+  Roxfort RPG
|-+  2005/2006-os tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Birtok
| | | |-+  Tiltott Rengeteg
| | | | |-+  Sötét tisztás
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Sötét tisztás  (Megtekintve 860 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2025. 08. 31. - 16:17:35 »
0

A rengeteg belsejében egy kör alakú tisztás húzódik, ahol sosem süt be rendesen a napfény. A fű között régi mágikus szimbólumok nyomai látszanak, a csendet gyakran csak ismeretlen neszek törik meg. A legendák szerint itt találkoztak egykor a kentaurok a Roxfort alapítóival.
Naplózva

Sienna Scrimgeour
Griffendél
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2025. 09. 01. - 22:16:02 »
+1

Kittens of the Forbidden kind

Revan&Sienna - 2005.09.03. (szombat) reggel



 
Igyekszem hátrahagyni fejben a nyár rosszabb eseményeit- a Tiltott Rengeteg fáinak ismerős susogása segít ebben. Minden hangot, illatot próbálok megjegyezni- túl sokáig kezeltem úgy az időmet, hogy végtelen, túl sokáig hagytam elfutni az unalmas hétköznapokat. Talán éppen ezért nem is idegeskedem túlzottan a Trimágus Tusa miatt- még ha tervezem is bedobni a nevemet a Serlegbe, nem számítok rá, hogy engem választ, és nem akarok elpocsékolni az utolsó, őszbe forduló nyarat az iskolában.

 Csak akkor oldom fel a Kiábrándító Bűbájt, amikor már tudom, hogy nem szúrhat ki senki a Kastélyból. Nem lenne szép rögtön büntetőmunkával indítani az évet, még ha az erdő meglátogatását nem is vették olyan szigorúan a tanárok- most két új is van, és most a gondnok is biztosan feltöltődött energiával. Ha egyszer gyerekeim lesznek, tudom, hogy Frics még őket is üldözni fogja a Roxfort végtelen folyosóin.

 Persze, nem lesznek. Nem igazán volt lehetőségem olyan példából tanulni, amit szívesen átvennék.

 - Biztos jó nagyok lettek már.- ahogy Revanra mosolygok, kicsit izgulok azért, hogy tényleg épségben találjuk-e a kneazleöket. Elég ijesztő volt az a tavaszi eset a vadorzókkal, és még ha Hagrid meg is ígérte, hogy figyel, valahogy a rossz dolgok mindig hajlamosabbak megtörténni. Persze, lehet, hogy Revan elijesztette őket- a nővére egyértelműen ijesztőbbnek tűnik, de biztos vagyok benne, hogy azok a bűnözők is megkapták a magukét.

  - Ismersz amúgy bárkit a franciák meg az amerikaik közül?- annak ellenére, hogy voltak kellemesebb élményeim, rögtön az a fiú jut eszembe, az amerikai pavilon bejáratánál. Eldöntöttem már, hogy muszáj lesz többet is megismernem közülük, rá kell jönnöm, hogy mit gondolnak erről az egészről. Persze, sok dolgot nem csinálhatok, teljes káosz volt az elmúlt néhány hét, de ha bármit tehetek, ha akár csak egy kicsivel több esélyt adok neki, hogy nem történik semmi szörnyűség... szívesen legyintenék rá, de tudom, hogy tíz éve, az előző Tusa után is így tett mindenki. Apám még élne, ha többen hallgatnak Harry Potterre.

 Kellemetlen beismerni, de kétlem, hogy ő hitt neki.

 Átugrok egy pocsolyát, és kicsit kihívón nézek Revanra, mintha arra kérném, hogy ő is tegyen így. Ő az egyetlen, aki miatt nem aggódom majd az idei kviddics szezon alatt, amit szerencsére nem fújtak le, a többiekre még bőven ráfér az edzés. Az idei egy különleges év: O'hara talán nem is fog már játszani, úgyhogy ha sikerül legyőznünk a Hollóhátat, talán visszaszerezzük a Kupát, először annyi év után. Talán egyelőre nem kellene más célokkal foglalkoznom, csak ezzel- és az apró dolgokkal, például biztosnak lenni benne, hogy minden macskaféle jól van, biztonságban nőhet és vadászhat az erdőben. Hogy Revant, és másokat sem bántanak többet.

 Egy pillanatra kiránt a gondolataimból, amikor meglátok egy lábnyomot a sárban. Nem vagyok olyan jó az olvasásukban, de olyan, mintha patkó hagyta volna- túl nagy patkó hozzá, hogy szarvas vagy vaddisznó hagyja hátra.

 - Remélem, hogy most nincsenek erre a kentaurok.- kicsit lehalkítom a hangomat. Tudom, hogy Revannal nem lennének ellenségesek, biztosan futott már beléjük, de nekem talán nem örülnének. Soha nem voltak oda az emberekért, és még ha segítettek is legyőzni a halálfalókat a háború végén, kétlem, hogy sokkal pozitívabban állnának hozzánk. Akkor is, ha csak ennivalót hoztunk néhány varázslénynek.
Naplózva

Connor O'Hara
Mardekár
*


♡ ♔

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2026. 02. 05. - 14:24:06 »
+1

oHaraImage
Te is félsz
2006. január 10.

Connor a Tiltott Rengeteg tisztásán állt, ott, ahol a kastély kőfalai már nem látszottak, de a fák sűrűje még nem nyelte el a kinti világ fényét. A hó itt érintetlenebb volt, nem taposta diákcsizma, csak itt-ott tört meg az egyenletessége egy-egy állat, vagy az ő bakancsának nyomától. A levegő hideg volt és nyirkos, a januári szürkület lassan ereszkedett rá az erdőre, mintha a nap is óvatosan hátrált volna attól, ami odabent várta a fiút.
Connor az elmúlt napokban gyakran járt ki ide. A fehér hóban az avarig visszataposott csapás mutatta igazán milyen gyakran is jött. Hol reggel, hol délután, hol egy nap többször is, de mindig megjelent, és órákig maradt. A második próba vészesen közeledett, és ő nem akart ismét „letolt gatyával” kiállni a publikum elé. Ideje volt hát, hogy kissé felfrissítse a varázslatokról alkotott tudástárát, és ez a hely volt rá a tökéletes helyszín. A világért sem akart bolondot csinálni magából mások szeme láttára. Tudta, hogy hiába volt Trimágus Bajnok, varázserő terén a közelébe sem ért a többieknek.
Nem bánta, hogy a karácsonyt a kastélyban kellett töltenie. Sőt. A gondolat, hogy heteken át távol maradhatott az apjától, különös megkönnyebbüléssel töltötte el őt. Nem hiányoztak neki az elvárások, a kimondatlan parancsok, sem a szigorú tekintet, amely mindig pontosan szabályozta, hogy mit is kellene tennie - és, amely sosem kérdezte meg, hogy egyébként ő maga mit szeretne.
Valószínűleg ő is jól elvan nélkülem - nyugtatta magát, amikor olykor-olykor mégis rátört a bűntudat. Még ha fájó is volt, arra gondolt, hogy így legalább nem zavarja az apját abban, amit az utóbbi időben a legjobban szeretett: fiatal boszorkányokat vinni a dublini otthonukba.

Olyan volt ez a pár hét, mint a fuldoklónak az a megváltó pillanat, amikor sikerült a vízfelszín fölé küzdenie magát, és levegőhöz jutnia. Végre lehetősége volt egy kicsit átgondolni az elmúlt időszak történéseit. Ám a töprengések, az álmatlanul töltött éjszakák mellett a munkáról is szóltak a napok. Könyvek fölé görnyedve, jegyzetekkel teleszórt asztalok mellett, hosszú beszélgetésekkel Siennával, és megannyi sikertelen kísérlettel, hogy megfejtsék a kőgömb titkát. Az mégis makacsul ellenállt mindennek, amit eddig próbáltak, mígnem egy roxmortsi hétvége során elcsípett beszélgetés - a Csikóhal csaposának egy elejtett félmondata a saját fóbiáiról - végül irányt nem mutatott. Amikor a gömb végre engedett, Connorban nem diadal volt, hanem csendes bizonyosság, hogy a megérzése működött, és némi bosszúság, hogy a kulcs mindvégig, az első pillanattól kezdve ott volt előtte. Amit a kőben talált, immár a ládája mélyén pihent, egy Ginny Weasley-poszterbe gyűrve.
Most azonban nem gondolt ezekre. A tisztás fáinak törzsén krétával rajzolt jelek sorakoztak, szabályos rendben, mint egy rögtönzött céltábla. Connor felemelte a pálcáját.
- Hasta impetus!
A varázsige után két hegyes lándzsa lőtt ki a pálcájából, tompán süvítve a levegőben, mielőtt belefúródtak volna a kijelölt fatörzsbe. Connor összeszorította az állkapcsát. Ötnek kellett volna lennie...
Újra próbálta. Megint kettő.
Vajon mit rontok el?
- Liathegens!
Ez már jobban ment. Öt kékesen izzó golyó szakadt ki a pálcájából egymás után, gyors sorozatban. A golyók becsapódva lehántották a fakérget, a szilánkok szanaszét repültek, azok a lövedék pedig, amik gellert kaptak, tovább pattogtak a fák között, míg végül el nem tűntek a erdő sűrűjében. Connor figyelte az útjukat, és a fényüket, ahogy elhalványult, közben a gondolatai megint elkalandoztak.

Zafira…
A Tusa….
A közelgő bál….
Gemma…
A zuhanyzói jelenet emléke váratlanul törte át a koncentrációját: a pára, a közelség, az a pillanatnyi, zavarba ejtő csend, és az a nézés... Ujjai egy árnyalatnyit megremegtek.
Hasta impetus - ezúttal nonverbálisan.
Liathegens!
Hasta impetus!
A mozdulatai egyre kapkodóbbá váltak, a pontossága szétesett, a keze ismét megremegett. Egy lándzsa csak súrolta a fatörzset, majd eltűnt az ágak között. Connor érezte, ahogy fogy a türelme, ahogy a mellkasában gyűlik a feszültség, mint egy túl szorosra húzott húr. És érezte a benne tomboló haragot is, amiért nem tudott mit kezdeni kínzó gondolataival. El akarta pusztítani a fát, le akarta vezetni ezt a dühöt...
És akkor meghallotta.
Egy tompa, elnyújtott nyögés szűrődött ki az erdő mélyéből.
A pálca azonnal leereszkedett. Connor megdermedt. A szíve hevesebben kezdett verni, a vér vadul dobolt a fülében. Sápadt arccal indult el a hang irányába. A hó ropogott a bakancsa alatt, a fák árnyékai megnyúltak körülötte, és úgy érezte, mintha a sűrűből tekintetek követték volna minden lépését. A pálcáját szorosan markolta, készen arra, hogy bármikor felemelje azt.
A nyögés újra felhangzott, ezúttal közelebbről. Connor lenyelte a torkában gombóccá gyűlt félelmet, és belépett a fák közé.

Naplózva

♡ ♔

Hazel C. Baird
Hugrabug
*


Brokkoli Báróné

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2026. 02. 09. - 22:39:33 »
+1

2. FEJEZET

AZ ELTÖKÉLT MR. O’HARA

But man is not made for defeat.
A man can be destroyed
but not defeated.

- Ernest Hemingway
TW: vér, utalás gyerekbántalmazásra
2006. január 10.
Hazel C. Baird kevés dologtól félt: nem félt például fára mászni, tilosban járni, vagy narancssárga pulóverhez rózsaszín sálat húzni - ám az oldalát beborító vér azért most mégis eltöltötte némi aggodalommal.
Kérdezhetnénk, hogy hogy került oda Hazel C. Baird, hogy az oldalán egy - a vérmennyiségből kiindulva - jelentős nagyságú seb legyen felfedezhető külső szemlélők számára is. Hazel C. Baird a mai napot, mint sok más napot, a Tiltott Rengetegben, vagy annak közelében töltött - mert mint említettük, nem félt tilosban járni - néha gyógynövénykeresési céllal, néha csak úgy, hiszen Hazel C. Baird ritkán szolgáltatott különösebb okot cselekedeteire. Megkönnyítette volna jó pár ember dolgát, ha így tett volna, és bár gondolhatnánk, hogy felelőtlen, valójában nem volt az - bár Lark Montague biztos nem értene ezzel egyet, de ő szerette a legrosszabbat feltételezni, nos, mindenkiről, Lark Montague-t kivéve, de őt szerencsére nem kérdeztük meg. Na nem mintha Lark Montague-t valaha visszatartotta volna, hogy ki kérdez tőle és mit, hiszen Lark Montague bármikor hajlandó volt megosztani a véleményét, ami esetében ritkán volt pozitív, s talán ez lehetett az oka, hogy nagyjából senki nem kedvelte, még a lépcsők sem.
Hazel C. Baird-et mindenesetre csak kíváncsi természettel áldotta meg a sors, vagy Isten - ki miben hisz, illetve nem hisz - ami ugyan többek között kiváltotta szülei iránta táplált ellenszenvét, azonban ez jó pár éve, mióta nagyszülei szerető gondoskodásában élt, nem járt fizikai sérülésekkel, legalábbis olyanokkal nem, amit nem ő okozott volna véletlenségből saját ügyetlenkedése miatt. Viszont annyira azért nem volt ügyetlen, hogy ezen ügyetlenkedés miatt belesétáljon egy lándzsába, bár ha egészen pontosak akarunk lenni, a lándzsa sétált belé, mielőtt belefúródott volna az egyik fa törzsébe, de nem hagyva ki az alkalmat, hogy előtte az éle felsértse a lány bal oldalát.
Hazel C. Baird, bár rendkívül talpraesett lánynak számított, és ritkán esett kétségbe, de azért előbbi tulajdonságait jelen helyzetben meglehetősen korlátozta  - hogy úgy mondjuk, egészen lehetetlenné tette - az oldalába nyilalló (bár lándzsa okozta, szóval talán a lándzsaló találóbb lenne, ha viccelhet ilyennel a narrátor) fájdalom. Bár alapvető reflexként még benne élt - köszönhetően a korábban említett szülői ellenszenvnek - hogy a sérüléseit ne tegye szóvá és lehetőleg ne is sírjon miattuk, azért akaratlanul is lehagyta a száját egy tompa nyögés, és ugyanakkor Hazel C. Baird azt is meghallotta, hogy valaki közeledik felé.
Hazel C. Baird-től meglehetősen távol állt, még egészséges állapotában is, az erőszak, szóval remélte, bárki is az, békés szándékkal közelít felé, és esetleg arra is tudja a választ, hogy kihez tartozik a lándzsa, illetve hogy az volt-e a célja, hogy őt levadássza - minek esetén ennek okára azért igazán kíváncsi lett volna, még mielőtt meghal - ha pedig nem, akkor mégis miért dobál lándzsákat csak úgy az erdőben. Ha pedig az adott illető, esetleg varázslény, szándéka nem békés, abban az esetben pedig, nos, Hazel akkor sem tudott volna ellene sokat tenni, ha akart volna, ugyanis jelenleg csak arra volt energiája, hogy megpróbálkozzon egy egyszerűbb gyógyító bűbájjal, aminek a hatását korlátozta, hogy mint említettük, épp próbált nem meghalni, így hát, mivel elvérezni tényleg nem lett volna jó és előnyös, egy rögtönzött nyomókötéssel próbálta az előbb említett lassú és fájdalmas halált elkerülni. Hazel C. Baird csak egy pillanatra tervezett megpihenni az egyik fa tövében - bár, ha szóbakerültek a tervek, Hazel C. Baird heti tervei között nem szerepelt az ilyen jellegű vérvesztés, ellenben például egy új pár kesztyű kötésével, ami igen - ám ez a megpihenés úgy tűnt, valamivel hosszabb ideig fog eltartani. Ekkor vette észre Connor O’Hara-t.
Nagyképű, magának való, kviddicssztár, újabban Trimágus Tusa bajnok, Connor O’Hara személyisége, ha mondhatjuk így, meglehetősen távol állt Hazel C. Baird személyiségétől, és nem csak azért, mert Hazel C. Baird nem volt Trimágus Tusa bajnok. Különbségeik ellenére azért Hazel C. Baird látta, hogy mintha Connor O’Hara újabban valahogy barátságosabb, vagy legalábbis, kevésbé barátságtalan lenne, bár ennek okát még nem feltétlenül értette. Talán most meg fogja érteni? Bár, lássuk be, egyelőre jobb lenne kezdenie valamit azzal a sebbel.
-Connor? Dè tha dol? - a beszéd alapvetően nem tartozott Hazel C. Baird számára a nehéz tevékenységek közé, Connor O’Harával ellentétben, aki inkább csendesebb típus volt, most azonban meglehetősen nehézséget okozott neki, ahogyan levegőt vennie is viszonylag nehezére esett, ami pedig, úgy tartják, egészen elengedhetetlen az élethez, kivéve a szellemeknek, de ők ugye nem élnek. Hazel C. Baird a szellemekről később majd feltétlenül megkérdezi háztársát, Ajax Ambrose-t, bár tervei szerint nem szellemként tenné ezt meg.
-Vigyázz mert valaki… lándzsákat lövöldözik. Szívesen… visszaadom majd neki… csak most kissé… elfoglalt vagyok… - Hazel C. Bairdtől az sem állt messze, hogy a komoly szituációkat humorral és akár enyhe iróniával igyekezzen oldani, téve ezt most is, miközben igyekszik kedvesen és megnyugtatóan mosolyogni Connorra, már amennyire a fájdalom épp engedte, és az jelenleg nem igazán engedte, ellenben az adrenalin igen. Kezét az oldalán tartotta, igyekezve ezzel valamennyire elfedni a sebet és az előbb említett nyomókötést tervei szerint még hatékonyabbá tenni.
Naplózva

Connor O'Hara
Mardekár
*


♡ ♔

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2026. 02. 12. - 23:44:22 »
+1

oHaraImage
Te is félsz
2006. január 10.

Connor a fák közé lépve már nem csak a Rengeteget látta, hanem a tetteinek következményét is. A lándzsa ferdén állt a fatörzsben, ám alatta - mintha csak odaragasztotta volna valaki - ott ült egy szőke lány. A hó körülötte nem volt többé érintetlen. Sötétvörös foltok törték meg a fehérséget, mocskos bizonyítékaként annak, hogy ő, Connor O’Hara egy agyatlan barom. Egy óvatlan, eszetlen kölyök, aki felelőtlenül veszélybe sodorja a társait.
Összerándult a gyomra. A pálcája nehezebbnek tűnt a kezében, mint eddig bármikor. A lány beszélt, valamit motyogott, és bár a hangja eljutott hozzá, a szavak nem. Csak a ritmus, a levegővétel nehézsége, a fájdalom mögé rejtett könnyedség. Connor tekintete a kezére siklott, amely az oldalát szorította.
Mit tettem?
A lány a nevén nevezte őt. Olyan természetességgel, mintha csak a folyosón futottak volna össze, majd viccelni próbált - a lándzsákról, az ismeretlen elkövetőről. Connor nem tudta eldönteni, hogy a sokktól viselkedik-e így, de a szavai csak még jobban megrémítették őt.

Letérdelt elé.
A hó átnedvesítette a nadrágját, de nem foglalkozott vele. Érezte a vér szagát, a hideg levegőben fémesen terjengő, éles illatot.
- Ne beszélj! - mondta halkan.
A hangja száraz volt. Idegen. Pont úgy, mint számára a lány. Csak egy elsuhanó arc volt az embermasszában, egy alsóbb éves lány, akivel mindaddig sosem foglalkozott. És most… Hirtelen nem voltak többé idegenek egymásnak. Ő lett a lány gyilkosa...
A pálcáját Hazel oldalához emelte, de az ujjai egy árnyalatnyit megremegtek. Gyógyító bűbáj. Nyomás. Vérzéscsillapítás.
Gondolkodj!
Átkok, pusztító erejű varázslatok jutottak eszébe. Miért van az, hogy ha szüksége van valamire, az agya hirtelen női táskává változik, amiben lehetetlenség bármit is megtalálni?
Connor mély levegőt vett, és érezte, ahogy a hideg végigmarja a tüdejét. Nem volt egy izgulós típus, de ez a helyzet merőben más volt, mint bármi addig. Ez nem egy kviddicsmeccs volt, nem egy Mágiatörténet vizsga. Ez valódi veszély volt, és egy lány élete volt a tét. Nem engedhette meg magának a pánikot.

A pálca hegye halvány fénnyel izzott fel, ahogy koncentrálni próbált. A gondolatai még mindig szétszórtan keringtek - Zafira, a bál, Gemma, az apja, a második próba.
- Próbálj meg kérlek mozdulatlan maradni! - mondta, ezúttal határozottabban.
Kezével finoman félrehúzta a lány ujjait a sebről. A vér még mindig szivárgott, de nem spriccelt. Ezt jó jelnek vélte.
- Megpróbálom elállítani a vérzést.
Connor állkapcsa megfeszült, miközben lerángatta magáról a kedvenc, bélelt farmerdzsekijét, amit aztán nemes egyszerűséggel a lányra terített, hogy az ne fázzon, miközben ő maga tovább vetkőzött. Ledobta a pulóverét a földre, majd lehúzta fehér, rövid ujjas pólóját is, amit aztán sebtében összehajtott és a lány oldalára szorított, mintegy nyomókötésként.
- Oké… Most megpróbálkozom valamivel…
Nagy levegőt vett, majd kifújta az oxigént a tüdejéből. A januári hideg végigszántott a gerincén. Pálcáját rászegezte pólóval fedett hegre, majd így szólt:
- Vulnera Sanentur!
A pálca kéken felizzott. Connor magában imádkozott, hogy sikerüljön összezárnia a heget, vagy legalább egy apróbb, felületi sérüléssé alakítania azt.

Naplózva

♡ ♔

Hazel C. Baird
Hugrabug
*


Brokkoli Báróné

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2026. 02. 21. - 21:19:55 »
+1

2. FEJEZET

AZ ELTÖKÉLT MR. O’HARA

But man is not made for defeat.
A man can be destroyed
but not defeated.

- Ernest Hemingway
TW:vér
2006. január 10.
Hazel C. Baird nem értette, hogy miért térdel le elé Connor O’Hara - ismeretei szerint, ilyet csak akkor csináltak a fiúk, ha meg akarták kérni a lányok kezét, márpedig Hazel C. Baird egészen biztos volt benne, hogy Connor O’Hara, ha házasságra is tervez lépni 17 évesen, ami nem lett volna egyedi eset, valószínűleg nem vele tenné ezt. Ha pedig igen, akkor Hazel C. Baird, sajnos kénytelen lenne nemet mondani erre a pedig bizonyára igencsak kedvező ajánlatra, hiszen egyrészt ő, 16 évesen, nem vágyott házasodni, másrészt, ha házasodni is kívánt volna, valószínűleg nem Connor O’Hara lett volna a lehetséges férjjelöltje. Hazel C. Baird, ha túléli a mai napot - márpedig tervei között ez szerepelt - akkor feltétlen meg fogja tudni mondani Connor O’Harának, hogy maradjanak csak barátok. Remélte, Connor O’Hara szívesen lenne a barátja, mert úgy nézett ki, mint akinek szüksége van barátokra, meg úgy is, mint aki menten rosszul lesz. Hazel C. Baird, az előbbiek mellett azt is remélte, hogy nem a vele való potenciális barátság gondolatától.
- Connor? Minden rendben… csak egy… kicsit… vérzik - Hazel C. Baird ezt is igyekezett, még a körülmények ellenére is, lehető legmegnyugtatóbb hangján mondani. Ugyan Connor O’Hara azt kérte tőle, hogy ne beszéljen, Hazel C. Baird, másokkal ellentétben, nem kifejezetten szerette, ha megmondják neki, hogy mit csináljon. Kivételt képezett persze ez alól többek között, de nem kizárólag, ha a nagyszülei kérték valamire, vagy a tanárok, hiszen Hazel C. Baird nem volt azért annyira lázadó szellem - vagy bármilyen szellem, még legalábbis - hogy mindenkinek ellent mondjon, de azért általánosan mégis inkább igen szabad léleknek számított. Továbbá jelen helyzetben azért sem szeretett volna csendben maradni, hogy oldja kicsit szegény Connor O’Hara halálra vált - reméljük, csak vált és nem várt - hangulatát, és biztosítsa róla, hogy még ő, Connor O’Hara is képes vele kommunikálni, és nem csak Ajax Ambrose. Ha nem szorította volna a kezeit a sebhez az oldalán, akkor bizonyára azt Connor O’Hara vállára tette volna, ugyancsak megnyugtatásul.
-Ne aggódj nem… terveztem… el… menni - ezen mondat lehet meggyőzőbben hangzott volna, ha nem akkor mondja, amikor Connor O’Hara szemügyre veszi a sérüléseit - ami alatt Hazel C. Baird csak minimális ellenállást tanúsított, azt is reflexből, nem Connor O’Hara személye miatt - felajánlva neki segítségét, és még a kabátját is. Hazel C. Baird mindenkor, és ez alól a mai nap sem lehetett kivétel, emlékezett nagyszülei szavaira, miszerint a jó szándékkal érkező segítséget illik elfogadni és nem visszautasítani - ezért nem fogadta el például Lark Montague szándékát, mert Lark Montague szándékai egészen ritkán voltak jók. Connor O’Hara szándékai azonban jók voltak, még ha Hazel C. Baird nem is igen volt hozzászokva, és normál körülmények között viszonylag nehezen is kért segítséget, a jelenlegi helyzetben azonban meglehetősen rá volt szorulva erre.
Hazel C. Baird ezzel együtt azt is sejteni kezdte, hogy valahol a bűntudat vezérli Connor O’Hara viselkedését, habár bizonyítékul csak az szolgált számára, hogy valamilyen módon Connor O’Hara, és nem egy ismeretlen elkövető van a sérülése mögött, hogy a fiú a lándzsán nem lepődött meg, illetve kétségbe sem az ejtette, hogy esetleg valaki vagy valami lándzsákat dobál az erdőben, aki elől esetleg el kellene rejtőzni, hanem hogy Hazel C. Baird megsérült ezen lándzsák dobálása miatt. Bár az okokat nem tudta, Hazel C. Baird azért abban nagyjából biztos volt, hogy nem ő kellett, hogy legyen Connor O’Hara eredeti célpontja, de majd ezt egy alkalmasabb pillanatban - például amikor már nem vérzik - fogja megkérdezni tőle.
Hazel C. Baird alapesetben biztosan visszautasította volna Connor O’Hara kabátját, mert egészen ritkán fázott, bár most egészen szokatlan módon rázta mégis a hideg, aminek talán több köze volt a sokkhoz és a vérveszteséghez, meg a fájdalomhoz, mint a tényleges hőmérséklethez, hiába volt január. Ez talán aggasztó lehet, bár igyekezett nyugodt maradni, mert nem látta, hogy sokat segítene a helyzeten, ha ő is kiakadna, mint ahogy úgy tűnt, hogy Connor O’Hara kiakadt, persze csak a maga visszafogott, Connor O’Hara módján.
-Remélem…nem néz…ki nagyon…rosszul. Szeretem ezt…a pulóvert… - ugyan Hazel C. Baird öltözködésére ebben a fejezetben, a körülményekre való tekintettel, még nem szántunk sorokat, most azonban gyorsan megtesszük, tehát Hazel C. Baird a mai napon zöld nadrágot és narancssárga kötött pulóvert viselt lila csíkokkal az ujján és egy sárga nappal a közepén, rózsaszín sállal kiegészítve, bár bal oldalán ez a pulóver felszakadt és most átáztatta a vér, ahogyan a rózsaszín sálat is, amit nyomókötésnek használt egészen addig amíg, nos, Connor O’Hara nem talált egy erre alkalmasabb ruhadarabot, történetesen a saját pólóját. Hazel C. Baird, lévén segítőkész volt még most is, igyekezett Connor O’Hara segítségére lenni és a sebre szorítani a pólót, amíg a fiú igyekezett megoldani, hogy Hazel C. Baird lehetőleg az élők sorában tudjon maradni - habár szeretnénk megnyugtatni mindenkit, valószínűleg nem volt közvetlen életveszélyben, a lándzsa valószínűleg nem ért létfontosságú szervet, bár amennyiben igen, úgy ez a történet túlságosan hamar véget fog érni.
-Meg fogsz…fázni és…akkor… hogy viszlek.. haza…? - utalva egy kedves, bár kivételesen halványabb, mosoly kíséretében arra, hogy Connor O’Harának talán nem szerencsés tél közepén fedetlen felsőtesttel mutatkoznia a hálókörleten kívül. Hazel C. Baird más körülmények között bizonyára jobban tudta volna értékelni Connor O’Hara  ezen mutatványát, most azonban némiképp lefoglalta az egyenletes lélegzés, ami kissé akadályozva volt és aminek nem Connor O’Hara látványa volt az oka.
-Mély… levegő. Ne izgulj, jól…csinálod… - bólintott is, mintegy megerősítésül, hiszen fontos volt neki, hogy Connor O’Hara nyugodt legyen, egyébként is, de talán most különösen, és nem tudott mást tenni, csak megbízni a fiúban és annak tudásában, bár egyébként is alapvetően bizalommal fordult diáktársai felé - kivéve Lark Montague felé, de Lark Montague tett róla, hogy ez így legyen. Hazel látta a kékes fényt Connor O’Hara pálcájának végén, és mintha a fájdalom valamivel tompábban érződött volna - vagy ez, vagy elérte azt a pontot, ahol már nem érez fájdalmat, ami valószínűleg pont az ellentéte lett volna annak, amit Connor O’Hara igyekezett tenni. Ahogy egy pillanatra elhúzta a kötést a sebről, úgy látta, mintha a vágás kisebb lenne, és kevésbé is vérezne, ami határozottan jó jel volt, de Connorra nézett megerősítésért, mert ő valószínűleg jobban látta, illetve, több szem többet lát, és nekik összesen négy működő szemük volt.
Naplózva

Connor O'Hara
Mardekár
*


♡ ♔

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2026. 02. 26. - 09:34:21 »
+1

oHaraImage
Te is félsz
2006. január 10.

Connor nem felelt. Bár hallotta a keszekusza szavakat, amik egymás után gördültek ki a lány száján, a furcsa, félrebicsakló humorral fűszerezett mondatokat, és a megnyugtatásnak szánt töredéket. Mégsem reagált. Úgy érezte, mintha a hang nem is hozzá tartozna, hanem valami távoli, torz visszhang lenne az erdő sűrűjéből.
Össze-vissza beszél - futott át az agyán a gondolat. - A vérveszteségtől. A sokktól.
És ettől ijedt meg igazán. Ez a fajta pánik új volt számára. Ez már közel sem olyan volt, mint a meccsek előtti gyomorszorítás. Nem olyan, mint amikor több ezer ember szeme láttára kellett szembenéznie a Tarasque vérgőzös tekintetével. Azok kiszámítható helyzetek voltak. Veszélyesek, igen. De a saját bőréről szóltak. Ha hibázott, ő sérült meg. Ha elbukott, ő esett el. Most először nem csak önmagáért felelt. Most először egy ember élete volt a kezében. Ha itt hibázik, az nem csak egy kihagyott ziccer lesz, amit legfeljebb kifütyül a közönség, se nem egy újabb, vérző seb a Tarasque karmolása után, amit aztán majd szégyenlősen rejtegethet Gemma elől a tusolóban. Itt nem a dicsőség volt a tét, hanem egy lány élete.

Connor állkapcsa megfeszült, ahogy újra a sebre pillantott. Óvatosan elhúzta egy pillanatra a pólót, amit nyomókötésként szorított Hazel oldalára. A vágás már nem tátongott olyan fenyegetően. A bőr mintha összébb húzódott volna a varázslatától. Az eredmény ugyan nem volt tökéletes, hiszen a szélek még mindig vörösen rajzolódtak ki a sápadt bőrön, és őszintén szólva ahhoz sem kapott igazán önbizalmat tőle, hogy medimágusnak menjen, de a vérzés csillapodni látszott. A pólója már nem szívott fel több vért, és a sötét folt már nem terjedt tovább a hóban.
A heg most már inkább csak egy felszínes horzsolásra emlékeztetett. Mintha Hazel elesett volna a betonon és lehorzsolta volna az oldalát.
Elég furcsa szögben kellett volna ehhez talajt fognia - futott át rajta a bizarr, oda nem illő gondolat, és ettől egy pillanatra még saját magától is undora támadt.
Visszanyomta a pólót a sebre, de már nem kellett olyan erősen szorítania. A lány légzése egyenletesebb lett. Nem kapkodott levegő után. Nem fehéredett tovább az arca.
Nem hal meg.
A felismerés olyan hirtelen érte, hogy majdnem megszédült tőle.

Connor lassan hátraereszkedett, mintha a gerince hirtelen újból elvesztette volna az erejét, akárcsak tavaly év végén, majd elterült a hóban Hazel mellett. Félmeztelenül feküdt a fagyos földön. A hideg azonnal belemart a bőrébe, a hó égette a hátát, és a testéről vadul gomolygott fel a pára a jeges levegőbe. Nem törődött vele. A szíve még mindig túl gyorsan vert, de már nem a rettegéstől, hanem a hirtelen jött megkönnyebbüléstől.
Megúszták.
A fölé magasodó fák sötét koronái az égbe nyúltak, mint néma tanúk. Connor a csupasz ágakat bámulta.
- Hogy lehetek ekkora barom… - suttogta maga elé.
Nem nézett Hazelre. Nem mert. A gondolat, hogy a lány szemében lássa saját hibájának visszfényét, most túl sok lett volna.
Aztán hirtelen felült. A hátán a bőr vörösen izzott a hideg hótól, de ebből semmit sem érzékelt. A tekintetét a véráztatta hóra szegezte, mintha ott keresné a megfelelő szavakat.
- Én tettem… - mondta végül, lesütött szemmel. - A következő próbára gyakoroltam. Kipróbáltam pár… durvább varázslatot. De nem koncentráltam eléggé, és célt tévesztettem.
Nyelt egyet.
- Eszembe sem jutott, hogy valaki erre jár majd.
A mondat ott maradt közöttük a levegőben. Egy kölyök volt csupán, aki próbálta tisztára mosni saját magát, és vadul kapaszkodott minden fűszálba, ami kicsit is enyhített a kínzó bűntudatán.
Miért kellett pont itt sétálgatnia a lánynak? Egyáltalán mi a fészkes fenét keresett a Tiltott Rengetegben?
Ismét undort érzett magával szemben, ahogy felismerte önmagában az áldozathibáztatást.

Anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál, megigazította a kabátot Hazel vállán. Ujjai röviden, ügyetlenül simították végig az anyagot, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy rendesen takarja-e. Nem volt az a fajta, aki érintésekkel kommunikál. Az arca is többnyire mozdulatlan maradt máskor. Most azonban a vonásai rendezetlenebbek voltak, a tekintete árulkodóbb. Ott volt benne az önvád, a szégyen, és a félelem maradéka.
- Fel kell mennünk a gyengélkedőre - jelentette ki végül, ellentmondást nem tűrő hangon.
A vértől átázott pólójára nézett. Az használhatatlan volt. A pulóvere után nyúlt, amit korábban hanyagul dobott a hóba. A pamut átázott és hideg volt, ezért egy rövid pálcaintéssel megszárította azt, mielőtt magára húzta volna. A mozdulatok már nyugodtabbak voltak, de a feszültség még ott vibrált benne, és most először érezte az izmain is az elmúlt perceket, ahogy fedetlenül hagyta őket teljesen átfagyni.
Hazelre nézett.
- Viszlek.
Nem kérdés volt, és nem is felajánlás. Attól tartott, hogy a varázslata csak ideiglenesen zárta össze a sebet. Hogy ha a lány a saját lábán indul el, a vágás újra szétnyílik. Nem akart kockáztatni.
Közelebb lépett, majd óvatosan a lány alá nyúlt. Egyik karját a háta mögé csúsztatta, a másikat a térde alá, és elemelte őt. Nem érezte nehéznek. Hazel apró, karcsú teremtés volt, de talán az is közrejátszott, hogy Connorban még mindig ott dübörgött az adrenalin, mint egy anyában, aki fél kézzel megemeli a felborult autót, hogy kimentse alóla a gyermekét.
Talpa alatt ropogott a hó, ahogy elindult a lánnyal a fák között.

Naplózva

♡ ♔

Hazel C. Baird
Hugrabug
*


Brokkoli Báróné

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2026. 03. 05. - 14:08:44 »
+1

2. FEJEZET

AZ ELTÖKÉLT MR. O’HARA

But man is not made for defeat.
A man can be destroyed
but not defeated.

- Ernest Hemingway
2006. január 10.
Hazel C. Baird nem lehetett biztos benne, hogy mégsem egy szellem, ugyanis Connor O’Hara úgy viselkedett vele, mintha az volna, nevezetesen, hogy semmit nem hallott meg abból, amit Hazel C. Baird mondani kívánt volna. Lehetséges volt, hogy Hazel C. Baird mégis meghalt, hiába volt egészen bizonyos benne, hogy ez nem így van, Connor O’Hara viszont abban tűnt egészen bizonyosnak, hogy Hazel C. Baird, ha nem is halt meg, de bizonyosan megbolondult. Hazel C. Baird, a látszat ellenére nem volt bolond, bár biztosan voltak, akik az ellenkezőjét állították volna róla.
És bizonyosan ugyanezen emberek állították volna azt is, hogy Connor O’Harának nincsenek érzései, azon kívül, amikor boldog, mert megnyerte a kviddicsmeccset, vagy szomorú, amiért elveszítette a kviddicsmeccset, azonban ez sem volt így, mert bűntudatot biztosan érzett még, és ezt Hazel C. Baird is látta, meg azt is látta, hogy Connor O’Hara lefekszik a hóba, újfent megerősítve, hogy nem hallotta, mikor Hazel C. Baird arra kérte, hogy ezt ne tegye, vagy ha hallotta is, nem vett róla tudomást. Connor O’Hara úgy nézett ki, mint akinek nem csak barátokra van szüksége, hanem valami komolyabb segítségre is, de szerencsére Hazel C. Baird rendelkezett komolyabb segítséggel, és ő szeretett segítőkész lenni, még szellemként is.
-Egyél egy sütit, Connor - a segítséget vajas sütemény formájában Connor O’Hara kezébe adja, milyen vajas sütemény a táskájából került elő, ami többek között rejtett még pár gombolyag fonalat, gyógynövényeket és színes kavicsokat is, de Hazel C. Baird úgy látta, ezek közül Connor O’Hara talán a süteménynek látná a legtöbb hasznát, bár lehet, annak több hasznát látta volna, ha felveszi a pulóverét.
-Ha szeretnéd, majd… szólok a teheneknek, hogy… szorítsanak neked helyet a… pajtában - Hazel C. Baird továbbra is igyekezett volna oldani Connor O’Hara hangulatát, ha Connor O’Hara hagyja neki, de úgy tűnt, mintha ezt sem hallotta volna meg, így Hazel C. Baird tényleg kezdte fontolóra venni, hogy talán ő és Connor O’Hara más nyelvet beszélnek, és nem csak azért, mert egyikük ír volt, másikuk pedig skót, vagy mert egyikük fiú volt, másikuk pedig lány, hanem inkább azért, mert egyikük élt még, másikuk pedig nem. Hazel C. Baird számára úgy tűnt, a továbbiakban kizárólag Ajax Ambrose lesz nem csak hajlandó, de képes is a vele való társalgásra, minek esetén azonban feltétlen meg fogja neki mondani, hogy tájékoztassa a korábban tőle elhangzottakról Connor O’Harát is, mert nem szerette volna, ha Connor O’Hara kétségek között marad azt illetően, hogy haragszik-e rá, amiért miatta (majdnem?) elhalálozni kényszerült idő előtt. Hazel C. Baird kevés emberre haragudott, és azokra sem sokáig, mert megbocsátó teremtés volt: megbocsátott a szüleinek, bár nem értette, mit miért tettek, megbocsátott Lark Montague-nak is, pedig őt sem értette, és megbocsátott Connor O’Harának is, akit egy kicsit talán jobban értett.
- Baromságot… csináltál, de nem vagy… barom - Hazel C. Baird komolyan beszélt, és beszédkészségén sokat segített, hogy már valamivel kevésbé fájt az oldala, így jobban tudott levegőt venni (tehát mégsem halt meg), és jobban tudta talán Connor O’Harát is megnyugtatni arról, hogy bár nem tagadja, hogy amit csinált, az talán meggondolatlan volt, de még meggondolatlanabb lett volna, ha ezen egyetlen, ellene elkövetett meggondolatlansága alapján ítéli meg - Hazel C. Baird hitt abban, hogy az emberek hibáznak, de a hibák jóvátehetőek, minek első lépését Connor O’Hara meg is tette azzal, hogy felelősséget vállalt ezért a hibáért.
Hazel C. Baird látta a vegyes, és bizonyára érthető érzelmeket Connor O’Hara arcán, és remélte, hogy Connor O’Hara meg az ő arcán látja, hogy az továbbra is nyílt és nem vádló, ami talán enyhíti valamennyire Connor O’Hara bűntudatát, de a biztonság kedvéért Hazel C. Baird azért a fiú vállára is tette a kezét, mert ő Connor O’Harával ellentétben, szívesen kommunikált fizikai érintések formájában, és annak is örült, ha valaki vele kommunikál így, amíg azti finoman teszi, ahogy tette ezt Connor O’Hara is, amikor megigazította a kabátot a vállán. Talán Connor O’Hara szerint nem volt szükség arra, hogy Hazel C. Baird őt meg akarja nyugtatni, de Hazel C. Baird szerint pedig arra nem volt szükség, hogy a kabát rá legyen igazítva, hiszen vissza akarta adni, amint erre lehetősége van, de úgy tűnt Connor O’Hara nem akarta, hogy éljen ezzel a lehetőséggel, Hazel C. Baird bánatára.
Hazel C. Baird, mint korábban említettük, nem szerette, ha megmondják neki, mit csináljon, azonban azzal nem tudott újfent vitatkozni, hogy talán tényleg nem ártana a Gyengélkedőre menni, így nem is vitatkozott. Hazel C. Baird remélte, hogy Lark Montague nem tartózkodik ma is a Gyengélkedőn (narrátor: de igen), mert őt szívesen elkerülte volna, ha már a Gyengélkedőre való eljutást nem tudja elkerülni. Hazel C. Baird ugyanakkor azt is elkerülte volna, hogy Connor O’Hara vigye fel a Gyengélkedőre, mert szerinte erre semmi szükség nem volt, ugyanis volt két lába, Chikara Tetsuyával ellentében, akinek csak egy lába volt, az is önhibáján kívül és azzal az egy lábbal is el tudott jutni a Gyengélkedőre.
-Ha tudtam volna hogy… ilyen ellátás jár… egy kis karcolás miatt, hamarabb felszúródom… valamire. Csak viccelek  - Hazel C. Baird egészen bizonyos volt benne, hogy Connor O’Hara, ha már ilyen lovagias, nem fogja hirtelen lerakni ezen megszólalása miatt, annak ellenére, hogy Connor O’Haráról kevés ember mondaná, hogy lovagias, és még kevesebb hölgy, bár Hazel C. Baird nem volt hölgy, mondhatta el, hogy látta ruha nélkül, talán csak Gemma Jenkins, de Hazel C. Bairdnek erről nem volt tudomása, a narrátorral ellentétben, akinek viszont igen.
-Hogy halad a… próbára készülés? Úgy tűnt hogy eléggé… kivagy miatta - Hazel C. Baird alap esetben Connor O’Hara szemébe nézett volna, amíg felteszi ezt az egyébként fontos kérdést, de mivel épp megmentették, erre nem tudott sor kerülni, így csak Connor O’Hara mellkasára hajtotta a fejét, de halhatta rajta, hogy valóban érdekli Connor O’Hara zaklatott lelkiállapota.

Naplózva

Connor O'Hara
Mardekár
*


♡ ♔

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2026. 03. 13. - 14:17:06 »
+1

oHaraImage
Te is félsz
2006. január 10.

Amikor a kezébe nyomott vajas süteményre pillantott, egy pillanatra lefagyott. Értetlenül nézett rá, mintha nem tudná eldönteni, hogy ez valami furcsa vicc-e, vagy a lány valóban komolyan gondolja, hogy most épp erre van szüksége. Végül reflexből elvette azt, és miközben a farzsebébe süllyesztette, anélkül hogy egy falatot is harapott volna belőle, egy alig hallható „köszönöm” hagyta el a száját.
Connor talpa alatt tompán ropogott a hó, ahogy a fák közé vezető keskeny ösvényen haladt. A sűrű ágak lassan ritkulni kezdtek körülöttük, a szél is bátrabban fújt már be a törzsek közé, mintha maga az erdő engedné ki őket a markából. A lány súlyát a karjában alig érezte többnek egy alaposan megpakolt iskolatáskánál, hála a fülében doboló adrenalinnak.
- Ha tudtam volna hogy… ilyen ellátás jár… egy kis karcolás miatt, hamarabb felszúródóm… valamire. Csak viccelek - motyogta a lány.
A megjegyzés eljutott ugyan az agyáig, de csak tompán. A lovagiasságra tett utalásnál azonban megfeszült egy pillanatra. Hirtelen zavarni kezdte őt, hogy csupán egy pulóver fedi a felsőtestét, mintha csak attól tartott volna, hogy túl sok látszik belőle abból, amit nem akart kimutatni.
Az arcán nem suhant át mosoly, és egyetlen izom sem rezdült. Hazel viccét mintha elfújta volna a jeges, januári szellő, ő pedig szótlanul lépdelt tovább, karjában a lánnyal.

- Hogy halad a… próbára készülés? Úgy tűnt hogy eléggé… kivagy miatta…
Rövid, száraz levegőt fújt ki az orrán.
- Azt leszámítva, hogy majdnem megöltelek? Remekül… - morogta félhangosan.
A szavakban volt valami fanyar, keserű humor, de inkább önmaga ellen irányult, mint bárki más felé.
Aztán a következő pillanatban megérezte, ahogy a lány feje a mellkasának dőlt. Az izmai ösztönösen megfeszültek. Nem tolta el, nem mozdult, de láthatóan zavarba jött tőle. A tekintete reflexből a távolba siklott, mintha hirtelen nagyon fontos lett volna számára a hóval borított tisztás széle, vagy a kastély halványan kirajzolódó tornyai a köd mögött.
- Nyugodtan kapaszkodhatsz… csak ne nagyon mozogj - mondta végül halkan, kissé rekedten, mintha a hangja is csak keresné a helyét.

A Rengeteg határát átlépve aztán a világ hirtelen nyitottabb lett. A szél élesebben csapott az arcába, a hó már nem volt olyan mély, a kastély sötét tömbje pedig egyre határozottabban emelkedett ki előttük. Connor érezte, hogy a karjaiban lassan jelentkezik a fáradtság, de nem lassított. Nem akart megállni. Nem akart időt hagyni a félelemnek, hogy visszakússzon a gondolatai közé.
A tekintete újból és újból végigsiklott a lány arcán, ellenőrizve, hogy nem sápad-e, nem csukódnak-e le túl hosszan a szemei. Aztán újra előre nézett.
- Ha elkezdesz szédülni, szólj - tette hozzá röviden. - Nem szeretnék még egyszer meglepődni ma.
A kastélyhoz vezető ösvényen már látszottak más diákok régi lábnyomai, a világ újra hétköznapivá kezdett válni. Connor lépései azonban nem veszítettek a határozottságukból. Most, hogy elindult, nem volt benne kérdés, hogy végig is viszi. Még az sem érdekelte, hogy ki látja őket épp, és hogy mi mindent gondolnak majd a furcsa párosuk láttán.
- Miért lennék ki a próbára készüléstől? - szaladt ki váratlanul a száján a kérdés, visszautalva Hazel korábbi megjegyzésére.

Naplózva

♡ ♔

Hazel C. Baird
Hugrabug
*


Brokkoli Báróné

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2026. 03. 20. - 13:37:45 »
+1

2. FEJEZET

AZ ELTÖKÉLT MR. O’HARA

But man is not made for defeat.
A man can be destroyed
but not defeated.

- Ernest Hemingway
TW:vér
2006. január 10.
Hazel C. Baird örült,hogy Connor O’Hara elfogadta a felajánlott süteményt, bár jobban örült volna, ha el is fogyasztja, mert akkor talán kevésbé lett volna sápadt, és mert Hazel C. Baird kíváncsi volt Connor O’Hara véleményére a vajas sütemény tekintetében. Úgy tűnt azonban, hogy Connor O’Hara, ha meg is osztja majd a véleményét, azt nem most teszi, mert most túlságosan lefoglalta az, hogy megmentse Hazel C. Bairdet, Hazel C. Bairdet pedig az foglalta le, hogy épp megmentik. Nem volt hozzászokva a megmentéshez, bár ő maga gyakran csinálta, és talán ezért próbált viccelődni is, amit szintén gyakran csinált. Gyakran csinált még süteményt vagy sálat is, ez utóbbit pedig újra kell majd csinálnia, a pulóverével együtt, mert mindkettőt átáztatta a vér, és bár Hazel C. Baird szerette a színeket, azért a vérszínt talán kevésbé, bár biztos lett volna, amihez az a szín is (nem) passzol, de Hazel C. Barid a kellemesebb, világos színeket előnyben részesítette, Imogen F. Sinclair-rel ellentétben, aki csak a sötét színeket preferálta, és bizonyára ezért is nem preferálta Hazel C. Bairdet, kivéve talán, ha édesség volt nála. Mármint Hazel C. Bairdnél, de ha Hazel C. Bairdnél édesség volt, az hamar Imogen F. Sinclair édessége lett, de Hazel C. Baird ezt nem igazán bánta.
Azt sem bánta, még ha először is volt ilyen helyzetben, hogy Connor O’Hara a karjaiban viszi éppen, de Hazel C. Baird egyik tulajdonsága volt, hogy ritkán bánt dolgokat vagy érezte magát kellemetlenül szituációkban, még ha nem is volt része bennük korábban. Úgy látta, Connor O’Hara viszont helyette is kellemetlenül érzi magát, talán azért is nem mosolyog, Hazel C. Baird pedig szeretett mosolyt csalni más emberek arcára, még ha más módon nem is szeretett csalni, mert a csalást rossz dolognak gondolta, a mosolygással ellentétben, amit jónak, ezért gyakran is csinálta. Most is csinálta, vagyis igyekezett, de Connor O’Hara meg a tekintetét igyekezett kerülni, mert mintha a távoli tájat szemlélni jobban tetszett volna neki (vagy csak nem akart orra esni, az is előfordulhatott). Igyekezett továbbá továbbra is kedves hangon beszélni Connor O’Harával, hiszen nem haragudott rá, annyira legalábbis biztos nem, amennyire valószínűleg Connor O’Hara haragudott magára, de ha Hazel C. Baird haragudott is volna, valószínűleg akkor is nyugodt hangon beszélt volna, hiszen a nagyszülei is mindig nyugodt, kedves hangon igyekeztek beszélni, ha épp mérgesek voltak is.
- Na gabh dragh, csak majdnem,... az nem ugyanaz, mint a tényleg - Hazel C. Baird alapesetben kedvesen és amolyan megnyugtatásnak szánt gesztusként megpaskolta volna Connor O’Hara mellkasát, ám érzékelte, hogy Connor O’Hara már attól is meglehetősen zavarba jött, hogy a fejét a mellkasára hajtotta, így végül visszahúzta a kezét, ami addig Connor O’Hara mellkasán pihent, a fejével együtt. Hazel C. Bairdet nagyszülei igyekeztek emlékeztetni, hogy talán nem minden ember vágyik figyelmeztetés nélkül testi kontaktusra, ő pedig igyekezett ezt tiszteletben tartani, még ha nem is jutott mindig eszébe, csak utólag, ahogyan Lark Montague-nak is csak utólag jutott mindig eszébe, hogy a lába elé nézzen, mert akkor talán nem ment volna neki előző nap is az egyik ajtónak. Lark Montague nem vágyott megnyugtatásra, legalábbis nem Hazel C. Bairdtől, de Lark Montaguet ismerve senki mástól sem, illetve ő sem szeretett megnyugtatni senkit (mert az azt jelentette volna, hogy kedves másokkal, ami nem volt rá jellemző) de Hazel C. Baird viszont Connor O’Harát szívesen megnyugtatta volna (mert rá jellemző volt), de a vállát nem igazán tudta most megpaskolni. Vajon Connor O’Hara jobban örült volna, ha inkább a vállát paskolják meg? Valószínűleg igen, bár konkrét választ erre csak maga Connor O’Hara tudna adni. Hazel C. Baird továbbá örült, hogy Connor O’Hara próbára készülése jól halad, mert általában is örült dolgoknak, azzal pedig, hogy ő ebben a készülésben majdnem (de szerencsére csak majdnem) elhalálozott, úgy döntött, hogy kevésbé foglalkozik. Hazel C. Baird emlékezett nagyszülei szavaira, miszerint mindenki problémája fontos, így a sajátja is, de azzal már foglalkozott Connor O’Hara, így Hazel C. Baird tudott Connor O’Hara problémájával foglalkozni, mert azt jelenleg megoldhatóbbnak gondolta.
- Ah… oké, várj - Hazel C. Bairdnek ugyan meg kellett mozdulnia, hogy egyik karját átvesse Connor O’Hara válla felett, de utána valóban nem mozdult, bár a mozgása egyébként is meglehetősen korlátozva volt. - Így jobb? - érdeklődött, mert szerette volna, ha már Connor O’Hara ilyen lovagias, és épp megmenti, akkor a körülményekhez képest kellemesen érzi magát, bár talán Connor O’Hara kevés dolgot talált kellemesnek a jelenlegi helyzetben, kezdve azzal, hogy azért kell a karjaiban vinnie Hazel C. Bairdet, hogy ne halálozzon el idő (és a fejezet vége) előtt. Szerencsére úgy tűnt, ha Connor O’Harán múlik, márpedig épp rajta múlt, akkor ez nem fog bekövetkezni, szóval nem lesz szükséges Hazel C. Bairdnek azon gondolkodnia, hogy milyen virágokat szeretne a sírjára, bár ezen egyébként is viszonylag keveset gondolkozott, a tökéletes almás pite recepttel ellentétben, amin viszont igen sokat gondolkozott, bár talán nem ebben a pillanatban.
- Így lesz, te meg szólj ha inkább letennél - kérte Connor O’Harát, mert egyébként talán a saját lábán is el tudott volna menni a Gyengélkedőre, bár némiképp lassabban, ami talán nem lett volna túl előnyös egy olyan sérülés esetén, amit jobb, ha mielőbb hozzáértő szemek látnak. Hazel C. Baird még nem volt ez a hozzáértő szem, de vágyott rá, hogy egy nap az legyen, ezért is volt a Rengetegben, és nem azért, mert meghalni vágyott volna. Hazel C. Baird kevés dologra vágyott, mert általánosan úgy érezte, megvan mindene, amire vágyhatna, de erre azért egészen vágyott mégis, még ha ezen vágy előtt még ott állt egy RBF vizsga, amire kevésbé vágyott.
Vágyott azonban Connor O’Harának válaszolni a kérdésére, így ezt meg is tette az alábbiak szerint:
- Aye, mert… hm… látszik rajtad - kezd bele a mondandójába és megfigyeléseibe Connor O’Hara állapotát illetően Hazel C. Baird, téve ezt a korábbi kedves hangon, amivel általában beszélt, bár alapvetően nem szakadozva beszélt, és most is csak a fájdalom miatt tette, bár a fájdalom sokat tompult a sérülés kialakulása óta, aminek Hazel C. Baird örült, és bizonyára Connor O’Hara is örült, még ha rajta kevésbé is látszott, de rajta egyébként is kevésbé látszottak érzelmek. Vagy lehet, csak ilyen feje volt?
- Mondtad, hogy nem tudtál… koncentrálni. Kialvatlannak is tűnsz. Sok minden… történik most egyszerre. Ha aggódsz meg kivagy az… teljesen normális, mindenki szokott - Hazel C. Baird megpróbálta elkapni Connor O’Hara tekintetét, mert szívesebben szeretett az emberekre nézni, most azonban leginkább csak Connor O’Hara pulóverét tudta nézni, ami nem volt rossz látvány, de nem a pulóver fog neki válaszolni. - De szólj, ha máshogy… van! Vagy a Yule… bál zavar? - kérdezte, mert bár nem ismerte Connor O’Harát (még) annyira jól, az azért feltűnt neki, hogy Connor O’Hara ritkán vesz részt társas eseményeken, hiszen ott sosem tűnt fel neki, és Hazel C. Bairdnek sok minden feltűnt, ám a Yule bál egy kötelező jellegű társas esemény volt, amin Connor O’Harának meg kellett jelennie, és ami megjelenést Gemma Jenkinssel fogja megtenni. Hazel C. Baird ezt onnan tudta, hogy ő is el szerette volna hívni Gemma Jenkinst, de Gemma Jenkins már decemberben igent mondott Connor O’Hara meghívására, aminek Hazel C. Baird örült, így nem volt bánatos, hogy Gemma Jenkins végül nem vele megy. Amiatt sem volt bánatos, hogy hamarosan kezdtek egyre közelebb kerülni a Kastélyhoz.
Naplózva

Connor O'Hara
Mardekár
*


♡ ♔

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2026. 03. 30. - 10:40:30 »
+1

oHaraImage
Te is félsz
2006. január 10.

Connor léptei egyenletes ritmusban vágták ketté a havat, mintha minden talajra nehezedő súlyával egy-egy gondolatot is el akarna nyomni magában. A Rengeteg sűrűje mögöttük maradt, de az árnyékai még nem engedték el teljesen. A fák fekete vonalai úgy nyúltak utánuk, mint megkésett vádak, a hideg pedig vékony, éles pengékként metszette végig a bőrét ott, ahol a pulóver szálai között utat talált hozzá.
Hazel karja átvetődött a vállán, súlya pedig egy árnyalattal jobban eloszlott a kezeiben.
- Így jobb? - kérdezte a lány.
Connor nem nézett rá. A tekintete továbbra is előre szegeződött, mintha a kastély tornyai lennének az egyetlen kapaszkodói ebben az egészben.
- Nem tudom, nekem mindegy… Csak nem akarlak elejteni. Ez a minimum azok után, ha már leszúrtalak…

Haladt tovább. A vállaiban lassan gyűlni kezdett a fáradtság. Először csak tompa, alig észrevehető húzásként, aztán egyre konkrétabban, miközben a háta - amely majd egy évvel korábban szilánkjaira szakadt - bizsergett az izmok folyamatos, megfeszült munkájától. Most azonban nem állt meg. Nem állhatott meg. És Connor nem is lassított.
- Szólj ha inkább letennél - mondta Hazel, mire ő csak megrázta a fejét, de nem válaszolt semmit.
Érezte, hogy kezd kimelegedni az erőkifejtéstől. A lélegzete sűrűbb lett, a mellkasa gyorsabban emelkedett és süllyedt, de a léptei még biztosak voltak. Nyáron még alig tudott bot nélkül járni, most pedig már a sokadik méteren cipelte magával a lányt, mind az ötven kilogrammjával együtt. És bár hősiesen küzdött, lassan - ahogy az első verítékcseppek végiggördültek a gerince mentén - kezdte úgy érezni, mintha minden tizedik méter után további egy kilóval nőne Hazel súlya.
Az óratorony sötét tömbje határozottan emelkedett ki a szürke ég alól, az udvar bejárata pedig már kivehetően nyílt meg előttük, mint egy hideg, kőből faragott menedék. A lépcsősor, ami felvezetett a Gyengélkedő irányába, még távolabb volt, ám már látni vélte azt lelki szemei előtt, de hogy ígéretet, vagy ítéletet látott-e benne, még nem tudta. Egyelőre nem is nagyon volt rá ideje, hogy ezen töprengjen.

Connor tekintete egy pillanatra a lány arcára siklott. Átvillant az agyán, hogy akár lebegtethetné is őt. Egyetlen bűbáj, és a súly eltűnne a karjából... Könnyebb lenne, gyorsabb, de nem bízott benne. A mágia ma már egyszer cserben hagyta. Az izmai még nem.
- Aye, mert… hm… látszik rajtad. Mondtad, hogy nem tudtál… koncentrálni. Kialvatlannak is tűnsz. Sok minden… történik most egyszerre. Ha aggódsz meg kivagy az… teljesen normális, mindenki szokott. De szólj, ha máshogy… van! Vagy a Yule… bál zavar?
Connor lassított egy fél lépést. Nem állt meg, de a ritmus megtört egy pillanatra. A gyomra összerándult. Ennyire látszik? A tekintete egy pillanatra lejjebb csúszott, mintha a saját árnyékában keresné a választ. Aztán vissza előre.
- Hogy… zavar-e…? Ezt… honnan tudod?

Ahogy az udvarhoz értek, egy kisebb csoport diák tűnt fel az útjukban. Beszélgettek, nevetgéltek, a hangjuk könnyű volt, idegen attól a feszültségtől, ami Connor köré tapadt. Amikor meglátták őket, a beszélgetés elhalt. Tekintetek fordultak feléjük, de Connor nem lassított. Nem nézett rájuk, és végképp nem szólt hozzájuk. Úgy vágott át közöttük, mintha csak üres levegőn haladna keresztül. A vállával alig érintette az egyiket, de nem reagált rá. A világ beszűkült. Csak az út létezett előtte.
Az óratorony udvarában valaki már ellapátolta a havat, de a macskakövek illesztései között még maradt némi fehérség, amelyet bemocskolhattak. Csipp-csepp… Mint Jancsi és Juliska morzsái, pettyezték nyomukat a vörös cseppek.
Connor érezte, hogy a pulóvere ragacsosan hozzátapad a hasfalához. Melegséget érzett, és… fémes illatot. Lepillantott, és meglátta: Hazel oldala ismét vérben ázott. A varázslat, amivel Connor összezárta a heget, felületes volt, és a bőr ismét felrepedt, a hús pedig szétnyílt ott, ahol korábban a dárda pengéjével találkozott.
- Ne… Csak ezt ne…
Lábai már remegtek a fáradtságtól, de mégis megszaporázta a lépteit.
- Tarts ki!

Naplózva

♡ ♔

Hazel C. Baird
Hugrabug
*


Brokkoli Báróné

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2026. 04. 10. - 14:13:22 »
+1

2. FEJEZET

AZ ELTÖKÉLT MR. O’HARA

But man is not made for defeat.
A man can be destroyed
but not defeated.

- Ernest Hemingway
TW:vér
2006. január 10.
Hazel C. Baird arra a megállapításra jutott, hogy Connor O’Hara nem egy bőbeszédű ember, meg arra is, hogy rettenetes bűntudata lehet, amiért véletlenül leszúrta, azaz majdnem leszúrta, egy lándzsával, és ezek miatt ragaszkodik hozzá, hogy mindenképpen a kezében vigye el a Gyengélkedőre. Hazel C. Baird egy harmadik megállapításra is jutott, miszerint felesleges volna leállni vitatkozni Connor O’Harával ilyen dolgokról, legalábbis jelen helyzetben, még ha Connor O’Hara ragaszkodik is jelen helyzetben ahhoz, hogy neki minden mindegy (amihez talán más helyzetben is ragaszkodott, de erről nincsenek információink). Hazel C. Baird azért ennek ellenére szerette volna megkönnyíteni mégis Connor O’Hara dolgát, és enyhíteni valamennyire a bűntudatát, így némiképp erősebben kapaszkodott a fiú vállába, mert ő sem akart elejtődni, hiszen bizonyos okokból úgy érezte, ez jelen helyzetben nem lenne kifejezetten előnyös számára.
- Hát most… erősítetted meg - válaszolt kedvesen Connor O’Hara kérdésére Hazel C. Baird, és nem hozta fel Connor O’Harának újra, hogy az előbb már megállapította, hogy látszik rajta, hogy nem éppen boldog, és hogy ezen nem boldogság oka nem az ő sérülése. Hazel C. Baird szeretett megfigyeléseket tenni emberekről, amik általában helyesek voltak, de mindig fenntartotta a lehetőségét, hogy nem azok, mint ebben az esetben is. - Nem nagyon.. szoktalak bulikon látni és ez… kötelező is, engem is…zavarna.. De… ne aggódj! Nem leszel… egyedül, ott lesz… Gemma - Hazel C. Baird egészen magabiztosan állította ezt a kijelentést, már amennyire magabiztosan állíthat bárki bármit, aki épp nem áll, mert viszik, azért, mert épp elvérezne, ha nem vinnék, és azt továbbra sem szeretett volna, de azt szerette volna, ha Connor O’Hara valamivel jobban érzi magát a rá váró Yule bál miatt. Talán kellene kötnie Connor O’Harának egy nagy, puha pulóvert? Neki attól mindig jobb kedve lett, de nem volt benne biztos, hogy a Trimágus Tusa bajnokoknak engedélyezik a színes, kötött pulóverben való megjelenést egy ilyen nagy eseményen, ami igen nagy szomorúsággal töltötte el nem igen nagy Hazel C. Baird-et, és az is szomorúsággal töltötte el, hogy nem tudott köszönni mindenkinek, aki mellett elhaladtak.
Hazel C. Baird szerette volna megmondani Connor O’Harának, hogy … valamit. A narrátor kigondolt ide egy értelmes mondatot, de nem tudta befejezni. Szóval haladjunk tovább, és fogjuk ezt arra, hogy a narrátorra is kihatott az, hogy Hazel C. Baird kezdett egészen elfáradni, valószínűleg a vérveszteségtől, vagy esetleg az adrenalin elmúlásától, ezt nem tudjuk biztosan, mert éppen nem tudjuk megkérdezni tőle.
- Gu dearbh… - bólintott, vagyis remélte, hogy bólintott Connor O’Hara kérésére, miszerint tartson ki, és nagyon igyekezett kitartani, meg megtartani magát, miközben a vére meg ugyanennyire igyekezett eltávozni a testéből, és inkább a padlót, illetve Connor O’Hara pulóverét választotta ahelyett, ahol eredetileg lennie kellett volna. Connor O’Harának, Hazel C. Bairdnek, és Hazel C. Baird rohamosan fogyatkozó vérének az volt a szerencséje, hogy a Gyengélkedő is rohamosan közeledett feléjük, bár mint korábban említettük, ebből Hazel C. Baird viszonylag kevés dolgot érzékelt.
- Mr. O’Hara, maga meg mit… tegye le gyorsan azt a lányt! - szólt rá Madam Pompfrey Connor O’Harára, amint észrevette a vért, nem éppen a legboldogabban, miközben az egyik üres ágyra mutatott, és Hazel C. Baird is ezt az időpontot választotta arra, hogy kicsit magához térjen.
- Madam Pomprey az… az unikornisok… túl közel… mentem de… hoztam… ezüst.. levelet - Hazel C. Baird ezen állításának a fele valóban igaz volt, hiszen valóban gyűjtött ezüstlevelet, amit egy görcsoldó bájitalhoz szeretett volna felhasználni, és ami valóban sajnos csak a Tiltott Rengetegben nőtt, csak unikornisok helyett Connor O’Hara lándzsájára szúródott fel. De Hazel C. Baird nem szerette volna, ha ez kitudódik, így hallgatni tervezett a sérülése valódi eredetéről, hogy enyhítse kicsit a következményeket Connor O’Harának, ha már előreláthatóan bizonyára mindketten büntetőmunkára fognak menni.
- Connor… csak… segített… - próbálta folytatni Hazel C. Baird, de sajnos újfent úrrá lett rajta a kimerültség, vagy talán Madam Pompfrey szigorú tekintete fojtotta belé a szót, hogy tartalékolja az energiáit arra, hogy ne halálozzon el.
- Maga is megsérült a… mit is mondott Ms. Baird, az… “unikornisoktól”, Mr. O’Hara? - kérdezte Madam Pompfrey meglehetősen szárazon, és Hazel C. Baird nem láthatta, illetve csak félig, hogy Madam Pompfrey rá is meglehetősen rosszallóan néz, miközben a bájitalait és a főzeteit készíti elő, amiből egyet már meg is itatott Hazel C. Bairddel, és nem igazán hiszi el, hogy valóban unikornisok szarvával találkozott volna bármelyikük is.
- Mert ha nem, akkor most azzal segítene, ha helyet foglalna valahol, ahol nincs útban, és addig talán megoszthatná velem, hogy miért gondolta, hogy a Rengetegtől a saját kezében kell elhoznia ide Ms. Bairdet… - Madam Pompfrey helytelenítette ugyan Connor O’Hara cselekedetét, és csak azért nem küldte el Connor O’Harát, mert előbb meg akarta nézni, hogy valóban nem találkozott-e az előbb említett “unikornisokkal”, de addig is nekilátott ellátni Hazel C. Baird sérüléseit. Hazel C. Baird szerette volna megköszönni Connor O’Harának a segítséget, azonban ezt csak igen halkan suttogni tudta felé, amiben nem volt biztos, hogy hallja, mert nem igazán volt biztos most semmiben, csak abban, hogy a takaró a Gyengélkedőn nagyon puha, csak kár, hogy véres lett az is, mint a sálja.

Köszönöm szépen a játékot! love

Naplózva

Connor O'Hara
Mardekár
*


♡ ♔

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2026. 04. 16. - 09:44:25 »
+1

oHaraImage
Te is félsz
2006. január 10.

- Mr. O’Hara, maga meg mit… tegye le gyorsan azt a lányt!
A javasasszony szavai - bármennyire is volt parancsoló a hangja - elkergették Connor félelmét. Most már minden rendben lesz, biztonságban vannak - futott át agyán a gondolat.
Finoman, és a tőle telhető legnagyobb gyengédséggel fektette Hazelt a puha ágyra. A mozdulat végén egy fél pillanatig még ott maradt a lány fölé hajolva, tétovázva, mintha nem tudná, hogy mitévő legyen most, hogy karjait és hátát már nem terheli többé Hazel súlya. Ujjai megfeszültek, majd lassan elernyedtek, keze pedig visszahúzódott a lánytól, mintha csak attól tartana, hogy még egy szimpla érintéssel is tovább tudná rontani a helyzetet. Felegyenesedett, és hátrált pár lépést, miközben izmai savasan lüktettek a hosszú megpróbáltatástól.
A Gyengélkedő levegője élesen különbözött a kinti hidegtől. Nem volt benne fagy, de mégis metsző volt a maga módján - fertőtlenítőszerek szaga, főzetek kesernyés párája, tiszta lepedők túl steril aromája. A fény itt nem szóródott szét, mint odakint a hó fölött, hanem egyenesen zuhant alá, keményen, könyörtelenül, már-már vakítóan, mindent láthatóvá téve, amit Connor odakint még elrejthetett volna.
A pulóvere a testéhez tapadt, a bőrén kihűlő verejték és a vér ragacsos keveréke alattomosan emlékeztette minden egyes lélegzetvételnél arra, hogy mi történt. A tekintete mégis a lányon maradt.

- Madam Pomfrey az… az unikornisok… túl közel… mentem de… hoztam… ezüst.. levelet. Connor… csak… segített…
Hallotta. Először csak a szavakat, aztán a jelentésüket is. A gyomra újra összerándult, de most nem a félelemtől. Valami más volt az. Valami lassabb, nehezebb, ismeretlenebb. Mintha egy gurkó vágta volna gyomorszájon, csupán nem kívülről, hanem belülről érkezve. Furcsa mód mégis melegség járta át tőle.
Nem nézett azonnal Hazelre. Nem mert, mintha csak attól tartott volna, hogy ha találkozik a tekintetük, azzal azonnal elárulja, hogy a lány nem mondott igazat.
Madam Pomfrey hangja közben élesen hasított keresztül a termen.
- Maga is megsérült a… mit is mondott Ms. Baird, az… “unikornisoktól”, Mr. O’Hara?
Connor felé fordult, szótlanul megrázva a fejét, majd egyből lesütve a szemét. Csak most vette észre igazán, mennyi vér tapadt rá. Mindez nem az enyém… A felismerés furcsán nehezedett rá.
- Nem… - szólalt meg végül mégis.
A hangja száraz volt, elvékonyodott, mintha a hideg még mindig ott ült volna a torkában.
- Én nem…
A mondat vége elhalt.
Én nem, ő viszont miattam…
Nem mondta ki. Nem is kellett.

Madam Pomfrey eközben már intézkedett, a mozdulatai gyorsak és gyakorlottak voltak, nem hagytak teret sem kérdésnek, sem magyarázatnak. Connor egy lépéssel hátrébb húzódott, aztán még eggyel. A jelenet lassan kivált belőle, mintha nem is lett volna már része a gyengélkedő történéseinek.
- Ha nem, akkor most azzal segítene, ha helyet foglalna valahol, ahol nincs útban - folytatta a javasasszony, összekoccintva két bájitalos fiolát -, és addig talán megoszthatná velem, hogy miért gondolta, hogy a Rengetegtől a saját kezében kell elhoznia ide Ms. Bairdet…
Connor lerogyott egy székre.
- Én csak… - kezdte bátortalanul. - Ez tűnt biztosabbnak.
Szégyellte magát az ostobasága miatt. Szégyellte magát az ügyetlensége miatt. Szégyellte magát, hogy Trimágus Bajnok létére ennyire rossz varázsló volt. Előbb bízott a puszta erejében, mintsem a mágiájában. De a keserűségnek ezúttal lehetősége sem volt elhatalmasodni rajta, elnyomta azt egy halk suttogás.
A tekintete összetalálkozott Hazel pillantásával. Connor állkapcsa megfeszült a halk „köszönöm”-től, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit. A szavak ott torlódtak benne, rendezetlenül, használhatatlanul, mint amikor túl sok mindent kellene egyszerre kimondani, és végül egyik sem talál utat.
A tekintete elszakadt a lánytól, mintha túl sok lenne egyszerre mindaz, amit látott benne. Bűntudat. Megkönnyebbülés. És valami, amit nem tudott hova tenni.
Nem mondott hát semmit. Nem kért bocsánatot. Semmit sem tudott volna úgy kimondani, hogy ne hangozzon hamisan.

Felállt. Nem hirtelen. Nem látványosan. Csak felkelt a székéből.
A léptei először még alig hallatszottak a kőpadlón, aztán egyre gyorsabbak lettek. Az ajtóhoz érve már nem lassított. Kinyitotta azt, és a hideg levegő azonnal nekiütközött, élesebben, mint korábban, de most nem húzódott össze tőle. Kilépett a folyosóra. Aztán tovább, mintha attól tartana, hogy ha egy pillanatra is megáll, vissza kellene mennie. Hogy mondania kellene valamit. Hogy szembe kellene néznie azzal, amit ott hagyott maga mögött.
A kőfalak mentén végigfutó árnyékok újra körülölelték, de most nem volt bennük vád. És Connor O’Hara nem nézett vissza.

Köszönöm a játékot!
Naplózva

♡ ♔
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon Tegnap - 22:46:32
Az oldal 0.351 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.