Fényképalbum

2002. július 16., hajnali 3 óra
Kingston upon Hull, Jenkinsék

Az őrület (...) bezárja az embert. Börtön. Egy padlás, lezárt és fojtogató, az embert a saját sikolyai fojtják meg.

- Jude Morgan

Figyelmeztetés: 18+ mentális betegségek, vér és seb említése

Gyomorgörcsöd van, Asher. Kúszik fel a testeden a borzongás, mintha valami bogár mászna végig rajtad és fertőzné meg az egész lényedet. Szívverésed felgyorsul, izzadni kezdesz. Ahogy felér a fejedig, először csak elzsibbadsz. Abban bízol, hogy akkor ezt most megúszod, lerántanak a negatív gondolataid és az ágyban tudsz maradni egész éjszaka, talán még nappal is. Az jobb lett volna, nem igaz?

De a zsibbadás hamar fájdalmas lesz és még éberebb leszel, mint eddig voltál. Olyan az egész, mintha belülről akarna szétfeszíteni, mintha pillanatokon belül szétszakítana téged. Nem bírod. Közösen lakott szobánk üresen kong, csak a te zihálásod töri meg az amúgy békés, nyári estét. Én ma is kimaradtam valamiért, de nem bántad, mert legalább nem láttam szenvedésedet. Pár percen belül viszont elviselhetetlen lesz a feszítés és felülsz az ágyban, akkor látod meg a szemed sarkában az első alakot. Nem tudod, ki ő, de mikor odapillantasz, eltűnik.

Ijedten tántorogsz ki az ágyadból, az ágyneműd izzadtságtól telve gyűrődik össze, ahogy a földre zuhansz a remegő térded miatt. Most már mégis jó lenne, ha itt lennék, ugye, Asher? Szégyellted a rohamaidat, mégis vágytál a komfortomra, amit tudtam neked nyújtani. Nem mindig ment, ez igaz, sokszor én is kevés voltam ehhez. De legalább meg szoktuk próbálni. Most viszont egyedül vagy, nincs senki a közeledben, az egész házban csend uralkodik. Te mégis hallod a hangokat, a lépteket, ahogy a szomszéd szobában valaki pakol. Tudatod mélyéig nem hatol el az, hogy ezek akár a testvéreid vagy Maurice is lehetne, mert eddigre elborította józan gondolkodásodat a félelem, a szorító érzés a mellkasodban és a gyomorgörcs mindent elsöprő ereje. Nem hagyhattad, hogy bajba kerüljenek a testvéreid, nem, Asher?

Lábaid remegése alább hagy, hirtelen telve vagy erővel és haraggal. Akárki is van itt, te nem fogod hagyni, hogy további károkat okozzon a családodban. Kisietsz a szobánkból, befutsz a konyhába, lámpát kapcsolsz, kezedbe veszed a legnagyobb kést, ami van a háztartásban és körbekémlelsz. Még nem látod a betolakodót, de hallod. Rákiáltasz a hangokra, mintha ezzel el tudnád üldözni azokat. Benézel a rejtett sarkokba, az apró fürdőbe, a spájzba, mindenhova. Közben üvöltözöl a hangokkal, melyek egyre hangosabbnak és sietősebbnek tűnnek, közben Jack is felkel, kijön, hogy mit üvöltözöl hajnalban. Te csak gombóccal a torkodban, rettegő szemmel nézel rá, hogy valaki van a házban és hogy meg kell találni, s ekkor megüt a gondolat: ha máshol nincsen, akkor Ryan és Sammy szobájában lesz. Az nem lehet, őket pláne nem bánthatja!

Berobbansz a fiúk szobájába, akik azonnal felkelnek az ajtó hangjára, felkapcsolod a lámpát, de itt sincs senki, hiába forgattad fel az egész szobát pár perc alatt. Hol lehet már?! Észre sem veszed az öcséid riadt tekintetét, se Jack kétségbeesett próbálkozásait, hogy lenyugtasson. Azt mondja, ez nem valós. Hogyne lenne valós?! Hangjaik a háttérbe szorulnak, ahogy a hangok és a véred dobolása teljesen betölti az elméd. És akkor meghallod: a bejárati ajtónál kattan a zár. Mielőtt bárki meg tudna állítani, kifutsz a nappaliba a bejárati ajtóhoz, ami pont akkor nyílik, mikor odaérsz, így lendületből szúrsz a késsel az érkező nyaka felé. Asher, hát nem látod a riadt tekintetem? Én vagyok, Asher, ne figyelj a hangokra! Próbálok elhajolni, nem elég, hát, kezemmel tompítani, amibe belemar a kés, ahogy mély vágást ejtesz rajtam. Látom a szemeden, Asher, az a vágás nem csak az én bőrömre került, hanem a te lelkedre is, ahogy kihúnyt a vad csillogás a szemeidben. Nem marad más ott, csak rettegés, hitetlenkedés, szégyen, talán egy kis harag?

Mit tettél? Kérdezhettem volna, de egyikőnk sem tud mozdulni, állunk ott egymással szemben, a félelem felkúszik a torkunkba, ahogy egymás tekintetében keressük a választ. Egyedül csak vérem csepegése töri meg a hirtelen beállt csendet, aztán a fülünkben doboló vér kicsit alább hagy, az adrenalin is távozni készül, lassan megérzem az égető fájdalmat a kezemben, te is odanézel, eltorzul az arcod attól, amit tettél. Remegsz, Asher, látom, hogy rettegsz. Magadtól. A szörnyetegtől, amit magadban rejtegetsz, ki tudja, mióta. A szörnyetegtől, amit nem tudsz többé kontrollálni és lassan átveszi teljesen a hatalmat feletted. Hátrálni kezdesz, nem mersz hátat fordítani, látom, ki tudja, akkor mi történne, ha elszakítod a pillantásodat az enyémtől. Kezemet a mellkasomra szorítom, hátha az felfogja a vérzést. Téged szólítalak, hangom remeg. Félek, hogy eltűnsz, ha most elengedlek, de eddigre a többiek is megtalálták magukat: Jack hozzám rohan, kénytelen vagyok elszakítani a tekintetem a tiedtől, ahogy bátyánk a kezemet nézi, Ryan pedig hozzád lép és finoman elveszi a kést, majd a mosogatóba hajítja, ráengedi a vizet, hogy lemossa véremet róla, emléke se maradjon. Vetsz egy oldalpillantást Sammyre, akinek arcára az ijedtség rászárította a könnyeket. Felfordul a gyomrod ettől a pillantástól, belehánysz a mosogatóba. Te is arra gondolsz, amire én, ugye, Asher? Eddig csak Mauricera nézett így bármelyikőnk is...

Összefolynak a képek számodra, de számomra is. Egészen sok vért veszítettem, így egy idő után csak homályosan emlékszem a kórházra, a műtőre, ahogy összevarrják a kezemet. Neked sincs több részleted, a hányás után csak passzív résztvevője voltál mindennek. Képek, arcok, színek, hangok... Minden egy massza. Jack intézett mindent, még azt is sikerült valahogy kimagyaráznia, hogy mi történt, amiben nekem is sok szerepem volt. Még csak fel sem merült a neved. Legszívesebben ettől is hánytál volna. Még csak felelősségre sem vontak...

Hibát követtünk el, igaz, Asher? Mélyen te is tudod, hogy ideje volt lépni, mert ez így tarthatatlan volt. Elszalasztottuk az egyik legkínálkozóbb lehetőséget arra, hogy segítsünk neked. Sajnálom, Asher, tényleg... Védeni akartunk, komolyan mondom! Ha tudtuk volna, hogy ezzel csak elhúzzuk és mélyítjük a problémát, biztosan nem így cselekedtünk volna. Azt hittük, elveszítünk, ha kiderül és még egy veszteséget nem tudom, hogyan dolgoztunk volna fel. Lehet, hogy ha nem érzelmileg felkavart állapotban lettünk volna, akkor nem így döntünk Jackkel. De így döntöttünk és te ittad meg a levét hosszútávon.

2005. augusztus 21., éjjel fél egy
Kingston upon Hull, Arctic Ranger pub

A függőség és az ezzel járó mentális és fizikális problémák megnyomorítják az embereket. De másokat nincs jogod magaddal rántani. Nincs jogod mások életét is tönkretenni.

- az ihletet Imolya Patrícia adta

Figyelmeztetés: 18+ szerhasználat, mentális betegségek, szexuális utalások, stb.

Pedig csak jól akartál szórakozni. Egyedül. Nem akartad, hogy a bátyáid vagy öcséid bármelyike is lássa, hogy a ma éjszaka nem éppen vállalható formában tervezted a napot befejezni és nem is otthon terveztél aludni. Azt nem mondtad, hogy majdnem mindegy, kinek az ágyában kelsz fel, ennél azért több tartásod volt, de menekülni szerettél volna otthonról, méghozzá úgy, hogy valami vagy valaki teljesen elfeledteti az egészet veled. Erre pedig nem volt más mód, mint az, hogy egy teljesen idegen karjaiba rohanj, akinek a szemében nem ég se a megkérdőjelezés, se a szánalom, se az ítélet. Csak a vágy arra, hogy a testetek eggyé forrjon és a gyönyörben valami újjá alakuljatok legalább egy pár órára, mielőtt a rideg valóság ismét arcon vágott volna.

Gyáva vagy, Gemma. Nem nézel szembe soha a megoldandó problémákkal. Menekülsz, kiutat keresel és bármit megteszel azért, hogy ne kelljen foglalkoznod azzal, ami kicsit is zavar. Mintha ezzel láthatatlanná válna és eltűnne, holott te is tisztában vagy azzal, hogy ott suttog a vállad felett, csak annyira megtanultad süketté tenni magadat a saját lelkiismeretedre, hogy már csak a szellő zúgásával volt egyenlő. Pedig igazából akármennyire is lazán kezelted ezeket a kilengéseket, lent, a mélyben, melyet annyira takargatsz és annyira igyekszel tudatod egy olyan szegletébe száműzni, ahol a legkevésbé jön elő, ott érzed, hogy ezt valójában te sem élvezed. Sőt, az utóbbi időben néha úgy érezted, undorodni kezdtél a saját testedtől. Ám ezek a gondolatok nagyon mélyre voltak temetve, tehát nem is léteztek, igaz?

Gyáva vagy, Gemma. Pontosan emiatt veszed be a színes tablettát: még arra sem vagy képes, hogy teljesen a magad formájában lépj be a kocsmába, szükséged van arra, hogy az euforikus érzés hatalmába kerítsen és az empátiád, szociális érzékenységed is nőjön. Az ecstasy nem volt a legolcsóbb drog otthon, de többen tartoztak neked, úgyhogy most meglepően sok volt neked és még mindig ez tűnt olcsóbbnak, mint bármelyik másik mugli- vagy varázsdrog. Arról nem is beszélve, hogy messze ez volt a kedvenced az összes közül. Úgy érezted, a pozitív hatásai sokkal nagyobb arányban vannak jelen ebben a drogban, mint a negatívak. Kevésbé volt rizikós és mindig emlékeztél mindenre, talán kínos pontossággal is. A kedvenc hatásod azért mégis az volt, hogy elfeledtette veled az összes kétségedet, megingásodat, negatív gondolatodat. Nem maradt más, csak az euforikus boldogság és az érzés, hogy soha nem lesz semmi baj.

Az MDMA ezúttal is segített: valóban csillogtál a helyen, sok emberrel beszéltél, még többel flörtöltél is, akár csak egy pillantással is, még többnek adtad el ezt a varázslatos külsőt, mely egy nem éppen varázslatos belsőt takart. Egy idő után szemet vetettél az egyik úriemberre: kicsit tehetősebbnek tűnt és megfelelően intelligensnek ahhoz, hogy eldöntsd, vele akarod tölteni az éjszakát. Jól alakultak a dolgok, még te is elő tudtad adni, hogy a hírneved nem is pontosan olyan, mint amit a környék állít. Nyerő pozícióban voltál: képtelen volt levenni a tekintetét rólad, te pedig nem is hagytál neki egy másodperc szünetet sem, ahogy másodjára is szenvedélyesen megcsókoltad, majd kínzó lassúsággal húzódtál el, miközben szemeivel szinte felfalt téged. Pillanatoktól voltál attól, hogy teljesen az ujjad köré csavarjad és elinduljatok hozzá. Érezted a vágyat rajta, érezted forró lehelletét a bőrödön, ahogy megfelelően közel maradtál a csók után és láttad ködös tekintetét is, ahogy rád pillantott, s abban benne volt minden: téged akart és csak téged. Neked pedig ez elég volt arra, hogy ha lett volna maradék gondolatod, akkor azt is teljesen eltűntesse.

Persze túl egyszerű lett volna az egész, ha innen minden úgy ment volna, ahogy szeretted volna. A kocsmába konkrétan bezuhant Maurice. Az ajtón esett be, összetörte az üveget, de ez nem zavarta, mert olyan szerencsés volt, hogy pár karcoláson és kis vágáson kívül megúszta a dolgot. Üvöltözött, dülöngélt és kiöntötte a ki tudja, hanyadik italát. A pultossal veszekedett, hogy adjon még egy rövidet és egy sört és még csúnyább jelzőkkel illette, mikor az megtagadta tőle. Maurice kegyetlen részeg volt. Próbáltál megbújni a kis helyeden, nem akartál foglalkozni vele. Egyetlen egy estét akartál a szerencsétlen, problémás és diszfunkcionális családodtól mentesen. Annyira nagy kérés volt ez?  

De a csapos jól ismert titeket, azonnal rád nézett kérlelően, hogy csinálj vele valamit, különben kénytelen kihívni a rendőrséget. Felsóhajtottál. Így is tartotta a hátát neked ez az ember, plusz sokszor ihattál ingyen nála, ez volt a minimum cserébe. Bocsánatot kértél a partneredtől, mondtad, hogy el kell intézned ezt most, de mindjárt visszajössz, aztán megragadtad a nagybátyád karját és kirángattad a helyről. Csak azért sikerült, mert Maurice annyira részeg volt, hogy állni alig bírt a lábán.

Habár jobban megnézve, inkább valami szert fogyasztott, nem volt annyira alkoholszaga. Akkor már ketten voltatok. Az ecstasy szépen dolgozott benned és ez volt az egyetlen magyarázata annak, hogy ilyen empatikusan viselkedtél vele és nem törölted fel vele a padlót. Általában ezt szoktad tenni, ha elront valamit az életedben, mondjuk, ő is jó párszor vert el alaposan, hogy a földön kötöttél ki félájult állapotban. Most inkább egy félreeső sikátorba vezetted, leültetted a földre és melléültél. Kérdezted tőle, hogy mit vett be, de csak morgott, közel volt, hogy elaludjon. Felsóhajtottál. Nem akartad, mert akkor itt kellett maradnod mellette, amíg valamelyik tesód nem segít hazavinni.  

Legnagyobb meglepetésedre Maurice rád vakkantott, hogy miért vagy itt vele, miért nem hagyod itt, mint mindig. Megrántottad a vállad, hogy igazából fogalmad sincs, de most úgy érezted, ennek így kell lennie, nem akartad, hogy nagyobb hülyeséget csináljon. Tudtad, hogy leesett neki, hogy te is szedtél valamit, sosem mondanál neki ilyet, de csak csendes hallgatásával árulta el, hogy rájött. A távolban hallottad a férfit, akinek azt mondtad, hogy nemsokára visszamész hozzá, hogy téged keresett. Fogalmad sem volt, mennyi ideje ültök itt, de egyikőtök sem szólalt meg, a jelenleg komfortot nyújtó sötétséget és csendet választottátok, amíg a férfi hangja csalódottan el nem hallgatott. Aznap éjjel egyedül aludt.  

Egy percig ültök ebben a csendben, a kimondatlan szavak súlya ott lebegett közöttetek, mikor újra megszólal. Azt mondta, hogy amikor hat éve megérkeztetek hozzá, nagyon látta benned Abigailt, az édesanyádat. Tagadhatatlan volt az a báj, huncutság, életrevaló kisugárzás, ami belőled áradt. No, meg persze az ártatlanság és női finomság. Azt mondta, érezhető volt rajtad a négy fiútestvér keménysége is, de nem tudta elnyomni az anyád megbabonázó személyiségét, amit te örököltél tőle és amivel sok alkalommal magadra tapasztottad a helyiségben lévők figyelmét. Hatalmas potenciál lakozott benned.

A térdedre hajtottad a fejedet, azt mondtad, kussoljon és ne beszéljen faszságokat. Túl érzelmes voltál a drogtól, hogy ezt csak így beemeljed és már most gyomorgörcsöd volt. A legrosszabb az egészben az volt, hogy Maurice nem a kemény, gúnyolódó, harsány és bántó hangnemében beszélt veled most. Sokkal bensőségesebb, csendesebb és őszintébb volt, mint valaha. Ilyenkor tényleg el tudtad hinni, hogy a nagybátyád és nem csak egy utolsó szar szemét alak. Persze nem hagyta annyiban, folytatta, mert ki tudja, mennyi ideje nyomták ezek a gondolatok a lelkét.  

Elmondta, hogy végig nézte, ahogy kiirtja belőled az utolsó szikráját is édesanyádnak. Hogy direkt csinálta. Hogy ez volt az egyik a sok bosszúja közül, amivel a bátyját és sógornőjét büntette, még ha évtizedek óta nem is találkoztak, mert itt hagyták őt a pusztulatban és elmenekültek nélküle. Elmondta neked, hogy perverz örömmel konstatálta, hogy minden egyes lépésével veszítettél a bájodból, az ártatlanságodból és lágyságodból. Eltűntette belőled azt a fényt, ami olyan csodás személyiséggé érhetett volna és nem maradt más, csak a karcos félhomály. Szépen-lassan és tudatosan alakított téged azzá az emberré, aki voltál most már: egy minden felelősségtől, problémától és kicsit is megterhelő feladattól menekülő, felszínes, az élvezeteknek élő, valódi érzelmektől rettegő, semmirekellő alakot. Azzal folytatta, hogy ha jobban megnézted, igazából ugyanolyanok voltatok sok szempontból és hogy reméli, te is hasonló sorsra jutsz, mert te voltál a legpatkányabb vele az elmúlt hat évben és ezt érdemled cserébe. Meg mert túlságosan hasonlítottál Abigailre, a nőre, aki kirántotta az apádat mellőle, ezzel egyedül hagyva Mauricet a kilátástalanságban.  

Ekkorra már folytak a könnyeid, de csendes sírásodat nem vette észre a sötétben, ahogy folytatta. Elárulta, hogy azért rettegett, hogy kitörsz abból, amit köréd épített a hosszú évek alatt. Látta a lehetőséget benned, amikor Sammyt altattad, amikor Asher rohamait kezelted, amikor Jackbe próbáltál lelket önteni vagy amikor Ryant próbáltad kicsit nevelni. Azt a fantasztikus erőt, amit Abigail is képviselt, azt nem sikerült megtörnie benned az évek alatt, sőt. Ezekben a pillanatokban hasonlítottál a legjobban hozzá. Már éppen felszáradtak volna a könnyeid, amikor folytatta: kár volt, hogy túlságosan meghaltál belülről ahhoz az évek alatt, hogy vissza tudd építeni az Abigailt magadban. Túlságosan elkorcsosultál, sötét, sűrű iszap telítette meg az egykoron tündöklő tested. Pedig néha elgondolkodott rajta, hogy hagynia kellett volna, olyan gyönyörű nővé is fejlődhettél volna... De már késő volt és legalább örült, hogy nem egyedül fog itt maradni ebben a rohadásban megint.

Elemi erővel rohantak meg az érzelmek. A gyász, a fájdalom, az emlékek, a vallomás ereje letaglózott és az MDMA miatti érzékenység átvette a hatalmat feletted. Ismét sírni kezdtél, sirattad azt a lehetőséget, amitől megfosztattál és azt is, amivé lettél ezáltal. Amit eddig rejtegetni próbáltál a drog hatása alatt, most sokszorosan csapódott le az fejedben és érezted, hogy képtelen vagy elviselni magadat. Még jobban gyűlölni kezdted a férfit magad mellett, pedig azt hitted, ezen már túlvoltatok. De nem, még hat év után is meg tudott lepni. A vállára hajtottad a fejed, ő pedig átkarolt és ringatni kezdett, sőt, még a gyermekkori dalotokat is dúdolni kezdte. Fejedet a vállába fúrtad és egy pillanatra hagytad magadnak, hogy ismét védtelen gyermek lehess, akit vigasztalnak, hátha ez az ártatlan, lecsupaszított és tiszta pillanat, amelyet megosztottál a nagybátyáddal felvillanthatta azt előttetek, ami lehetett volna. Mert sirattad az anyádat, sirattad a múltadat, és azt a Gemmát, azt a lehetőséget, aki itt ülhetett volna, de már réges-régen az anyjával feküdt valahol messze, holtan.

2005. augusztus 19., este 11 óra
Kingston upon Hull

I wish I could say I felt guilty for what I did. I don't.

Figyelmeztetés: 18+ gyilkosság, holttest, illegális tevékenységek

Sok mindent megéltünk együtt az elmúlt hét év alatt, amelyek nagy része szerves részévé vált az életünknek, kisebb része pedig okozott akkora változást vagy törést, hogy azon csak az segíthetett, hogy ott voltunk egymásnak. A család mindenek előtt. De ezzel, Ryan... Nem tudok mit kezdeni egyelőre. Nem tudom, vagyunk-e elég erősek ahhoz, hogy ezt ketten megoldjuk. Mi van, ha összeroppanunk a súly alatt? Mi van, ha rátalálnak...? Mi van, ha valamelyikünknek baja lesz? Mi van, ha soha nem tudjuk feldolgozni ezt a fajta megterhelő eseményt? Nem leszünk ám mindig ott egymásnak.

De aznap este ott voltam neked, Ryan. Kivételes esetek egyike volt, hogy otthoz ültem egyedül, mikor te berohantál a bejárati ajtón. Nem kellett egy másodperc sem, már talpon voltam, hogy odafussak hozzád: nem szoktál így közlekedni, tudtam, hogy baj van. Ahogy ott álltál előttem véres ruhában, remegve, szemeidben sohasem láttam akkora rémületet, mint akkor. Hiába kérdeztem tőled, mi történt, képtelen voltál válaszolni, akkora sokkban voltál. Leültettelek, hoztam egy pohár vizet, aztán letérdeltem eléd, hogy úgy nézzek rád.

- Ryan, mi történt? Hadd segítsek, kérlek! - unszoltalak halkan, puhán. Rettegtél, Ryan, láttam, ez pedig engem is megijesztett. Ötünk közül mindig is te voltál a legvakmerőbb, az, aki soha, semmilyen helyzetben nem hátrált meg, rémült meg. Sokszor tűntél bőven idősebbenek a korodnál, most mégis csak egy félős tizenötéves tinédzsert láttam magam előtt. Most tényleg úgy éreztem, a nővéred vagyok és meg kell óvjalak valamitől, amit nem is ismertem még.

- Nem akartam, Gemms. Én... Azt hittem, csak... - mondtad, a hangod többször megbicsaklott. Megfogtam a kezed, megsimogattam, hagytam időt neked összeszedni magadat. - Nem úgy zajlott a mai ügylet, ahogy terveztük. Egy csapda volt, amibe kurvára belesétáltam, bassza meg! Nekem jött és tudod, milyen vagyok, ha agresszívan lépnek fel ellenem: elborította az agyamat a düh, én is nekimentem, én meg... Én meg csak folytattam, amíg eszméletlen nem lett... És... Utána is. Nem tudtam leállni, Gemma, nem tudtam, a kurva életbe! Az utolsó fájdalmas nyögés is elhagyta az ajkait, mire feleszméltem, hogy egy élettelen testtel vagyok... Mit tegyünk most? - néztél rám kétségbeesetten. Megijedtél saját magadtól, igaz? Nem ezt akartad, csak meg akartad mutatni, hogy veled nem lehet szórakozni. Mégis túl messzire mentél. Megiejdtél és elfutottál. Haza. Hozzám. Nem tudom felfogni rendesen, Ryan. Sok mindent megéltünk együtt az elmúlt hét év alatt. Loptunk, hazudtunk, csaltunk, megvertünk embereket, megkínoztunk embereket információért, zsaroltunk, kihasználtunk másokat, benne voltunk a drog- és alkoholcsempészet egy kisebb szegletében, a porba taszítottunk mást, hogy mi életben maradjunk. De meddig lehet ezzel takarózni, Ryan? Hogy csak a túlélésre játszunk? Mikor van a határa ennek? Lehet, hogy már réges-régen átléptük ezt és nem volt visszaút? Ez történt, igaz?

Egy percig csak üveges szemmel nézek rád, Ryan, hogy történhetett mindez? Alig vagy tizenöt éves, hát, ennyire elrontottunk volna valamit? Annyira küzdöttünk, hogy legalább nektek egy fokkal egyszerűbb életetek legyen, de úgy tűnt, nem sikerült. Egészen addig kavarognak a gondolataim, amíg meg nem rázol, ruhádon még nyomokban látszik az alvadt vér, hogy még a hulla ott vár a házban. Ekkor kitisztul a tekintetem és megkérdezem, hogy mi a terv, de te csak esdekelve pillantasz rám, hogy oldjam meg ezt is. Elfáradtam, Ryan, kurvára elfáradtam... Egész nyaraim mennek el azzal, hogy az itthoni relatív békéteket és problémáktól való mentességet biztosítsam számotokra, nem azért, hogy egy ilyen hülyeséggel jöjj haza, mégis mit akartok még tőlem?! Mérges leszek rád, de rettegni is kezdek: nem akarlak elveszíteni, Ryan, és tudom, hogy te sem akarsz elveszíteni minket.
 
Végül kitalálunk egy olyan tervet, ami talán a legkevésbé veszélyes ránk nézve, mivel az, hogy feladd magadat, nem volt opció. Találkoztunk hát a házban, miután külön utakon (én autóval, bár jogosítványom még nem volt ugyebár, de szerencsére Jack itthon hagyta az autóját, te pedig gyalogszerrel) eljutottunk a házhoz, ami a város szélén állt lakatlanul. Ahogy beléptem a házba, megütött a vér és a halál szaga, a gyomrom émelyegni kezdett, de követtelek az egyik hátsó szobához, ahol letakarva várt a fiú. Az a fiú, aki talán Asherrel lehetett egyidős. Az a fiú, akinek nem maradt semmilye és senkije, ezért csatlakozott az egyik bandához, csak hogy ott is kihasználják és semmibe vegyék. Az a fiú, aki nem lakott messze tőlünk és akit nem várt haza senki. Ahogy meglátom a srácot, azért öklendezem és megkapaszkodom az ajtófélfában, míg te még tartod magad, kemény arccal nézed a testét. Brutális munkát végeztél vele, sosem tudtam, hogy ekkora harag és agresszíó van benned. Megijesztesz, Ryan, nagyon megijesztesz. Végigfut a fejemen, hogy mi van, ha egyszer velünk veszíted el a fejedet? Mi van, ha nem tudsz leállni?

Látom rajtad, Ryan, hogy kiolvasod a szememből a gondolatot. Először tágra nyílnak a szemeid, mentegetőznél, aztán elkomorulsz és visszapillantasz a fiúra. Én pedig azonnal rosszul érzem magam, hogy ez egyáltalán eszembe jutott. Először azt javaslod, daraboljuk fel és úgy kezdjünk vele valamit, mert kisebb részekben egyszerűbb szállítani. Látom, hogy ugyanannyira viszolyogsz a gondolattól, mint én, a tekintetedben látom, hogy irtózol az egésztől. Én is, a gondolattól is rosszul vagyok, mégis megfogunk két kést, letérdelünk a még éppen meleg hulla mellé. A kést a jobb karja felé emelem, remegek. Nem tudom megtenni, Ryan, kétségbeesetten pillantok rád, s látom, hogy te is így nézel vissza rám. Nem megy. Úgysem lenne elég ez a kés, így Merlinnek hála elvetjük ezt az ötletet. Én azt vetem fel, hogy megkérem a hullaházban dolgozó ismerősömet, hogy intézze ezt el nekünk, de te nem akarsz még egy személyt ebbe belekeverni, plusz sosem bízhatunk abban, hogy a hamvasztóban csak úgy feltűnés nélkül el tudná intézni, biztosan nagy a kontroll. Ott állunk egy hulla fölött és morbid módon azon gondolkodunk, hogyan tudnánk a leghamarabb megszabadulni egy testtől, mely egy órája még ugyanúgy egy élő személy volt, mint mi. Mellyel egy környéken laktunk, még ha soha nem is beszéltünk. Látom rajtad, Ryan, te is hasonló gondolatokkal játszol. Hiába próbálsz erős és összeszedett maradni, a kezed remegése, a felületes légvételed elárul, akármennyire is kemény a tekinteted. Nem tudom, meddig bírod, mielőtt teljesen összeomlanál, de a nővéred vagyok és segíteni fogok. Meg foglak óvni ettől, amennyire csak lehet.

Nem marad más lehetőségünk, muszáj elásnunk a holttestet, mivel a tengerbe nem akarom hajítani, ki tudja, hol dobja ki vagy mi lesz a sorsa. Azt nem. Valami teljesen elhagyatott hely kellene, ahol senki nem keresné, megfelelően messze.
Én vezetek, jogosítványom az még azóta sem lett, de hát, végülis a kettő közül ez a kisebb gondunk. Mindkettőnknek a torkában dobog egész végig a szíve, egy szót nem szólunk egymáshoz, egymásra sem nézünk, én émelygek, de szerencsére a hányás elkerül most, te pedig idegesen dobolsz a térdeden. Ha megállítanak, ha kiderül, hogy nincs jogsim, ha kiderül, mit rejtegetünk hátul, pedig illúzió bűbájt is tettem rá... De szerencsére senkit nem érdeklünk így késő este, gond nélkül jutunk el egy erdős részre, amelyet még sosem láttunk, de eléggé el van rejtve mindentől, út sem vezet ide és a legközelebbi ház is húsz percre volt autóval. Jobb így, hogy van mit csinálni: mágiámmal kiássuk a sírt, belelebegtetem a holttestet. Addig sem azon tépelődünk, mi is történt. Nem a képek jelennek meg a házból, ahogy te, Ryan haragtól eltorzult arccal téped szét a fiút. Legalább annyira összeszedjük magunkat, hogy egy gyors, hevenyészett temetést rendezünk a srácnak, akinek a nevében sem vagyok biztos.

Mihelyst megbizonyosodtunk arról, hogy a legkevésbé sem hagytunk bármilyen nyomot, visszaültünk az autóba. Addig egy szót nem szóltunk egymáshoz, némán dolgoztunk, torkunkban dobogott a szívunk, hogy mi van, ha lebukunk. Akkor nincs visszaút. Ekkor viszont kissé fellélegzünk: a teher, a holttest, eltűnik a szemeink elől. Mikor visszaülünk az autóba, akkor üt meg az első pánikroham téged. Nehezen kapsz levegőt, Ryan, képtelen vagy rám fókuszálni, ahogy az események teljesen letaglóznak és a füled is sípol. A srác szemei kísértelen mindenhol, vérét nem tudod lekaparni a kezedről, hallod a fájdalmas kiáltásait, érzed a vér és a halál szagát az orrodban, igaz? A képek ott kísértenek és nem tudod eltűntetni őket, Ryan. Én nem voltam ott a halála pillanatában, mégis őt látom mindenhol. Rettenetes érzés, mintha ránehezedett volna a tüdőmre az egész ügy és meg akart volna fullasztani bosszúból. Csak az érintésem szakítja meg a szemed előtt lepergő képeket, s majd' tíz percig kell öleljelek magamhoz, amíg meg nem nyugodsz és ki nem sírod magad. Én magam még teljesen a sokk alatt állok, képtelen vagyok sírni, csak téged vigasztallak, ahogy megint megérzem, milyen fiatal, milyen törékeny is vagy valójában a kemény maszkod alatt. Pedig sok mindent megéltünk együtt az elmúlt hét év alatt... De ilyen komoly esetünk még sosem volt.

Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen nagyon közel fogjuk egymáshoz érezni magunkat, Ryan, de ez egészen összerántott minket. Olyan láthatatlan erő, bizalom és támasz alakult ki köztünk, ami megmagyarázhatatlan volt, mégis szükségünk volt erre ahhoz, hogy ne hulljunk túl sokszor darabokra teljesen. Hogy tartsuk magunkat, mikor meghallottuk, hogy a rendőrség nyomozást indított az eltűnéssel kapcsolatban, hogy erősek maradhassunk, ha a képek, hangok, emlékek, melyeket az agyunk kreált, túl erősek voltak ahhoz, hogy egyedül küzdjünk meg vele. Ám sajnos, nem volt sok időnk, alig két hét maradt a nyári szünetből, én pedig utána száguldottam is vissza a Roxfortba, mely kellemes távolságot és figyelemelterelést biztosított számomra. Na, nem mintha nem jutott volna eszembe mindennap az eset és hogy vajon mi van otthon ezzel kapcsolatban. De legalább nem feküdtem le minden éjjel pánik szorongatta torokkal és gyomorgörccsel.

2005. december 02., éjjel 2 óra
Roxfort, Tiltott Rengeteg

No guilt is forgotten so long as the conscience still knows of it.

Azért mégiscsak emlékezteted magadat most arra, hogy mi történt pontosan. Itt állsz, Gemma, a Tiltott Rengeteg egyik legmélyebb részén, egy olyan kis halmot nézve, amin már hónapok óta kihajtott az új fű, te mégis tudod, mi lakozik ott alatta, ugye? Mert annyira paranoiás voltál, hogy elhoztad az aznapi ruhátokat, a késeket és minden egyéb tárgyat, aminek köze volt ahhoz az estéhez, nehogy véletlen lebukjatok Ryannel. Elástad ide, pont mint a fiút, Gemma. Az sem volt más, nem igaz? Nem volt más... Mi van, ha kiderül, hogy te is benne voltál ebben? Abban biztos voltál, hogy Ryan előbb kínzatja meg és vereti félholtra magát, minthogy téged kiadjon, de mi van, ha rájönnek? Biztosan eltanácsolnak téged a Roxfortból, ha kiderül, aztán börtönbe zárnak... Ez az év pedig túlságosan jó ahhoz, hogy mindent és mindenkit itt hagyj. Most először fordul meg komolyan a fejedben, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna, ha Ryan csak feladja magát és mindkettőtöket megkímél ettől a tehertől. Kiskorú, biztosan nem lett volna akkora a büntetés, nem? Te sem hittél ebben, Gemma, ne áltasd magad. Bíznod kell abban, hogy ez volt a legjobb döntés. De ha ez a legjobb megoldás, miért bizonytalanodsz el minden egyes nappal jobban és jobban...? Kezedben szorongattad a frissen bontott levelet Ashertől. Meglepett téged, nem a megszokott időközönként jött ez most, s ez is csak felszakította benned a nagy munkák árán eltemetett érzéseket az aznap estével kapcsolatban: újult erővel kezdtél rettegni.

Hé Gem,

Tudom, nem a megszokott ütemben írok, de sokat rágódtam, megírjam-e ezt vagy sem. Aztán arra gondoltam, hogy fordított helyzetben én is nagyon ideges lennék, ha eltitkolnának valamit otthonról előlem, szóval úgy írom ezt most, hogy a srácok abszolút azt kérték, ne tegyem, én meg azt mondtam, oké. Jack nem akart megzavarni ezzel a bál előtt, de szerintem jogod van tudni, egy család vagyunk.

Ryant bevitték az őrsre kihallgatásra. Semmi komoly egyelőre, de úgy tűnt, hogy lehet, köze van ahhoz a taghoz, aki eltűnt még nyár végén, tudod, aki a másik gangbe tartozott. Ha jól tudom, nem is fogják bent tartani, de rajta tartják a szemüket. Szerintem fontos, hogy erről tudj, de légyszi, ne írj haza ezzel kapcsolatban, mert legközelebb nekem sem mondanak semmit, aztán megrohadunk itt minden infó nélkül...

Most csak ennyi, nincs időm másra, majd jön a szoki levél!
Vigyázz magadra kérlek,
Asher

Elfogott a hányinger ezt olvasva. Bizony, akármennyire is szeretted volna elfelejteni azt az estét, nem ment, Gemma. Ugyanannyira részt vettél az egészben, mint az öcséd. Nem mondtad neki, hogy adja fel magát. Nem mondtad neki, hogy az etikusabb megoldást válasszátok. Te is ugyanannyira a pokolra fogsz jutni emiatt, mint Ryan, minden szempontból megérdemlitek a büntetést. Egy nap talán majd meg is érkezik. Addig csak szenvedj, rágódj rajta és rettegj, hogy vajon mikor kerül az üggyel összefüggésbe a neved. Megérdemled minden után, az biztos. Utána pedig tényleg mehetsz végre a pokolba, ahová való vagy.

2003. január 03., este 11 óra
Kingston upon Hull, Jenkinsék

Because I'm your sister and I'll never let anything bad happen to you. I promise.

Figyelmeztetés: 18+ mentális betegségek, gyerekkori traumák, halál említése

Zakatoló szívvel kelsz fel az ágyadban. Már megint érzed, ahogy a hiányérzet és az egyedüllét mardossa a szívedet. Sammy, sosem mondtad nekünk, hogy ennyire egyedül érzed magad köztünk! Azt hittük, megadunk mindent, amire szükséged lehet. Persze amire a legjobban vágytál, azt nem tudtuk teljesíteni: anya és apa nem fognak visszajönni.  

Pedig sokszor láttad az alakokat körülötted, csak sosem tudtad elkapni őket valójában. Pontosan emiatt, mielőtt teljesen eluralkodhatott volna rajtad ez a sötétség, kirohansz a szobádból, s ekkor meghallod a hangokat. Mi éppen házi bulit tartottunk, csak te még túl fiatal voltál hozzá. Egy pillanatra meg is torpansz, jobb máris. Aztán érzed, hogy a szobád sötétje kezd kikúszni és befutsz a nappaliba. Mi és a barátaink is azonnal felpattanunk, ahogy döngő, siető lépteid közelednek. A többiek próbálják a különféle porokat, egyéb illegális szereket eltűntetni, az ital végülis maradhat, én pedig felállok, hogy fogadjalak. Nem állsz meg, míg át nem ölelsz, kezeim pedig védőpajzsot nyújtanak számodra az egyre közeledő sötétség ellen. Nem tudtam, hogy így fojtogat az érzés, Sammy. Ha tudtam volna… Ha tudtam volna, talán tudtam volna segíteni is, hogy jobb legyen neked. De így csak azt mondod, nem tudsz aludni. Kedvesen mosolygok rád, megsimogatom a fejedet, mondom, hogy egy pillanat és megyek, addig feküdj vissza.

Utáltad, mikor ezt mondtam, igaz? Nem értettelek meg, egyikőnk sem értett. Nem értettük, hogy a legnehezebb lépés volt a további öt-tíz perc, amit egyedül töltöttél és amíg szinte felemésztett a fájdalom és a rettegés. Szerencsére mindig időben érkeztem, hogy megmentselek a teljes pániktól. Szinte már rituálénkká vált az, hogy befekszem melléd, átölellek, te pedig szorosan bújsz hozzám. Nem, nem tudtam, hogy ilyenkor csak képtelen vagy ránézni a téged kísértő képekre, amik körülvettek minket. Azt sem tudtam, hogy minden egyes alkalommal rettegtél attól, hogy nem elég az én fényem és hogy engem is felemészt az a sötétség, ami téged is körbevett. Eddig minden alkalommal legyőztük, de vajon mikor lesz erősebb, mint mi, Sammy? Mindannyiunkat máshogy kísértett a szüleink halála, te pedig csak hat voltál, mikor történt, tudtuk, hogy nehezen dolgoztad fel az egészet, de nem hittük, hogy ilyen súlyos a helyzet. Elvégre annyira vidám és kedves voltál általában, egyikőnkre sem hasonlítottál a tisztaságoddal. Páratlan voltál ebben a családban, megismételhetetlen. Még ha te ezt egyedüllétnek is fogtad fel, hiszen egyikőnk sem értett meg igazán. Mindig is csak a legkisebb, legtörékenyebb voltál közülünk, de egyikőnk sem tudta, mi is van benned igazán. Ha őszinte akartam lenni, lehet, nem is hittük, milyen mély személyiség is vagy valójában és ez a valóban rettenetes az egészben. Sajnálom, Sammy, hogy elhanyagoltunk. Pedig mi azt hittük, mindent megadunk neked, amit tudunk, mindig ott vagyunk és segítünk. Pedig valójában csak magunkat ringattuk ebben, miközben egyedül bolyongtál a sötétben.

Dúdolni kezdem hát az egyik gyerekkori dalunkat, ahogy lefektetlek rendesen, hozzád is bújok, úgy ringatlak. Néztelek, Sammy, néztelek, ahogy a riadt, félős arcod kisimult, szapora légvételed lecsillapult, befeszült izmaid ellazultak. Volt, hogy órákig feküdtem veled, képtelen voltalak elengedni, féltem, hogy visszatér a fájdalom hozzád, amitől a legjobban akartunk óvni. Nem mintha tudtunk volna valóban segíteni. Nem is a mi dolgunk lett volna…

Ez az este más. Más, mert ahogy félálomba kerülsz, egy kicsit elhalkulok, hogy megnézzem, magadra hagyhatlak-e már, de te megmozdulsz, álmosan kinyitod a szemedet, tudom, hogy nem igazán látsz engem, fel sem fogod, hogy veled vagyok. Csak annyit mondasz, hogy „Anya, kérlek, ne hagyd abba… Most olyan… Jó itt veled, ne menj el!” motyogtad, nekem pedig olyan elemi erővel vágott bele a gyomromba a görcs, hogy először nem is megy. Nem javítalak ki, Sammy, nem teszem. Tudom, hogy rettenetesen hiányoznak neked. Nekem is. Tudtad, hogy még most is előfordul néha, hogy álomba sírom magam, ahogy azt kívánom, hogy térjenek vissza? Bizony… Hát, akkor vajon neked mennyire lehet nehéz ez?

Dúdolok neked, amíg csak akarod. Szerencsére hamar elalszol, én pedig csak nézem a békés arcodat és csendben siratom mindazt, amit elveszítettünk: a gyerekkorunkat, az ártatlanságunkat, egymást, magunkat… Nem tudtuk visszahozni ezt, s hiába kapaszkodtunk néha valamilyen fonalba, mely úgy tűnt, visszahozhat valamennyit abból a távoli, édes múltból, minden egyes alkalommal eltűnt, mielőtt valóban megpillanthattuk volna. S mikor semennyi sem maradt neked ebből, Sammy, akkor jött a felemésztő sötétség, mely tönkretett volna, ha nem mentünk meg. De igazából tudtad, hogy nem mentünk meg, nem, Sammy? Csak távol tartottuk a démonokat, melyekkel neked kell majd egy nap megküzdened. Segíthetünk felkészülni, felvértezhetünk a harcra, de nem vívhatjuk meg helyetted. Az a te feladatod. Bárcsak komolyabban vennénk téged, Samuel! Mennyivel egyszerűbb feladatod lenne! Talán egy nap majd. Addig pedig bocsátsd meg nekünk azt, hogy védünk és óvunk, még ha nem is úgy, ahogy megfelelő lenne neked. Talán egy nap majd megértjük. Talán egy nap majd téged is megértünk.


A dal: https://youtu.be/tfB1oGY1XpM?si=E-GZ928XECCxgYYF

2005. augusztus 20., éjjel egy és öt között
Kingston upon Hull

You save everyone. But who saves you?

Figyelmeztetés: 18+ káromkodás, gyilkosság, illegális tevékenységek említése

Aznap este én altattalak el, Ryan, de nem otthon, nem bizony, az túl veszélyes lett volna. Akármennyire sem szeretted volna, el kellett mennünk a bázisotokra. Ez volt az egyetlen hely, ahol nem mertek nyíltan támadni, ahhoz túl erős volt ez a banda is. Nem szeretted volna az egészet, el akartad felejteni, hidd el, én is. De az egyetlen esélyünk az volt, hogy ha biztonságba tudlak és én elintézem az egészet. Megint.

Azt hagytam, hogy a főnöknek te mondd el az egészet, én csak csendben támogattalak. Fel akartam mérni, hogy mennyit tesznek érted, Ryan, és mennyi szakad az én vállamra majd.
- Jenkins, ez kicseszett komoly… - csóválta a fejét elégedetlenül a főnököd. – Nyíltan kivégezni az ellenséges társaság emberét egyértelmű jel arra, hogy ellenük megyünk és van alibijük minket is most már ott támadni, ahol tudnak. Te is tudod, hogy nem támogathatlak ebben nyíltan, az csak olaj a tűzre – mondta, de nem igazán éreztem az együttérzést a hangjában. De nem az én köröm volt egyelőre, csak hátul meghúzódtam, úgysem tartoztam ide, csoda volt, hogy egyáltalán beengedtek. Ez sem volt igaz, pontosan tudtam, miért voltam itt: vissza akarták dobni, hogy oldjuk meg az egészet és az utolsó mondat is erre akart utalni, úgyhogy mégis előreléptem. Egyetlen egy mondatot mondtam csak:

- Megoldjuk… - mondtam komolyan, ő pedig rám emelte a szemét, ahogy te is, Ryan. Álltam a főnököd pillantását, ő pedig ismert annyira, hogy látta rajtam, hogy tényleg meg fogom oldani. Mind a hárman tisztában voltunk azzal, hogy a többesszám valójában egyesszámot takart, csak az illem miatt tettelek téged is bele.
- Maximum felszerelést tudok biztosítani, de nem fogjuk a nevünket adni ehhez a… Balesethez – dőlt hátra a székén, én meg bólintottam. Enyhe jelzés, hogy végeztünk, nekem azonban volt még valami, amit el akartam mondani.
- Meg fogok mindent tenni azért, hogy a legkevesebb kár keletkezzen… - kezdtem.
- Tudom, Jenkins… - válaszolta horkantva a férfi, jót nevetett rajtam.
- Egy dolgot kérek: hadd maradjon itt Ryan addig, amíg be nem biztosítom az egészet – utáltam kérni, fizetni kellett érte és Ryan, a te meggondolatlanságod most nagyon drága mulatság volt mindannyiunknak. Csak egy intést kaptunk, hogy maradhatsz, megkönnyebbülten felsóhajtottam.


Miután elaludtál, én csendben távoztam. Nem árultam zsákbamacskát, tudtad te is, hogy nem maradok melletted. Túl sok volt a feladat még. Elintéztem pár telefont, aztán hazamentem tervezni. Aludni nem tudtam volna, helyette telenyomtam magam koffeinnel és egyéb serkentő anyaggal. Nem csak a történtek miatt nem ment volna: tudtam, hogy jönni fognak már az éjjel. Így is lett. Pontban hajnal háromkor dörömböltek az ajtón, elővettem a késemet és úgy sétáltam a bejárathoz, ahol két férfi várt rám. Hát, úgy tűnt, nem lesz időm feldolgozni a srác holttestének elrejtését sem, de hát nem ez volt az első alkalom, mikor csak elnyomtam a magamban lévő dolgokat, nem igaz?

- Ryan Jenkinsért jöttünk… - kezdte a nagyobbik figura, finoman megvillantotta, hogy ő és a társa sem üres kézzel jöttek.
- Házon kívül van… - válaszoltam és csuktam volna be az ajtót, de a kisebbik beékelte azt a lábával, így csak jeges pillantást vetettem rá.
- Egyszerűbb az életed, aranyom, ha csak kiadod, nincs a parancsunkban az, hogy bántsunk. Hacsak ellenállást nem tanúsítasz… - vigyorogtak rám, én azonban továbbra is érzelemmentes arccal néztem rájuk.
- Ezt vegyem fenyegetésnek, Daves? – léptem közelebb hozzájuk, mire ők is megfeszültek, nem számítottak arra, hogy tudom, kik ők név szerint.
- Csak húzz a picsába, Gemma, faszért véded?! – ugatott be a másik, de én továbbra is Davest néztem, össze akartam roppantani a pillantásommal, ha már a méretem nem volt elég fenyegető.
- Nem áll módomban kiszolgáltatni az öcsémet. És veletek ellentétben nálunk még jelent valamit a másik, ha itthon lenne sem adnám ki, csak ha előtte átjuttok rajtam – sziszegtem nekik, egy hideg mosolyt is megeresztettem feléjük, még egy lépést tettem.
- Két opciód van, Jenkins… - folytatta hidegen Daves. – Vagy megmondod, hol van, vagy opció egy: felégetjük az egész házat, akárki is van benne vagy opció kettő: téged viszünk el, hátha a bűntudata elég erős lesz, hogy feladja magát… Esetleg mindkettő - mondta, de csak felnevettem, akármennyire is megszorult a késén a keze, hogy bármelyik pillanatban nekem támadjon.
- Egyiket sem ajánlom. A ház védelem alatt áll és hacsak nem szeretnétek azonnal lebuktatni az egész kócerájotokat, nem ajánlom, hogy egy ujjal is hozzám, a többiekhez vagy a telekhez érjetek… - fenyegettem meg sötéten, közben az utca másik végébe biccentettem, ahol kettő rendőrautó állt. Nos, hát, maradjunk annyiban, hogy van pár rendőr ismerősöm, akik jöttek nekem párral és véletlen pont itt töltötték a pihenőidejüket. Semmi konkrétat nem tudtak, csak azt, hogy valószínűleg meglátogatnak ma éjjel minket, úgyhogy kelleni fog a védelem és nézzenek oda, igazam lett. Daves és a kutyája csak mérges pillantást vetettek rám, de hátrébb léptek.
- Kurvára rá fogtok baszni erre, Jenkins… Ebből nem jöhettek ki jól. És én is az első sorban fogom nézni, ahogy végre összeomlik az a faszszopó családod… - köpött az arcomba, amit csak mosolygós fejcsóválással fogadtam. Tudtam, hogy ezt a harcot megnyertem, de még messze volt a vége.

Közel álltam hozzá, hogy csak hagyjam az egészet a picsába. Rohadtul elfáradtam és csak a vakszerencsén és az előrelátásomon múlt mindig, hogy tizenhét évesen képes voltam megállni a felnőtt férfiak ellen. Egy mozdulatokba kerülne széttörni engem, egyetlenegybe. Csak az mentett meg, hogy az évek és a kiépített nevem elég messzire nyúlt ahhoz, hogy ne legyen nagyobb bajunk. Persze az egésznek az alapját Jack fektette le, de akkor is.

Minden egyes ilyen eset, mikor egy rosszul vagy későn elhangzó mondaton múlt az életem vagy a többieké, kurva nyomasztó volt. Eddig megúsztuk, de mikor fogyunk majd ki a tartozásokból vagy mikor rontunk el valamit annyira, hogy ne legyen visszaút? És pont emiatt nem az volt, hogy akkor most lefeküdtem aludni és békesség volt, hanem visszamentem tervezni, telefonálni és intézkedni, hogy se az öcsémnek, se a többieknek ne legyen semmi baja. Amennyire erős volt az összetartásunk és bizalmunk egymásban, annyira voltunk egymásnak a gyenge pontjai és ez ellen nem tudtunk semmit tenni: ez lesz egyszer a vesztünk.

2005. augusztus 20., hajnali hat
Kingston upon Hull környéke

You are playing my game now

Secession Studios - A Moth to a Flame

Figyelmeztetés: 18+ káromkodás, manipuláció, gyilkosság, enyhe hullagyalázás, illegális tevékenységek említése, erős szexuális utalások

Hajnal ötkor indultam el otthonról, miután vettem egy hideg zuhanyt és tiszta ruhát is húztam. Kicsit sem éreztem magamat fáradtnak, az adrenalin és a rettegés hajtott. Útközben már eszembe sem jutott, hogy még egyszer végiggondoljam azt, mit fogok mondani. Már csak az járt a fejemben, hogy sosem jártam még ilyen közel ahhoz, hogy meggyilkoljanak vagy még rosszabb: előbb brutálisan megkínozzanak, kiszedjenek belőlem mindent, utána a testvéreimet zsarolják velem, legjobb esetben esetleg megöljenek. Önként és dalolva tartottam a másik banda főhadiszállására és csak egy apró hibán vagy figyelembe nem vett információmorzsán múlt most az, hogy ki is jövök-e onnan vagy örökre búcsút mondhattam mindennek.

Furcsa érzés volt kéz a kézben sétálni a halállal. Mert hogy ez történt, elkísért erre az útra és némán siettünk a külváros legrosszabb része felé. Mégis inkább határozottságot éreztem most és nem hagytam, hogy a rettegés átvegye az irányítást. Tudtam, mit akarok és tudtam, hogyan akartam elérni és igyekeztem úgy irányítani gondolataimat, hogy csak ez számítson.

Ó, ne aggódj, Jenkins, én itt leszek, ha szükséged lesz rám… Majd segítek, ha szorulna a hurok a girhes nyakad körül, jó?

Egyelőre igyekeztem negatív, agresszív és vérszomjas gondolataimat háttérbe szorítani, de tudtam, hogy ha vészhelyzet lenne, akkor számíthatok arra, hogy megvédem saját magamat. Hat órára meg is érkeztem az épülethez. Nem volt nálam az ég világon semmi: se fegyver, se telefon, se semmi. Én magam voltam a fegyver, én magam voltam az, aki tudott valamit most tenni ezért. És kurvára meg fogok mindent tenni a családomért.

Bevezettek az épületbe, egyenesen a nagyfőnökhöz, aki a régióban az egyik legnagyobb kutyának számított, pedig ő sem volt túl idős, talán harminc pár éves lehetett, talán annyi sem. És ezzel a férfivel maradtam kettesben.
- Gemma Jenkins személyesen! Ryan a nővérét küldte, hogy védje be a seggét? Milyen szánalmas! – nevetett ki az íróasztala mögül, miközben valami levelet olvasott. Nem hagytam, hogy egy pillanatig is nagyobbnak érezze magát, elésétáltam és leültem a vele szemben lévő fotelba: nem fogom megvárni, hogy hellyel kínáljon, úgysem tenné, ha eddig nem tette.
-Alistair Hart… - köszöntöttem biccentve. Volt pár ügyünk már együtt, így ismertük egymást. Ez egy hatalmas előnye volt annak, hogy sosem csatlakoztam sehova: bár a védettségem mindig rajtam múlott, mindegyik fél igényt tartott a szolgáltatásaimra, ezt pedig ki is használtam mocskos módon. – Magamtól jöttem. Ajánlatot hoztam az öcsém életéért cserébe – tértem egyből a lényegre. Ezeknek úgysem érte meg húzni az idejét.
- Ó, mindig is tudtál tárgyalni, Gemma, imádom… A kérdés inkább az, hogy miért akarnám meghallgatni azt? Megöltétek egy emberemet, akiben lehet, sok rejtőzött még…
- Mindketten tudjuk, hogy semmire nem vitte volna, mindig is legalul maradt volna… - vágtam közbe kissé undorodva, mert mégiscsak egy halott srácról beszéltünk, aztán halottról jót vagy semmit, de akkor is ez volt az igazság. Egy percig megint olyan volt, mintha a sarokból pillantott volna rám a halott srác az öcsém által szétroncsolt testével...
- Ezt már soha nem tudjuk meg, ugye, Gemma? – mosolyodott el titokzatosan. – A kérdés továbbra is áll: miért akarnálak meghallgatni? Nem lenne logikusabb kihasználni, hogy itt van előttem a legértékesebb Jenkins? Ne nézz így rám, mindenki tisztában van vele, hogy Jack óvó apa szerepe mellett a te ténykedésed húzta ki a szarból a családod. Oké, Asher is közrejátszott, de te vagy a mozgatórugó. És bizony ez sokaknak nem tetszik, akármennyire is hasznos vagy időnként. Ravasz vagy és ügyesen intézed a dolgokat, emellett egyedül ténykedsz… Sokan akarnak megszerezni maguknak, Gemma Jenkins, de mindig kisiklasz a kezükből, mint egy kígyó. Sok mindenre vihetnéd ebben a közegben, ha csatlakoznál valahova. De most itt vagy és mindenki életét megkönnyíteném, ha lezárnánk az egészet, nem? – hirtelen előhúzott egy pisztolyt és a fejemre tartotta. Elfogott a pánik, ahogy a szívverésem felgyorsult és lepergett előttem az összedőlt kártyavár, amit építettem, hogy mit fogok tenni itt. Ennyi lenne? Kész?

Szedd össze magad, Jenkins, ez az, mosolyogj. Amíg összekapod magad, addig adom a szádba a szavakat, jó? Gyerünk, állj fel lassan, dőlj előre, támaszkodj meg az asztalon, másikkal fogd meg a fegyvert tartó kezét, hogy stabilan tartsd. Tedd a homlokod a pisztoly csövére, ez az. Most pedig beszélj, már nem fog remegni a hangod.

- Gyerünk, akkor tedd meg, Alistair! Itt vagyok, ennél jobb alkalmad nem lesz, mint most, hiszen még indokod is van végezni velem. Nem bosszulhatnak meg, nem igaz? Mire vársz? – kérdeztem tőle halkan, metszően hideg hangon egy kegyetlen mosollyal. – Ja, hogy tisztában vagy vele, hogy ha hozzám mersz érni, a tesóim a porig égetik a helyet? Nem, ettől nem tartasz, igaz? De ismersz, tudod, hogy nem jöttem ide védelem nélkül. Hidd el, Hart, van elég befolyásom ahhoz, hogy ne akarj bántani és legalább végighallgass, úgyhogy a helyedben nem tennék elhamarkodott lépéseket, jó?  - mosolyogtam rá elnézően, majd elengedtem a kezét, ő pedig leeresztette a pisztolyt, csak visszamosolygott rám, láttam, hogy elégedett volt a reakciómmal. Utáltam, hogy mindig tesztelgetett. Amíg elrakta a fegyvert, én helyet foglaltam a fotelben. Azt hiszem, az első nehezén túlvoltunk.
- Hallgatlak, Jenkins! – dőlt hátra.
- Kezdem az én oldalammal: nem eshet baja egyik testvéremnek sem, se Jack menyasszonyának. Nem zsarolhatjátok egyikőjüket sem semmivel, nem változik semmi. Biztonságban akarom őket tudni a körödtől és másoktól is. Mintha mi sem történt volna.
- És én mit kapok ezért, Gemma? – dőlt előre csillogó szemmel, szórakoztattam, ez meg rendkívül zavart, mert úgy tűnt, eddig minden úgy zajlott, ahogy ő elképzelte. És ez rossz előjel volt.
- Tudom, hogy régóta engem akarsz. De nem fogok belépni hozzátok. Tartozom neked eggyel, így… Rád bízom, mit szeretnél tőlem, beszéljük meg! – mondtam ki és tudtam, hogy eladtam a lelkemet örökre. De a családért mindent, igaz? Szélesedett a mosolya, hátratolta a székét, majd felállt, hogy közelebb jöjjön hozzám. Csak a szememmel követtem, nem mozdultam, vártam a válaszát, ő pedig körözni kezdett körülöttem, ami rendkívül frusztráló volt, de akkor sem adtam meg neki az örömöt, hogy megmozduljak kifejezetten.

- Beszéljük hát meg, Gemma! – mondta lassan és pillanatról pillanatra rosszabbul éreztem magamat. Ennél még az is jobb volt, amikor a pisztolyt a homlokomra szegezte. – Igazad van… Tényleg akarlak téged… - suttogta hirtelen a fülembe, ahogy közelebb hajolt és átkoztam a fotelt, hogy kicsi volt a háttámlája. Beleborzongtam a szavaiba, egyszerre volt kurva csábító és valamiért retkes mód taszító is. A hangjában megbújt valami birtokló, valami, ami miatt felsípolt a vészjelzőm.
- Ugyan, Alistair, ennél azért te is értelmesebb vagy, mint hogy a testemet akard… - csóváltam a fejemet, ahogy finoman felé fordultam, alig pár centi választotta el az ajkunkat. Ezt a játékot ketten játszottuk és megláttam a lehetőséget, hogy a helyzetből mégis én jöjjek ki nyertesen, ha sikerül az ujjam köré csavarnom. Nem az első alkalom lenne, hogy valakit így győzök le, de minden alkalommal egyre jobban undorodtam magamtól. Láttam a szemében felvillanni a vágyat és azt az állatias ösztönt, ami sok férfi esetében ott volt, ha elég jól játszottam a kártyáimat.
- Ki beszélt csak a testedről? – nevetett fel halkan, ahogy lenézett az ajkamra. Aztán elhúzódott és újból körözni kezdett körülöttem, ahogy folytatta, én pedig dobogó szívvel hallgattam. A rohadt életbe, egyébként ő is kurva jól csinálta. – Már vártam, hogy egyszer te kússz térden előttem és ne lehessen lehetőséged nagyon visszakozni. A felsőbb körökben is egyre gyakrabban vagy téma, Gemma. Kevés időt vagy itthon, de azt olyan hatékonyan beosztod és olyan jól intézed a szálakat, hogy csoda, hogy még nem ülsz itt – mutatott a saját székére. Kellemetlen borzongás futott végig a gerincemen. – Tisztában vagyunk a képességeiddel. Fiatal vagy, ravasz, okos és csinos. Lehetőségek tárháza áll előtted a pályán. És én inkább magam mellett akarlak tudni, mint magam ellen… - folytatta, lassan közelített, bennem meg egyre jobban keringtek a negatív érzések.
- Mire akarsz utalni? Mondtam, hogy nem lépek be hozzátok… - mondtam baljóslatú hangon. – Ügyeket továbbra is tudok intézni, amíg nem keversz bele nagyon a saját szarjaitokba…
- Hm, nem akarom, hogy egy random figura legyél a rendszerben. Magam mellett akarlak. Túl sok a lehetőség benned. Gyere hozzám! – állt meg nagyon közel hozzám, úgy nézett rám átható tekintetével. Nekem pedig leesett az állam. Erre álmomban sem gondoltam volna, pedig sok jelenetet elképzeltem éjszaka. Védekező ösztönöm beindult, felpattantam a fotelból és hátrálni kezdtem kicsit, de követett. Annyira összezavart ezzel, hogy elfelejtettem azt is, hogy miért jöttem. Menekülni akartam és soha többé nem akartam látni.

- Ezt te sem gondolod komolyan… - nyögtem ki, ahogy beleütköztem az asztalába, ő pedig elégedetten vigyorogva közelített. Éreztem, hogy alig bírja visszafogni magát hirtelen.
- Miért is ne? Minden adott benned, hogy megfelelő társam legyél ebben a rendszerben. Hasonlóan gondolkodunk, jól tudnánk vezetni ezt a kócerájt és magasabbra is tudnánk törni ketten. Pontosan tudod, hogy régiós szintekre is igyekszem terjeszkedni… Te miért állnál meg ezen a kis helyen? – megállt előttem, közelebb hajolt, én meg hátrébb dőltem, hogy ne hajoljon az arcomba, de nem tágított. Belehajolt a nyakamba, mélyen magába szívta az illatomat, én meg megremegtem. Egyszerre undorodtam tőle és tartottam kurva csábítónak is az egész embert. De a vészrendszerem továbbra is kiakadt és bíztam az ösztöneimben: nem hagytam, hogy eltérítsen. - Ennél jobb ajánlatot sosem fogsz kapni, Gemma… - suttogta a fülembe, ajka súrolta a bőrömet. Kibaszott jó játékos volt, azt meg kellett hagyni, mintha magamat láttam volna. Tényleg hasonlítottunk. – Mindent meg tudok neked adni, amire csak vágysz. Biztonságot, pénzt, jövőt, érzelmi stabilitást… Nem kéne többet aggódnod a testvéreid miatt, a védelmem alá helyezném őket, még Ryant is… Mauricet is lerendezzük, nem húznának végre vissza. Mellettem kiteljesedhetnél és megmutathatnád, mire is vagy valójában képes. És hidd el, nem csak a szakmában vagyok jó… - megfogta az államat és elfordította a fejemet, hogy jobban hozzáférjen a nyakamhoz, egy reszketeg sóhaj elhagyta a számat. A faszért ilyen jó manipulátor?! Erre az ajánlatra nem számítottam. De volt benne logika és a rohadt életbe, tényleg nem akartam mást, mint biztonságban tudni a családomat. De elbaszott módon viszolyogtam egy házasság kaliberű kapcsolattól, pláne vele. Igazából fogalmam sem volt, hogy ezen a maszkon túl mekkora szörnyeteg is lakozott benne. Mert hogy most könnyebb volt elképzelni, hogy még egészen jól el is éldegélnék mellette, de vajon akkor is így fog viselkedni, ha megszerez magának? Vagy akkor előbújik az igazi énje? Mert hát valahogy el kellett jutnia arra a lépcsőfokra, ahol éppen állt és valljuk be, tündibündi módon ez nem megy errefelé... Viszont ennél is fontosabb: képes lennék beáldozni az egész életemet a többiekért?
- Nem zavar, hogy tizenhét vagyok? – kérdeztem tőle, ahogy eltoltam magamtól kicsit, hogy a szemébe nézzek.
- Nem… - válaszolta röviden. – Annál több időnk van. Ha a házasságtól félsz, tőlem aztán papír sem kell… Csak annyit akarok, hogy az enyém legyél… - mondta éhesen és felkapott a földről, hogy felrakjon az asztalára, miután elsöpört a földre pár dolgot. Hirtelen rettenetesen elveszettnek éreztem magamat. Nyilván nem is tudtam volna levakarni magamról, ha itt és most meg akart volna erőszakolni, de az ajánlata is felkavart.
- Nem értem… Miért pont én? Annyival több kompetensebb, rátermettebb nő van rajtam kívül… - próbáltam eltolni magamtól, egyelőre hagyta, csak kicsit dőlt rám.
- Mindent egybevetve te vagy a legalkalmasabb erre a szerepre, Jenkins… - suttogta nekem, éreztem az erekcióját a combomon, ahogy nekem nyomta. Úgy éreztem, elhallgatott előlem valamit, de nem tudtam, mit és most nem is tudtam erre gondolni. Menekülni akartam innen. Nemet akartam mondani, de féltettem az öcsémet és a családomat. Ha most kioffolom az ajánlatát, az végzetes következményeket vonhatott maga után, hát, ő volt a legbefolyásosabb és legveszélyesebb ember közel s távol. De nem akartam eladni magamat sem. Nem voltam egy tárgy, amivel kereskedhettek. És nem akartam ilyen fiatalon sem megállapodni, ráadásul valós érzelmek nélkül. Arról nem is beszélve, hogy ha mellette maradnék, az egész életem veszélyben élném le és igyekeztem a lehető legtávolabb kerülni ettől, ebben segített volna a varázsvilág is, de ha Alistair mellett maradok… Akkor örökre el kellett volna búcsúznom minden pozitív jövőképtől. Cserébe a családom rendben lett volna. Nem tudtam tisztán gondolkodni, ahogy beállt a lábaim közé és ismét a nyakamba hajolt. Tudtam, hogy direkt csinálta, hogy összezavarjon, de ismét eltoltam, ezúttal a csípőmmel is odébb noszogattam, miután nekem simult.

- Át kell gondolnom… - ziháltam felkavarva, erre felkacagott és engedelmesen felegyenesedett, de nem lépett hátra.
- Ez természetes… És csak hogy lásd, milyen úriemberrel van dolgod: addig az öcséd és a családod sem fog bajba kerülni az önzőséged miatt… - simított végig az arcélemen, majd az asztalon matatott valamit, s végül rágyújtott, miután engem is megkínált. Elfogadtam, a nikotin talán segít majd tisztán gondolkodni. Ellépett előlem, én pedig leszálltam az asztaláról, sétálni kezdtem a szobában, ő meg visszaült a helyére, úgy figyelt elégedetten. Rohadjon meg, pontosan ezt a hatást akarta elérni és tudta, hogy belesétáltam a csapdájába és nem tudtam menekülni. Esze ágában sem volt továbbmenni velem, minden lélegzetvétele ki volt számolva és mindenre fel volt készülve. Úgy jöttem ide, hogy teljesen biztos voltam benne, mit akarok és hogyan akarom elérni, de ő két lépéssel előttem járt már és egy szavával romba döntötte a tervemet és elhatározásomat. Sőt, talán a jövőmet is. Láttam a hasonlóságot kettőnk között, de ő már teljesen más szinteken mozgott, mint én. Viszont Jenkinsék meg nem arról voltak híresek, hogy hagyják magukat. Kár, hogy ezzel ő is tisztában volt.
- Szeptemberben indul az utolsó évem a középsuliban… Hadd tegyem le a vizsgáimat, addig kitalálom, mi legyen… - fordultam vele szemben. Láttam, hogy rendkívül pofátlannak tartja a határidőmet, de nem érdekelt. Kellett egy év, hogy megszabaduljak tőle vagy valamilyen megoldást kitaláljak, hogyan ne kerüljek a hatalma alá. Undorodtam az egésztől, egy kibaszott értékcikknek éreztem magamat, amivel kereskedni lehetett. Nem fogom hagyni, hogy Alistair ledomináljon és nem fogok neki behódolni. Csak azt nem tudom még, hogyan tudnám megoldani, hogy ne kelljen elfogadnom az ajánlatát. Nem volt opció a nem: kegyetlen férfi volt, ha nem megyek bele, mindent megtesz, hogy megtörjön és maga mellett tartson, azt meg nem akartam. Valamit intézkednem kellett, hogy elálljon a tervétől. Zsarolnom kellett valamivel, csak még nem tudtam, mivel.
- Gemma, Gemma… Már most látom, te kis kígyó, hogy megint ki akarsz csusszanni a kezeim közül… De rendben, játsszunk a te feltételeid szerint: megkapod a jövő évet, jövő nyár végéig van időd kitalálni, mit akarsz. Kíváncsi vagyok, sikerül-e megint kreatívkodnod és megúsznod ezt az ajánlatot. De csak hogy egyértelmű legyek: ennél jobb lehetőséged nem lesz és ez a legbékésebb és legboldogabb opciód. Én ígyis-úgyis meg foglak szerezni magamnak, drágám, a kérdés csak az, hogy szabad ember leszel-e vagy megtörlek annyira, hogy behódolj és ne legyen választásod, mint engem szolgálni…