The silence left behind

2006. január 16., hajnali 3 óra körül
Roxfort, Gyengélkedő

Tudod, Zafira, ezt nem így kellene csinálnom. Nem egy rohadt pergamenre kéne leírni mindezt, hanem oda kéne állnom eléd és felvállalnom az egészet. Ez a minimum minden után, nem igaz? Mégis gyáva vagyok. Nem tudok a szemedbe nézni, menekülök előled és az egész helyzet elől, hátha akkor könnyebb lesz. De nem. Azt is tudom, hogy valószínűleg sosem fogom odaadni neked ezt a levelet. Amúgy sem gondolom, hogy szükségesnek találod a sajnálatomat és a megbánásomat. Sőt, megkockáztatom, még fel is idegesítenélek vele. Hm, talán jobb így. Mégis... Ahogy alvó arcodat nézem, elönt a gondolat, hogy megérdemelnéd, hogy a szemedbe mondjam egyenesen, bátran. De kettőnk közül mindig is te voltál az egyenesebb és bátrabb, úgyhogy megmaradok az éjszakai sötétbe burkolózva melletted ülve, amíg ezeket a sorokat rákaristolom a pergamenre. Talán várom, hogy felébredj. Talán inkább mégsem. Fogalmam sincs, melyik a rosszabb. Talán ez sem lényeges. Talán semmi sem az már.

Volt időm gondolkodni az egészen. Végigvettem minden apróságot, tényleg. Nem kellett volna hagynom, hogy megcsókoljon. Fenéket... Nem kellett volna hagynom, hogy elhívjon és nem kellett volna igent mondanom neki. Nem kellett volna építenem a zavarára, nem kellett volna hagynom, hogy megkedvelje a társaságomat és nem kellett volna hagynom magamnak sem, hogy ilyen érzéseket keltsen bennem. Nem is terveztem, esküszöm neked. Kicsit sem az volt a tervem, hogy ezt hozzam ki az egészből, mégis megtörtént. Rettenetesen sajnálom. Azt meg még jobban, hogy ettől függetlenül sem tudom megbánni az egészet úgy igazán. Elfogadom, ha gyűlölsz, ha haragszol rám. Megérdemlem. Egy mélyen lévő részem ugyanígy érez, hidd el. Utálom magamat, hogy még egy ilyen helyzetbe is csak problémákkal telve és másokat megbántva, fájdalmat okozva tudok csak belépni. Gyenge voltam ahhoz, hogy szembemenjek ezekkel. Gyenge voltam ahhoz is, hogy eléd álljak. Sajnálom.

Tudod, mi a legbántóbb az egészben? Már akkor tisztában voltam ezzel, amikor hagytam ezeket megtörténni, csak nem mondtam ki magamnak. A legbántóbb az volt, hogy nem arról volt szó, hogy esélyed sem lett volna, sőt! Még tanácsot is adtam neki veled kapcsolatban… Egy nap. Ennyin múlott az egész. Ha egy nappal előbb vagy bátrabb, ha egy nappal előbb cselekszel, nem lennénk ebben a helyzetben. A francba is, hát, még én is oda akartam küldeni hozzád a bálon is! Úgy mentem bele ebbe az egészbe, mint egy csapattárs, hogy támogassam, aztán... Felgyorsultak az események. Egy nap. Annyi sem. Talán egy percen múlott az egész, ha még azelőtt odaérsz, hogy megcsókolt volna. Én elhúzódtam, én kész lettem volna megtagadni magam előtt is az egészet. Én tudom, hogy ez lett volna a helyes döntés, hogy erősnek kellett volna lennem, hogy megvédjem őt. És téged is. De gyenge voltam, mint mindig és hagytam megtörténni. Önző vagyok, Zafira, nem tudtalak előrehelyezni, pedig mikor meghívott a bálra, még úgy gondoltam, hogy eszemben sincs kettőtök közé állni. És nézd meg, mi lett az egészből...

Egy perc. Ennyin múlt, hogy te ülj azon a padon a csillagok alatt és ne én. Egy perc. Borzasztóan megrémít ez a gondolat. Ha ennyin múlt az egész, akkor igazából mit csinálok? Sőt, mégis hogy a francba lehet az, hogy hat év ilyen-olyan, de valamilyen kapcsolata egy este alatt felborul… Emiatt? Tudod, biztos vagyok abban, hogy ha nem kerülök bele a képbe, akkor rövidesen meglépitek azt, amit nem mertetek hat év alatt. Bíztam abban is, hogy teljesen jó kapcsolatotok lett volna. Az biztos, hogy te ideálisabb vagy számára, mint én. De hát ebbe is jól beletenyereltem, ezt is el kellett rontanom és ezt is szét kellett csesznem. Tényleg bánom, hogy ez lett a vége. Hosszútávra nézve ki kellett volna lépnem innen, amíg még megtehettem, de képtelen voltam és emiatt most mindenkinek fáj. Gyenge voltam és a saját komfortomat választottam, pedig egészen küzdöttem ellene. Aztán megjelentél te és éreztem, hogy hibát követtem el. De tudod... Nem akarok hibaként emlékezni rá. Hosszú idő után először éreztem igazán jól magamat, végre kicsit le tudtam engedni a falaimat is és jó érzés volt az, hogy valaki megtartott és nem rombolt vagy ostromolt. Mégis, ahogy láttalak titeket itt, a gyengélkedőn, nem tudom... Persze, rosszul esett, de inkább keserűség volt bennem. Keserű voltam, mert láttam azt, ami lehetett volna és aminek lennie kellett volna. Azt is érzem, hogy most már tisztán gondolkodom, nem szabadott volna meggyőznie, hogy próbáljuk meg. Miattad is, de főleg miatta. Én tudom, mivel jár az, ha valaki megpróbál közel kerülni hozzám, nem szabad. Tudom, hogy ezt kellett volna, hogy most is ezt kéne, de annyira fáj. Rettenetesen fáj most, hogy megtapasztaltam, milyen is lehetne, ha nem egyedül kéne rohangálnom a sok szarommal.

A keserűség után pedig megérkezett a keserédes megnyugvás. Valami elfogadás talán. Jobb lesz ez így. Már fentebb talán írtam, de volt időm gondolkodni és belátom, hogy most hátra kell lépjek. Nem baj, ha csak egy katalizátor voltam. Nem baj, hogy most szar. Ha ez azt jelenti, hogy nem sérül tovább senki se rövid, se hosszútávon és végre megoldódik ez, akkor nem baj. Ha nem is tudom még fájdalom nélkül kimondani ezeket, majd egy nap. És tényleg kívánom nektek a legjobbakat, ezt viszont őszintén tudom már mondani, mert ennek így kell lennie és én csak egy pillanatnyi állomás voltam a ti történetetekben.

Azt is szeretném, ha tudnád, hogy borzasztóan rosszul érzem magam amiatt, ami veled történt. Nem akartam, hogy bajod essen és úgy érzem, az a minimum, hogy ha megpróbálok segíteni neked. Nem vagy rám kíváncsi, nem kéred a segítségemet, megértem. Akkor ezt is önzőségből csinálom, hogy az én lelkiismeretem legyen könnyebb, nem érdekel. Remélem, egy nap majd meg tudsz bocsátani azért. Én igyekszem magamnak. És neked is igyekszem segíteni a helyzeten, mert miattunk kerültél a kezeik közé és nem ezt érdemelted. Te különösen nem.   

Hát, fogalmam sincs, van-e egy értelmes gondolat ebben a levélben, most csak írtam, ami jött. Nekem segített elengedni a dolgokat, enyhíteni a bűntudatomon és még tisztábban látni, még jobban meggyőződni arról, hogy helyes döntést hoztam azzal, hogy hátraléptem. Talán sosem fogunk tudni beszélni semmiről, eddig sem tettük kifejezetten. Talán nem is akarsz. Talán nem is lényeges. Vagy talán most követjük el a legnagyobb hibáinkat, nem tudom. Majd kiderül.

Minden jót neked, Zafira