[date:]

 

     

 

   

What a year

   

     this week has been    

   

     date: 2006.15.13.      to:Apostles of Vecna?    

 

Locket Grimmstarknak korábbi érdeklődései alapján volt egy egészen kis köze az alkímiához, éppen ezért döntött úgy, hogy csatlakozik Lorianhoz és Hannihoz, hogy ilyen ritka intelligens felnőtt módjára ne azzal töltse a napját, hogy addig nyűvi az ukuleléjét, míg bíborvörösre nem ég a napon. Mert az bizony sütött, csak ez bántotta az órával kapcsolatban. Ki tudja, hogy holnap is sütni fog-e még? Végül is a nap nem olyan, mint a pék, nem kötelező neki minden áldott nap nyakra-főre sütögetni, Locket viszont erősen kedvelte a ritka napfényes időszakokat, még ha a bőre nem is.

Mindenesetre már beléptek, ezen nem volt mit változtatni, Kit pedig szokása szerint kihasználta a néhány másodpercnyi időt, míg Hanni mással foglalkozik, hogy csak nézze, remélhetőleg nem túl feltűnően, viszont elmerengve.Lorian kiejelentésének emiatt csak a felét hallja  így, mivel félmondatra még a legtöbb jóindulattal is csak butaságot tudna reagálni, elgondolkodva vállat von. Nem lehet rosszabb, mint egy átlagos Mágiatörténet óra, egy átlagos hétfőn, átlagos franciákkal, meg azzal a végtelen átlagos, ellenben kegyetlen idegesítő képükkel.
-Tudjátok mi a jó ezekben a francia franciákban?-érdeklődik, miközben végigjáratja a tekintetét az összesereglett népeken, bele sem gondolva, hogy milyen furcsán hangozhat éppen egy Grimmstark szájából a jó és a francia egy mondatban, feltéve, hogy nem afféle mondatokban jelenik meg, amikben arról van szó, hogy croissant-tal kellene agyoncsapni az összeset. Van itt minden mi szem-szájnak ingere, egészen a már ismerős hányingerig. Kitnek ezzel az egyébként nem kifejezetten franciának tűnő francia lánnyal speciel semmi problémája nem akadt, épp úgy, ahogy a többi idecitált csiganyálassal sem, csupán presztizsből mondta ezeket a kifejezetten nem szimpatikus mondatokat.                                      
-Hogy ezek év végén hazamennek!

A mediatikáról nem volt kifejezetten pozitív véleménye, ám ez kizárólag annak köszönhető, hogy mikor végtelennek tűnő időn keresztül vendégeskedett a Szent Mungó patinás intézményében, a végtelen jóindulat és hozzáértés úgy átszabta az arcát, hogy hetekig magára köszönt a tükörben. Kitnek szerencsére volt annyi logikája, hogy ezzel a traumatikus élménnyel együtt is tudja, hogy nem minden medimágus turkál a DNS-ben, pontosabban nem…nem tudta, hogy a medimágusok turkálnak-e bármilyen DNS-ben, mindenesetre ahogy látta, nekik itt és most maximum a bábokban lesz szükséges turkálni.
-Ha ilyet tud…én elukulelézem a nemzeti himnuszt mind az összes szólamában, egyedül-mereszti mandulavágású szemeit hitetlenkedve, örömére annak, hogy ötlete sincs arról, hogy ez mennyire nehéz vagy magasszintű mágiaforma kellene, hogy legyen. Az viszont egészen biztos, hogy Heliodora nagyot nőne a szemében, ha képes lenne ilyen dolgokra. Vajon, ha ő maga képes lenne ilyen dolgokra, akkor gyorsabban haladna a sütés? Vagy megtaníthatná a bábut gitározni, dobolni, és összerakhatna belőlük egy saját zenekart? Bár Kit nem tud dobolni, de úgy gondolja, hogy nem lehet olyan undorítóan nehéz, ritmusérzéke van, keze van, dobverőt meg igazán nem olyan nehéz szerezni! Ha itt végeznek, talán ki is próbálja ezt a nemlétező tudományt egy odvas fa törzsén. Ha már ez a kiváló gondolat megfogalmazódott a fejében, odáig is eljuthatna, hogy vajon lehetséges-e éneklő bábut bűvölni, de a továbbiakban némileg leköti a bábu és a szerencsétlen helyzete, valamint a névválasztás problémája.

-Hjaj, de szép habos sütemény ez-néz a bábura, aki olyan szerencsétlenül szorongatja azt a nyomorult könyvet, akárcsak idegbeteg mókus a mogyorót-nem, nem látott ilyet megvalósulni, csupán ilyennek képzeli az esetet-, és úgy tűnik, nem a birtoklási vágy sarkallja erre a tettre.
- Mondhatok valami fancyt mandarinul-jegyzi meg, hiszen azt úgysem érti senki, gyakorlatilag édes-savanyú levest is jelenthetne, ha azt éppenséggel nem utálná borzalmasan-关系?Az kábé bizalomra épülő bajtársias kapcsolatot jelent, ritka lovagias genyó.
Egyébiránt Kitnek oly mindegy, hogy minek nevezik őket ezen az órán, amin ráadásul ők tűnnek a legfiatalabbaknak, tehát, ameddig nem a pállottszájú fecskemadár és hasonló remek kifejezések jutnak róluk eszükbe a többieknek, addig ő remekül elél bármivel. Nagyjából egyet is ért Lorian gondolataival, szerinte is valami átok lehet a mérgesmókus problémája.
-Védővarázslat lehet, valahogy le kéne róla szedni…már, ha az-bólogat, bár ezzel tényleg semmi újat nem tesz hozzá a már elhangzottakhoz- Engem az érdekelne, hogy ki tudja-e egyáltalán nyitni a könyvet, vagy azzal is van valami gebasz. Na ki tudod nyitni, vagy harap?-kérdezi nagyokat pislogva a bábut, közben pedig megállapítja magában, hogy nem mindennapi dolog egy elbűvölt bábuval karattyolni egy ilyen szép és napos szombati napon.
Ezután pedig kérdőn néz-erőst lefelé- Hannira reménykedve abban, hogy mindkét csapattársa valamivel hasznosabb nála, mert azzal, amit eddig tett le arra a képletesen megemlítendő asztalra, még a GDPt sem igazán lehet növelni.

[Fakultatív medimágia óra]

Fakultatív medimágia óra

Magnificent Mandrake - 5. eset

2006. május 13.

hangulat

A tóparton ültem, hátamat egy vastag fának támasztva. Az általában esős skót időjárást meghazudtoló szikrázó napsütést próbáltam kiélvezni ölemben a naplómmal, amibe a fejemben kavargó, a tanév vége közeledtével egyre erősödő negatív gondolataimat kíséreltem meg érthető módon lekörmölni. A karórámra pillantva viszont hirtelen elfelejtettem minden aggodalmamat. Kapkodva összeszedtem a cuccom és feltápászkodva a földről a kastély felé kezdtem rohanni.

· · ─ ·☀︎· ─ · ·

Sietősen lépkedek a folyosókon, úton az Alkímia terem felé, igyekszem nem kapkodni a levegőt. Nem szokásom késni és most kissé bosszúsan tartok magamnak belső monológot arról, hogy jobban is odafigyelhettem volna az idő folyására. Főleg úgy, hogy az elsősegélynyújtást ugyanolyan hasznosnak tartom, mint az önvédelmi varázslatok elsajátítását - elvégre az ember sosem tudhatja, hogy milyen meglepő és váratlan helyzeteket hozhat az élet. Egy patikus lányának pedig igazán illene tudnia, hogyan segítsen valakin, amíg egy nála jóval hozzáértőbb mágus meg nem érkezik.
A megfelelő ajtóhoz érve egy pillanatra megállok és normalizálom a légzésemet. Bentről tompán kihallatszik Romanov professzor hangja, ahogy az óra témáját és a feladatot ismerteti. Egy utolsó sóhaj kíséretében a lehető leghalkabban és legfeltűnésmentesebben benyitok a terembe és még éppen elkapom a gyógyítói talárba öltözött prof utolsó mondatát.
- Elnézést a késésért, ebben a szép időben elfeledkeztem az időről. - lépek oda hozzá, majd körülnézek a megváltozott teremben - Ha jól értem csapatokat alkotva kell segítséget nyújtani a bábuknak?
Miután röviden beszélek a tanár úrral, végig pillantok a megjelent diákokon. Meglepően sokan jöttek egy szombat délelőtthöz képest, olyanok is, akikre nem feltétlenül számított volna az ember. Üdvözlésképpen rámosolygok a háztársakra és azokra akikkel beszélőviszonyban vagyok, majd megakad a tekintetem az egyik széken ülő bábu mellett lévő Daphné-Rokuro pároson, akik már egymással beszélgetve elemezgetik a helyzetet. Mivel úgy látom, hogy csak ketten vannak, a termen átvágva megindulok feléjük.
- Halihó! - köszönök rájuk vigyorogva mikor melléjük érek - Nem bánnátok, ha csatlakozom?
Belelesek Daph jegyzeteibe, hogy gyorsan képbe kerüljek az előttünk lévő esettel kapcsolatosan, majd én magam is alaposan szemügyre veszem a "betegünket". Nyilván a nyakában lógó ékszer tűnik fel legelőször, majd a könyökén lévő első látásra véraláfutásnak tűnő folt. A beauxbatons-os lány kérdésére felelt válaszra viszont meglepetten felhúzom az egyik szemöldököm, elvégre a bábu a térdét szorongatja és nem a lábujjait.
Rokuro szavainak hallatán pár pillanatig csak pislogok, mire elér a tudatomig az értelmük. Semmi problémám nincs ezzel a sráccal, de fel nem foghatom, hogy Daphné, hogy nem mászik a falra attól, hogy gyakorlatilag rejtvényekben beszél.
- Hacsak nincs nálad egy szótár, - pillantok a fiúra egy csintalan mosollyal - lehet, hogy hatékonyabban tudnánk dolgozni, ha mindenki számára érthetően fejeznéd ki a gondolataidat.
Csipkelődésem dacára egyet kell értenem vele, csapatunk japán tagjának kifejezetten jó és logikus meglátásai vannak. Amíg ő felteszi a kérdést a betegnek én is jobban megnézem az amulettet, hátha felfedezek rajta valamit, azon kívül, hogy feltűnő és aranyból van.
Ám nem hiszem, hogy csupán az ékszerre kellene korlátoznunk a figyelmünket. Akár az okozza a tüneteket, akár nem, jobban meg kell néznünk az elszíneződést a karján, és azt sem tudjuk, hogy mi van a lábával, amit annyira ölelget.
- Megengeded, hogy megnézzem a térdedet? - kérdezem leguggolva elé egy megnyugtatónak szánt mosollyal, majd Daphné-ra pillantok - Te addig vethetnél egy pillantást a könyökére, hátha nem vettünk észre valamit.

[Lucinda Yaxley]

Azoth Ligatura Ossarium

Lucinda YaxleySolace BarbonWilliam Ashford

Ezek szerint még ezeket a megbűvölt fabábukat is vérig lehet sérteni. Erre utal az, hogy még akkor is lehet érezni a figura hitetlenkedő, felháborodott arckifejezését erre a modorra, hogy történetesen nincs is arca.

- Micsoda modortalanság! Az apja lehetnék, fiatalember! Sőt, meg fogom mondani az apjának, hogy magát bizony nem nevelték meg! Ó, ha mi így beszéltünk vóna’ az idősebbekkel annak idején, kaptam vóna! Oszt látják, mégis ember lett belőlünk! Több tiszteletet! - kéri ki magának Solace viselkedését pattogós hangján, és csak még közelebb vonja magához pirosas csuklóját.

- Hogy hol fáj? Hát a csuklómon, kisasszony, meg a jókedvem! Itt, körben, látja ezt a pirosságot? Ilyen égető, és nagyon fáj, mielőtt megnyomkodná valaki, hogy majd így „megnézi”. Nem kell nyomkodni! - a bábu Lucinda felé nyújtja a kezét, a fájdalomtól azonban össze is rezzen.

- Keverés közben a kezem véletlenül hozzáért az üst széléhez. Tudja, mi még magunk keverjük ám az üstöt, nem pálcával pöckölgetjük, meg önkeverő üstökkel lustálkodunk, azok ilyen úri huncutságok. Az üst meg forró volt, mint a pokol. El is szabadult, mert a lökéstől kicsikét felrobbant a kicsike. Ami nem lehet meglepő, mivel robbanó bájitalt készítettem. - amit alá is támasztanak mind az érzékszervi, mind az egyéb, fizikai vizsgálatok. A leszakított talárdarab szinte azonnal robban egy kicsit, amikor hozzáér a bájitalhoz. Az anyagot ártalmatlan petárdákra és születésnapi gyertyákra használhatják, de ettől még okozhat kellemetlenséget ekkora mennyiségben.

Így is lehet – a bábu talárján a bájitalmaradvány erősen sisteregni kezd.

Anonymous

Gemma JenkinsConnor O'HaraMalachi Maddock

A Roxfort férfi bajnokának csapata kissé mintha lemaradt volna, még ha Jenkins nagy lelkesedéssel is vetette bele magát a feladatba. Madam Pomfrey arcán azért felsejlik egy helyeslő mosoly, ahogyan a mardekáros lány találgatását hallgatja.

- Na és erre miből jöttél rá? - a bábu felnéz Jenkinsre vicceskedése közben, kezével pedig megszorítja tarkóját. Még nem jutott eszébe ránézni a seprűjére, amivel lezuhant. Minden figyelmeztetés ellenére azonban úgy izeg-mozog, ahogyan neki arra kedve telik – meg ahogyan képes. Leereszti kezeit a földre és megrázza magát.

- Nincsen semmi bajom. Készen állok, engedjetek! Nem fogok itt ülni, amíg azok ott nyernek ellenünk. - kezeit a földre támasztva próbál meg felállni onnan, és hogy, hogy nem, valahogy sikerül is neki. A név nélküli csapat minden tagja kviddics játékos, ismerős lehet nekik a helyzet, talán mind láttak már ilyet. Az elcsorbult seprű után próbál nyúlni – kérdés, hogy állva marad-e, és ha igen, meddig. Milyen jól jönne néha egy határozott kapitány, aki rendre tudja utasítani az önfejű játékosokat az egészségük érdekében ugye.

Loko kezei

Solange LaveauAjax Ambrose

A bábu testtartása továbbra is zárt, védekező, fejét pedig lefelé hajtva próbálja ölelésbe vonni saját magát. Még ha nem is rajzoltak neki arcot, is érződik, hogy lélekben valami nagyon sötét helyen van – lenne, ha nem egy szimulált fabábu lenne.

Óvatosan biccent egyet Solange kérdésére. Ez jó jel lehet, mert ezek szerint érti, amit mondanak neki, és arra is jól reagál, hogy valós személyként kezelik. Külsérelmi nyomot azonban továbbra sem fedezhetnek fel rajta.

A bábu fából faragott ujjai a pokróc széleibe markolnak, a vállai pedig alig észrevehetően megremegnek. Egy-két percnyi nyugalom után képes csak megszólalni fiatal, lányos hangján.

- Nem emlékszem mindenre pontosan. Nem tudom, mit keresett ott, azt hittem, itt már nincsenek dementorok. Én pedig nem tudtam… Nem tudtam rendesen gondolkozni. - megerősítést nyert Ajax feltételezése. A bábu óvatosan megemeli a fejét, hogy két segítőjére nézzen.

- Nem fáj semmim, köszönöm. Azt hiszem, szeretnék inkább egyedül maradni. Lehet? - szelíd hangján, félszegen kérdezi, ám közben továbbra is úgy kapaszkodik abba a pokrócba, mintha az élete múlna rajta. Mindeközben felfigyelhetnek arra is, hogy a teremben lévő minden hirtelen ingerre, ami elér idáig, összerezzen.

Lelkes Brokkolik

Anne-Rose TuffinSkylar H. DevereauxHazel C. Baird

Elégedetten húzza ki magát a sziporkázó megállapításra, bár ettől csak még egy hatalmasat kell csuklania, és újabb szikraeső sercen füleiből a szivárvány összes színében.

- Hé, nem vagyof én hikk… olyan kifi! - felpattan a padról, bár kijelentése cáfolatában nem ér el ezzel sikert, és a selypítés se szól a javára. Látszólagos sértettséggel játssza meg magát, mielőtt visszaülne a padra. Az éles szemeknek azonban végre feltűnhet az az összetört varázspálca, ami eddig rejtve maradt, amíg a bábu ült rajta.

Látványosan gondolkozni kezd a kérdésre, hogy mióta is tart ez a csuklás. Jobb keze eközben gyanúsan háta mögé csúszik, fából készült mutató és középső ujjait pedig keresztbe rakja. Vélhetően nem Pinokkiónak hívják, különben most az orrának is nőnie kéne arra, amit mond.

- Háf nem régóta, csak mosf kezdődö… hikk! - egy újabbat csuklik, mire nem csak a szikrák pattannak ki a szüléből, hanem a szemöldöke is letáncol képzelt orra alá, hogy bajuszt formáljon. Abból, ahogyan a bajsza áll, érezni lehet, hogy a kisfiú szája széle is felfelé görbülne, ha lenne arca.

- Nem fáj nefem semmim, csak van ez a csuklás. Bizsereg tőle a fülem, csifflandós! Kérdezni szeretnéf, maguk szerint lehet ilyet direkt is csinálni? Csaf nem a csuklással, az már fezd unalmas lenni, hikk! - az újabb csuklására ismét pazar szikraeső távozik a füleiből Annie-ék szeme láttára.

Magnificient Mandrakes

Daphné d'AbovilleRokuro IshidaAlma L. Remington

Ms. Remington még idejekorán be tudott csatlakozni a csapat munkájába, miután Romanov ledarálja neki az instrukciókat. Nem kifejezetten maradt le semmiről – az általuk kiválasztott bábu még akkor is a hosszas panaszáradatát adja elő, amikor a Hugrabugos lány becsatlakozik Rokuro és Daphné duójához. Egészen olyan, mintha épp abban a pillanatban találná ki, hogy éppen mi fáj neki, és továbbra is más testtájékaira mutogat, mint amiről beszél.

- Beütöttem a fejem a csillárba, kedvesem. Nem emlékeztem, hogy milyen alacsonyan van. - holott a teremben egyetlen csillárt se láthatnak. Legalábbis nem olyan alacsonyan, hogy abba ember be tudja verni a fejét.

A bábu készséggel kinyújtja a térdét, és hagyja, hogy Alma megvizsgálja azt. Azon azonban nincs egy karcolás és egyetlen, furcsa elszíneződés sem. Nem utal semmi arra, hogy a térdének bármilyen baja lenne.

- Á, hogy ezt? - kezei rászorulnak a nyakékre.

- Természetesen ajándékba kaptam egy igen fontos személytől. Valakitől, aki végre belátta, hogy igazam van. - fából készült ujjai rászorítanak a nyakékre, érezhetően nagy becsben tartja ezt az ereklyét.

- Volt egy apró nézeteltérésünk. Valamit félreértett egy örökséggel kapcsolatban. De látják? Egy bocsánatkérő levelet küldött nekem ezzel a békülő ajándékkal. - diadalittasan néz fel rájuk általa vélt győzelme örömében, és továbbra is erősen szorítja a nyakláncot kezei között. Nem úgy tűnik, mint aki meg akar szabadulni tőle.

Apostles of Vecna

Lorian GrimmstarkLocket R. GrimmstarkHanni Haeni

A professzor fülét megüti az ismerős szó, és mindig öröm olyan nyelvet hallani, amivel az elmúlt időszakban nem volt alkalma találkozni. A fakultatív óra azonban túl szabályos keretbe kényszeríti, ami mellett ebben a pillanatban nem ér rá gesztusokra Locket számára, mialatt a diákok munkáját figyeli. Talán egy másik alkalommal.

- Nem egészen. - mosolygós hangon, higgadtan válaszol Loriannak. Szabad kezét megforgatja, hogy jobban látszódjanak a karcolások a fán, melyek a papírvágást igyekeztek szimulálni.

- Megfeledkeztem a kölcsönzésről. Már a téli szünet előtt le akartam adni, utána nem is volt szükségem rá, de kiment a fejemből. Este megtaláltam a ládámban, és hát, először megtámadt, és azóta nem tudom elengedni. - megpróbálja szemléltetni is, már amennyire egy ilyen helyzetet szemléltetni lehet. A mögötte lévő könyvespolcra próbálja rakni a könyvet, de hiába, az egyszerűen továbbra is ragaszkodik hozzá. Nem a legpraktikusabb tolvajgátló varázslat, de a varázslók mikor voltak utoljára praktikusak?

- Kinyitni ki tudom, de, khmm… Szóval nem lesz szép. - a ráragadt kezével megtámasztja a nehézkes könyvet, a másikkal pedig kinyitja egy véletlenszerű oldalnál. A lapokon lévő, eredeti szöveg még azelőtt eltűnik, hogy azt Locket, Hanni vagy Lorian elolvashatnák. Egyetlen lélegzetvétellel később azonban a tinta új betűkké olvad össze, új szavakat formál: Ó, te hitvány, enyveskezű semmirekellő, te esküszegő zsebmetsző! Még ahhoz is gyáva vagy, hogy bűnödet szádra vedd! Könyvtári rend megbontója vagy te, határidők hóhéra, és ne feledd, emlékszem, amikor ételtől zsíros ujjakkal lapoztál belém!

A könyv további olvasása végeláthatatlanul folytatja a sértéseket.

▪ Nagyon szuper mindegyik csapat! Mindegyikőtöknek sikerült rájönnötök arra, hogy mi van a háttérben.
▪ Továbbra is lehet csatlakozni akár a megmaradt esetekre, és természetesen azok is írhatnak, akiknek van már csapatuk, de nem tudtak még írni.
▪ A következő tanári reag várható OC ideje: 2026. 06. 13. szombat
▪ A mostani körben kezdjétek meg az ellátást.
▪ Használjatok nyugodtan ismert varázslatokat, vagy kísérletezzetek újakkal! Ebben ingame segítséget kaptok. Legyetek nyugodtan kreatívak a megoldásban. Nincs fixen egy megoldás.
▪ A bábu NJK-k a leírt dolgokhoz hűen mozgathatóak, beszéltethetőek.
▪ Bármilyen kérdés/kérés esetén keressetek bizalommal!
▪ Más diákok megszólítása esetén kérlek, emeljétek ki a neveket a megfelelő színkódokkal.

#BD2118 (Griffendél), #557105 (Mardekár), #1d4d9d (Hollóhát), #EFB521 (Hugrabug), #5e418b (Ilvermorny), #4F80C0 (Beauxbatons)

Azoth

Ligatura

Ossarium

A laboratórium hűvös, tágas boltívei alatt a szombat délelőtt nem hozott feloldozást, csak a kötelezettségek nehéz, szürke porát, mely lassan ülepedett le a fényesre súrolt padlóra. Nem volt ínyemre ez a korai óra. Míg a kastély többi lakója talán a tavaszi napfény első, lusta sugaraiban fürdött, vagy a közelgő kviddics-döntő lázában égett, én a jövőm miatt voltam kénytelen itt vesztegelni; az egyetemi tanulmányok rideg, távoli sziluettje úgy derengett fel előttem, mint egy elkerülhetetlen viharfelhő, melyhez ez a fakultatív óra csupán egy bicegő, kényszerű lépcsőfok volt.
Romanov világoszöld, gyógyítói talárja szinte világított a terem félhomályában, mint a remény korai, kicsit idegen zászlója, de az én lelkem gordonka-szava most nem talált visszhangra ebben a sterilitásban. Különösen akkor nehezedett meg a szívem, amikor elhangzott a parancs: alkossunk csapatokat. Ó, a közösség kényszerű rabsága! Mennyivel szebb lett volna egyedül, a magányom tiszta, selymes burkába zárkózva vizsgálni a sorsot, mint mások kapkodó lélegzetét hallgatni. De kivételesen nem akartam feltűnést, nem akartam, hogy a dac makacs, rőt lángja égessen megint, így hát elindultam.
Megláttam egy lányt, Lucindát. Volt benne valami hűvös, arisztokratikus tartás, ami messziről is vonzónak tűnt az én byroni esztétikámnak. Amennyit eddig láttam belőle, határozott volt, művelt, olyasvalaki, akivel a munka talán nem puszta időpocsékolás. Ám ahogy közelebb léptem, a sors máris elém lökte az unalom és a bosszúság újabb figuráját: Solace Barbont. Nagyszerű – gondoltam, s a szó keserűen, mint az édesgyökér s a fekete kávé keveréke, fordult meg a számban. Ő mindenesetre hozta a formáját: hanyagul, szinte ugatva fordult az arctalan fabábu felé, mintha csak a kviddicspálya durva füvén állna, s nem egy szenvedő lélek rejtélye előtt. Lucinda szerencsére azonnal letorkolta, s az én ajkamra is kiült egy fáradt, gúnyos mosoly, miközben a fiú felém fordult azzal a bődületesen felesleges kérdéssel, hogy folytatom-e a kviddicset a Roxfort után.
– A kviddicset? – kérdeztem vissza, s hangom olyan halkan, közönyösen lebegett a térben, mint az utolsó őszi levél neszese a száraz avarban. – Nem hiszem, Barbon. A labda röppályája túl kiszámítható, a jövő pedig sokkal izgalmasabb meccseket tartogat, mint egy eltévedt gurkó. - azzal elfordultam tőle, mintha ott sem lett volna, és a földön ülő bábura néztem. A csapatnév hercehurcáján már túl voltunk. Valami furcsa, intellektuális véletlen folytán az Azoth Ligatura Ossarium névben egyeztünk ki, ami legalább hordozott némi alkímiai és anatómiai méltóságot ebben a profán helyzetben.
A fából faragott betegünk hirtelen éles, pattogós hangon megszólalt, s a hangszíne olyan volt, mint a száraz rőzseroppanás a téli tűzön. „Micsoda modortalanság! Az apja lehetnék, fiatalember!” – méltatlankodott Barbon durvaságán, s sértetten húzta magához pirosló csuklóját, miközben Lucindának kezdte panaszolni az égető fájdalmat. Figyeltem a jelenetet; a bábu szavaiból kibontakozott a múlt egy darabkája: a forró üst széléhez érő kéz, a lökés, és a robbanó bájital, melynek gyászos, zöldes eszenciája még mindig ott sistergett a ruháján.
Lucinda, mint egy hűvös, precíz kutató, máris az üsthöz lépett, és egy darabot vetett a bájitalba a bábu talárjából. A folyadék szinte azonnal, apró petárdaként robbant egyet, igazolva a diagnózist, majd a lány felém fordította parancsoló tekintetét: „Ashford, tedd magad hasznossá...” Vita helyett közelebb léptem, s hanyagul, de éles figyelemmel néztem le a sérültre. A csuklóján az a rőt, égés-szerű elszíneződés olyannak tűnt, mint egy fájdalmas, lángoló stigmákból font karperec. Hangom hanyagsága mögött ott vibrált az ideges, feszült figyelem, amint a bábuhoz s Lucindához fordultam.
– Úgy tűnik, a sors e kis szilánkja valóban hű maradt a receptjéhez – jegyeztem meg, s ujjam hegyével finoman megérintettem a levegőt az üst felett, érezve a felszálló gőzök kénes, fojtogató melegét. – Robbanó főzet, ahogy mondja, és a talár szövetébe ivódott zöldes méreg máris falni kezdi a rostokat, nézd csak, Lucinda, hogyan sistereg a szövet a hús felett. Barbon, hozhatnál valami hűsítő folyadékot vagy tiszta kendőt ahelyett, hogy a fabábuk lelkivilágát borzolod. Nem a puszta égéssel van dolgunk, hanem egy aktív, maró reakcióval; ha nem semlegesítjük a taláron lévő maradékot, a „kicsike”, hamarosan mélyebb sebeket éget a karjába, mint amit a forró üst széle hagyott.
Megigazítottam a talárom ujját, s miközben figyeltem a bájital sistergő ritmusát, elmémben egy pillanatra felsejlett a jövő egyetemi laboratóriumainak hűvös, magányos eleganciája; ott legalább nem lesznek barboni bosszúságok, csak a tiszta, nemes tudomány. Lucinda felé biccentettem, elismerve a talárdarabbal végzett gyors és precíz kísérletét, mely oly szépen leplezte le a robbanó bájital alattomos természetét.
– Ha megengeded, Yaxley, a diagnózisod tökéletesnek bizonyult, de a zárójelentésünk korántsem lesz oly makulátlan, mint a családi címered, ha engedjük, hogy ez a fa-matuzsálem teljesen elhamvadjon a saját büszkeségében – suttogtam, s hangom bús dallama szinte rásimult a terem atmoszférájára. – A reakciót azonnal meg kell állítanunk legalább a taláron, hogy ne okozzon több sérülést a talárba ivódott bájital. - Nem szeretem a rideg szabályokat, sem a tankönyvek monoton előírásait, de a bájitalok misztikuma és a pusztító erők semlegesítése mindig is közelebb állt a lelkemhez, mint az unalmas elméleti kánonok. – Finite – mormoltam, s a pálcám hegyéből egészen finom, ezüstös derengés tört elő, mely lágyan telepedett a bábu sistergő talárjára, hogy hatástalanítsa a bájitalt. Hogy a szövetbe ivódott mocskot is eltüntessem, utánaküldtem egy tisztító bűbájt is.

[Gemma]

Team Calamity

2006. május 13. szombat

Csapatnév: Azoth Ligatura Ossarium (ALO) 1. eset

TW

Káromkodás, szégyenítés

Pedig esküszöm, tök normális voltam még magamhoz képest is, még ha tudatosan ignoráltam is Gemma köszönését.

Életemben nem beszéltem még Ashforddal, magának való gyereknek tűnt, meg olyannak, akivel semmilyen közös témám nincs. Mintha láttam volna Malachi körül sertepertélni párszor, különösen az első félévben, amikor mindenki nyugalma érdekében inkább egyszerűen nem vettünk egymásról tudomást. Nem volt vele kifejezetten bajom, egészen eddig, de mi a faszom ez a beszédmód? Túl egyszerű lett volna annyit válaszolni, hogy egyszerűen nem tervezi, mert más céljai vannak? Legalább megerősíti feltételezéseim, hogy a Hollóhát csapata szarban volt, amikor bevették ezt a nyiszlákot maguk közé, ráadásul az utolsó évében. A Hollóhát csapatának csak egy kiemelkedő játékosa van, a Griffendélnél és a Mardekárnál meg legalább a duplája.

Megígértem, hogy vállalhatóan viselkedem ma, egyébként sincs szükségem még egy beefre. Egy hónap, és elbúcsúzok ettől a kastélytól, és magam mögött tudom majd nem csak az ilyen Ashford-féle, arrogáns, brit kölyköket, hanem az egész Trimágus Kibaszott Tusát is, bármi legyen a végkimenetele.

Remélem, Lucinda kurvára értékeli, hogy ilyen visszafogott vagyok most, és be se szólok Ashfordnak, hogy nem a gurkó tévedt el, hanem az ütője. Elég visszagondolnom a debütálására, hogy máris jobb kedvem legyen.

- Nem tudom, Lucinda, kérdezd Ishidát. - bökök a fejemmel Ishida felé, szerencsésen volt már alkalma belelátni abba, milyen az, amikor én segíteni akarok. Mentségemre szóljon, őszintén úgy gondoltam, hogy az a lötty majd segít nekünk kijutni abból a Pokolból, tényleg nem megmérgezni akartam, és valahogy elvesztettem teljesen a logikámat és hidegvéremet azon a helyen. Nem is emlékszem már, pontosan mi történt és hogyan jutottunk ki onnan élve.

Alig sikerül túllendülnöm Ashfordon, amikor aztán a bábu is beleáll a baszogatásomba. Mi a fasz van ma? Csesztessük Barbont nap? Elképesztő, hogy még egy megbűvölt bábu is úgy találja, hogy belém kell állnia. Egy pár napot vár az öreg és lesz rá lehetősége, mert a családom meglátogat, bár nem hiszem, hogy olyan sokáig fenntartják ezeken a bábukon a varázslatot.

Aztán Assford megszólal. Megint.

- Hozd te. - engem ő nem fog ugráltatni. Ugráltat engem eleget a Noctua, betelt a főnök-lista, sajnos nem tudok helyet szorítani neki. Egy gyors pillantást vetek csak Lucindával, vélhetően látni fogja ennyiből is, hogy választott partnerünk kezd felkúrni úgy igazán, én pedig tényleg nem szeretnék jelenetet rendezni. Pár hónapja ezért már benyomtam volna a fejét a mosdókagylóba. A legjobbnak látom most inkább magukra hagyni őket, folytassa csak a kéretlen udvarlását Orville menyasszonyának – remélem, ráhajt, őt ismerve a mosdónál rosszabb dolgokat fog tenni a fejével.

-Ishidáék csapata mellé lépek, mert az is jobb, mint hogy jelenetet rendezzek a saját kotériánknál.

- Na üdv. A tiétek is sokat beszél? - mert a miénknek talán még mindig be nem állt a szája, teljesen meg vagyok rökönyödve ezen. Nem igaz, hogy még a fabábuk érzelmeire is figyelni kell ebben a polkorrekt erődítményben. Majd kérjek bocsánatot a szőnyegektől is, ha rájuk lépek, mi?

- Ishida bőséges szókinccsel és pontosan fejezi ki magát, nem értem, mi a probléma. Mondjuk Assfordra ez már nem igaz. - bökök a fejemmel a magára hagyott duóra, ahogyan elcsípem Alma mondatát. Mondjuk bevallom, a hálaadási bűbájtan óra óta kicsit tartok tőle. Csak ő és Fluffy ne legyenek a harmadik próbán, akkor mindannyian túléljük.

- Ja a világért sem akarok belekontárkodni a munkátokba. Nektek mitek van? - pillantok felváltva Daphnéra és csapatuk többi tagjára röviden, majd egykedvűen mérem végig a saját bábujukat. Elég feltűnő, hogy szorongat valamit, ami a nyakában lóg, valami nyaklánc, nyilván köze lehet a saját feladatuknak.