leírt mozdulattól megpördül a saját tengelye körül.
- Nos, ülj csak le. Gondolom te is ide vágytál. Épp azon tűnődtem, hogy talán jobb is ha nem vagyok egyedül. – pillantok rá, miután én magam is helyet foglaltam. És újfent elmosolyodok.
- Egy jó társaság pedig, minden féle csendes magánnyal felér. Na de gondolom nem engem jöttél megmenteni a kegyetlen egyedülléttől, szóval mesélj. Mi járatban erre a… nem túl szép helyen?  – Vonom fel kissé a szemöldököm. Elvégre tuti van oka, hogy itt tébláboljon. Ha más nem, hát ő is bele akar temetkezni egy könyvbe vagy a szakirodalmak rejtekébe. Minden esetre bárhogy is legyen, én nem állom útját annak se.

[- Huuu, te is hugrabugos vaaagy? Dekirály!]

Én komolyan, vonzom az ilyen helyzeteket. Annyira igyekszem, hogy megkíméljem magam a kellemetlen szituációktól, de a furcsa személyiségem valahogy mindig ilyen dolgokba kever engem. Mennyivel okosabb döntés lett volna elszaladni, és nem idejönni hozzá… Akkor legalább nem indítottam volna el a hülyeség-lavinát, ami egyre jobban növekszik a fejemben. Most, mint ahogy az utóbbi időben annyiszor, megint eszembe jut az, hogy vajon Anwen is ennyire szerencsétlen volt, vagy ez csak az én karmám? Mármint, persze, az ugyanúgy én voltam, de azóta rengeteget változtam én is – legalábbis a Doktor mindig ezt mondja nekem. Kár, hogy nem emlékszem a múltamra, sokkal könnyebb életem lehetne most.
Miközben össze-vissza beszélek, fél szemmel azért végigmérem az áldozatomat. Nagyjából velem egyidős lehet, talán egy picit idősebb, de meglehetősen jóképűnek tűnik így elsőre. Erre a gondolatra elpirulok, hiszen mégis mit képzelek, hogy már rögtön ilyesmire gondolok? Én tényleg nem azért jöttem ide hozzá!
Figyelem, ahogy lerakja a táskáját, de miközben beszélek, nem akarom a saját szavamba vágva meggyőzni arról, hogy ne tegye le, mert csupa por és kosz lesz, úgyhogy végül csak nyugtázom, hogy nagyobb hely van közöttünk. Nem mintha szeretném, hogy kevés hely legyen! Így sokkal kényelmesebb. Igen.
Az amúgy is hatalmassá nőtt zavaromat tovább fokozza az, ahogy a féloldalas mosolyával néz rám, így inkább úgy teszek, mintha nagyon néznék valamit mögötte. Mikor bemutatkozom, már biztos vagyok benne, hogy hülyének néz, szóval most már meg sem próbálok normálisnak látszani. Megmosolyogtat, ahogy felnevet, de hátrálni kezdek, mikor feláll. Kicsit megrémülök, bár nem tudom mitől, hiszen csak nem csap le a könyvével azért, mert ilyen bután viselkedem, de örömmel veszem, hogy kezet nyújt felém. Félősen nyújtom ki a kezemet, majd húznám vissza kézfogás után, de ehelyett – legnagyobb meglepetésemre – megpörget engem. Nevetni kezdek, majd miután elengedett, végre reagálok is arra, amit mondott.

- Huuu, te is hugrabugos vaaagy? Dekirály! – örvendezek rövid nevetgélés közepette, és fel sem tűnik, hogy megint ilyen muglinak nevezett szlenget használok. Hiába próbálnak leszoktatni róla, ha azt is alig hiszem el, hogy boszorkány vagyok! Mindeközben mellé ülök, de szigorúan a pad másik végére. Nem akarom, hogy rosszat gondoljon rólam.

- Na és miért vagy egyedül? Gondolom tanulni akartál, és csak csendben tudsz. Vagy nem? Tényleg nem zavarok? – kérdezem, bár remélem, hogy azért nem fog elküldeni, persze nem épp úgy néz ki, mint aki el akarna zavarni.

- Ki tudja, lehet, hogy a sors akarta így, hogy idejöjjek, és megmentselek! – nevetek, majd komolyabb stílusra váltok, elvégre időközben sikerült megnyugodnom picit. – Én csak sétálgattam, tudod, nemrég kerültem ide, és elég ismeretlennek tűnik a hely. Fel kell fedeznem a kastélyt. – felelem lazán, majd elpillantok a távolba. Borzalmas ez a hely, de igaz, ami igaz, a társaság mindent képes megszépíteni. – Talán segíthetnél, de nem muszáj, mármint ne vedd tolakodásnak, csak akkor, ha nem gond. – hadarom ismét kissé zavartan, végül a földre nézek. Fúj, ott egy pók…

[- Naná, tiszta csúcs! –]

zene

Az öröme noha nem korai, de meglep. Ennyire azért nem jó, hogy háztárs valaki, aki…
Eltűnődöm. Ismerős valahonnan ez az arc, ezek a szemek, az orr is, de olyan, mintha egy teljesen más ember darabjait gyúrták volna egybe és az eredmény koránt sem lett tökéletes. A félreértés elkerülése végett persze tény, Amelie gyönyörű. Bájos ártatlanságával még a vélák se vehetik fel a versenyt, mert belőle ez természetesen sugárzik, nem holmi mesterséges bűbájos gén béna kölcsönhatása. Szóval simán elgyönyörködnék benne órákig, évekig vagy ha tehetném és nem lennék csak por és hamu, évezredekig is akár.
Könnyeden bólintok neki, hogy megerősítsem lelkendezését. S közben alaposan megfigyelem. Igen, ismerős, de honnan? A hang, a viselkedés nem passzol. A hajszín sem…
Lehunyom a szemem, majd mikor felpillantok, még mindig Amelie van. Fene…
- Naná, tiszta csúcs! –
Hangom kedves, mosolyom lágy, és igen, a mugli szleng nem áll távol tőlem hála a kedves húgomnak. Hát mit is tehetnék ha belém ivódik egy rossz szokás? A család ellen sose lehet védekezni.
A kérdésre viszont csak összesöpröm a cuccom és látványosan vágom bele a táskába szélesen vigyorogva. Pár perc hatásszünet után szólalok csak meg.
- Ugyan, dehogy… csak gondoltam, előadom az erre járó tanárainknak, mekkora szorgalmam is van, ami valójába sose volt. Hátha megtéveszti őket a vizsgákon. De hát álmodozni csak szabad… viszont mikor van jobb dolog is, eszembe se jutna egy ostoba könyvvért felhagyni valakit. Az írás megmarad… -
Tény, többre értékelem az embereket, de a könyvet se vetem meg, noha az is, mint az emberek is változóak és bizony, keményen témafüggőek. Így mikor a lány megemlíti hogy most került csak ide, őszintén meglepődöm.
- Naná hogy a sors is ezt akarta, de… biztos, hogy most vagy itt… először? Olyan, ismerősnek tűnsz. Amelie… -
Hát, sokan nem szeretik a kérlelően kíváncsi pillantásomat. Mintha némán könyörögnék a válaszért. Most is. Nézem a lányt, és választ próbálok kiolvasni, ami szinte lehetetlennek tűnik. Kissé csökkentem közöttünk a távolságot, lassan, nehogy megijesszem őt, hiszen nem akarok semmi különösebbet. Kezem ösztönösen mozdul és kisimítok egy tincset az arcából, amíg ő keményen fixírozza a földet.
Egy perc kell, mire rájövök félelem lopakodik be a lélektükreibe. Elhúzom az ujjam, mert úgy vélem, az érintésem rettentette meg. De legalább tudom, valódi ember, mert nem tűnt el, mint egy ostoba kósza tünemény, ami arra született, hogy a sírba vigye a férfi embereket.