Kviddics a Javából

Minőség és ár - a jó termék áldozattal jár.
A csúcskategóriás seprűktől kezdve a szezonális újdonságokig minden fellelhető, s ha az ember igazán figyelmes, még lakkjavesztett veteránokra is bukkanhat! Itt aztán nem megy feledésbe semmi sem!
A sportszaküzlet foglalkozik a kviddicshez szükséges minden alap- illetve kiegészítő-felszerelés árusításával, szaktanácsadással.
A Nemzeti Válogatott hivatalos sportüzlete.

[– Segíthetek?]

everything she wants
2005. július 30.
< Connor & Roxanne >

Már napok óta a fejemben volt. Ott motoszkált minden percben, amikor csak kicsit is elcsendesedett körülöttem a világ. Reggelinél, amikor a sütőtöklevet kavargattam; esténként, mikor a klubhelyiség ablakából néztem a sötét, bársonyos eget – sőt még éjszaka is, mikor a baglyok huhogása ébren tartott, és a mennyezet repedéseiben képzeltem el a repülés ívét.
Eldöntöttem. Jelentkezni fogok a kviddics csapatba.Nem csak beszélni fogok róla, meg álmodozni róla, mint az elmúlt években. Elég volt abból, hogy a lelátóról figyeltem, ahogy mások elrugaszkodnak a földről, és szélként cikáznak a pálya felett. Most én fogok ott lenni. Hajtóként.
Nem volt kérdés, hogy mit csinálok elsőként, miután ezt végre tényleg kimondtam magamnak – és nem csak a párnámnak vagy Annie-nek dünnyögtem –, elmegyek a „Kviddics a javából” boltba. Látni akartam, milyen a világ a felszerelések, seprűk és taktikai kézikönyvek oldalán. Ezúttal nem csak álmodni akartam róla. Ki akartam próbálni. Megfogni. Érezni a súlyát a kezemben.
A bolt már messziről csalogatott. Az ablakon túl színes zászlók és dicsőséges bajnoki fotók borították a falakat. A szívem gyorsabban vert, ahogy átléptem a küszöböt, mintha már ettől is közelebb kerülnék a célhoz.
Elindultam a sorok között. Először csak nézelődtem, mint valami turista egy új világban. Ujjaim végigsiklottak a kesztyűk bőrén, megérintettem egy-egy aranypántos védőfelszerelést, de a szemem a seprűk felé húzott. A bolt végében sorakoztak, egymás mellett, mintha csak azt várnák, hogy valaki kiválassza őket a csatához.
– Segíthetek? – szólított meg egy idősebb boszorkány, haja ezüstszürke kontyban, nyakában egy apró üst alakú medállal.
– Csak… nézelődöm. – feleltem gyorsan, kicsit túl védekezően, aztán megráztam a fejem. – Vagyis… igazából... Jelentkezni fogok a kviddics csapatba. Hajtónak.- a nő szeme felcsillant.
– Valami olyat keresek, ami... gyors, de stabil is. Még sosem játszottam csapatban, szóval… – megvontam a vállam. – Nehéz eldönteni, mire van szükségem, ha sosem volt még saját seprűm. - láttam ahogy a boszorkány elkezd gondolkodni és a készleten lévő seprűket vizslatja a tekintetével, majd elindult az egyik felé, én pedig követtem őt.
Megfogtam a kinézett seprűt. A nyél sima volt és hideg, a markolat épp olyan vastag, hogy kényelmesen illeszkedjen a tenyerembe. Ahogy megemeltem, szinte magától egyensúlyba állt a kezemben. Egész testemben megborzongtam – ez volt az első alkalom, hogy valóban elhittem: képes vagyok rá. Hogy talán... nem is vagyok annyira más, mint azok, akik mindig is a csapat részének tűntek. Hogy végre közelebb kerülök ahhoz, hogy beilleszkedjek és kitörjek a családi béklyóból. Nem akartam „a halálfalók lányaként” ismert maradni. Tudom, hogy ez a generáció már más, de valahogy mindig olyan érzésem van, minta szúrós szemmel néznének rám, nem beszélve néhány pletykáról miszerint én is sötét varázsló akarok lenni. Eszem ágában sincs.
A seprűt néztem. Tudtam, hogy ezzel  elkezdődik. Egy döntéssel. Egy bátor lépéssel.
Miközben a kezemben tartottam a seprűt, nehezen tudtam elszakítani róla a tekintetem. Minden apró részletét megfigyeltem – a sötét, lakkozott nyél finom erezetét, a gondosan elrendezett ágvégeket, amik tökéletes szimmetriában sorakoztak, mintha csak egyetlen lendületre várnának. A súlya pont jó volt: nem túl nehéz, de nem is éreztem játékosnak vagy gyerekesnek. Ez egy igazi seprű volt.
Ahogy visszatettem a helyére, még nem voltam kész elmenni. Tovább sétáltam a boltban, lassan, szinte elmerülve minden tárgyban, amit láttam. Az egyik polcon kézzel varrott kesztyűk sorakoztak, mindegyik más színű díszítéssel – volt, amelyiket a Mardekár smaragdzöldje szegélyezte, másikat halványkék csillagok pöttyözték. Az ujjhegyemmel végigsimítottam egy puha, fekete bőrpáron. Elképzeltem, ahogy a markolat köré szorulnak, ahogy a labdát elkapom velük, ahogy a szél belekap az anyagba, miközben átsuhanok a pályán.
A következő sorban aranygömbök pihentek üvegburák alatt, mozdulatlanul, mintha csak színlelve aludnának. Tudtam jól, hogy amint valaki megérinti az üveget, az aranycikesz szárnyai életre kelnek, és vad táncba kezdenek. Elmosolyodtam. Most nem ez lesz a dolgom, nem ez az én harcom – de mégis valami varázslatos volt bennük. Minden itt lévő tárgy mesélt valamit. Valakinek már része volt egy történetben, egy győzelemben, egy esésben, egy újrakezdésben.
A falon régi poszterek lógtak, legendás meccsek emlékei. Volt egy, amin három hajtó épp egyensúlyozott a levegőben, mintha megdermedtek volna az időben, a gurkó néhány centire lebegett egyikük tenyerétől. A színek már kissé kifakultak, de a mozdulatokban ott volt az erő, a szenvedély, az az ősi, elemi lendület, amiért most én is itt voltam.
A pult mellett elhaladva még rápillantottam egy apró polcra, ahol taktikai kézikönyvek és jegyzetfüzetek sorakoztak. Kézzel írt tanácsok, stratégiai rajzok, kviddicses naplók – valakiké, akik komolyan vették ezt a sportot, akik nem csak játékként, hanem életformaként tekintettek rá. Megragadtam egy vékony kötetet, „A hajtó ösztöne” címmel.

Innen szép nyerni
2005. július 30.

Lassan négy hónap telt el azóta a szégyenteljes baleset óta, de még mindig nehézséget jelentett számára a séta. Talpának minden egyes koccanása az Abszol út macskaköves utcájához, egyben egy késszúrás is volt a hátába. Remegő és megtört testének egy jajveszékelése. De nem tehetett mást. Muszáj volt végre kiszakadnia dublini házuk falai közül, melyek a Szent Mungóból való hazaérkezése óta egyben a börtönei is voltak.
A saját testem az igazi börtönöm – siklott át az agyán a gondolat, miközben botjára támaszkodva kikerült egy bámészkodó, elsőéves-forma gyerekcsapatot.
- Mit bámultok? Nem láttatok még kriplit? Szarosok…
A kölykök ugyan behúzták a nyakukat, de nem szaladtak szét, mint ahogy azt Connor remélte. Hiába, a sérülésével a fenyegető kiállását is elveszítette. A sportos, magas és szikár testalkatából egy összenyeklett valakivé vált, aki csak árnyéka volt önmagának. Gyűlölte azokat a srácokat, amiért nem hátráltak meg tőle, de még jobban gyűlölte a Szent Mungó medimágusait, akik azt ígérték, hogy nyár végére ugyanolyan lesz a gerince, mint korábban, és emlékeztették őt rá, hogy nagy szerencséje volt, amiért Madam Pomfrey olyan gyorsan és szakszerűen ellátta a sérüléseit, mert így még van esélye rá, hogy újra pályára lépjen.
Hazug rohadékok – gondolta magában. – Sosem leszek már a régi, és ezt ti pontosan tudtátok, mégis a szemembe hazudtatok.
Pedig az orvosok tényleg a legjobbat akarták neki. Nem sokkal az esése után, mikor magához tért a Roxfort gyengélkedőjén, megjelent az apja, aki közölte vele, hogy hamarosan átszállítják őt a Szent Mungóba, és megkezdik a szilánkosra tört gerincének helyreállítását. Bonyolult varázslat lesz, és nem lesz túl kellemes – mondták. Ő pedig végigüvöltötte a kórházban eltöltött éjszakákat és nappalokat a kíntól, amit az apja közbenjárására – és persze egy jó nagy zsák aranynak köszönhetően – a legjobb gyógyítóktól kellett elszenvednie.
A teljes májust bent töltötte. Egy egyágyas szobában feküdt, és határozottan elutasított minden egyes látogatási kísérletet. Persze nem sok ilyen volt. Connor O’Hara minden volt, csak népszerű nem. A tüskés természete, a hatalmas egója, és az önfejűsége éppen elegendőek lettek volna ahhoz, hogy elriasszák az embereket, de erre még szeretett rádobni egy lapáttal. Amúgy sem akarta, hogy bárki olyan állapotban lássa őt. Azt a pár levelet is kidobta a szemetesbe, amit kapott. Nem akarta azokat az álszent, képmutató sorokat olvasni, amiben egyesek azt állították volna, hogy mennyire hiányzik nekik és hogy remélik mihamarabb felépül a sérüléséből. Ugyanakkor rettegett is, hogy pár levél pont az ellenkezőjéről szól majd, és inkább csak kárörvendést kapna belőlük.
Aztán ott volt még az a kínzó FOMO is. A fájó háta remek ürügy volt rá, hogy kihagyja az idei év nagy slágerét, a Mágikus Világkiállítást, amire oly sok iskolatársa elutazott nemzetközi kapcsolatokat építeni. De amúgy sem vágyott oda. Mégis, éjszakánként, mikor egyedül feküdt az ágyában, és még a szokásosnál is magányosabban érezte magát, azon töprengett, vajon miből marad ki, és hogy vajon Ő ott van-e. Remélte, hogy megismerkedik majd valami flancos külföldi sráccal, de hogy mindezt puszta jó szándékból, vagy sokkal inkább további önmarcangolási céllal kívánta…. Talán nem nehéz kitalálni, hogy melyik áll közelebb az igazsághoz.
Az Abszol út közepén egy számára igen jól ismert üzlet állt. Most mégis váratlanul kólintotta fejbe a felismerés, mintha csak nemes egyszerűséggel megfeledkezett volna arról a tényről, hogy a Kviddics a Javából létezik. Összeszorult a szíve, ahogy a kirakatban kiállított seprűket és sporttalárokat figyelte. Régi életének elengedhetetlen kellékeit, melyekre talán már soha többé nem lesz szüksége.
Mágnesként vonzotta őt magához az üzlet, pedig eredetileg a Gringottsba tartott. Csilingelve tárult ki a sportbolt ajtaja.
Kopp-Kopp-Kopp.
Lábainak és botjának hangjai, ahogy a fényesre lakkozott parkettás helységbe lépett. Valahol az üzlet végében egy női hang csendült, de nem ő hozzá szóltak. Persze ebben semmi különös nem volt. Előszeretettel hagyták őt figyelmen kívül, mint holmi piszkot a cipő talpán. Mindenki gyűlölte Connor O’Harát.
- Segíthetek?
– Csak… nézelődöm. – felelte egy másik, ismerős hang. – Vagyis… igazából... Jelentkezni fogok a kviddics csapatba. Hajtónak.
Mifene… - gondolta a fiú, és kíváncsian a hang irányába lesett.
Leesett az álla a döbbenettől. Montague a seprűkínálatot böngészte.
Ezek a dögkeselyűk máris a helyemre pályáznak. Hajtónak, mi? Sőt mi több, egyből csapatkapitánynak, nem? O’Hara úgyis a múlté. Járni sem tud, nem hogy seprűre ülni, nem hogy gólt dobni…
Lépésről lépésre, egyre jobban felhergelte magát, ahogy háztársa irányába tartott. Maga sem tudta még, hogy mit fog mondani, csupán abban volt biztos, hogy most azon nyomban kitölti valakin az elmúlt hónapok keserűségét és csalódottságát. Szegény Roxanne, rosszkor volt rossz helyen.
Kopp-Kopp-Kopp - sántikált egyre közelebb a lányhoz.

everything she wants
2005. július 30.
< Connor & Roxanne >

Már évek óta  gondolkodok azon, hogy jelentkezzek a ház kviddicscsapatába, de eddig mindig akadt valami kifogásom. Hol az volt a baj, hogy nincs elég jó seprűm, hol az, hogy túl sok a tanulnivaló, vagy egyszerűen nem voltam biztos magamban. Persze, ez mind csak mellébeszélés volt — valójában féltem. Féltem, hogy nem vagyok elég jó, hogy kinevetnek, vagy hogy elbukok az első próbajátékon.
De idén más lesz. Idén nem hátrálok meg.
Ezért is találtam magamat délelőtt a „Kviddics a javából” üzlet előtt állva. Még az orromhoz is felért a friss, lakkozott fa illata, amit a résnyire nyitott ajtó engedett ki. A kirakatban sorakozó seprűk, fénylő talárok és kviddicslabdák látványa olyan volt, mintha gyerekkori álmaim jelentek volna meg előttem. Szinte hallottam a lelátó moraját, a szél süvítését a fülem mellett, miközben a karikák felé hajtok.
Vettem egy mély levegőt, és beléptem.
Az ajtó csilingelve záródott mögöttem, a padló deszkái puhán nyikordultak a talpam alatt. Mindenhol mozgás volt: a pultnál egy alacsony boszorkány egy doboz gurkóhoz próbált alkudni, a bal oldali polcokon pedig egy pár fiatal válogatta a könyök- és térdvédőket. Én egyenesen a seprűk felé vettem az irányt.
Kimondva is furcsán hangzott a hajtói szerepkör, mintha még mindig nem hittem volna el teljesen. Pedig most már nem volt visszaút.
Ahogy végigsimítottam egy seprű nyele mellett, a padló halk koppanásokkal jelezte, hogy valaki közeledik. A ritmus lassú és nehézkes volt, és hamar feltűnt, hogy egy bot is kíséri minden lépést.
Féloldalasan odafordultam, és megláttam Connort.
Connor O’Hara-t nehéz volt nem felismerni. Magas, markáns srác volt, mindig is feltűnő jelenség a házban, a pályán pedig… nos, legendás. Csakhogy most nem úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban felpattanhat egy seprűre. Az arca kemény volt, a szeme pedig fagyos, de alatta ott lapult valami… törékeny.
— Szia, Connor. — köszöntem halkan, egy őszinte mosollyal.
- Hogy vagy? Hallottam, meg látom is, hogy nem vagy jó passzban. Őszintén sajnálom. - elképzelni se tudom, hogy milyen nehéz lehet számára. Nem tudni mikor térhet vissza - ha egyáltalán lesz lehetősége visszatérni. Ő a csapatkapitány így többszörösen is nehéz lehet neki. Nem tudom, hogy így mennyi beleszólása van a ház csapatába, de szerintem senki nem akarja, hogy elmenjen a csapattól. Ő a szíve-lelke az egésznek és szerintem az embereknek szükségük van rá. Bár hallottam olyanokról is, hogy többen is megakarják pályázni a helyét, pedig még csak ki sem hűlt, mint a dögkeselyűk a tetemnél. Látnak egy lehetőséget és már repülnek is rá. Viszont én határozottan nem ilyen vagyok, csak reménykedek abban, hogy nem hiszi azt rólam, hogy esetleg a helyébe lépnék. Sosem voltam egy főnök típus, nem is akarnék az lenni, túl sok felelősséggel és szervezéssel járna.
- Van arról hír, hogy mikor játszhatsz újra? Remélem senki nem veszi el a helyed, nem lenne jó. Illetve, ha tudok bármiben segíteni, szólj nyugodtan. - mondom egy kedves mosoly kíséretében. Igyekszem kedves lenni. Nem akarom, hogy olyannak gondoljon aki átakarja venni a helyét. Párszor már összefutottunk a klubhelyiségben, de szerintem most beszélünk a legtöbbet.

Connor lassan, csípőjét oldalra tolva állt meg Roxanne előtt, botját kissé előrébb szúrva a parkettába, hogy biztosan megtartsa az egyensúlyát. Szeme végigfutott a lányon, majd a seprűkön, végül újra visszatért a lányra, ahol végül meg is állapodott. A fagyos pillantás mögött ott lappangott valami kesernyés kíváncsiság, de az arcán nem volt egyetlen árnyalatnyi mosoly sem.
– Szia, Connor – köszöntötte a lány, arcán széles mosollyal.
A fiú felvonta a szemöldökét. Meglepte a barátságos fogadtatás, és szokásához hűen egyből bekapcsolt agyában a vészcsengő, átverést, gúnyt szimatolva. Mintha egyetlen felé küldött mosoly sem lehetne valódi ebben a világban.
Ő maga nem köszönt.
– Hogy vagy? Hallottam, meg látom is, hogy nem vagy jó passzban. Őszintén sajnálom.
– Hogy vagyok? – ismételte meg lassan, mintha ízlelgetné a szavakat. – Fantasztikusan, köszönöm. Minden nap egy élmény, főleg amikor fél órába telik eljutni a fürdőig.
A hangja éles volt, gúnyosan csengő, de nem kiabált; olyan volt, mint a hideg késél, amit lassan tolnak a másik körme alá.
Aztán egy pillanatra elhallgatott, és végigmérte a seprűket, mintha valami egészen máson járna az esze, majd hirtelen a lányhoz fordult.
– Szóval hajtó – nem kérdésként hangzott, sokkal inkább megállapításként. – Érdekes, milyen hirtelen jön meg az emberek kedve ehhez a sporthoz, amikor a kapitány lába alatt kicsúszik a talaj.
Lassan elkezdte körbejárni Roxanne-t, botjával koppantva minden lépésnél. Igyekezett nem kimutatni, hogy ez a teljesen felesleges mozdulatsor mennyi erejét emészti fel, és micsoda fájdalmat jelent számára mindez.
– De biztos csak véletlen, nem igaz? Semmi köze ahhoz, hogy a gerincem úgy néz ki, mint egy törött pálca, és hogy alig bírok talpon maradni.
A tekintete egy pillanatra megkeményedett, és mintha egy régi, kviddicses emlék villant volna át rajta — az a fajta, ami egyszerre édes és fájdalmas.
– Van arról hír, hogy mikor játszhatsz újra? – A lány láthatóan eltökélte, hogy Connor akármilyen tuskó módon is viselkedik vele, ő kedves marad és nem hagyja felbosszantani magát.
– Hír? – kérdezte, amikor a lány a visszatéréséről érdeklődött. – Nincs. Csodás orvosaim szerint majd „idővel” minden rendbe jön. Majd miután valaki betöltötte már a posztomat és elvette tőlem a „csapatomat”.
Keserűen felhorkantott, majd kicsit közelebb hajolt.
– Ha valaki el akarja venni tőlem, tegye. Csak készüljön fel, hogy én is a pályán leszek, amint tudok. És nem felejtek.
Felelegyenesedett, és a botjára támaszkodva a kirakat felé pillantott. A szeme egy pillanatra megtelt vággyal, de azonnal el is fojtotta.
– Remélem senki nem veszi el a helyed, nem lenne jó. Illetve, ha tudok bármiben segíteni, szólj nyugodtan.
– Segíteni? – ismételte lassan, és elgondolkodva megvonta a vállát. – Talán tudnál. Például azzal, hogy nem sajnálsz. Nem kell a részvét. A pályán vagy jó valaki, vagy sem. Minden más csak ürügy.
Ezután elfordult, és a seprűk felé indult, mintha a beszélgetést lezártnak tekintené, de botjának koppanásai valahogy erősebben, dacosabban verték a ritmust, mint előtte.
– Aztán milyen seprűt akarsz venni?
Bármennyire is igyekezett, kíváncsiságát nem tudta elnyomni.

everything she wants
2005. július 30.
< Connor & Roxanne >

A jelenlétét már akkor megéreztem, mielőtt igazán felfogtam volna, hogy Connor O’Hara áll meg előttem. A bot koppanása olyan élesen verte fel a bolt békés zaját, mintha mindannyiunkat emlékeztetni akart volna arra, hogy itt van, és őt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Felnéztem rá, és szélesen rámosolyogtam – nem azért, mert úgy gondoltam, ettől jobb kedve lesz, hanem mert őszintén örültem, hogy látom.
A hideg pillantása úgy vágott belém, mint egy penge, de nem hagytam, hogy kizökkentsen. A kérdésem után gúnyos választ adott, minden szava úgy csöpögött a keserűségtől, mintha minden betű egy-egy forró csepp sav lett volna.
Hallgattam. Nem az a fajta voltam, aki rögtön visszavágott volna. Sosem működött nálam az, hogy undok legyek valakivel csak azért, mert velem az illető az volt. Connor harapott, mert fájt neki – ez olyan világos volt számomra, mintha ki is mondta volna, és nekem nem az volt a dolgom, hogy én is marjak.
Amikor végül kimondta: „Szóval hajtó.” – szinte hallottam a mögöttes gondolatát is: a helyemre pályázol. Nem, Connor. Soha nem akartam a helyedet. Csak a sajátomat.
Lehunytam egy pillanatra a szemem, és mély levegőt vettem.
– Tudod, én mindig is kviddicsezni akartam. – mondtam végül, a hangom nyugodt és tiszta volt. – Már elsőben, amikor megláttam a csapatot a pályán. Csak eddig mindig volt valami, ami visszatartott, de nem miattad jöttem most ide, és nem is azért, mert te megsérültél. Ez az én döntésem.
Ahogy körbejárt, éreztem a feszültséget a levegőben. A bot koppanása szinte kísérteties ritmust vert a szívem dobbanásaihoz. Minden lépése arról árulkodott, hogy dacol a saját testével. Akaratból rakta egyik lábát a másik elé. És ez valahol… lenyűgözött.
Nem tagadhattam, hogy megrázott a sérülése. Az a Connor, akit ismertem – vagy inkább akiről a legtöbb történetet hallottam – egy erős, magabiztos, sokszor arrogáns fiú volt, aki a pályán félelmet nem ismert. Most pedig itt állt előttem, mégis a szemeiben ugyanaz a tűz égett. Csak éppen máshogy. Keserűbb, nyersebb lánggal, de ott volt.
Amikor rám vágta, hogy „van arról hír, mikor játszhatsz újra?”, szinte sajnáltam, hogy feltettem a kérdést. Nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert láttam rajta, hogy minden emlék újabb kés volt a hátában.
– Hidd el – mondtam halkan –, senki sem veheti el tőled a csapatot, amíg te magad nem engeded. Ez a tiéd, Connor. És mind tudjuk, milyen jó játékos vagy.
Keserűen felhorkantott, és én tudtam, hogy nem hisz nekem. Talán nem is hitt senkinek mostanában. De ettől még ki kellett mondanom. Néha az igazságot is ezerszer el kell ismételni, hogy egyszer végre átüsse azt a falat, amit valaki maga köré húz.
Közelebb hajolt, és a szavai pengeként metszettek, de nem ijedtem meg. Inkább szánalmasnak is hathatott volna a fenyegetése, de én láttam benne a düh mögött lapuló félelmet. Hogy elveszíti azt, ami mindig is ő volt: a játékot, és ebben valahol nagyon is megértettem. Nekem a kviddics mindig álom volt. Neki az élete.
– Nem azért jöttem ide, hogy elvegyem tőled a helyed. – mondtam végül, és a seprűre pillantottam, amit még mindig a kezemben tartottam. – Én csak… szeretném végre kipróbálni, hogy mit tudok. Nem ellened, hanem magamért.
Aztán hallottam a kérdését, kissé dacos, de mégis kíváncsi hangon. Elmosolyodtam, és végig simítottam a seprű nyélen.
– Mindig is a hajtó poszt vonzott, így olyat próbálok keresni ami tökéletes lesz a szezonra, ha beválogatnak.
Nem tettem le arról, hogy a bizalmába férkőzzek. Eltudom képzelni mennyire nem bízik senkiben és mindenkiben a rosszat látja, de ez teljes mértékben érthető. Szerintem sokan át se tudjuk érezni, hogy min mehet most ő keresztül, de szeretném, ha tudná, hogy rám számíthat, még akkor is, ha most nem ezt érzi.

Connor felhorkantott, ahogy meghallotta a lány szavait. A hang élesen tört fel belőle, és olyan volt, mintha gúnyt űzne Roxanne-ból.
– Első óta akartad, mi? – kérdezte, hangjában keserű éllel. – Akkor hol a francban voltál eddig? Hét évig? Hét évig csak álmodoztál, miközben mások kint izzadtak a pályán, és minden évben ott álltak a válogatón? Mi tarthatott vissza ennyi ideig?
Szavai pengeként csaptak a levegőbe, miközben belül feszült düh hullámzott benne. Botját keményebben szorította, ujjai elfehéredtek a nyél körül. A háta élesen hasított belé minden mozdulatnál, lábai reszkettek a súlya alatt, és szégyellte, hogy ez bármennyire is látszódhatott a lány előtt. Gyűlölte, hogy Roxanne olyasmit látott belőle, amit másnak soha nem akart volna mutatni: a törékenységet.
És közben, mialatt a lány magyarázkodását hallgatta, valami régi kép tolult elő Connor elméjében. Látta magát gyerekként, ahogy az apja kezét fogva először lépett be a Denevérek stadionjába. Látta a fényeket, hallotta a tömeg moraját, és a mellkasában tomboló izgalmat, amit azóta sem tudott elfelejteni. Arra a napra később is mindig úgy emlékezett, mint amikor eldőlt: ő maga is ezt akarja csinálni. Nem álmodozott, nem habozott, amint bekerült a Roxfortba, az első válogatón ott állt. Csenevész testét a hajtó többi hajtó simán félrelökte ugyan, de amikor a labda a kezébe került, senki sem tudta megakadályozni, hogy betaláljon. Onnantól kezdve minden meccs, minden edzés erről szólt. Ez volt az élete. A bőrébe ivódott.
És most Roxanne azt mondja, hogy mindig is ezt akarta, de mégis várt hét évet? Valami nem stimmelt. Nem hitte el. Ha igaz, amit mond, akkor valami nagyon komoly oka kellett legyen annak, hogy eddig nem tett semmit az álma elérése érdekében. És ettől, bármennyire is dühítette, kíváncsi lett.
– Te csak álmodoztál róla – morogta végül, és tekintete villámokat szórt a lányra. – Én meg ebbe nőttem bele. A különbség az, hogy nekem nincs másom. Ha ezt elveszik tőlem, semmim nem marad.
A szavak a torkából kiszakadva úgy csengtek, mintha maga is megijedt volna tőlük. Ez volt az igazság, amit mélyen eltemetett, de most mégis kicsúszott. Ha a kviddics kiszakad az életéből, nem marad semmi. Nem hitt abban, hogy másban jó lehet.
– Hidd el, senki sem veheti el tőled a csapatot, amíg te magad nem engeded. Ez a tiéd, Connor. És mind tudjuk, milyen jó játékos vagy.
Connor idegesen elrántotta a tekintetét. Gyűlölte, ha dicsérték. Az apja árnyékában nőtt fel, mindig csak a hibáit hallotta vissza, és azokkal könnyebben is tudott mit kezdeni. A bókok viszont feszengést szültek benne, amit haraggal próbált leplezni.
– Elég! – vágott közbe élesen, mielőtt a lány tovább folytathatta volna. – Nem kell ez a fényezés. Nem érdekel, hallod? Nem vagyok kíváncsi rá!
A hangja túl hangosan csengett, harsányabb volt, mint szerette volna, és utána keserűen elharapta a szavakat. Érezte, hogy túlreagálta, de már nem volt visszaút.
És mégis… ahogy Roxanne újra és újra azt ismételgette, hogy ezt magáért teszi, nem ellene, valami lassan megrezdült Connorban. A gyanakvása nem tűnt el, de a düh alatt ott bujkált a kérdés: mi van, ha a lány tényleg igazat mond? Mi van, ha tényleg nem az ő helyére tör? Ez a gondolat olyan volt, mintha apró repedést ejtett volna a falon, amit eddig köré húzott.
Amikor Roxanne végül elmosolyodva simított végig a seprű nyelén, és azt mondta, hajtó posztra keres megfelelő darabot, Connor sóhajtva pillantott körbe a boltban. A botját megemelve elindult, minden lépésébe fájdalom hasított, de nem engedte, hogy egyetlen árva nyögés is elhagyja a torkát. Az izmai tiltakoztak, a lábai erőtlenül remegtek, és minden porcikája azt kiáltotta, hogy üljön le végre, de a makacssága erősebb volt.
– Ha hajtó akarsz lenni – kezdte kissé tompább, de még mindig nyers hangon –, akkor olyat vegyél, ami jól fordul. A Jólsep-R széria például elég megbízható iránytartásban, de lassan gyorsul, és a végsebessége sem nagy szám. Inkább edzésre jó, nem meccsre.
Botját koppantva odébb bicegett egy másik sorhoz.
– Ez itt, a Nimbusz széria egy pár évvel korábbi darabja, se nem a leggyorsabb, se nem a leglassabb, de a manőverezésben kimondottan jó. Hajtónak… nem rossz.
Egy pillanatra megállt, és a lányra nézett. A szeme kemény maradt, de a gúny éléből mintha elveszett volna valami.
– Csak nehogy azt hidd, hogy ezzel bármi könnyebb lesz. A pályán úgyis kiderül, mit érsz.
A szavai most is csípősek voltak, de mögöttük ott bujkált valami más is. Mintha kezdene elfogyni a mérge, és talán maga sem bánta volna, hogy segíthetett. Csak éppen nem tudta kimondani.

[magamért]

everything she wants
2005. július 30.
< Connor & Roxanne >

Connor szavai halkan koppantak bennem, mint amikor egy kődarabot ejtenek egy tóba, és a hullámok lassan szétterjednek. Nem haragudtam rá. Talán más a helyemben ingerült lett volna, vagy elhúzódott volna, mert ki szeret a ridegséghez és gúnyhoz közel maradni? Én mégis ott álltam, és éreztem, hogy bármennyire is fájhatott neki minden lépés, minden kimondott szó mögött ott lappangott valami, amit én tiszteletben akartam tartani: az ő saját határai.
Nem fényezhettem. Nem mondhattam neki, hogy milyen erős, vagy hogy mennyire csodálatra méltó, mert világossá tette, hogy nem akarja hallani. Így hát egyszerűen csak elfogadtam, hogy így van és elhallgattam.
Eltudom képzelni milyen érzés lehet számára, hogy elveszítheti az egyetlen fontos dolgot az életében. Igaz, én eddig csak álmodoztam, de nem szeretném az orrára kötni az okát. A családom sosem támogatta azt, hogy kviddicsezzek, más jövőt képzelnek el a számomra, de elegem van abból, hogy úgy éljek ahogy ők akarják. Habár ez az utolsó utáni lehetőségem, de végre valahára magamért fogok cselekedni és nem mások szándékai szerint.
Amikor végül visszakérdezett a seprűről, egy halvány mosollyal megfordultam, és végignéztem a sorakozó modelleken. Néhány évvel ezelőtt talán csak a legújabb típusokra néztem volna, mert a név és a sebesség tűnt a legfontosabbnak. De most… most más szempontok jártak a fejemben.
Lassan végigsétáltam a sor mellett, ujjbegyeimmel megérintve a nyeleket. Egyik-másik seprű szinte felizzott az érintésem alatt, mintha várta volna, hogy kiválasszam.
– Azt hiszem, olyat szeretnék, ami tényleg hozzám illik. Nem a leggyorsabbat, nem a leghíresebbet… egyszerűen csak azt, ami passzol hozzám.- megálltam a Nimbusz széria előtt amit Connor javasolt. Gyönyörűek. Megemeltem, és szinte rögtön egyensúlyba került a kezemben. Olyan érzés volt, mintha tudná, mit várok tőle – stabilitást, megbízhatóságot.
Akaratlanul is ott motoszkált a fejemben a remény, hogy egyszer Connor megérti, hogy tényleg nem az ellensége vagyok, hanem a barátja szeretnék lenni, és talán egyszer majd segít nekem. Mert ha valakitől megéri tanulni, az Ő.
Körbejártam a seprűt, ujjammal végigsimítottam a feliratot, majd a söprűvég szálait. Éreztem, hogy hevesebben ver a szívem, de nem engedtem, hogy az izgatottság túl nagyra nőjön. Ez még csak egy bolt volt, nem a pálya. A valódi bizonyíték az lesz, amikor tényleg jelentkezem a próbajátékra és nem égek le, mint valami bolond.
Éreztem, hogy Connor még ott van a közelemben, de nem fordultam felé. Nem akartam, hogy úgy érezze, köré szervezem a gondolataimat. Ez az én utam volt, és tiszteletben tartottam, hogy ő a sajátjával küzd.
– Szerintem ez lesz az. – szólaltam meg halkan, inkább csak magamnak. A seprűre néztem, nem rá, viszont nem tudtam tagadni, hogy fontos számomra a véleménye, így igyekeztem nem túl izgatottan és csillogó szemekkel ránézni. - Neked mi a véleményed? - kérdezem meg Connortól. Ha azt mondja nem jó, akkor persze nézek más fajtát más márkától. Szerencsére a pénz nem akadály, bár sosem szerettem a vagyonommal felvágni. Így is hallok pletykákat rólam amiket habár 7.év elejére sikerült megemésztenem, de attól még nem akarok újakat meghallani magamról.
Képzeletben már láttam magam, ahogy felszállok rá, és a pálya fölött a szél az arcomba kap. Alig bírtam ki, hogy ne mosolyogjak, és muszáj voltam emlékeztetni magam arra, hogy egy vásárlás még semmi, ott lesz még a válogató ahol muszáj jól teljesítenem.
Megigazítottam a táskám pántját, majd visszatettem a tartójára a seprűt, mert nem szándékoztam az egész beszélgetésünk alatt tartani.
- Tudom, hogy nem lesz könnyű, egy seprű még nem garancia semmire. - pillantok a szemeibe. Próbálom kiolvasni belőle, hogy mi jár a fejében, de már annak is örülök, hogy hacsak egy hajszállal is, de a hangneme már kedvesebb az irányomban. Azt is eltudom képzelni, hogy nála ez a stílus és viselkedés valami hülye védelmi mechanizmus, de engem nem olyan fából faragtak, hogy elszaladok, ha valaki bunkó velem. Jaj ugyan, már megszoktam. Nem fogok megijedni csak azért, mert valaki így beszél velem. Inkább olyan vagyok, hogy ilyenkor még inkább azt érzem, hogy bizonyítani akarok, hogy nem az vagyok akinek gondol a másik illető.

– Azt hiszem, olyat szeretnék, ami tényleg hozzám illik. Nem a leggyorsabbat, nem a leghíresebbet… egyszerűen csak azt, ami passzol hozzám.
Connor gúnyos félmosolyra húzta a száját, amikor meghallotta Roxanne szavait.
– Atya ég, Montague! – sziszegte, és a hangjában ott csengett a kaján él. – Nem randira mész vele. Nem kell, hogy passzoljon a cipődhöz.
A gúny mögött azonban akaratlanul is megakadt a szeme a lány mozdulatain. Ahogy ujjai finoman siklottak végig a seprűnyélen, mintha nem csupán tárgyként, hanem valami sokkal többként érintené azt, Connorban megvillant egy kellemetlen felismerés. Az a tisztelet, amivel a lány a seprűhöz nyúlt, ösztönösnek tűnt. Nem úgy nézett ki, mint aki puszta szeszélyből vagy szórakozásból állt most elő a nagy kviddicsálommal. Valahol mélyen, bár képtelen volt kimondani, felsejlett benne a gondolat: lehet, hogy Roxanne tényleg érzi, mit jelent ez a játék.
Connor elbizonytalanodott. Utálni akarta a lányt, bokszzsáknak akarta volna használni, akin kitöltheti az egész nyár alatt felgyülemlett mérgét, ám ahogy ott állt előtte, kezében a seprűvel, nem tudta tovább játszani a játékot.
Megindult felé, ám a következő lépésnél a botja megremegett, a hátába pedig kegyetlenül belenyilallt a fájdalom, úgy hogy még az arcizmai is megfeszültek tőle. Egy szívdobbanásnyi ideig veszélyesen közel járt ahhoz, hogy nyögés törjön fel belőle, de megfeszített erővel sikerült elfojtania azt az utolsó pillanatban. Mégsem tudta elnyomni a dühöt, ami szinte forrt benne: gyűlölte, hogy a lány előtt így kell mutatkoznia, gyűlölte, hogy a teste elárulja. Az a Connor, aki a pályán szinte legyőzhetetlennek tűnt, most egy nyavalyás bottal bicegett előre, és az érzés szégyenként mart bele újból és újból.
Roxanne kérdése – „Neked mi a véleményed?” – végül kizökkentette. Connor a Nimbuszt nézte, majd egy sóhajjal engedte ki a levegőt.
– Stabil, megbízható – mondta, ezúttal komolyabb hangon. – Nem kapkodja el az irányváltásokat… hajtónak tényleg nem rossz. De ismétlem: nem a seprű tesz jó játékossá. Ha bénázol, akkor a legdrágább darab is csak tűzifa alattad.
A szavai ridegen koppantak, mint hideg eső a kőre, de közben valahol elárulták, hogy pontosan értette, miről beszél. A szakértelme átütött a gúnyon. Egy pillanatra még a tekintete is megenyhült, bár igyekezett gyorsan visszazárni a páncél mögé.
– Ha tényleg komolyan gondolod… akkor a válogatón majd megmutathatod, hogy mit is tudsz – tette hozzá, mintha csak odavetette volna. De a belsejében valami megmozdult: kíváncsi lett. Roxanne már nem fért bele abba az egyszerű skatulyába, amibe az elején szorította – a képmutató ellenfél, aki az ő helyére pályázik. Most ott motoszkált benne a kétely, hogy talán több van benne annál, mint amit eddig hinni akart.
És ez a bizonytalanság, ez az ismeretlen érzés talán még jobban idegesítette, mint a hátába hasító fájdalom.

everything she wants
2005. július 30.
< Connor & Roxanne >

Ahogy hallgattam Connort, valami furcsa kettősség járt át. A szavai élesek voltak, mintha minden mondatot penge élére húzott volna fel, mégis, ahogy a seprűkről beszélt, ahogy a kviddicsről, ott volt benne valami, amit nem tudott eltakarni. A játék, a sport szeretete. És ez volt az, amitől nem tudtam megsértődni, bármilyen szúrós megjegyzést is szánt felém.
Ujjbegyeimmel végigsimítottam a seprű nyelén, mintha tényleg meg akarnám érteni, mit mesél nekem a fa. Sosem volt még saját seprűm, mert sosem mélyültem bele a céljaim elérésébe így bele se gondoltam, hogy vegyek egyet, de most, hogy itt az utolsó év, változtatni akarok. Elakarok érni valamit.
– Én nem félek attól, ha bénázni fogok, mert legalább kapok építő kritikát és tanulhatok belőle. De van egy olyan érzésem, hogy helyt fogok tudni állni majd. – tettem hozzá, és megvontam a vállam. – Úgyis fogok hibázni. Mindenki hibázik. De azt akarom, hogy amikor fent vagyok, ne azon járjon az agyam, hogy a seprűm mikor száll el alattam, vagy hogy túl lassú-e a másikhoz képest. Csak játszani akarok.
A fiú közelebb húzódott, mozdulatában ott volt a düh és a dac, de láttam rajta, mennyi erőbe kerül, hogy egyáltalán tartsa magát. A bot koppanása minden lépésnél belém mar, és akaratlanul is összeszorult a torkom. Nem akartam sajnálni, hiszen pontosan megmondta, hogy azt utálja a legjobban. De emberből vagyok, és nehéz volt figyelmen kívül hagyni azt a kínlódást, amit látok rajta, hiába próbálja leplezni.
– Connor… – kezdtem, de végül más irányt vettem. – Azt mondtad, a válogatón majd úgyis kiderül. Rendben. Ott leszek, és megmutatom, hogy az első megítélésed rólam hibás. - tudom, hogy mit gondol/gondolt rólam. Elkényeztetett vagyok és csak fejembe vettem, hogy játszani akarok, de semmit se értek hozzá.
Egy pillanatra csak a seprűt néztem, aztán újra ráemeltem a tekintetem. – Ha elbukok, akkor legalább tudni fogom, hogy megpróbáltam. - próbálom lazán venni, de nyilván nem esne jól, ha nem kerülnék be. Egyetlen lehetőségem van csak erre, nem akarom elszalasztani.
Ez volt az, amiben biztos voltam: hogy nem hátrálok meg. Nem akartam semmit könnyen megkapni, és főleg nem mások kárára.
Megfogtam a seprűt, felemeltem, hogy jobban szemügyre vehessem. Könnyű volt, mégis szilárd, és amikor az ujjaim a markolat köré fonódtak, olyan érzés járt át, mintha máris egy darabka az enyém lenne.
– Ezt viszem. – mondtam végül határozottan, és a bolt pultja felé indultam, a táskám zsebéből pedig előveszem az arany galleonokat. Szerencse, hogy bementem a bankba délelőtt kivenni valamennyit.
A pénztárnál kifizettem a seprűt, majd a vállamra vetettem a csomagot. Még egyszer visszafordultam hozzá.
– Tudod, lehet, hogy nem tűnik így, de én nem ellened akarok játszani. – Egy rövid, őszinte mosolyt küldtem felé.

Connor félrebillentette a fejét, amikor Roxanne mosolyogva fordult vissza hozzá.
- Tudod, lehet, hogy nem tűnik így, de én nem ellened akarok játszani.
A lány szavai halkan visszhangoztak benne, ső úgy érezte, mintha a csontjáig hatolnának. Nem az ellensége akar lenni? Connorban valami furcsa feszültség lüktetett: egy része legszívesebben kinevette volna, más része viszont veszélyesen közel került ahhoz, hogy elhiggye. Az őszinteség mindig kényelmetlenül érintette, főleg, ha nem tudta cinikus megjegyzésekkel elintézni.
– Majd meglátjuk... – vetette oda halkan, a gúny élétől alig enyhítve.
Amikor a lány a vállára vetette a frissen vásárolt seprűt, Connor érezte, hogy Roxanne nem tréfál. Nem csak a látszat kedvéért állt itt, nem szeszélyből kapott kedvet a játékhoz, nem az elkényeztetett hercegnők unalma vezette őt. Az aranygalleonok csilingelése a pulton és az a határozott mozdulat, ahogy felkapta a seprűt, valami nyugtalanító súlyt adott az egésznek. Ez a lány tényleg kész volt a válogatón a többiek elé állni – és az ő helyére pályázni. Vagy csak a társa akart lenni? Connor egyre nagyobb bizonytalanságot érzett...
Botjára támaszkodva közelebb bicegett a kijárathoz, és minden lépésnél éles, hasító fájdalom futott végig a hátán. Az állkapcsát összeszorítva fojtotta magába a nyögést, de a szégyen ettől még maróan végigcsorgott rajta. Most már tényleg nagyon elfáradt, pihennie kellett. Semmi másra nem vágyott jobban, minthogy hazatérjen és bedőljön az ágyába.
Megpróbálta újra felvenni a jól ismert, rideg álarcot. Csakhogy belül egyre inkább érezte: kíváncsi. Kíváncsi, mire lesz képes a lány, akit annyira könnyű lett volna félresöpörni – ha nem mutatna újra és újra olyan makacs elszántságot.
Kiléptek az Abszol út zajába. A macskaköveken hömpölygött a tömeg, a bódékból sült gesztenye és friss pergamen illata szállt, a levegőt pedig betöltötte a vásárlók zsivaja. Roxanne seprűvel a vállán haladt mellette, Connor pedig botjára nehezedve tartotta a tempót egy darabig. Egyetlen szó sem esett köztük, de a csend mégsem volt üres – inkább feszült, mint a pályán, amikor a játékosok várják a kezdő sípszót.
Néhány sarok után aztán Connor hirtelen megtorpant. Egy pillantást vetett a lányra, mintha még mondani akarna valamit, de aztán csak megcsóválta a fejét.
– Ne feledd, Montague… A pályán dől el igazán, hogy ki is vagy – mondta halkan, majd hátat fordított.
Két lépést tett csupán, mikor újból megtorpant. Látszott rajta, hogy komoly belső vívódáson megy keresztül, hogy végül kimondja-e a szavakat, vagy sem. Végül úgy döntött megteszi. Válla fölött visszapillantott a lányra, majd mosolytalan arccal, szárazon odavetette:
- Találkozunk a válogatón.
Kopogó bottal, sántikálva indult tovább a hömpölygő sokaságban, mígnem alakját elnyelte az Abszol út színes, kavargó tömege.

Köszönöm a játékot!