Az Amerikai Egyesült Államok Pavilonja

[Amerikai Egyesült Államok]

Amerikai Egyesült Államok

A világkiállítás legmegosztóbb pavilonja kétségkívül az Amerikai Egyesült Államoké, amely egyetlen hatalmas merengőként funkcionál. Külsőre semmiféle ornamentikát nem visel, mindössze egy sima, szürke kőoszlop áll a bejárat mellett, rajta vésett, folyamatosan változó felirattal: "A jövőt nem tudod megidézni, ha a múltat elfelejted." Az épület maga rideg, ablaktalan, sötét acél és üveg kombinációja – egy mementó, nem emlékmű.

Belépve a látogató nem egy hagyományos kiállítótérbe érkezik. Nincs vezetés, nincs kíséret – csak csend és egy padlóba süllyesztett, kör alakú medence, mely fölé finom, opálos páraréteg borul. Ahogy a látogató közel hajol hozzá, már nem ő dönt arról, mit lát: a merengő maga hívja elő azokat a kollektív mágikus emlékeket, melyeket az amerikai varázslótársadalom szerint mindannyiunknak látnunk kell.

A képek szinte ráomlanak a nézőre.

Először a Salemi boszorkányperek tűnnek fel – nem színházi módon dramatizálva, hanem nyers valójában: tizenéves lányok sikolyai, fába égetett rúnák, máglyákat nyaldosó lángok, az igazság keresésébe beletört varázspálcák. A látogató érzi a füstöt a torkában.

A következő jelenet hirtelen és zavaróan vált: a második világháború képei következnek. Térképeken vonulnak a zászlók – aztán egyszerre repülnek a levegőbe: egy német konvojra mért végzetes amerikai csapás. A falakon árnyképek vetülnek: az elpusztított falvak, a magnix gyárak romjai. Egy rövid villanásban a hirosimai robbanás is feltűnik – először csak a villanás, majd a néma, mágus szemmel is felfoghatatlan méretű halál.

A látogatók némelyike itt elhagyja a termet. A pavilon ezt is megengedi.

Akik maradnak, a 2001. szeptember 11-i eseményekkel szembesülnek. A látvány nem effekt, hanem mágikus feljegyzés: a tornyok omlása, az utcán futó emberek – és azok az amerikai mágusok, akik a MACUSA figyelmeztetése ellenére próbálták megmenteni a magnix életeket, majd eltűntek a romok között.

A merengő utolsó képe nem dátumhoz kötődik, hanem üzenethez.

Erdők pusztulása, repedő gleccserek, kiégett mezők – mind mágikus érzékenységgel megjelenítve, nem csupán vizuálisan, hanem érzetként. A látogató szembesül azzal, hogy a világ, amit ismerünk, saját felelőtlenségünkbe fullad. Az üzenet világos: a magnix világ önpusztító természete már nem csak az ő ügyük. És bár a varázslótársadalom sokáig kívülállónak hitte magát, a természet nem ismer titkokat, nem ismer határokat – és nem bocsát meg.

A kijáratnál egyetlen, sima fekete követ kap minden látogató. Ha sokáig a tenyerében tartja, a kő könnyezni kezd – mintha emlékeztetne: a bolygó sír, mert magára hagytuk.

A pavilon mélyen megrázó, sokan vitatják létjogosultságát. Még többen térnek vissza egy második alkalomra, némán.

Amerika ezúttal nem magát mutatta meg, hanem a tükröt tartotta felénk.

[- Szerintem hagyjátok ki ezt. Gyakorlatilag halálfaló propaganda.]

Culture with Solace

2005.07.02.

  Enyhe bűntudatom van, ahogy megállok a pavilon előterében, azután, hogy valószínűleg csak néhány lépéssel jutottam előrébb. Eddig minden más pavilont végignéztem, és mindegyik nagyon tetszett, ez a mostani viszont... nem is lennék benne biztos, hogy ez tényleg az ország hivatalos pavilonja, ha nem lenne egyértelmű.

 Minden más ország sok energiát szánt a kultúrája bemutatására, és én is azért jöttem ide, mert látni reméltem valamit az Ilvermornyból, azokból a mágikus ételekből, amelyek állítólag összekötik az egész országot éttermeken keresztül, valamit a divatjukból, amely szinte összeolvad a miénkkel. Itt nem volt másról emlék, csak Salemről és a II. világháborúról- az előbbitől még mindig kissé hányingerem van, az utóbbi azonban nem érintett meg túl mélyen. Láttam sokkal rosszabbat háborús filmekben, amelyeket a nevelőapám annyira imád.

 Megérintem a pálcámmal a levendula színű kardigánt, amelyet a rövid felső felett viseltem, és amikor a nonverbális varázslat hatására miniatűr méretűvé válik, begyűröm a táskámba, és a pavilon előtt megállva előveszek egy doboz cigit. Amelia figyelmeztetett rá, hogy a hely rosszabb, mint Quinton halálfaló propagandája, amely úgy akar csinálni, mintha csak a muglikra lenne jellemző ez a viselkedés, mintha felettük állnánk morálisan. Mintha nem öltek volna gyerekeket az iskolában alig néhány évvel ezelőtt, mintha nem lett volna mindennapos, hogy a halálfalók megkínozzák a diákokat, mintha nem lenne a mágia néhány ága annyira sötét, hogy a legtöbben felfogni sem tudják. És ez nem is csak a halálfalókra jellemző: a kvintaped, és egyes elméletek szerint a dementor is varázslók gonoszságának eredménye. Alig két hónapja néhány orvvadász majdnem megölte a legjobb barátomat, aki meg akarta őket állítani őket abban, hogy bántsanak néhány kneazlet. Semmivel nem vagyunk jobbak.

 Rámosolygok a kis társaságra, akik nagyrészt a Griffendél eggyel alattam járó évfolyamából jöttek, és azonnal megszólítom őket.

 - Szerintem hagyjátok ki ezt. Gyakorlatilag halálfaló propaganda.- talán szűk látókörű vagyok, hogy nem is adtam meg az esélyt a helynek, és miközben elmondom, mit láttam bent, eszembe jut, hogy talán beljebb van valami, ami tényleg arról szól, amiről szerintem egy országot reprezentáló pavilonnak szólnia kellene. Persze, ezután az üdvözlés után nem gondolom, hogy a pavilon sokkal többet érdemel, ha azt gondolják, hogy ez az első dolog, amit látnunk kell az országukból. Számíthattak is rá, hogy Voldemort után nem örülünk annyira ennek, és a többiek is így gondolják, mert végül tovább állnak.

 Mélyen beleszívok a cigarettába, és azon kezdek gondolkodni, hogy ideje megkeresnem Revant, akit Enver Nebelwald egyszercsak elrángatott mellőlem, hogy mutasson valamit. Nem örülök annyira neki, hogy egy társaságban vannak, bár lényegesen javult a véleményem róla, mióta segített Revannak, és tudom, hogy nélküle a vadorzók azt csináltak volna vele, amit akarnak. Ha mást nem, hálából neki is megmondom, hogy kerülje el ezt a pavilont.

 Persze, talán csak én vagyok túl éretlen hozzá, hogy értsem.

 Ahogy oldalra fordulok, hogy elinduljak, észreveszem a fiút, aki minden bizonnyal hallótávolságon belül volt, amikor kifejtettem a véleményemet a pavilonról- a kitűzője alapján amerikai diák. Egy pillanatra rossz érzés fog el, mintha pletykáltam volna valakiről, akiről kiderült, hogy végig hallott mindent, de a rossz érzésem gyorsan visszaszorul; biztos vagyok benne, hogy a legtöbben nem értenek egyet ezzel, és hogy így mutassák be a muglikat.

 Továbbra is késztetést érzek, hogy tovább sétáljak, megkeressem Revant, Amycust vagy valakit a barátaim közül, de úgy érzem, hogy sokkal kínosabb lenne ez az egész, ha azután, hogy összeakadt a tekintetünk, hogy tudom, hogy hallotta, hogy mit beszélek az országa reprezentációjáról (ha nevezhetjük ezt annak), egyszerűen tovább állnék. Akkor is, ha kétlem, hogy valaha találkoznánk egyébként.

 - Szia! Te ilvermornys vagy, ugye? Mit gondolsz a pavilonról?- barátságos a mosolyom, mintha nem hallotta volna, hogy én mit gondolok róla. Azért szeretném, ha legalább az álláspontomat hallotta, mert ha az én ruhám csak egy rövid felsőből és szoknyából áll is, ha nem is tettem roxfortos kitűzőt a táskámra, az elég egyértelmű lehet az akcentusom alapján, hogy honnan jöttem. Akkor sem akarom, hogy azt pletykálják miattam a Roxfortról, hogy ignoránsak vagyunk, ha egyébként nem igaz.

  - Én őszintén szólva szívesebben néztem volna valamit arról a gyorsétterem hálózatról. Vagy arról, hogy milyenek a mágikus viharok.- megérintem az elfogyó cigicsikket a még mindig a kezemben lévő pálcámmal, ami szertefoszlik, eltűnik. Szeretném, ha mást nem is, legalább azt megértené, hogy nem az egész országát szóltam le, csak ezt a kiállítást.

contemplative
· · ─────── ·· ─────── · ·

@sienna ·⬧· 2005. július 2. szombat

Másodjára merültem el a merengőben, amit országunk a világkiállításra készített elő.
Először tegnap néztem meg – még ha nem is végig. Prudence, akit kötelező jelleggel kísértem el a pavilonhoz, a salemi képeket követően döntött úgy azonnal, hogy köszöni, nem kér az egészből többet. Bármennyire is lenézem őt, egyúttal felelősséggel is tartozom iránta. Szeretném azt gondolni, hogy egyszer majd megérti, hogy milyen áldozatokat vagyok képes hozni azért, hogy ő élhesse a maga naiv kis buborék-életét. Ő még nem tudja, hogy milyen terhet cipelünk magunkkal, és mi fertőzi teljes vérvonalunk.
Jó volt végre tényleg rendesen végignézni a merengőt úgy, hogy ne Pru hogyléte és törékeny lelki világa miatt kelljen aggódnom. Tegnap még őt kísértem, még mielőtt átcsatlakozott volna a barátnőihez, ma viszont egyedül érkeztem.
Prudence miatt nem tudtam igazán figyelni és tényleg elmerülni azokban az érzésekben, amiket ez az installáció kiváltott belőlem. Másodjára már tudtam, hogy mire számíthatok – fullasztó a füst íze a torkomban, és beleborzongok azon nők sikolyába, akik a salemi üldöztetések alatt életüket veszítették. Az én felmenőim között is vannak olyanok, akiknek biztosan közvetlenül közük van az Ő szenvedésükhöz. A bűnt, amit vérem hordoz, egy élet kevés lesz tisztára mosni. Csakis arra tudok gondolni, hogy meg kell találnom a módját, hogy vezekelni tudjak az örökségem miatt. Minden sikoly, amit hallok, egy-egy emlékeztetés arra, hogy a létezésem megannyi elnémított élet árnyékában született. Nekem kellene az Ő helyükön állnom. Engem kellene a bírák előtt, a bigottság vaskos falai között elítélni, a lángoknak az én testemet kéne mardosniuk a tűzben sikoltó nők helyett, és az én pálcám kellene eltörniük, hogy ne tudjam megvédeni magamat – és talán ez is kevés lenne, hogy helyreállítsam a világ egyensúlyát.
Nem esett jól újra átélni ezt az élményt, de ide jó érzésű ember nem is élvezetből érkezik. Gondoljanak bármennyire is furcsának, vagy akár ijesztőnek, nem a beteg, elfojtott ösztönök, vagy épp a kíváncsiság vezérelt ide, hanem az, hogy megemlékezzek azokról, akik a scrourersek és magnixok miatt haltak meg. Attól még, mert más korban élünk, a sikolyok nem halkulhatnak el.
Egyre többen tartják a magnixok technológiáját fantasztikus dolognak. A varázsvilág némelyest fuzionált is velük. Pár éve kezdtek el terjedni a televíziók az amerikai varázsközösség háztartásaiban is. Még Prudence sem volt képes arra, hogy kihisztizzen otthonra egy ilyen készüléket. Eddig se volt szükségünk rá, ezután sem lesz. Elismerem, hogy nagy teljesítmény a mágia nélküli mozgókép. Mégis, nem ijesztő, hogy a kezek, amik ilyen képernyőket voltak képesek alkotni, ugyanilyen könnyedséggel rajzolnak gombafelhőket teljes nagyvárosok felett? Egyetlen varázslatot sem ismerek, ami hasonló hatású, ennyire erős pusztítást lenne képes végezni. Nem lenne szabad, hogy ilyen dolgok létezhessenek. Mi, varázslók is képesek vagyunk komolyan ártani egymásnak – mégis, ha szabad ilyet mondani, a mi pusztításunkhoz még mindig tartozik egyfajta mértékletesség. Az óriások hidakat romboltak le Voldemort háborúja alatt. A muglik bombáival viszont olyan természeti károkat okoznak, ami több száz, vagy több ezer évre élhetetlenné tesz területeket.
Fél füllel hallom csak meg a megjegyzést egy dohányzó lánytól, ami után össze is ütközik a tekintetünk – nyilvánvaló volt, hogy a többség el fogja ítélni az amerikai pavilont, hiszen ezek olyan gondolatok, amik egyszerűen kényelmetlenek. Félnek tőle – félnek attól, hogy a nevén nevezzenek dolgokat, és félnek attól, hogy szembesítsék őket a magnix világ borzalmaival. Addig cukik és aranyosak a magnixok a villásdugóikkal és a metrókártyájukkal, amíg ellened nem fordítják őket. Az apró, fekete kavicsot pörgetem az ujjaim között, amikor a brit diák megszólít.
- Szia! Igen, Ilveres vagyok. – meglepődök, hogy megszólít. Nem tűnik barátságtalannak, a mosolyt pedig viszonzom egy kéznyújtással együtt.
- Solace. Roxfort, ugye? – laza, de határozott kéznyújtással mutatkozom be. Feltételezem, hogy a lány roxfortos lehet, az akcentusa elég árulkodó. Szeretem egyébként, ahogyan a britek beszélnek, mindig nagyon elegánsnak tartottam azt. Engem az iskolai kitűzőm árulhatott el, amit a világoskék pólóingen viselek, amit a bézs színű rövidnadrághoz, és a hófehér sportcipőhöz válaszottam. A kitűző nem csak az iskola, hanem a Wampus címerét is tartalmazza.
- Azért az amerikai kultúra és történelem nem csak a viharmadarak és a WizBurger körül forognak. – felvonom a szemöldökeim, de még mosolygok kicsit. A kavics még mindig ott pörög az ujjaim között.
- Mindig kellemetlen szembenézni a múlt borzalmaival. Biztosan megosztóak a látottak, de az azért túlzás, hogy halálfaló propaganda lenne. – zsebreteszem a kis követ, még pont azelőtt, hogy az elkezdene könnyezni.
- Őszintén szólva én is valami könnyedebbre számítottam. De ezek a traumák részei annak, akik vagyunk. Nem lehet mindig csak a szép részeket mutatni magunkból. – persze ha Prudencet kérdezné, már biztosan egészen más választ kapna. Jól tudom, hogy még az amerikaiak közül is a kisebbségbe tartozom azáltal, hogy nagyjából nyíltan merem vállalni a pozitív véleményem a pavilonról. Mert az viszont biztos, hogy többet és nagyobbat alkottak, mint bármelyik másik. Senki nem fog emlékezni az esőfüggönyökre és a virágokra.
Arra viszont igen, hogy ez a merengő milyen érzést keltett bennük.

[- Igen. Én Sienna vagyok, örülök, hogy megismerhetlek!]

Culture with Solace

2005.07.02.

  - Igen. Én Sienna vagyok, örülök, hogy megismerhetlek!- kezet fogok a fiúval, közben próbálok rájönni, hogy mit gondol, hogy haragszik-e azért, amit az előbb mondtam. Egyelőre nem tűnik úgy, de valószínűleg én sem lennék boldog, ha leszólnák a mi pavilonunkat- igaz, mi nem is adtunk rá okot. Nekem sem a berendezéssel, az ízléssel van problémám.

 Tudom persze, hogy most nem az a dolgom, hogy verbális harcba kezdjek egy diák ellen, akinek nyilvánvalóan semmi köze nincs az országa pavilonjához. Nyilvánvalóan csak azt érem el az egésszel, hogy a Roxfort hírnevét rontom, még akkor is, ha biztos vagyok benne, hogy mások is így éreznek. Eszembe jut Minerva Balmoral, aki átélte a háborút az iskolában, és tudom, hogy ő és sokan mások is felháborodnak ezen. Persze, Amerikában ez egy újsághír lehetett, a szomszédaink és a családtagjaink csak az a hatvanhatodikak voltak a nyolcvanegyből.

  - Persze, nyilván a kultúrátok összetettebb, mi sem csak ilyesmire építettük a saját pavilonunkat.- kicsit irritál, hogy úgy érzem, a fiú kiforgatta a szavaimat, mintha olyan felszínes lennék, hogy csak állatokra és ételekre tudok gondolni, és nem gondolnék semmi mást egy országról. Talán belelátom, hogy butának tart, csak mert a véleményem eltér az övétől, és azt akarja jelezni ezzel, hogy mindenki az, aki nem érti.

 Persze, egyáltalán nem igaz, hogy nem értem. Bármit is gondolnak az aranyvérűek a muglikról, kevés dolog jelenik meg hangsúlyosabban a kultúrájukban, mint az önreflexió, az emberi erőszak bemutatása (talán a szex gyakrabban tűnik fel). Meg sem tudom számolni, hogy hány háborús filmet láttam a nevelőapámmal és az öcsémmel, és egyéb filmekben is gyakori az erőszak. A muglik, mint sok más dologban, előrébb tartanak nálunk ebben, a saját halálfalóik akkor pusztítottak Európában, amikor Voldemort gyerek volt.

   - Nem, nem csak szép dolgokból áll az élet, a múlt sem. De elég manipulatív érzésre ez a pár kép, mintha ez lenne minden. Biztos vagyok benne, hogy minden, muglik által megölt varázslóra jut tíz varázslók által megölt mugli. Vagy több. A varázslók ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények felelősei pedig szinte mindig más varázslók, vagy varázslények. Vannak muglik a családomban, nem akarnának bántani téged.- igaz, nem tudják, hogy léteznek boszorkányok és varázslók, és tény, hogy vannak muglik, akik erőszakosak lennének. De persze, annak a kisebbségnek dedikálni egy pavilont olyan, mintha minket Voldemort és csatlósai alapján ítélnének meg.

 Érzem, hogy nem vagyok annyira érzelemmentes, mint szeretném, az egész pedig rosszabb lesz, amikor fejben összekötöm a látottakat egy névvel, amit a Prófétában láttam nem olyan régen. Nehéz lenne azt mondani, hogy nem függ össze tényleg néhány amerikai politikai változással az, hogy olyan ismerős érzés fog el, amikor a pavilonra nézek.

  - Azt olvastam az újságban, hogy egy Yaxley nevű szenátorotok képviseli ezt az ideológiát. A testvére hét és fél éve a Varázsbűnüldözési Főosztály feje volt nálunk, és arra használta a hatalmát, hogy megölje vagy bezárja azokat, akiknek mugli rokonai voltak. Nehéz nem halálfaló propagandaként látni ezt a kiállítást.- tudom, hogy feleslegesen konfrontatív vagyok, amiben talán az is benne van, hogy azt az embert különösen gyűlölöm, mert hátba szúrta apámat, és bemocskolta a hivatalt, amit épített. Emlékeztetem magam, hogy ez persze nem Solace hibája, de úgy érzem, hogy nagyon naivan látja ezt.

contemplative
· · ─────── ·· ─────── · ·

@sienna ·⬧· 2005. július 2. szombat

Hát persze. Mert a nagyon is magnix királynőjük portréját kiaggatni, az aztán igazán sokat elmesél a brit máguskultúráról. Szánalomra méltó, hogy még mindig engedik, hogy egy magnix utasítgassa őket, ahogyan az is, hogy egy, a varázsvilág sokszínűségére és kultúrájára épülő kiállításon egy nagyon is varázstalan, idős arisztokrata képét tartották a legfontosabbnak. Épp az európai uralkodóházakról, és a varázslóvilággal való összefonódásukról olvasok egy kötetet, ami nem átallott részletesen kitérni a brit királyi családra. Már akkor meglepett a dolog, amikor először szóba került a téma, amikor világtörténelemről tanultunk.
A gondolataimat erről egyelőre biztosan megtartom magamnak. Tisztában vagyok azzal, hogy a brit lélektannak érzékeny és kényes témát feszegetnék vele. Vakon imádják a királynőjüket, szimplán hagyományból, mintha a vér, ami az ereiben csordogál, értékesebb lenne a miénknél. Pedig nem az, hiszen csak egy magnix, aki legfeljebb szebben mutat a pénzérméken.
De most biztos kell valami a briteknek, ami enyhíti a bűntudatukat, legalább látszólag.
- Édesanyámnak kikérem azt, hogy bárkit is bántott volna, mielőtt a varázstalanok ártottak volna neki. – elhidegülnek a szemeim a gondolatra. Anyám még gyerek volt akkor, amikor a közössége kiközösítette boszorkányság vádja miatt. Irigyek voltak rá, amiért az ő tyúkjait nem vitték el a rókák és a sakálok, és azért, mert a szekér kereke megjavította magát, amin utazott. Irigyek voltak arra a hatalomra, amit egyedül Istenüknek tudtak tulajdonítani, de megízlelni soha. Tudom persze, hogy Sienna nem tudhatta, hogy az én anyámnak mennyit kellett szenvednie miattuk. A traumát a mai napig magával cipeli.
- Az én családomban a magnixok azonban bármikor szívesen bántanának téged. – könnyen és természetesen siklanak ki a szavak ajkaim közül, hiszen nem mondok mást, mint az igazságot. Még mosolygok is hozzá, mintha csak egy vicc lenne, de szavaim súlyából egyértelmű, hogy egyáltalán nem viccelek vele. Nem anyám családja az egyetlen, akik gondolkodás nélkül ártani akarnának Siennának, ha lenne rá lehetőségük. Szerencsére a Barebone-ok már mind halottak. Csak az a kevés maradt belőlük, amit piszkos vérem magában hordoz belőlük.
- Nem állítom, hogy varázshasználók nem követtek el bűnöket magnixokkal szemben. A kollektív traumáink azonban meghatároznak minket, mert a történelem véres és igazságtalan. Én elfogadom a ti háborús traumátokat. – elfogadom, hogy üldözték őket, kiváltképp azokat, akiknek nagyobb kötődésük van a varázstalanok világával.
 - Akkor miért olyan nehéz elfogadni, hogy a mi oldalunk is szenvedett? Nem tekinthetjük semmisnek a boszorkányok és varázslók elleni üldöztetéseket, égetéseket, elhurcolásokat. – kérdezek vissza higgadtan, az orrom alatt egy halvány, de udvarias mosollyal, amit csak a szemeim alatt ékeskedő, sötét karikák árnyékolnak be. Nem emelem meg a hangom, nem célom veszekedni vele.

[- Akkor a családtagjaid rossz emberek. Léteznek a muglik között is. Ez nem teszi a muglikat rosszabbá.]

Culture with Solace

2005.07.02.

 Csak pislogni tudok, amikor a fiú megjegyzi, hogy az anyja nem bántott senkit, mielőtt a muglik bántották őt. Nem állítom, hogy nem vagyok kíváncsi rá, hogy pontosan mi történt vele, de felbosszant, hogy egyetlen példára hivatkozva próbálja megcáfolni az érveimet- főleg egy emberre úgy, hogy az valamit nem csinált.

  Azt különösen bosszantónak érzem, hogy személyes példát, az érzelmeit próbálja behozni egy társadalmi vitába. Én sem mondtam, hogy az emberek, akik ezt a pavilont tervezték, nagyon jóban lehettek azokkal, akik megölték apámat (ha ugyan nem ugyanazok voltak), hogy anyámnak el kellett vinnie az országból, mert mugli születésűként az Azkabanba került volna. A személyes traumáival senkinek nem lehet vitatkozni, és amit most vár tőlem, hogy megpróbáljak így érvelni.

  Persze, nehéz megmondani valakinek, hogy ne beszéljen valamiről, ami meghatározza.

 - Akkor a családtagjaid rossz emberek. Léteznek a muglik között is. Ez nem teszi a muglikat rosszabbá.- érzem, hogy szívesen hozzávágnám, hogy amit mondott, egyáltalán nem cáfolt meg semmit, amit mondtam, de talán túl sokat várok valakitől, aki egész életében az anyja személyes traumáiból formált ideológiát. Tudom, hogy engem is meghatározott az, ami a családommal történt, emiatt soha nem voltam oda a hagyományos aranyvérű elvekért.

 Ettől persze még tudom, hogy igazam van. Tudom, hogy hová vezet a gyűlölet a muglik ellen, láttam az embereket, akiket közelebbről érintett, mint engem. Tudom, hogy a muglik emberek- emberek, akik nem látnak mágikus épületeket, nem tudnak pálcát használni, hetekig gyógyulnak törött csontokból, és nem tudnak a gondolattal utazni. De nem mások, mint mi. Bőven eleget láttam belőlük.

  - Bizarrnak érzem ennyire beletolni egy olyan politikai nézőpontot mások arcába, amit Grindelwald és a halálfalók képviseltek az elmúlt száz évben. Nem hiszem, hogy ez megemlékezés, ez egyszerű mugligyűlölet. A II. Világháború nagy csatái eleve nem az Egyesült Államokban történtek, és varázstalanok öltek varázstalanokat, aki ezt tervezte, csak azt akarta bemutatni, hogy a muglik erőszakosak és alantasak. Mindenképp érdekes valakitől, akinek az öccse gyerekeket ölt egy varázslóiskolában, amit egy mugligyűlölő hadsereg tagjaként ostromolt meg.- láttam azokat a tankönyveket, amelyekből Amy nagynénje tanított. Az a benyomásom, hogy újrahasznosították őket. Gyakorlatilag tényleg egyszerű mugli ellenes propaganda az egész.

 - Nem állítom, hogy pontosan ismerem az amerikai történelmet, de úgy emlékszem, hogy varázslók adták át azokat, akik az emlékekben szerepelnek. Scouriereknek hívták őket, ugye?- róluk lehet, hogy később beszéltek volna, és lehet, hogy Salemhez már nem volt közük, de ha tényleg igazi boszorkányokat öltek meg, kétlem, hogy ne kaptak volna mágikus segítséget. A muglikat legendásan könnyű megtéveszteni mágiával, emlékszem egy mágusra, aki többször is elégettette magát, mert szórakoztatta.

 Ahogy a fiúra nézek, érzem, hogy tovább erősödik bennem a feszültség, amit felé érzek. Talán az bosszant fel, amit képvisel, talán valami más, de érzem, hogy nagyon szívesen nevezném olyan dolgoknak, amelyeknek az utolsó vértisztaságmániásokat gondoltam az iskolában. Végül visszafogom magamat, és csak beleszívok a cigarettába, a füstöt igyekszem a lehető leginkább elfelé fújni Solacetól.

  - Azt hiszem, hogy elég sokáig raboltam az idődet, és nekem is mennem kell. Örülök, hogy megismertelek, Solace!- soha senki nem vádolt azzal, hogy jól hazudok, úgyhogy most nagyon ügyelek rá, hogy csak halványan mosolyogjak. Rosszul érzem magam a fiú közelében- nem árasztja magából azt az egyszerűséget, amit például Finnighan vagy Fawcett, értelmesnek tűnik- és mégis ezeket az elveket követi.

 Teszek egy lépést hátra, azután elfordulok, és megteszek mindent, hogy ne tűnjön úgy, hogy sietek. A célomat nem értem el, biztos, hogy nem javítottam a képen, amit a Roxfortról fog terjeszteni- én csak remélem, hogy nem ez már náluk az átlag. Szeretném, ha ezek az elvek örökre eltűnnének.

contemplative
· · ─────── ·· ─────── · ·

@sienna ·⬧· 2005. július 2. szombat

- Valóban, ebben egyet tudunk érteni. Ők rossz emberek. – biccentek határozottan. Sienna családjában talán valóban nincsenek veszélyes vagy gonosz magnixok, az enyém viszont tele van velük. Személyesen én már nem találkoztam anyám családjával, és róluk fényképes emlékek sem maradtak fent, anyám elbeszéléseiből azonban a mai napig érződik a jogos harag és a keserűség. Egyedül a nagyanyja volt az, aki a közösségéből bármiféle empátiát mutatott iránta. Egy tizenegy éves kislány felé, aki nem tehet arról, hogy hova született, sem pedig arról, hogy varázserő hatalma került a kezébe. Tehát ha az arányokat nézzük, a húsz-harminc családot felölelő közösségen belül egyetlen egy személy volt, aki képes volt emberként tekinteni rá. Még ha jellemző is ott a szélsőséges gondolatok és valláskárosultság terjesztése, ez akkor is rossz arány a varázstalanokra nézve.
Az én anyám pedig többet és jobbat érdemelt annál, minthogy gyermekként elüldözzék onnan, ahol élt.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy nem született olyan állítás, hogy minden magnix erőszakos és alantas lenne. Ahogyan abban is, hogy másképp látnád a dolgokat, ha nem kellett volna átélnetek azt a háborút. Megértem a fájdalmatokat, de attól még mások szenvedése nem tűnik el. A tisztelet megilleti azokat is, akik a varázstalanok miatt szenvedtek. – igazítom meg a napszemüvegem fejem tetején. Elfogadom a háborús traumáikat, mert ezeket nem elfogadni ignorancia lenne, amit nem engedhetek meg magamnak. Egy háborút megélni, főleg gyerekként biztosan nem lehetett könnyű. Varázshasználók és magnixok vére egyszerre folyt parancsra, egy megalomán feketemágus megszállottsága miatt (mert nehéz másként értelmezni Voldemort jelenségét, ha igazán belemész a róla szóló szakirodalomba). Ez azonban nem bagatellizálhatja el azt, hogy varázshasználók is szenvedtek magnixok miatt. Az atombombáikról nem is beszélve, amik olyan könyörtelen károkat hoznak létre, amit mágiával se lehet helyreállítani. Állítólag marhatrágyából készítik, de ezt igazság szerint én még mindig nem tudom elhinni. Ugyan elvileg ez nem verseny, hogy kinek rosszabb – de azért én még sem a magnixokra fogadnék.
- Scrourers. – javítom ki. Amennyire mi se nagyon tanulunk európai történelmet, csak érintőlegesen, úgy valószínűleg nekik is felületes ismereteik lehetnek a miénkről. Csak az én kíváncsiságom, illetve a mágikus történelem iránti alázatom tehet arról, hogy a többi évfolyamtársamnál jóval többet tudok az európaiakról, és még többet a sajátunkról. Igyekszem leplezni, hogy milyen érzelmeket hoz ki belőlem az említésük, de ha arcomra nem is ül ki semmi nagyon feltűnő, azért érzem, hogy a vér, az a mocskos, átkozott, szennyezett vér gyorsabb tempóban kering ereimben. Megkockáztatom, hogy a diákok közül mindenkinél többet tudok a tisztogatókról. Minden szabadon választott téma, dolgozat, és minden önálló kutatás tisztátlan elődeim iránt a scrourersekhez vezetett, és ahhoz, hogy mindent tudni akarjak róluk. Egyetlen dologra figyeltem a dolgozati témáim választásakor, hogy elkerüljem a Barebone-okról szóló anyagokat. Nem szeretném, ha a névhasonlóság bárkinek is feltűnne.
- Örültem én is, Sienna. – biccentek felé búcsúzóul egy szolid mosollyal, és teszem arcomra a napszemüvegemet. Értékelem, hogy a füstöt nem fújja szándékosan az irányomba, ettől függetlenül mindketten tudjuk, hogy nem volt ebben semmilyen öröm, még ha én naplementéig is szívesen álltam volna itt, hogy folytassuk ezt a vitát. Bármeddig tudnám folytatni, bár nem ellenfél egy olyan személy, akinek az amerikai kultúra csak a hamburgerből meg a tornádókból áll.
Még lefekvéskor is érzem a kettős ízt a számban. A győzelem édes ízét, melybe a scrourersek említése miatti keserűség vegyül. Nem kellene, hogy számítson, hiszen soha többet nem találkozom vele. Nem kellene, hogy számítson, mert azok már nem az én bűneim voltak.
Mégis. Az atyák vétke fiaikban és fiak fiában tovább él. Atyáim vétke halálomig rajtam ül. A testemet kell megtörnöm, hogy a régi ember, azok az emberek elpusztuljanak végre.
Ez az én utam. Ez az én keresztfám.


//köszönöm a játékot, egy élmény volt! ♥