Klubhelyiség

Zeg-zugos, beláthatatlan helyiség közvetlenül a bejáratot követően, mely tele van sok-sok kényelmes fotellel, kanapékkal illetve kisebb asztalokkal és egy közepes méretű kandalló is található itt. A diákok szabadidejük nagy részét itt töltik el, de van, aki itt tanul, ezért akad néhány íróasztal is székekkel. Idelent nincsenek ablakok, ezért sűrűn elhelyezett lámpások és mécsesek világítják meg a helyiséget. A terem díszítése ezüst és zöld színű, gyakorta ismétlődnek a kígyómotívumok.

A klubhelyiségből két boltíves folyosó indul: egy a lányok, egy másik pedig a fiúk hálókörletei felé.

Mindenki idegen
2005. szeptember 1.

A Mardekár klubhelyisége a megszokott, nyomasztó hangulatában úszott. A zöldes fényben derengő lámpások kísérteties árnyékokat vetettek a nedves kövekre, a pince hidege pedig lassan kúszott fel az ember lábán. Az új diákok már régen eltűntek a hálókörletek felé, a nagyobbak kisebb csoportokban sutyorogtak, röhögcséltek, vagy épp az ünnepi lakoma utáni fáradtságot próbálták kipihenni. Connor azonban egyedül ült egy széles bőrfotelben, kezében üres pergament pörgetve. Nem írt rá semmit, nem is akart – csak az ujjaival gyűrögette, mintha csak a feszültséget kívánta volna levezetni rajta.
A háta minden mozdulatra sajgott. Nem úgy, mint tavaly év végén, amikor teste darabokra tört, és minden porcikája lángolt a fájdalomtól, de eléggé ahhoz, hogy emlékeztesse: törékenyebb, mint valaha. Egy kviddicskapitánynak nem így kellett volna kinéznie. A testének a pályán kellett volna lennie, erőben, épségben, nem pedig itt roskadni a klubhelyiség egyik foteljában, mint valami roncs. Merthogy pontosan így is érezte magát.
Rettegett tőle, hogy képtelen visszatérni a tavalyi formájához, és még jobban attól, hogy ha ez bekövetkezik, akkor többé csupán egy senki lesz. Nem lesznek gólok, nem lesz taps, nem lesz… semmi. Csak ő maga. És ki a franc akar engem? – szorult össze a gyomra a gondolattól.
Tavish képe villant fel előtte, ahogy a cikesz mellett diadalittasan vigyorog. A Hollóhát ünneplő soraiban eltűnő lányra azóta is dühösen gondolt – de mégis, valahányszor így tett (főként éjszakánként), a dühe mellett valami más is feléledt benne. Zavarta ez az érzés, ugyanakkor kapaszkodott is belé, mert legalább érezte, hogy él.
Most viszont egy sokkal földhözragadtabb problémával kellett szembenéznie.
Gemma Jenkins. A lány, akit ő maga tett ki a csapatból, akinek a szemébe vágta, hogy nem elég jó, nem elég erős, nem elég… semmi. Akkor úgy érezte, helyesen döntött. Talbot és Sterling biztosabb választásnak tűnt. Most visszagondolva… Talbot egy nyávogó kisgyerek volt, akitől a gyomra is felfordult, és Sterling sem éppen váltotta meg a világot, miközben Gemma ott maradt a padon. Holott tehetséges volt, fürge, seprűn pedig kimondottan ügyes. Most pontosan rá volt szüksége.
Connor összeráncolta a szemöldökét, ujjai idegesen doboltak a fotel karfáján. Nem tetszett neki az ötlet, hogy bocsánatot kelljen kérnie. Nem állt jól neki a megalázkodás, legalábbis ő így látta. A Mardekár kapitánya nem könyörög. Ő dönt, és mindenki más alkalmazkodik. De most? Most nem volt választása. Ha meg akarta nyerni a kupát – és főleg, ha vissza akarta nyerni az önbecsülését –, le kellett nyelnie a keserű pirulát.
A gondolattól is összerándult.
Próbálta elhessegetni a félelmeit arról, hogy a lány majd kineveti őt, ott mindenki előtt, de a realitás könyörtelenül nehezedett rá. Pedig muszáj volt lépnie. Millerben már nem bízott, a Hollóhát elleni kudarc után végképp nem. És ha valaki képes volt a seprűn úgy mozogni, hogy esélyük legyen Zafiráék ellen, az Gemma volt. Kicsi, törékeny - ami hajtóként pont hátrány volt, de fogóként... épp ez kellett a posztján.
Connor hirtelen mozdulattal felállt, amitől fájdalom nyilallt a hátába. Összeszorította a fogát, nem akart panaszkodni, nem akarta, hogy bárki lássa, mennyire törékeny valójában. Egy pillanatra az üres pergamenre nézett, mintha választ várna tőle. Aztán mély levegőt vett.
Elindult a lány felé, minden lépéssel egyre erősebben gyűlt benne a feszültség. Tudta, hogy most valami olyat fog tenni, amitől az egész világ kifordul a sarkaiból: beszélni fog Gemmához, és nem parancsolni, hanem kérni.
És ha ez sikerül… talán újra közelebb kerülhet ahhoz, aki volt. Vagy ahhoz, aki lenni akart.

Mondd ki, hogy felbasz, hogy
gyűlölsz, hogy haragszol rám.
Nekem is pontosan annyira-annyira, de annyira fáj

Connor O'Hara

2005. szeptember 1.

Figyelmeztetés: káromkodás

Izgatott a gondolata a Tusának és a vendégeinknek is. Izgalmas évnek nézünk elébe, ez pedig felvidított egészen. Még akkor is, ha az iskolai kötelezettségeknek ugyanúgy eleget kell tenni, amihez bevallom, marhára nincs kedvem. Nem baj, Gem, már csak egy év, utána szabad vagy az iskolapadból... A kérdés már csak az, hogy merre tovább, melyik úton? Tudja a franc... Majd csak terelgetnek ide-oda a tanárok is, nem? Vagy ezt már kajak magamnak kellene megszülnöm?

A Nagyterem után azért nem rohantam ide, még beszélgettem egy-két évfolyamtárssal, baráttal. Egészen addig, amíg már valóban az utolsó emberek is szállingózni kezdtek és feltűnő lett volna maradni. Első nap talán nem kéne még azonnal kibaszni a biztosítékot, hogy szabályt szegek, majd évközben.

A klubhelyiség nem volt nagy meglepetés: ugyanolyan sötét, nyirkos és egyébként elsőre nem egy túl hívogató hely, ha az ember meglátja. Nincsenek ablakok, amik fényt adjanak, így végtelen mécses és fáklya vár minket. Aztán ha az ember rendesen körbenéz, azért megtalálhatja a maga is sarkát: jó sok rejtett zug van, a kényelmes kanapék és a kandalló is igencsak hívogató tud lenni, mely távoltartja az állandó vizes, hideg érzést. Ez főleg télen tud bántó lenni, főleg ha az ember nem figyel pár percre és arra eszmél, hogy kurvára átfázott még a seggluka is.

Egy pillanatra meg is torpanok a bejáratnál, úgysem jön senki mögöttem. Végig pillantva itt a sok arcon, azért egy pillanatra elmosolyodom, aztán realizálom, hogy mi a fos ez az érzelmesség és visszatérek az alapállapotomba: keresem a megfelelő társaságot, ahol éppen a legjobban érzem magam. Első utam egy-két háztársamhoz vezet, akikkel elcsevegek egy rövid időt: felidéztetem velük, hogy voltak üzleteink és felmérem, mennyire nyitottak erre idén is és mik az igények. Korán kell kezdeni, különben könnyen pofára esik az ember, hogy helló, beelőztek. Nem verem nagydobra a dolgot, nem is tartok nagyon sok vevőt, de stabilan igyekszem tartani a pozíciómat.

Utána az összeverődött elsőévesekhez vezet az utam, akik lelkesen ismerkednek. Pár felsőbb éves is van itt, de velük nem nagyon foglalkozom. Mesélek a kicsiknek a suliról, kicsit elkápráztatom őket, hogy azta, egy nagy végzős beszél velük és még csak nem is bánt minket! Hát, igen, ez azért kétoldalú, na. Egyrészt valóban van egy részem, ami kicsit abajgatja, kicsit azért figyel itt a purdékra, mégiscsak van két öcsém és oké, az egyik legalább annyira tökös, mint a két bátyám együtt, de a legfiatalabb olyan kis gyámoltalan és jámbor. Egy igazi tündér, de körülbelül három másodperc alatt lehet vele feltörölni a padlót. Szóval igyekszem felméri, idén milyen arcok kerültek hozzánk és ezzel én mit tudok kezdeni, mire tudom felhasználni. Másik indokom az az, hogy ha megismernek és tudják, mit lehet és mit nem, akkor kevésbé kell tartanom furcsa meglepetésektől tőlük. Jól betanítom nekik, hol a helyük, aztán az jó lesz nekik, nekem meg pláne. És közben még azt hiszik, különlegesek is, mert ismernek! Ez aztán a jó üzlet, nem?

Szerintem maximum egy fél órát bírok egyébként a kis retkekkel. Vannak értelmesebbek, vannak kevésbé, plusz az idegesítő kis görcsökből is van pár. Biztosan kinövik majd vagy annyit basztatják majd a többiek őket, hogy megváltoznak. Vagy összeroppannak. Vagy csak maradnak idegesítőek. Fú, de azért kell egy kis idő utánuk, mert azért leszívták az agyamat a sok csiripeléssel és faszsággal, szóval kell egy öt perc, amíg lenyugszom a francba. Le is ülök az egyik szélső fotelba, ami még közelebb van a kandallóhoz, de nem a társaságok közelében teljesen. Hoztam magammal pennát, tintát és pergament is és amíg visszaáll az agyam a gyerekekről normálisra, addig írok egy levelet otthonra és Ashnek is. Leírom nekik, eddig mi volt és beszámolok arról is, hogy itt lesz a Tusa és két suliból is jönnek diákok, nagyon izgalmas. Arról egyelőre nem írok, hogy jelentkezni is tervezek, mert valószínűleg annyira nem tetszik majd nekik.

Öt perc helyett körülbelül egy húsz perc alatt meg is vagyok, majd nekiállok beborítékozni a két levelet és akkor megérzem azt a furcsa érzést, ami csak akkor kap el, ha vagy bajban vagyok vagy valaki figyel, esetleg közeledik. Fú, feláll a hátamon a szőr, de egyelőre abban reménykedem, hogy ha nem mozdulok meg nagyon, akkor esetleg beleolvadhatok a nedves kőbe vagy a fotelba és nem jön ide hozzám senki, akivel kurvára nem akarok beszélni éppen. Vannak egy páran egyébként, de ott is van rangsor... Úgyhogy egyelőre borítékozok lázasan és igyekszem nem felnézni és beolvadni.

Connor közelebb lépett a fotelhez, ahol Gemma ült, és bár tudta, hogy a helyzetet egy egyszerű köszönéssel is nyithatná, valamiért elszorult a torka és ideges feszültség futott végig rajta. A hátában érezte a sajgást, mintha a teste is tiltakozott volna az egész jelenet ellen. Végül nem is köszönt, hanem egyből a közepébe vágott.
– Tudom, hogy rühellsz... – mondta szárazon.
A hangja karcosabb volt, mint tervezte, és a szavak is sokkal nehezebben jöttek tőle, mint egyetlen gólpassz valaha.
– ...amiért tavaly kiraktalak a csapatból.
Egy pillanatra elharapta a mondat végét, majd vállat vont, mintha semmiség lenne, de közben belül szétfeszítette a görcs. Nem akarta kimutatni, mennyire kényelmetlen neki ez a beszélgetés.
– Nem mintha számítana – tette hozzá, ezúttal kicsit halkabban. – Mindenki más is utál, szóval lassan megszokom. Csak… neked legalább van rá okod.
Az utolsó szavakat szinte le is nyelte, félrenézett, mintha a kandallóban pattogó tűz segítene elviselni a helyzetet. A gondolat, hogy a háztársai közül bárki látja most őt, a Mardekár kapitányát, ahogy itt áll, feszengve magyarázkodik, kifejezetten gyomorszorító volt. Úgy érezte, mintha bármelyik pillanatban felnevethetne valaki a háta mögött, és azzal véglegesen szertefoszlana minden tekintélye. Már ami megmaradt még neki...
Az ujjaival végigfutott tarkóján, és a hajával kezdett babrálni. Pergamen hiányában most más tárgyon kellett levezetnie a feszültséget. A szavak azonban nem hagyták nyugodni. Érezte, hogy végig kell mennie ezen az úton, még akkor is, ha a gyomra közben össze-vissza csavarodott.
– Nézd… – kezdte újra, és egy mély levegőt vett, mint aki hideg vízbe készül fejest ugrani. – Hibáztam. Rossz döntést hoztam. Azt hittem, hogy Talbot és Sterling jobbak lesznek, csak mert erősebbek, nagyobbak tőled. Aztán Talbotról kiderült, hogy egy rinyagép, Sterling meg… hát, hagyjuk.
Keserű mosoly suhant át az arcán, de gyorsan el is tűnt. Egy pillanatra csend telepedett közéjük. Connor szinte érezte, ahogy minden szempár a hátába fúródik, még ha valójában senki nem is figyelt rájuk. Csupán a saját képzelete volt az, ami folyton azt suttogta neki, hogy most veszít el mindent, amit a kapitányi cím jelentett számára. És mégis, nevető arcok ide, vagy oda... ki kellett mondania.
– Sajnálom, Jenkins.
A szavak döcögősen, akadozva jöttek ki belőle, mintha minden egyes hanggal kitépne valamit a saját büszkeségéből. Gyorsan félrepillantott, mintha ezzel meg nem történtté tehetné az egészet, majd egy hirtelen lendülettel folytatta, mielőtt még visszavonhatná.
– Jövő hét szombaton válogatót tartunk. És… számítok rá, hogy ott leszel. – A hangja kicsit erősebb lett, mintha a konkrétum kapaszkodót adott volna. – Nem hajtóként. Fogóként.
Ezúttal már ránézett a lányra, a tekintete kemény, de valahol benne bujkált a remény.
– Kicsi vagy, könnyű, gyors. Amit hajtóként hátránynak láttam… az fogóként pont előny. És most… pont erre van szükségünk.
A „nekem” szót nem mondta ki, de ott bujkált a mondatai végén.
Connor összeszorította a száját, hátrahúzta a vállait, mintha ezzel megőrizhetné a kapitányi méltóságát, de belül egyértelmű volt számára: ez az egész beszélgetés az első repedés azon a falon, amit maga köré emelt. És most csak remélni tudta, hogy Gemma nem omlasztja rá az egészet egyetlen cinikus mosollyal.

Mondd ki, hogy felbasz, hogy
gyűlölsz, hogy haragszol rám.
Nekem is pontosan annyira-annyira, de annyira fáj

Connor O'Hara

2005. szeptember 1.

Figyelmeztetés: +18 káromkodás, gyűlölködés, szóbeli bántalmazás, erős szégyenítés

Sajnos, a kis trükköm, miszerint a falba olvadok, nem működött, mert a hátam borsódzott és az összes idegszálam sikított, hogy valaki közelít, akit nem szeretnék. Mielőtt a gyomrom összeszorulhatott volna a tudatlanság és a védtelenség gondolatára, felpillantok. Kár volt. Sok mindenkit el tudtam volna képzelni, de O'Hara nem tartozott azon személyek közé, akik szívesen látogattak engem az elmúlt évben.

Első gondolatom az az, hogy felpattanok és elküldöm a kurva anyjába. Aztán arra jutok, hogy nem adom meg neki az örömet, hogy felbaszva lásson, azt majd elintézem magamban. Magamnak akarom a magaslatot, ahonnan lenézhetek rá és a földbe tiporhatom az önbecsülését, az egóját, a már nem létező tekintélyét, mindenét, az egész embert. Igen, ezt akarom és végre alkalmam van rá. Annyiszor elképzeltem már, mit fogok neki mondani, ha véletlen összesodor minket a szél, hát most nem engedem neki azt, hogy teljes mértékben kizökkentsen.

- Ó, az enyhe kifejezés, O'Hara - köpöm felé a szavakat a lehető legmegalázóbb módon egy horkantást követően. Ahogy folytatja, csak felhúzom a szemöldökömet. Nem számít? NEM SZÁMÍT?! Hát, én mindjárt megfojtom ezt a kis görcsöt, bassza meg! Mi a faszomról beszél és mi a kurva anyámat akar itt, ha úgysem számít?!

Úgy felbassza az agyamat, hogy csak na, de egyelőre csak a tekintetem sötétül el és vibrálni kezdek a feszültségtől, de nem kezdek vele üvöltözni, mert azzal lejjebb süllyednék a hierarchikus lépcsőnkön, úgyhogy még nem.
- Nekem lenne egyedül indokom? Kishaver, hol élsz te? Láttad te magadat az elmúlt években? - kérdeztem meglehetősen lenézően és undorodva, ahogy végig is mértem, majd kicsit lenyugtatom a hangomat, hogy hűvösebb legyen. - Mindig is egy tapló voltál, O'Hara, az egy dolog, de ne mondd nekem, hogy még annyi sincs benned, hogy ezeket észrevedd! Mindig el tudsz képeszteni, hogy mekkora egy patkány vagy... Szerintem kicsit gondold át, hogy biztosan jól látod-e, hogy csak nekem van indokom gyűlölni téged. Meg fogsz lepődni - csóválom a fejemet csalódottan, mert az egy dolog, hogy egy faszfej, de hogy még csak ne is lássa, az egy új szint. Cserébe rendkívül élvezem, hogy mennyire feszeng itt. Heh, a kis hülye. - Na, nyögd már ki, mit akarsz, kurvára nincs kedvem veled foglalkozni, olyan jól megvoltam nélküled tavaly is, sokkal stresszmentesebb volt az évem! - forgatom a szememet, mert tényleg kezd idegesíteni, hogy csak a semmiről pofázik.

A bocsánatkérése azért egy pillanatra tényleg meglep, ez az arcomon is látszik egy másodpercig, utána rendezem magamat. Háh, még egy mondat, amit fel lehet használni ellene, még egy mondat, amivel még egy lépcsőfokkal vagyok felette, ezt már szeretem!
- Nézzenek oda, a Mardekár Hullócsillaga ilyenre is képes? Hát, hölgyeim és uraim, ez egy tapsot majdnem megérdemelne, micsoda jellemfejlődés! Úgy tűnik, az az esés nagyobb volt, mint amit te magad is be mersz vallani, igaz? - néztem mélyen és kegyetlenül a szemébe a pillanatnyi vicceskedés után, aztán felálltam és egészen közel álltam hozzá, hogy biztosan kényelmetlen legyen számára a dolog és még halkabbra vettem. Néha megéri Vivien környékén lennem, olyan jó kis beszólásai szoktak lenni, most is biztosan legalább egy lenéző pillantást adna dicséretül, hogy milyen jót találtam ki. - Látom, hogy rettegsz, O'Hara... Nem tudod elrejteni az érzelmeidet, csak úgy süt belőled, hogy meg vagy törve és a magabiztosságodat, kiállásodat és tekintélyedet is ott hagytad a pályán a porban. Már önmagában az, hogy itt vagy velem, elmond mindent... Szánalmas vagy... Kapaszkodsz egy címbe, hogy az megvédjen mindentől, de nézz körbe! - mutattam végig a klubhelyiségen. - Egy-egy túl emptatikus személyen kívül mindenki megvet itt téged és a pokolba kíván vagy csak leszarja, mi van veled. Jogosan kering az az általános hangulat és szóbeszéd, hogy egyébként mi a faszt csinálsz itt? - pillantottam vissza rá keményen és láthatja rajtam, hogy most nem baszogatom, ezt most halál komolyan számon kérem rajta. - Hogy van pofád ilyen vereség után még a csapatkapitányi címet magadénak tudni, hm? Arról nem is beszélve, hogy az állapotod miatt az egész fizikumod a béka segge alatt van, alig bírsz járni, ember! - fonom össze a karomat. - Hogy gondolod, hogy te vezeted a Mardekár csapatát?! Ha egy miniálisan is érdekelne a kviddics és a ház becsülete vagy sikere, már akkor leadtad volna a kapitányi címet, amikor magadhoz tértél azon a kurva kórházi ágyon és rábíztad volna egy olyan valakire, aki képes is teljesíteni - mondom keményen a szemébe azt, amit mindenki gondol jelen helyzetben. - Senkit nem hat meg az, hogy te most azt gondolod, megváltod a bűneidet és megmutatod, hogy fel tudsz emelkedni a porból. Magánügy. Ha valóban érdekel a kviddics, a csapat sikere és kicsit is számítanak a csapattársaid, akkor leadod a posztodat, esetleg besegíthetsz oldalról, ha előjön a szeparációs szorongásod vagy az alfahím komplexusod - mondom neki, aztán elfordulok tőle, hogy felvegyem a fotelba dobott leveleket, majd elindulok, hogy én végeztem, de még visszafordulok.

- Ó, a kviddicsre visszatérve... Nem tudom, akarom-e a te egódat növelni, kiscsillag... Ismerlek annyira, hogy tudjam, hogy ha véletlen bejönne a dolog és valóban jól működne a csapat, akkor biztosan magadnak zsebeled be a dicsőséget, mintha csak miattad sikerült volna minden. Ebből nem kérek, kösz - mondom még neki egy lesújtó pillantással, majd elfordulok és elindulok, meg sem várva a reakcióját, legalábbis látszólag. Nem viharzom el, mert azért mégiscsak kurvára kíváncsi vagyok arra, mit is reagál erre az egészre. Igazából nem mondtam nemet arra, hogy mennék-e, de kurvára megérdemli, hogy kétségek között hagyjam, hadd őrlödjön csak szombatig. Addig én is átgondolom a dolgot, holott nagyon is megdobbant a szívem arra a gondolatra, hogy visszamennék a srácokhoz. Ráadásul új posztra akar a kis köcsög, nyilván az már nem fért el a lelkében, hogy ugyanoda hívjon, az végképp megadta volna a kegyelemdöfést a tekintélyének, akármilyen fancy szavakkal is próbálja előadni, hogy oda jobb leszek. De kár, hogy nem vágtam tarkón vagy gerincen! Kurvára megérdemelte volna, na, mindegy... Annyi érzelem kavarog most bennem, hogy majdnem felrobbanok. Most még tartom magamat, de tudom, hogy ha kicsit magamban leszek, robbanni fogok valahogyan és azt nem kívánom senkinek, hogy ott legyen éppen...

Szemöldöke egyre feljebb és feljebb kúszott a homlokán, ahogy a lány egymás után zúdította rá a szitokszavakat. Tapló? Igen… Ezt nem is tagadta sosem. Soha életében nem volt az a barátkozós, smúzolós fajta, mindig is nyers volt, és szókimondó, és gyakorta gúnyos és nagyképű is. De hogy patkány? Miért is? Sosem bántott senkit, ha csak nem kellett magát védenie, és a nagyhangú bully sem éppen ő volt az évfolyamról. Persze Zafirával sosem volt kedves, de annak… Annak meg volt az oka, és amúgy is, az elmúlt években - ahogy kezdett benőni a feje lágya – rengeteget mérséklődtek ezek a kirohanásai. Hogy azért volna patkány, mert kapitányként hozott egy döntést, amivel a csapatát akarta segíteni… Nos, Jenkins magáról állít ki bizonyítványt azzal, hogy ezt gondolja róla.
Sóhajtott egy hatalmasat, és azon kapta magát, hogy Gemma szavainak fele már el se jut a tudatáig. Egybefüggő zajmaszlagnak érzékelte az egészet, és már-már azon kezdett el aggódni, nehogy agyvérzést kapjon a lány, miközben paprika piros képpel ordítozott vele. Akkor aztán tutira nem tudná elkapni a Griffendél elleni nyitómeccsen a cikeszt. Márpedig Connort más sem érdekelte.
Mardekár Hullócsillaga…
Ezek a szavak valahogy megütötték a fülét, és be is találtak. Orra megrándult, ahogy arcizmai önkénytelenül összehúzódtak a gúnynév hallatán. Oh, az a sok, tökéletes mardekáros, akik még sosem hibáztak soha semmiben! – gondolta magában. Persze bizonyára még harminc gólt kellett volna dobnia az utolsó meccsen, biztosan azon ment el a találkozó, és nem Miller lajhártempóján. Valahogy ezek a hangok - amik most a lemondását, meg a csapatból való eltávolítását követelték – nem voltak ilyen hangosak, mikor tucatjával szórta a gólokat és gólpasszokat. És miért van az, hogy ugyanezek az emberek éljenezve tapsoltak, amikor azok után is visszatért a pályára, hogy Eastwick úgy pofántalpalta őt, hogy a védőszemüvegének lencséje belefúródott a szemébe? Bal szemére vakon, szemkötéssel, szakadó esőben is küzdött értük, és így sem volt egy fokkal sem rosszabb, mint bármelyik játékos a pályán. De nem, a tökéletes mardekárosoknak ez sem volt elég. A meccs nyilván rajta, Connor O’Harán ment el. Kinyalhatjátok… - futott vigyorra az arcizma.
Alig tudsz járni…
Blablabla…
Ha egy minimálisan is érdekelne a kviddics…
Ja, mert én aztán pont leszarom azt, nem ekörül forog az életem…
Connor némán hallgatta, míg Jenkins a mondókája végére ért, majd elfordult tőle. Csak ekkor nyitotta ki a száját. Igyekezett nyugodt maradni, és tartani magát az eredeti tervhez. Már nem érdekelte, hogy ki figyeli őket. Elvégre minden pont úgy alakult, ahogy attól kezdettől fogva tartott. De a lány foscunamija közepette ráébredt: már nem tudják őt bántani ezzel. Fecsegjenek amit akarnak, felőle aztán lázadozhatnak is ellene, ő nem fog meghátrálni. Mégis kik ezek, hogy a karrierje útjába álljanak? Hogy az utolsó évében felhagyjon a kviddiccsel? Pont, amikor profi csapatok tucatja figyeli őt? Hogyne persze…
- Ó, a kviddicsre visszatérve... – Jenkins megelőzte őt, még mielőtt bármit is mondhatott volna. - Nem tudom, akarom-e a te egódat növelni, kiscsillag... Ismerlek annyira, hogy tudjam, hogy ha véletlen bejönne a dolog és valóban jól működne a csapat, akkor biztosan magadnak zsebeled be a dicsőséget, mintha csak miattad sikerült volna minden. Ebből nem kérek, kösz.
Connor nem várta meg, míg Jenkins messzire jut. Kibuktak belőle a szavak.
- Valóban, a vesémbe látsz, anyukám.
Connor mosolygott. Mennyire röhejes is volt, hogy ezek az emberek, a háztársai, akik között a mindennapjait töltötte, ennyire nem ismerték őt. Csak a felszínt látták, semmi többet. Igaz, ehhez kellett az is, hogy tüskéket növesszen magára, hogy direkt távol tartson mindenkit, aki kicsit is közeledett volna. De hogy ennyire vakon legyenek, hogy még azt se vegyék észre, hogy bármikor kész volt meghalni a csapatáért… Az egy kicsit azért fájt neki. Úgy tűnt, még azt is elfelejtették, hogy mikor tavalyelőtt megnyerték a kupát – és ehhez bizony kellett az is, hogy ő az utolsó meccsen szabálytalankodjon Tavish-sel szemben (de különös, akkor egy mardekáros sem rinyált, hogy jaj mekkora szemétláda is ez az O’Hara…) –, akkor az első adandó alkalommal passzolta tovább a serleget a többieknek. Sosem magának akarta a dicsőséget. És ezt Jenkins a saját szemével láthatta, hiszen akkor még ott állt velük a dobogó legtetején. Csak persze sokkal könnyebb volt ezt Connor fejéhez vágni, mintsem összekapni magát és megjelenni a válogatón.
- Hát jól van. Remélem kitomboltad magad. Nagyon szép beszéd volt.
Kihúzta magát, közben pedig egy arcizma sem rezdült, hiába futott végig a tompa zsibbadás a gerincén.
- Amit mondtam, ahhoz tartom magam. Sajnálom, hogy tavaly a válogatón rossz döntést hoztam. És sajnálni fogom azt is, ha most nem jössz el a válogatóra, de azért könyörögni nem fogok neked. A te döntésed…
Megvonta a vállát, majd ezzel befejezettnek tekintette a dolgokat. Ő megtette, amit meg kellett tennie. Bocsánatot kért – még ha nagyon nehezen is buktak ki belőle a szavak –, végighallgatta ahogy a sárga földig elhordják őt, és mindezt úgy, hogy közben egyetlen sértő dolgot sem vágott Jenkins fejéhez. Tudta jól, hogy változnia kell. A sérülése rádöbbentette őt, hogy nem lehet mindig egyedül megvívni a harcait, de ehhez valami más kellett tőle. Az út hosszú volt, és tudta jól, hogy nem lesz könnyű dolga. Mindenesetre az, amitől a leginkább rettegett odahaza, már rögtön az első nap bekövetkezett. És ettől, mintha egy hatalmas szikla hullott volna le a szívéről. Innentől nem volt mitől tartania.

Mondd ki, hogy felbasz, hogy
gyűlölsz, hogy haragszol rám.
Nekem is pontosan annyira-annyira, de annyira fáj

Connor O'Hara

2005. szeptember 1.

Figyelmeztetés: káromkodás, gyűlölködés

Hatalmas elégedettséggel és örömmel tölt el, mikor látom, hogy a gúnynév betalál. Ez a minimum, amit érdemel. Tökéletesen látom az arcán, hogy kicsit sem hatom meg a szavaimmal, mondjuk, erre nem is számítottam. Ami jobban érdekelne, hogy vajon ez most csak az itteni álca, hogy kemény fiúnak mutatja magát, de utána elgondolkodik rajta vagy komolyan azt hiszi, hogy ezek közül semmi nem igaz rá és csak senki nem érti meg? Valahol mélyen rettegek attól, hogy az utóbbi az igaz, mert akkor súlyos gondok vannak és a jövőben is csak nehezebb és nehezebb lesz vele a munka. De miért is aggódom ilyen faszságokon?! Te jó ég...

Felhúzom a szemöldököm, ahogy vigyorogva rám néz. Még van pofája mosolyogni ennek a szemétládának, beszarás. Nagyon viszket a tenyerem, hogy valamilyen úton-módon lekaparjam a fejéről ezt a mosolyt, de inkább nem teszem. Csendben végig hallgatom a válaszát, de annyira semmitmondó az egész. Semmi nem jutott el hozzá. Vagy csak nem mutatja egyelőre, és remélem, ez az igazság. Azonban mivel látom, hogy semmi értelme annak, amit teszek, egy szempillantás alatt tűnik el az összes tettvágyam és akaraterőm: ha látom, hogy valaminek nincs értelme, én nem fogom az energiámat rápazarolni, van más, amire tudom. Úgyhogy csak elengedném az egészet úgy, ahogy van.

Már éppen lezártnak tekinteném a dolgot, amikor valami mégis megmozdul bennem. Nem tudom, honnan bukott elő, talán az előző évek csapatszelleme (kétlem), esetleg még egy próbálkozás, hogy hátha sikerül átadnom valamit abból, amit lényegesnek gondolok vagy esetleg a kviddics iránti szeretetem lobbant fel egy pillanatra, amit pontosan megértettem O'Haránál is, aki nem akarta feladni a jövőjét. Nyilván ez érthető volt, de valahol azért illene felvennie egy szemüveget, hogy tisztán lássa a dolgokat és mások szemszögét is. Vagy lehet, hogy csak Asher rosszabb pillanataira emlékeztet O'Hara reakciója? Lehet... Mindenesetre még egyszer közelebb lépek hozzá és ezúttal másmilyen komolyságot ütök meg, hátha az jobban befogadható abba a kis koponyájába: nem kemény, csattanó a hangom, mint eddig, hanem sokkal csendesebb, komorabb, kevésbé éles.

- Pontosan tudod, mennyit jelent nekem a kviddics, ezért mondom most ezeket neked, mint egy másik embernek, akinek talán még többet: erős előny lehet a komoly, hibát nem toleráló, céltudatos ember egy csapatban, de semelyik válogatott nem akar olyan emberrel együtt dolgozni, aki képtelen az önreflexióra és belátni, ha valami nem úgy ment. A kviddics egy csapatsport: nem előrevivő, ha törtetsz állandóan és semmit nem fogadsz be másoktól, annyira a saját szűrődön keresztül látod az eseményeket. Nagyon hamar ki fogják szúrni, ha hátráltatod a csapatot a fafejűséged miatt és hidd el, kivételesen nem baszogatni akarlak ezzel... - mérem végig még egyszer alaposan, aztán ellépek és magára hagyom, ha ő is befejezettnek tekinti a beszélgetést, mert már így is túlteljesítettem magam és a napi empatikus mércém is kiakadt ezzel az utolsó mondandómmal. Nem is értem, mi történt bennem, csak úgy kibukott belőlem. Ha látna Jack, most tuti, mosolyogva csóválná a fejét, hogy ő azért büszke rám. Hányás... Én inkább leszúrnám magam emiatt, de már kijött, szóval mindegy. Ha ez sem megy át neki, akkor tényleg remélem, hogy pofára fog esni, mikor kurvára nem válogatják majd be sehova és rájön, hogy nem volt annyira hülyeség, amit itt évek alatt próbáltunk neki mondani.

Connor egy pillanatig csak nézte, ahogy Gemma közelebb lépett hozzá.
- Pontosan tudod, mennyit jelent nekem a kviddics, ezért mondom most ezeket neked, mint egy másik embernek, akinek talán még többet: erős előny lehet a komoly, hibát nem toleráló, céltudatos ember egy csapatban, de semelyik válogatott nem akar olyan emberrel együtt dolgozni, aki képtelen az önreflexióra és belátni, ha valami nem úgy ment. A kviddics egy csapatsport: nem előrevivő, ha törtetsz állandóan és semmit nem fogadsz be másoktól, annyira a saját szűrődön keresztül látod az eseményeket. Nagyon hamar ki fogják szúrni, ha hátráltatod a csapatot a fafejűséged miatt és hidd el, kivételesen nem baszogatni akarlak ezzel...
Valami a levegőben maradt köztük — nem a megszokott düh, hanem valami furcsább, nehezebb. A lány utolsó szavai ott csengtek a fejében, és bár a teste megfeszült, a szája sarka mégis megrándult egy halvány mosolyra.
– Azt hittem, hogy pofon következik, de ez... meglepően civilizált volt – szólalt meg végül, és a hangjában ott rezgett a fáradt irónia. Nem gúnyból, inkább csak próbált levegőhöz jutni, mert minden szó, amit Gemma az imént neki címzett, élesebben hasított belé, mint bármelyik gurkó, amit valaha az arcába kapott.
A lány megállt egy pillanatra, talán meg is fordult, Connor viszont már nem várta meg a reakcióját. A tekintete a padlóra siklott, ahol a fényesre koptatott kövek visszaverték a kandalló vöröses fényét. Csak a saját hangját hallotta, és mégis, mintha idegen lett volna számára.
– Köszönöm…
A szó nehezen jött ki a száján, nyersen, darabosan, mintha egy sziklát kellett volna visszaöklendeznie.
– A tanácsot.
Nem nézett Gemmára. Nem bírta volna. A köszönöm súlya alatt megroggyant benne valami, amit egész eddig szilárdnak hitt. Olyan volt, mintha a maszk, amit évek óta viselt már, egy pillanatra megrepedt volna.
Kifelé igyekezett mindebből semmit sem mutatni. Megjelenésén a szokásos O’Hara-féle hűvös magabiztosság uralkodott: a vállait hátracsapta, az állát megemelte, még mosoly is bujkált az arcán. Belül viszont valami egészen más zajlott benne. Mert az igazság az volt, hogy Gemmának igaza volt. Mindben...
A fejében ott kavargott minden elvesztett meccs, minden egyes üvöltözés, minden alkalom, amikor valakit félresöpört csak azért, hogy önigazolást nyerjen. És közben pontosan tudta, hogy nem a győzelmekért csinálta. Soha nem is arról szólt az egész. Hanem arról az érzésről, amikor a stadion zúgása elnyomta a gondolatait, amikor a szél a szemébe csapott, a külvilág pedig elmosódott foltként látszódott csak, ahogy seprűjén a levegőt szelte, s egy pillanatra mit sem látott és hallott a gyűlölködő emberekből. Amikor nem az apja hangja zengett a fejében, csupán a szél süvített. Akkor volt ő igazán szabad...
Most viszont itt volt lent a pince mélyén, és nem tudott repülni. A hátában minden mozdulat égő késszúrás volt, emlékeztetve rá, hogy nem elpusztíthatatlan, bármennyire is próbálta elhitetni magával az ellenkezőjét. Az igazság azonban az volt, hogy amit mások sebezhetetlenségnek láttak, valójában csak egy kétségbeesett védekezés volt.
Megint érezte a nyomást a mellkasában. Azt, amit azóta cipelt, hogy az anyja elment, és az apja hideg hangon közölte vele: „A gyász nem kifogás. Az O’Harák nem omlanak össze.” Talán akkor kezdte el építeni magában ezt a falat, ami mostanra teljesen körbezárta.
– A kviddics... – morogta inkább csak magának, alig hallhatóan. – Az egyetlen kiút...
Egy halk sóhaj csúszott ki a száján, aztán megint kiegyenesedett. A tűz fénye megcsillant az arcán, és újra felvette a maszkot. A magabiztos, kicsit arrogáns kapitányét, aki már nem hagyja, hogy bárki is lássa, mennyire repedezik belül. Eldöntötte, hogy nem fogja hagyni, hogy a többiek eltántorítsák a hőn szeretett sportjától. Ha kell, hát egyedül csinálja végig a szezont és egyedül áll ki a Griffendél ellen a szezonnyitón.
– Szóval... – nézett végül Gemma felé, a szeme sarkában egy alig észrevehető fáradt mosollyal. – Ha mégis eljössz szombaton, én… örülni fogok.
A hangja könnyed volt, de a pillantása most más: tisztább, őszintébb, csendesebb. Egy pillanatra nem a Mardekár kapitánya nézett Gemmára – hanem csak egy kamaszfiú, aki először merte megmutatni, hogy valójában iszonyúan fél attól, hogy minden, amit eddig felépített, egyszerűen semmit sem ér.

Mondd ki, hogy felbasz, hogy
gyűlölsz, hogy haragszol rám.
Nekem is pontosan annyira-annyira, de annyira fáj

Connor O'Hara

2005. szeptember 1.

Figyelmeztetés: káromkodás, gyűlölködés, enyhe szégyenítés

Fogalmam sincs, mi történt, de magamat is meglepve nem bántam meg azt, hogy elmondtam még ezt a részt. Dühös voltam még? Igen. Továbbra is hülyeségnek tartottam, amit lépett tavaly? Naná... Ettől függetlenül fontosnak tartottam, hogy ezt is megosszam vele, mert azért azt nem akartam, hogy az egészet egy picsogásnak vegye és egy szavamon se gondolkodjon el.

Igen, O'Hara is érezte, hogy ez most valami más volt: az eddigi üvöltés, foscunami és szégyenítés lecsendesült és maximum egy esős tengeri napra emlékeztetett minket az, amilyen hangnemre váltottunk. 
- Ja, beszarás, ilyet is tudok - forgatom a szemeimet, mielőtt elfordultam volna. Nem is tudom, miért számítottam bármi értelmesre. Érted, az ember itt kiteszi a lelkét, komolyan, olyan önmegtartóztatást és empátitát mutatok itt és továbbra is csak ennyi?! Nem hiszem el, hogy... 

Gondolataim megszakadnak, amikor meghallom a hangját. Konkrétan még a levegő is bennmarad a tüdőmben, annyira meglep. Megtorpanok, s mintha az egész klubhelyiség egy kicsit elcsendesedne hirtelen. Vagy csak a gondolataim azok, amik hirtelen elnémultak? Nem tudom...

- Hát, azt hiszem, van mit köszönni, de mindegy... Azt nem mondom, hogy bármikor, de ja... - válaszolom neki még mindig háttal. Azért tisztában vagyok azzal, hogy ez mit jelent számára: akármennyire is zabos voltam, ha nem is feltétlen ebben a pillanatban, de látom őt. Látom ezt az... Igyekezetet? Talán ez a legjobb szó így elsőre. Azért játszottunk pár meccset együtt, ismerem annyira, hogy tudjam, ez tőle egy pálfordulással ér fel nagyjából.

Megfordulok, mikor ismét megszólal, mert annyira halk, hogy még a tűz ropogása is elnyomja a hangját. Egy pillanatig csak méregetem, mielőtt visszatérne a régi arca.
- Akkor tegyél érte, hogy működjön és a legjobbat hozd ki a csapatból, hogy ne ismétlődjön meg a tavalyi. Ennyi... - feleltem egy fáradt sóhajjal, nem értettem, miért mondja ezeket nekem. Értem én, hogy kivételesen volt értelme annak, amit mondtam (Tetsu biztosan nagyon büszke lenne rám), de nem tudok róla, hogy barátok lennénk. O'Hara annyira meg kemény, hogy ne törjön megelőttem, hacsak... Nem esett annyira szét, hogy már előttem is megrepedni látszik a maszkja. Akkor kurva nagy a baj.

Álmodom vagy mi a szar van?! O'Hara olyan szavakat ejt ki a száján és olyan stílusban, amire az elmúlt négy évben vártam. Én őszintén azt hittem, hogy a balesete miatt csak még nagyobb faszkalap lesz, de most... Á, a francba, muszáj kimondani: pozitívan csalódom benne. Azért vannak fenntartásaim, tehát egy kedvesebb eszemcserétől még nem fogom azt mondani, hogy akkor helló, hagyjunk mindent a hátunk mögött, legyünk puszipajtások, de tényleg megingott kicsit a róla alkotott képem.

Némán nézek farkasszemet vele. Próbálom feltérképezni, van-e mögöttes szándéka vagy mit akar ezzel elérni. Nem találok ott semmit, csak csendes fáradtságot és talán egy kevés félelmet? Összeszűkül a gyomrom és nem tudom elszakítani a pillantásomat, ahogy önmagamat látom a barna szemei csillogásában. Igen, O'Hara, nem vagy egyedül: hét évet lehúztam ebben a rohadt iskolában és mindennap végig gondolom, hogy mi van, ha egyszer csak kiderül, hogy hiába építgettem itt bármit is, egy szempillantás alatt rombolja össze valaki vagy valami? Megértettelek egy szintig és ez rendkívül frusztráló volt, mert gyűlölni akartalak, annyival egyszerűbb lett volna.

De ezzel a pillantással túl sokat árult el és az, hogy emiatt egy szikrányi empátia vagy megértés is feléledt bennem, az utolsó csepp volt a pohárban. Sarkon fordultam és sietősen faképnél hagytam, mielőtt annál az egy apró pillantásnál többel elárulhatom, hogy nem egyedül tapossa ezeket a cipőket. Így is túl sokat látott...

//Köszönöm szépen a játékot