恋の予感

Déjate llevar, por la' sensacione'
Que no ocupen en tu vida, mala' pasione'

Daphné kisasszonynak

Talán tegnap volt. Tűzött a nap, párától nehéz volt a levegő, mikor akaratlanul is megakadt a szemem rajta. Csak ott árválkodott, ebben a borzalmas melegben, gyönyörűen, sápadtan, fejét lehajtva. Talán sorsára kellett volna hagynom, de nem bírtam a keblemben lángra gyúló hirtelen érzelmekkel. Minden józan eszem ellenére azt mondtam:
-拝啓 , a hamvas árnyliliomot nem puszta véletlenségből nominálták épp eképp!
Megvédtem újonnan felfedezett virágom a küldöttség tiszteletreméltó tagjaitól, akik bizonyára, mind szimultán és külön is remek szakemberek, nehezemre is esik befogadni azon tényt, miszerint ilyen mértékekbe menően nem értenek a Kiállításra hozott növényekhez.

A nemzettársi viszony kapcsán, míves japánsággal felajánlottam a lehetőséget, miszerint átültetem, amit szükséges, illetve kicsit kertet rendezek, amennyiben ők is igényt tartanak ilyen szolgálatra, cserébe pedig semmit sem várok el tőlük.  Evidens volt számomra, hogy pozitívan reagáltak a kezdeményezésemre, mindössze annyit kértek tőlem, hogy a lehető legjobban simuljak bele a látképbe.
Ezt igazán nem volt nehéz abszolválni, de hogy mindent megtegyek az ügy érdekében, másnap sötétzöld aprómintás yukatában érkeztem a helyszínre, a fejemre pedig kértem egy tradicionális bambuszkalapot, hogy tökéletes legyen a 庭師 -élmény. Csütörtök révén igyekeztem még a tematikus előadás előtt elkezdeni a munkámat, preventálván, hogy minden slemil érdeklődő végigvágódjon az ágyásomon. Ezzel együtt attól is tartottam, hogy a befelé igyekvők még a végén az átlagnál nagyobb figyelmet tanúsítanának nekem és a munkámnak, ne adj Kuni-Toko-tachi, még mindenféle tatulogikus módokon rabolják az időmet, teszem azt, ostoba kérdésekkel.

Nagyon jól esett az így eltöltött idő, jobb hatással volt rám, mintha egyszeriben kialudtam volna magam, amit a túl sok ember és diáktárs miatt nehezen tudtam megtenni. Nekiálltam és megnyestem a mini bonsaiokat, majd az árnyliliom tövek átültetésének láttam neki. Szerettem ezt a nyugalmat, a nedves, termékeny föld szagát, a virágok lágy illatát, ilyenkor teljesen ki tudtam zárni az engem körülvevő, szenvedhetetlen, túltelített világot. Elégedettségemben halkan kezdtem dudorászni egy dalt és arra gondoltam, hogy jól választottam, hiszen ez az időpont kissé holtidőnek tűnt. Aki konkrétan a kiállítás részét szerette volna megnézni a pavilonnak, az valószínűleg az már megtehette, így az események kezdőidőpontja körül lehetett nagyobb érdeklődésre számítani. Élveztem a magányt és azt, hogy éppen senki sem szól hozzám, hogy egy vagyok a kerttel. Talán túlságosan is beleolvadhattam, mert a következő dolog, amit észleltem, hogy valaki frontálisan belémbotlik, de előtte még egy jólirányzott mozdulattal beletalpal az ágyásba. 
-地獄へ行け！他人の作品をそのように踏みにじることに何の意味があるのでしょうか？どうしたらあんなに不愉快で無知な人間になれるのでしょうか？動物の行動は違う！ - kelek ki magamból.


Az elhangzó japán mondatok fordítása sorrendben:
1.  Tisztelt uram
2. kertész
3.  Menj a pokolba! Micsoda dolog lábbal tiporni más munkáját? Hogy lehet valaki ilyen kellemetlen, ignoráns fráter! Az állatok különbül viselkednek.

[Je suis désolé.J'aurais dû faire attention où j'allais]

Je suis désolé.
J'aurais dû faire attention où j'allais

pour Rokuro

Igazából fogalmam sincs, hogy kerültem ide.
Mármint nem Barcelonába - arról élénken élnek az emlékeim, hogy a szüleim valószínűleg akkor is felraktak volna az iskolai kocsira - fontos lenne egy kis környezetváltozás - ha én nem akarom, de megkönnyítettem a dolgukat azzal, hogy szerettem volna jönni.
Arról is vannak emlékeim, hogy mondom Élodie-nak, hogy sétálni megyek - egyszerűen muszáj volt kiszakadnom a táborhelyről, valahonnan, ami az iskolára emlékeztet, aztán emlékszem, hogy elindulok, és megyek, és… valahogy kikötök a japán pavilonnál.
Nem ismerem a tematikát, hogy mikortól vannak a programok, vagy egyáltalán, milyen programok vannak, így meglepődve tapasztalom, hogy a pavilon szinte kihalt, leszámítva pár küldöttségi tagot. Ami nem annyira jó, több emberre számítottam, mert így… újra egyedül vagyok a gondolataimmal. A kiírásokat kezdem olvasgatni, és bár értem a szavakat, de…
Daphné, aggódunk érted.
Biztos vagy benne, hogy jól vagy?
Igen, szerintünk is jót tenne egy kis pihenés, de…
Nem gondolod, hogy…
Laisse-moi tranquille!
Éjjel sem tudtam aludni emiatt, mert ott is kísértettek - emberek, akik körbeállnak, gratulálnak, elvárnak tőlem dolgokat, akik azt akarják, hogy döntsek, most, azonnal, és akik, bármit választok, úgy érzem, sosem lesznek igazán elégedettek. De vajon én mivel lennék elégedett?
Észre sem veszem, de anélkül indulok el a dúdolás felé, hogy igazán felfognám, miért is teszem - talán valami kellemes, valami… megnyugtató dolgot juttat eszembe. Igen, ez kell most nekem. Biztosan ez is a tematika része, gondolom én, és nem is igazán tűnik fel, hogy talán olyan helyen járok, ahol nem kéne. Pedig valójában az kellene, hogy a lábam elé nézzek - mert akkor nem ütköznék bele valakibe.
-Je suis vraiment désolé, monsieur, je… - kérek azonnal elnézést, bár először nem is igazán látom, hogy kitől. - Je ne voulais pas, c'est ma faute…
Tovább mondani azonban nem marad időm, mert a fiú japánul kezd beszélni - és bár nem tudok japánul, abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy nem azt mondja, mennyire örül, hogy láthat.
Gyorsan hátrébb lépek, kilépve a virágágyásból, amibe szintén sikerült belesétálnom, és szégyenkezve lesütöm a szemem. Nem akartam megrongálni a kiállítást, nem akartam... - Je ne voulais pas, j'espère vraiment ne pas avoir causé de dégâts irréparables... - teszem hozzá halkan, de érzem, hogy megremeg a hangom.
Ezen a ponton mondjuk gondolhatnék arra, hogy a velem szemben lévő fiú nagy valószínűséggel nem beszél franciául, de annyira meg vagyok lepődve, és annyira rosszul érzem magam az egész miatt, hogy ezt a jelentéktelen apróságot sikerül teljesen figyelmen kívül hagynom.

A sorrendben elhangzó francia mondatok:
1.Hagyjatok békén!
2.Nagyon sajnálom uram, én…
3.Nem akartam, az én hibám volt…
4.Nem akartam, remélem, nem okoztam helyrehozhatatlan kárt…

Déjate llevar, por la' sensacione'
Que no ocupen en tu vida, mala' pasione'

Daphné kisasszonynak

Magam sem tudom hogyan jutok el a nyugodt dudorászással egybekötött, már-már bukolikus kis jelenetből, amiben éppen örömömet lelem, egészen oda, hogy japánuk küldök egy valakit finoman szólva is a pokolba. Természetesen érzékelem, hogy ez nem a világ legudvariasabb dolga és, hogy véletlenül sem kellene így reagálnom, bármi is történjen, de a corpus delicti egy lábnyom formájában emlékeztet arra, hogy, ami megtörtént, az lábba tapodása annak, amin épp ügyködöm. Egyikünk tette sem kapcsolható épp a női finomsághoz, de már nincs mit tenni, páros lábbal álltam bele egy esetleges konfliktusban, holott még mindig guggolok az ágyás felett és igyekszem helyrehozni, amit még helyre lehet.
Mondataimat némi szabadkozás -pontosabban gondolom, hogy az, mert azt szeretném feltételezni- követi, méghozzá ékes francia nyelven.
Ennek magában semmit sem kellene megindítania bennem, mert nem sok franciát ismerek ugyan, de akiket mégis azok mind jóravaló, értékes emberei a társadalomnak, így kénytelen vagyok arra jutni, hogy a végtelen keserűség, xenofóbia és rosszindulat csimborasszója, ami most elhagyni készül ajkaimat, kizárólag annak szól, hogy megzavartak abban, amit oly nagy megelégedéssel műveltem, nem is akármilyen módon.
-Oh hát persze, üdvözlöm a franciákat is ebben a csodás kertben-hajtom meg a fejemet dacosan, miközben még mindig lefelé nézek a sötét, boldog anyaföld irányába, ami még véletlenül sincs rákényszerítve arra, hogy francia idegenekkel povedáljon, ellenben velem- annyi mindent köszönhetünk önöknek, kezdve azzal a rettenetes acéltákolmánnyal, ami Párizs látképét dekomponálja, egészen a Napóleon-komplexusig. Hiszen, ugyebár mi más venné rá az embert arra, hogy  ilyen debililis módon ne az utat vegye igénybe, hanem nemes egyszerűséggel belesétáljon egy kert közepébe.  Bár mindennek dacára gondolom ezt is feleslegesen verklizem itt…
Mondandóm közben, szépen, komótosan egyenesedem fel, mintha nem csak a lelkemnek, de a testemnek is kifejezetten rosszul esne, hogy nem tudom abba fektetni az energiáimat, amibe szeretném helyette itt vagyok kénytelen már-már sermót tartani egy, mint most rádöbbenek igazán bájos és ijedt kishölgynek.
-…kiskegyednek, hiszen, ha Buddha reám tekint őszinte szemével, ön bizonyára nem tud sem japánul, sem angolul.
Modorom végett erre most erősen bazírozom, mert, ha lány mindennek csak a felét értette, akkor is könnyen gondolhatja, hogy nálam műveletlenebb, eszelős alakot talán még nem is hordott hátán a föld, ezt pedig semmiképp sem szeretném. Tulajdonképpen, ha egyszeriben lehetőségem nyílna rá meg nem történté tenném ezt az előbbi szóáradatot, de hogy igyekezzem kissé kevésbé kellemetlenné tenni a kialakult szomorú helyzetet, kalapom levéve meghajolok és alig suttogva imát intézek a meggondolatlan beszéd kamijához, hogy legyen oly kegyes, engedje meg, hogy a velem szemben álló őzike szemekkel rendelkező hölgy még véletlenül se komprehenálja az itt elhangzottakat, közben pedig igyekszem mentálisan kapaszkodni a megmaradt méltóságom mállásnak indult cafatjaiba.

[Je suis désolé.J'aurais dû faire attention où j'allais]

Je suis désolé.
J'aurais dû faire attention où j'allais

pour Rokuro

A fiú angolul folytatja, valószínűleg ugyanazt amit japánul elkezdett. Meg sem próbálom megvédeni magam, hiszen igaza van, és attól tartok, nem csak saját magamról de az egész országról tettem rossz benyomást, pedig igazán nem állt szándékomban. Nagyon haragszom magamra, amiért ennyire hagytam, hogy elvesszek a gondolataimban, holott az egész napnak, az egész Világkiállításnak az lenne a célja, hogy ezt ne tegyem, hogy el tudjam ezeket engedni, hogy pihenjek, hogy kikapcsolódjak, meg környezetváltozás, és ne gondoljak arra, hogy mi lesz…
-Igazán sajnálom, hogy az… Eiffel torony elrontja a látképet, Monsieur - szabadkozom továbbra is szemlesütve, mintha csak az én hibám lenne, és most kicsit úgy érzem, minden az, bár ezúttal már angolul teszem. Ezen a nyelven legalább csak minimális akcentussal rendelkezem, az sem kifejezetten francia, inkább… kicsit nehezen behatárolható, talán keveréke a franciának és valahol talán a spanyolnak is. Az viszont meglep, hogy a fiú mennyire választékosan beszél (nem ehhez vagyok szokva), bár ez nem látszik rajtam. - Magam is jobban kedvelem a természeti szépségeket, és… - itt hirtelen félbehagyom a mondatot - valószínűleg nem igazán kíváncsi rá, hogy miről mit gondolok. Habár azzal nem értek egyet teljesen, hogy az Eiffel torony rettenetes lenne, szerintem szép volt a maga módján. A moldu turisták pedig kifejezetten odáig voltak érte, mindig rengetegen állták körbe, igazán népszerű volt náluk valamiért - ez abból a pár alkalomból is egészen nyilvánvaló volt, amit Párizsban töltöttem. Szerették körbeállni, fotózni, és a fura tükreikkel pózolni előtte, meg felmenni a tetejére, és ott is ugyanezt tenni. A parkokban viszont ezzel szemben sokkal kevesebben voltak. Bár ez… jelenlegi helyzetben igazán nem lényeges. A lényeges az lenne, hogy rendesen bocsánatot kérjek a kert megtaposásáért, és még ki tudja, mi másért, amivel akaratom ellenére sikerült kivívnom a fiú ellenszenvét.
-Még egyszer sajnálom - kérek újra elnézést tőle, most már olyan nyelven, amit legalább érteni is fog. Kezdhettem volna rögtön ezzel, ha hamarabb észreveszem magam. - Nem állt szándékomban belesétálni a kertjébe. Kérem, ha… ha megengedi, szívesen segítek helyrehozni a kárt, amit okoztam - ajánlom fel halkan, bár van egy olyan sejtésem, hogy a fiú inkább azt engedné meg, hogy minél hamarabb és minél gyorsabban távozzak a pavilonból, de talán a Világkiállításról is. Nem hibáztatnám érte.
Bár a legutolsó mondata alapján egy minimálisan reménykedni kezdek, hogy talán… nem sikerült végérvényesen magamra haragítanom. Semmiképp nem akartam konfliktusba keveredni a paviloni dolgozókkal, vagy igazából bárki mással sem. Bár, most, hogy szemtől-szemben állunk, és egy pillanatra felpillantok rá, mielőtt újra lesütném a szemem, úgy látom, mintha egyidősek lehetnénk, szóval talán mégsem itt dolgozik. Zavaromban a karkötőmet kezdem inkább piszkálni.

Déjate llevar, por la' sensacione'
Que no ocupen en tu vida, mala' pasione'

Daphné kisasszonynak

Ez egy olyan, cseppet sem kellemes momentum, amikor nagyon is bebizonyosodik, hogy apám és anyám gyermeke vagyok, akarjak is bármennyire elhatárolódni tőlük és az elveiktől egyaránt. Már a japán mondataim is indokolatlan arroganciáról tettek tanúbizonyságot, hiszen még magához egy számomra teljesen obskúrus lábhoz sem szabadna ilyeneket hozzávágnom mindenféle különösebb gondolkodás nélkül, nem hogy a láb tulajdonosához!
Az még talán okkazívnak is mondható, hogy japánul indultam neki a bárdolatlanságom bemutatásának, de az már valóban nonszensz, hogy volt bátorságom angolul is folytatni ezt a kellemetlenkedést.
Valljuk be, abbeli reményem, hogy a velem szemben álló ,bizonyára tiszteletreméltó hölgy nem tud angolul, erősen hiábavaló, hiszen már a zavart hajlongás közepette meghallom azokat a szavakat legördülni egy finom női szájról, melyek megsemmisítik a magamba és tetszőlegesen választott kamimba való hitem egyaránt.
Magamban szomorúan állapítom meg, hogy olybá tűnik, a meggondolatlan beszédnek nincs kamija, vagy annyian beszélnek éppen meggondolatlan blődségeket egyszerre, hogy mással kell foglalkoznia, nehogy kitörjön egy következő világháború.

Ezutóbbi a pavilon kertjében éppenséggel nem tűnik valószínűnek, mivel az ágyásszédelgő nemes egyszerűséggel elnézést kér tőlem az Eiffel-torony miatt, amitől azt kell mondjam szó bennszakad. Ha most megint oktondi módra viselkednék bizonyára azt mondanám, hogy a borzalmas, fémesen csillogó monstrumért nem neki, hanem egyenesen a néhai Gustvae Eiffelnek kellene elnézést kérnie, méghozzá Párizs lakóitól. Nos nem véletlenül szakad mindez bent, mert egyelőre inkább meliorálnom kellene a helyzetemen, nem pedig azonnal rontani rajta.
Hosszan meg sem tudok szólalni, hiszen egyrészről magam sem tudom mit kellene mondanom, hogy ne nézzenek botor baromnak, másrészről pedig az előttem álló hölgy gyakorlatilag egzaltált állapotban kishíján a létezésének tényéért is bocsánatot kér tőlem, én pedig hirtelen nem tudok megbocsátani, mert nem igazán lenne miért.
-ごめんなさい – mondom lehajtott fejjel kifejezve, hogy tényleg borzasztóan sajnálom és oly kellemetlennek tartom ezt az egészet- azt hiszem nem sikerült mindent adekvát módon kifejeznem. Egyébiránt a nevem Rokuro Ishida és bár ezt most hihetetlennek tűnik, de többnyire tartóztatom magam az ehhez hasonló kirohanásoktól.
Nem, nem ez is rémes volt. Bizonygatni valamit, aminek már bőven megmutattuk az ellentétét, feleslegesnek és tautologikusnak is tűnik.
Nyilvánvalóan eszembe sem jutna azt kérni tőle, hogy álljon neki az átültetésnek, ezért a két letaposott szálért, de, mint hevenyészett békejobbot, igyekszem felé nyújtani a lehetőséget, hogy amennyiben innentől nem kér elnézést oly látványosságokért, melyeknek az elkészültéhez semmi köze, én proszociális módon támogatom a kertrendezésben való részvételét.
-A világért sem kívánnám feltartani a hölgyet-nézek fel rá, majd a mellettem lévő táskára, amiben további kertészfelszerelés található- amennyiben viszont ragaszkodik hozzá szívesen veszem az asszistenciát. Szüksége van a kesztyűn kívül másra?

Fel vagyok rá készülve, hogy nem fog itt maradni egy ilyen kellemetlen fráterrel, aki rá sem nézve képes volt ilyen punitív hangnemet használni vele szemben.

[Je suis désolé.J'aurais dû faire attention où j'allais]

Je suis désolé.
J'aurais dû faire attention où j'allais

pour Rokuro

A fiú hosszas hallgatása - ami idő alatt én igazából csak szemlesütve álldogálok továbbra is nagyon bűntudatosan és zavarban érezve magam a történtek miatt - nem igazán tölt el megnyugvással. Gondolatban valószínűleg egyébként is továbbra is hasonló dolgokat vághat a fejemhez, mint amiket korábban, és még csak fel sem róhatnám neki, mert az enyémben is hasonlók járnak, csak nem az ő irányába. Hogyan lehettem ennyire figyelmetlen, ennyire… udvariatlan, hogy megrongálom a kiállítást és még meg is zavarok és magamra is haragítok valakit, ez azért…  Borzasztóan érzem magam. Biztosan mondanom kellene valamit, talán azt, hogy nem is szeretném zavarni tovább, jobb, ha megyek de nem tudok megszólalni. Közlekednem meg, mint a korábbi példa is mutatja, szintén nem jó ötlet. Ha bátrabb lennék, lehet, hogy már kihapponáltam volna magam ebből a helyzetből, bár jobban belegondolva nem vagyok benne teljesen biztos, hogy egyáltalán engedélyezve van a pavilonok területén
Aztán a fiú megszólal, ismét csak japánul, és csak reménykedni merek benne, hogy ezúttal, talán… valami kicsit barátságosabbat mond.
-Daphné d’Aboville. Örvendek, Monsieur Ishida - kissé visszafogottan, de udvariasan elmosolyodom, bár közben nem tudok nem arra gondolni, hogy ha alapvetően ez nem jellemző rá, és nekem mégis sikerült elérnem, hogy így kiakadjon rám… Félicitations, Daphné.
Valamelyest enyhít a bűntudatomon, hogy a fiú megengedi, hogy segítsek neki, és önkéntelenül is picit megnyugszom, mert a kertészfelszerelés, a virágföld, a növények… ez ismerős, biztonságos terep volt. Jobban örültem volna, ha alkalomhoz jobban illő öltözékben tehetem meg ezt, nem abban a halványkék ruhában, amiben reggel útnak indultam, de… ennyi év barátság után Élodie-val, aki rendszeresen és örömmel gyűjtött be bármilyen növényt, bármikor, bárhonnan, amit aztán segítettem neki hazavinni, már egyre kevésbé volt kellemetlen számomra, ha a művelet közben saras és földes lett a ruhám. Nem azzal volt a bajom persze, hogy bepiszkoljam a kezem, pláne ha még segíthettem is vele, inkább csak… a rendezetlenség zavart. De arra meg szerencsére voltak megfelelő bűbájok.
-Ragaszkodom hozzá. Nem lesz szükségem másra - válaszolom és óvatosan közelebb lépek. Nagyon úgy érezném, hogy visszaélek a jóindulatával, ha kérnék esetleg egy kötényt is, meg hát, biztosan nem úgy készült, hogy van neki egy felesleges, amit kölcsön tudna adni.
-Ön a… pavilonban dolgozik, Monsieur Ishida? - kérdezem, mert szeretném tudni, hogy mennyire számítsak arra, hogy az egész japán küldöttség is haragudni fog rám.

Francia mondatok:
1.Gratulálok, Daphné.

Déjate llevar, por la' sensacione'
Que no ocupen en tu vida, mala' pasione'

Daphné kisasszonynak

Nos mit mondhatnék még? Így múlik el az Ishida név dicsősége, néhány félig kiföldelt árnyliliom és egy kis, női lábnyom felett. Úgy viselkedem, mint egy zsémbes öregember, miközben ez a lány, mint kiderül, nevesítve d’Aboville kisasszony, úgy áll itt velem szemben, mint egy szenvedő falifreskó, az pedig cseppet sem javít a hangulatomon, hogy mindezt én okoztam, nem több, mint három meggondolatlan és bárdolatlan mondatommal. Ha valah is lehetett volna ez a Negyedik eklóga, hát annak a boldog időszaknak már elérkezett a definitív vége.
Legalább, alig néhány perccel azután, hogy több nyelven is sikeresen vérig sértettem a nem várt hölgytársaságom, sikerül eljutnunk az introdukcióig, ami alatt igyekszem az etikettnek megfelelően megnyilvánulni.

Mi sem természetesebb, mint hogy ajánlatom, mely arra vonatkozott, hogy működjön közben kertrendezési munkálataimat illetően, nem volt több puszta formaságnál, így meglehetősen meglep, amikor nem csak, hogy vállalkozik rá, egyenesen azt találja mondani, hogy ragaszkodik hozzá. Bizonyára még nálam is jobban nevelt palántája lehet a szigorúan fogó szülői kéznek, hiszen, ha csak nem tévedek hatalmasat, egyetlen porcikája sem kívánhatja, hogy az oportetnél, akár csak egyetlen másodperccel is több időt kelljen a társaságomban történie, a szükségesen pedig már, valljuk be, ez a beszélgetés is bőven túlmutat.
Én, nyilvánvaló módon támogatóan léptem fel az alapötlet iránt, de tényleg kizárólag azért, mert meglehetősen szürreálisnak tartottam, hogy d’Aboville kisasszony a maradás lehetőségét válassza. Jelen esetben, amondó kell legyek, hogy talán nem vallana jó modorra, ha szabadkozni kezdenék, inkább eltárolom későbbre az észrevételemet, miszerint nem tudok szóban megfelelően érzékeltetni bizonyos jelentéseket és nüanszokat.
Midőn magabiztosan kijelenti, hogy semmi másra sincs szüksége, mint az eredetileg felajánlott kesztyűre, először emelem fel a fejem eléggé ahhoz, hogy igazán ránézze a velem szembenállóra. Szokásom ezt az apróságot, csak mintegy futólag megtenni, mivel az emberek és a kinézetük az esetek tetemes részében ábszolúte hidegen hagynak. A kisasszony öltözette, árulkodjon bármiről is, de arról egész biztosan nem, hogy kertészkedni kellene benne, az pedig már tényleg az utolsó csepp méreg lenne a poharamba, ha hagynám, hogy összekoszolja magát.
-Engedje meg -vetem le kincstári ruházatom, felsőkabát típusú, zöld rétegét és adom át neki, hiszen egy fekete nadrágot, amig magam viselek, nem lehet túl sikeresen összekoszolni. Talán itt lenne a remek alkalom, hogy megemlítsem, nem venném a szívemre, ha az igazán szép ruhái miattam mennének tönkre, de hirtelen képtelennek érzem magam az efféle, talán a lány számára üresnek tűnő hízelgésre.
-Tulajdonképpen nem -válaszolom meg a kérdését, miközben visszaereszkedem a korábbi munkapozíciómba – csupán magamra vállaltam a nemes feladatot, hogy átültessem ezeket a csodás árnyliliomokat, nehogy napszúrást kapjanak.
Kezemmel intek is, mindössze pár métert szükséges őket mozgatni, hogy a fűzfa árnyékában nyugodtan növekedhessenek.

[Je suis désolé.J'aurais dû faire attention où j'allais]

Je suis désolé.
J'aurais dû faire attention où j'allais

pour Rokuro

Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogja hagyni, hogy tényleg segítsek, hiszen, eddig inkább több kárt csináltam, mint hasznot, szóval őszintén meglep, hogy nem küld el mégis, az meg méginkább, hogy még a kabátját is - nem, nem kabát, emlékeztetem magam, talán…kimono? Nem vagyok benne biztos… igazán felkészültebben is érkezhettem volna… - felajánlja nekem. Egy pillanatig nem is tudom, mit mondjak. Nem fogadhatom el. Nem kellene ilyen kedvesnek lennie velem. Inkább ne is… Még csak udvariasságból sem, hiszen biztosan csak amiatt teszi, igen, de akkor is… egyáltalán nem érdemlem meg, és egy kicsit talán most még rosszabbul érzem magam, pedig emiatt talán… még nekem sem… kellene.
-Igazán… köszönöm szépen - kissé megilletődve pillantok rá, és halványan elmosolyodom, és ez most kivételesen őszinte, meg az is, amit mondok - tényleg hálás vagyok a figyelmességéért, még ha nem is érzem úgy, hogy rászolgáltam volna.
Elveszem a felém nyújtott ruhát és belebújok. Kellemes, puha (nagyon szeretem a puha dolgokat), és bár ránézésre vastagabbnak gondoltam, meglepően vékony anyaga van, és olyan, mintha egy kényelmes, nyári takarót viselnék. Nagyon tetszik, és a színe is, még ha én ritkán is hordok sötétet. Monsieur Ishida annyival nem magasabb nálam, hogy elvesszek ebben a ruhában, az ujja nagyjából a csuklómig ér, az alsó része pedig fedi a bokámat, bár a saját ruhám is térd alatt ér véget. Igyekszem a lehető legjobban magamra kötni.
-Akkor az iskola képviseletében érkezett? - kérdezem, elgondolkodva azon, hogy ha nem küldöttségi tag, akkor hogyan lett köze a pavilonhoz meg az itteni növényekhez. Majd pont veled akarna beszélgetni, és pont erről… mikor így is csak feltartod…Nem zavarod már így is eléggé? Hogy kizárjam ezeket a hangokat, mert a negatív gondolataim nem kellenek a Világkiállításra, inkább követem a tekintetemmel, amerre mutat, és valóban: valaki valamilyen különös oknál fogva nem helyzete árnyékba az árnyékliliomot. Egyetértően bólintok arra amit Monsieur Ishida mond. - Az árnyék valóban sokkal inkább nekik való közeg, és a fűzfával jó páros lesznek, mindketten kedvelik az… - az enyhén savanyú földet, ám gyorsan félbeszakítom az előbbi kis lelkesedést, amit az okozott, hogy ismerős számomra ez a növény, és hirtelen elhallgatok, hiszen miért is kérné a véleményemet valaki, aki nyilvánvalóan ért ezekhez a dolgokhoz, hiszen itt dolgozik, vagy legalábbis, képzett eléggé ahhoz, hogy engedjék, hogy itt dolgozzon. Valószínűleg ez semmit nem fog javítani a rólam kialakított képen, sőt. Je suis désolé, s'il vous plaît ne me détestez pas.
De persze ebből kívülről semmi nem látszik. Kívülről csak mosolygós Daphné van, mintha az előbbi meg sem történt volna. Mintha minden rendben lenne, hiszen minden rendben is van. Mindig.
-Hogyan gondolta kezdeni a dolgot?- érdeklődöm, tekintetemet végigfuttatva az eszközökön, aztán a fiúra pillantok, hogy mit fog mondani első lépésként.

Francia mondatok:
Bocsánat, kérlek, ne utálj.

Déjate llevar, por la' sensacione'
Que no ocupen en tu vida, mala' pasione'

Daphné kisasszonynak

Azon enthüméme fut át a fejemen, miközben a lehető legudvariasabb módon felé nyújtom a ruharadabot, hogy bizonyára fogalma sincs róla, hogy ez egy yukata. Az is felmerül bennem, hogy talán ismertetnem kellene, hogy mivel is van dolga, de Vianne, aki határozottan jobban ért az ilyen helyzetekhez, mint én, magabiztosan kijelentené, hogy igazából senkit sem érdeke az egész, főleg nem történelmi és kulturális vetülettel gazdagítva.  Már azontúl, hogy ez egy olyan ruhadarab, ami megvédi az ember utcai viseletét a koszolódástól.
Megköszöni, elmosolyodik, gaijin létére a viselkedése eddig megdöbbentő módon japán. Nem gondoltam, hogy bármelyik más nemzet, főként a büszke francia, bármely tagja egy ilyen nagyjelenet után még hajlandó lenne ily jámbor módon viselkedni velem.  Megdöbbentően facilis, jegyzem magamban, miközben a lehető legkevesebb másodperc leforgása alatt kívánom jobban megvizsgálni az arcát. Szabályos, kedves, csinos, kellemes, nyugtázom magamban, hajszín: nagy eséllyel mesterséges, bár jó ízléssel választott.
-Nem tesz semmit-hajtok fejet mindenféle különösebb gondolat nélkül, hiszen engem arra neveltek, hogy minden helyzetben legyek a lehető legudvariasabb a másik féllel, még párbaj előtt is képes lennék felajánlani a felsőruházatom az ellenfélnek, nehogy olyan szégyen érje, hogy véres öltözékben kelljen eltemetni. Egy szamuráj mindig gáláns! Kiváltképp akkor, ha egy hölgyet küldött el a kénszagú pokol egyik nem túl kellemes bugyrába nem sokkal ezelőtt.
Kérdésére az is eszembe jut, hogy van rá esély, hogy nem a legnormálisabb dolog beleterrorizálni a küldöttség tagjait, hogy engedjenek szabadon garázdálkodni a növényeik közt, mivel, ugyebár én sokkal jobban értek hozzá, mint közülük bárki. Pedig tulajdonképpen a kérdésre való válasz ez lenne, ám arra, még én is rájövök, hogy ez egy igazán furcsa ember benyomását kelti. Egy olyan különös ember benyomását, amilyen ténylegesen vagyok.
-Valóban az egyik iskola képviseletében tartózkodom itt – mit jelöl az itt? Jelen helyzetben azt, hogy itt a kertben, helyhatározó, de nem igazán ezt kívánom mondani – itt, Barcelonában. A látszattal ellentétes módon azonban nem a Mahoutokoroban tanulok, hanem az Ilvermornyban.
Ez minden bizonnyal egy feleslegesen túlmagyarázott redundáns információköteg volt, aminek kimondása is azonnali flagellálásért kiált. Nem gondolom, hogy ez különösebben tisztázta volna ittlétem okát d’Aboville kisasszony számára, de szerencsémre nem kezdik neki ezzel kapcsolatban még néhány barokk körmondatnak, mivel meghallom az árnyliliomokkal kapcsolatos észrevételének egy részét.
-Legyen oly kedves, és finalizálja a mondatát, igazán kíváncsi vagyok arra, hogy mit gondol-nézek rá újra és valami olyasfélét igyekszem az arcomra varázsolni, amit akár bíztató mosolynak is mondhatunk.
-Először érdemes lenne nekik kiásni a következő „lakhelyüket” -magyarázom a tervem, élénken mutogatva – utána pedig finoman kiássuk őket és áthelyezzük őket, új, kellőképp árnyas otthonukba.
Milyen szentimentális fráter vagyok, ha a növényekről van szó, nem igaz? És ezek mégcsak nem is a sajátjaim.

[Je suis désolé.J'aurais dû faire attention où j'allais]

Je suis désolé.
J'aurais dû faire attention où j'allais

pour Rokuro

De, nagyon is sokat jelent a kedvessége, mondanám, de nem merem mondani.
Azonban továbbra sem teljesen világos számomra, hogy ha még csak nem is a japán Mahoutokoro Varázslóiskola tanulója, akkor, valójában hogyan is került pontosan ide. Ismer talán innen valakit? Része valamilyen amerikai-japán csereprogramnak esetleg? Felkérték segíteni? Ő ajánlotta fel a segítségét? Végülis, igen, azt mondta, magára vállalta a feladatot, de vajon miért? Valamilyen szervezett kiállítási program része, hogy növényeket lehet itt ültetni? Nem néztem meg a leírást, szóval ez még akár lehetséges is lehetne.
Mindezek mellett, persze, nem tudok nem arra gondolni, hogy ha az Ilvermorny diákja, akkor… akkor egy másik életben talán egy iskolába jártunk volna, sőt, talán még egy házba is osztottak volna minket. Vajon akkor is ilyen borzasztó első benyomást tettem volna rá? Vajon 11 évesen is képes lettem volna átesni rajta és tönkretenni valamit? De nem, mert akkor ott lett volna Yol…és…mon dieu, mi van, ha Monsieur Ishida isme…
Nem. Nem. Nem, ebbe bele sem szabad menni. El sem szabad kezdeni ezen gondolkodni. Hálát adok a ruha hosszú ujjáért, mert így van mibe kapaszkodnom, mielőtt még jobban teret adok olyan gondolatoknak, amiknek nem szabadna. Respirez profondément. Concentrez-vous sur autre chose.
-Ha nem veszi tolakodásnak Monsieur Ishida… hogyan adódott az, hogy ön ültesse át ezeket a liliomokat? - kérdezem, egyrészt, hogy eltereljem a gondolataimat (meg azokat a hangokat a fejemben, amik azt mondják, hogy de, tolakodásnak fogja venni és nem, nem kellett volna feltennem ezt a kérdést), másrészt, mert valóban érdekel. A hangom egyáltalán nem vádaskodó, szimplán csak kíváncsi - tényleg szeretném tudni a választ.
Meglehetősen zavarba jövök, amikor azt kéri, hogy fejezzem be a megkezdett mondatomat -  jobban örültem volna, ha nem kell, hiszen biztos vagyok benne, hogy teljesen feleslegesen okoskodónak fogok tűnni így, de erre gondolhattam volna hamarabb is. Erre is.
-Csupán csak… - mosolygok, de az ujjaimmal a továbbra is a ruhámat piszkálom. - ...azt szerettem volna mondani, hogy mindkét növény kedveli az enyhén savanyú földet, és bár a fűzfa vízigényesebb, mint a liliom, de talán emiatt jól kiegészítik majd egymást - fejezem be. - De ezt… bizonyára ön is tudja - teszem hozzá valamivel halkabban, de még mindig kedvesen mosolyogva.
Amilyen kedvesen a növényekről beszél, egyből Élodie-t juttatja eszembe, pedig a hasonlóságok talán ezen a ponton meg is állnak. Mégis, biztos vagyok benne, hogy jól kijönnének egymással. Legalább ők.
-Ha ad egy ásót, szívesen neki is kezdek a jövőbeli lakhely ásásának - bármilyen magabiztosság a hangomban kizárólag annak köszönhető, hogy ilyet számtalanszor csináltam már, és az ismerős dolgok mindig meg tudtak nyugtatni, a kert meg különösen. Habár eddig a gyógynövénytan órát leszámítva csak a legjobb barátnőmmel ültettem dolgokat, vagy egyedül, de talán azért így is menni fog.

Francia mondatok:
Vegyél egy mély lélegzetet. Koncentrálj valami másra.

Déjate llevar, por la' sensacione'
Que no ocupen en tu vida, mala' pasione'

Daphné kisasszonynak

Hatalmas nehézség az életemben, hogy nemes egyszerűséggel képtelen vagyok egyszerű helyzeteket oly módon elmagyarázni másoknak, hogy az számukra is egyszerűnek tűnjön. Jelen helyzetemben, példának okáért itt térdelek a földön mellettem egy olyan bizonyára kedves és benevolens hölggyel, akivel rettenetesen viselkedtem, majd még azt sem sikerült tudtára adnom, hogy miért itt élem ki -szigorúan kertészkedéssel kapcsolatos-kényszereimet. Hiszen logikusan elgondolva kevés olyan korombelit ismerek, aki ilyen tevékenységekkel igyekszik eltölteni az idejét egy távoli kontinensen, egy idegen országban.
És nyilvánvaló módon tovább kérdez, mert igazán flagráns a tény, hogy tulajdonképpen a látogatási célzattól eltekintve nincs itt keresnivalóm.

Rezignáltan sóhajtok és már biztosra is viszem, hogy komplett idiótának fog nézni, vagy éppen nem komplettnek.
-Inkompetensnek minősítettem a kertészüket és kijelentettem, hogy ma délután megoldom az általa okozott problémát-mondom belerévedve a kertészfelszerelésembe, mert mégiscsak épp azt jelentettem ki,  mindenféle érzelmet nélkülöző hangon, hogy addig kellemetlenkedtem a küldöttség tagjai körül a magam passzív-agresszív módján, míg bele nem egyeztek abba, hogy nyugodtan rendezzek át néhány dolgot belátásom szerint.
Nos, nincs mit mondani, ilyen ember vagyok én!
 Láthatóan frusztrálom Miss  d’Aboville-t, csupán azért, mert hallani szerettem volna a meglátását, még akkor is, ha ő egyáltalán nem kívánta azt megosztani velem. Nem tehetek róla, de mikor befejezi a megkezdett mondatát igazán halványan, de elmosolyodom. Talán még sem olyan formidábilis a tény, hogy maradt és igyekszik a segítségemre lenni!
-Esetleg gondolhatom azt, hogy a kisasszony is rendelkezik némi érdeklődéssel a fitológia iránt?
Mindig örömet okoz rátalálni valakire, aki hasonló irányultságú, azt pedig már megtanultam, hogy az egyetlen biztos kapcsolódási pontom, másokkal az esetek nagy százalékában, a növények. Gyakran nem olyan mértékű az érdeklődés, mint jómagamé, de már egy kis százaléknyi tudásnak is tudok örvendeni, főleg ebben az igencsak abnormis bukolikus jelenetben, ahol bárány helyett, egyenesen ökörnek érzem magam már hosszú percek óta.

Annyira el találtam révedezni, hogy még az sem tűnt fel, hogy feltartom a közös munkát, erre egyenesen d’Aboville kisasszonynak kell felhívnia a figyelmemet, minek hatására bólogatva igyekszem előkeresni mindent, vagyis a kesztyűt és ásót, amire szüksége lehet.
-Parancsoljon – nyújtom át neki a kellékeket, de még véletlenül sem nézek rá, mert éppen mélységesen szégyenkezem magamban, hiszen már rég el kellett volna jutnia a dolognak idáig.
-Talán nem tévedek, ha azt mondom, ön csinált már hasonlót – kérdezem gyakorlatilag egy megállapítással, miközben nekilátok az előttem hervadozó árnyliliomnak. Ünnepélyesen megígérem magamnak, hogy innestől kezdvén igyekszem nem egy ilyen aggályoskodó filiszter lenni.

[Je suis désolé.J'aurais dû faire attention où j'allais]

Je suis désolé.
J'aurais dû faire attention où j'allais

pour Rokuro

Őszintén nem is tudom, milyen vagy melyik válaszra számítottam, de erre minden bizonnyal nem, hiszen fel sem merült bennem a korábbi gondolatmenetem során. Én biztosan nem mertem volna ilyet tenni - nyílt konfrontáció lehetősége? Inkompetensnek nevezni valakit? Même pas en rêve! - szóval megdöbbent, de el kell ismernem, hogy Monsieur Ishida bizonyára igazán bátor lehet. És meglehetősen a szívén viselheti az itteni növények sorsát.
-Nos valóban nem túl… hozzáértően vagy szakszerűen helyezték ki ezeket az árnyliliomokat - próbálok roppant illedelmesen fogalmazni, hiszen semmi esetre sem szeretném megsérteni nem csak az itteni dolgozókat, de Monsieur Ishidát sem. - Bizonyára hálásak lesznek önnek - teszem még hozzá egy halvány mosollyal, bár talán nem láthatja, hiszen éppen a kertészfelszerelést vizsgálja, de talán a hangsúlyból érezni fogja. És, hogy az előbb említett liliomok, vagy a paviloni dolgozók lesznek-e hálásak, hát, a nap végén talán mindketten. Még ha a módszerek talán… megkérdőjelezhetőek is, minden bizonnyal a jó szándék vezérelte Monsieur Ishidát, és igazán nem ítélkezhetek emiatt. Egyébként sem szoktam.
-Igen, így van - hasonló halvány mosollyal és egy bólintással igazolom a tényt, miszerint nem állnak tőlem olyan távol a növények. - A barátnőm az igazi szakértő, igazán remek tehetsége van hozzájuk, és rendkívül lelkes növénygyűjtő, a lelkesedése pedig igen ragadós. Gyakran kertészkedünk együtt - volt valami megnyugtató az egész tevékenységben, hasonlóan ahhoz, amikor nagy ritkán leültem festeni valamit. Azokon a képeken is szinte mindig csak a természet jelent meg.
-Köszönöm szépen - veszem át tőle a felszereléseket, és igazán remélem, hogy nem sértettem meg valamivel, ami miatt most nem néz rám. De így legalább van egy fél pillanat, amíg meg tudom vizsgálni az arcát, és megállapítom, hogy igazán kellemes, mielőtt elkapnám a tekintetem és a kesztyűfelvétellel foglalkoznék inkább.
-Valóban egészen gyakran csináltam már - bólintok, aztán, ha nincs további útmutatás, a fűzfa mellett, kellő távolságban persze, neki is kezdek az ásásnak, természetesen gondosan ügyelve rá, hogy a fát, vagy bármilyen mellette lévő növényt ne, vagy a szükségesnél legalábbis semmiképpen se bántsak jobban. Közben a Monsieur Ishida melletti árnyékliliomra pillantok, hogy vajon mennyire mély és széles gödörre lesz szükség, hogy megfelelően elférjen itt később. Nagyon szépen lefoglalja ez a tevékenység a gondolataimat, a rosszakat legalábbis mindenképpen, és egészen ellazulok. Tudom, hogy jót tenne, ha magamtól is többet csinálnám, nem csak Élodie-val, de sokszor sajnos magamtól csak nagyon nehezen tudok kiszakadni a gondolataimból, vagy megengedni magamnak az ilyenfajta relaxáló tevékenységeket, pláne ha vannak fontosabb dolgaim - és általában voltak. Vagy találtam.
Ha Monsieur Ishida nem akar különösebben beszélgetni, akkor én igazából egészen elveszek az ásásban, és legközelebb csak akkor szólalok meg, amikor megfelelőnek ítélem meg a munkámat.
-Mit gondol Monsieur Ishida, ez így alkalmas lesz az árnyékliliomoknak? - érdeklődöm rápillantva.

Francia mondatok:
Még álmomban sem!

Déjate llevar, por la' sensacione'
Que no ocupen en tu vida, mala' pasione'

Daphné kisasszonynak

Ha jól érzékelem elgondolkodik válaszaimon. Máson nem is elmélkedhet, csupán azon, hogy miképp lehetséges, hogy ilyen borzalmasan zsémbes legyek. Ezen képzetemtől érzek némi kényszert arra, hogy magyarázkodni kezdjek, de mivel az még kellemetlenebb embernek mutatna, ezért nem teszem, csupán csendesen folytatom a tevékenységem és örülök a ténynek, hogy ha csupán pár percig is, de d'Aboville kisasszony is képes hozzám hasonlóan élvezni a csendet, persze ez is csak heurisztika.
-Ha ők maguk nem is fordulnak majd kifejezett hálával irányomba, az árnyliliomok legalább boldogabbak lesznek -őszintén reménykedem benne, hogy kedves hölgytársaságom nem olyan lelkületű ember, aki ostobaságnak, mi több botorságnak tartja az ilyen, emóciókkal kapcsolatos kifejezéseket a növényeket illetően. Talán a következő mondata, miszerint nem ismeretlen számára a kertészfelszerelés, megerősíti a pozitív előfeltevésem.

-Ezekszerint a kisasszonyok páratlan hobbit találtak maguknak, ez igazán dicséretes Gondolom a Beuxbatons-ban is nyílik lehetőség efféle tevékenységekre. -mosolygok bele szinte csak a kiásott földbe jobb híján, hiszen elborít az utólagos szégyen még egy, egészen speciális hulláma amiatt, amit és, ahogyan mondani találtam neki korábban. Nyilvánvalóan nem is sejtettem, hogy ilyen csendes, nyugodt, kellemes személyiségnek tűnik majd, nem pedig afféle mindenen áttrappoló, csak a saját kultúráját értő tipikus franciának, amilyenként hivatkoztam rá.
-Van esetleg olyan említésre méltó növény, mely az anyaországához köthető? Hátha van valami, amit érdemes lenne a házi kertemben is nevelnem-érdeklődöm az egyetlen témával kapcsolatban, amit illetően elviselhetőnek tartom a társadalmunkban oly népszerű, ám végtelenül unalmas és haszontalan „small talk”-ot. Abban viszont korántsem vagyok biztos, hogy az említésre méltót esetemben nem teszi már a mély és jelen esetben hangsúlytalan hangom némileg pejoratívvá, holott annak ellenére, hogy gyakran és élvezettel köszörülöm a nyelvem más nemzeteken és hiányosságaikon, most mégsem válna örömömre.

-Látszik a munkáján, hogy avatott kéz végzi- dícsérem meg, majd megint hagyom, hogy némi csend boruljon ránk. Eközben tudom leginkább érezni, hogy kivételes módon nem zavar annyira a jelenléte, mint másoké szokott, így nem érzem szükségességét a felesleges szócséplésnek, amivel a legtöbb ember az önnön zavarát hivatott botor módon palástolni.
-Pompás -nézek a d'Aboville kisasszony  által szakszerűen átültetett növényre, majd egy másodpercre az égre emelem a tekintetem – eső lesz, a hidatofiták legnagyobb örömére. Hallgassa csak!
Egyelőre nem mozdulok, holott már hallom az első cseppeket. Kevés dolog áll jobban egy japán kertnek, mint a szemerkélő eső.

[Je suis désolé.J'aurais dû faire attention où j'allais]

Je suis désolé.
J'aurais dû faire attention où j'allais

pour Rokuro

-Ez utóbbiban, mármint a liliomokban, nem kételkedem - értek egyet. Melyik virág ne lenne hálás a gondoskodásért, meg azért, hogy a legjobb körülményeket próbálod biztosítani neki? Az itteni dolgozók pedig, hát, annak azért mindenképpen örülni fognak, hogy az árnyliliomok a kiállítás végéig szépen virágoznak majd az árnyékban, és nem mennek tönkre a napon, ahova nem valóak.
-Igen, én is így gondolom. Az iskolánk rengeteg tanórán kívüli tevékenységnek biztosít lehetőséget szakkörök formájában - válaszolom a felvetésre. - Többek között párbajklub, cukrászklub, művészeti szakkörök és igen, a kertészeti szakkör az egyik ilyen. Illetve maga a Földmágia tárgy is ide kapcsolódik, bár ez utóbbira én sajnos, nem jártam - ismerem be egy kicsit szomorúan. Utólag valószínűleg hasznos lett volna és minden bizonnyal élveztem is volna az órát, de egészen addig a bizonyos gyógynövénytan óráig, ami aztán az Élodie-val való barátságunkhoz vezetett, sokkal kevésbé érdeklődtem a botanika iránt. Szerencsére azóta kedves barátnőm igyekezett gyorsított tempóban pótolni minden hiányosságomat a témában. Már épp megkérdezném, hogy Monsieur Ishidának is van-e ilyesmire lehetősége az Ilvermornyban, de megelőz a következő mondatában, miszerint saját kertje van. Tulajdonképpen a dolog cseppet sem lep meg, és bár nem vagyok benne teljesen biztos, hogy valóban említésre méltónak találja a francia növényeket, azért mégis kedvesen és illedelmesen válaszolok.
-Talán a mimóza? A téli hónapokban virágzik, csodálatos sárga színű, és könnyen is nevelhető - a Côte d’Azur térségben egy egészen hosszú útszakaszt neveztek el a tiszteletére, sőt, a molduk még fesztiválokat is tartottak. - A francia ősi rózsákat is megemlíteném itt. Illetve, bár biztos vagyok benne hogy az Amerikában is fellelhető, de a levendula. A miénk virágosabb, lágyabb, édesebb, kevésbé erőteljes. Igazából javaslom személyes megtekintésre is a levendulamezőket Provence-ben, ha egyszer lehetősége nyílik rá - rendkívül különleges élmény és persze látvány - bár idén, mire meglátogatjuk majd a nagyszüleimet, már elvirágzik majd, hiszen nagyjából most van a főszezon, én pedig épp itt vagyok. De pontosan magam elé tudtam képzelni a végeláthatatlan, szabályos sorokba rendezett lila mezőket, fel tudtam idézni a virágok illatát, a méhek zümmögését és a hegyeket a távolban. A legelső alkalommal is elvarázsolt, és ez valószínűleg mindig így lesz, bármennyiszer is fogom látni.
-Ugyan, pedig igazán kezdőnek számítok - szabadkozom, bár azt hiszem, örülök, hogy így gondolja - talán ez javít valamennyit a rossz benyomáson, amit az érkezésemmel tettem rá. Az árnyliliomok is elfoglalták közben új lakhelyüket, aztán, amikor Monsieur Ishida felhívja a figyelmemet az esőre, leteszem a kesztyűmet és az ásót, és hozzá hasonlóan mozdulatlanul hallgatom a szemerkélő esőt. Egy pillanatra lehunyom a szemem - csak az eső halk kopogására figyelek a pavilon tetején, és mélyen beszívom a föld illatát. Egy pillanatig, ugyan csak egy pillanatig, el tudom hitetni magammal, hogy minden rendben van. Persze nem tart sokáig - sosem tart - de mégis. Azonban mennem kell. Már valószínűleg így is túl sokáig maradtam.
-Örülök, hogy megismerhettem, Monsieur - pillantok rá, és épp indulni készülnék, amikor eszembe jut egy igen fontos tényező. Van nálam valami, ami nem az enyém. - Bocsásson meg, majdnem el is felejtettem - kapok hirtelen észbe, mielőtt még kisétálhatnék innen, anélkül, hogy visszaadnám a ruhát, amit kölcsönadott. Továbbra is nagyon vigyázva arra, leveszem, és felé nyújtom, az ujjaink pedig véletlenül összeérnek, ahogy ő is nyúl, hogy elvegye tőlem. Hirtelen borzasztó zavarba jövök, és csak azért nem engedem el hirtelen a ruhát, mert nem vagyok benne biztos, hogy ő is rendesen fogja - nagyon sajnálnám, ha koszos lenne. Hát hiszen még ásás közben is sikerült tisztán tartanom!
-Oh… pardonnez-moi - pislogok bocsánatkérően, mielőtt lesütném a szemem és inkább a hirtelen roppant érdekes földet kezdeném tanulmányozni. Össze kell szednem magam. - Még egyszer köszönöm a kedvességét - pillantok fel rá, és ugyan biztos vagyok benne, hogy még mindig halványan vörös az arcom, és nem, nem csak a pirosító miatt, amit reggel használtam, de azért rámosolygok. Tényleg hálás vagyok érte.

Köszönöm a játékot

Déjate llevar, por la' sensacione'
Que no ocupen en tu vida, mala' pasione'

Daphné kisasszonynak

-Üdítő a jovialitása – bukik ki belőlem, holott ellenére annak, hogy én is abban bízok, hogy sikerült könnyebbé és hosszabbá tennem az árnyliliomok életét, mégiscsak tudom, hogy a pavilon esetleges kertésze, akit enyhén szólva inkompetensnek neveztem, nem fog örömében dalra fakadni, mikor meglátja, hogy valaki belenyúlt a munkájába. Én sem örvendenék neki, ha távollétemben bármi is helyváltoztatásra adná a fejét a kertemben, azt anyám már a saját kárán tanulta meg, mikor az Amerikai Japán Hölgyek Egyletének -továbbiakban AJHE- igyekezett kellemes programot keresni a délutáni tea utánra. Egyébként sem sikerült soha megértenem, hogy mi szükség van ilyen egyletre, bár az is lehetséges, hogy épp ennek köszönhető a gyermekkori enyhe ginofóbiám.

-Micsoda példás intézmény lehet – méltatom a franciák varázslóiskoláját, amiről eddig nem különösebben formáltam véleményt, de amennyiben mégis, azt a bemutatkozó jelenetemben talán sikerült a világ tudtára adnom, így most nincs más választásom, mint kissé megkövetnem magam – Nos úgy látom ennek dacára remekül boldogul a földdel.
Ezt a mondatot szívem szerint azonnali hatállyal visszahívnám az agyam azon pontjára, amely egyáltalán képes volt orvul beleengedni a gondolatfolyamomba. Látok rá esélyt, hogy a kisasszony soha többé nem ereszkedik beszédbe velem, egy ilyen hitvány és üres kijelentés után.
-Mimóza és levendula-ismétlen vissza a nekem szimpatikus virágok nevét, csak hogy jobban rögzüljenek- a levendulának nagy kedvelője vagyok, így felveszem a desztinációim listájára Provance-ot.
Valóban egyike a kedvenc növényeimnek a levendula, az illata, a kedves, nyugtató lilasága, ahogy jelenlétével szinte beborítja az embert. Számos keverékemben használom, így természetesen nyitott vagyok más variánsokra is, mint, amiket már megszoktam. Az én családom mellett, pedig be kell ismerjem, hogy meglehetősen gyakran kerülnek elő a nyugtató hatású növények. Azt illetően pedig nem vagyok képes ignoráns maradni, ha mint már kijelentette volt, talán nem tartoznak a fő profilja alá a növények, mégis érdeklődéssel és némi szeretettel beszél róluk. Ez egyike azon tulajdonságoknak, amik szimpátiát képesek kiváltani még belőlem is.

-Ugyan kérem! -reagálok halkan a mondatra, miszerint kezdőként gondol önmagára. Normális esetben arra a következtetésre jutnék, hogy ez nem más, mint felesleges álszerénység, ám Miss d’Aboville esetében talán kevéssé tartom ezt valószínűnek, ellenére annak, hogy nem mondanám, hogy kifejezetten mély rálátásom nyílik a személyiségére és annak működésére. Ebben megerősít az is, ahogyan a csendes esőre reagál. Figyel, rezonál, befogad, nem beszél, azt hiszem érti, hogy miért hívtam fel a figyelmét az időjárás változására, ám az is lehet, hogy félreérti, hiszen nem sokkal ezután már menni is készül, pedig nem állt szándékomban elküldeni.

Búcsúzkodása kiszakít a nyugodt momentumból, amiben annyira kényelmesen éreztem magam, így nem is tettem volna szóvá, hogy éppen a kincstári yukatában igyekszik útjára, ám erre maga is rájön  és már igyekszik is mindent megtenni, hogy visszajuttassa azt hozzám, aki csak egy udvarias fejbiccentéssel reagál minderre, miközben ujjaink egy furcsán hosszú másodpercre összeérnek.  Erre nem reagálok különösebben, csupán igyekszem nem túl hevesen elrántani a kezem a yukatával együtt. Nem szeretem az ehhez hasonló indokolatlan érintéseket, bár egészen biztos vagyok benne, hogy a kisasszonynak kevés akarata valósult meg ezt illetően. A korábbi esetekkel szemben viszont nem engedtem meg magamnak, hogy már az érintkezés megtörténte előtt preventáljam azt, sem pedig, hogy arcomon  viziblis sértettséggel vagy diszkomforttal rántsam el a kezem. Furcsa, ez nem igazán vall rám, nem is tudom értelmezni. Elnézést kér, mosolyog. Arca, mint a rózsaszín égalja eső előtt.
-Igazán nincs mit. Hálás vagyok a segítségéért.良い一日！ -hajolok meg, hogy ne legyen szükséges tovább állnom a pillantását.  Szokatlanul érzem magam, de nem kellemetlenül, ám mindennek paradox keveréke egyenesen frusztrál.
-面白い-hümmögöm magamban a yukatával a kezemben, ahogy távolodni látom.

Az elhangzó japán mondatok fordítása sorrendben:
1. További szép napot!
2. Érdekes.

Úgyszintén!