pensando en ti

Barcelona, 2005. július 28., éjjel

Drága Miguel,

Kérdezhetnéd, miért írok még neked, ennyi év után is, mindig, amikor tudom, hogy sosem fogod megkapni és elolvasni, de talán ezen a ponton ez inkább már csak megszokás, nem valami, amiben logikát kellene keresni. Remélem, nem bánod, bánnád, ha tudnád, vagy legalábbis, nem nagyon.
Nem sokszor engedem meg magamnak, hogy emlékezzek rád, hiszen úgy érzem, nem jár nekem ez a luxus, a jó emlékeket pedig még kevésbé érzem helyénvalónak felidézni, így szinte soha nem teszem, néha azonban mégis megtörténik.
Néha hagyom magam elveszni az ölelésed emlékében, amikor még egy olyan világban éltünk, amiben csak mi ketten léteztünk, és nem volt semmi, nem is lehetett semmi, ami szétválaszt minket. Néha hagyom magam, hogy belegondoljak, milyen lett volna veled felnőni, együtt megtapasztalni és felfedezni a világot, és nem engedem beférkőzni a bűntudatot, hogy az a valóság mivel járna, kik nem lennének velem, ha cserébe te lehetnél, miről kellene lemondanom és miről nem tudnék, és mennyire borzasztóan érzem magam, hogy mindkettőt szeretném. Téged is és ezt az életet is. Néha azonban az emlékek nem fájdalmasak, néha tudnak jók lenni, kellemesek, simogatóak és puhák, mint egy meleg takaró, ami megnyugtat és biztonságot ad, és ha sírni kezdek is, legalább nem érzem úgy, hogy megszakad a szívem minden levegővételnél.
Talán lehetek néha én is szerencsés, mert amikor a szamoai pavilonban járva megérintettem az egyik lebegő burkot, benne egy régi, családi ékszerrel, és a hang, ami megszólalt, hogy elmesélje a történetét, a te hangod volt, amiről sosem gondoltam, hogy megadatik, hogy még valaha halljam ebben az életben, akkor ahelyett, hogy az emlékek összetörtek volna, erőt adtak. A jeges kéz helyett, ami ilyenkor általában a mellkasomat szokta szorítani, össze, egészen picire, és amitől nem kapok levegőt rendesen, ahelyett… úgy éreztem, átjár valami kellemes és meleg és megnyugtató és jó, és azt hiszem, emiatt tudtam végignézni az egész kiállítást.
Csodálatos volt, és talán azért, mert úgy éreztem, te is ott vagy velem. Hogy amikor megkóstoltam a helyi ételeket, azt nem egyedül tettem, hanem veled osztottam meg, amikor végighallgattam a családtörténeteket, akkor ott ültél mellettem, és ott voltál akkor is, amikor végül bevállaltam azt a kis tetoválást, ami most a jobb kisujjamat díszíti. Amíg készült, a művész, aki csinálta, kérdezgetett, hogy kiért szeretném csináltatni, és én azt mondtam, gondolkodás nélkül, hogy a bátyám miatt, akit hosszú ideje nem láttam. Nem tudom, miért tettem, talán könnyebb volt elmondani egy idegennek, akit utána soha többé nem fogok látni, aki később nem kérdezi meg, hogy miért, hogy mi történt velünk, csak megelégedett ennyivel, és segített olyan mintákat választani a tetováláshoz, amik ezt szimbolizálják. Azt mondta, akkor fog megjelenni a bőrömön, ha boldog emlékeket idézek fel a családomról, ha boldog emlékeket idézek fel rólad, és ez ma megtörtént, és én csak hálás tudok lenni. Köszönöm, hogy itt voltál velem, még ha csak lélekben is. Mintha láttam volna egy fiút a szemem sarkából, amikor kifelé jöttem a pavilonból, akinek a napbarnított bőre és a sötét haja önkéntelenül is téged juttatott eszembe, noha tudom, hogy lehetetlen, hogy te legyél, de mégis, mintha megerősített volna abban, hogy jól döntöttem, hogy megcsináltattam ezt a tetoválást. Már este van, de még mindig látható, apró pöttyök és vonalak váltakozása.
Hiányzol, Miguel. Nem szoktam beszélni erről, és már leírni is egyre kevesebbszer, de attól még így van. Tudom, hogy én nem hiányzom neked, és megbékéltem ezzel, többnyire, legalábbis, és már nem szoktam abba a hitbe ringatni magam, hogy ez talán nincs így. Hogy valahol, bárhol is legyél, talán te is gondolsz még rám. Az egyetlen, amiben reménykedhetek, hogy talán már nem gyűlölsz annyira, és talán egyszer meg is bocsátasz nekem. Én sosem utáltalak, hogyan is tudnálak, és sosem… sosem akartam neked fájdalmat okozni, akkor sem, ha nem hinnéd el nekem. Kérlek, vigyázz magadra, mert még innen sem tudnám elviselni, ha valami történne veled.

Te quiero, Yolotli.
Szeretettel,
A kishúgod

Querida Mikaela,

Yo mismo no sé por qué estoy escribiendo esta carta. ¿Quizás sea la costumbre? ¿Quizás simplemente soy incapaz de soltar tu recuerdo? No lo sé con certeza, pero... no importa.
Nem telik el nap, hogy ne gondolnék rád, hogy gyermekien ártatlan énekhangod ne társuljon be a szomorú gitárjátékom mellé, hogy a bűntudat ne emésztene fel napról napra egyre jobban.
Fuldoklom az életnek nevezett végeláthatatlan óceánján. Fejem épphogy a víz felett, de ez minden egyes nappal, minden egyes órával egyre nehezebb. Nem tudom meddig tudom a fejemet a víz felett tartani, mikor csapnak össze a fejem felett a hullámok és nyel el a feneketlen mélység végleg.
Me haces falta.
Últimamente egyre inkább azt érzem, hogy Barbie a mentőövem. A fény az alagút végén, a hűsítő eső a száraz és forró nyáron, az életet jelentő meleg tűz a déli sark fagyos mezein. Nem tudom ki és mi lennék nélküle most.
Egyesek nem értik a kapcsolatunkat: Pero si rompieron, ¿cómo pueden estar tan cerca ahora? En realidad nem is az ő dolguk. Ella es mi mejor amiga, mi alma gemela, mi conciencia. Ez egy olyan dolog, ami már nem fog változni... legalábbis míg a MACUSA el nem választ.
Éppen ezért hagyom, hogy az Óceániai országok pavilonjaihoz elrángasson. Hálás vagyok neki ezért, hiszen nem is szórakozásból vagyok itt, hanem mert Javier bácsi meglátta a lehetőséget a Világkiállításban, én pedig mint jó báb... engedelmeskedem az akaratának. Ha önálló gondolataim támadnának, akkor... hamarosan apám sorsára jutnék.
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a lebukásuk nem pusztán a véletlen műve, de ahogyan Barbie sem tud szabadulni a MACUSA kötelékétől... úgy én sem a múltam és a vérem béklyóitól.
Me pareció verte... No, ¡eso es imposible! Hiszen neked nem szőke a hajad. Hiszen hogyan is adathatna meg nekem az a kiváltság, hogy újra láthassalak?
Emiatt viszont... nem tudom kihagyni a grátisz tetoválást. Egy pillanatig sem gondolkodtam azon, kinek a tiszteletére akarok csináltatni egyet.
"Para mi hermana pequeña. En mi dedo meñique derecho, por favor."
Persze Mindreader Barbie végig ott volt velem, szóval tartott és még a kezemet is fogta. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy az ő tiszteletére is csináltatok egyet. En mi pecho. Sobre mi corazón.Porque ella también es familia.
Addig tudtam csak boldog emléket előhalászni rólad, ameddig ott ültem a fényben Barbie-val. Most, hogy egyedül vagyok és egyre jobban nyel el a sötétség... már egyik tetoválás sem látható.
Espero que estés bien, que todo esté en orden en tu vida.
Te quiero, hermanita.
Que te vaya bien.

Un abrazo,
Miguel