Nagytavak vidéke

A Nagytavak vidékének kiterjedt édesvíz-rendszere nemcsak ökológiailag különleges, de mágikus szempontból is jelentős. A régiót gyakran emlegetik mint az „amerikai Atlantiszt”, hiszen a tavak mélyén egyes legendák szerint elfeledett mágusvárosok romjai pihennek. Az Erie- és a Huron-tó környéke időről időre mágikus hullámzást produkál, amit a kutatók egy ősi szarvaskígyóhoz kötnek.

slaughter glorified
· · ─────── ·· ─────── · ·

@eydis ·⬧· 2005. augusztus 14. vasárnap

Megszállott vagyok talán, és neveztek már őrültnek, de egyenesen idiótaság lenne felkészülés nélkül elindulni. Sárkánybőr övem fiolatartó rekeszeiben rendezetten sorakoznak azok a bájitalok és alkímiai elixírek, amiket előkészítettem. Ideális esetben nem szükséges az akromantula ellenmérgéhez nyúlnom, azonban nem hiszek a szerencsében, mert az csak azoknak a gyenge kegye, akik lemondtak arról, hogy maguk irányítsák, ami történik velük.
Bár csak nemrég tettem le a vizsgát, hisz múlt hónapban lettem nagykorú, de kezdek hozzászokni a hoppanáláshoz. Még mindig kellemetlen érzés fog el minden alkalommal, amikor megérkezem valahova, és mintha a világ is velem forogna addig a rövid ideig, amíg ismét stabil talpakkal nem állok a valóságban. A Világkiállításról hazaérve nem volt vesztegetnivaló időm, sőt, kifejezetten bosszús is vagyok, amiért az ezt megelőző hónapot gyakorlás helyett tengervízben való pancsolással és napozással töltöttem felkészülés helyett. Nem mintha lett volna mire felkészülni. Már hazafelé tartottunk a hosszúra nyúlt, európai vakációból, amikor Madrigal professzor méltóztatott tájékoztatni minket erről az eseményről. Utólag már úgy gondolom, szándékos lehetett, hogy ne a Tusa miatt feszüljünk, bár nem könnyítette meg azok dolgát, akiknek osztályozó vizsgát kell majd tenniük.
Természetesen az otthoniakat csak egy szobámban hagyott cetli tájékoztatta, hogy merre keressenek, amennyiben eltűnök az élők sorából. A halál mindenképp a legnagyobb kockázat, amit vállalok, azonban az egyetlen különbség a magánakcióm és a Tusa között, hogy ott némileg kontrolláltabb környezetben fordulhat elő az elhalálozás. Akarom azt a címet, akarom azt a bajnokságot, és akarom, hogy méltónak találtassak a kiválasztásra. Kizárólag Orville-t tudnám támogatni, ha jobbnak bizonyul nálam, és azt is szájhúzva. Ha nem vagyok elég jó pár óriás mérgespók likvidálásában, akkor jelentkeznem is felesleges.
Kipattintom az egyik, viasszal lezárt tetejű fiola tetejét, hogy elfogyasszam azt a bájitalt, amit még tegnap főztem le magamnak. Keserű ízét még sokáig érzem számban, egyúttal azonnal frissebbnek, erősebbnek érzem magam. Meccsek alatt szó sem lehet arról, hogy efféle bájitalokkal doppingoljam magam, a Tusa azonban mindig is az emberi teljesítőképesség csúcsáról, illetve annak meghaladásáról szólt. Jól emlékszem az erdő ezen szakaszára, mindig is szívesen utaztunk ide, különösen a téli hónapokban, amikor volt esély látni a sarki fényt. Augusztusban legfeljebb meteoresőre számíthatunk persze. A hajnalba átforduló boltíven a csillagok most mozdulatlannak tűnnek. Az időzítésem sem véletlen persze. Ezek a nyolclábú dögök hajnalban a legkevésbé aktívak. Apámtól tudok csak arról, hogy a környéken akromantula infesztáció van, és jobb nem megvárni a telet, hogy kiderüljön, bírják-e a hideget.
Az üres fiolát visszahelyezem az övre, majd immáron pálcámat kezembe véve fordítok hátat a Felső-Tónak, hogy mélyebbre merészkedhessek az erdőben. Érzem, hogy egyre inkább közeledem a veszély felé, ahogyan egyre sűrűbben látok pókhálókat megfeszülni a fák ágai és a bokrok között. Megnyugtat a tudat, hogy az övemen lévő fiolatartóban pókhálóoldót is hoztam bőségesen, bár ez kevés lesz hozzá, hogy ellensúlyozza azt az ösztönös ellenszenvet, ahogyan a lények viseltetnek irántam. Bármennyire is törekszem lépteim finomságára, az állatok érzékeit becsapni nem tudom – nem tudnám, ha lennének itt állatok. De csak az avarban megbúvó százlábú menekül fejvesztve, amikor rálépek egy kőre. Érzékelek egy másik jelenlétet, de az nagyon is humán. Pálcám elővigyázatosságból tartom előre, de látványosan nem rá célzok, amikor felismerem a fák mögül felbukkanó személyt.
- Eydis. Nem te lennél az első személy, akire itt számítanék. – úgy emlékszem, Michigan környékén lakik, de Michigan innen épp olyan távol lehet, mint Ghostpine szigete. Mit keres itt?
- Jobban jársz, ha távozol innen. Akromantula infesztáció van. – bökök pálcámmal egy jókora, vastag, fehér pókhálóra, ami a köztünk lévő, kidőlt, korhadó fa nagy részét beteríti. Hallottam szóbeszédeket arról, hogy a családja szörnyvadászokból áll, de őszintén szólva se ennek, sem pedig a kalandjairól szóló híreknek nem tudtam soha hitelt adni.

[- Már nem sokáig. Nemsokára elégnek.]

Slaughter glorified

Solace- 2005. augusztus 14.

  Felesleges.

 Nem hagyom győzni a hangot, amely azt mondja, hogy értelmetlen tovább kevernem a csonttálakban összegyűjtött keverékeket, mert nincs több rúna, amelyet felrajzolhatnék. Nem vagyok része ennek a vadászatnak, csupán azért hoztak, hogy felfessek néhány suttogást a bátyám, az apám bőrére. Nem vitatják a tehetségemet, de a mosolyaik, az öleléseik hamissá váltak, a szavaik hazug bizalmat hordoznak, és hogy is vadászhatna bárki szörnyeket olyanokkal, akiket nem ismer? Látom a szemükben, hiányzik az a bizalom, ismeretlen vadnak látnak, mely talán segít nekik, de nem tudni, hogy mikor veti rájuk magát. Nincs szükségük egy idegenre, amikor óriáspókok tucatjait próbálják megégetni.

 Nem csak ők látnak idegennek. A tudatomon, a koponyámban jeges százlábúként végigkúszó fájdalom emlékeztet a két kimaradt hétre, amely mindig ott mosolyog a homályon túl ezer foggal. Egy-egy pillanatra eszembe jut, hogy talán együtt is érezhetnék a családommal, mert már nem vagyok a lányuk, a testvérük, a klánjuk, de elutasítom a gondolatot. Ők tették ezt velem, miattuk égett ki egy darab a Sagából, mely már akkor sem lesz ugyanaz, ha egy napon pótolni tudom a hiányzó részeket.

 Juhar. Pókháló. Vér. Agyag. A rúnák nem hazudnak, és ahogy belenyúlok, ahogy két ujjal, csukott szemmel, de pontosan felírom a Vas nevét a köldököm fölé, ahogy érzem a vibráló mágiát, mely a testemre olvad, tudom, hogy ki vagyok. Lehetek már klántalan, törött, suttoghat nekem a felejtés a ködön túlról, uralkodom a neveken. Akkor is így lenne, ha minden emlékemet kiszakítanák. A Sármál nem hagyja cserben szokat, akik átadták magukat neki.

 A vörös tálba dugom a kezem, először a jobb szemem köré, a szemhéjamra rajzolok, a Macska nevét írom rá, hogy átvágja a hajnali erdő sötétjét, majd az Óriásét festem a jobb vállamra a harmadik tál szürkés tartalmával, hogy erővel itassam át a belőle kinövő kart. Öt rúna, öt szó- több mágia, mint amit a legtöbben kiégés nélkül viselni tudnak. Én önmagam vagyok, bármit tettek velem.

  Felkapom a lándzsát a mozgás hangjára, de nem egyenesedem fel a tálak mellől. Kétlem, hogy visszaértek volna, ha messzebb is vannak, ott, ahol sűrűbbek a hálók, érezném a füst szagát, ahogy lángra lobbantják majd a fészket, hogy nyomuk se maradjon. Állatok sem valószínűek, kevés teremtmény jönne szívesen közel ezekhez a szörnyekhez- a legvalószínűbb egy felderítő. Nem szabad lebecsülni őket, mert értelmesek, beszélni is tudnak.

 Amikor meglátom az emberi alakot, egy pillanatra azt hiszem, talán egy mugli az, de az izgatottságom alább hagy, amikor meglátom a pálcát a kezében, és hogy egy diák az az iskolából. A Wampus kviddics kapitánya- emlékszem Solace Barbon nevére is, mert bármilyen sokan vagyunk, ő sokszor kitünteti magát a kiválóságával. Most viszont nem értem, hogy mit kereshet itt, mert abban egészen biztos vagyok, hogy nem a megbízónk rokona.

 - Már nem sokáig. Nemsokára elégnek.- érzem, hogy a kiejtésem durvább, nem sikerült átemelnem a hangsúlyt az első szótagról, hallani az északi szelet a törött angol repedésein átfütyülni. Talán túl sokat voltam a családom köreiben- talán enyhén zavar a tudat, hogy melltartóban lát, de még nem száradtak meg a rúnák, nem nyúlok az ingemért. Talán az érkezése okának ismeretlensége hozott ebbe az állapotba.

 Végigsimítok a lándzsa nyelén, és a narancs derengés irányába nézek- nem arra van kelet. Nemsokára égő szövetek és hálók szaga ér majd hozzánk, talán távolról hallom majd a vadászatot, ahol csak az erőm van ott, de amelyből kihagytak engem.

 - Ha a méregért jöttél, talán szerencséd lesz, és találsz, ha kialszik a tűz. De ne menj arra, amíg vissza nem jönnek! Veszélyes lenne megzavarnod a vadászatot.- egy gyors mozdulattal átbújok az ingen, vigyázva a rúnákra, melyekre nem lesz szükségem. Elküldhetném a fiút, mert tudom, hogy apám nem akarna egy idegent a táborában találni, de jelenleg kevéssé érdekel, hogy mit akar. Olyan mindegy, hogy egy idegent talál, vagy kettőt.

slaughter glorified
· · ─────── ·· ─────── · ·

@eydis ·⬧· 2005. augusztus 14. vasárnap

Telnek a másodpercek, mire feleszmélek, hogy öltözete hiányos. Készültem elég bájitallal, hogy megnöveljék erőmet és esélyeim, és készültem arra is, hogy nincs garancia a túlélésre ebben az elfuserált, önigazoló kalandban. Mindenre azonban én sem gondolhatok – arra semmiképp, hogy egy évfolyamtársam találom az akromantulákkal infesztált erdő mélyén, melltartóban. Nem kívánom annál kínosabb helyzetbe hozni, mint amennyi egy ilyen helyzetben indokolt. Szemem sarkából még épp elkapom a bőrén ékeskedő, vörös festéket, mellyel rúnákat rajzolt fel magára, miközben hátat fordítok számára. Kézben tartott pálcával persze, amit épp ideje volt leporolni végre a múlt heti gyakorlás óta Orville-lel.
Érzem, hogy összegyűlik orromban a füst szaga; sajnálhatnám a fákat, melyeket a lángok mind fel fognak emészteni, de az erdő ezen része halottá vált, amint az első akromantula kijelölte fészkét és megfertőzte a rengeteget. A tűz a barátunk, mely megtisztítja az erdőt. A hamvak és a föld nászából új, szeplőtlen élet születik. Nem, az erdő nem könnyezik. Vagy ha mégis, nem lehetnek ezek mások, mint örömkönnyek, melyet megkönnyebbült sóhaj követ majd.
Csak az bosszant, hogy nem én idéztem elő azt a szikrát, amiből ezek a lángok születtek.
- Jelenleg hidegen hagy a mérgük. Nem azért jöttem. – olyan mértékben hagy hidegen, hogy üres fiolákat sem hoztam magammal, amibe lecsapolhatnám azt az értékes succust. Valószínűleg bármikor máskor kapva kapnék az alkalmon, hogy rátegyem a kezeim akár egyetlen adagra is. Nem egyszerűen értékes, de különleges és hasznos is – mégis, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen bájitalokkal és szubsztanciákkal vértezzem fel magam. Ott forgott a kezeim alatt megannyi, különböző méretű és űrtartalmú tégely és fiola. Minél többet gondoltam az akromantulákra, annál kevésbé érdekelt az, hogy begyűjtsem a mérgüket.  Míg övem fiolatartó rekeszeit alaposan megpakoltam az ellenméreggel, ez eszembe se jutott. A fókusz másra tartott.
Amúgy sem hiszek a szerencsében – ha szükségem van valamire, akkor elveszem. Nincs szükségem arra az illúzióra, hogy egy rajtam kívül álló, megnevezhetetlen, megfoghatatlan erő irányítja az események folyományát helyettem. Ha a mérgük kellett volna, biztosan más fókusszal, más szemléletmóddal érkezem.
- Miért nem velük vagy? – hangom visszaverik a fák, kérdésemre pedig mintha maga az erdő is várná a választ. A mai napig, eddig a pillanatig kellett várnom, hogy hitelt adjak Eydis történeteinek, legalább részben. Márpedig ha minimum kis mértékben is igazat mondott, akkor el kell ismernem, hogy a lány lenyűgöző. Lassan fordulok vissza felé, amikor már biztosan elegendő idő eltelt hozzá, hogy felvegye ingét. Mintha még hallottam volna a szövet súrlódását, ahogyan felvette azt.
- Miért épp ezt a helyet választották arra, hogy egyedül hagyjanak? – ujjaim továbbra is körülfonják pálcám. Ez azonban nem fenyegetés, hanem elővigyázatosság. Minél jobban nézek körbe, annál inkább látom, hogy mennyire sűrűsödik befelé a pókhálók rengetege. Éppen arra, pont arrafelé – a távoli, narancsos derengés felé, ahonnan az égett, nedves fa illata vegyül valami mással, amit nem tudok fejben hova tenni, mert teljesen ismeretlen. Nem hús, nem növény, mégis biztos vagyok abban, hogy valami élő.
 - Hallottam a történeteket. Nem hittem, hogy a vadászok egyedül hagyják egymást. Hacsak valakinek valamiért nem jobb az, ha így van. – hacsak hiányzik a bizalom, a mindent összekovácsoló erő, ami az ilyen klánokat összetartja. Mindenképpen szokatlan, hiszen ha ki is zárnának valakit a hajszából, azt miért nem egy biztonságos helyen teszik? Nem, erről szó sincs – a lándzsájából is nyilvánvaló, hogy Eydis maga is vadászni jött.

[- Akkor miért jöttél? Ez a hely veszélyes. Azok a lények megölnének téged.]

Slaughter glorified

Solace- 2005. augusztus 14.

Solace Barbon azt az érzést kelti bennem, mintha összeérne két világ, amely nem tartozik össze. Itt áll egy darab az Ilvermornyban töltött időmből az erdőben, alig két lándzsahajításnyira a klánom vadászatától- a két világot még soha nem láttam ilyen mértékben egybefolyni. Az Ilvermorny, az amerikaiak nem érinthették meg eddig azt az életet, amelyet velük töltöttem, a családomnak pedig nem volt köze az iskolámhoz- az csak az enyém volt. Mintha a két dolog nem illene össze. Talán ezért sem tudom, hogy mit érezzek, amikor ráébredek, hogy alul öltözve lát- az Ilvermornyban soha nem történhetne ilyen, a vadászatok alkalmával viszont a rúnák kötelezővé teszik időnként a meztelenséget.

 - Akkor miért jöttél? Ez a hely veszélyes. Azok a lények megölnének téged.

 Mindig tudtam, hogy érdeklik a mágikus főzetek, az óriáspókok mérge pedig hírhedten ritka, hírhedten drága- nem is meglepő, tekintettel arra, hogy mi szükséges hozzá, hogy valaki megszerezze magának. Persze, elképesztő ostobaság lenne egy egész fészeknyi óriáspókot megtámadni az alapanyagokért, ahhoz, hogy valaki megszerezze egy akromantula mérgét egyedül, felbecsülhetetlen mágikus tehetségre lehet szüksége.

 Amikor azonban arról kezd kérdezni, hogy hátrahagytak, dühös leszek. Túl dühös hozzá, hogy elismételjem a hazugságot arról, hogy én biztosítom a visszavonulási útvonalat a családomnak, ha szükséges, túl dühös hozzá, hogy kitaláljak valamilyen egyéb hazugságot. Egy pillanatra olyan haraggal nézek rá, mintha ő lenne a felelős bármiért, mintha az ő hibája lenne, hogy hátrahagytak engem, az ő hibája lenne, hogy hiányzik egy darab belőlem, amely alkalmatlanná tesz rá, hogy vadász legyek. Hogy a családom része legyek. Hogy betöltsem azt a szerepet, amiért megszülettem.

 Mi egy ember értéke, értelme, ha valaki nem tudja beteljesíteni a szerepet, amelyre született? Van bármilyen haszna valakinek, aki szerep nélkül marad?

 - Úgy beszélsz erről, mintha értenél hozzá.- megigazítom az ingemet, csak egy pillanatra nézek a szemébe, mielőtt inkább a lándzsahegyre pillantok. Felbosszant az is, hogy ennyire tökéletesen látja az igazságot, hogy ilyen jól meg tudja mondani, hogy valóban nem természetes, nem normális, hogy egyet hátrahagynak a vadászat során. Veszek egy mély levegőt, minél lassabban szívom be, hogy ne lássa, mennyire ég bennem a harag most, és hogy magamat is megnyugtassam. Nem rá haragszom. Nem rá kell haragudnom. Nem ő tette ezt velem.

 Ettől függetlenül nem akarok magyarázatot adni neki. Összeszedem a magyarázatot, bár nem tudom, mennyire fog jól sikerülni. Mindig rosszul ferdítettem az igazságot.

 - Mindenkinek megvan a szerepe egy vadászat során. Én most a sajátomat töltöm be. Jó is, hogy itt vagyok. Bajba kerültél volna, ha nem állítalak meg.- az utolsó rész mindenképpen igaz. Fogalmam sincs, mit kereshet itt, ha nem a mérgükért jött. Talán a pókok elragadtak valakit, aki fontos neki? Akkor minden bizonnyal tudja, hogy az a valaki már halott, ezek a teremtmények nem tárolják sokáig az áldozataikat kisebb rokonaikhoz képest.

 Elnézek a lángok felé. Érzem a füstöt, érzem, ahogy a mágikus tűz belemar a fákba, a hálókba, és talán valami másba- tudom, hogy ezek a teremtmények nem ellenfelei olyan varázslóknak, mint apám és a bátyám, ha a rúnáim felvértezik őket. Nem lennének ellenfelek nekem sem- rajtam még erősebbek a rúnák. Nyelek egyet- talán a füst hatására szorult el a torkom.

  - Mindenesetre, most már biztonságosabb, ha itt maradsz velem. A kisebbek elmenekülhetnek, de ők is megölhetnek. Ha közelebb jönnek, megvédelek.- talán nem tetszik neki, amit mondok, de nem számít. Bármilyen jó is a pálcájával, egészen más órai keretek között erősnek lenni, és belenézni mély, fekete, embertelen szemekbe, melyek csak ürességet, éhséget tükröznek.

slaughter glorified
· · ─────── ·· ─────── · ·

@eydis ·⬧· 2005. augusztus 14. vasárnap

Tisztában vagyok vele, hogy milyen veszélyek fenyegetnek itt, melyek közül az akromantulák csak egy jelentős, de ismert faktort jelentenek a sok közül. Csekély az esélye annak, hogy konkrétan az erdőben bármi más, náluk vészesebb dologgal találkozzak viszont; a vadászok által használt tűz megtisztítja ugyan az erdőt a fertőzéstől, de semmi olyan, ami ellen megfelelő varázsképességekkel ne lehetne védekezni. Az erdő otthona más veszélyes lényeknek. Farkasok, medvék, és egyéb, mágikus teremtmények otthona is egyben, ők azonban mind elmenekültek a pókok miatt, már akiket nem emésztett fel az itt megtelepedett kolónia. Az akromantuláknál nagyobb veszélyt legfeljebb a Tavakban élő dolgok okozhatják. A dugbogok a Shagawában is probléma, itt azonban állítólag egy Szárnyas Kígyó is él, noha én még soha nem találkoztam vele. Nem is szerepel a terveim között; ugyan nem támadnak, amíg nem érzik a szándékot, nem állíthatom, hogy a lények pozitívan gondolnak rám. Biztos vagyok abban, hogy tudják, az őseim milyen sok boszorkány és varázsló haláláért felelnek.
- Nem tartozom magyarázattal, Eydis. – mert mégis hogy tudnám elmagyarázni számára mindazt, ami hajt? Értem és érzem, hogy kívülállóként nevetségesnek hathat, hogy éppen csak nagykorúként akromantulák után vadásznék, pusztán azért, hogy igazoljak valamit önmagam és a világ felé. De értem és érzem azt, hogy az én életembe nem fér bele az, hogy csak holmi bájitalmester legyek. Tartozom magamnak és tartozom a világnak azzal, hogy jobb, kiválóbb és vakmerőbb leszek, mint elődeim. Hagyom, hogy az önkéntes tudatlanság vezéreljen, mert az megöl bennem minden gyengeséget, minden félelmet. És akkor, akkor talán esélyem van arra, hogy valamit törlesszek abból az adósságból, amivel őseim bűneikhez láncoltak.
Nehezebben olvasok arcmimikájából; talán mintha szándékosabban figyelne lélegzetvételére megszólalása után, hogy elfátyolozza elmém előtt a helyzetéről alkotott első benyomást. Igaza van abban, hogy nem ismerem a módszereiket, és csak annyi fogalmam van a technikáikról, amiket egy-egy történetéből vagy más legendából hallottam. De nem olyan nagy varázslat ez. A józan paraszti ész diktálja, hogy egy ilyen helyzetben senkit nem hagyunk hátra egyedül, felügyelet nélkül.
- Áldozati bárány lenne a szereped, hogy idecsald őket? Mert akkor jó úton haladsz, remek ötlet, és a vadászattal is kevesebbet kell fáradniuk. – mosolyodom el sötéten, miközben még egy üvegcsét veszek le a fiolatartómról. Egyre inkább érzem, hogy az égés szaga elnyom minden mást. Csak egyetlen korty, amit felhörpintek; a folyadék keserű ugyan, de ezt követően szinte azonnal hatni kezd ez a bájital is. Cipőm talpán keresztül is érzem a föld rezgését, és azt, ahogyan a vadászok, Eydis családja az akromantulákat hajtja. Ha levenném a cipőmet, talán azt is meg tudnám mondani, hányan vannak.
- De jobb lett volna, ha csak annyit mondanak, sétálj bele önként a hálójukba, akkor gyorsabban ideérnek. – pálcámmal egy nagyobb háló cafatjára bökök két, méretes fa között. Már biztosan napok óta itt van, és olyannyira megtépázott, hogy az egészen biztos jele annak, hogy fogásuk lehetett. Talán egy vaddisznó vagy egy szarvas. Legalábbis reméljük, hogy az.
Elrakom az üres fiolát a helyére. A szemetelés csak a magnixok hóbortja, én ennél jobb vagyok. Arcomon kellemes, talán gúnyosnak ható mosoly terül szét, ahogyan hallgatom. Pedig Eydis lenyűgözött, őszintén és igazán lenyűgözött. Mégis csalódott vagyok, amiért nem tartják őt többre egy csalinál.
- Valóban. Micsoda szerencse. – indulok meg ezzel a lendülettel arrafelé, amerre kiélezett érzékeim a prédát szimatolják. Kezemben pálcám szorítom, felkészülve arra, hogy a boszorkány esetleg kreatívabb módszereket alkalmaz az úgynevezett védelmem érdekében.
Pedig feltehetné magának is a kérdést. Pecora sumus vel venatores?

[- Ostoba vagy, ha azt hiszed, tudod, hogy hogyan működik a vadászat.]

Slaughter glorified

Solace- 2005. augusztus 14.

  Érzem a pillanatnyi mosolyt, melyet a fiú válasza csal az arcomra. A büszkeség talán a legnagyobb gyengeség, melyet egy varázsló érezhet, amikor szörnyeket üldöz; a leggyengébb varázslények is számtalan olyan boszorkányt és varázslót öltek meg, akinek ujjgyakorlat lett volna a legyőzésük, de elbízták magukat. Persze, ahogy ő nem tartozik nekem magyarázattal, én sem tartozom könyörgéssel érte, hogy vegye komolyan a veszélyt.

 Ahogy folytatja a beszédet, egyre jobban irritál a jelenléte. Az arcomon marad az ellenséges mosoly, már szinte azt kívánom, hogy vágjon neki az erdőnek, ragadjon hálóba, kerüljön gubóba, hogy azután belepjék a teremtmények tányérnyi ivadékai. Gyűlölöm, ahogy gúnyolódik rajtam- az ujjaim a lándzsa nyelére szorulnak, készen rá, hogy belevágjam valamibe.

 Gyűlölöm, hogy igaza van.

 - Ostoba vagy, ha azt hiszed, tudod, hogy hogyan működik a vadászat.- külön bosszant, hogy ennyire egyértelmű. Talán egy állat is látná- minden falka együtt vadászik. Ugyanakkor tudom, hogy felesleges gyengeség, hogy ez az egész ennyire felbosszant. A felé érzett haragja a mesteremmé teszi.

 Veszek egy mély levegőt.

 - Semmit nem érsz el az ellenméreggel. Még a kisebbek is két hét három hüvelykes lyukat ütnek rajtad a rágóikkal. A legtöbb préda ellen egyáltalán nem kell nekik méreg.- nem tudom még, hogy mi mást ihatott. Néhány bájital valóban nagyon hasznos lehet, de általában elhanyagolható ideig aktívak, és sok vadász halálából tudott, hogy a létező legrosszabb pillanatban szokott kifutni.

 Hagynom kellene menni. Tudom, hogy a haragom nem neki szól- nem ő tett tönkre, nem ő árult el. Ő csak látja. Nem hagyhatom meghalni, csak mert nehezen viselem az igazságot.

 Hátrahagyom a tábort, utána indulok.

  - Ha azt hiszed, hogy a tanórák elegendőek erre, tévedsz. Ez a kolónia már legalább két felnőtt varázslót megölt… a családom sem számít rád, ők is…- egy pillanatra kiráz a hideg, mintha valaki hátulról megfogta volna a vállamat. Hátranézek, sietve, a rossz érzés pedig azután is mögöttem áll, amikor követem a fiút. Nem a veszély miatt.

 Nem tudom, hogy miért.

 Megdermedek, ahogy meghallom a gyors lépteket. Túl sok láb, hogy állat legyen. Talán nem elég, hogy a fiú hallja.

  - Lassan…- a megpörkölődött szörny nyüszítése félbeszakít. Még mindig füstöl- talán meghalna, ha nem vagyunk itt, de elég egy pillantás megmaradt szemeibe, hogy lássam a kicsinyes gyűlöletet.

 Mielőtt a sérülései elemésztik, felfal még kettőt.

slaughter glorified
· · ─────── ·· ─────── · ·

@eydis ·⬧· 2005. augusztus 14. vasárnap

Tisztában vagyok azzal, hogy vakmerő ostobaságként tekinthető az, hogy a kényelmes és jól ismert Ghostpine helyett óriási mérgezőpókokra vadászok. Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy elismerjem, a Tusa ismeretének ténye egyszerűen megtébolyított, és inkább az életemet áldozom, mintsem méltatlannak találtassák vérem. Hiszen enélkül is tébolyult vagyok; egy őrült a kontroll alatt. Egy zabos folyó, melyet gátak szelídítenek meg, de sosem szűnik meg a felszín alatt tombolni. Egy seb vagyok, amit nem engednek behegedni, és minduntalan felszakítják azt az élő hús felett, pedig az már réges-rég rothad.
Ugyanakkor ismerem az érdemeim, amik bőven felhatalmaznak arra, hogy ne akarjon érdekelni, mások mit gondolnak rólam. Az csak korlát, ami megfékez, elbizonytalanít, és elhiteti veled, hogy kisebb vagy annál, ami valójában vagy. Ebből én köszönöm, nem kérek. A gyengék és érdemtelenek sajátja ez, akik másokon keresztül gyűjtik be a visszaigazolást, és minden erejüket ezekből a bizonytalan hangokból merítik. Gyenge viszont azon ház talapzata, melyet szánalomból építettek, és gyengék a falak, amit kedves, de hamis szavakból emeltek. Az első vihar elég arra, hogy magába roskadjon, és a legkisebb érintés porrá omlasztja. Az én fundamentumom nem rothadó bálványokból áll, tégláit pedig nem tartja össze sem hazug szó, sem félelem, sem szánalmas visszhang. Én tartom össze, és csakis én, én és én! Nem függök mástól, csak saját magamtól. Kizárólag saját magam adhatok csalódásra okot. Én, és senki más.
 - Huh. Te tényleg ennyire ostobának nézel. – szalad ki a számon gúnyosan a megállapítás, ahogyan azt feltételezi, ellenmérget fogyasztottam. Abban talán igaza van, hogy a seb, amit ejthetnek rajtam, elég nagy ahhoz, hogy ne a méregbe pusztuljak bele. Emlékszem egy bájitalra, ami páncélként védi bőröd a hatóideje alatt. Ha túléltem a mait, akkor legközelebbre abból is főzök majd le. Nem kezdek bele magyarázatba, hogy milyen bájitalokkal készültem, hiszen eleve arra se számítottam, hogy társam vagy kéretlen koloncom lesz a vadászat során. Nehéz nem koloncként tekinteni valakire, aki vigyázás címszó alatt akadályozni próbál, sértegetéseivel pedig önigazolását keresi tovább. Vajon a vadász családja is ezért hagyta őt hátra? Vagy tényleg csalinak szánták? Nem kell hozzá ismerni a családját, ezek a dolgok nagyrészt józan ésszel és felfogással kikövetkeztethetőek.
De nem baj, csinálja csak. Hívjon ostobának, ha attól jobban érzi magát. Nem tud akkorát belém rúgni, hogy az fájjon.
Érzem a föld rezgését, ahogyan követ, és hallom, hogy a hangja nem távolodik tőlem eléggé, miképpen a nyomomba ered nemes, megmentő szándéknak nevezett önmegnyugtatása érdekében. Bár elég messze van tőlem, a bájital hatása miatt bőrömön érzem lélegzetét, mintha csak néhány inch választana el tőle. Különös módon mégis érzékelem, hogy sokkal messzebb van tőlem ennél.
Érzek azonban valami mást, ami közeledik.
Sokkal gyorsabb, mint ahogyan elképzeltem. Talán csak a tűz okozta pánik és a haláltól való félelem űzte ide. Aztán az égett szagot fogom fel először. Majd pedig azt, hogy a lénynek már hiányzik néhány szeme. A megmaradt, sötéten csillogó, fekete szemek viszont így is olyanok, mintha magába a mélységbe tekintenék bele. Fülsüketítő így is a vinnyogása. Sosem gondoltam volna, hogy a pókok tudnak nyüszíteni.
Magasra ágaskodik előttem, én pedig életemben először a való életben is láthatok egy akromantulát, nem pedig tankönyvekből. Bár egy kisebbnek számít fajtársai közül, valószínűleg fiatal még, de így is egészen lenyűgöző. Pupilláim nagyra tágulnak, ahogyan elállja előlem a fák közül beszűrődő napfényt, a sokkból azonban gyorsan kiránt a cselekedni akarás. Teli erőből belerúgok; az erőfokozó bájital hatására az arachnid teste hangosan csapódik a két méterrel mögötte lévő fatörzsbe. Nem, a lassúsággal most nem érünk semmit.
- Incendio! – szegezem pálcám felé. A mágikus tűz végigsöpör a pók kitinpáncélján, és hallom azt, ahogyan pattogva és ropogva felemészti. Kapálózik még egy ideig, Eydis vadász rokonai azonban tudnak valamit a tűzről, tényleg gyengébbnek tűnnek ellene.
- Öten, nem, hatan vannak. Ketten a magasból. – ösztönösen teszek hátra egy lépést, de inkább azért, hogy kellően felkészülhessek az érkezésükre. Nem csak az előttünk lévő ösvényt figyelem, hanem a lombokat is.
Még nem jutott el érzékeimhez az, hogy közeledik egy hetedik, legnagyobb is.

[- Incendio!]

Slaughter glorified

Solace- 2005. augusztus 14.

  Nem válaszolok Solace állítására. Nem látom értelmét- teljesen mindegy, hogy tényleg ostoba-e, mert azt látom, hogy most úgy viselkedik. Mindenki az, aki lenéz egy fenyegetést, aki nem fogja fel, hogy mekkora veszélyt jelent rá ez az erdő. Még ha valaki száz akromantulát ölt is, nincs semmi, ami garantálja, hogy a százegyedik nem lesz a veszte, ha nem figyel.

 Egyik kezemben a pálcámmal, másikban a lándzsával készülök fel az akromantula elleni harcra. Hiába súlyosan sérült, továbbra is pók: a szemek és a lábak, testrészek visszanőnek majd, ha legközelebb vedlik- még ha úgy is néz ki, hogy meg fog halni, könnyen lehet, hogy ezek a sebek nem maradandóak. El kell pusztítani őket teljesen, hogy végük legyen.

 Ahogy lelassul az idő, ahogy felkészülök az összecsapásra, érzem, hogy enyhén kipirul az arcom. Otthon vagyok. Ez valós. Erre születtem: vadászatra, küzdelemre a mágiával és a természettel. Most nem vagyok törött, eldobott, felesleges. Úgy nézek az égett akromantulára, mintha az otthonomat látnám, égett szövetei olyan szagúak, mint a nyári örömtűz volt az udvaron, a szabad ég alatt. Itthon vagyok. Érzem az ösztönös félelmet, testem utasítását, ahogy az emberi agy arra utasítana, hogy fussak, de sokszor küzdöttem már vele. Nem is félek igazán: harcban meghalni, otthon meghalni nem olyasmi, amitől rettegnem kellene.

 Hátrahúzom a karom, szúrásra készülök a lándzsával, ahogy a pók felágaskodik, közben felemelem a bal kezemben tartott pálcát, készen rá, hogy pajzsot húzzak magam elé. Aztán, ahogy Solace előrelép, kinyitom a számat, készen rá, hogy rákiabáljak, figyelmeztessem, hogy ostobaságot csinál- hiába sportoló, a lény nehezebb, mint amilyennek kinéz, és halálos veszélybe kerül. A szám nyitva marad, ahogy elrúgja a pókot. Olyan erővel, mintha óriás lenne- mintha viselné egy rúnámat.

 Az persze lehetetlen.

 Az első gondolatom, hogy talán Solace is vadász, talán a Gravelton Társaságba állt be, de azonnal elvetem a gondolatot, miközben felgyújtja a szörnyet. Nem láttam soha jelét, és ha Graveltonok lennének itt, legalább tizen jöttek volna, és már találtak volna rá módot, hogy megölessék a vadászaik felét. Biztosan nem jártak volna sikerrel- és biztosan nem hívta volna fel a figyelmemet az újabb, közeledő pókokra.

  - Incendio!- éppen csak egy pillanatra érintem a pálcám végét a lándzsa fémpengéjéhez, hogy felhevítsem a pengéjét. Tényleg hatan lennének? Hallom, hogy jönnek, de nehéz elhinni, hogy ennyit elengedtek- a tűzgyűrűjük nem volt elég zárt. Vagy egy alagút kiterjedtebb volt valahol, mint hitték.

 Az első, a fák közül kitörő akromantula kisebb az előzőnél- talán nem is minket vett célba, mert megtorpan, éppen elég időre, hogy egy gyors lépéssel felé lépjek, és előre szúrjak, elég erővel hozzá, hogy az izzó hegy, mint vajat, tépje át az kitinpáncélt. Már éghet belül, amikor felé legyintek a pálcámmal.

   - Arania Exumai!- a pók visítva hátrarepül, de tudom, hogy a társait nem állítja majd meg a félelem. Talán bosszú, talán a szörnyek természetének elválaszthatatlan része, hogy ölni akarnak.

 Felpillantok a fentiekre- csak egy pillanatra realizálom, hogy azért nem próbálok visszavonulni egy védettebb helyre, mert megbízom Solaceban, aki megvédendő bolondból ebben a pillanatban olyan, mintha egy társ lenne. Tudom, hogy nem csak a bőrömre írt ősi szavak védenek meg a szörnyek rágóitól, nem kell mindet nekem megölnöm.

 A két, fentről hálón ereszkedő pókra nézek- akkorák lehetnek, mint egy holdborjú, de a többi egy irányból jön- ők jelentik a legnagyobb veszélyt.

   - Diffindo!- hiába vagyok jobb kezes, számtalanszor gyakoroltam már a mozdulatot- könnyedén eltalálom két gyors varázslattal a vékony pókhálószálakat, amin ereszkedtek. Az egyiket még zuhanás közben átszúrom a lándzsámmal, a másikra pedig rálépek, és ahogy visít, ráemelem a pálcámat. - Incendio!

 Hátraugrom, amint lángra kap, és kitépem a lándzsát holttestből. Solace felé nézek, amikor meglátom a kifejlett példányt.

 Hatalmas: sokkal nagyobb, mint az, amit három éve öltünk meg Mexikóban, ezt pedig kiemeli a teremtmény fekete színe, ahogy kilép a tisztásra. Legalább tíz méter hosszú lehet…

 Azonnal Solace felé nézek. Őt nem védik rúnák, és bárhonnan van az ereje, elég egy pillantás a csáprágókra, hogy tudjam, ha ez a lény közel kerül hozzá, azonnal megöli.

 - Arania Exumai!- fehér lábába csapódó fény csak még jobban feldühíti a pókot, amely felém indul. Érzem belül is a dübörgést, ahogy felemelem a pálcámat, hátrahúzom a lándzsás kezem, készen egy döfésre.

 Elnyomok minden gondolatot- tudom, hogy nem fog könnyen meghalni, és egy hiba is elég neki, hogy megöljön.

slaughter glorified
· · ─────── ·· ─────── · ·

@eydis ·⬧· 2005. augusztus 14. vasárnap

Nem ez az első, hogy használom ezt a bájitalt, tisztában vagyok az erejével. Mégis az első, hogy igazán használom is, és nem csak tesztelés céljából. Meccseken és edzések alatt szóba sem jöhet az, hogy ezzel egészítsem ki képességeimet, így a Felixhez hasonlóan legfeljebb olyan alkalmakkor próbálhattam ki, mit is tud a bájital, amikor nem történt semmi különös vagy rendkívüli. Azonban az, hogy méretes farönköket emelgetek fél kézzel Ghostpine-on, nem hasonlítható össze azzal, hogy most valóban a bőrömet és épségemet teszem kockára. Kiléptünk a tanteremből, véget ért a tét nélküli játszadozások kora, nem feszül alattam többé a biztonsági háló, ha megcsúszok.
Ugyan a sebesült példányt ártalmatlanítottam, az érzékeim, melyeket egy másik bájital fokozott fel az emberi határokat meghaladó szintre, figyelmeztetnek a közelgő veszélyre. Nem volt kérdés, hogy nem tartom vissza az információt; nem számítok arra, hogy nem egyedül kell majd szembenéznem az ízeltlábúak hordájával, hisz eleve úgy érkeztem, hogy egyedül vágok bele a hajszába, akkor is, ha elbukom. Nem kívánom azonban Eydis halálát. Megilleti őt az, hogy a lehető leginkább felkészülhessen akár a harcra, akár a visszavonulásra.
Ösztönösen hátrapillantok a vállam felett, amikor a varázsigét elmondja, azonban az nem egy közeledő ellenség ellen irányul, hanem a kezeiben forgatott fegyver pengéjéhez érinti azt. Nem látok lángokat, a lándzsa fém részéről mégis, talán a bájital hatása miatt, de fokozottan érzem a hőhullámokat, mintha egyszerűen magáévá tette volna a mágikus tűz erejét. Vajon koboldok kovácsolták a pengéjét, vagy valamilyen alkímiai módszerrel készült fém rejti annak titkát?
Túl sok időm nincs arra, hogy tovább gondolkozzak azon, hogy milyen mágikus tulajdonságai lehetnek; Eydis hamarabb reagál az első, fák gyér lombjai közül kibúvó akromantulára. Csak könyvekben találkoztam efféle fegyverekkel, és megbűvölt illusztrációk alapján tudtam elképzelni, hogyan is használhatták őket. Akárhányszor láttam Eydist a tanórákon vagy a folyosókon, nem tudtam elképzelni, hogy a Horned Serpentes lány esetleg igazat mondhat a vadászati élményeiről, és tényleg azzal foglalkozik a családjával együtt, amit mondott. Akár szégyellhetném is magam, amiért semmibe vettem az állításait. Eydis nem hogy nem túlzott, de minden bizonnyal még szerény is volt. A gyakorlott mozdulatokból azonnal az a benyomásom, hogy tudja, mit csinál, és már nem is gondolkozik a helyes lépésen, izommemóriából művel mindent. Kedvem lenne hátradőlve nézni azt, ahogyan dolgozik, és ahogyan látszólag játszi könnyedséggel veszi az újabb akadályokat. Tudom, hogy ez tényleg csak a látszat, mert emögött évek kemény kiképzése és folyamatos önkondicionálás áll. Tudom, hogy rengeteget dolgozott a képességeiért, és tudom, hogy milyen nehéz munka áll mögötte. Mert ahhoz, amit itt művel, nem elég a szerencse.
A kviddics meccsek nem foghatóak ahhoz, amit érzek. Heti négy edzéssel sikerül elérnem azt, hogy a csapatunk összhangban mozogjon, és kövesse a betanult formációkat, amik a győzelmet jelentő kupáig vezettek minket. Vele azonban minden… könnyebb? Olyan, mintha a helyzet egyszerűen adná saját magát. Amíg ő a magasból lassan leereszkedő arachniddal foglalkozik, addig én sem maradok tétlen, pálcámat az ösvény felől érkező pókok felé emelem.
- Confringo! – egyenesen az egyik sebesen közeledő pók feje felé irányítom a pálcám. A robbanás tompa dördülése visszhangzik a fák között, a lény feje pedig cafatokra hullik. A ragacsos, szurokfekete méreg olajos esőként spriccel szét, a forró cseppek egyenesen az arcomra mennek, szerencsésen elkerülve a szemeimet. Sebbe vagy szembe kerülve a méreg halálos, és csak nagyon rövid időm lesz az ellenméreg elfogyasztására.
A fej nélküli test még mozog egy keveset lendületből, mielőtt összecsuklana. Mindez nem zavarja meg két társát; egyikük nemes egyszerűséggel csak átgyalogol az immáron élettelen testen, miközben másikuk a levegőbe ugrik, lábaival pedig felcsimpaszkodik az egyik magasabb fa pókhálóval átszőtt zöldjébe, hogy onnan mérjen rám támadást. A testen átgázoló akromantula állkapcsait csattogtatva rohamoz meg, mintha egyetlen harapással akarna véget vetni a küzdelemnek. Eközben a valamivel kisebb társa a lombok közül hirtelen ugrik le a magasból, hogy foglyul ejtsen. Az utolsó pillanatban vetődöm oldalra. Még sokáig hallom, ahogyan az engem megrohamozó pók állkapcsai a levegőt harapja. A magasból vetődő pók üresen csapódik a földre.
- Immobulus! – a nagyobbra emelem a pálcám, ami azonnal mozdulatlanná merevedik a talajon.
- Arania Exhumai! – szegezem feléjük a pálcám. A varázslat okozta, pillanatnyi zavart kihasználva a hozzám közelebb lévő, kisebb példány lábát elkapom, mielőtt az tényleg elmenekülhetne, a bájitalt kihasználva pedig kirántom őt a lendületéből. Érzem az apró, szúrós szőröket tenyeremen, egyáltalán nem kellemes. A kitines végtag roppanva szakad ki helyéről.
- Incendio! – a sistergő tűz végighalad a testén, hogy lángba borítsa, és a tűz feleméssze nem csak őt, hanem a nála nagyobb társát is.
Az élesedett érzékeim ekkor jeleznek csak be arra, hogy még mindig gond van.
Hátrálok néhány lépést, amikor meglepő észrevehetetlenséggel megérkezik a legnagyobb mindannyiuk közül. Éppen csak egy pillanatra nézek össze Eydissel. A fekete szembogarak épp olyan színűek, mint a reggeli napfényben arcomon megcsillanó akromantulaméreg. A szemek azonban nem felém tekintenek. Azok egyértelműen Eydist vették célba.
- Hé, te! – ordítom, a letépett végtagot pedig egyenesen a fejének dobom. Már a kisebb példányokat se volt annyira egyszerű legyőzni, a legfőbb segítő pedig Eydis mellett az előterervezés volt. Ez a példány azonban felülmúlta a képzeletemet.
- Engem akarsz, nem őt! Confringo! – pálcám hegyéből indul az újabb robbantó átok. Nem számít, hol találja el, és hová csapódik a robbanás. A lényeg az, hogy a figyelmét biztosan magamra vonjam.
Felkészülök arra, hogy menekülni, esetleg az erdő egy másik pontjára hoppanálni kell, mielőtt közelebb ér. Ez egyszer ha nem is nekem, de Eydisnek biztosan szerencsés, hogy a lények vagy menekülnek előlem, vagy dühödt vadként fordulnak felém.
Bármilyen megmagyarázhatatlan is, de esküdni mernék rá, és az életemet teszem arra, hogy nem fog cserben hagyni.

[- Arresto Momentum!]

Slaughter glorified

Solace- 2005. augusztus 14.

tw: grafikus erőszak

  Hiába próbálom kiüríteni a fejemet. Ahogy a hatalmas bestia fekete szemeibe nézek, egy pillanatra eszembe jut, hogy könnyebb lenne veszíteni. A küzdelmem az elmémben tátongó lyukkal a végére érne, elfelejtenének, ahogy én is elfelejtettem azt a hetet, soha többé nem kellene aggódnom a küzdelemért, a tetteimért. A csáprágókra nézek- méltónak tűnnek rá, hogy megnyissák Valhalla kapuit. Vajon emlékezne rám bármelyik iskolatársam? Talán Elizabeth…

 Visszarántom a gondolataimat a jelenbe. Ez a teremtmény még nem érdemelte ki a lelkemet, én pedig nem érdemeltem ki a harcom végét. A klánom sem, hogy megmeneküljenek attól, hogy válaszoljanak arra, hogy mit tettek velem- túl könnyen élhetnének tovább. Elfogadom ennek a harcnak a végkimenetelét, bármi lesz az.

 Egy pillanatra megállok a mozdulatban, ahogy a fiú támadása elcsalja a szörnyet. Tudom, nem tudja, hogy a Sármál mágikus jelei megvédenék a testemet, legalább egy rövid ideig, mielőtt a szörny hozzám férhetne, nem tudja, hogy felkészültem erre, még ha nem is akarták, hogy harcoljak. Nem bízik benne, hogy túlélném- ennek a bizalomnak a hiánya a fő oka, hogy tehetséges varázslók is borzalmas vadászcsapatokat alkotnak, akik olyan erdőkben találják meg a végzetüket, ahol a klánom tizenöt, tizennégy éves tagjai győzelmet arattak volna.

 A felágaskodó pókra szegezem a pálcám, ahogy lecsapni készül Solacera.

 - Arresto Momentum!- én sem bízom benne. Nem tudom, hogy elég gyors-e, hogy elég erős-e a pajzsa, hogy számíthatok-e rá, hogy kihasználja a szörny pillanatnyi lassulását. Nem vadász. De úgy kell kezelnem. Nincs esélyünk, ha egymás útjába kerülünk- több lenne egyedül is, de nem akarom hagyni, hogy meghaljon. Soha nem láttam magamat szentként, nem úgy tekintek az életre, a halálra, a gyilkosságra, mint a modern emberek nagyobb része, de nem hagynék soha meghalni senkit, csak hogy éljek.

 Tudom, hogy győzhetünk.

  - Célozz a szemeire! Tartsd úgy egy pillanatra.

 Megfordulok kétszer a tengelyem körül, közben szorosan a teret nézem, ami a pók felett van. Egy gyors pukkanással jelenek meg felette alig egy méterrel, érkezem a hatalmas szörny testére páros lábbal. Az érkezés nem sima, az ujjaim önkéntelenül szétnyílnak, a pálcám pedig arrébb repül. Ostoba hiba, de nem állok meg gondolkodni, bánkódni: két kézzel megragadom a lándzsa nyelét, és a pók hátába szúrom. Teljes erővel nyomom, egyre mélyebbre.

 A sikolya lehetne az enyém is- érzem, hogy az Óriás neve fellángol, ahogy a rúna minden erejét megfeszítve próbálja ellátni a tagjaimat minél több erővel, hogy a fegyver mélyebbre és mélyebbre hatoljon- a lándzsám nem sokban különbözik a muglik fegyvereitől, és kétlem, hogy egy átlagos ember valaha képes lenne többre a szörny megkarcolásánál, az én erőm pedig átlagos. Most talán olyan erős lehetek, mint egy troll vagy erősebb félóriás, bár érzem, hogy a rúna egyre mélyebben égeti a bőrömet. Nincs erőm más hangot kiadni néhány nyögésen kívül, minden erőm a tagjaimba koncentrálom, hogy egyre mélyebbre vájjak a szenvedő teremtménybe, míg nem marad több szabadon a fegyver nyeléből egy lábnyinál.

 Akkor megszédülök, és lezuhanok.

 A karom megrándul, ahogy megpróbálok felállni, de mielőtt sikerülne, a sérült szörnyeteg fölém kerül. Halványan látom csak a rágókat, halványan érzem csak a hasamon fellángoló Vas rúnát, ahogy megpróbál dühösen, szinte emberi hangon visítva belém marni, de a méreg és a rágók csak a ruhákat tépik fel. A bőröm túl kemény, még.

 Megpróbálok hátrébb mászni, és a késemért nyúlok, de hiába vágok a legközelebbi lábába, nem maradt bennem abból az erőből, melyeket a rúnák adtak. A karom csak egy átlagos nő karja, a késemen éppen csak néhány cseppnyi gőzölgő zöld folyadék marad, és tudom, hiábavalóan emelem szúrásra, mert semmit nem fog érni, amikor újra lesújt. Talán halálos a sérülése, de még elég ideje van.

 Ettől még újra a lába felé vágok. Még maradt a rúnámban néhány másodperc, mielőtt égett heg marad csak belőle, hogy azután védtelen legyek a lény előtt.

[- Confringo!]

slaughter glorified

2005. augusztus 14. vasárnap

Eydis

TW

Grafikus erőszak

Nem akarom, hogy Eydist támadja, nem akarom, hogy megsérüljön. Addig provokálom a legnagyobbat, amíg magamra nem tudom vonni a figyelmét. Látom, hogy az átkom betalál neki, hallom a sikoltását és tudom, hogy fáj neki. A robbanás éles nyomot hagy fejtorán, azonban nem tántorítja el a támadástól, sőt. Kiválaszt, mint új célpontot és elrugaszkodik a földtől, hogy csáprágóival összeroppantsa a fejem. Könnyűszerrel megtehetné – a lény olyan nagy, olyan hatalmas, hogy még az erdei medvéket is nevetve zúzná össze.

A pók rövid időre lelassul, épp abban a pillanatban, hogy dühtől és gyűlölettől csillogó szemeit rám szegezné támadása előtt. Hiába van több neki, azokban nincs semmi emberi, még annyira sem, mint amit a hitvány koboldokéban vagy házimanókéban látok. Egy dolgot felismerek azonban, még ha először találkozom is a gyilkos ösztönnel életemben.

- Confringo! - a szemeire célzok a robbantással, kihasználva Eydis varázslatának hatását, amíg tart. Szemeiből sűrű, kocsonyás gél fröccsen a környezetre. Ha nem lett volna elég az arcomon az akromantula mérge, még ebből is kapok egy adaggal. Szabad kezemmel meg kell törölnöm arcomat, mielőtt a számba kerülne az anyag. Furcsán, jellegzetesen, fülledt-penészes nedves pók-szaga van, amit nem tudok máshova sorolni.

Az arachnid ismét felvisít; az egyszerű fájdalomra a pókszabásúak ellenállóak, a sérülés viszont elég súlyos ahhoz, hogy túllépje a fájdalomküszöbét. Egyetlen, kisebb szeme marad, amivel immáron csak részlegesen lesz képes arra, hogy lássa környezetét, és ezzel együtt minket. Mozgásán a lassító bűbáj letelte után is érződik, hogy bizonytalanabb. Meg is torpan egy pillanatra – épp elég időre ahhoz, hogy Eydis végre tudja hajtani a következő támadását. A szörny felé hoppanál, a jellegzetes hangot még a dög előtt felismerem.

- Confundo! - rászegezett pálcámból egy fénycsóva röppen ki, és egyenesen az arachnid fejét találja el. Tartása láthatóan megbillen, talán az átkomtól, talán a szinte teljes vakság miatt. Most már nem menekülhet; hiába csattogtat csáprágóival, egyikünket sem éri el.

Csodálattal nézem, ahogyan Eydis mélyebbre és mélyebbre vájja benne a fegyverét. Biztos vagyok abban, hogy egyszerű, humán erővel ez lehetetlen. Talán ő is olyan főzeteket használ, mint én? Hallom, ahogyan az elvesztett pálcája először koppan egy közeli fa törzsén, majd aláhull, hogy a földrehullástól az akromantulák egyik pókhálója mentse meg. Túl messze van; ha kivégeztük a szörnyet, akkor visszaszerezzük azt, tudom, hova esett. Így biztosan volt haszna annak, hogy pókhálóoldóval is készültem.

Szinte teljesen eltűnik a lándzsa a pók testében, az azonban még mindig mozog. Egyetlen szemét a földre zuhant Eydisre szegezi, a rágóik pedig vészesen közelednek felé. Mielőtt reagálhatnék, összeroppantja azokat a lány testén. Egyedi mágia lehet, ami miatt nem halt bele azonnal, és az erejét is ez magyarázhatja. Az edurust felismerném, az látható nyomokat hagy a bőrön. Összetéveszthetetlen.

Talán épp úgy, mint a bájitalaimnak, az ő mágiájának is van meghatározott hatóideje. Biztos vagyok abban, hogy az enyémek még kitartanak, hiszen nem olyan régen ittam meg őket. De nem tudhatom azt, hogy az ő varázslatának mennyi a kifutási ideje.

Még látom, ahogyan az utolsó, késes támadást követően újra lecsapna rá.

-Incarcerous! - rászegezett pálcámból egy kötél reppen ki, és a lény végső támadása előtt fogja szoros gúzsba az arachnidot, és löki kicsit hátrébb. Minden lábát testéhez szegezi. Most már nem menekülhet; hiába csattogtat csáprágóival, egyikünket sem éri el.

Közelebb lépek, hogy kihúzzam Eydis lándzsáját a testéből. Biztos vagyok abban, hogy nem érezném ilyen könnyűnek, ha nem ittam volna meg azt a bájitalt. Fél lábammal a technikailag tehetetlen testében támaszkodok a művelet során, aztán átszúrom a fegyverrel az utolsó, ép szemét. Ezt pedig ismétlem a fejével újra, és újra, és újra, és újra, hol a szeme helyén, hol a feje más pontjain… Egészen addig, amíg meg nem győződtem arról, hogy nem mozog többé. Az alatta lévő szövet pont úgy adja meg magát, mintha csak rothadt gyümölcsbe mártogatnám Eydis lándzsáját, és minden mozdulatra hallom a kitinlemezek ropogását. Minden egyes döfésnél egy újabb adag sűrű, opálos gél buggyan ki szemgödreiből, mintha a feje belseje akarna kifolyni a kitin megnyitott résein át.

Nincs ebben a kivégzésben semmi szép, semmi dicső. Inkább mocskos és gyomorforgató. Légszomjjal kapkodok a vérrel, kitinszaggal és füsttel keveredett levegő után, miután a csáprágók utolsó kattogása is elhalt. Meg kell kapaszkodnom a lándzsában, ami még mindig mélyen benne áll az arachnid élettelen fejében.

Megpróbálom letörölni az arcomon lecsorgó nyákot, de csak szétkennem sikerült azt. Még a hajam is kezd összeállni a mocsoktól. Még akkor is fújtatok, amikor Eydis mellé térdelek. A kezem remegni kezd, ahogyan kapkodva az övemre csatolt bájitalkészlet felé nyúlok.

- Hogy érzed magad? - leemelem bájitaltartó övem kiemelt helyéről az egyetlen wiggenweldet, amivel készültem. Érzem az ujjaimon a rájuk száradt akromantulamérget, ami az arcomról került oda. A Tusa alatt medimágusok rendelkezésre fognak állni a sérülések ellátására, ott nem lesz szükségem effélékre. Most sem készültem túl. Eydis pedig lenyűgöző volt – jóval lenyűgözőbb, mint bármi, amit eddig láttam életem során. Ennek ellenére úgy tűnik, mintha neki lenne a legnagyobb szüksége a bájitalra. Átnyújtom neki a hideg üveget a főzettel. Kis híján kiesik a kezemből – az erőnövelő bájitalom hatása apadni kezd, és ezzel együtt a fáradtság is megpróbál letaglózni.

Egy pillanatra még eszemben van a pálca, amit Eydis elveszett, és beleakadt az egyik, néhány méterrel távolibb pókhálóba. Mégis úgy érzem, hogy le kell dőlnöm a földre legalább néhány percre, hogy összeszedjem magam. Tudtam, hogy ostobaságot vállalok, tudtam, hogy belehalhatok, de egészen más tényleg benne lenni, és tényleg túlélni az egészet, mint idealizálni és elképzelni a helyzetet. Nem volt dicső, nem volt szép, sőt, kifejezetten felelőtlen volt tőlem, hogy idejöttem, mégis megtelek valamiféle morbid, beteg elégedettséggel.