fide, a sed cui, vide

Egy tárlaton, a zenés estén
Villant először rám szeme,
Fáradt voltam és élni rest én,
S bolondosan sírt a zene.
A herceg, hopp, előmbe lejtett,
Hol az utat friss lombok helyett
Lázban festett képek szegik,
S e csoda-út illataképpen
Erős parfőm terjedt a légben
A kékfényű mennyezetig.
 
Kiszöktem. Ám űzött a herceg,
Veríték verte testemet,
A parkban mély árnyak hevertek
S ruhám pihés köd este meg.
A hallgatag tónál utólért,
S szivemben a vadul futó vért
Megállította hűs keze.
Riadtan néztem a tavon szét,
Hogy ring száz furcsa gnómhajóként
Távol lámpák fehér tüze.

Malachi Maddock

A gyengélkedő fehér falai között az idő nem haladt, csak sűrűsödött, mint a nehéz, bánatos köd a téli alkonyatkor. Úgy léptem át a küszöböt, mintha egy idegen, fájdalmas templom hajójába érkeztem volna, ahol minden nesz a szívemet marta. A lábujjhegyen járó csendben csak a pálcám halk koccanása hallatszott az asztal szélén, s ez a tompa hang is oly kegyetlennek tűnt ebben a steril magányban. Ott feküdt ő, aki arca, melyet korábban az élet vibráló színei festettek meg, most oly sápadt volt, mint az elhervadt liliom szirma a holdfényben. Szemei lehunyva, s a pillák hosszú árnyékot vetettek a viaszos bőrre – mintha a halál már megérintette volna ujjhegyével, de az utolsó pillanatban mégis visszahőkölt volna e tisztaság láttán.
Leültem az ágya mellé, s éreztem, amint a torkomban lüktetni kezd a kimondatlan szó. Ó, ez a furcsa, kései vágy, ez a fájdalmasan szép vonzódás! Úgy sarjadt ki bennem, mint a bús, lila virág a romok között: illata nehéz volt az aggodalomtól, szirmait pedig a bűntudat harmata áztatta. Miért akartál elmenni? – kérdeztem volna tőle némán, miközben néztem a csuklóján a fehér pólyát, azt a gyászos zászlót, melyet a reménytelenség tűzött ki a húsára. Kezem önkéntelenül is a keze felé indult, de megállt a levegőben. Félve érintettem volna meg, mint egy törékeny üvegharangot, mely alatt egyetlen halk sóhaj is mindent romba dönthet. Azt kívántam, bárcsak átadhatnám neki az én lángolásomat, azt a vad, perzselő tüzet, ami az ereimben kering, hogy felmelegítse az ő megfáradt, jéghideg vérét.
- Ne tedd többé – suttogtam, és hangom elcsuklott a terem dohos eleganciájában. – Ne hagyd itt ezt a szürke világot - hiszen még nem láttad, hogyan tudna érted égni a szívem. Kint az ablak mögött a csillagok reszketve gyúltak ki a bársonyos égen, s én ott maradtam mellette, őrizve az álmát, melyből oly kegyetlenül el akart menekülni. Éreztem, amint a sors láthatatlan fogaskerekei közé szorulok: egy homokszem voltam csupán, de abban a pillanatban az egész világ súlyát a vállamon hordoztam, s csak azért imádkoztam, hogy ne essen szét az a törékeny jelenés, ami ott pihent előttem a fehér lepedők között.
A fehér csendet egyszerre csak egy reccsenés törte meg: a férfi melle nehézkesen megemelkedett, s a lélegzet, mely eddig csak lopva járt ki s be, most mély és szaggatott sóhajjá sűrűsödött. A torkomban lüktető ezer szó most mind egyszerre akart kitörni, de csak egy fojtott, suta mozdulatra futotta: ujjammal óvatosan, mint aki egy alvó madárhoz ér, megérintettem a kézfejét. A bőre hideg volt, mint a sírkövek novemberi esőben. - Hogy érzed magad? - suttogtam, s hangom úgy remegett, mint az utolsó gyertyaláng a huzatos folyosón. Megszorítottam a kezét, de csak annyira, hogy érezze: nem engedem vissza abba a mélységbe, ahonnan épp csak felbukkant. A torkomban gombóc feszült, a szavaim pedig, melyek oly büszkén lángoltak volna a papíron, most elhamvadtak a valóság jeges leheletétől. Olyan volt ő ott, a gyengélkedő ágy fehér sivatagában, mint egy eltévedt rím egy fájdalmas vers végén, amit a költő már nem akar befejezni.

[- Sola-]

Dear William

i don't wanna let you down

O ly könnyű most az álom. Úgy hiszem, minden alvással töltött óra, egy csöpp halál és a révész csónakjában pihen meg az anyagtalan szív. Sose tudni, hogy épp merre vezet az útja, hogy napsütés melengeti-e majd az arcot vagy viharos tengeren ér majd el a lidércnyomás. Én most az édes semmiben lebegek, nem húz a test ólom súlya, nem fáj se a lélegzet, se a szívdobbanás, nem nyomasztanak a gondolatok és nem fojtogatnak az érzelmek sem. Most elkerülnek önnön démonaim, az ágy alól se bújik elő a szörny, a csontvázak is a szekrény mélyén reszketnek tovább, a bájitalok meleg takaróba burkolnak és megvédenek saját magamtól. Most épp nem fúj a szél, nyugodt a víz a csónak alatt. Én mégis erővel cipelem magam a nagy Halál elé, hogy a bocsánatáért esedezzek, hogy hosszú időre búcsút intsek neki, hogy osztozzunk egymás fájdalmában egy utolsó, érzéki tánc közben. Elárultam őt, többször is az elmúlt órákban. Először az Üvegházban, mikor mégis Annie kezét szorítottam reszketegen, mintsem az övét, majd azzal, hogy a saját halálom más kezébe adtam. Végül elrebegem neki az utolsót is, amit még magamnak is félek bevallani, mert olyan, mint a lángok közé lehelt kívánság; ha hangosan kimondom, megszűnik valósággá lenni. Én mégis kockáztatok, mert a mai végtelenül hosszú, mégis mozgalmas nap után, reszketegen rebeg a mellkasom közepén az érzés - talán mégsem vágyom már annyira nagyon a halált. És ő megbocsát, mert mindig így tesz. Lágy csókot lehel homlokomra, hogy örökre emlékezzek a pillanatra, egyszer már az övé lettem. Az arcomon simít lágy elfogadással és beletörődéssel, hisz tudja, hogy úgy sem kerülhetem örökké. Övé a világ összes ideje, a türelem a legfőbb fegyvere és addig is találkozunk majd álmaim zavaros tengerén újra és újra, hogy mindig egy egészen csöppet meghaljak érte.
Fáj az ébredés. Testem börtönnek érzem, ami korlátoz és gúzsba köt. Éget a lélegzet a tiszta semmi után, én pedig mégiscsak félem a valóságot. Félek a tettem következményeitől, ahogy a sajnálkozó és kétségbeesett tekintetektől is, akik minduntalan válaszokat követelnek tőlem. Félek beszélni, de már hallgatni is, félek az ígért segítségtől és megijeszt a függönyön túli sötét világ. Nem nyitom ki egyből a szemem, még ragaszkodom az édes lebegéshez, a táncpartneremhez, az elnéző bírámhoz. Reszketeg sóhaj szakad fel belőlem, ahogy újra elfogadom a saját életem. Megérzem az apró érintést, mégis először azt hiszem, csupán képzelődök. Lassan nyitom ki a szemem, még a határok és élek elmosódnak az álomtól ködös kékjeim előtt, nem látom, nem fogom fel, hogy te vagy az, Will. Röstellem, de a fény és a színek játéka gúnyt űz az elmémmel. Mosoly vet árnyékot arcomra és ha már te nem mered, én fogom meg a kezed és szorítok rá gyengén.
- Sola- - egyszerre töri meg a csendet a hangunk és a tiéd végre felébreszt. Szememből kipislogom az álom maradékát és végre meglátlak téged, Will. A szégyen kölcsönöz némi pírt az arcomra és mielőtt feltűnhetne a botlásom, korrigálok. - Szóval te is hallottad. - Sóhajtok halkan. Ujjaim elhúzom a tieid közül, hogy két kézzel toljam fel magam félig ülő helyzetbe. Nem szeretnék gyengének tűnni, hiába érzem magam annak, valahogy előtted nem bírnám elviselni ennek gondolatát. Melletted mindig annyira könnyű volt erősnek mutatkozni. Magabiztosnak. Eltökéltnek. Sajnálom Will, hogy most látnod kell a valódi arcom. Pedig hidd el, én nagyon szerettem volna, hogy az legyen a valóság, ne csak egy újabb jelmez. De már nem maradt erőm újra magamra ölteni a fénylő gúnyát.
- Hogyan? Nehéznek. Védtelennek. Zavarodottnak. - Úgy, mint aki kudarcot vallott. Mint aki kapott egy rémisztő második esélyt. Mint aki mázsás súlytól szabadult. Mint akinek újra meg kell tanulnia a fényben járni. Mégis megeresztek feléd egy mosolyt, még ha a szavaim nyersen őszinték is voltak. Valamiért olyan érzésem van, hogy ha más nem is, te megérted a bennem kavargó vihart, vágyakozást és félelmet. A te szemedben is láttam már visszatükröződni a Halált, Will és bevallom, akkor megijesztett. Most mégis úgy érzem, hogy valami összekapcsolt minket. Biztosan a bájitalok szórakoznak az elmémmel, bocsásd meg a tévelygésem.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem hittem, hogy… - Hogy mi, Malachi? Hogy ennyire számítok bárkinek is. Mégis alig volt pár percem csupán egymagamban egész nap, kézről kézre járt a stafétabot a gyengélkedői ágyamhoz. Mintha a Halál szele általam titeket is arcon csókolt volna és rohanásra kényszerített volna. Arra, hogy hagyjátok az ajtón túl az udvariaskodást és most az egyszer, ebben az időn és valóságon kívül eső pillanatban álarcoktól mentesen mutatkozzatok előttem. Mintha arra vágynátok, hogy én adjam a feloldozást azért, mert nem vettétek észre azt, amit nem akartam, hogy észrevegyetek. Megadom, Will. Megadom ugyaanúgy, ahogy az előtted lévőknek is és nem lesz olyan nehéz dolgod, mint az első látogatómnak.
- Te hogy érzed magad, Will? - A támlának döntöm a fejem és úgy billentem oldalra feléd. Kékjeim a tieid keresik és mosollyal ösztökéllek az őszinte válaszra. Kezem a tiéd mellé teszem, mert előbb is az érintést kerested, hátha abban komfortot nyújthatok számodra. Megérdemled, miután akaratlan másra számítottam helyetted.

Sincerely,

Malachi

Malachi Maddock

A hangja, amikor végre megszólalt, úgy érkezett hozzám, mint a jég alól kiszabaduló víz első halk reccsenése. Addig nem is vettem észre, mennyire visszatartottam a lélegzetem. A mellkasom csak ekkor mozdult meg újra, mintha valaki belülről engedte volna fel a szorítást, s a levegő, amely eddig óvatosan kerülgetett bennem minden üres teret, most lassan visszatalált volna a helyére. Az a pillanat, amikor a hangja megszületett, olyan volt, mintha a gyengélkedő csendje is megrepedt volna egy hajszálnyit, és a falak közül kiszökött volna az a sötét gondolat, amely addig ott keringett körülöttünk.
Néztem őt - a sápadt arcot, amelyet a lámpafény sápadt aranyba vont, a kissé szégyenlő mosolyt, ami inkább volt bocsánatkérés, mint öröm, és azt a törékeny mozdulatot, ahogy felülni próbált. Mintha a teste még nem hitt volna teljesen abban, hogy visszatérhet a világba. A lepedők halk suhogása, a mozdulat apró bizonytalansága mind arról árulkodott, milyen vékony az a határ, amelyen az imént még egyensúlyozott. És ahogy néztem, hirtelen minden szó, amit addig magamban gyűjtöttem, értelmét vesztette. Pedig volt belőlük elég. Olyan mondatok, amelyeket hosszú perceken át formáltam magamban, miközben ő mozdulatlanul feküdt; kérdések, amelyeknek súlya volt, és vádak, amelyek talán sosem akartak igazán megszületni. Mind ott tolongtak bennem, mint türelmetlen vendégek egy zárt ajtó előtt. De amikor megláttam a szemében azt a halvány, még mindig ködös életet, mindez egyszerre jelentéktelenné vált.
Mert a szavak hirtelen túl hangosnak tűntek. Durvának. Idegennek ehhez a törékeny, visszatérő lélegzethez. Olyan volt, mintha egy fájdalmas vers közepén állnék, amelynek minden sora túl nehéz lenne ahhoz, hogy kimondjam. És abban a pillanatban megértettem, hogy nem a mondatok tartottak itt engem, hanem ő maga – az a makacs, halvány élet, amely most újra megmozdult a szeme mögött. Csak ültem mellette, és figyeltem, ahogy visszatér a világba. Mintha egy elveszett csillag lassan újra kigyulladna az ég sötét peremén.
Amikor visszakérdezett, hogy én hogy érzem magam, először csak elfordítottam a tekintetem az ablak felé. Odakint a csillagok már bátrabban ragyogtak a fekete ég mélyén, és az üveg mögött a világ olyan távolinak tűnt, mintha egy másik élethez tartozna. - Olyan... – kezdtem, majd elakadtam. A szó túl kicsi volt ahhoz, ami bennem történt. Végül lassan visszanéztem rá. – Olyan, mintha valaki egy pillanatra kihúzta volna alólam a világot. – suttogtam, és hangom elcsuklott a terem dohos eleganciájában. Egy keserű félmosoly húzódott a szám szélére. Szóval... most azt hiszem, inkább hálás vagyok. Hálás, hogy még itt vagy, hogy még kérdezhetek tőled ilyen ostoba dolgokat, mint hogy hogy érzed magad. - A kezem lassan az övé mellé csúszott az ágyon. A mozdulat olyan óvatos volt, mintha attól tartanék, hogy a legkisebb zaj is visszakergeti őt abba a sötét, hangtalan mélységbe, ahonnan az imént még csak nehezen bukkant fel. Nem fogtam meg újra, nem mertem. Csak hagytam ott pihenni a kezem, néhány ujjnyira az övétől, mintha már ez a közelség is túl nagy volna a pillanat törékeny egyensúlyához. Mint két egymás felé sodródó levél az őszi vízen. Nem sietnek, nem küzdenek, csak engedik, hogy az áramlás közelebb hozza őket egymáshoz. Tudják, hogy talán összeérnek, talán elkerülik egymást egy utolsó halk fordulattal - de abban a lassú sodródásban mégis ott van valami békés bizonyosság, hogy a távolság már nem ugyanaz, mint volt. - És talán egy kicsit dühös is vagyok... – tettem hozzá csendesen. A szó furcsán hangzott a számban, mert nem az a heves, viharos harag volt ez, amely az ember mellkasát szétfeszíti. Inkább egy tompa, lassan lüktető érzés, mint amikor egy régi seb körül újra sajogni kezd a bőr. - Mert azt hittem, egyedül maradok azzal, amit mondani akartam neked. Egy pillanatra elhallgattam, mert a mondat súlya még bennem is visszhangzott. Nem volt benne vád - legalábbis nem akartam, hogy az legyen. Csak az a keserű felismerés, amely akkor születik meg az emberben, amikor rájön, mennyire közel volt ahhoz, hogy kimondatlanul maradjon minden. Felnéztem rá. A tekintetem az övébe kapaszkodott, mintha ott keresnék valami jelet, egy apró rezdülést, ami segít eligazodni abban, amit magamban sem mertem még nevén nevezni. Mert az érzések néha úgy nőnek bennünk, mint a fű a kövek között: észrevétlenül, csendben, és mire észbe kapunk, már nem lehet őket kitépni anélkül, hogy valami mást is ki ne tépnénk velük együtt. A kezem még mindig ott feküdt az övé mellett a lepedőn, és a közelsége valami furcsa nyugalmat hozott magával, mintha két külön sodródó történet egy pillanatra ugyanabba az irányba fordult volna.
- Most inkább azt kérdezem: maradsz? Egy darabig még. A világban. Velünk. - Amikor kimondtam, hirtelen megértettem, hogy valójában mitől féltem egész idő alatt. Nem attól, hogy meghal. Hanem attól, hogy nélküle valami bennem is csendben eltűnik majd – valami, amit még alig kezdtem megérteni.

[- Mit szerettél volna mondani?]

Dear William

i don't wanna let you down

T ükröt állítotok elém és én mindannyiszor mással nézek farkasszemet. Én vagyok - felismerem önmagam az idegenben, látok bizonyos hasonlóságokat, de mégis torz a kép. Mindegyik csal, elmismásolja a repedéseket, a könnyeket és a vért, az aranyat és a vöröset egyaránt, mosollyá görbíti a lecsüggedt ajkakat, fényt villant a fakó tekintetben és pírt kölcsönöz a szürke arcnak. Nem állom a saját-idegen tekintetem, nem merek a látvány mögé nézni, nem akarok és nem is merek szembenézni azzal a lélekkel, amit a húsba csavarodva képzeltek, mert önnön látomásotokat festettétek a visszatetsző felületre, igaz, rólam, de mégsem engem. Ti mégis egyre közelebb toljátok a keretet, és egyre győzködtök; ”Nézd meg Malachi, nézd meg ki vagy! Nekem pedig nincs választásom, újra elveszítem a lehetőséget, hogy én határozhassam meg önmagam. Hisz én mindig másokért léteztem, a környezetem aggatja a nyakamba a szerepeket, amikben helyt kellett állnom és én mosolyogva vettem újra és újra magamra őket. Nehéz a mosoly, belesajdul az arcom és a vállaim túl gyengék még a jószándékú elvárások édes-savanyú terhéhez.
Mégis mosolygok, hogy komfortot nyújtsak neked, hogy abba a törékeny álomba ringassalak, hogy mindez nem is olyan komoly, hogy a pletykák, amik túl korán kaptak szárnyra, csak túloztak. Mosolygok és a tekinteted tükréből próbálom kiolvasni az általad kreált önmagam, de tudod, most mégis egyedül téged látlak és ez csöppet zavarba ejt. Látom az érzések vad örvényét, beleszédülök a kavalkádba, de a kezem nyújtom feléd, hogy lehorgonyozhass. Meglep a művészien nyers őszinteséged Will, valahol üdítőnek is találom. Elképzelni sem tudom, hogy mivel érdemeltem így ki a figyelmed és azt sem, hogy mindazok után, aminek mutatni szerettem volna magam, most miért nem undorodsz attól az összetört, gyenge húskupactól, ami előtted hever. Hisz talán te vagy az egyetlen, akinél tudatosan alakítottam a tükörképem, formáltam előtted önmagam, hogy egy kicsit mégse olyannak láss, mint mások. Melletted még itt, a ködbe veszve is erősnek látszottam, összeszedettnek, egy kerek egésznek, nem egy tucatszor foltozott és hiányos tálkának, amit mások próbáltak csordultig tölteni. Melletted látszottam valakinek, de most… megint nem vagyok senki sem, egy ripityára tört edény, ami elvesztette egyetlen célját. Önmagam hazugsága vagyok csupán.
Ezért kérlek, hogy ne szánj és ne bánj velem kesztyűs kézzel. Igenis légy dühös, fordíts hátat és vádolj csalással, nevezz árulónak. Ha más nem is képes rá, te legyél őszinte velem, Will...
…Majd bocsáss meg, térj vissza és tégy úgy, mintha mi sem történt volna, mintha még mindig egész lennék a szemedben. Talán mégis szükségem van rá, hogy mások határozzanak meg, mert nélkületek… nélkületek lennék senki sem.
Torkomra forrnak a szavak, még a gondolatok is szétoszlanak, mielőtt fizikai formát ölthetnének. Nyugtatni szeretnélek, elsimítani benned a vihart, mégis minden hazugságnak érződik a nyelvem alatt és ámítani mégsem szeretnélek, mert tudom, hogy átlátnál a csalárd szóvirágokon. Ehelyett inkább a teret szakítom át, amit közénk húztál fel. Kezedre simítom az enyémet és óvatosan megszorítom, hogy érezd, tényleg itt vagyok, nem az elméd űz csalfa játékot, nincs kit gyászolni, nincs kiért rosszul érezned magad. Kérlek nézd el nekem, hogy másra most nem vagyok képes.
- Mit szerettél volna mondani? - kérdem, tán kissé félve, de gondosan leplezem előtted. Legyél dühös, vágd hozzám, hogy önző voltam, hogy elárultalak téged és mindenki mást, hogy gyűlölsz a tettemért, amiben ugyanúgy kudarcot vallottam, mint minden másban. Felvértezem magam, hogy ne előtted törjek még jobban össze, mert a következő pillanat nem rólam szól, hanem rólad, a te érzéseidről és sérelmeidről. Jogod van hozzá, jogos, amit érzel és nem fogom könnyekkel elmosni vagy elbagatellizálni. Csak ne felejts el utána meg is bocsátani…
- Nem megyek sehova. - Kicsit belefulladok a szavakba. Ijesztő a valóság, ahogy lassan ismételtem rámtelepszik, mégis… édes fájdalom borzongat, miközben gondolataim tengerébe úszik az újabb ígéret. A csontjaimat fogja égetni, újra és újra a földön találom majd magam miatta, de nem válok ismét esküszegővé. Nem válhatok árulójává megint, helyette… pír szökik az arcomra a szemtelen képzelet nyomán. De most elhessegetem a képet, tekintetem újra rád talál a fantázia helyett és terád mosolygok őhelyette. Most a te időd van, hogy meghatározz, hogy bemutass önmagamnak.

Sincerely,

Malachi