8-as számú kupé

Az 8-as számú kupé nyolc személy számára kényelmes. Két oldalt, egymással szemben találhatóak a kék bársonnyal borított ülések.

[Ophelia születésnapja alkalmából egy rövid egy hozzászólásos játékra invitálnék mindenkit, aki szeretne csatlakozni]

Happy Birthday Bestie!

Mindenki aki szeretne csatlakozni
2005.09.01.
Roxfort Express

Ophelia születésnapja alkalmából egy rövid egy hozzászólásos játékra invitálnék mindenkit, aki szeretne csatlakozni 

Rengeteget készültem erre a napra, töménytelen mennyiségű tervezés, próbasütés előzte meg. A tegnapi egész napom ezzel ment el: elkészítettem a vonatos szülinapozáshoz minden ételt. Természetesen egy hadseregre való italt is vásároltam, ahogy szintén egy hadseregnyi emberre készültem tortával, sütikkel. Az évfolyamunkról mindenkinek küldtem egy meghívót, akiről tudom, hogy valamilyen szinten jóban van Ophi-val, a közelebbi barátainak pedig annyi kiegészítést, hogy szívesen veszem a segítségüket akár díszítésben, akár figyelemelterelésben, akár cipekedésben. De természetesen no pressure, de bizonyosan ütősebb lenne a végeredmény, ha nem rám marad a díszítés. A torták dekorálásával még csak-csak elvoltam, bár azokkal is rendesen megszenvedtem, mert nem vagyok jártas benne, meg ügyes sem. Ophi-nak egy diétás extra kávés, módosított tiramisu-t készítek, illetve igyekszem a palettán mindenféle süteményt és kisebb tortákat csinálni, hogy mindenki aki ünnepel velünk, megtalálja a fogára valót. Van epres, belga csokis, oreos, citromos, sajttorta, joghurtos,vegán, mindenmentes, csak laktózmentes és csak gluténmentes opció is. Legszívesebben hulla fáradtan rogynék össze, mire mindennel végzek, de még rengeteg tennivaló van: például össze sem pakoltam. Így nulla alvással indulunk a pályaudvarra, az autóban sikerül valamennyit aludnom. Szerencsére túlteng bennem az adrenalin, úgyhogy tudok ébren maradni és pörögni tovább 110%-on. Ennek a szülinapnak extra emlékezetesnek kell lennie! Talán az utolsó alkalmunk egyike lesz így ünnepelni, azt akarom, hogy Ophelia a legjobbat kapja. Nekem meg bőven lesz még időm pihenni, ha előbb nem, a sírban bizonyosan.
Szerencsére azért a vonaton lévő dolgokat nem egyedül kell intéznem, akad segítség, amiért rettentő hálás vagyok.
Az egyik kupét feldíszítjük, elhelyezésre kerül a töménytelen mennyiségű sütemény, torta, ital, minden. A nyári pénzem egy része erre a szülinapra megy el, de egyáltalán nem bánom, sőt! Csak azt remélem, hogy örülni fog neki, ahogyan az ajándékomnak is. Nem drága, de cserébe kifejezetten neki szól.
Holdenre hárul az a nemes feladat, hogy Opheliát a lehető legtovább feltartóztassa. Azonban egyszer kénytelenek megérkezni, akkor pedig elsők között várom az ünnepeltet, V.I.P. helyről szeretném látni az arcát, amikor megpillantja a meglepetést.
- Boldog születésnapooot Ophi!- azon nyomban a nyakába is borulok és jó alaposan megölelgetem. Miután elengedem, a libsiszütyőmben keresgélni kezdem az ajándékát, először nyugiba, aztán elég pánikszerűen, amikor nem találom. De phew, szerencsére meglett, csak természetesen a tértágított szütyő legalján volt, Solace könyve alatt természetesen. - Na szóval, ha nem bánja senki sem, akkor lennék én az első az ajándékkal… - átnyújtom a kis csomagot. Könyv alakja és tapintata van. Kibontva valóban egy könyv az. A borítóján az áll, hogy: “Letters to my Best Friend”, benne pedig ha kinyitja, összefűzve megannyi levél, melyet neki írtam, minden egyes emlékezetes alkalom belefoglalva, rengeteg köszönet, a dolgokért, amit értem tett, csupa-csupa szentimentális emlék, meg itt-ott egy-egy kép is, amihez lehet csatolni. Van még hely, szóval kiegészítheti még bármivel, és nagyon remélem, hogy közös emlékekkel fogjuk megtölteni, még akkor is, ha messze sodor egymástól minket az élet. Kicsit meg is könnyezem a dolgot, serényen törölgetem a könnyeimet sűrű bocsánatkérések közepette, majd pedig átadom a helyem a többieknek.

first class birthday

Elsőben kezdődött az egész.
Nem voltam több, mint egy riadt kislány, aki a komfortosan kontrollált életből belekerült valami újba, valami félelmetesbe, valami mágikusba. Aztán az aggályok és a félelmek szinte azonnal elmúltak, amikor az a kislány összetalálkozott valakivel, aki hasonló dolgokon ment keresztül, mint ő. Pedig első ránézésre a hasonlóan barna hajukon kívül nem volt bennük semmi közös, sőt. Ha nincs ez a másik, varázslattal megtelt világ, akkor valószínűleg soha az életben nem szóltak volna egymáshoz.
A Roxfort azonban nem a különbségeket hangsúlyozta ki, hanem azt, hogy miben hasonlóak. Hamar rájöttek, hogy mind a ketten nagyon szeretik a természetet és a lovakat, mindketten nagyon kíváncsiak az őket körbevevő világra, hihetetlen dolognak tartják a sárkányokat, és azt, hogy tényleg léteztek, ráadásul mindketten muglik között nevelkedtek. Különösnek, mégis helyénvalónak érezték azt, amikor kiderült, hogy mindketten boszorkányok. Olyan ez, mint egy kirakós utolsó darabja, amit végre sikerül megtalálnod egy régi bútor előtt.
Aztán az a kislány mellékesen megjegyezte az út közepe tájékán, hogy amúgy szülinapja van, mert mikor máskor lenne neki születésnapja, ha nem pont szeptember elsején? Ő a kiköpött szűz zodiákus sztereotípia.
Ekkor kezdődött minden egy meghívással. Egyetlen csokibéka. Egy gesztus, egy hagyomány kezdete. Mivel pedig még egyikük sem látott hasonlót sem, jól meglepődtek, amikor a csokibéka felbontás után kiugrott az ablakon.
Másodévben Annie emlékezett erre a szülinapra, és egy áfonyás muffinnal készült, amit saját maga sütött az előző nap. Valamiért úgy érezte, hogy Ophinak ízleni fog az áfonya.
Harmadévben ugyanilyen muffint készített, de a papírja már valamivel színesebb és díszesebb, sőt, a tetejére került egy kis gyertya.
Negyedévben egy tálca süti került elő a fülkében, így pedig még többeket tudtak megvendégelni az évfolyamtársaik közül.
Ötödévben már tortáztak, igaz, az még pici volt és egyszerű. Nyolc szelet – épp annyi, amennyien a fülkében elfértek. Ráadásul már a fiatalabb Ophi is készült. A vonat ablakánál lévő, kicsi, kiugró asztalkát lefedte egy elegáns, csipkés terítővel, és megkínált mindenkit Alain Milliat nektárral, amit még Franciaországban vett a nyár alatt.
Hatodévben nem volt sok változás. Csak a gyertyákat cserélték le mágikusabbra, és valahogy odatévedt egy lufi is.
Hetedévben Anne-Rose Tuffin pedig konok elhatározással vágott bele abba a tervébe, hogy csődbe viszi a Roxfort Expressz büfés nénijét.
- Annie, ez… – nagyjából szóhoz sem jutok. Így lehet vele a mágikus mindentbele bőrönd is, amit tavasszal vettem, és amibe minden, tényleg minden belefér egész helytakarékosan. Még a seprűm is. Ahogyan Annie megölel, a bőrönd abbahagyja az automatikus követésemet, de a lendülettől hangos csattanással eldől. Csak Holden át ne essen rajta…
- Merlinre, mennyibe került ez? – sápadok el, ahogyan a kupét nézem. Eddig azt hittem, hogy én vittem túlzásba a terítővel, de ezek szerint közel sem. Meg aztán ennyi kaja… Borzalmasan érzem magam, hogy rám költött. Ez túl sok, túl drága, nem érdemlem meg.
- Mondtam, hogy nekem ne vegyetek semmit. – letörlöm blúzom ujjával azokat a csúnya könnyeket, amiktől már ki is vörösödött a szemem és az arcom. A kezeim kicsit remegnek is, amikor átveszem az ajándékot, nagyon bízva abban, hogy nincs benne semmi olyan, amit magam is meg tudnék venni. Igaz, a költségvetésem cseppet korlátozva lett, pedig nagyon elhatároztam, hogy idén csak aranyozott szélű pergamenekre fogok írni.
- Ez gyönyörű, Annie. – nagyon nehezen tudok ránézni száraz tekintettel. Ajkaimon is megjelenik a sírós, szomorú grimasz, pedig nem kellene szomorúnak lennem. Mégis, bennem van a gondolat, hogy ez lesz a legutolsó évünk, és ez a legutolsó ilyen hagyományunk. Átfut rajtam a gondolat, hogy talán venni kéne jövőre egy vonatot, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem így működik.

[Vonatos szülinap]

Vonatos szülinap

"Deep in their roots, all flowers keep the light."

2005. szeptember 1.

ajándék | hangulat

Ez az évkezdés már csak azért is jól indult, mert Annie vezetésével egy eddigieket felülmúló, hatalmas születésnapi bulival készültünk drága szobatársamnak, Ophelianak. Hatalmas vigyorral az arcomon segítettem éppen a griffendéles lánynak feldíszíteni a kupét, miközben végigfutott az agyamon, hogy hogyan is sikerült ezt az egészet leszervezni.
Amikor megérkezett a bagoly Tuffin kézírásával már sejthettem volna, hogy miről van szó. Ezek ketten első óta elválaszthatatlan barátok és nagyon törődnek a másikkal. Tudom, mert az egyiknek a szobatársa vagyok, lehetetlen, hogy ne tudjak róla. Felbontottam a levelet, amiről kiderült, hogy valójában meghívó és egyből felragyogott a szemem. Természetesen már jóval korábban eszembe jutott, hogy mit adhatnék Ophelia születésnapjára és meg is vásároltam mindent, ami ahhoz kellett, hogy elkészítsem. Gyorsan válaszoltam is Annie-nek, hogy biztosítsam, megyek és készségesen segítek neki, amiben kell. Onnantól kezdve pedig éjt nappallá téve azon dolgoztam, hogy időben elkészüljön az ajándék. Sokszor annyira belemerültem a dologba, hogy észre sem vettem, amikor apa haza ért a munkából, vagy tényleg egész éjszaka fent maradtam, mondván "Ez már nem sok!" - amiből nyilván az lett, hogy nem nyughattam és elkezdtem a projekt következő fázisát.
A King's Crossra kiérve ritka pillanatnak lehettek tanúi az emberek, hiszen Alma Remington úgy pörgött mint a búgócsiga. Gyorsan elköszöntem édesapámtól és megkerestem az ötletgazdát, hogy segítsek, amiben tudok, legyen az cipekedés vagy kiszúrni barátnőnk alakját a tömegben. A vonaton vidámsággal keveredő izgalommal díszítjük a kupét és helyezzük el a süteményeket - aminek a látványától már egyébként is instant diabéteszt kap az ember. Azt hiszem nem kell vacsorára desszertet szednem magamnak a Hugrabug asztalánál. Amint végzünk a szükséges előkészületekkel, szinte visszafojtott lélegzettel várjuk, hogy Holden bevezesse a díszvendéget.
Amint az ünnepelt megjelenik Annie a nyakába veti magát, Oph pedig elpityeredik. Én csak cinkos, boldog mosollyal az arcomon nézem őket, ahogy a szülinapos megkapja az első ajándékát és próbálja visszatartani a könnyeit. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki előre gyászolja a Roxfortban eltöltött időnket, de most éppen az jár a fejemben, hogy örömet szerezzek a szobatársamnak.
Felveszem a korábban az egyik ülésre lerakott, sötét türkizkék papírba bugyolált csomagot. A papírban egy egyszínű fekete, csavart mintás hosszított és direkt bő kötött kardigán van, amiben el lehet bújni és őszi bekuckózós estékre tökéletes.
- Boldog születésnapot Oph! - mondom fülig érő vigyorral, ahogy átnyújtom neki az ajándékot és megölelem.
Szorosan szorítom magamhoz a velem egymagas, sötét hajú lányt és egy pillanatra én is elérzékenyülök. A szememet elködösítik a hirtelen felbukkanó könnyek, amiket gyorsan el is tüntetek a kézfejemmel, hiszen ez egy boldog pillanat. Ahogy elengedem Opheliat ragyogó mosolyt villantok rá és figyelem a reakcióját amikor meglátja a tőlem kapott ajándékát.
Reményeim szerint a kardigán elnyeri új gazdája tetszését, hiszen próbáltam a stílusához illő darabot kötni. De ebben benne van az elmúlt 7 év, amit egymással töltöttünk. A roxfortos szobánk falai között, a Hugrabug asztalánál reggelizve, illetve az iskola falain kívül. Minden közös emlékünket belekötöttem ebbe a kardigánba, hogy bármikor eszébe juthassak ha hordja. Hogy akkor is érezze a szobatársa ölelését, ha az nem tud fizikai formájában mellette lenni.

As long as I'm with you I've got a smile on my face

2005.09.01.

Szeptember elseje, hát ez is eljött! Annyi minden történt ezen a nyáron, hogy kicsit végtelennek is tűnt és valahol már vártam, hogy újra a megszokott medremben lehessek a Roxfortban, mégha utoljára is. Még akkor is, ha most már egészen magabiztosan állíthatom, hogy nem feltétlenül vannak konkrét terveim a jövőre nézve, de ahogy mondani szoktam, ez majd a félévvel későbbi Holden problémája lesz.
Ugyanis ez a nap nem csak az iskoláról, meg a nyár végéről szól, van itt még valami más is, valaki más. Ophelia születésnapja! Szerencsémre Annie magára vállalta a meglepetés szervezését, így nem volt lehetőségem azon merengeni, hogy pontosan mit kellene csinálnom és hogy mennyire. Néha teljes szerepzavarban vagyok a kedves születésnapossal kapcsolatban, igen, azt hiszem Nagyi éppen ezt a szót használta arra, ami velem történik.

Az ajándékom el és összekészítésén kívül, más fontos hadifeladatot is kaptam, az én reszortom volt a megfelelő időpontban beterelni Opheliát a nyolcas számú kupéba. Ezt egyébként nem aznap tudtam meg, tehát bőven lett volna időm kitalálni valami tisztességes fedősztorit, de akármin törtem a fejem, valahogy mindig arra jutottam, hogy furcsa lenne tőlem. Szóval improvizáltam és később majd elmesélem Annie-nek, hogy elég rossz színész lenne belőlem, mert legalább egy órán keresztül szórakoztattam az ünnepeltet azzal, hogy, mikor elindultunk még biztosan volt a hajamba fonva egy toll, amit hirtelen nem találtam. És akkor megakadtunk, mert…és? Egy toll, van még belőle, madaranként akár többszáz is, tehát kénytelen voltam hozzátenni, hogy ezt a tollat nagyapám gyűjtötte be számomra és borzalmas balszerencse rohamban lesz részem, ha el merem veszteni.
Emiatt egészen jól elkutakodtunk mindenfelé a vonaton, több embernek is el kellett magyaráznom, hogy mit kutatunk is miért, szóval most legalább négyen gondolják rólam, hogy teljesen megmakkantam a nyáron, de ennyi bőven belefér a nemes ügy érdekében.
Ha a toll miatt nem is lesz balszerencsém -mert, hogy egy darab toll nem volt ma a hajamban, az biztos- lehet azért még lesújt rám valami, hogy ilyen ocsortány módon használom a kultúrámat mindenféle indokolatlan történet kiötlésére, hogy aztán elhitessem azt a gyanútlan fehérekkel. Vagy bajom lesz ebből vagy büszkék lesznek rám az őseim, sosem lehet tudni.

-Jaj, de ökör vagyok -kapok a fejemhez közeledve a megbeszélt helyszínhez- szerintem valahol itt eshetett ki az a francos toll!- mondom és már terelem is be Opheliát, aki bizony alaposan meglepődik, még ha a sztorim gyenge lábakon állt is.  Már az első másodpercben észreveszem, hogy Annie már megint cukrászdára tervezte a sütést a kupé helyett, de ezen nincs mit csodálkozni. A művésznő szokása szerint túlteljesít, én pedig nem megvárom az első ajándékozókat. Tudom, mikor kell a háttérben maradni, így csak némán mosolyogva felállítom a szülinapos bőröndjét és kicsit odébb is tolom, hogy ne legyen útban senkinek, közben igyekszem nem azt fontolgatni magamban, hogyha most sírni kezd, én biztosan odavetődöm megölelni. Igyekszem megállni, pedig már Alma szemében is könnyeket látok, ami már kishíján engem is kicsit jobban meghat, mint szeretném,de nincs időm megkönnyezni a dolgot, mert ezen a ponton nekem is illene bekapcsolódnom az ajándékozásba.

-Nem vagyok a szavak embere -adom a kezébe az egyszerűen becsomagolt dobozt -boldog születésnapot, Oph! Mindig egyre és egyre boldogabbat!
Lesütöm a szemem, nem tudom van-e olyan jó az ajándékom, mint a többieké, ez csak egy kis apróság, amit magam készítettem. A csomagban egy álomfogó található, amin tollak és ásványok is lógnak, valamint a fonalat nagyapámmal speciális növényekből főzött teába áztattuk annak reményében, hogy így majd nem csak a rossz álmoktól, de a rossz gondolatoktól is megvédelmezi majd a lányt, aki olyan fontos számomra.

[– Boldog születésnapooooot, Ophi!]

happy birthday, Ophi!
2005. szeptember 01.
< to everyone >

Már hajnalban felébredtem, pedig az órám csak későbbre volt beállítva. A gyomromban az izgatottság és idegesség kavargott: a mai nap nem csak az iskolakezdés miatt volt különleges, hanem Ophi születésnapja miatt is. A bőröndöm már tegnap este félig készen állt, de ahogy lenni szokott, reggel még mindig rohangáltam a szobámban, hogy az utolsó pillanatban is mindent be tudjak pakolni. Különösen az apró ajándékdobozra figyeltem, amit gondosan a ruháim közé rejtettem, nehogy elvesszen az úton.
Itthon nógattak, hogy igyekezzek, mert nem szeretnék, ha lekésném a vonatot, én pedig sietősen próbáltam magamra kapkodni a ruhámat. Közben azon kaptam magam, hogy a tükör előtt állva Ophi arcát képzelem magam elé – azt a pillanatot, amikor majd meglátja a feldíszített kupét és Annie hatalmas meglepetését. Ettől a gondolattól egyből mosoly szökött az arcomra, és úgy éreztem, semmi sem ronthatja el a napot.
A pályaudvaron aztán minden a szokásos káoszban zajlott: szülők integettek, gyerekek szaladgáltak, baglyok huhogtak a kalitkájukban, és a gőz úgy gomolygott, mintha egy felhőbe sétálnánk bele. A szívem gyorsabban kezdett verni, amikor megpillantottam a skarlátvörös Roxfort Expresszt. Gyerekkorom óta varázslatosnak tartottam ezt a látványt, most viszont még inkább, hiszen tudtam, hogy idén mennyivel különlegesebb lesz az út.
Mivel Annie már előrement, és a többiek is a 8-as kupé felé indultak, nekem sikerült egy kicsit lemaradnom. Az ajándékomat újra elővettem a bőröndből, csak hogy megnézzem, tényleg megvan-e, majd visszarejtettem. Tudtam, hogy nem én leszek az első, aki átadja Ophi-nak a meglepetést, de talán nem is baj: így láthatom először Annie grandiózus tervét kibontakozni.
A folyosón végigszlalomoztam pár elsőéves között, akik túl nagy bőröndökkel próbáltak boldogulni, majd végre elértem a 8-as kupéhoz. Az ajtón át még csak részben láttam be, de már így is hallottam Annie csilingelő hangját, ahogy boldogan kiáltja:
– Boldog születésnapooooot, Ophi!
Az ajtóban megtorpantam, és lopva figyeltem, ahogy Ophi arcán lassan kibontakozik a meglepetés. A szeme elkerekedett, a mosolya pedig olyan őszinte és ragyogó volt, hogy még engem is kirázott a hideg. Szinte éreztem, ahogy a levegő megtelik szeretettel. Annie szorosan ölelte, és láttam, hogy a könnyeit törölgeti, miközben a kezébe nyom egy könyvalakú csomagot.
Csak akkor léptem be, amikor Annie már éppen átadta neki a különleges levelekből összefűzött ajándékát. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, és egy mosollyal intettem nekik, természetesen akik előttem voltak az ajándékozásban, azokat türelmesen megvártam.
– Bocsánat, kicsit lemaradtam. – jegyeztem meg, miközben beljebb léptem a többiek felé. – De nem akartam kihagyni a nagy pillanatot. - mondom kedvesen. Olyan jó látni, hogy már most ennyien itt vagyunk, hogy megünnepeljük a barátnőnket.
– Boldog születésnapot, Ophi! – súgtam neki a fülébe, miközben megölelem. Sosem gondoltam volna, hogy őszinte, igaz barátokra lelek a Roxfortban a családi hátteremmel, de ezek a fantasztikus emberek itt körülöttem megmutatták, hogy nem az a lényeg, hogy honnan jövünk, hanem az, hogy kik vagyunk és hova tartunk.
Amikor elengedtem, elővettem a kis dobozt, és kissé bátortalanul nyújtottam felé. – Ez… az enyém. Nem olyan nagy, de nagyon szerettem volna, hogy nálad legyen. A dobozban az apró ezüst nyaklánc lapult, rajta a félhold alakú medállal, amit napokig keresgéltem, mire tökéleteset találtam.
– A hold számomra mindig valami állandót jelentett, olyasmit, ami akkor is ott van, ha éppen nem látjuk – magyaráztam kicsit zavartan, miközben a hajamat babráltam. – Olyan, mint te, Ophi. Akkor is ott vagy, amikor nem érzem, és mindig adsz valami biztonságot. - elmondani nem tudom mennyire izgultam, hogy vajon tetszeni fog-e neki az ajándékom. Világéletemben imádtam meglepni másokat és reméltem, hogy sikerült jó nyakláncot választanom a barátnőm számára.
A többiek közben lassan körénk gyűltek, egyre többen gratuláltak és adták át a maguk ajándékait. A kupé megtelt nevetéssel, édes süteményillattal és a zakatoló vonat ritmusával. Én pedig csak ültem, és minden egyes percet igyekeztem elraktározni magamban.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: a Roxfort Express soha nem csak egy vonat lesz számomra. Ez a nap, ez a születésnap, Ophi öröme – mindennél különlegesebb emlék marad, és az, hogy ennek a részese lehettem, a szívemet megtöltötte melegséggel.

first class birthday

Ez az utolsó, hogy felszálltunk a Roxfort felé tartó vonatra, és az utolsó, hogy azon tanakodunk, a bizonytalan elsősök közül vajon ki kerül a Hugrabugba. Nem lesz többé olyan sem, hogy átkopogtatunk a szomszéd kabinokba pár kedves szóért, és hogy megbeszéljük a nyári szünet izgalmait.
És ez az első, hogy egy teljes órán keresztül nem tudtam elfoglalni az ülőhelyem az egyik kabinban.
Az a baj, Holden, hogy én mindent elhiszek neked. Nincs okom kételkedni a lélegzetedben, és nincs okom arra sem, hogy elengedjem a kezed. Hiszen a tenger sem kérdőjelezi meg a Hold fényét, és a madár sem gyanakszik a szélre, ami hazavezeti.
- Revelio… – hát egy próbát megér, ahogyan a vonat szűkös folyosóját célzom meg pálcámmal. De persze semmi
em tudom egyértelműen meghatározni azt a pillanatot, amikor annyira fontossá váltál számomra, hogy egy óra hosszat a hajadból kiesett tollat keresgéljem veled. A nyolcas számú kupét leszámítva az összeset végigjárom veled, hogy körbekérdezzek, nem látták-e a tolladat. A revelio után egyűjtő bűbájjal is próbálkozom, nyilván hiába, utólag meg úgyis kiderül majd, hogy te tudtad, hogy nem fog működni.
- Nem akarlak elkeseríteni, Holden, de nem lehet, hogy kifújta a huzat? – tudom, hogy csak apróság, de téged hallgatva elhiszem, hogy nem csupán szentimentális értéke van, hanem ennél több is van mögötte. A világért se kívánom, hogy kísértsen téged a balszerencse. Jó lenne, ha az idei szezonban se követnénk a tavalyi kapitányok sorsát, sohasem bocsájtanám meg magamnak. Mégis mit mondanék anyukádnak?

Nehezemre esik elengedni téged, Annie. A sminkemet már lebőgtem, mire Alma felé fordulok. Na szép, úgy nézek ki, mint egy panda. Bizonyára hat év technikailag együttlakás után láttál már rosszabb állapotban, de kérlek, ne hozd fel, hogy pont így néztem ki ötödév végén, az RBF-ek előtt, amikor elaludtam a könyvemen. Tudom, hogy a látvány nem új, még ha ez most nem is egy éjfél mágiatörténet magolás.
Tudtad, hogy miattad olyan egy kicsit a Roxfort, mintha itt is lenne egy húgom? Aki természetesen mindenben jobb nálam, ahogyan Millicent is. Megszoktam és nem bánom. Az elmúlt hat év a te fülig érő mosolyod látványától és a te szavaidtól sűrűsödik össze egyetlen pillanatba – aztán mi ketten is összesűrűsödünk egyetlen ölelésbe.
- Mondtam, hogy ne vegyetek semmit! Várj… – nyúlok kabátom zsebéhez, és nyújtok át neked egy finom tapintású, törtfehér muszlin kendőt, amivel feltörölhetné a könnyeit. Nekem is ezt kéne tennem, amivel együtt valószínűleg az egész sminkem is eltávolítanám. Talán éppen ideje is lenne, de végül mégis inkább csak a kabátom ujjában törlöm fel a szemem.
- Ezt… ezt te csináltad? Meg sem érdemlem, Alma! – bágyadnak megint sírásra ajkaim, mielőtt még egyszer megölelnélek. Még mindig nehezen fogadja be az agyam az ilyen információkat, hogy emberek a két kezükkel csak úgy készíteni tudnak valamit. Világéletemben mindent készen kaptam. Hiszen még főzni sem tudok. Valószínűleg a teáskannát is odaégetném vízforralás közben, ha bájitaltanon azóta nem tanultam volna meg.
Egyszerű és kényelmes a kardigán, ami a csomagban vár rám. Leveszem a kabátomat, hogy a fülke egyik fogasára akasszam azt, és fel is próbálom az ajándékot. Puhán és lágyan simul a vállamra a kardigán anyaga, és az illata is olyan friss, mintha magát a gondoskodást szőtted volna bele.

- Roxanne, szia! Nem maradtál le semmiről, csak… – köszönök neked panda szemekkel, amikor kinyitod a fülke ajtaját. Mindig is az az érzésem volt veled kapcsolatban, hogy a Süveg tévedett. A hideg szőkédnek inkább ott lett volna a helye velünk, Almával és Holdennel. Nem gondolom, hogy igaz lenne a Mardekárosokra az a sok sztereotípia, amik még az előző évezredből öröklődtek ránk, hiszen ez személyes tapasztalat. Nialen például a legkedvesebb emberek közé tartozik, ha hajlandó vagy venni a fáradtságot és megismered. De mégis, a Mardekár ridegnek tűnő közegében egészen elveszel. Mégis inkább itt virágzol három Hugrabugos és a legaranyosabb Griffendéles között.
- Kértem, hogy ne vegyetek nekem semmit! Meg… Roxanne, ezt én nem fogadhatom el, hiszen ez a tiéd! – hogy tehetném azt, hogy elveszek tőle valamit, ami az övé? Mi hatalmaz fel arra, hogy elfogadjak egy ilyen értékes ajándékot? Ha nincs a Roxfort és nem találkozom másokkal, akkor soha nem tudom meg azt, hogy milyen könnyű is nekem, és mennyire nem lenne indokom arra, hogy bármi miatt is keseregjek. Hiszen bármit megszerezhetnék magamnak, szinte bármit.
Hasonló nyakláncot persze bárhol kapni. Csillogóbbat, újabbat, drágábbat, mindig van olyan, ami fényesebb, mint az előző. De ennek az ékszernek most már történelme van, amiben benne vagy te is. Talán ezért félek tőle annyira, és ezért vonakodok elfogadni azt, hiszen ez egy olyan dolog, amit sohasem lehet visszaadni. Egy ilyen tárgy mindig túlmutat önmagán. Ahogyan felveszem a nyakamba, és megkérem Holdent, hogy segítsen becsatolni a nyakéket, nem csak egy nyaklánc kerül rám, hanem egy darab is belőled. Sose leszek elég méltó egy ilyen személyes ajándékhoz.

Utoljára hozzád fordulok vissza, Holden, bár utálom, hogy a lebőgött szemfestékemmel látsz. Nincs semmi, amit még adni tudsz, mert mindent, amire szükségem van tőled, már megkaptam – az idődet, a figyelmed, a szeretetedet.
- Nem hiszem, hogy valaha lesz ennél boldogabb. – csóválom a fejem, miután leülök az egyik ülésre, Annievel szemben, és az ölembe veszem a barna dobozkát. Még egyszer, utoljára meg kell törölnöm a szemeim, de ezt óvatosan, az ujjammal teszem, ügyelve arra, hogy ne az új kardigán szélét használjam sminklemosóként. A szemfestékem húz is egy fekete csíkot az ujjamon. Nem szép látvány, nem is elegáns, de most már nincs mit csinálni.
- Hát mégis találtunk tollat! – nem a legjobb poén, ezt elismerem, a humorom még az angolokhoz képest is száraz. Ezért vagyok képes nevetni mindenen és mindenkin, aki kicsit is viccesebb nálam, ami hát, nem egy nagy teljesítmény.
A kezembe veszem az álomfogót. Már a mai napon fel fogom akasztani az ágyam fölé, miután visszafoglaltuk a hálószobánkat. Mintha tudnád, mire van szükségem – valamire, ami helyetted is vigyáz rám és a gondolataimra azokban a pillanatokban, amikor nem tudsz ott lenni.
- Köszönöm, Holden, nagyon tetszik. – felállok a helyemről, noha még csak most ültem le, hogy megölelhesselek, bár ebben az ölelésben talán több is van, mint amit a barátaim kaptak. Pár pillanattal tovább marad a kezem a hátadon, mielőtt csillogó tekintetekkel az egybegyűltek felé fordulnék.
- Nos… Elfogytak a szavaim. Szóval nem vagytok éhesek? – mert azért a kávés torta elég vonzó ahhoz, hogy ezzel folytassam az ünneplést.


//köszönöm mindenkinek a gyönyörű reagokat!