Könyvtár

Az aprócska könyvtár főleg szórakoztató irodalmat, szótárakat, minimális szakkönyvet gyűjt. Így a tanulók nem igazán olvasni járnak ide, sokkal inkább tanulószobának használják a helyiséget. Erre ugyanis tökéletesen megfelel, hiszen mindenki megtalálhatja a megfelelő zugot, hol egy ablakpárkányon, hol egy öreg fotelben. Mindenesetre itt aztán tényleg csend uralkodik és ami igazán nagy előny, hogy éjjel-nappal látogatható!

[Sötéttel a világos ellen...]

Sötéttel a világos ellen...

Szokatlanul feldobott hangulatban indultál meg a Morgana le Fay kollégiuma felé, amely mindössze tíz perc sétára volt az otthonodtól. Érezted, hogy jót fog tenni egy kis séta, egész nap írtál, így ki akartad szellőztetni a fejed. Az, hogy még az eső is eleredt, még külön örömöt okozott. Azon kevesek közé tartoztál, akik szerették az esőt. Gyorsan nyomtál magadra egy nonverbális vízlepergető bűbájt, és mintha mi sem történt volna, folytattad utadat, miközben mélyet szippantottál a friss esőillattal átitatott levegőből. Egy egészen más jellegű íráson dolgoztál mostanában, ami nem volt jellemző rád, valójában egy női szemszögből írt napló volt az, amit egy 19. században élő boszorkány írt. Természetesen bőven volt alapanyagod az íráshoz, apád emlékgyűjteményéből kedvedre szemezgethettél. Amióta Dawson világ körüli útjára indult, úgy egy éve elhatározta, hogy bejárja a világot a Déli-sarktól az Északiig, nos, teljesen egyedül maradtál a családi házban, és az amneziátori munkához kapcsolódó találkozásokat leszámítva, szinte ki sem tetted onnan a lábad. Pedig megvolt a saját legénylakásod, amit az örökségedből vettél magadnak itt, Hertfordshire-ben, valahogy mostanság még sem vonzott oda semmi. A családi házban megannyi emlék volt, szó szerint és átvitt értelemben is, amihez jobban ragaszkodtál, főként most, hogy Dawson lassan egy éve elutazott, és azóta színét sem láttad. Leveleket persze váltottatok, heti rendszerességgel, de valahogy így is olyan magányosnak érezted magad. Talán emiatt lehetett, hogy első kérdésre igent mondtál Rowen barátod meghívására, aki egy hagyomány varázslósakk versennyel egybekötött bulira hívott meg, ami a kollégiumi könyvtárban került megrendezésre. Mindig is imádtad a varázslósakkot, gyakran leültél egyedül is játszani, hogy megbűvölt bábuk ellen vedd fel a harcot. Mindig te voltál a sötéttel, ebből valahogy nehezen engedtél, már gyerekkorodban is. Voltak ilyen különcségeid, makacsul ragaszkodtál dolgokhoz, és ha esett, ha fújt, bizonyos dolgoknak úgy és akkor kellett történnie, ahogy te azt kívántad. Ma már vannak erre a jelenségre divatos kifejezések, de te egyikkel sem éltél magadra vonatkozóan, egyszerűen csak elkönyvelted, hogy szereted a kereteket, azt, ha a világ valamelyest kiszámítható... még akkor is, ha tisztában voltál azzal, hogy ez csak illúzió. Mindenesetre most, ahogy elérted a kollégiumot, és a nyikorgó lépcsőket szedted egymás után, hogy aztán balra fordulván elérd a könyvtárat, megszállt a nosztalgia. Amikor a Godrikra jártál, te is itt laktál, és bár voltál olyan szerencsés, - apád közbenjárása révén, aki harminc éven át volt a Godrik tanára - hogy nem volt szobatársad, mégis rengeteg szociális eseményben vettél részt, olyanokban is, amik éppen  ebben a látszólag kissé jelentéktelen könyvtárban kaptak helyet. Semmi nevezetes vagy fennkölt nem volt ebben a helyiségben, olyan volt, mint egy nagyobbacska tanulószoba, amiben most három kisebb asztalt állítottak fel, ahol szimultán játszottak egymás ellen a párok. Belépvén rögtön megpillantottad barátod jellegzetes vörös haját. Rowen alattad járt két évfolyammal ugyan, így már maga is végzett a Godrikon, de mint mentor gyakran járt vissza ide, és rendszeresen szervezett hasonló diák rendezvényeket. Valami kellemes, semleges háttérzene szólt, a három asztal körül további székeket helyeztek el kör alakban, hogy aki nézné a versenyt, megtehesse. Az egyik sarokban italpultot állítottak fel, amin egy-egy kancsó víz, tea, sütőtöklé és vörösbor, pogácsák, sütemények, illetve tányérok és poharak kaptak helyet.
- Rowen, ezer éve! - köszöntél neki egy vállveregetéssel.
- Dalton, végre kidugtad az orrod a barlangodból... szinte alig hittem el, amikor megírtad, hogy jössz - nevetett fel Rowen, majd megmutatta, hol lesz az első mérkőzésed, mire rögtön leültél a sötét bábuk mögé. Még soha, senki nem vette zokon ezt a döntésedet, általában mindenki a világosért versengett, valami sorsolás útján, hiszen az volt a kezdő pozícióban, de te a sorsolástól mindig eltekintettél. Neked a sötét adott megnyugvást, a sötéttel akartál küzdeni, most is, ahogy mindig. Türelmesen vártál, hogy kiderüljön, ki lesz az ellenfeled, és közben átgondoltad, milyen stratégiát alkalmazz el alkalommal...

[Dalton J. E. Hamox]

 

For you it's all just

a game, right?

Then, play your games, I play my tricks

Címzett: Dalton J. E. Hamox

2006. január 06., este

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol említése

Egyébként rohadtul zavart a gondolat, hogy már január hatodika van és két nap múlva megyek vissza rohadni a Roxfortba. Mármint félreértés ne essék, élveztem én a kedves emberek társaságát, de tanulni nem vágytam és az elmúlt két hét marhára jól esett piciny lelkemnek, hogy rá sem néztem semmire. Heh, kellett volna tanulni, de minek, van arra még rengeteg idő, nem igaz? Annak is örültem, hogy a legidősebb bátyám, Jack leszokott végre arról, hogy megpróbáljon nevelni és azt mondja, hogy nem mehetek el Ashhez, ha nincsen kész ez meg ez. Azt már nem tudtam, hogy ez azt jelentette, hogy már a bátyám is lemondott arról, hogy valamire viszem vagy éppen azt, hogy elég idősnek ítél már ahhoz, hogy megoldom majd egyedül. Reméltem, hogy az utóbbi…

Mindenesetre annak örültem, hogy végre láthattam, hogy Asher hova is jár most már második éve. Tavaly valahogy úgy jött ki a lépés, hogy nem tudtam természetes környezetében meglátogatni, de most végre eltölthettünk kettesben három napot a bátyámmal, mielőtt vissza kellett volna húznom a belemet a suliba, hogy megkezdjem az utolsó félévemet. Az megint más kérdés, hogy mennyire és milyen szempontból utolsó ez a félév… Túl sok minden volt most és csak örültem, hogy kiszakadhattam minden szarból három napra. Kurva régen nem voltam olyan helyen, ahova nagyjából nulla kapcsolódásom lett volna és erre csak akkor döbbentem rá, mikor indokolatlanul nyugodt és turistás hangulatba kerültem az új hely miatt. Baszki, semmi felelősségem nem volt itt, nem kellett megoldani problémákat… Nagyon rég nem nyaraltam egy jót, még ha csak három nap is volt.

Ennek megfelelően ki is használtam ezt a kevés időt és rendesen odatettem magamat: várost néztünk, ismerkedtem új arcokkal, Asher társaságában nagyon sok időt töltöttem végre, beszéltünk rengeteget. Rájöttem, hogy mennyire is hiányzik a bátyám és hogy valóban eltávolodtunk az elmúlt időben, de most úgy éreztem, sikerült kicsit ezt áthidalni. Ma este éppen a spanjaival mentünk valamelyik szobába egy kisebb házibuliba, ami egész durvára sikerült. Indokolatlanul sok ember el tudott férni azon a rohadt kevés helyen. Szinte senkit nem ismertem a bátyámon kívül, de hát ez nem szokott zavarni sosem. Viszont így, hogy nagyjából mindenkinek volt egy kis összeszokott társasága, picit egyedül éreztem magamat, pedig Ash megtett mindent, de ettől függetlenül is rohadt jó érzés volt a buliban lenni. Egy ponton viszont nagyon megcsapott a meleg, a füst, egy kicsit az alkohol (pedig kivételesen nem ittam annyira sokat), a tömeg, szóval szóltam Ashnek, hogy elhúztam egyet sétálni, majd jövök.

Nagyjából egy fél órát töltöttem a kertben, ahol persze az eső esett kicsit, de most még a hideg cseppek is jólestek a túlhevített bőrömnek. Néztem az épületet és arra gondoltam, hogy vajon egy fél év múlva én is itt leszek-e vagy… Vagy maradok otthon és megrohadok egy faszkalap mellett, hogy a családom jóllegyen. Vagy csak nem jövök egyetemre és valamit kezdek az életemmel. Aha, ez nem volt valószínű, ha magamból indultam ki, de ja. Azért egy picit lehozott az életről ez a gondolatmenet, ahogy az is eszembe jutott, hogy sikerült a találkozó azzal a nárcisztikus faszszopó Alistairrel. Nem voltam kíváncsi a fejére, de muszáj volt a biztonság kedvéért meglátogatni… Lett, amilyen lett.

Fél órával később megszárítgattam a ruháimat, elrendezgettem a hajamat és próbáltam visszakerülni a buli hangulatába. Hehe, annyira el voltam foglalva azzal, hogy jó kedvem legyen (ami mellesleg, igen sikeres lett), hogy valószínűleg rossz emeleten fordulhattam el akár rossz irányba is, mert hogy rohadtul nem Ash barátjának a szobájánál voltam, az hótziher. Na, mindegy, innen is hangok szűrődtek ki, meg zene is, szóval kíváncsiságom győzött, úgyis hirtelen belekerültem egy nagyon vicces, vidám és bolondos hangulatba, ahogy lehúztam a farzsebemben tárolt kis laposüvegből egy felesnyi töményet. Úgyhogy vidáman léptem be aaa… Egy tanulószobába? Fasza, majdnem azzal a lendülettel fordultam is vissza, de aztán megláttam, hogy itten emberek egy sokkal más hangulatúbb bulit tartottak. Már ha a varázslósakkot lehetett bulinak vagy élvezetesnek nevezni. Ehh, nem baj, ha jól láttam, volt enni-inni is, szóval miután intettem pár random tagnak, akik rámpillantottak rendkívül fontos meccsük közben, megközelítettem a kajás-piás sarkot és felmértem a társaságot. Hirtelen nagyon viccesnek éreztem magamat, hogy itt imposztorkodtam. Közöm nem volt ezekhez az emberekhez, de még az egyetemhez sem, nemhogy a varázslósakkhoz… Nagyon kíváncsi voltam, mikor esik le nekik, hogy nem tartozom ide és mikor basznak ki innen. De addig is jól szórakozom majd rajtuk.

Ahogy így körbekémleltem, feltűnt, hogy a harmadik asztalnál ült egy tag, akinek nem volt párja. Nekem háttal ült, nem láttam az arcát, de hirtelen kurva viccesnek éreztem magamat, hogy még tovább üssem a vasat. Felhajtottam a vörösbort, majd töltöttem még egy pohárral és még egy pohárral, aztán megközelítettem őt, hogy egy hirtelen mozdulattal levessem magamat a szemben lévő székre. Szélesen rámosolyogtam, majd leraktam elé az egyik vörösbort.

- Csőváz! Örvendek a szerencsének! Gemma vagyok! – mosolyogtam rá vidáman, ahogy kinyújtottam a kezemet, hogy kezet rázzunk, ugye a hölgynek illik először. Miket nem tudok, igaz? – Mizu? Hogy telik az este eddig? – érdeklődtem kedvesen és lazán tőle, közben úgy tettem, mintha átgondolnám, mivel akarnék kezdeni, aztán az egyik bábut előremozdítottam, majd átadtam a kört neki. Próbáltam természetesen viselkedni, majd hátradőltem a széken, keresztbevetettem a lábamat és belekortyoltam a borba. Mondjuk, az öltözetem (ami kimerült egy türkiz-sárga-fehér csíkos pólóban és egy magas derekú farmerban, plusz az elnyűtt tornacipőmben) nem adott hozzá a visszafogott eleganciához, de ez sosem érdekelt. Ma éppen egészen jól éreztem magamat a bőrömben, szóval vidáman mosolyogtam rá, amíg ő lépett és válaszolt, lazán döntögettem a pohár bort a kezemben. Muszáj volt emlékeztetnem magamat, hogy itt én most ugyebár nem tizenhét vagyok, hanem egy elsőéves egyetemista, különben kicsit kinéznének. De szerettem szerepet játszani, szóval ezzel nem lesz gond. Neki meg nem lesz ebből baja, csak… Egy fos sakkmeccse, de hát ha úgyis nyer, akkor nem baj, nem?

[Sötéttel a világos ellen...]

Sötéttel a világos ellen...

Nem kellett sokat várnod, mire szó szerint beesett az ellenfeled, a szemben lévő székre. Elég fiatalnak tűnt, nem feltétlen nézted volna egyetemistának, de tudtad, hogy van, aki fiatalabbnak látszik a koránál, így nem ütköztél meg ezen. Ha itt volt, biztos jó okkal volt itt. Amikor a lány letette eléd a bort, félmosollyal köszönted meg, de nem ittál belőle. Nagyon nagyon ritkán ittál, és egy varázslósakkmeccs cseppet sem az az alkalom volt, amikor ezt jónak láttad volna.
- Helló, örvendek Gemma, én Dalton Hamox vagyok - nyúltál felé jobboddal kézfogásra te is, miközben bemutatkoztál.
- Minden a szokásos - felelted mosolyogva, de szűkszavúan.
- Köszönöm a bort, de most nem kérek, nyugodtan idd meg - tegezted le, miután ilyen közvetlen volt. Nem szoktál hozzá, hogy olyan kérdésekre válaszolj, mint a mizu… idegenektől, de végtére is igazán nem akadtál rajta fent. Az azért ki volt zárva, hogy visszakérdezz, hogy "és nálad mizu?"
Amikor Gemma nyitott, átgondoltan léptél te is F2-ről f4-re a varázsfigurával, miközben egy két bábu idegesen toporogni kezdett, amiért nem velük léptél. Ahogy elnézted őket, nem tudtál nem párhuzamot vonni az emberek és a bábuk között. Hányan vannak, akik arra várnak, hogy majd fentről egy segítő kéz felemeli és arrébb teszi őket a megfelelő helyre. És ha ez a segítő kéz nem jön, akkor passzív agresszívan, frusztráltan ácsorognak egy helyben. Te nem voltál ez az alkat, szerettél elébe menni azoknak a helyzeteknek, amiktől előre tudtad, hogy frusztrálnának. Persze olyan is volt, hogy elkerülő stratégiát folytattál, és kimaradtál bizonyos szituációkból, de végtére is, az ugyanezen stratégia ellenpontja volt. Mindenesetre ha itt a sakkban meg is kellett várnod, hogy a másik fél mit lép, hogy aztán erre megfelelően reagálhass, a való életben nem szerettél semmit sem függővé tenned másoktól, a saját utadon kívántál haladni, a saját tempódban, a saját módodon.
Hogy itt és most alkalmaznod kell-e valamelyik stratégiát az említettek közül Gemmával szemben, azt nem tudhattad, de mindenképpen érdeklődve vártad a folytatást. Gemma talán nem tűnt tipikusan annak a sakkozó arcnak, de te nem szeretted az embereket a külsejük alapján megítélni, főként úgy, hogy beleláttál a gondolataikba, és számtalanszor tudtad megcáfolni a szokásos sztereotípiákat ezen képességednek köszönhetően. Könnyen el tudtad hát képzelni, hogy a lezser stílus egy valódi profi sakkozót takar, nem mindenkinek kell karót nyeltnek lennie, aki leül egy sakkmeccshez.
- Először vagy itt? - szaladt ki a kérdés a szádon, amin te magad is meglepődtél, mert nem szoktál játék közben cseverészni, viszont most valahogy furcsán érezted volna magad, ha néma csöndben játszottatok volna. Érezted, hogy Gemma nem az a partner, akivel ez menne. Nálad elvi kérdés volt, hogy sakkozás közben sosem kutakodtál az ellenfeled elméjében, így most sem tetted. Persze volt már olyan, hogy azt érzékelted játék közben, hogy a másik játékos megpróbált behatolni a gondolataid közé, ilyen esetben tapasztalt okklumentorként kizártad őt. Volt, aki értett a "szép szóból", és felhagyott a kísérletezéssel, de olyan is akadt, aki tovább próbálkozott, erőszakosan. Egy-két alkalommal emiatt megszakítottad a játékot, etikátlan hozzáállásra hivatkozva.

[Dalton J. E. Hamox]

 

For you it's all just

a game, right?

Then, play your games, I play my tricks

Címzett: Dalton J. E. Hamox

2006. január 06., este

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol említése

Igyekeztem felmérni az előttem ülő férfit. Egyértelműen idősebb volt nálam – mondjuk, ez nem volt meglepő, valljuk be, itt az én korom volt kirívó inkább… -, és meglehetősen komolynak tűnt így elsőre. Visszamosolyogtam rá, ahogy megköszönte a bort.

- Dalton… Dalton… Ez tök egyedi név, szerintem még soha nem találkoztam senkivel, akit így hívtak volna! – néztem rá elgondolkodva. – De így első érzetre amúgy illik hozzád! – vigyorodtam el szélesen. Azt sem vettem fel, hogy nem kifejezetten válaszolt részletesen. Mi a francért tette volna? Fingja sem volt, ki voltam, hát, nem mindenki olyan közvetlen, mint én. – Áhh, okés! Azért kárba nem fog veszni, ne aggódj! – kacsintottam rá játékosan, ahogy bele is ittam a saját poharamba, miután feléintettem mintegy koccintást imitálva. Persze ha a saját poharával koccintana, megvárom, nehogy kimaradjon!

Nos, azt hiszem, rohadtul belenyúltam itt a sakkozásba, mert újdonsült barátom elég tapasztaltnak tűnt. A francba… Hát, maximum hamar lebukok, nem? Végignéztem a bábukon, végiggondoltam a szabályokat és megpróbáltam előre látni, hogy mit akarhat lépni, ami persze nem ment. Viszont túl sokáig sem akartam húzni a körömet, de azért hagytam időt a kettőnk köre között, ahogy átgondoltam mindent, majd igyekeztem a lehető leglogikusabban lépni, hogy meglepjem. Mivel nem ismertem a mélyebb szabályokat és taktikákat, ezért igyekeztem arra játszani, hogy valami teljesen mást kapjon a megszokotthoz képest, mégsem teljesen hülyeséget. Ahogy gondolkodtam a lépésen, lerúgtam a cipőmet, majd felhúztam az egyik térdemet, átkaroltam és megtámasztottam az államat rajta, úgy gondolkodtam a lépésen, majd át is adtam a kört, ahogy megtörtént és egy kedves mosolyt küldtem a partneremnek.

Éreztem Daltonon, hogy elsőre jól tippelte be azt, hogy túl fiatal voltam, de olyan kis jóindulatú vagy tapintatos, hogy nem mutatta vagy valóban elhitte, hogy egyetemista voltam. Érdekes volt egyébként, mert sokszor sokkal érettebbnek éreztem magamat a kortársaimnál a sok szar miatt, ami ért minket, de pont azok miatt az iskolában pedig rettenetesen gyerekesen tudtam viselkedni. Jó, na, hát kompenzálok én is, ez van. Biztos voltam abban is, hogy ha elég figyelmes volt, akkor látta rajtam, hogy kicsit elveszett voltam, de egyébként elég jól takartam ezt, próbáltam beolvadni minél jobban. Most csak nem fogja magára venni Dalton a viccet, nem? Bár elég komoly figurának tűnt… Hm, hát, akkor itt az ideje egy kicsit megnézni, vajon az első maszk alatt mi bújt meg…

- Ebben a szobában vagy az eseményen? – néztem rá viccelődve. – Bár az utóbbira könnyű a válasz, gondolom, feltűnt, hogy eddig nem voltam, mert tényleg most vagyok először ilyen esten. Fú, azért nehéz feltalálnia az embernek magát egy új környezetben egyébként… Idő kell, hogy felfedezze a lehetőségeket és eljusson egy ilyen eseményre is, nem? – néztem rá kíváncsian. Igazából ezzel abszolút még csak hazudni sem hazudtam. Az már mindegy, hogy ez most az elmúlt két napra vonatkozott, nem az elmúlt félévre... Próbáltam is kerülni a felesleges hazudozást, most abszolút nem volt rá szükségem, megoldottam anélkül is, ez csak egy ártatlan tréfa volt végülis, nem? Örültem, hogy visszakérdezett, mert ez azt jelentette, hogy nem zárkózott el attól, hogy beszélgessünk. Fú, nem is tudom, mit csinálnék, ha nem akarna beszélni… Elvégre azért voltam itt, nem?

- Na, és Dalton, ha már így összesodort minket a téli szél így ma este… - belekortyoltam a boromba, amíg felmértem a reakcióját, hogy a megszólításomra és beszélgetés kezdeményezésemre mit reagált. – Remélem, nem bánod, ha kicsit érdeklődöm felőled. Még úgysem találkoztunk eddig a suliban… Mit tanulsz itt? Vagy már végeztél, csak a jó társaság miatt visszahúz a szíved? – kérdeztem tőle, leraktam a lábamat a földre, megtámasztottam a kezemet az asztalon és előrehajoltam, hogy biztosan lássak és halljak mindent, illetve nyilván az érdeklődésem miatt is. Attól függetlenül, hogy ez tudatos pozíció váltás volt, egyébként tényleg tökre érdekel a férfi, alapbeállításom az, hogy szeretek új kapcsolatokra szert tenni, szóval ez tényleg természetes. Az viszont kevésbé, hogy ennyire kivágtam az összes káromkodást a szövegemből és hogy próbáltam szabatosan fogalmazni, de úgy éreztem, hogy ez jobban illene hozzá, szóval alkalmazkodni próbáltam. – Meg amúgy mik érdekelnek? Mivel töltöd ki az idődet? – kérdeztem tőle lazán, ahogy megint belekortyoltam a boromba, valóban érdekelt, mit lehet róla tudni, ezek a kérdések meg kicsit sem voltak túl személyesek vagy amelyekre nem lehetne bárhogy válaszolni, legalább én is látom majd, mik a határai. Plusz hiába volt rengeteg kérdésem, azért nem is akartam ráönteni túl sok mindent, szóval csak szépen lassan. Nagyon kíváncsian vártam a válaszát, közben észre sem vettem, de a lábaim (amik szokásosan nem értek le a földre) nekiálltak önálló életet élni, azaz lóbálni kezdtem. Most még azzal sem foglalkoztam, hogy ha visszakérdezne, mit nyögnék ki rá, az majd a jövő Gemma problémája, igaz?

[Sötéttel a világos ellen...]

Sötéttel a világos ellen...

Mikor a nevedet méltatta a lány, finoman elmosolyodtál. Generációkra visszamenően ez volt a recept, ha Hamox ifjakról volt szó: Két keresztnév, ezek közül az első D-vel kezdődött, a második keresztnév pedig többször egy hónapot jelzett, bár voltak kivételek, ahogyan apád nevében is. Voltak, akiknek három keresztnév is jutott, ez volt a ti esetetek is apáddal.
A vezetéknév meg... hát adott volt. Anyádnak hála te a Dalton nevet kaptad, amivel telibe talált. A név ugyanis nem jelent mást, mint "völgyben lakó". Ha valakire, hát rád tökéletesen illett. Akár ember alakban, akár sólyomként, a völgy, a táj, a kies pusztaság, a természet a te tereped volt. Persze a várost is szeretted, Hertfordshire-t főleg... de az igazi éned a szabadban volt otthon.
- Köszönöm... Rád is illik a Gemma - jegyezted meg, félig udvariasságból, félig megérzésből. Különben jó név volt, tetszett, egy Gemmának úgy gondoltad, könnyű lehet megnyílni, nehezen tudtad volna elképzelni így első ránézésre, hogy valaki nem kedveli ezt a lányt.
Egyelőre nem voltál szomjas, úgyhogy nem ittál semmit, csak nézted, ahogy Gemma belekortoyl a borába.
- Egészségedre - reagáltál, aztán realizáltad, hogy kényelmebe helyezte magát. A cipőlerúgás és a lábátkarolás kicsit zavart, nem ehhez voltál szokva egy varázslósakk meccsen, de lassan elkönyvelted Gemmát egy rendhagyó jelenségnek, és egész gyorsan napirendre tértél felette. Megjegyzést persze nem tettél rá, nem volt szokásod feleslegesen beleállni az emberekbe, vagy kritizálni őket, és nem is nagyon értetted, hogy ennek mi értelme is lenne... Mások voltunk, más igényekkel, más célokkal... és ez így volt rendben.
Gemma a lépésével is bizonyította, hogy egészen más, mint az átlag játékosok. Okos volt, de kicsit túl merész... nem túl átgondolt. Több sem kellett neked, megközelítetted a királynőjét a futóddal, persze mindez csak elterelés volt egy valódi manőverről, amit elő akartál készíteni a királya ellen. A király és a királynő jelensége számodra csodálatos metafora volt az életre. Annyi, de annyi felesleges dolgot csinált az ember, lépegetett előre, akár egy állhatatos gyalog, lehozhatta  a királynővel a csillagokat az égről, minden egyes helyzetben helyt állhatott... és közben csak erre figyelt... és.... az idő csak telt és telt... Arra pedig csak a legvégén, az utolsó pontban eszmélt rá, hogy talán nem a megfelelő helyen volt a fókusz... hogy több értelme lett volna a királlyal foglalkozni. Mert a végén semmi más nem számít, sem a megtett vargabetűk, a másik bábuinak leütésére elfecsérelt energia... ha közben elveszítjük a létünket adó biztos pontot...
Ezt az egyet mindig nagyon komolyan vetted... soha nem veszítetted szem elől a saját fizikai és mentális egészségedet. Nem akartál arra ébredni, hogy újra kell élned azt, amit édesanyád betegségének világra jutásánál... természetesen apádat is féltő gondoskodással figyelted, még akkor is, ha most épp egy másik kontinensen kalandorkodott... akkor sem veszíthetted el a fókuszt róla.
Ahogy Gemma válaszát hallgattad, valahogy az volt az érzésed, hogy a lány most nem mond igazat. Persze lehet nem volt igazad, nem hallgattál bele a gondolataiba, így nem tudtál erről megbizonyosodni, azt viszont elhatároztad, hogy ha vége lesz a meccsnek, ezt azért utólag lecsekkolod. Finom bólintással reagáltál.
- Ez igaz, nekem is idő kell, hogy akklimatizálódjak... egy új társaságban. Te gyakran kerülsz ilyen helyzetbe? - érdeklődtél finoman. Ami azt illeti, te sosem szeretted az új embereket, az új közegeket, nem voltál az a fajta, aki csak úgy belevetette magát egy estébe, hogy ott új embereket ismerj meg... sosem vonzott az ismerkedés, nehezen szereztél barátokat, megtartani viszont mindenkit meg tudtál tartani. És számodra ez volt a fontos.
- Persze, semmi gond... Amneziatikát tanultam a Godrikon. Már végeztem egy pár éve, de vannak még itt barátaim, mint például a mai este szervezője, Rowen is... Na és te mit tanulsz?
A kérdésedben őszinte érdeklődés húzódott, elvégre kicsit gyanús volt neked a lány ittlétének oka, és ezzel talán jobban fényt deríthettél a valós helyzetre.
- Szabadidőmben írni szoktam... vagy a természetben vagyok - osztottad meg kedvenc tevékenységeidet Gemmával. Azt az apró részletet, hogy a szabadban sokszor változtál át sólyommá... egyelőre nem tetted hozzá. Talán majd később.
- Na és te? Mit csinálsz, ha nem unalmas sakkversenyeken borzolod a kedélyeket? - jól kivehető félmosollyal zártad a kérdést, bízva abban, hogy Gemma nem sértődik meg, hanem veszi a humorodat.

[Dalton J. E. Hamox]

 

For you it's all just

a game, right?

Then, play your games, I play my tricks

Címzett: Dalton J. E. Hamox

2006. január 06., este

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol említése

Nos, az kifejezetten jó jel volt, hogy elmosolyodott. Vagy csak jó színész volt és nem akart bunkó lenni. Ehh, maradjunk az első lehetőségnél, én azt mondom. Visszavigyorogtam rá, ahogy megdicsérte a nevemet, majd játékosan megcsillant a szemem és előrébb hajoltam, mintha egy titkot akarnék megosztani.

- Gondolod? Igen hízelgő, hogy így látatlanban megelőlegezed nekem, hogy egy drágakő vagyok – mondtam halkabban, a drágakő szót kissé ironikusan megnyomtam, mellé könnyedén felnevettem röviden. – Igyekszem nem csalódást okozni, jó? – kacsintottam rá lazán még, mielőtt hátrébb dőltem volna. Eddig kifejezetten jól éreztem magamat annak ellenére is, hogy a varázslósakk nem tartozott az elsőszámú szabadidős tevékenységeim közé. Dalton jó társaságnak ígérkezett: egyszerre volt kissé zárkózott és udvarias, de közben láttam rajta, hogy szívesen is nyit, csak neki lassabban ment, mint nekem, ami valljuk be, nem volt meglepő. Itt nem az ő tempójával volt a gond, inkább én voltam pofátlanul lezser és gátlástalan. Mindenesetre kíváncsi voltam, hogy felveszi-e a tempómat és sikerül kicsit kiengednie vagy túl sok leszek-e neki. Még ott volt az a lehetőség is, hogy zavarba hozom a sok hülyeségemmel, esetleg kétértelmű kommentemmel, de most nem éltem ezt az opciót annyira. Kivéve ha elkezd magas labdákat adni nekem, akkor nem fogom tudni visszafogni magamat, de egyelőre maradtam volna a barátságos, viccelődős Gemmánál, aztán meglátjuk majd, ő hogy változik itt a játék és a beszélgetés alatt.

Annyira azért nem tűnt fel, hogy Daltont zavarná, hogy megpróbáltam kihozni a maximumot a szék által kínált lehetőségből és kényelembe helyeztem magamat. Ez kellett, hogy kicsit átgondolhassam, mi a francot fogok kezdeni ezzel a játékkal. Amíg Dalton a lépésén gondolkodott, őt tanulmányoztam. Próbáltam bármit leolvasni róla, követtem a szemét is a bábukra, hogy vajon milyen lépést tervezhet vagy hogy éppen mit olvasott ki az én lépésemből. Mondjuk, sokat segítene, ha egyrészt ismerném a férfit egy kicsit, másrészt ha a szabályok is simán mennének, esetleg egy pár taktikus lépés is lenne a tarsolyomban, de hát, nem volt, szóval kihozzuk a maximumot a meglepetés játékával, ugye?

Azt felfogtam, hogy betámadta a királynőmet, amit valahogy meg kéne védenem, de… Felpillantottam megint a férfire. Biztos voltam benne ennyiből, hogy sokkal átgondoltabb, mint én és jobban is átlátta a helyzetet, úgyhogy ez nem csak arra akart menni, hogy a királynőmet veszélyeztesse… Végülis a végcél, hogy a királyt leszedje, nem? Ugye? Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán meggyőztem magamat, hogy igen, az lenne a cél. Próbáltam megérteni a logikáját és azt értelmezni, hogy mi lesz a következő lépése. Nem is… Inkább azt, hogy mit várt tőlem, mit fogok lépni. Aha, szóval a királynővel kéne ellépnem, hogy biztonságba helyezzem, akkor mi lesz? Továbbra is az volt a célom, hogy meglepjem és úgy játsszak, amire nem számított. Nem zavart, ha nem voltam annyira átgondolt, de legalább hadd zavarjam meg a saját játékát, hadd gondolja át az egészet és hadd rázzam ki a megszokásaiból… És akkor megláttam egy olyan lépést, hogy majdnem homlokon ütöttem magamat, hogy eddig hogy kerülte el a figyelmemet. Hirtelen nem is zavart, hogy ez a köröm hosszabbra sikeredett így, mert ha ezt kihagytam volna, biztosan csak olyat sikerült volna lépnem, ami eszébe jutott volna vagy elég alap, szóval most nagyon örültem ennek, még ha ez azt is jelentette, hogy be kellett áldoznom az egyik lovamat érte. Szerintem megéri majd a dolog, mert ezzel a lépéssel nemcsak a királynőt védtem be, de pár körön belül potenciális veszélyt is jelentettem a királyára nézve. Nem tartottam attól, hogy ne rakná össze a képet, persze logikus lépés lett volna tőle, ha leszedi szegény lovat, de akkor ugye én kerülök lépéselőnybe megint. Ha szerette volna megtartani a lépéselőnyét, akkor meg saját magát hagyta veszélyzónán belül. Kíváncsi voltam, erre mit fog lépni.

Szerettem meglepő lenni és megmutatni az embereknek, hogy az első kép, amit mutattam, az nem fedte az igazságot. Igen, bírtam ezt az oldalamat és könnyű volt így hozzám kapcsolódni, de sokszor elkönyveltek egy felszínes, vidám, nem túl komolyan vehető lánynak, akinek nagy a szája és lusta, mint a szar. Ez egyébként így volt, meg ezt is mutattam, de ilyen felesleges apróságokkal igyekeztem néha rámutatni, hogy azért több volt bennem, csak jótékonyan takartam, mert senkire nem tartozott az, honnan jött minden más. Mindenesetre lételemem volt kibillenteni, meglepni az embereket akár egy sakklépéssel, akár egy zavarbaejtő kommenttel, akár egy okos megszólalással. Attól függött, hogy az adott személyre mi tett hatást, amivel kizökkenthettem és összezavarhattam. Most is ezt igyekeztem, még ha ilyen aprósággal is.

Utána megint belekortyoltam a boromba, megint vidáman csillogó szemmel néztem rá. Nézzenek oda, hát, lassan belemerülök itt a játékba, beszarás. Éreztem, hogy egyre több a kedvem és egyre komolyabban vettem a meccset is. Azért elég erős versenyszellem húzódott meg a háttérben nálam – elvégre kviddicseztem is régóta, meg amúgy is szerettem megmutatni, hogy ami érdekel, abban jó vagyok. Úgyhogy úgy tűnt, Dalton mégis egy rendes meccsen fog részt venni. Kezdő meccsen, az biztos, de legalább nem fogom már széttrollkodni. Vagy lehet, neki ez a játékstílus már az is, na, mindegy…

- Azt hiszem, igen! – elgondolkodtam azért rajta, majd bólintottam. – Ja, szerintem az átlaghoz képest sokszor. Szeretek ismerkedni, beszélgetni, új embereket megismerni, tanulni tőlük ezt-azt vagy csak világnézetet hallgatni. Átalában jól érzem magam szociális helyzetekben, igen. Gondolom, feltűnt, hogy annyira nem esik nehezemre beszélgetni vagy kérdezgetni – vigyorogtam rá vidáman. – Te inkább tűnsz a csendben megfigyelőnek, aki nem pofázik feleslegesen, csak annyit, amennyit fontosnak érez. Azt nem mondom, hogy csak akkor, ha a másik is érdemes rá, mert végülis velem is beszélgetsz, aztán nem gondolnám, hogy amúgy kifejezetten én lennék az első egy teremnyi ember közül, akihez odamennél, ha szabadon választhatnál, szóval egészen biztos vagyok, hogy türelmes és udvarias is vagy. Tudom, hogy nehezen lehet bírni a pofázásomat, ha az ember nem az ilyen típusú embereket kedveli. Így van vagy húzzak a sarokba büntibe, hogy a szociális megérzéseim elromlottak ma estére? – kérdeztem viccelődve tőle. Aztán vártam a válaszát. Hm, gondolataim kis igazolást nyertek, tényleg nem fecsegett feleslegesen. Na, majd igyekszem tenni róla, hogy kicsit részletesebben beszéljen, mégsem járja, hogy megint szófosásom legyen, ugye?

- Azta! – mondom neki elismerően. – Akkor tényleg nagyon összeszedett és precíz lehetsz! Ez rohadt nehéz és kényes ága a varázsvilágnak. Tök menő! És melyik része érdekel a legjobban amúgy? Miben mélyedtél el leginkább? – érdeklődtem tőle kíváncsian, lábaim továbbra is lengtek az asztal alatt, de ez tényleg baromi izgalmas volt! Én tudtam, hogy sosem lennék jó ilyenben. Vagyis ez nem volt igaz, mert ha megerőltettem magamat és valamit tényleg komolyan vettem, akkor igenis elképesztő fókuszom volt és végtelen energiát tudtam beleölni abba a valamibe, csak… Nem volt rám jellemző, hogy hosszú ideig kitartott volna bármi iránt is az érdeklődésem és a lelkesedésem. – Hogy én? Tippelj! – csillant meg izgatottan a szemem, ahogy még közelebb hajoltam és kíváncsian mértem végig, hogy vajon mit fog nekem mondani. Ha nagyon elveszett volna, azért adok neki támpontokat. Örültem, hogy reflexből visszakérdeztem, mert így nem kellett a képébe hazudnom a tanulmányaimat illetően. Egyébként persze lusta szar voltam és még nem tudtam, mit akarok pontosan, ezért csak tologattam magam előtt a dolgot, de a téli szünetben Annie barátnőmnek kicsit kifakadtam, hogy eléggé meg vagyok lőve, szóval ő segített kicsit, adott pár prospektust és elkezdtem kicsit átnézni a dolgokat. Majd ha visszamentünk a Roxfortba, jobban beleássuk magunkat. Egyelőre a kríziselhárítás az, ami megfogott, de igazából abban sem voltam biztos, hogy egyetemre való lennék. A tanulás sosem volt erősségem, de akkor mit kezdenék magammal… Fejben már megjelent egy saját kis bár, de hát ehhez elég sok minden kéne… Na, mindegy, elkalandoztam, szóval ha nagyon elveszett lenne vagy tippelne, de rosszul, adok neki támpontot. – A fókuszaim közé a bájitaltan, átváltoztatástan és a bűbájtan tartozik. Na, jó, azért a sötét varázslatok kivédése ésa legendás lények gondozása is fontos, de főleg az első három az, amit nagyon szeretek is – néztem rá csintalan mosollyal, mert hazudni nem hazudtam, ő fogja a számba adni a számára legelfogadhatóbb igazságot. Azért egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy bevalljak mindent, elég egyenes embernek tűnt és a végzettsége miatt volt egy sanda gyanúm, hogy jobban átlátott rajtam, mint az átlag, ha lehet ilyen finoman fogalmazni, deee… Túl jól szórakoztam és kíváncsi voltam, mikor lát át rajtam és szembesít saját magammal. Volt egy olyan érzésem, hogy ha rá is jön az igazságra, akkor sem árulja el és ez még izgalmasabbá tette az egészet, mert akkor viszont ellőhetek egy csomó olyan hozzászólást, amiben finoman sejtetem, hogy igazán leleplezhetne már.

Utána hallgattam a szabadidős tevékenységeit és egyre jobban beigazolódni látszott a gondolatom, miszerint ő inkább magának való típus. Mármint nem antiszociális, csak megválogatja az eseményeit és az embereit. Nincsen azzal baj, viszont akkor lehet, kicsit sok leszek neki, hehe. Na, mindegy, majd csak jelzi, hogy ha baja lenne velem, nem? Bár… Lehet, túl udvarias? Vagy az egyenessége erősebb? Majd kiderül.

- Óóó! Mit szoktál írni? Csak nem író vagy az amneziatika mellett? Most kell majd autogrammot kérni tőled? – nevettem fel halkan és játékosan. Egyáltalán nem bántónak hatott a megjegyzés, inkább lenyűgözöttnek és viccelődősnek. – Kirándulni én is szeretek! A bátyáimmal és öcséimmel szoktunk menni. Te egyedül szeretsz menni vagy társasággal? Merrefelé szeretsz menni vagy inkább milyen terepet preferálsz? – kérdeztem vissza azonnal. Hát, na, kíváncsi a természetem, ez van. Aztán persze visszakérdezett, de ez legalább nem volt ingoványos talaj, szóval nem kellett annyira megválogatni a szavaimat.

- Heh, unalmas? – felnevettem humorizálására. - Ilyen kiváló társaságban? Ugyan, Dalton, ez lehetetlen! – mosolyodtam el féloldalasan és végigmértem az előttem ülő férfit. Na, kezdtem elemembe kerülni, nem volt mit tenni. Az már igazán rajta múlott, hogy ezt játékos, kedves hozzászólásnak veszi-e majd vagy flörtölősnek tekinti. Le sem tagadhattam magamat, igaz? Valóban rettenetesen imádtam zavarba hozni embereket, ezt pedig sokszor a kétértelmű megjegyzéseimmel tettem. Nem igazán érdekelt, Daltonra bíztam, mit szeretne belelátni ebbe. Sosem zárkóztam el semmi elől amúgy sem, de nem olyan figurának tűnt, aki az én kiváló társaságomra vágyna a sakkmeccsen kívül. Aztán ki tudja, lehet, meglep majd. – Imádok sportolni. A kviddics persze a toplistán van, sokáig hajtó voltam, aztán átkerültem fogó pozícióra a Roxfortban… - elgondolkodtam, de végülis ebből nem derült ki, hogy lezáródott-e az esemény-e vagy sem, szóval sikerült a megfelelő igeidőket használni, hogy megint ne kamuzzak neki. – De bármilyen labdasportról legyen szó, azt szeretni fogom nagyjából, de a nagy kedvencem az az úszás. Bármilyen formában, ami vizes sport igazából, búvárkodni is szeretek. Megnyugtat, összekaparja a szétszóródó gondolataimat, meg amúgy is jó sport szerintem. Ezen kívül, ahogy már elhangzott, szeretek új emberekkel ismerkedni, különféle bulikba, társaságokba járni, szeretek táncolni is végülis, bár azt sosem űztem sportként. Társasozni is imádok, de főleg ezek, igen. Az a lényeg, hogy a barátaim között vagy új emberekkel legyek és velük bármi jó, nem szoktak nagy igényeim lenni, könnyen jól érzem magamat – rántottam meg a vállamat vidáman, majd kiittam az első boros pohár tartalmát és leraktam az asztalra azt.

- Na, de ha már végeztél itt, akkor mivel tengeted mindennapjaidat, mikor nem sokat pofázó és idegesítő lányokkal sakkozol éppen? – kérdeztem vissza hasonlóan viccelődős hangsúllyal, mint ő. Azt hiszem, egészen egymásra fogunk mi hangolódni, csak kell egy kis idő még, amíg megtaláljuk az egyensúlyt a stílusunkban. Mindenesetre szimpatikusnak tűnt így elsőre Dalton, úgyhogy azon kívül, hogy még mindig viccesnek tartottam, hogy egy random sakkversenyen üldögélek, tényleg érdekelt, hogy kicsoda-micsoda ő. Tényleg le sem tagadhattam magamat ilyen téren, igaz?

[Sötéttel a világos ellen...]

Sötéttel a világos ellen...

Bár sosem voltál az a kifejezetten közvetlen arc, sosem érezted úgy, hogy meg kéne játszanod magad azzal, hogyha valakiről gondolsz valami pozitívat, akkor azt magadba fojtsd, azon az alapon, nehogy magad fölé emeld az illetőt. Nem volt szükséged arra, hogy távolságtartással, sznobizmussal, leértékeléssel erősítsd meg a saját pozíciódat. Ennek az lehet az oka, hogy az önbizalmaddal sosem volt probléma... Stabil családi háttérből jöttél, a szüleid szerettek, biztattak, büszkék voltak rád... így az önbecsülésed is elég erőssé vált az évek alatt, és ha lehet, az talán még jobbat tett neki, hogy nem alkudtál meg a Mégiaügyi Minisztériummal. Nem a te világod volt az, ezt a 0. ott eltöltött perctől érezted, és bíztál magadban annyira, hogy a járatlan útra lépve vállald a kockázatod, önmagadért.
- Miért ne lehetnél drágakő? Van egy kis ragyogás körülötted amúgy is - mondtad kedvesen, félig poénkodva, félig valóban azzal a szándékkal, hogy adj ennek a lánynak valamit. Nyilván nem ismerted, semmi közöd nem volt hozzá... de itt és most abban a helyzetben voltál, hogy megerősíthetted önmagában, emelhetted az önbizalmát, ami egy olyan kiváltság volt, amivel élni kívántál. Persze az is lehet, hogy magasról leszarta a véleményedet... de ha csak egy kis részének jelentett valamit ez a keresetlen bók, nos, akkor már megérte.
Amikor Gemma a figyelmedet a lovára terelte, természetesen átláttál a szitán, és nem csábultál el a kínálkozó lehetőségre. Hagytál magadnak időt, hogy átgondold a stratégiát, és kicsit visszább vettél a tempóból. A fenyegetést a királynője ellen megszüntetted, és közben azon is elgondolkodtál, hogy mi lehet a következő lépése. Az most már világosan látszott, hogy Gemma tartogat még meglepetéseket a meccs során.
- Valóban, elég nyitott személyiségnek tűnsz - bólintottál egyetértően. - És azt is jól látod, hogy én a csendes megfigyelő karakter vagyok - mosolyodtál el finoman, hiszen valahol vicces volt, hogy pár perc ismeretség után már itt elemeztétek egymást. Talán ebben benne volt az az alap szituáció, amiben megismertétek egymást. Egy varázslósakk-mérkőzés olyan kontextus, ami alapvetően más megvilágításba képes helyezni a dolgokat...ebben a sportágban eleve különböző karakterek vannak, különböző erősségekkel, amik egyébként kiegészítik egymást. Nem másért küzdöttek, mint a túlélésért, a győzelemért, a dicsőségért... az elme erejével. Lehet, ez egy kicsit fennkölt megközelítés volt, de volt valami nagyon egyszerű és nagyon igazi ebben a játékban, ami nem egyszer gondolkoztatott már el téged, sőt, inspirált is az írásaidban. Ha valahol, hát itt tényleg kiderült, hogy milyen ember is vagy te, vagy az ellenfeled. Persze mindig lehetett az ember jobb vagy rosszabb passzban, de az alapvető személyiséget, habitust, intelligenciaszintet és értékrendet le sem lehetett tagadni.
- Ne aggódj, ennyi pofázás még belefér, szociális érzék ide, vagy oda - legyintettél verbálisan lazán a felvetésére, ami jól elszórakoztatott. Kezdted úgy érezni, hogy lassan jobban bevonódsz a beszélgetésbe, mint az a mérkőzés szempontjából hasznos lenne, de meglepő módon ez most nem zavart. Élvezted a társaságot, tényleg azt élted meg, hogy kikapcsolódsz, magad mögött hagyod a sűrű, munkával teli napokat, és... ha nem a száz százalékos szintedet tudtad hozni emiatt, akkor... ezzel meg tudtál békélni. Néha elég csak 90%-ot hozni... és közben jól érezni magad? Merült fel benned a gondolat, amin félig azért még megcsóváltad a fejedet, de csak gondolatban. Mindig olyan összeszedett, higgadt, céltudatos és maximalista voltál... és elmerengtél azon, hogy mi lehet ennek az oka? Tényleg ilyen voltál, vagy csak megszoktad, hogy elvárod mindezt magadtól, és már akkor sem tudtál volna engedni a maximalizmusodból, ha akartad volna? Fontos kérdések, amiket biztosan nem fogsz két lépés között megválaszolni.
- Ami azt illeti, igen - most kicsit azt érezted, talán ő is olvas tud a gondolataid között olvasni, hiszen épp erre a precizitásra kérdezett rá.
- Az emléktörlés az a terület, ami a legjobban vonz... igazából részben ebből élek - árultad el, aztán kicsit eltöprengtél azon, vajon Gemma milyen szakhoz vonzódhat.
- Ha tippelnem kéne, akkor a diplomáciát mondanám - bökted ki egyszerűen, mert ez volt az első dolog, ami beugrott. Az látszott, hogy Gemma jól veszi az új helyzeteket, könnyen megérteti magát idegenekkel, jól érvel, és van egy olyan aurája, amivel sikerül feloldania az idegeneket. Ha még utazni is szeret, akkor abszolút neki való pályának tartanád a diplomáciát.
Az, hogy ezután a roxfortos tantárgyait sorolta fel, egyértelművé tette, hogy valójában még nem jár egyetemre, hanem roxfortos diák. Ezen elmosolyodtál. Nem róttad volna meg azért, mert beosont ide csak úgy, elvégre nem voltál te szigorú egyetemi professzor. Hála az égnek!
- Jó széles érdeklődési kör... talán elhamarkodtam a tippemet... te miben gondolkodsz, mit tanulnál a jövőben?
Amikor az írás szóba került, hangosan felnevettél az autogramm említésére.
- Publikált író vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy autogrammot kéne kérni tőlem - nevettél jóízűen. - Az olyan creepy lenne - osztottad meg érzésedet ezzel kapcsolatban. - Különben fiktív történeteket írok, jellemzően teljesen más világokról - árultad el. Őszintén szólva nem bántad, hogy nem vagy olyan sikeres még, mint Nathaniel Forest, akinek az egész varázslótársadalom ismerte a nevét és az arcát. Nehezen viselted volna, ha lépten nyomon felismertek volna... jobb volt árnyékban maradni, emiatt tartottál is a sikertől.
- Bátyáid és öcséid? Hány testvéred van? - kérdezted.
- Én leginkább a kies, sima terepeket szeretem, hosszan elterülő zöld mezőket, ahol jó messzire be lehet látni a tájat. De a tengerpartok is közel állnak hozzám. Általában egyedül szoktam menni - felelted, majd meghallgattad Gemma sport-preferenciáit. A vizes sportok téged nem igazán vonzottak, de értetted, hogy van, akinek ez a világ vonzó.
- Izgalmas lehet búvárkodni...ezt varázstalan módszerekkel űzöd vagy mágiát bevetve? - érdeklődtél kíváncsian. Erről még nem sokat hallottál, de szívesen megtudtál volna egyet s mást arról, hogy lehet hatékonyan víz alatt maradni, mindezt úgy, hogy még a mugliknak se tűnjön fel adott esetben. Elgondolkodtál a következő kérdésen, és megint csak rá kellett jönnöd arra, hogy...
- Tudod, kissé unalmasnak tűnhet, de nekem tényleg ez az életem. Amneziátor és író vagyok, ebből élek. Ezen felül sokat olvasok és sakkozok... szóval semmi nagyszabásúról nem tudok beszámolni, ha csak arról nem, hogy időnként sólyom alakban szelem az eget - mosolyodtál el, felidézve azt a szabad létállapotot, amit ilyenkor élsz meg.

[Dalton J. E. Hamox]

 

For you it's all just

a game, right?

Then, play your games, I play my tricks

Címzett: Dalton J. E. Hamox

2006. január 06., este

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol említése

- Biztosan a kiváló stílusom az – kacsintottam rá, ahogy felnevettem. Még hogy valami ragyogás! Szórakoztatott a gondolat, hogy tényleg így néztem ki kívülről, végülis ez volt a cél, akármennyire sem így éreztem magamat sokszor. De annak örültem, hogy legalább kívülről így tűnt, mert akkor mégsem voltam akkora faszfej, mint amennyire néha éreztem magamat.

Halványan elmosolyodtam, ahogy a veszély elhárult a királynőmre nézve. Egyelőre. Mondjuk, rohadt jó lett volna, ha nem olyat lépett volna, amiből semmit nem olvasok ki… Most mi a francot csinálok?! Ehh, picsába… Nézzük, nézzük… Próbáltam kitalálni, mégis mi a hosszútávú terve, de elakadtam. Na, nézzük akkor… Leellenőriztem, hogy nagyjából minden fontos bábum le legyen védve, aztán inkább egy teljesen random, abszolút váratlan és oda nem illő lépést tettem meg a futómmal. Abban bíztam, hogy ő majd belelát valami nagyon logikus vagy cseles gondolatot vagy eléggé össze fogom zavarni ezzel ahhoz, hogy kicsit kizökkenjen. Nem volt jobb ötletem, az az igazság, pedig már azt hittem, kezdtem belejönni, de hááát… Nem…

- Basszus, nem sikerült hát leplezni, hogy mennyire szociális vagyok?! – kaptam a szívemhez drámaian, de aztán csak vigyorogtam rajta. – Látszik rajtad… - mértem végig lazán. – A visszafogott mosolyod, a stílusod, a minimális távolságtartásod… Ne érts félre, nem negatívan értem, inkább felméred a veled szemben ülőt, semmint fejjel beleugrasz a helyzetbe, mint én. Valószínűleg te csinálod jól – rántottam meg a vállam. Az jutott eszembe, hogy lehet, most a sakkal kapcsolatban próbál majd elemezni, de ha a játékomból bármit ki tudott olvasni… Akkor nagy tehetség volt, mert hogy semmi logika vagy konzisztencia nem volt a játékomba, az kurva biztos volt. Cserébe én sem tudtam olvasni ebből, mert… Nem értettem a varázslósakkhoz, hehe. – Hát, ennek szívből örülök, mert rosszabb lenne a helyzet, ha nem beszélhetnék, hidd el. Néha megpróbálom, nem éri meg… Jobb kint, mint bent, én azt mondom! – kacsintottam megint rá, próbáltam elsütni egy Shrek referenciát, de igazából fingom nem volt, ismeri-e vagy sem. – Egyébként nagy teherbírásúnak is tűnsz így elsőre, úgyhogy bízom abban, hogy elviselsz legalább a meccs idejére, de hát… Nem vagyok én semmi rossznak elrontója – somolyogtam rá utalgatva, hogy én aztán nem bánom, ha a meccs után is volna kedve beszélgetni. Vagy ha úgyis idevalósi, csak ismer valami izgi esti programot itt a városban, még fiatal volt az éjszaka, kedvem is lett volna kalandozni. Jelentsen a kaland bármit is… Persze ezután úgyis tovább kellett mennie a következő meccsre, szóval igazán csak rajta múlott, mik voltak a tervei… Micsoda izgalmak, hát, ezekért érte meg társaságba menni! Ezek éltettek: vajon mit fog tenni a másik? Vajon ugyanazok voltak a gondolataink? A terveink? Vajon a mostani stílusunk alatt mik voltak a valódi gondolatok? Ilyenkor hálát adtam, hogy nem voltam gondolatolvasó: persze, sokszor hasznos lett volna, de ilyen helyzetekben elvette volna az élvezetét az egész estétől!

- HŰŰŰŰHA! – csillant fel a szemem az emléktörlés említésére. – HÁT, EZ TÉNYLEG NAGYON KIRÁLY! – dőltem előre nagyon, kis híján a boromat is feldöntöttem. Egyetlen pillanatig felmerült bennem a lehetősége annak, hogy Vivien vagy Alistair emlékeit ki kéne töröltetni… De biztos voltam benne, hogy nem tudnám megfizetni ennek az árát. Báááár, ha tudnék valamit nyújtani számára… Vajon ha Smithe mindent elfelejtene, ami szeptember elején történt, akkor a megszeghetetlen esküvel mi lenne? Továbbra is érvényes lenne? És ha elkotyogja magát, akkor meghal? Az talán kicsit erős lenne, bááár… Ajj, faszom, Tetsuya teljesen kilenne az élettől akkor és igazán nem szerettem volna még egy búcsúlevelet kapni a kishavertól, márpedig amennyire végletes tudott lenni, kinéztem volna belőle, hogy ha a nagy szerelmével történik valami, akkor Rómeó lesz nagyon gyorsan… Ehh, kár. De Alistairre még lehetne használni ezt, csak a büszkeségem nem engedte, hogy ne én oldjam meg a magam baját, meg akkor be kéne avatni valakit a sok szarba, azt meg nem akartam. Meh… Pedig jó ötletnek tűnt, na, majd gondolkodom rajta. – Részben? Akkor nem a Minisztériumban dolgozol? - gondolkodtam hangosan. Egyáltalán ez hogy működött? Végülis bárhonnan bemehettél dolgozni, nem? A varázsvilágban végülis nem voltak ilyen idióta korlátok, mint távolság és ingázás… Tulajdonképpen lakhatott itt is, aztán napi szinten mehetett be dolgozni a Minisztériumba. Ehh, de bonyolult ez a világ, még mindig meg tudott lepni.

Ahogy tippelt arra, hogy mit képzelt el nekem, egyébként kajak komolyan elgondolkodtatott. Eszembe sem jutott a diplomácia eddig. Magamban el is fintorodtam. Lett volna hozzá érzékem, ez igaz, de a kötöttségek, a formaiságok, az, hogy olyat is képviselnem kellett, amivel nem értettem egyet… Sosem ment túl jól ez a része, hacsak nem szolgálta az érdekeimet nekem is. És akármennyire is jó volt a beszélőkém és tudtam úgy fordítani az eseményeket, ahogy akartam, nem voltam benne biztos, hogy ez a varázsvilág legingoványosabb és legkiélezettebb területén is ment volna. Mondjuk, szerettem a kihívásokat, de én ennél kényelmesebb ember voltam, valljuk be. És az elmúlt hét évben elég izgalom és ügy volt ahhoz, hogy elegem legyen ezekből és csak valami chilles, nyugodt környezetet akarjak. Csak felhúzott szemöldökkel néztem rá, ahogy visszakérdezett, majd lassú vigyor terült el az arcomon. Nem tudtam, mivel buktam le, elvégre a felvételi tárgyakat soroltam fel, de nem volt baj. Jól reagált rá, szóval nem terveztem tovább húzni az agyát. Nagyon.

- Mármint ha végeztem ezzel a szakkal? – kacsintottam rá cinkosan megint. Lassan azt fogja hinni, hogy tikkel a szemem vagy valami… Kicsit a boromat nézegettem, lögyböltem benne a vörös italt, mielőtt belekortyoltam volna. – Nem tudom… Egyébként eléggé el vagyok veszve ilyen téren, de eddig a kríziselhárítás fogott meg talán. Őszinte leszek, a diplomácia eszembe sem jutott, de abszolút értem, miért mondtad – mosolyodtam el halványan, kissé elmélázva. Most talán egy fokkal nyugodtabbnak tűnhettem az eddigi laza, energiától felrobbanó énemhez képest. Hát, igen, ha a jövőm szóba került, sosem csattantam ki a jókedvtől, valljuk be. – Szerintem nem viselném el a kötöttségeket, de elgondolkodtattál, szóval kösz! – emeltem felé a poharamat, ahogy megint kortyoltam egyet. Lassan kell majd egy újratöltés… Vagy nem illene? Mikor is érdekelt ez engem, pfff… Sosem.

- Kár… Pedig menő lenne, még sosem kaptam senkitől autogrammot… - gondolkodtam megint hangosan. Kicsit sem zavart, hogy jelenleg a fele a gondolataimnak hangosan történt. Ha esetleg tényleg jártam volt a legilimenciában, akkor meg úgyis kurva mindegy volt, nem? Vagy akkor azért tudnom kéne róla, hogy a fejemben turkált? Igazából fingom nem volt. Ehh… De Dalton nem tűnt egy mocskos alaknak, aki kihasználna egy ilyen alkalmat, hogy olvasson bennem, már ha tényleg értett hozzá. Annak viszont külön örültem, hogy sikerült megnevettetnem, elvégre akkor kezdett feloldódni mellettem, ami jó jel volt! Meg is ajándékoztam még egy kedves mosollyal cserébe. - Már miért lenne creepy? – kérdeztem vissza zsigerből, zavarodottan néztem rá, mert tényleg nem értettem, hogy miért lenne ez fura. Habár tényleg visszahúzódóbb típusnak tűnt, szóval érthető is volt, hogy ódzkodott az efféle nagy közönség előtti megnyilvánulásoktól, de… Ha valaki író, azért eljön az a pont, mikor fel kell vállalnia magát nyíltan, nem? Úúú, vagy ő a tipikus árnyékokban meghúzódó őstehetség, akiről senki nem tudja a valódi kilétét? Menő lenne! – NA, ez érdekel, mesélsz erről kicsit? – dőltem hátra érdeklődve. – Elmeséled a kedvenc világodat? Tökre érdekel! Aztán ki tudja… Lehet, kedvet kapok és elolvasom az egészet! – somolyogtam rá a poharam mögül. Azt persze nem tettem hozzá, hogy egy vasam sem volt, hogy megvegyem a könyvét, gyanítottam, hogy a könyvtárban nem fogom fellelni, de hátha valahogy mégis a kezembe kerül majd így vagy úgy.

- Hm? Jaaa, van két bátyám és két öcsém, így vagyunk öten! – mosolyodtam el szeretetteljesen, hát kívánni nem lehetne jobb tesókat. Na, jó, de, de ez nem volt lényeges. Imádtam a tesóimat és tudtam, hogy ez abszolút látszódott is rajtam. – Hmmm… - mosolyodtam el lassan, ahogy elképzeltem egy ilyen tájat, amit lefestett az előbb. – Én inkább hegyes-erdős kiránduló vagyok! – vigyorogtam rá. – Azért jársz egyedül, mert ilyenkor szoktál inspirációt gyűjteni, ötletelni vagy csak nem szereted, ha a természetben zavarnak? – kérdeztem rá konkrétan. Nem gondoltam, hogy ez kifejezetten illetlen vagy indiszkrét volna, de ha zavarja, csak szól, nem?

- Hm, amíg nem tudtam a buborékfej bűbájt és be nem töltöttem a tizenhetet, addig igen, varázstalan módszerekkel toltam. Azóta ez nyilván sokkal könnyebb! De szoktam magam trenírozni egyébként, hogy minél hosszabb ideig kibírjam a víz alatt levegő nélkül. Olyankor nem használok semmilyen felszerelést természetesen. Néha veszélyes, pláne ha egyedül vagyok, deee… Eddig nem lett bajom, szóval ja – rántottam meg a vállamat. – De egyébként a muglik búvárfelszerelése is hasonlóan működik, mint a buborékfej, csak nagyobb, nehezebb, körülményesebb és drágább persze. Azt még nem próbáltam, túl csilivili nekem. De ajánlom mind az úszást, mind a búvárkodást, egészen jól összeszedi az ember gondolatait, lenyugtatja a testet és az elmét is. Ha nem zavar, hogy vizes vagy – kuncogtam fel, mert ismertem pár embert, aki ódzkodott a víztől, mindig is viccesnek gondoltam. Nincs is jobb hely, mint egy hideg tó vagy folyó. Igen, a természetes vizek sokkal, de sokkal jobbak voltak, mint a büdös klórszagú uszodák. Brr...

Elgondolkodtam azon, amit mondott magáról és az életéről. Ha magamnak képzeltem volna el, valóban pár napig bírtam volna, ehhez én túl eleven voltam, de ez nem jelentette azt, hogy fintorogtam volna vagy kinéztem volna mást, hogy nem élte azt az elborult életet, mint én. Néha kívántam egy olyan életet, mint Daltoné volt, mert akkor nem kellett volna akkora faszságokkal foglalkozni, mint amikkel amúgy így tizenhét éves fejjel foglalkoztam.

- Nem gondolom, hogy csak azért, mert eltérő az életstílusunk, a tied máris unalmas lenne – rántottam meg a vállamat, ezt tényleg így gondoltam. – Lehet, hogy nem nekem való, de ettől még nem lesz rosszabb, mint az enyém. Érted, te legalább értelmesen töltöd az idődet… Én lehet, hogy élvezem jelenleg az életem, de hosszútávon nagyon meg fogom szívni, ha nem veszem kicsit komolyabban ezt az egészet – lögyböltem megint az italomat, ami lassan kifogyott. – Ha téged ez boldoggá tesz, akkor ne kicsinyítsd le csak azért, mert eltérőek vagyunk! – mosolyogtam rá kedvesen, előrehajoltam, hogy a sakktábla mellett egy pillanatra a kezemet az alkarjára tegyem. Ösztönös reakció volt ez, de ha azt láttam rajta, hogy nem örült neki, akkor elveszem a kezemet és nem zavartatom magamat. Nem mindenki viselte jól a testi kontaktust, na. Technikailag amúgy is idegenek voltunk, csak én voltam olyan pofátlanul hamar lelazulós, hogy nagyjából tíz perc beszélgetés után alig maradtak gátlásaim. Már ha amúgy voltak… - Szóval vállald teljes mellszélességgel, hogy téged ezek a tevékenységek vonzanak, ezek teszik teljessé az életed! Ha meg úgy gondolod, hogy unalmasnak tűnik és el is hiszed, akkor keress valami új hobbit is a meglévők mellé, ami felpezsdíti az életed! Annyi lehetőség van a világban és egy olyan típusú ember előtt, mint te, Dalton, rengeteg ajtó nyitva áll, csak meg kell találnod a megfelelőt a sok között! – mosolyogtam rá kedvesen. Ezt tényleg így gondoltam, és reméltem, nem voltam bántó a nyílt és kissé nyers stílusommal. Nem mindenki viselte jól ezt, de bíztam abban, hogy jól érti a szavaimat és nem veszi magára, elvégre a jószándék vezérelt, nem bele akartam gázolni. - Mellesleg mi az, hogy unalmas? Ember, hát, jól értem, hogy animágus vagy?! Azt mondja, unalmasnak tűnhet azzal, hogy ír, hogy kirándul, hogy animágus, beszarok… - csóváltam a fejemet, ahogy kiittam a boromat. – Így már értem, a mezőt, tengerpartot, kies terepet! – nevettem fel felszabadultan. – Mesélj, milyen ilyenkor? Meg mennyire volt para elsajátítani az egészet? Vágom a lépéseket, egy barátnőm idén csinálta, csak érdekel egy másik szemszög is, mert én is gondolkodom rajta, csak nem tudom, nekikezdjek-e, azért komoly a dolog… Meg örültél, hogy sólyom lettél? Fú, én is kipróbálnám, milyen lehet repülni! – révedtem el tök lelkesen egy pillanatra, utána hagytam, hadd beszéljen, nehogy véletlen szófosásom legyen megint lelkességemben. Utána szomorúan konstatáltam, hogy elfogyott az itókám, úgyhogy anélkül, hogy fáradnék a cipőm visszavételével, nemes egyszerűséggel felálltam.

- Továbbra sem hívhatlak meg valamilyen italra? – vigyorogtam rá játékosan. Mintha bármire meg tudnám hívni a közös étel-italsarok miatt… Ha esetleg mégis kérne valamit, akkor egy laza szalutálással jeleztem neki, hogy rajta voltam, aztán elsétáltam a pultig, ahol töltöttem megint egy pohár bort (sajnos, csak egyet, ígyis elég alkesznek nézhettem ki, nem kéne még kettő pohárral visszamenni, igaz?), illetve szerváltam valami harapnivalót mindkettőnknek, aztán amíg válogattam, innen távolról vetettem egy gyors pillantást a többi asztalra, ki hogyan állt a játékkal, de igazából fingom nem volt, szóval inkább ismét megnéztem magamnak Daltont innen messziről is. Addig volt ideje gondolkodni a játékon is, de ha véletlen idepillantana, akkor csak szélesen mosolyogva felhúztam a szemöldökömet, biccentettem a pult felé és kérdőn néztem rá, hogy mizu, szeretne-e még valamit innen. Sosem jöttem zavarba attól, hogy ha rajtakaptak, hogy valakit nézek. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez az adott személynek egy néma bók, elvégre van mit vagy miért nézni, nem? Ahogy visszafelé tartottam, szórakozottan elvigyorodtam. Nem is olyan régen ugyanígy tartottam egy tök ismeretlen felé. Nem telt el sok idő, mégis teljesen más helyzetben voltunk és én nagyon örültem, hogy azt választottam, hogy leülök Daltonnal sakkozni és barátkozni. Sokkal jobban éreztem magamat, mint egy random házibulin, pedig általában nem zavart, ha kicsit kilógtam, most mégis jobban esett beszélgetni valakivel, akivel ugyanolyan szinten érdeklődtünk a másik felől, nem éreztem magam feleslegesnek (még ha a sakkban elég béna is voltam…) és kivételesen fasza volt csak így ismerkedni, barátkozni. El ne felejtsem megköszönni a végén a fantasztikus társaságot!

[Sötéttel a világos ellen...]

Sötéttel a világos ellen...

Hogy a megfontoltságból fakadó távolság, vagy a vakmerőséggel járó közvetlenség jobb tanácsadó-e, erre nem tudtál volna egyértelmű választ adni. Mindenesetre te az előbbit tudhattad magadénak, és könnyen ki tudtál békülni vele. De egyáltalán nem akartál úgy tenni, mintha csak az az út lenne a jó, amin te jársz.
- Ebben nem vagyok biztos. Valójában a fejlődés és ilyenformán az evolúció feltétele a kíváncsiság és a bátorság például.. ha a varázslótársadalom megfontolt maradt volna, akkor most nem sok varázslatot tudnánk hasznosítani, elvégre ahhoz is kellett egy jó értelemben vett vakmerőség, hogy a mágusok varázslatokat kísérletezzenek ki... A te személyiségjegyeid nélkül lehet nekünk is kulcs kéne hozzá, hogy ki tudjunk nyitni egy ajtót - felelted mosolyogva. Örültél neki, hogy ilyen lelkes lett attól, hogy emléktörléssel foglalkozol. Valójában sokszor elfelejtetted, hogy amikor elkezdted a Godrikon megtanulni ezt a hivatást, milyen valódi szenvedély lett úrrá rajtad. Persze ez még a mai napig feltört benned, valahányszor egy bonyolultabb, nehezebb kérést teljesítettél, ami valódi kihívást jelentett számodra. Emlék és emlék között ugyanis nagy különbségek voltak, ahogy ember és ember között is. Nem minden emléket volt könnyű eltávolítani... ezt talán vannak, akik el sem hinnék... de az emlékek sokszor önálló entitásként viselkedtek, voltak, akik nem igen akarták hagyni, hogy töröljék őket. Olyankor rendesen be kellett vetned az akaratodat és a tudásodat, hogy véghez vidd, amire felhatalmaztak.
- Köszi... tényleg elég király lenni - vallottad be, már egész feloldódva Gemma társaságában. Olyan volt ez a helyzet neked most egy kicsit, mintha a húgoddal ültél volna itt, kedélyesen elcsevegve a sakkjátszma fölött. Kezdted úgy érezni, hogy a sakkmező és a bábuk most... valahogy elhalványulnak, kevéssé kezdenek érdekelni. Szívesebben csináltál volna most valami egészen mást, de hogy mit, arról fogalmad sem volt. Egyszerűen csak elöntött ez az érzés, és kezdted megadni magad neki.
- Nem - ráztad meg a fejed. - A minisztérium nem nekem való hely... erre hamar rájöttem, így hát egy teljesen önálló klientúrát hoztam létre, és főként kijárok a megbízóimhoz - mesélted. Előfordult már, hogy valakivel a lakásodban találkoztál, de ez nem volt komfortos számodra, a saját intim teredbe nem szívesen engedtél be bárkit. A cinkos kacsintásra szélesen elvigyorodtál. Persze hajlandó voltál úgy tenni, mintha bevennéd ezt a szöveget, de valójában a részedről nem volt szükség már tettetésre. Ő tudta az igazságot és te is... ennél fogva akár el is engedhettétek volna a közjátékot, legalábbis részedről. A többiek sem igen foglalkoztak veletek, elvoltak merülve a saját játékukban.
- Hát igen, a kötöttségek engem is zavartak... úgyhogy megértelek - rántottad meg a vállad, majd az autogramra terelődött a szó.
- Nem tudom... nekem furcsa másokat magunk fölé magasztalni. Részemről még sosem éreztem úgy, hogy vágyok valakinek az aláírására... Veled volt már ilyen? - érdeklődtél kíváncsian.
- A kedvenc világom... egy olyan történet, amin éppen most dolgozom. Arról szól, hogy emberek egy kockában élnek, mindenki a sajátjában, ami aztán a térben siklik, és közben a kocka olyan képeket vetít nekik, amit valóságnak hisznek... aztán történik egy váratlan hiba, ami miatt akadozik, majd leáll az adás, és... ezzel aztán olyan változások indulnak el, amire senki nem áll készen. De a végén szabadabb világot teremthetnek maguknak, és kiszabadulnak a kockájukból - árultad el a mostani történeted vázát, amit imádtál írni. Persze valójában minden egyes történetedet szeretted, és amíg írtad, addig az volt számodra a minden. Csak amikor már befejezted, akkor valahogy elengedted őket... soha semmit nem olvastál el újra egészben. Néhány részletet újra elővettél, persze, ha javításra szorult a szerkesztőd szerint. De az már csak a finomhangolás része volt, nem merültél el újra a történetben, csak akkor, egyszer, amikor megalkottad.
- Hú, izgalmas lehet, hogy ennyi testvéred van. Én egyke vagyok - osztottad meg vele a tényt, ami rengeteg előnnyel és hátránnyal járt egyszerre.
- Is-is - felelted a kérdésére. Valójában inspirálódtál is a természetben, és igen... neked az valahol szent hely volt.
Úgy látszott, Gemmára a víz és a természet egyaránt megnyugtatóan hatott, amit meg tudtál érteni.
- Izgalmasnak hangzik a búvárkodás, egyszer jó lenne kipróbálni. Melyik az a hely, amit ismersz, és ahol szerinted a legszebb a vízi világ? - érdeklődtél kíváncsian.
Mikor Gemma kifejtette, hogy szerinte miért jó, hogy sokan sokfélék vagyunk, mélyen egyetértettél vele. Soha senkit nem akartál megváltoztatni, neked mindenki rendben volt úgy, ahogy volt, maximum nem akartál érintkezni emberekkel, ha nem voltatok kompatibilisek.
Amikor megosztottad vele az animágusi vénádat, láthatóan teljesen lehidalt az információtól. Ez megmosolyogtatott, olyan kedves, gyermeki lelkesedés áradt belőle, amit valóban ritka kincsnek tartottál.
- Köszi... hát három évbe telt teljesen kitanulni, nem volt egyszerű, sok fájdalommal és sérüléssel is járt - vallottad be.
- Persze, nagyon örültem, hogy sólyommá váltam... mindig is repülni vágytam - árultad el, aztán a következő kérdése révén elgondolkodtál a játékotokon, amiről most eléggé lekerült a fókusz, legalábbis részedről. Léptél egyet az egyik futó bábuval, de valójában nem sok célod volt a lépéssel. Most inkább a társaság érdekelt.
- Okés, legyen... egy töklevet szívesen meginnék...meg egy kis szünetet is tarthatunk, ha gondolod? Megmutathatom a legjobb helyeket a kampuszon, ha már úgyis új vagy itt... - ajánlottad fel. A valóság mezeje most valahogy jobban vonzott, mint a a sakké.