Raval negyed

Ez a városrész mindig mozgásban van: sarki bárok, tetőtéri graffitik, rozzant ablakok mögötti jazz. A lakók zajosak, élők, néha túl közel hajolnak – mégis, a Raval olyan, mint egy lüktető szív, amit még nem temették be a modernizáció. A varázslók itt idegennek számítanak, még akkor is, ha épp emberként viselkednek. A hely vibrál, de nem mágiától – a túlélés ritmusától.

[- Szerinted milyen illata van? -]

malachi ❀ 2005 nyara

A szemébe süt a nap, visszaragyog a tincseiről, a fogáról, ahogy mosolyog - már fáradnia kellene, valószínűleg, Reed és Blake szerint legalábbis biztosan. Az ő hibájuk, valójában. Tudniuk kellett volna már az első perctől, hogy ennek a kirándulásnak nem lesz jó vége.
Blake egészen tragikusnak nevezné - a görög pavilon óta legyezi magát a prospektussal, látványosan, sóhajtozva, megvetően Blaze lelkesedésére. Ha nem  félne a kiskutyaszemektől, valószínűleg már felvetette volna, hogy fejezzék be holnap a turistáskodást.
Mondhatnánk, hogy Blaze nem veszi észre, de valójában megteszi - csupán ma megengedi magának, hogy ne érdekelje. Sosem volt még külföldön - skóciát leszámítva, persze, de most könyörgöm -, pillanatnyilag pedig mindent akar magának. A spanyol napsütés forróságát, a szellő kellemes hűvösét; az édességek illatát a levegőben, az embertömeg nevetését maguk körül; azt a kultúrsokkot, ami szinte vibrál a bőrén.
A világért sem lenne máshol.
Hálás valójában, hogy el tudta magával rángatni a barátait. Valószínűleg egyedül is elbolyongana itt, de abban lenne valami egészen kicsit... tragikus, nem? Egy ideig nála volt a prospektus, aztán átengedte a lánynak, mielőtt hűgutát kap - pedig annyira nincs is meleg -, meg egyébként is az a típus, aki lelkesen vág neki az ismeretlennek: nyilván azt mondta, hogy emlékszik, merre kell menni, merről jöttek be, merre lehet majd kijutni. Nyilván hazudott.
Az anyját már nem volt olyan egyszerű rávenni - az első néhány napban inkább nem hozta fel. Csendben maradt, figyelte, ahogy igazgatja a virágokat, ahogy áttörli az ablakokat, ahogy vacsorát főz; ráfogta, hogy csak hiányzik a kastély. Valójában csak a tökéletes körítést várta - ami nem jött el sosem.
De a lényeg, hogy itt van, ugye? Begyűjt néhány szuvenírt útközben, mindent megcsodál, mindent kielemez, mintha nem látott volna még csodásabb dolgot a pavilonoknál - a különböző építészeti stílusok részletességénél, a szaladgáló mágiánál, ami mindegyik nemzet épületébe bújva mintha másféle ízt csalna a nyelvére. Egy része biztos benne, hogy hazaérkezett; nyilván nem is lehetne más az igazi otthona, mint valami ennyire különböző, ennyire megfoghatatlan, ennyire sokféle. Mindent akar belőle - de talán mindig is önző volt.
Végigjárják az összeset; a nap már lemenőben, narancssárgán festi meg a bőrüket, ráveszi a többieket, hogy még üljenek ki a partra. Valamin nevet - már nem tudja min, beleszív Reed cigarettájába, nem érdekli az fullasztó égetés a torkában, a homok a ruhái alatt, a sós levegő a bőrén - a végén már Blake is nevet, valahol elhagyta a prospektust is. Holnap majd szereznek másikat a következő körnél.
Nyilván a spanyol volt a kedvence.

❀ ❀ ❀

Aranyfény csillan meg az üvegcséken az ablakon keresztül. Szegfű-és narancs illatát érzi az egyik pillanatban, majd valami borzongató hűvösét; mint a téli táj jege.
Egyszer már végigszagolta az összeset - ez már a második kör, nem tud dönteni. Mindegyiket szeretné, és valahol egyik sem elég jó. Hogyan is választhatna egyetlen kiemelkedőt, ha ő az összes országért rajongott, ha mindet szeretné?
Blake a francia levendula-és drága kölniillata mellett döntött, Reed valamelyik kávésat választotta, amit ő nyilván inkább meg sem szagolt. Rávette őket, hogy igyanak valamit valahol, amíg rá várnak - még csak a második emeleten jár, és nyilván a harmadikat is fel fogja fedezni.
Elpihen Spanyolország üvegcséjének égetett-cukorszerű illatán - van benne valami kellemesen ismerős, valami, ami egészen visszahozza a gyerekkort; talán éppen ezért habozik vele ennyire.
A görögöt fűszeresnek érzi, mégis van valami lágyság a végén. Nem egészen tudja meghatározni, micsoda. Talán már kezd beleszédülni a sok illatba - Reed említette, hogy érdemes néha szagolnia a kitett kávébabokból is, de inkább csak nem.
Panama illatát nem tudja elkapni - nem találja azt az ízt, érzi, de nem ismeri. Sokadjára tér hozzá vissza, egészen frusztrálja. Van benne valami megfoghatatlan, valami, amit nem ért, ami ott motoszkál a fejében, akármennyire is nem az volna... az első választása. Talán a második sem - de még ő is érzi, hogy már túl sok ideje álldogál itt.
Oldalrapillant - a sor szinte üres, talán mindenki egyből bezsebeli magának a szimpatikus illatot, vagy talán más szuvenírt választanak - mi mást? -, de tekintete megül a szőke tincseken. Talán csak elsétál, talán ő is az illatok-tengerével küzd; talán van bennük valami megfoghatatlan közös, egyikük sem tudja, melyik üvegcse volna érdemes arra, hogy évek múlva emlékeztesse őket a világkiállításra. Spanyolországra. Erre a nyárra.
- Szerinted milyen illata van? - Talán nem gondolkozik - talán túl sok ideje teszi. - Kérlek, ne mondd, hogy semmilyen, mert éppen kezdek beleőrülni.
 Odanyújtja a díszes, finom falú üvegcsét, az aranyfény megcsillan arcélén, még nem mosolyog - majd csak akkor,  ha választ kap. Kedvesen teszi - mégis van benne valami.
Mindig van benne valami.
Talán tetszik neki a válasz, talán nem - saját orrához tartja az üveget ismét, próbálja kitapintani az esszenciát. Még a srác arcát figyeli közben - talán azon is próbál kitapintani valamit, úgy, mint ahogy a pavilonok oszlopainak faragatát figyeli, a finom részletességgel vésett domborműveket, azokat az átkozott freskókat, amik elől Reednek fizikailag kell elrángatnia.
Most nem enged magának hosszas perceket - elillanó pillanatokat csupán, mielőtt ellépne a polcoktól; a fiolával a kezében. Tulajdonképpen mindegy, mit mond a srác - mostmár rá emlékezteti, a válaszára, a kékre a szemében, amit megfest az aranyfény az ablak üvegén át.
Mégis melyiket választhatná mostmár helyette?

❀ ❀ ❀

Három nap alatt végigjárják az összes pavilont - a negyedikre mást tervezett.
Nyilván nem csak a világkiállítást szerette volna látni; érezni a bőrén Barcelona lüktetését, az éjszaka forróságát, a zenét a fülében, valamit, ami nem ír és nem skót, ami talán nem is egészen mágia. Nem jelenti, hogy nem lehetne attól varázslatos, ugye? Nos - valószínűleg már túl sokat ivott, amiért ilyen metaforákat költ.
Azért még van egy üveg a kezében - valószínűleg nem kellene már befejeznie, de nem az a pazarolós fajta, meg nem is az, aki felad dolgokat félúton. Kivéve a könyveket. A könyveket feladja.
Szereti azt a rengeteg embert maga körül; a fedetlen bőrt, a táncoló formákat, a zene lüktetését vénásan. Szereti azt a kis szédülést is a fejében. Egészen hamar rájött, hogy a roxfort bulijai nem lesznek elegek ezután. Semmi sem érhet fel Spanyolországhoz.
Hátralép egyet, iszik, mielőtt még egy lendülő kéz kiveri az üveget a kezéből; figyeli, ahogy Blake és Reed együtt mozdul a zenével, utóbbi parázsló cigarettavégét ujjai között, előbbi hosszú haját, ahogy rátapad fedetlen hátára; érzi saját vigyorát, az arcán villódzó fényeket. Lüktet benne a hely hangulata - egészen sejtszinten, talán annyira mélyen, hogy az éjszaka kedvéért még azt is elfelejti, kicsoda, vagy kicsoda nem ő. Hogy amíg elég az alkohol? Talán azt is elfelejtheti, hogyan van itt, vagy miért nem kellene, vagy milyen... kelletlenül ül néha a bőre saját magán; most nem ő számít. Nem, ahogy körbepillant az embertömegen: és a világa hirtelen pontosan olyan fordulatszámon mozog, ahogy tennie kell.

[D E A R B L A Z E]

D E A R   B L A Z E


smells like your smile


☙──────✽──────❧

Nem tudom milyen lehet a szabadság, de miután megérkeztünk és a színek, az illatok, a hangok szimfóniája közepén találtam magam, arra gondoltam, hogy pontosan ilyen. Lassan vettem levegőt, egészen teleszívtam a tüdőm, a lebenyek kényelmetlenül feszültek a bordámnak, ha lett volna elég helyük, körbe is ölelték volna a csontokat. Úgy éreztem magam, mint aki életében először volt képes jól lakni, aki eddig csak száraz kenyéren és vizezett boron élt és nem ízlelt még semmi mást a világból. Mert így is van. New York az én száraz kenyerem és az iskola a vizezett bor. Nem fordultam meg még máshol, mint kötelező partikon, kötelezően elegáns ruházatban, kötelező mosollyal és kötelezően begyakorolt dialógusokkal. Ez… a só és a cukor, amit eddig megtagadtak tőlem.
Kifújtam a levegőt és könnyű léptekkel indultam meg a többiekkel.

Talán a harmadjára megtalált kubai pavilon alól léptem ki, mikor először megpillantottalak. Ha teljesen igazat szeretnék mondani, akkor inkább először hallottalak. Nevettél, hangosan, az izgatottan csevegő tömeget is túlharsogtad és még látatlanul is elmosolyodtam. Épp csak oldalvást sandítottam rád, biztosan nem láttál. Én viszont láttalak. Ment már le a nap és te pont előtte álltál. A fehér tincseiddel játszadoztak a sugarak, mintha be akarták volna fészkelni magukat közéjük, hogyha lemegy a Nap, akkor onnan onthassák fényüket tovább. Találkoztam már boldognak tűnő és vidám emberekkel, nem volt benned semmi új és mégis… megálltam pár szívdobbanásnyi időre, zsebre vágott kézzel, csak figyeltem, ahogy átéléssel mesélsz, gesztikulálsz,  ahogy a barátaid körében ragyogsz és ők mindezek ellenére vagy épp ezek miatt tényleg figyelnek rád. Az enyémek észre se vették, hogy megálltam.
Beszívtam a levegőt és nehézkesen megindultam tovább.

Olyan hatalmas ez a hely, annyi zsákutca, terem és sarok, mégis minden egyes nap hallottam a hangod, láttam a levakarhatatlan mosolyod, a túlcsorduló magabiztosságod, a lelkesedésed. Nem kerestelek. Az első két nap Merlinre mondom, még csak eszembe se jutottál, még akkor sem, mikor már harmadjára kerültél valahogy megint az utamba. De te, mintha valamiféle bájital-morzsákat küldtél volna felém, amit gyanútlan lélegeztem be és ami levskarhatatlanul tapadt meg a szájpadlásomon, az ujjaim között, a csigolyáim között. Talán az ötödik alkalom után ágyazódtak be teljesen, vertek gyökeret, megkapaszkodtak közvetlenül a bőröm alatt és körbefonták az ereket. Mintha miattad jutottál volna eszembe, a fehér hajad, a nevetésed és a mély baritonod. Nem kértem, hogy ezt tedd. De… nem is kérem, hogy ne tedd. Pedig biztosra veszem, hogy te észre se vettél.
Végül már továbbindulni sem akartam.

Az ajándékbolt volt az egyetlen, ahova kíséret nélkül tettem be a lábam. Anyának akartam elsősorban venni valamit és ez túl személyes volt ahhoz, hogy mások óhajait figyeljem. Lassan haladtam, mindent kézbe vettem, forgattam, szagoltam, mert csakis a tökéletes lehet megfelelő. Az egész boltot akartam. A következő pillanatban semmi sem volt elég jó. Túl durva a tapintása. Túl harsányak a színei. Túl intenzíven pattog, ropog, forog… Egy örökkévalóságnak tűnt csak a második emeletre is feljutni.
Most először nem vettelek észre.
Utólag azt mondom, hogy kár, hogy nem láttam magunkat akkor kívülről. Két srác, akik teljesen átszellemülve fiolákat szagolgatnak, összevont szemöldökkel, nyelvük hegyén az illatokkal, amiket ízekké morzsoltak és emlékeket nyeltek le.
Megleptél. Nem te, mert már hozzádszoktam, hanem az, hogy most te is észrevettél engem. Elmosolyodtam, már úgy vettem át az üvegcsét és lehunyt szemmel próbáltam neked kitapogatni a választ. Valamiért nem akartam csalódást okozni.
- Tényleg elég halvány… nedves föld, eső és gyógynövény - feleltem neked, felpillantva rád és némán köszönetet mondtam neked. Ez volt a tökéletes ajándék.
Te elmentél, én még sokáig maradtam.

☙❧

Egész nap próbáltam elhessegetni azt a kéretlen gondolatot. Futólag hallottalak benneteket, még csak nem is hallgatóztam. Csenevész érveket és annál nyomatékosabb ellenérveket hoztam fel magamnak. Nem akartam elhagyni a tábort, nem akartam egyedül nyakamba venni a várost este, nem akartam bolond lenni. Azt hiszem az utolsó gondolat, ami szekrénybe zárta a józan észt, az volt, hogy;
Ha nem most lehetnék bolond, akkor mikor?
Nem is tudom, hogy sikerült idekeverednem végül, egy idő után már azt se számoltam, hogy hányszor kértem útbaigazítást. Talán kétszer indultam el visszafelé, majd fordultam meg mégis. Éreztem a számban az idegesség és az izgatottság ízét keveredni és hiába próbáltam leöblíteni, semmi sem enyhítette. Talán négyszer borzongtam meg, ahogy felsejlett a gondolataim kusza hálójában a kérdés, miszerint mit tenne apám, ha ezt tudná. A félelem keserű ízét le tudtam nyelni.
Kissé bizonytalanul lépem át végül a küszöböt, majd a hangos zene, a villódzó fények hatalmas erővel vágnak arcon. Az egész mellkasom a zene ritmusára vibrál, a basszus a fülemben zümmög és a színes fénypászmák váltakozására dobban a szívem. A táncoló testek szinte megbabonáznak és én alkohol nélkül is megrészegülve lépek a pulthoz. Egy gyors körben letudott kiabálás után, valami magnix, erősnek titulált itallal fordulok a parkett felé és némi keresgélés után újra rád akadok. De már nem megyek tovább. Nem nézek el és nem eresztek szerény mosolyt. Maradok lezseren a pultnak támaszkodva, tekintetem egyenesen rád tapad és észre sem veszem, hogy az elégedett félmosolyommal téged hívlak.

[- Hé. -]

malachi ❀ 2005 nyara

Szereti, amikor már annyira hangos a zene, hogy a saját gondolatait sem hallja tőle.
Nem, mert feltétlenül... baja lenne a gondolataival. Általában elvan velük: szereti őket hangoztatni is, kevesek legnagyobb örömére, de utóbbi már igazán nem az ő problémája, ugye? Ha őt kérdezik - ugye.
Ettől függetlenül szeretheti az ellentétes dolgokat is: a zajt, ami mindent elfoglal, meg még maga módján a csendet is. Ritkán - amikor helye van.
Van az egészben valami - egy olyan pulzálás, olyan energia, amire talán mindig is vágyott, tudat alatt, kivételesen némán. Emlékszik még, ha halványan is, azokra az előkerülő lángnyelvekre az első években, arra az égető szorításra a torkában, az émelygésre, a majdnem-hányingerre - majd a ténylegesre. Azokra az elsuttogott meghívásokra a klubhelyiségben, a sokatmondó pillantásokra, az elbűvölt ajtókra, amik nem engedték át a túloldalra a zene erejét. Semmi nem volt ehhez fogható.
Volt már részeg, forgott már vele világ, nevetett már - Blake szerint a megszokottnál is - butábban, feküdt már a birtok harmatos füvén órákig, hogy végül Reednek kellett elrángatnia a hálókörletig. Talán nem most a legrészegebb életében - de most először érzi, hogy a környezet eléggé megrészegíti az alkohol helyett is.
Ajkához emeli az üveget - szereti, ahogy az ital lecsúszik a torkán, ahogy életrekel a bőre alatt, ahogy együtt mozdul a zenére Blake és Reed között. Természetesen jön - mintha ide tartozott volna mindig is, egy lüktető fővárosba, az élet középpontjába. Talán valóban így van - és talán egy másik valóságban ebben ő is teljesen biztos lehetne.

Nem biztos, hogy miért nézelődik a tömegben - talán csak automatikusan, ösztönből pásztázza az embereket; szereti, amikor visszanéznek rá, de még az is érdekli, amikor nem. A fedetlen vállakon megcsillanó fény, a halványan hömpölygő csillámpor a levegőben, a finoman gomolygó füstfelhők, a megfeszülő izmok elegáns játéka. Mindent szeret a látványban - egészen addig, amíg el nem vonzza a figyelmét valami más.
Vannak, akik azt mondják, hogy az ember észreveszi, ha nézik - ez nyilvánvalóan nem minden esetben igaz, ha Blaze-ről beszélünk. Talán már túlságosan hozzászokott a figyelemhez? Vagy talán csak túlságosan kívánja - egy idő után elmúlik az éle. Most mégis felpillant.
Van az a kis bizsergés a tarkóján, amit nem tud hová tenni, mikor összeakad a pillantásuk - talán egy pillanatnyi zavar, talán egy aprócska kis meglepettség... de talán kíváncsiság, ahogy a füstös, mindenféle fényben ázó levegőn át figyeli azt a mosolyt. Azt az elégedett, pimasz mosolyt, amire válaszol Blaze is - nem kívülről először, még nem. Valahol a gyomrában - talán valahol az alkohol mellett.
Kilép a barátai közül, persze, hogy megteszi. Nem próbálnak utánanyúlni - Blake teljesen átszellemül a zenére, Reed pedig éppen rágyújt egy újabb szál cigarettára.
Figyeli a szőke tincseket távolságuk füstös levegőjén át, ahogy átsétál az emberek között; kissé még zűrös a feje, a gondolatai mosottak, de tudja. Érzi az orrában; nedves föld, gyógynövény. A kis fiola már a szállásukon lapul, a táskájában, finom anyagok rétegei közé tekerve: de néha kinyitotta azóta. Egészen... zavarja, frusztrálja valójában - annak halovány, elsőre szinte kifejezéstelen illata, újra és újra nekifut, hátha; egy része már megbánta, az inkább visszamenne és elhozná helyette a spanyol illatot. A másik azonban? Már a kék szemekre emlékszik felette. Azoknak esszenciájára - az első gondolatra, hogy tudatalatt talán elsőre ezt választotta, hogy ő választotta neki.
Érdekli - az a szótlan, néma meghívás, ami szinte égeti a bőrét, annak a kis mosolynak az íve, amit szeretne látni közelebbről. Még emlékszik a hangjára, eszébejutott valójában az üvegcse felett, újra és újra - mégis milyen akcentus volt az? A brithez szokott, annak mély, érces szóképzéséhez, hangsúlyához.

- Hé. - Úgy szól hozzá, teljesen természetes volna, rendeltetésszerű, hogy ő most itt van, hogy elfogadta azt a... meghívást, hogy nem nevetett egyet, hogy valóban komolyan vette; talán most lenne itt az ideje, hogy szórakozzon, de nem teszi. Figyeli a kékeket a fények váltakozása alatt - tetszik neki, még így is, hogy valódiságukban még nem látja őket. Olyan, mintha ismerné - az a hang, az a pillantás, mintha hosszasan, évekre visszamenőleg ismerné, múltjuk volna, tudna róla bármit is, ha a nevét nem is, de dolgokat biztosan: de talán Blaze-nek mindig is ez volt az a kiemelkedő képessége, hogy bárkihez képes így fordulni, azzal az őszinte, alaptalan természetességgel. Talán az egyetlen is - vagy talán szeretné elhinni, hogy az egyetlen.
- Esővíz és gyógynövények. - Kicsit hunyorog rá, ahogy figyeli; nézi az arcát, próbál rájönni, próbálja kitalálni - és kissé szédül, éppen csak egy kicsit, még kellemesen. - Miért érzem azt, hogy benned még egyikből sincs elég? Pláne nem az utóbbiból- a gógynövényből. - Megemeli jelzésértékkel az üveget jobbjában, mintha nem lenne egyértelmű, amire gondol: talán neki már valóban nem, az alkohol finom zsibbadásával bőre alatt.
Talán ez is képessége; megmondani valakiről, ha túl józan még ahhoz, hogy ilyen pimaszul mosolyogjon rá. Talán csak tippel; talán ettől mégjobban érdekli.
Látja a kezében a poharat, de azért odakínálja a sajátját is; talán mert alapvetéseiben jobbnak gondolja azt, ami az övé, vagy talán csak tényleg ennyire önző. Nem akarja, hogy mástól legyen részeg, mint attól, amit ő nyújt neki.
Még egyet közelebb lép: talán ezt már nem kéne, talán már nem indokolt, de a füléhez hajol, mintha csak valami bizalmasat közölne.
- Blaze Florance.
Valójában pedig csak azt akarja, hogy pontosan értse, amikor bemutatkozik neki - hogy pontosan emlékezzen a névre holnap is, amikor remélhetőleg már a másnapossággal küzd; és az ő gondolatával.
Mert mégis mi másért invitálta volna ide ilyen lelkesedéssel, hm?

[D E A R B L A Z E]

D E A R   B L A Z E


smells like your smile


☙──────✽──────❧

Szeretném kicsit azt hinni, hogy legalább itt láthatatlan vagyok. Hogy én vagyok a füst, ami a lábadnál keveredik fel, a zene, ami a füledben dobol, a mellkasodban zümmög és a bőröd csipkedi, hogy én vagyok a fény, ami kiemeli az arcéled és az átszellemült mosolyod. A hideg üveg az ujjaid között és benne a szétpukkanó buborék. Szeretném hinni, hogy büntetlenül nézhetlek, észrevétlenül, következmények nélkül, hogy papírt és pennát ragadhatok, hogy minden mozdulatod kielemezhessem, az izmok rángatózását tánc közben, az inak feszülését, a csontjaid zörrenését,  a levegővételeid számát, mintha ezekben lenne minden válasz. Mert talány vagy, egy megfejthetetlen találós kérdés, nem szavakban kifejezve, nincs kérdőjel a végén. Egy nagyon is lélegző, teret birtokló, napot uraló és tudattalanul figyelemből táplálkozó misztikum. Talán az irigység beszél belőlem. Talán bosszant, hogy mennyire erőlködés nélkül vagy természetes, hogy mekkora meggyőződéssel állsz két lábbal a földön, mintha tudnád, hogy pontosan hová tartozol és mi a célod.
Nem sok mindenben hiszek, az ilyesmi nem igazán adatik meg annak, akit dróton rángatnak és levegőt se vehet utasítás nélkül, de most érzek valami furcsa viszkető érzést a koponyám szegletében, amit sehogy se érek el. Valami idegen meggyőződés, hogy tudnom kell ki vagy, hogy okkal botlok napok óta beléd, hogy ha nem is te, valaki vagy valami tőlünk sokkal nagyobb akarta, hogy halljalak titeket és mind a ketten itt legyünk. Vagy már most bolond vagyok és csak mentegetem magam.
A tekinteted az enyémre talál és már nem vagyok láthatatlan. Én is meglepődöm, levegőt venni is majdnem elfelejtek, ahogy újra összeállok hússá és vérré. El akarom fordítani a fejem, megjátszani, hogy nem néztelek, de mintha sóbálvány átokkal sújtottak volna. A basszus a már nyirkos bőrömön dobog, minden lüktetésével egyre mélyebbre férkőzik a szövetekbe, azzal fenyegetve, hogy sose fogom tudni levakarni magamról, hogy ez a hely, az érzés, a zene örökre a részemmé válik, a DNS-embe olvad és az eddig is pasztell színekben tetszelgő világ még halványabb lesz ezután.
Nyelek, ahogy elindulsz, az ádámcsutkám hamarabb lendül táncra, mint a lábam és míg elérsz hozzám, bátorságot merítek az eddig csak szorongatott poharamból. Nem veszem le rólad a tekintetem, nem úgy tűnik, mintha feszélyezne téged, bár valahogy kötve hiszem, hogy bármi is képes lenne ilyen hatással lenni rád. Tudom mi az illem, azt lélegzem, a pórusaimból árasztom és azzal étkezem, most mégis inkább megfulladok, mintsem aszerint cselekedjek. Itt és most talán óvatosan ízlelgethetem, hogy ki is lehetnék valójában.
- Volt benne még más is… gondoltam egy kis őrület belefér a keresgélésbe - felelek ravaszkás mosollyal és csak remélem, hogy elég hangosan, de nem túl hangosan sikerült formálni a szavakat. Talán ilyen helyen nem is illik ilyen hosszú mondatokat alkotni és csak remélem, hogy nem érzed mennyire idegen az íze a nyelvemen. Míg te felkiáltó jelekből, én ezernyi kérdőjelből állok.
Felnevetek a kérdésen. Szerintem napok óta nem voltam ennyire tiszta, mint most, még a keverékem sincs nálam és valamiért nem is érzem azt, hogy hiányozna. A kékjeidről a kínált üvegre pillantok, majd úgy veszem át, mint az üvegcsét pár napja. A buborékok a fogaimnak koccannak, a torkomat csipkedik és égető érzést hagynak maguk után. Leheletnyit elfintorodok tőle és mielőtt visszaadhatnám, már túl közel vagy hozzá. Nem hátrálok el, nem is tudnék igazán hova, csak a szívem kapaszkodik feljebb, pattog a nyelőcsövemben, mintha mi sem lenne természetesebb. Iriggyé teszel, mégis rá kell döbbennem, hogy csodállak érte.
- Munro - felelem halkan, mintha titkot súgnék meg, mielőtt visszahúzódnál. Most nem akarok senki más lenni. Nem Malachi, a jótanuló, a csapatkapitány, a hülyegyerek, akit bármire meg lehet kérni. Nem Maddock, az aranyvérű leszármazott, akinek előre elő van készítve a trónja. Nem ismersz és kétségbeesetten ki akarom használni a tudatlanságod, hogy azokban az eltökélt kék szemekben olyan embert láthassak viszont, akit rajtunk kívül senki sem ismer.
- Úgy látom jól szórakoznak nélküled is - állammal bökök a barátaid felé. Maradj és áruld el az összes titkod, hogy kiverhesselek a fejemből, hogy feltörhessem azt a bűbájt vagy átkot, amit napok óta szórsz rám. Hogy miután ismeretlenek módjára szétválunk, a világ nélküled is színes maradhasson.

[- Egy kis őrület? Hmmm. -]

malachi ❀ 2005 nyara

Hazudhatná magának, hogy fogalma sincs, milyen képet fest másoknak - de valójában ez pontosan az a dolog, ami minden pillanatban élteti. Ami pezseg a bőrén.
Nem lenne belőle semmi mások nélkül, ugye? Egy elveszett kisfiún kívül, akit pillanatokban úgy gyűlöl, hogy érzi a nyelvén - a Roxfortban, a barátai között, a birtok felett emelkedve seprűn, a későesti kijárókon, amit már egészen biztosan nem lenne szabad; de néha még otthon is, az étkezőasztalnál könyökölve, figyelve anyát, ahogy berakja sülni a pitét, ahogy gyertyát gyújt a pulton. Egyre ritkábban használ mágiat - végülis, érti, minek. Ő nem siet sehova; a világ összes ideje az övé, ott, abban a házban.
Játssza a tökéletest, mert képtelen bármi mást. Bármiféle gyengeséget, bizonytalan apróságot, ami a bőre alatt pattan el - néha még ő is habozik. Nem ma. Nem most.

Nem okoz problémát megszólítani - az sokkal inkább, mennyi kérdése van, mennyi mindent szeretne tőle hallani. Nem az a típus, aki némán boncolgat, általában; ő hangosan teszi, egyértelműen, megkérdőjelezhetetlenül, kifejezetten egy irányba haladva vele. Nem óvatos, nem előzékeny - azt majd megteszik helyette másik úgyis.
- Egy kis őrület? Hmmm. - Elmulat a válaszon, már mosolyog, bár ő nem ravaszul; egészen őszintén, egészen kíváncsian, már szinte lenyűgözve, mert a látszattal ellenben? Olykor még őt is meg lehet lepni. Hamar túllendül rajta - de azért lehetséges.
Talán egy része… nem, nem számított rá. De gondolt rá - eljátszott vele, mint könnyed, elillanó szellővel, súlytalanul, megfoghatatlanul, az ilyesmi  dolgokkal még sosem volt probléma, ugye?
Érdekli azt a tónus, amivel szól; valószínűleg ismernie kellene. Ennyire alapvető dolgokat, ha már ugyanazt a nyelvet beszélik.  Frusztrálja, mint az a kis üvegcse az üzletben, de ezúttal nem kér segítséget - egyébként sem az a típus, aki szokott. Az ott az üzletben? Egy gyenge, jelentéktelen pillanat volt - ez már nem az.
Figyeli, ahogy iszik az üvegéből; halk, rövid nevetéssel, ahogy elfintorodik. Ez már olyan reakció, amit ismer, amit szemtelenül ki is élvez. Ezt sem mondta neki még senki, hogy nem szabad.
- Munro. - Talán ez is szemtelen, ahogy rápróbál a nevére, ahogy ízlelgeti, ahogy a nyakának ívét nézi közben. Pedig szinte ártatlanul teszi - most még. Visszaveszi az üveget, iszik belőle egy kortyot ő is. Kapaszkodik abba a névbe, mintha mondana neki dolgokat; bármit, amit elképzelhet róla fejben, amit már hozzáköthet, mint az illatot a holmijai közt.

A következő szavakra hátrapillant a válla fölött; valóban úgy tűnik, mintha a többiek észre sem vették volna, hogy eltűnt, de tudja, hogy nem így van. Tudja, hogy fél szemmel Reed azért csekkolja - valakinek felelősségteljesnek is kell lennie a körből -, de sosem volt az a típus egyikük sem, aki fogja a kezét. Ő sem távolodna el különösebben fejetlenül - vannak azért prioritásai, még jelenleg az alkoholon kívül is, és a barátai pontosan ilyesmik. Még a kihívó kék szemek mellett is - nos. Létezhet egymás mellett két prioritás, amíg nem véreznek el egymáson, ugye?
- Látod - visszafordul, szája egyik sarka mosolyba szalad, miközben hirtelen nyúl a pohárért Munro ujjai között, mintha csak szomjazna -, úgy tűnik, itt mindenki tudja, hogy kell szórakozni.
Hacsak a srác nem kapaszkodik a pohárba az élete árán is, iszik egy kortyot - tudni akarja, mit választott, valami gyümölcsösen frissítőt, valami kellemesen fanyart, valami egészen pofátlanul erőset; mint amit aktuálisan éppen ő is.
- Szóval Munro… - lép egyet oldalra, érdeklődve figyeli az arcát; a pohara még a kezében, úgy tűnik, élvezi a hatalmat, amit ad neki. - Egy dolog igazán érdekel engem, tudod; többek között. - Mosoly bujkál a hangjában, de nem tudni, hogy tényleg szórakozik, vagy csak az alkohol teszi: egy pillanatra akár még úgy is tűnhet, hogy tényleg valami komoly dolgot fog kérdezni, valami sorsfordítót. - Te melyik illatot választottad az üzletben?
Talán azt is teszi.

[D E A R B L A Z E]

D E A R   B L A Z E


smells like your smile


☙──────✽──────❧

Mindig fénykörben állok, de egy részemet folyamatosan árnyék fedi. Elvárják, hogy a közepén foglaljam el a helyem, mégis kisodródok, mert a talaj a talpam alatt inkább elvárásokból összeállt futóhomok, én pedig egész egyszerűen próbálok nem belefulladni. Sosem enyém a pódium, mert mindenki álarccal a kezében fordul felém és észrevétlen erőszakkal csapják az arcomra, amint megszólalnak. Tudod, már tükörrel a lelkemben járok-kelek, hogy megspóroljam másoknak a skatulyát, amibe passzíroznának. Őszintén, nem tudom, hogy vágyom-e arra, hogy valaki észrevegyen. Megszoktam a szerepem, jó vagyok abban, amit kiutaltak nekem. Jó vagyok az egyoldaló, felszínes barátságokban, mert én meghallgatom őket és segítő jobbot nyújtok, mikor szükségük van rám, hogy a saját gyötrődésem cserébe mosoly mögé gyűrjem. Jó vagyok diáknak, mert tudom a betanult válaszokat, mert esténként vért izzadva gyakorlok, hogy ne mondjak csődöt másnap. Jó vagyok abban, hogy fogadjam a lányok közeledését, hogy kézen fogva járjak velük a folyosón, hogy később, a vacsoránál a barátnőiknek dicsekedjenek, majd pár héttel később az elengedésben, mert végre lépett az, akire mégiscsak jobban vágytak. Nincs dráma, nincs szomorúság, csak fakó meleg és kényelem. Jól viselem a népszerűséget, mert nem én vagyok az, akit a magasba emelnek, csak a rólam alkotott kép. Senki sem veszi a fáradtságot, hogy a függöny mögé nézzen, hogy kifordítson az árnyékból, hogy összetörje a tükröt. És ez kényelmes. Fakó meleg.
És az, ahogy azokkal a vakítóan kék szemekkel nézel rám, szinte halálra rémiszt. Hiába van félhomály, hunyorgok a fénytől, amit a tekinteted emel és őszintén, fogalmam sincs, hogy elég jó vagyok-e, hogy egyszer tényleg én álljak középen. Ide nincsenek előre megírt sorok, amiket begyakorolhattam volna, nem olvastam a magnix szórakozóhelyen való ismerkedés etikettjét és nem igazán tudom, hogy mi is vagyok az elvárások és az előre kikészített maszkok mögött. De ha adsz egy kis időt Blaze, szeretnék rájönni és megmutatni, mert látom, hogy kíváncsi vagy. Én is az vagyok és rá kell, hogy döbbenjek, hogy most nem tűnik elegendőnek a kényelmes és a fakó meleg. Forróságot akarok érezni, pillanatnyi boldogságot, nem foglalkozva az esetleges következményekkel. Azokat úgy ott hagynám a kiürült üveg alján.
Végigborzongok, ahogy rápróbálsz a névre, amit a szádba adtam. Sosem éreztem az enyémnek, mert nem volt más, mint egy alaktalan paca tucatnyi pergamen túloldalán. Most mégis ott formálódik a nyelved alatt és minden mozdulat, lélegzetvétel és szó új értelmet ad neki. Tudod, nem gondolom azt, hogy ezzel hazudtam volna neked. Szerintem mind a ketten tudjuk, hogy többé nem látjuk egymást és van valami különös izgalom abban, hogy olyan képet festhetek magamról neked, amilyet csak akarok. És életemben talán először, kegyetlenül őszinte akarok lenni. Még ha bizonytalan vagyok is abban, hogy mi is az igazság egészen pontosan.
- Nem voltam még ehhez hasonló helyen, a spanyolok pedig valami egészen más szintet ütnek meg. - Ujjaim könnyedén engednek az akaratodnak, szusszanós nevetéssel pillantok rád. Te iszol, mégis, mintha az én torkomon gördülne le a jéghideg forróság. Alig ittam, mégis kezdek kissé bódulni és ez némi elégedettséggel tölt el. Tekintetem elkalandozik a parkett felé, az átszellemült arcokon siklik, az ütemre tökéletesen mozduló végtagokon, a párok között elfogyott téren. Egészen… addiktív.
- Még szerencse, hogy hosszú az este - billentem oldalra a fejem kissé és szinte lélegzetem is visszafojtva várok. A kérdés hirtelen túl… abszurdnak hat és kiszakad belőlem a nevetés. Kissé megrázom a fejem, hogy alábbhagyjon a hullám, majd vigyorogva nézek fel rád ismét. - Nem egyértelmű, Blaze Florance?
Mielőtt felelhetnél bármit, fordulok a bárpulthoz, karom akaratlan simít végig a mellkasodon és észre se venném, ha nem kezdene bizseregni a bőröm. Mutogatva kérek még két üveggel abból, ami eredetileg volt csak a te tulajdonod, majd a vállam felett pillantok rád.
- Szóval Blaze… megmutathatnád, hogy te hogyan tudsz igazán szórakozni - vigyorom szélesedik a végére és ha amúgy ne lett volna vörös már az orcám a benti fülledt melegtől, hihetnéd, hogy a pimaszságom miatt van, ami még engem is meglep. Visszaveszem a poharat tőled, egy húzásra kiiszom, majd ismét feléd fordulva nyújtom neked az egyik üveget.
Szórakozzunk.

[- Hmmm. -]

malachi ❀ 2005 nyara

Nem ismeri az árnyékot - nem hajlandó rá.
Nem az a típus, aki hajlandó lenne megmaradni benne. Égeti a bőrét, mint másnak a napfény szokta; ő ebben süllyed el, fulladozik - bár egészen máshogyan, más ízzel, még akkor is szinte őszinte mosollyal az arcán.
Nem, mintha tudná, hogyan kell veszíteni, ugye?
Vagy mintha elismerné, ha megtörtént - az élet talán csak egy játék, úgysincsenek igazán vesztesek, nem lehetnek, még úgy sem, hogy ha valójában valakinek? Akkor neki igazán a bőrén kellene éreznie az ilyesmit - anyja halvány mosolyaiban, a képben a doboz alján, abban a névben, ami majdnem az övé. Lehetne az övé is.
Nem gondol rá - egyszerű, gyors, fájdalommentes, ha egyszerűen csak… nem is gondol rá. Ugye?
Gondol inkább minden másra - a srác mosolyára előtte, a pultra a háta mögött, amin támaszkodik, az üvegre a saját kezében, a füstre, ami nedvesen csapódik le a bőrén, a tarkóján, a pihék szőkéje között.
Nem az a típus, aki szeret valaki lenni. Valaki a bárban - valaki a szuvenírboltban. Valaki a tömegben - valaki, aki lenyúlja a poharad. Ő szeret Blaze lenni, szereti, amikor kimondják a nevét, szereti, mikor úgy hangzik, mintha ismernék - mintha értenék. Talán néhányan tényleg megteszik; talán kíváncsiságból, talán néha őszinteségből, talán pillanatnyi szórakozásból. Mert akkor épp helyesnek tűnik - egy lélegzetig, egy lehúzott kortyig.
Nincs vele problémája; ennyire nem szokott előre gondolkodni. Talán többnyire hátrafelé is - általában. Mondjuk úgy, hogy nem szereti, mikor megteszi. Olyan, mint egy kis tű a saját bőrében - kellemetlen, felesleges, nem érti, miért tette oda, miért éppen pont ő.
Ami elmúlt, az elmúlt - a jövő mindig könnyebb akadályok nélkül. Aggályok nélkül - és a múlt tele van velük.
Tudja, hogy nem látja többet - nem bánja. Egyébként sem feltétlenül az a típus, akit az emberek többsége szeretne… többször látni? Nem úgy - elillanó, jelentéktelen pillanatokban, igen, talán. Olyan ízben, amikor bármi is magyarázatra szorulna? Kevésbé - ezzel sincsen baja,  nem igazán, ő egyébként is túl gyorsan gázol át abban az életben, hogy megálljon ilyeneken gondolkozni, a világ túl hatalmas ehhez, ő pedig túl telhetetlen? Mindennek helye van - egyetlen este, egyetlen város, sok pohár alkohol.

Lehunyja a szemét egy pillanatra, mosolyog - úgy tűnik, szereti hallani a nevét, talán csak azt szereti, ahogy ő mondja. Szokatlan - szokatlanul ejti, talán más közegben nem is reagálna rá, talán nevetne, talán keresné, kire gondolt. Most tudja - érzi magán azt a pillantást, még emlékszik a színére, ha nem is látja most igazán.
- Hmmm. - Gondolkozik egy pillanatra, ki tudja, min - talán ő sem mondja. - Nem.
Hazudhatna - vagy lehetne okos,  összerakhatná a képet, de ő nem ez az ember, talán sosem volt az, talán túlságosan kapaszkodik az egyértelműbe. Talán nem szereti a kérdéseket - csak ha ő kérdezi őket.
Figyeli, ahogy elfordul, figyeli, ahogy a nyaka ívén megcsillan a fény, ahogy előkerül az a két üveg. Meglepi vele; arra gondol, előbb választja majd a sajátját, azt, amit éppen tőle vett el, amit nem nyúlt visszaszerezni.
- Awww, milyen nagylelkű vagy - de annál lelkesebben rakja le a pultra a saját kiürült üvegét, és fogadja el Munrotól az újat. Ajkához emeli, de megpihen száján az üvegé egy pillanatig, amíg figyeli - talán túl sokat figyeli, mintha túl hosszasan gondolkodna, de hogyha ismerné, valószínűleg tudná, hogy ez nem igaz. Vagy nem lehet az.
Szerencse, hogy nem ismeri.
- Ez egy elég drága szórakozás lesz akkor, nem? - Iszik végül, halkan hümmög, ahogy az alkohol végigégeti nyelőcsövét. Már csak röviden, de még feltűnik - pár korty, és már nem is fog egyáltalán. Inkább nem teszi hozzá, hogy amíg ilyen lelkesen, szó nélkül kifizeti, addig persze. Neki igazán nem probléma.
Kinyúl előre, hogy megragadja a derekát - nincs benne az érintés ismerkedő, bizonytalan íze, ő úgy ér hozzá, mintha már ismerné, könnyedén és gátlások nélkül, húzza magával: be az emberek közé, be a saját közelségébe, a háta nekiütközik valakinek, de nem áll meg tőle, talál maguknak egy helyet, bőrén csillognak a fények, a szemében is valami. Mosolyog - még részegen is, vagy főleg úgy.
- Szóval - muszáj közel hajolnia, közelebb, mint a pultnál. Lehelete Munro nyakát éri -, azt mondtad, nem voltál még ehhez hasonló helyen? Spanyolországban sem, vagy…?
Röviden hátrébb hajol, hogy mégegyszer végigpillantson az arcán.
- Pedig… olyan típusnak tűnsz, aki már körbeutazta Európát.
És aki mindenhol magához csábított valakit a pultnál.

[D E A R B L A Z E]

D E A R   B L A Z E


smells like your smile


☙──────✽──────❧

Az én gondolataim sosem állnak meg. Mindig mindent megkérdőjeleznek, kétségek közé szorítják a meggyőződést. Az a legnagyobb baj vele, hogy észre sem veszed az általuk életre keltett örvényt, nem érzed a víz erősödő sodrását, nem látod a kis buborékokat, amik szétpattannak a felszínen, azt, ahogy bekebelezi a napfényt, csak akkor eszmélsz rá, hogy forog körülötted a világ, mikor már esély sincs a menekvésre. Minél jobban küzdesz, annál gyorsabban ránt le a mélyre és te belefulladsz önnön magadba. Olyan sokszor meghaltam már. Megszámolni sem tudom, hányszor találtam már magam képzeletben a földön fekve, kicsit mindig mélyebben, mint előtte. Körmein alá fekete föld ragadt, ujjaim ragacsosak a nedves homoktól. Nehéz a felismerés, hogy én ásom a saját síromat. De mindig kimászom a gödörből, egyedül, mert hiába nézek fel, senki sem nyújt segítő kezet a gödör szélén. Tudod, nem az ő hibájuk. Senkit sem engedek a saját viharfelhőim közelébe, megtanultam napfény lenni másoknak, őszintének tűnő mosoly mögé gyűrni a lassan növekvő földkupacot. Megtanultam egyenes háttal cipelni a sorsom.
Most nem süllyedek, Blaze. A fények játéka az arcodon megbabonáz, a mosolyod fénye pedig úgy vakít, hogy nem hagy helyet a folytonos homálynak. Mellkasom a zene ritmusára zümmög, csipkedi a bőröm a feszültség, ami a levegőben izzik, ami ott pulzál minden táncoló talp alatt és kar körül. Könnyen ámulatba ejtenek emberek, csodálom a pórusaikból áradó magabiztosságot, azt, ahogy körbelengi őket saját maguk. Mindig csak távolról figyelem őket, majd kihagyó szívdobbanással, mikor elmennek mellettem. Lapok őrzik, aprócska penna-kanyarintások az emlékeiket, mert mind csupán ennyi; egy sóhaj, egy arc, egy nevetés, egy vékonyan karcolt név, hogy egy következő oldalt kezdve lezárhassam mindazt, ami el se kezdődött soha. Téged viszont most nagyon is közelről csodállak és a szívem is inkább tempót váltott, mintha attól félne, hogy egy elütéssel kihagyna valami fontosat. Tudod Blaze, talán így is van. Sosem voltam még ennyire távol saját magamtól, sosem ízlelhettem ennyire lemeztelenítve a valóságot és sosem vettem a bátorságot, hogy én közelítsek bárkihez. Most a te nevedet karcolom, dehogy karcolom, vésem a következő oldalra pimasz mersszel, mert tudom, hogy nem fogsz szeptemberben velem szemben sétálni a folyosón. Mert bárki, aki majd ott elmegy mellettem, nem fogja tudni, hogy ki is vagy, ki voltál ma, ezen az estén és mikor a következő oldalra lapozok, csak halványan ütsz majd át rajta. Mégis erősebben, mint bárki más.
- A nedves földet és az esőt - segítelek ki mosolyogva, holott tisztában vagyok vele, hogy talán nem is vagy igazán kíváncsi a válaszra. Kicsit bután is érzem magam, savanykást ízt hagynak a szavak maguk után, mégis édes utóízzel. Ha nem léteznének ezek a buta szavak, most én sem lennék itt, valami teljesen újat tapasztalva, a világ egy teljesen idegen szegletében.
Meghúzom az üveget, de a tekintetemet nem szakítom el a tiédtől. Érdekel, hogy mit látsz, a kékjeidből próbálom olvasni a tükörképem, a saját valóságod, rálelni a válaszra, hogy miért jöttél ide és miért vagy még mindig itt. Nem szoktam ehhez a fajta figyelemhez és kicsit aggaszt, hogy mikor vége lesz az estének, másokban is keresni próbálom majd.
- Szerintem megéri. - Széles mosollyal rántok egyet a vállamon, majd azonnal el is terelődik a figyelmem, ahogy hozzám érsz. A hátul megbúvó gondolatfoszlányok is a padlóra hullanak, ketten taposunk rajtuk, ahogy vezetsz és én most boldogan hagyom, hogy megtedd. A világ minden lépéssel kisebbé válik, a zene pedig hangosabbá. Szembe fordulok veled, de nem távolodok el és hirtelen bátorsággal felvértezve csúsztatom a szabad kezem a derekad ívére, hogy te se tehesd. Lélegzeted perzseli a bőröm és a jóleső érzés végigszalad a gerincem ívén.
- Először hagytam el az államokat - felelem kissé közelebb hajolva. Testem lassan felveszi a zene ritmusát, bár lépteim még kissé bizonytalanok. Nem ehhez a fajtához van szokva. - Az én világom ennél sokkal-sokkal kisebb. De szívesen kísérletezek - kissé kihívónak találom a mosolyom, ami önhatalmúlag kúszik az arcomra, de nem bánom. Bármit teszek és mondok, az itt marad a parketten, kettőnk között, most az egyszer nincs családot-meghatározó súlya a cselekedeteimnek. - Mi a helyzet a tiéddel? - kérdem közelebb hajolva és utána se sokkal tágítom a közénk gyűrődött teret. Olyan sok mindent kérdeznék tőled, meg akarlak érteni, minden apró motivációd és szemléleted, mégis kicsit nehezemre esik a kérdés. A testemet hagynám inkább beszélni, mert érdekel, hogy mondjuk… milyen az pihék érintése a tarkódon.

[- Hmmm. -]

malachi ❀ 2005 nyara

Különös, hogy az ember mikre képes a színfalak mögött - amikor nem látja senki. Amikor nem kell eljátszania, hogy minden tökéletes.
Két életet élni - egy valódit, igazit, és a megfelelőt - ami belefér a normákba, amire mosolyogva bólintanak az emberek, ami kívülről annyira kurvára egyszerűnek tűnik.
Ha őt kérdezik? Hangosan tiltakozik a dolog ellen - valószínűleg egy üveggel a kezében, ha megfelelő pillanatban kapják el, ugye, néha a seprűjével, a pálcájával, rosszabb napokon semmivel. Üresen hadonászva, túl hangosan, túlságosan pezsegve. Mint amikor a pezsgő túlszalad az üveg száján; vagy az esővíz az ágyás alatt.
Tiltakozik, hogy bárhol is rejtőzne benne… valami más, valami, ami igazából ő, minden más pedig csak álca. Tiltakozik, hogy ne ő lenne az egész - az, akire olykor jó ránézni, akire rákacsintasz, akire megforgatod a szemed bűbájtanon. Aki elhasít melletted a folyosón, aki után csak a nevetgélése marad, aki egészen biztosan először fejezi be a főzetét bájitalon - valamiért egészen más színe van, mint kellene - aki a leghangosabban dobol a seprű nyelén meccs közben, aki annyira kibaszottul valóságos minden pillanatban. Minden homályos folt, minden, amit nem tud… amit nem is egészen ért, a saját része - minden ő. Még az is, amiről nem beszél.
Nem lát vele problémát. Alapvető kérdéseket, amiknek vissza kellene vezetnie az eredeti felvetéshez, hiszen amiről nem beszél, amire nem gondol, az nincs - nincs itt, kifejezetten nem Barcelonában, kifejezetten nem ezen a helyen, ahogy meghúzza az üveget. Nem gondol rá akkor sem, ahogy az alkohol már-már fájdalmasan égeti a torkát, ahogy hirtelen mindenféle dolgokat érez - szinte az esőt is, csiklandozza az orrát, pedig egészen biztosan… nem érezheti. Talán csak túl sokszor szagolt bele az üvegbe az elmúlt napokban - talán valahol már a részévé vált. Az is.
- Hmmm. - Nem árul el sokmindent az a kis torkhang; az a félvigyor, ami kíséri, annál inkább. Szórakozik - valamin egészen biztosan szórakozik, talán Munro gondolhatná azt egy pillanatig, hogy rajta, de elnéz felette; a vigyor megmarad. Gondolkozik valamin, kurvára látványosan gondolkodik, és végül, valószínűleg mindenki szerencséjére? Csendben marad.


Elemében van - társaságban, emberek között, már-már veszélyesen elevenen. Mintha pulzálna valami a bőre alatt - valami, ami erősebb a saját vérénél.
Talán az üveg győzte meg, hm? Az a típus, aki értékeli a feláldozást, az erőfeszítést - de valójában már abban a pillanatban döntött, hogy odalépett a sráchoz. Valószínűleg már egészen akkor, amikor hátrahagyta a többieket - kizárólag nyomós okok mentén követ csak el ilyesmit, és valljuk be. Ennyi alkohol után egy kis mosoly - tökéletesen megüti a szintet.
Tetszik, ahogy hozzáér - apróság, ujjak a derekén, ingje épp, csak hogy felgyűrődik alatta. Nem jelenti, hogy elég is; hogy nem vágyik arra, hogy legyen egy kicsit bátrabb, nyúljon csak be az ingje alá, mutassa meg, milyen is valójában az érintése. Ha már annyi mindent nem tud róla… az illatán kívül, akkor legalább ezt; bármit, ami adni tud.
Egyébként sem az a típus, aki visszautasít - általában kifejezetten pofátlanul vesz el, amíg valaki hajlandó adni.
- Ilvermorny, hm? Melyik ház? - Tippelhetne, ha különösebben ismerné az iskolát; más helyen, más időben talán ezt gyengeségnek fogná fel, talán nem kérdezne rá, talán úgy tenne, mint akit nem érdekel. Most tud kötetlenebb lenni - egy egészen kicsivel engedékenyebb. Saját magával kapcsolatban.
Talán egyébként is jelentéktelen önmagában a kérdés - de valójában az ő világában semmi nem az.
Az sem, ahogy végigsimítja az oldalát - ráérősen, szinte úgy, mintha egy megszokott mozdulat volna. Olyan, amit ismernek - és talán meg is teszik, valahogyan máshogyan, valaki mással.
Mintha a zenét is ismerné - ahogy mozog rá, ahogy húzza magával Munrot.
- Kisebb? Amerikában? Ne őrjíts meg. Mindig azt gondoltam, hogy ott vannak az igazán veszélyes bulik.
A mellkasuk egymáshoz ér - egyetlen rövid pillanat, szinte egy lélegzetvétel. Szinte véletlen - holnap legalábbis egészen biztosan azt mondja majd.
Talán mégis vannak dolgok, amikben hazudik.
Kicsit elfordítja az állát - nézi a fények lenyomatát a bőrén, hogy milyen mintákat fest a hajába. Hogy ki is ő - a táncparkett jelentéktelensége alatt, szóváltásuk könnyedsége alatt.
- Az én világom? Többnyire sokkal ködösebb, meg esősebb. - Valami kis fény mulat a szemében; valamiért úgy gondolja, az akcentusa már rég elárulta, amit el kell, habár ő sem volt kifejezetten… sikeres fordított esetben. - Aktuálisan meg? Preferáltan égető-napsütés, - muszáj lepillantania az üvegre segítségért -…gin, meg persze. Te.
Mosolyog rá, egészen pofátlanul könnyedén, miközben emeli az üveget - először a srác kezében tartott nyakához koccintja, majd iszik belőle egy kortyot.
- És ha engem kérdezel, ez sokkal élvezhetőbb a szokásosnál.

[D E A R B L A Z E]

D E A R   B L A Z E


smells like your smile


☙──────✽──────❧

Kicsit megszűnik a világ. Minden mozdulattal, lélegzetvétellel és szívdobbanással egyre kisebb és kisebb. De nem a csupasz fizikai értelmében. A Föld forog tovább, sorsfordító események történnek minden pillanatban, valaki születik és valakit épp siratnak. Nem. Valahogy az idő és a tér fogalmán kívül létezünk, egyszerre vagyunk részese a mindennek és a semminek. Tudod, elég jól ismerem ezt a lét nélküli létezést, de most először tapasztalom meg valaki mással. A pult aljában hagytam az összes álarcom, ott a vaskos köpenyeg is, amit az elvárások fojtogató anyagából férceltek össze és ami olyan tökéletesen illeszkedik rám. Meztelen vagyok, Blaze Florance, mert nem a testem, hanem a lelkem mutatom feléd. Furcsán idegen, mégis édes tapasztalat, mert eddig egyedül a fekete-fehér billentyűk láttak így. Ujjaimat rajtuk táncoltatva nem érdekel, hogy mások mit gondolnak. Az általuk gerjesztett dallam szavak nélkül beszél, világgá hirdeti azt, aki zsigeri szinten vagyok. Tudod, általában minden dallam magányos az ujjaim alatt, de mégsem értette még senki. Senki sem figyelt rám igazán, mikor elregéltem a legféltettebb titkaim, mikor segítségért ordítottam kétségbeesetten. Nem vagyok művészlélek. Ahhoz fel kéne áldoznom magam a zenéért, de hogyan tehetném, mikor már rég mások álmaiért létezem? Pedig jó lennék benne. Mindenbe bele tudok halni kicsit, így síron túli gyönyörűséggel építkezhetnék belőlük. Tudod, most is bele akarok halni kicsit a pillanatba, hogy még ennél is fájdalmasan valóságosabb legyen, hogy a bőrömbe, a csontjaimba éghessen a nyakamra csapódó lélegzeted. Az érintésed újabb és újabb hangokat szólaltat meg bennem, ismeretlen, keserű-gyönyörű hangokat és ha nem kapok még, félek, hogy nem fogom tudni visszaidézni. Látom a mohó kérlelést a saját tekintetemben, ahogy a tiédbe nézek. Megijeszt, mert sosem hagytam magamnak, hogy kezet fogjak az önzőséggel, de most úgy csüngök rajta, mint egy függő az újabb adag láttán. És most te vagy a szerem, Blaze, a belőled felcsendülő hangok kusza szövevénye. És képtelen vagyok betelni vele. Veled.
Bátortalan merészséggel birtokolja jobbom az oldalad, érzem, ahogy gyűrődik alatta az anyag és ujjaim meg-megrándulnak, mert többet követelnek. Az egész mellkasom zizeg a ritmusra, a zenét egyszerre hallom fülsüketítő ricsajnak és távoli kellemes visszhangnak, mert már nem is igazán figyelek rá. Sokkal magával ragadóbb az, ahogy közelebb vonsz, ahogy csak engem nézel és ahogy a testünk rátalál egymás ritmusára. Egyre bátrabban adom át magam a táncnak, amit igaz, nem volt még alkalmam gyakorolni, de mintha ösztönösen tudná a csípőm, hogy épp merre kell fordulnia.
Hiába hallom tisztán a szavaid, mégis kapkodnom kell az értelmük után. Iszom egy kortyot, mert hirtelen túl bárgyúnak érzem a saját hangom, a választ pedig még inkább, holott a kérdés a te szádból meglepően logikus. Pár röpke szívdobbanásnyi idő után kapok újra a feltörekvő bátorságom után és jobbom a hasam elé emelve hajolok meg előtted kissé.
- Thunderbird. A felfedezők, művészek és szabadság hajhászok otthona - felelem széles mosollyal, miközben tekintetem pillanatra sem veszem le rólad. Hamiskásan csengnek számomra a saját szavaim, sokszor megkérdőjeleztem a viharmadár választását az évek során, most mégis egész könnyen tudok azonosulni velük. Talán lehettem volna ilyen is. - Az akcentusod elárult, Roxfort - közlöm az egyértelműt, miután felegyenesedtem és kezem visszatalált a derekadra. Lepillantok és miközben az alsó ajkam végigkaristolom a fogaimmal, ujjaim épp csak a felcsúszott inged vonala alá kúsznak. Könnyedén eltáncolhatsz előlük, de tudod, most valahogy nem hiszem, hogy megtennéd. Fordított esetben én bizonyosan nem tenném.
- Más körökben mozgatnak… - belém rekednek a mentegetőzések. Pedig annyi mindennel tudnám folytatni. Mégsem akarok kifogásokat gyártani a gyávaságomnak. Most itt vagyok, belesétáltam az ismeretlenbe és ha nem is lesz több ilyen alkalom, jelenleg még ezzel is ki tudnék egyezni.
Kissé oldalra biccentett fejjel hallgatlak, tekintetem el-elkalandozik a kékjeidről, az gallérod ívére, a halántékodon legördülő cseppre, az ajkaid szélében megbúvó mosolyra. Újabb dallamok csendülnek fel bennem és egy pillanatra édesen siklanak félre miattad. Elpirulok, de túlságosan ki vagyok melegedve, hogy látható legyen az érzés, majd felszabadultan felnevetek. Idegen hang a saját fülemnek.
Veled együtt iszok, játékosan figyellek közben, majd még közelebb húzódik és nem hagyok lehetőséget az esetleges véletleneknek.
- Mesélj még a világodról… - mondom kissé rekedtes hangon és ahogy a tekintetem egyre inkább az ajkaidra vándorolnak, hiheted azt is, hogy nem is érdekel igazán a válasz. De az igazság az, hogy semmi sem érdekelt még jobban, csak… mi lenne, ha sokkal közelebbről súgnád meg azt?