Barcelona, 2005. július 28., éjjel
Drága Miguel,Kérdezhetnéd, miért írok még neked, ennyi év után is, mindig, amikor tudom, hogy sosem fogod megkapni és elolvasni, de talán ezen a ponton ez inkább már csak megszokás, nem valami, amiben logikát kellene keresni. Remélem, nem bánod, bánnád, ha tudnád, vagy legalábbis, nem nagyon.
Nem sokszor engedem meg magamnak, hogy emlékezzek rád, hiszen úgy érzem, nem jár nekem ez a luxus, a jó emlékeket pedig még kevésbé érzem helyénvalónak felidézni, így szinte soha nem teszem, néha azonban mégis megtörténik.
Néha hagyom magam elveszni az ölelésed emlékében, amikor még egy olyan világban éltünk, amiben csak mi ketten léteztünk, és nem volt semmi, nem is lehetett semmi, ami szétválaszt minket. Néha hagyom magam, hogy belegondoljak, milyen lett volna veled felnőni, együtt megtapasztalni és felfedezni a világot, és nem engedem beférkőzni a bűntudatot, hogy az a valóság mivel járna, kik nem lennének velem, ha cserébe te lehetnél, miről kellene lemondanom és miről nem tudnék, és mennyire borzasztóan érzem magam, hogy mindkettőt szeretném. Téged is és ezt az életet is. Néha azonban az emlékek nem fájdalmasak, néha tudnak jók lenni, kellemesek, simogatóak és puhák, mint egy meleg takaró, ami megnyugtat és biztonságot ad, és ha sírni kezdek is, legalább nem érzem úgy, hogy megszakad a szívem minden levegővételnél.
Talán lehetek néha én is szerencsés, mert amikor a szamoai pavilonban járva megérintettem az egyik lebegő burkot, benne egy régi, családi ékszerrel, és a hang, ami megszólalt, hogy elmesélje a történetét, a te hangod volt, amiről sosem gondoltam, hogy megadatik, hogy még valaha halljam ebben az életben, akkor ahelyett, hogy az emlékek összetörtek volna, erőt adtak. A jeges kéz helyett, ami ilyenkor általában a mellkasomat szokta szorítani, össze, egészen picire, és amitől nem kapok levegőt rendesen, ahelyett… úgy éreztem, átjár valami kellemes és meleg és megnyugtató és jó, és azt hiszem, emiatt tudtam végignézni az egész kiállítást.
Csodálatos volt, és talán azért, mert úgy éreztem, te is ott vagy velem. Hogy amikor megkóstoltam a helyi ételeket, azt nem egyedül tettem, hanem veled osztottam meg, amikor végighallgattam a családtörténeteket, akkor ott ültél mellettem, és ott voltál akkor is, amikor végül bevállaltam azt a kis tetoválást, ami most a jobb kisujjamat díszíti. Amíg készült, a művész, aki csinálta, kérdezgetett, hogy kiért szeretném csináltatni, és én azt mondtam, gondolkodás nélkül, hogy a bátyám miatt, akit hosszú ideje nem láttam. Nem tudom, miért tettem, talán könnyebb volt elmondani egy idegennek, akit utána soha többé nem fogok látni, aki később nem kérdezi meg, hogy miért, hogy mi történt velünk, csak megelégedett ennyivel, és segített olyan mintákat választani a tetováláshoz, amik ezt szimbolizálják. Azt mondta, akkor fog megjelenni a bőrömön, ha boldog emlékeket idézek fel a családomról, ha boldog emlékeket idézek fel rólad, és ez ma megtörtént, és én csak hálás tudok lenni. Köszönöm, hogy itt voltál velem, még ha csak lélekben is. Mintha láttam volna egy fiút a szemem sarkából, amikor kifelé jöttem a pavilonból, akinek a napbarnított bőre és a sötét haja önkéntelenül is téged juttatott eszembe, noha tudom, hogy lehetetlen, hogy te legyél, de mégis, mintha megerősített volna abban, hogy jól döntöttem, hogy megcsináltattam ezt a tetoválást. Már este van, de még mindig látható, apró pöttyök és vonalak váltakozása.
Hiányzol, Miguel. Nem szoktam beszélni erről, és már leírni is egyre kevesebbszer, de attól még így van. Tudom, hogy én nem hiányzom neked, és megbékéltem ezzel, többnyire, legalábbis, és már nem szoktam abba a hitbe ringatni magam, hogy ez talán nincs így. Hogy valahol, bárhol is legyél, talán te is gondolsz még rám. Az egyetlen, amiben reménykedhetek, hogy talán már nem gyűlölsz annyira, és talán egyszer meg is bocsátasz nekem. Én sosem utáltalak, hogyan is tudnálak, és sosem… sosem akartam neked fájdalmat okozni, akkor sem, ha nem hinnéd el nekem. Kérlek, vigyázz magadra, mert még innen sem tudnám elviselni, ha valami történne veled.
Te quiero, Yolotli.
Szeretettel,
A kishúgod