A dísztelen ajtót feltárva egy felnagyított klubhelyiségre találunk. Az egész terem szívében egy hatalmas kandalló terpeszkedik el. Előtte három háromszemélyes kanapé fog körbe egy alacsony faasztalt, a négy ház négy állata van kifaragva lábakként. Többnyire ottfeledett könyvek és használt pennák hevernek rajta. Minden ház színei felfedezhetőek itt, a falak sötétzöld és ezüst színűek, a szőnyeg eredetileg sötétvörös volt, ám az évek során erőst besötétült a sok használattól. A kanapék, fotelok és a hatalmas ülőpárnák huzatai többnyire kék színűek, bronz szegéllyel a Hollóhát tiszteletére, míg a Hugrabug ház színei a falikárpitok összeállításaiban jelennek meg. A kandalló tetejére tűzve, középen, akárcsak a nagyteremben a Roxfort címere. A falak mellett található néhány asztal, némelyiken varázslósakk készletet is látni. Körben három nagy ablak van, napközben a természetes fény uralkodik, ám este a meghittebb környezet érdekében mindegyik súlyos sötétítő függöny be van húzva.
Különböző beszélgető sarkok is vannak kialakítva, gyaníthatóan már a diákok keze nyomán. A teremben ugyanis található rengeteg párna, piros és fekete színekben, némelyek a kanapék és fotelok közelében, mások a fal tövében. Ezek a legkönnyebben mozdítható ülőalkalmatosságok, így nagy népszerűségnek is örvendenek.

[- Furcsa ez a helyiség így, hogy a harmadévesek nem üvöltve köpköveznek a sarokban, ugye?]

Silent Night

Connor - 2005. december 23.

Azon kapom magam, hogy fejben Londonban vagyok; minden tele van karácsonyi díszekkel, dalokkal, fényekkel és fenyőkkel, illatokkal. Rengeteg barát vár ajándékokra, ahogy rengeteg családtag, undorítóan sokat eszem, és van egy olyan érzésem, hogy minden boldog. Mint tavaly ilyenkor.

 Most itt vagyok. Legutóbb alig találtam itt helyet, amikor leültem Elowinnal átnézni az Átváltoztatástan anyagot, most viszont nincs itt senki. Az egész Kastély egy kísértetházzá vált, az étkezéseken kívül nem látok senkit, és mivel mágikusan a Roxforthoz vagyok kötve, tudom, hogy ez így lesz holnap is. Életem leglehangolóbb Karácsonya vár rám; őszintén remélem, hogy jövőre jobb lesz. Vagy hogy jövőre élek még egyáltalán; a maradék két próbán kívül az sem kizárt, hogy Yaxley valamelyik szolgája elintéz, amiért kutatni kezdtem utánuk.

 Meg kell kérdeznem majd Connort, hogy mi történt pontosan Morrisszal. És azt is, hogy nem akar-e meginni egy forró csokoládét együtt holnap a Nagyteremben; biztosan ő is magányos.

 Megforgatom a gömböt, amely a részben a zárolt részlegből szerzett féltucat könyvből épített arénában kering, neki-neki ütközik a gerincüknek, mielőtt elveszne a lendülete. Most nem látom a szemet, az egyetlen mágikus jele, hogy egy pók elfutott az asztal melletti hálójából, amikor leültem. Az első napokban rendkívül sok dolgot megtudtam a gömbről; az utóbbi hetekben semmit, pedig hihetetlen mennyiségű dologgal próbálkoztam, hátha felfed még valamit. Talán Connor tovább jutott vele.

 Tudom, hogy riválisok vagyunk, de Sir Danielnek abban igaza van, hogy fontos lenne megmutatni a világnak, hogy a halálfalók gyengék. Amerikának veszítenie kell; több esélyünk van, ha összefogunk.

 - Furcsa ez a helyiség így, hogy a harmadévesek nem üvöltve köpköveznek a sarokban, ugye?- furcsa, hogy ennyire örülök, hogy látom. Talán, mert most az iskolatársaim közül ő az egyetlen, aki abban a helyzetben van, mint én. Mindenki más otthon van most, és nem is hibáztathatom őket érte. Amúgy is, nagyon valószínű, hogy bent töltöttem volna a Karácsonyt anyám miatt.

 Öntök a konyhából szerzett teából a fiú bögréjébe, mielőtt leülne, azután kinyitom a bestiáriumot; sikerült beszereznem a pót példányt, az eredetiből valaki kitépte a baziliszkuszról szóló oldalt; érdekes rejtély, hogy ki lehetett. Hátborzongató belegondolni, hogy tíz százalék eséllyel Voldemort. A mostani könyv viszont érintetlen, ki is nyitom az oldalt a megfelelő helyen.

 - Te mire jutottál a könyvvel? Szerintem baziliszkusz szem van benne, vagy a másolata. De nem tudom, mit akar jelenteni. Biztos van valami rejtett értelme, amit valamilyen mágikus módon fed fel, de nem reagált a mágiára.- a könyv alapján nem tudom, hogy mi lenne hasznos a tovább haladáshoz. Talán párszaszájúnak kellene lennem, talán egy főnix segítene, talán egy kígyó mellé kellene tennem. De próbáltam bekenni vérrel, énekelni neki, hosszan belenézni; már éppen csak nem táncoltam vele a holdfényben meztelenül, de nem vagyok messze tőle.

  - Az egyértelmű, hogy nem baziliszkusszal harcolunk majd. A baziliszkusz létrehozása bűncselekmény.- ha mégis, meghalunk, mert annál halálosabb lény nem igazán van a Varázsvilágban. Még egy sárkány sem ér fel vele.

[- Furcsa ez a helyiség így, hogy a harmadévesek nem üvöltve köpköveznek a sarokban, ugye?]

Sötét van akkor, amikor...

2005. december 23.

Connor már akkor is érezte a Roxfort ürességét, mielőtt belépett volna a társalgóba. Az iskola olyan volt, mint egy kihűlt test: minden megvolt benne, ami életre vallott, mégis hiányzott belőle a lélegzet. Még a karácsony sem díszítette fel a kastélyt - csak kiemelte, mennyire egyedül maradt benne az, aki nem mehetett haza. Az ódon épület üressége csak felerősítette a saját magában érzett hiányt.
A Tűz Serlegével kötött mágikus szerződés láthatatlan láncként simult a bokájára, és bár nem szorított, mindig ott volt, remek kifogást biztosítva a fiúnak az apjával szemben, hogy miért nem töltheti vele az ünnepeket.

Amikor belépett a társalgóba, Sienna már ott ült. Könyvek vették körül, mint valami rögtönzött erőd, amelynek falai bőrből és megsárgult lapokból épültek. Connor a bagolyház óta egészen másként tekintett a lányra. Jó érzés volt valaki olyan társaságában lenni most, aki ugyanazokon ment keresztül mint ő maga is, aki ugyanúgy érezte már a bőrén a Tusa nyújtotta veszélyeket, és ugyanúgy megtapasztalta már a média súlyát is. Ezekről Roxanne-nel, mondhatni egyetlen állandó társaságával nem beszélhetett. Nem értette volna.
Lehuppant hát a lány mellé, és elfogadta a bögrét, amelyből gomolygó gőz szállt fel.
- Furcsa ez a helyiség így, hogy a harmadévesek nem üvöltve köpköveznek a sarokban, ugye? - jegyezte meg Sienna.
Connor szája sarkában halvány, fanyar mosoly rándult.
- Hiányzik? Üvölthetek egy kicsit, ha szeretnéd.
A hangjában ott volt a megszokott száraz él, de nem volt benne valódi gúny. Inkább csak fáradtság. Az a fajta, ami nem az izmokban ül meg, hanem a gondolatok mögött. Hiába, az utóbbi napokban nem aludt valami jól. Miközben kortyolt egyet a teából, már a könyvkupac felé nyúlt. Egyesével emelte fel őket, végigfuttatta a tekintetét a címeken, belelapozott, majd undorodva ejtette vissza őket a helyükre.
A kőgömb ott gurgulázott közöttük, némán és súlyosan. Connorban önkéntelenül is felvillant annak az alkalomnak az emléke, amikor az első próbán megszerzett tárgy végre valóban felfedte magát. Azon az éjszakán a baldachinos ágya függönyei mögött feküdt, unottan passzolgatva a kőgolyót hol jobb, hol bal kezéből. Aztán egy váratlan pillanatban, amikor a hold elbújt a felhők mögé, és a sötétség olyan sűrűvé vált, hogy szinte tapintani lehetett, a gömb végre kinyílt. Abban a röpke pillanatban egy sárgás hüllőszerű szem villant fel belőle, hideg és időtlen, akárcsak valami ősi ítélet, ami csak rá várt. Aztán a fény visszatért, és a szem eltűnt, mintha sosem lett volna ott.
- Te mire jutottál a kővel? - kérdezte Sienna. - Szerintem baziliszkusz szem van benne, vagy a másolata…
Connorban nagyot puffant a felismerés. Baziliszkusz. A kígyók királya. Mardekár Malazár öröksége. Hát persze... Szóval ezért volt a furcsa, dermesztő érzés, ha túl sokáig bámulta azt az izét! Merthogy arra azért még ő is rájött, hogy a szem újbóli előcsalogatásához a sötét a kulcs. A takarója alatt pedig, ha túl sokáig nézett farkasszemet a kővel, érezte, hogy az izmai megdermednek, mintha gerince újból szilánkosra tört volna, ahogy tette azt tavaly tavasszal.
De nem hagyta, hogy látszódjon rajta, hogy csupán most döbbent rá a megfejtésre.
- Azon kívül, hogy egyszer ráejtettem a nagylábujjamra - jegyezte meg vállat vonva -, nem jutottam vele sokkal messzebb, mint te…
- Az egyértelmű, hogy nem baziliszkusszal harcolunk majd. A baziliszkusz létrehozása bűncselekmény.
Connor felvonta a szemöldökét.
- Miért? Hogy készülnek a baziliszkuszok?
Nem volt benne tudálékosság, csak kíváncsiság. Az a fajta, ami az utóbbi hetekben hajtotta, amikor a kviddicsedzések után új varázslatokat próbált tanulni. Nem akart még egyszer úgy állni egy próbán, mint az elsőn - kitéve, kiszolgáltatva, „letolt gatyával”, ahogy magában keserűen nevezte.

- Figyu, én onnan indultam el, hogy megnéztem, mik voltak az utóbbi próbákon. Akkor aranytojás volt, meg sárkányok. Most meg kőgolyó, meg ilyen-olyan szörnyetegek - egy pillanatra elmosolyodott, és a Tusa szervezőire gondolt, akik mintha amit az aranytojásokon megspóroltak, azt most mind egzotikus bestiákra váltották volna. - Eléggé egy kaptafára mennek ezek. Szóval ha stimmel a logikám, a második próba sem arról fog szólni, hogy megint nekimegyünk valaminek. Az már megvolt. Legutóbb a tó mélyére kellett menniük a bajnokoknak, és megmenteni valakit. Most is inkább erről lehet szó, szerintem. Kiszabadításról, nem harcról.
A gömbre nézett, de most már nem kihívóan, hanem óvatos tisztelettel.
- Szóval szerintem… - vont vállat halkan - nem kell fosnunk a baziliszkusztól…

[- Rá kell venni egy varangyot, hogy kiköltse egy csirke tojását, ha jól értem a leírást. Bár biztosan kell hozzá fekete mágia is, mert ezt önmagában egy másodéves is megoldaná.]

Silent Night

Connor - 2005. december 23.

  Csak egy mosollyal, talán enyhe szemforgatással válaszolok rá, hogy Connor felajánlja, hogy pótolja a szünetüket töltő diákoktól származó háttérzajt. Egy pillanatra elkap a vágy, hogy csak hagyjuk a Tusát mára, és csináljunk valami mást- például társasjátékozzunk. Persze, ez valami, amit meg kell csinálnunk, jól kell mindenképpen teljesítenünk a próbán.

 Azon röviden nevetek, hogy megemlíti, hogy a lábára ejtette a gömböt- kicsit reménykedtem benne, hogy lesz kész megoldása, de ha valaki csak tálcán nyújtaná a válaszokat, biztosan nem érezném a magaménak az előnyt, ami ebből származik. Néha már így is úgy gondolom, hogy túl sok segítséget kapok kívülről, de valószínű Bate az egyetlen, aki nem kap: én meg fogok osztani mindent Connorral, és persze Lolitával, aki ezután átadja Inèsnek az információkat. Barbonnak meg ott vannak a halálfaló barátai, akikről minden igyekezetem ellenére azóta sem derítettem ki sokat. Elég zárt körnek tűnnek, Barbon az egyetlen, aki látványosan ismerkedik kifelé- annyira jól eljátszotta a változást, hogy elhittem én is Halloween éjjelig, és kétségeim voltak az Első Próbáig.

 Már nincsenek.

 - Rá kell venni egy varangyot, hogy kiköltse egy csirke tojását, ha jól értem a leírást. Bár biztosan kell hozzá fekete mágia is, mert ezt önmagában egy másodéves is megoldaná.- így, élő közvetítéssel még kevésbé hiszem, hogy bárkit kitennének egy Baziliszkusz tekintetének. Akkor sem, ha nem lenne bizonyára nehéz és illegális tenyészteni- Mardekáron és Herpon kívül nem is tudok senkit, aki próbálkozott vele. Persze biztosan voltak mások. Valószínűleg sokan meghaltak ennek eredményeképpen.

 Connor érvelése logikus. Én sem hiszem, hogy egy-egy szörnnyel fogunk harcolni; és legkésőbb az utolsó próbán elvárják majd, hogy készen álljunk az egymás ellen vívott küzdelemre is. Nem kizárt, hogy annak a próbának a másolata lesz ez, amelyik miatt tizenegy éve az akkori bajnokok a víz alá merültek. Annak viszont nem örülnék, ha bármelyik barátomat elrabolnák.

 - Igazad lehet… akkor viszont a baziliszkusz a próba típusára figyelmeztethet, talán a helyszínére, vagy valamilyen tulajdonsága az asszociáció... áh, tudom, mit csináljunk.- kevés híján kiborítom a teámat, ahogyan lendületesen a táskámért nyúlok, és magamhoz veszek egy szamárfüles füzetet, amely részben ócska rajzokat, részben Revannak írt üzeneteket tartalmaz, és valahol a végében elkezdtem még harmadikban átváltoztatástan jegyzeteket is vezetni benne, amikor Hóborc megszerezte és újrahasznosította az eredeti füzetemet. Szerencsére azért van benne bőven üres lap; és most rózsaszín tollal fogok megrajzolni egyet.

 - Ha meg kell menteni valakit... neked szerinted ki lesz az?- azt hiszem, én tudom a választ: Zafira Tavish. Van vajon az iskolában bárki, aki nem lát bele valamit a rivalizálásukba? És nincs vajon igazunk? Persze, udvariasabb vagyok annál, hogy kimondjam. Ami az enyémet illeti, több választás is van, de szinte biztosan Revan lenne az: sok időt töltök Skylarral, de az általában a Klubhelyiségben van, úgyhogy nem tudják, milyen fontos nekem, Amy pedig lehet, hogy Inès miatt nem lehetne. Könnyen lehet, hogy őt kellene kimentenie. Annie több okból sem merülhet fel: ha valaki figyel minket, biztosan látja, hogy történt valami közöttünk (remélhetőleg azt nem tudják, hogy pontosan mi), hogy már nem beszélgetünk annyit, és sajnos undorítóan magas esélyt látok rá, hogy Barboné lesz (aki gondolom ugyanolyan lelkesedéssel menti majd meg, mintha egy zsák lenne, ameddig jutalmat kap érte a próbákon, és nagyjából annyi ideig marad a közelében is majd, ha nem lesz már rá szüksége). Revan amúgy is a legrégebbi barátom, töretlenül, logikus választás lenne.

Rajzolok egy apró, ovális, szabálytalan kört, nem elég nagyot, hogy a baziliszkusz szó minden betűje beleférjen, úgyhogy végül tesz egy lefelé kanyart, mint egy igazi kígyó.

 - A mugli iskolában, ahová a Roxfort előtt jártam, angol irodalom órán gyakran csináltunk ilyet... felírták például, hogy „Shakespeare: Hamlet,” és az osztálynak be kellett mondania dolgokat, amelyeket aztán vonalakkal hozzákapcsoltunk. Most azt hiszem, pont segítségünkre lehet... mi jut eszedbe arról, hogy baziliszkusz?

 Egy pillanatra ránézek, enyhén elmosolyodom, azután betűröm a hajam a fülem mögé, és a papírra helyezem a toll hegyét.

  - Halálos pillantás... halálos méreg... Mardekár... a Titkok Kamrája... kakasok... tényleg, nem próbáltam még ki, hogy mi történik, ha egy kakas kukorékol a gömb mellett. Az igazi baziliszkusz meghal tőle... belegondolva ebbe, lehet, hogy nagyon ostoba ötlet, de kipróbálhatjuk az enyémen, és ha mondjuk eltörjük vele, dolgozunk a tiéddel.- azért egyelőre nem bűvölök kakast, szeretném mindenképpen Connor ötleteit is. Különösen, hogy a kígyók az ő házának szakterülete.

 Azt még nem említem meg, hogy Sir Daniel javaslata az, hogy beszéljünk portrékkal, szellemekkel, fedezzünk fel az iskolában. Rengeteg szellem van az iskolában, még több portré, szeretném egyelőre kimeríteni a többi lehetőségünket.

[- Rá kell venni egy varangyot, hogy kiköltse egy csirke tojását, ha jól értem a leírást. Bár biztosan kell hozzá fekete mágia is, mert ezt önmagában egy másodéves is megoldaná.]

Sötét van akkor, amikor...

2005. december 23.

- Rá kell venni egy varangyot, hogy kiköltse egy csirke tojását, ha jól értem a leírást. Bár biztosan kell hozzá fekete mágia is, mert ezt önmagában egy másodéves is megoldaná.
Connor elfintorodott, miközben azon agyalt, hogy ugyan mivel tudna rávenni egy másodéves egy varangyot ilyesmire. Igazából azt se tudta ő mivel venné rá. Nem jutott más eszébe, csak az Imperius átok, amitől elég ideig maradna egy helyben egy ilyen gusztustalan jószág ahhoz, hogy a tojásból kikeljen valami. Állítólag Mardekárnak volt egy ilyen szörnyetege. Több, mint tíz évvel ezelőtt volt is vele valamiféle bonyodalom itt a suliban. Legalább is Connornak rémlett valami erről. A mardekárosok körében még mindig meglepően sok olyan diák volt, akik osztoztak a Morris-félék nézeteiben, és akik nyugodt szívvel szabadítottak volna rá most is egy baziliszkuszt a mugliszületésűekre az iskolában. Az ember hallott ezt-azt, ha elég időt töltött a pincehelyiségben, vagy ha normális ember módján odafigyelt kicsit az órákon.
- ...akkor viszont a baziliszkusz a próba típusára figyelmeztethet, talán a helyszínére, vagy valamilyen tulajdonsága az asszociáció... áh, tudom, mit csináljunk.
Connor felkapta a fejét és félrerakta a régi könyvet, amit addig unottan piszkálgatott. Siennára pillantott és kíváncsian várta az ötletét. Ehelyett csupán annyit látott, hogy a lány előkotor egy régi füzetet, meg egy rózsaszín tollat a táskájából.
- Ha meg kell menteni valakit... neked szerinted ki lesz az? - kérdezte a lány.
Connor elfintorodott.
- Előre sajnálom azt a nyomorultat, aki az én megmentésemre lesz rászorulva…
Mégis, a fiú fejében szöget ütött a kérdés. Tényleg, vajon ki lenne számára a legfontosabb? Egy hónappal ezelőtt könnyedén mondhatta volna, hogy Zafira. Persze furcsán nézett volna ki, ha a második próbán szembesült volna azzal a kimondatlannal, ami a lelkét nyomta. Az igazság az volt, hogy soha, senkinek, még önmagának sem vallotta be, hogy mit érez a lány iránt, egészen a Hollóhát - Hugrabug meccsig, amikor is a lelátón ülve nézte- és szurkolta végig a találkozót. Igen, kétségtelen volt, hogy a sok gonoszkodás és bántás, amit az évek során a lányra zúdított, mind csak egy figyelemfelhívás akart lenni részéről, egy jel, hogy „hé, én is itt vagyok, nézz már rám!”. Egy ostoba kölyök volt, aki copfokat húzogatott ahelyett, hogy bátran odaállt volna a lány elé és megmondta volna neki a tutit. De hát ő sem tudta ezeket… Egészen mostanáig, amikor is…
Jött Gemma Jenkins. Persze a lány nem gondolt komolyan semmit vele kapcsolatban, mégis… a zuhanyzói incidens óta képtelen volt kiverni őt a fejéből, pedig szorgosan próbálkozott ezzel. Már-már ott tartott, hogy háztársa igéző pillantása szép lassan kezdett kitörölni minden egyebet a tudatából, még magát Zafira Tavisht is. Pont ilyen volt az ő formája. Amikor végre megfejtett valamit magában, borult az egész, és kezdhette elölről valaki mással.
- Nem tudom amúgy, a Tűzvillámom esetleg? - vigyorgott a lányra. - Miért, neked ki?

Figyelte a lány kezét, és az apró ellipszist, amit a papírra vetett, benne a baziliszkusz szóval.
- A mugli iskolában, ahová a Roxfort előtt jártam, angol irodalom órán gyakran csináltunk ilyet... felírták például, hogy „Shakespeare: Hamlet,” és az osztálynak be kellett mondania dolgokat, amelyeket aztán vonalakkal hozzákapcsoltunk. Most azt hiszem, pont segítségünkre lehet... mi jut eszedbe arról, hogy baziliszkusz?
- Aha, ez érdekes - kamuzta, de valójában nem igazán hitt a módszer sikerességében. Azonban nem akarta megbántani Siennát, ha már kettejük közül legalább ő próbálkozott valamivel. Megköszörülte a torkát és lenyelte az első gúnyos, kissé obszcén választ, ami az eszébe jutott.
- Hát őőő… Kígyó… Párszaszájúak… Mardekár Malazár… Gyilkos pillantás…
Jenkinsnek is elég gyilkos pillantása van - szaladt át az agyán.
- Halálos pillantás... halálos méreg... Mardekár... a Titkok Kamrája... kakasok… - fűzte rá Sienna, néhány gondolatot szinte szinkronban kimondva a fiúval. - Tényleg, nem próbáltam még ki, hogy mi történik, ha egy kakas kukorékol a gömb mellett. Az igazi baziliszkusz meghal tőle... belegondolva ebbe, lehet, hogy nagyon ostoba ötlet, de kipróbálhatjuk az enyémen, és ha mondjuk eltörjük vele, dolgozunk a tiéddel.
- A baziliszkusz meghal, ha egy kakas kukorékol mellette? Miért? Ennyire szeret sokáig aludni, vagy mi?
Megköszörülte a torkát és igyekezett komoly arcot vágni, miközben kezeit mentegetőzve felemelte, jelezvén, hogy abbahagyta a hülye, cinikus kommenteket.
- És honnan szerzünk kakast? Megkérjük McGalagonyt, hátha varázsol egyet nekünk gyufás skatulyából?
Connor sosem értette azokat a feladatokat, amikor tűből kellett ugróegeret bűvölniük, meg hasonlók. Mégis mikor a büdös életben lesz erre szükségünk az életben? - tette fel mindig ilyenkor a kérdést. Erre tessék: egyszer kéne kakast varázsolnia, erre ehhez is túl hülye.
- Vagy megkérjük Hagridot, hogy nyerjen nekünk egyet kártyán. Állítólag nagy zsugás az öreg. Múltkor a próba után hallottam, hogy meséli valakinek, hogy neki is volt anno egy cerberusa, pont olyan, mint amivel az egyik francia csaj küzdött. Azt is kártyán nyerte. Hogy engedhetnek szerencsejáték függőket gyerekek közé?

[- A seprű nem lenne fair a többiekkel szemben… elbírod egy kézzel, és repülni is lehet rajta… nekem szerintem Revant kellene kihoznom.]

Silent Night

Connor - 2005. december 23.

   Néhány másodpercig érzem a késztetést, hogy elmondjam Connornak, szerintem nem fog rosszul teljesíteni, és kár aggódnia a teljesítménye miatt, de meggondolom magam. A legutóbb is mondtam neki, hogy nem fog meghalni, és most is biztos vagyok benne, hogy minden jól fog menni; ugyanakkor tudom, hogy az önbizalom belülről jön. Én sem kaptam meg semmilyen önbizalmat abból, hogy a barátaim támogatását vártam; segített, de ez mindannyiunk saját harca.

 Szeretném azután, amikor megnevezi a seprűt, megkérni, hogy válaszoljon őszintén, de egyrészt úgyis tudom, hogy Zafira lenne az, másrészt a lényegen talán nem változtat, hogy ki az. Tudom, ha most megnevezne akárkit, elárulná, hogy nem indifferens neki mindenki. Kétlem, hogy van valaki az ismerősei között, aki ezt nem tudja, de ennyiben hagyom.

 - A seprű nem lenne fair a többiekkel szemben… elbírod egy kézzel, és repülni is lehet rajta… nekem szerintem Revant kellene kihoznom.- kicsit bűntudatom van, ahogy belegondolok, hogy annak ellenére, hogy nem dobta be a nevét, bizonyos értelemben belerángatom mégis a Tusába. Ugyanakkor nagyon logikusnak érzem a választást.

 Igyekszem a lehető leggyorsabban felépíteni a térképet (ami enyhén sündisznóra emlékeztet), felírni mindent, miközben sorolom az ötleteimet, írom őket Connor javaslataival együtt. Nem vagyok benne biztos, hogy bármennyire közel járunk, és a hülyeség, amit a kakasokról mondtam, minden bizonnyal vakvágány, bár legalább olyasmi, amit gyorsan tesztelhetünk.

 - Szerintem a születésükhöz kötődik… talán a kukorékolástól eszébe jut, hogy csirkének kellett volna születnie, ha nincs a varangy?- a leglogikusabbnak mindig ezt láttam; mivel nem természetes úton jött létre, logikus talán, hogy ezért nem készített több sötét varázsló baziliszkuszt. Túl könnyű elpusztítani őket.

 Egy kicsit meglep, hogy Connor milyen körülményes módokon akar kakast szerezni. Tavaly megtanultunk mágiával kígyót és madarakat idézni (az előbbit ki is próbáltam a gömbbel, eredménytelenül), az egyszerűbb állatok létrehozása ugyanezen elvek szerint elég egyszerűnek tűnt. Persze, azt nem tudom, hogy egy hamis kakas hangja bármit érne-e egy baziliszkusz ellen. A történet Hagridról viszont elterel.

  - Szerintem rosszabbja is volt- hallottam sárkányról meg akromantuláról is. Nem tudom, mennyi igaz, főleg Harry Potterék idejében szedtek fel róla a festmények pletykákat. De rosszabbak is vannak, az a Chai nevű kur… nő például halálfaló szimpatizáns.- ha komolyan gondolják ezt a leghűbb szolgájuk és talpnyalójuk elfordult Voldemorttól sztorit, eléggé elbaszták azzal, hogy a finoman szólva sem tökéletes teljesítményére az a ribanc tíz pontot adott, Lolitát és Valet meg úgy lehúzta, mintha legalábbis félhalott állapotban kellett volna kimenteni őket. Mély levegőt veszek, mielőtt jobban belemélyednék.

 Tudom, talán érdemes lenne. Connor éppen úgy gyűlölheti a halálfalókat, mint én, ő is elveszített egy szülőt miattuk, és érdemes lehet minél több ember figyelmét felhívni erre. Minél később, annál rosszabb… bár a Karácsonyt talán meg tudja várni. Azt a félkész levelet Sir Danielnek sem Karácsony alatt fogom elküldeni, egy kicsit foglalkoznom kellene a kevés normális dologgal, ami van.

 - Szerintem meg tudom oldani a kakast… azt hiszem, gallus latinul, ha kicseréljük a kígyóidéző bűbájban a serpenst gallusra… vagy gallumra, ha tárgyeset… megpróbálom.- végül nonverbálisan mozgatom a pálcát, és mutatok előre. Nem számítok teljes kudarcra, de a fekete kakas, mely kitör a pálcából, és rögtön kapirgálni kezd, kissé meglep. Számítottam legalább részlegesen deformált testre, de ahogy nézem, mindene megvan. Elmosolyodom, és a fiúra nézek.

  - Most már csak meg kell várnunk, hogy kuk…- csak a szemem sarkából kapom el, ahogy az idézett állat sietve futni kezd, és mire felállok, kiér a társalgó ajtaján. És eltűnik szem elől.

 Ahogy újra Connorra nézek, még mindig enyhén tátott szájjal, megpróbálom feldolgozni a történteket. Csak néhány pillanat elteltével csukom be a számat, és süllyedek vissza lesütött szemmel a székembe. Fogalmam sincs, hogy miért nem gondoltam erre.

 -Ezt hagyjuk későbbre inkább.- leteszem a pálcát, felveszem a tollat, és megpróbálom elfelejteni ezt a közjátékot. Egy pillanatra eszembe jut a lehetőség, hogy a kakas nem tűnik el, és évtizedekig járja majd a Roxfort folyosóit, ami megér egy újabb mosolyt. Nem valószínű, de szórakoztató gondolat. Az kevésbé, hogy esetleg erről lesz emlékezetem.

 - Neked van ötleted? Szerinted mit akarnak mondani ezzel? Lehet, hogy nekünk azt kell megoldanunk, hogy lássunk? Vagy mérgekre kell készülnünk.

[- A seprű nem lenne fair a többiekkel szemben… elbírod egy kézzel, és repülni is lehet rajta…]

Sötét van akkor, amikor...

2005. december 23.

- A seprű nem lenne fair a többiekkel szemben… elbírod egy kézzel, és repülni is lehet rajta… - mondta Sienna.
Connor elvigyorodott.
- Sienna… Ez… Ez egy vicc volt.
Emlékezett rá, hogy milyen érzés volt pár héttel korábban azzal ugratni a lányt, hogy hátha megrágcsálja őt egy sárkány az első próbán. Emlékezett Sienna reakciójára, és a saját meghökkenésére is, amiért ült a poénja, és kivételesen nem sértődés lett belőle a fogadó félnél. Most is hasonlót érzett, még ha a vicce ezúttal nem is talált be. Valamiért szórakoztató volt számára a lány természetesen komoly reakciója, ahogy annyira belemerült a közös ötletelésbe, hogy fel se fogta a viccet. Vagy az is lehet, hogy csak ennyire nem várta a folyton búskomor és mogorva Connortól, hogy poénkodjon vele. Hiába… Közeledett a karácsony. Még a fiú sziklaszíve is meglágyult egy kicsit.
- ...nekem szerintem Revant kellene kihoznom - fejezte be végül a gondolatmenetét a lány.
Connor bólogatott, mintha csak azt mondaná, hogy „Igen, ez logikus.” Valójában viszont fogalma sem volt róla, hogy kik Sienna legjobb barátai, hogy kivel milyen kapcsolatban áll. Nem tudott ő semmit senkiről. Kívülálló volt, egy magányos farkas. És most, ahogy közeledett a második próba, nem is a feladat tűnt nehéznek, hanem maga a tény: lehet, hogy meg sem felel majd az előfeltételeknek. Mi van, ha a zsűri nem talál senkit, aki valóban illik a megmentendő szerepre? Mi van, ha egész egyszerűen nem létezik olyan személy? Mi van, ha kiderül, hogy ő Connor nem szeret senkit? Ha kiderülne, hogy képtelen bármit is érezni…?
De ha ez igaz, akkor miért volt annyi álmatlan éjszakája az utóbbi időben? Miért érezte úgy, mintha két tűz között állna? Szégyellte, és egy ostoba baromnak gondolta magát, amiért olyan dolgokat akart belelátni a két lánnyal való „kapcsolatába”, amik egyértelműen nem léteztek. Mégis jó volt esténként úgy feküdni az ágyában, hogy hol egyikre, hol másikra gondolt. Bár való igaz, a zuhanyzói jelenet sokkal kézzelfoghatóbb volt, és izgalmasabb, és… zavarba ejtőbb. Emiatt az utóbbi időben inkább Gemma járt az eszében és az a nézés… Meglehetősen sokat gondolt rá, mikor egyedül volt…

- Szerintem a születésükhöz kötődik… talán a kukorékolástól eszébe jut, hogy csirkének kellett volna születnie, ha nincs a varangy? - felelte Sienna arra a kérdésére, hogy miért pusztul el a baziliszkusz, ha kakasszót hall.
- Hmm…
Connor végigsimított a száján, és töprengő fejet vágott. Egyáltalán ki a jó francnak jutott eszébe először, hogy rárakjon egy varangyot egy tojásra? - futott át agyán a gondolat, aztán… Mintha egy elfeledett emlék villant volna fel valahol mélyen a tudatában, eszébe jutott egy régi mágiatörténet óra. A névre már nem emlékezett ugyan, hogy ki volt az az ostoba hülye, aki baziliszkusz tenyésztésre adta a fejét (még Hagrid sem lett volna ilyen elmebeteg, bár ki tudja…), az viszont beugrott neki, amit Binns mesélt a minisztérium által ellenőrzött tyúkólakról. Valahol rendkívül szürreálisnak tartotta a dolgot, hogy a mágiaügyi minisztéium varázslények szabályozásáért és ellenőrzéséért felelős osztályán most is ül egy öltönyös csávó, akinek az a dolga, hogy varázslócsaládok tyúkóljaiba járkáljon tojásokat nézegetni, hogy nem ül-e rajtuk varangy.
Végül is… Ez még nekem is menne, ha nem jönne össze a kviddics…
Bedobta a viccesnek szánt ötletét Hagridról és a kártyán nyerhető kakasról, de úgy tűnt, Siennának egyszerűen nincs túl jó napja, vagy csak nem túl fogékony az ő hülyeségeire. Hát van ilyen - vonta meg a vállát a fiú.
- Szerintem rosszabbja is volt- hallottam sárkányról meg akromantuláról is. Nem tudom, mennyi igaz, főleg Harry Potterék idejében szedtek fel róla a festmények pletykákat. De rosszabbak is vannak, az a Chai nevű kur… nő például halálfaló szimpatizáns.
Féloldalas mosolyra húzta a száját attól, hogy Sienna száján majdnem kiszaladt egy káromkodás, de aztán a halálfalók említésére gyorsan el is komorult.
- Ki az a Chai? - tette fel a kérdést.
Nem foglalkozott a politikával, sem a Tusa többi résztvevőjével. Ő maga még a többi bajnok produkcióit sem nézte vissza. Utolsóként lépett be az arénába, így élőben nem volt lehetősége végignézni, aztán utólag meg… Valahogy nem érdekelte őt, hogy hozzá képest mennyivel voltak ügyesebbek, rátermettebbek, higgadtabbak, és elegánsabbak a bajnokok. Utolsó helyen állt, ismét elkönyvelték egy agresszív, fafejű idiótának, ő meg elég hülye volt hozzá, hogy ne akarjon a saját hibáiból tanulni, vagy esetleg ötletet gyűjteni a többiektől, hogy miként is lehetne ezt szebben, jobban csinálni.

- Szerintem meg tudom oldani a kakast… azt hiszem, gallus latinul, ha kicseréljük a kígyóidéző bűbájban a serpenst gallusra… vagy gallumra, ha tárgyeset… megpróbálom.
Kissé unottan figyelte a lányt, ezért is lepte meg annyira annak váratlan sikere. Összerezzent és hátrahőkölt a pálcából kitörő, fekete kakas láttán.
- Mi a f… - ezúttal sem hazudtolta meg ír gyökereit, és elkáromkodta magát a madár láttán.
- Most már csak meg kell várnunk, hogy kuk…
- Vigyázz! Elmenekül!
Felpattant a székéből, és a kakas után kapott, de az villámgyorsan leugrott az asztalról, és apró lábaival futásnak eredt, kiiszkolva a társalgó ajtaján, majd beleveszve a kastély kacskaringós folyosóiba.
Összenéztek a lánnyal. Sienna szája félig tátva maradt a szürreális jelenettől. Connor úgy nézett rá, mintha a lány meztelenre vetkőzött volna előtte és esőtáncot lejtett volna. Aztán a fiúból kitört a nevetés, miközben Sienna szemlesütve visszasüllyedt a helyére.
- Szerintem ezt ne nagyon reklámozzuk - mondta vigyorogva.
- Neked van ötleted? - kérdezte végül a lány, miután eltette a pálcáját és újból a rózsaszín tintájú tollát vette a kezébe. - Szerinted mit akarnak mondani ezzel? Lehet, hogy nekünk azt kell megoldanunk, hogy lássunk? Vagy mérgekre kell készülnünk.
- Nem tudom… - húzta el a száját. - Mi van, ha… Mi van, ha tükröt tartanánk elé, vagy víz alá tennénk? Azt próbáltad már? Mármint, ha… Ha nem nézünk közvetlenül bele, amikor előbújik a baziliszkusz szeme a kőből. A többiek azt mesélték, hogy a kilencvenes években, amikor ez a baziliszkuszos sztori zajlott, azért nem volt halálos áldozat, mert senki sem nézett bele a kígyó szemébe. Legalábbis nem direktbe… Rémlik valami egy fényképezőgépről, hogy valaki azon keresztül látta, és hogy ezért nem halt meg, csak kővé vált. Szóval az elméletem az, de… De lehet full hülyeség… Hogy tegyünk elé a tükröt, és ha meglátja magát benne, hátha visszaverjük rá a saját varázslatát és attól „meghal”, mármint… Hogy attól hátha felhasad a kő és akkor történik valami.
Szégyenlősen a lányra nézett, várva, hogy kiröhögik-e. Őszintén szólva nem nagyon szokták kikérni az ő véleményét, hacsak nem kviddicsről volt szó. Ott elfogadott, sőt elvárt volt, hogy ő beszéljen, hogy ő mondja el a taktikát, hogy ő legyen a vezér. De az élet bármely más területén… Szeretett inkább egyedül dolgozni és a háttérben maradni. Most mégis azt várta tőle Sienna, hogy közösen álljanak ehhez a problémához. Jól esett neki, hogy megbíznak benne, viszont rendkívül idegenül mozgott ebben a szerepben.

[- Oh…]

Silent Night

Connor - 2005. december 23.

  - Oh…- egy kissé zavartan elmosolyodom; annyira nem számítottam viccre a fiútól, olyanra biztosan nem, ami nem offenzív, bántó valamilyen módon. Persze, ez az én szegénységi bizonyítványom, nem ítélhetem meg olyan dolgokért, amelyeket akkor csinált, amikor gyakorlatilag gyerekek voltunk. Talán nem voltunk túlzottan különbözőek külsőre a mostani énünktől, de a Tusa miatt felnőttünk. Tavaly aligha voltak nagyobb kihívásaink, mint egy vizsga vagy kviddics meccs.

 Az biztos, hogy át kell programoznom az elmémet vele kapcsolatban. Talán közelebb is kell engednem, és rá kell jönnöm, hogy mikor viccel, mert nevetséges, hogy nem értem a vicceit. Tudat alatt talán valamilyen beszólásra számítok; igaz, egyre kevésbé hiszem, hogy végül megérkezik.

 - Chai az amerikai zsűri tagja, és a halálfalók talpnyalója, ha nem ő az maga is. Ilyen két-három pontokat adott Lolitának meg az amerikai mugliszületésű lánynak, Barbonnak meg tizet a balfaszkod… azért, ahogy a gargoylelal volt. Pedig ők sértetlenül megszerezték a gömböt, Barbonnak meg gyakorlatilag letépte a lábát a lény. Nyilván tök egyértelmű, hogy mi alapján választott, annak a nyomorék Yaxleynak a kutyája, nyilván csak az felel meg neki, aki nem rendelkezik elbaszott vérségű rokonokkal, vagy eléggé lesz… mindegy. Bocsánat… elragadtattam magam…- szégyellem, hogy Connor előtt ennyire nyíltan beszéltem ezekről a dolgokról, ennyire egyértelműen megmutattam valamit, amiről tavaly azt sem tudtam, hogy létezik.

 Lesütöm a szemem.

 Mindig megvetettem a halálfalókat, a vérelmélethívőket, de soha nem éreztem ezt a nyár előtt. Voldemort gondolata, a tudat, hogy megölte az apámat, haraggal és félelemmel töltött el, de ezek az érzések mindig olyanok voltak, mint egy nagy tűz füstje: Voldemort és a szolgái, reméltem, a múltban léteznek. Akik a jelenben léteztek, mint Yuria Travers, alig tűntek többnek szánalmas férgeknél, amikor pedig hangoztatták az elveiket, annak olyan társadalmi hatása volt, mintha meztelenre vetkőztek volna a Nagyteremben. De nyárig soha nem éreztem, hogy gyűlölöm őket- és most itt vagyok, szánalmas és apró emberek ideküldik még szánalmasabb és apróbb szolgáikat, és senki nem tesz semmit: árthatnak nekünk, a barátainknak, és nemsokára az lesz meztelen, aki annak látja őket, aminek én: aprónak, gonosznak, szánalmasnak.

 A pillanatnyi sikerem a bűbájjal, és az azt követő kudarc, amikor kiderül, hogy nincs kontrollom az idézett kakas felett, rövid időre elfeledteti velem az őrületet, amit a halálfalók jelentenek. Remélem, hogy legalább egy időre félre tudom rakni őket, mert bármilyen frusztráló, egyelőre nem tudok semmit tenni ellenük; nem látja senki annak őket, amik valójában, és egyelőre kénytelen vagyok várni rá, hogy egyértelműen elárulják magukat. Ez viszont szinte biztosan valakinek a fájdalmával, veszteségével jár.

  - A tükör tényleg jó ötlet, de próbáltam már... hacsak nem valamilyen speciális tükör kell, nem működik. Arról nem találtam semmit, hogy a tükör egyáltalán működik-e az igazi baziliszkusz ellen. A vizet még nem... szerencsére mindkettőnknek van bejárása a prefektusi fürdőbe, azzal gyorsan tehetünk egy próbát...- a gondolatmenetemet megszakítja, ahogy meglátok valamit a szemem sarkából. Csak arra van időm, hogy oldalra fordítsam a fejem, mielőtt a fekete kakas teljesen eltakarja a látóteremet, és a szárnyaival csapkodva megérkezik az arcomba, és dühösen kotkodácsolva csapkodni és csipkedni kezd. Nem is igazán fogom fel, hogy mit mondok, mit káromkodok vagy sikítozok, miközben felugrom, és mindkét kezemmel megragadom- nem sikerül ugyanakkor teljesen ledobni, túlzottan belegabalyodott hozzá a hajamba, és érzem, hogy vagy a csőre, vagy a marmai durván belevágnak az arcomba, nem sokkal a szemem alatt.

 Miközben lehajtom a fejem, és kettőt rávágok nyitott tenyérrel, megfogadom magamnak, hogy soha többé nem idézek semmit, amit nem tudok vagy biztosan irányítani, vagy fél kézzel eldobni, ha ilyesmi történne. Alig jut el a fejemig a gondolat, hogy legalább nem látják sokan- ha Connor nem terjeszti ezt el, senkinek nem is kell tudnia róla. Talán nem fogja- most majdnem olyan, mintha barátok lennénk.

[- Állj meg, te…]

Sötét van akkor, amikor...

2005. december 23.

Connor egyetlen pillanatig sem nevetett, amikor a fekete kakas visszatért, és a következő másodpercben már Sienna hajába gabalyodva csapkodott. A jelenet abszurd volt, már-már bohózati, de a lány arcán végigfutó fájdalom és az a nyers, ösztönös mozdulat, ahogy a szeme alá kapott, minden élcet kiölt a fiúból. A régi Connor biztosan máshogy cselekedett volna, ő azonban…
- Állj meg, te… - mordult fel, és fürgén, vérbeli hajtóhoz méltóan mozdult.
Egy határozott pálcasuhintás, egy rövid bűbáj, és a csapkodó bestia egy szempillantás alatt elvesztette tollait, és egyben a méltóságát is, hogy aztán a következő pillanatban egy rikító gumicsirke képében guruljon a padlóra, tompa nyikkanással érve földet.
Connor leeresztette a pálcát, majd közelebb hajolt, de nem érintette meg Siennát. Nem kérdezte, hogy fáj-e. Nem viccelte el a dolgot. Csak végigmérte a karcolást a lány arca alatt, azt a pár vörös csíkot, amelyek szerencsére nem tűntek mélynek.
- Legközelebb inkább wampust idézz - jegyezte meg halkan. - Úgy hallottam azzal jobban ment.
A hangjában nem volt gúny. Inkább valami száraz, nehezen beazonosítható, ugratásba csomagolt gondoskodás, és egy apró beismerő vallomás, hogy nem nézte vissza iskolatársa produkcióját. Igazából egyik bajnokét sem.
- Ha gondolod eltüntethetem - bökött állával a lány szeme alatti karcolásra, miközben enyhén megemelte pálcás kezét. - Persze, ha nem bízol a gyógyítói képességeimben… És erre minden okod meg is van… Akkor tudok adni egy jó krémet rá.

A kő ott hevert az asztalon, némán és zártan. Nem adta meg magát. Sem a tükör, sem a kakas, sem a jegyzetfüzetbe firkált, tüskés gondolatháló nem repesztette fel azt. A titok egyelőre titok maradt.
- Ami pedig ezt a bizonyos Chait illeti… - szólalt meg végül, cipője orrával arrébb pöckölve a gumicsirkét. - Innentől szemmel tartom a nőt.
Nem nézett Siennára, miközben beszélt. Inkább az asztal élét bámulta.
- Tudod, nem szoktam politizálni. Nem érdekelnek a zsűritagok meg a nyilatkozataik. De az igen, ha valaki a halálfalók nézeteit vallja…
Felvillant benne Orville Morris arca, és a szavai, amelyekkel oly könnyedén gyalázta az édesanyja emlékét és Zafirát, mintha nem is emberekről, hanem csupán valamiféle selejtes áruról beszélt volna. Aztán eszébe jutott a verekedés. A csontba és húsba csapódó ököl, a bennszorult levegő, a vér. Connor nem emlékezett ugyan minden pillanatára a küzdelemnek, de arra igen, milyen is volt megütni az amerikait: mintha nem is a saját dühét verte volna le a másikon, hanem mindazt a mocskot, amit az ilyen eszmék hagytak maguk után a világban.
- Morris is ilyen - mondta halkan. - De mindig lesz egy ilyen, aki szerint vannak, akik kevesebbet érnek. Aki szerint a világ rendje az, hogy néhány embernek nincs helye benne.
Most már Siennára nézett.
- Utálom őket. A vérelmélet-hívőket. Mindet.
Hangja száraz volt, és épp ettől volt súlya.
- És remélem egyszer mindegyikük megbűnhődik majd azért, amit a szüleinkkel tettek.

A gumicsirke némán hevert az asztal alatt, a kő pedig súlyosan pihent az asztal közepén. Most először Connor nem érezte vereségnek, hogy nem sikerült kinyitniuk. A megoldás egyelőre még várhatott. Az ilyesmit nem lehetett erőből feltörni. És ez Connortól hatalmas felismerés volt...
- Tudod… - kezdte, és megköszörülte a torkát. - A két ünnep között lesz egy roxmortsi kiruccanás. Ha van kedved… megihatnánk egy forrócsokit.
Nem nézett rá egyenesen, inkább a könyvkupac gerinceit igazgatta.
- A Csikóhalban. Pár hete jártam ott Solace Barbonnel. Félreeső hely. Nem zsúfolt, nincs tömegnyomor, nem hallgatják ki minden szavad. - Vállat vont. - Talán pont jó lenne most. A nagy médiafelhajtás után. Ki tudja… lehet, hogy a bögre alján találjuk meg a titok nyitját.
A mondat végére arcán halvány, bizonytalan mosoly ült ki.
Zsebre vágta a pálcáját, egy futó pillantást vetett a rózsaszín tintával teleírt lapokra, majd a kőre. Az ajtóig sétált, kezét a kilincsre tette, de aztán mégis visszafordult. A társalgó fényei puhán simultak a falakra, Sienna alakja a könyvek között ülve már nem tűnt ostromlott erődnek, inkább valami csendes, meleg pontnak a sötétben.
Connor egy pillanatig még némán nézte a barátját.
- Boldog karácsonyt, Sienna!
Azzal kilépett a folyosóra, ahol a kastély hideg levegője fogadta, a társalgó ajtaja pedig halkan becsukódott mögötte.

Köszönöm a játékot!

Tűz & Jég

Párszor már járt ebben a helyiségben, mindig egyedül. Ötödik éve volt már itt, és még mindig egy kezén meg tudta volna számolni, hány emberrel beszélt. Mármint élő emberrel, mert egy szellem is ember, vagyis valamikor az volt.

Ahogy az egyik félreeső sarokban ült, körbepillantott. A terem nem volt csarnok méretű, nem volt sem skáli, sem salr, de még mead hallnak is kicsi lett volna. Tipikus angol helyiség volt. Pontosabban helyi helyiség, amelyre az angol stílus és némi kimértség volt jellemző. Ebben valahol semmi rossz nem volt, főleg ha az ember megszokta az ilyesmit.

Mégis inkább egy hallban lett volna most, amikor közeledett a Blót-ünnep. Milyen jó is volt tavaly! Persze alkoholt nem ihatott, de a hangulat egészen más volt. Amikor a mead hall csarnokának falai is megremegtek, mintha földrengés rázta volna meg őket. Legbelül különös izgalommal töltötte el az emlék, amely lassan magával ragadta. Ott nem nézték, ki vagy. Egyetlen egyszerű szabály volt: ünnepelj, érezd jól magad, más nem kell.

Sóhajtott a félhomályos sarokban. Túlságosan is elkalandozott az emlékei között. A múlt és annak eseményei hasznosak, persze. Tanítanak, már ha az ember nem ostoba, és hajlandó tanulni a múltból, valamint a saját hibáiból. Néha azonban jól esik visszaemlékezni is valamire, ami még egy jeges hangulatú lelket is képes felmelegíteni.

Tekintete visszavándorolt a könyvre, amelyet olvasott. Nem roxforti könyvtári darab volt, hanem kevés személyes holmijának egyike. Attól, hogy valaki beleolvas, nem igazán kellett tartania. Nem volt benne semmi mágia, nem rejtette el a betűket semmilyen bűbáj, és a tekintetet sem csalta tévútra semmiféle látomás. Egyszerűen csak nem angolul íródott.

A könyv teljes szövege Nynorsk nyelven volt, és nem volt biztos benne, hogy Roxfortban bárki is ismeri. Ha mégis ismerte volna, és olvasni is tudott volna rajta, akkor sem talált volna benne semmi titkot. Egyszerű történetek voltak benne. A könyv gerincén a következő cím állt: Jon Arnason: Islenzkar thjodsogur og aefintyri. Az egész mű lényegében egy folklórgyűjtemény volt, régi hiedelmekkel és történetekkel tele.

Az egyik oldalon egy hatalmas macska képe volt látható. Nem az a típus, amelyet az ember az ölébe vesz és megsimogat. Ez inkább a „megeszlek” méretű, kisbusznyi nagyságú macska volt, amely egy emberi alakot fenyegetett. Talán éppen az az ember lett volna a vacsorája. Egyébként egy bizonyos ünnephez köthető hiedelemről szólt.

Aurore újra felpillantott a könyv fölül, kényelmes kis kuckójában ülve. Észrevett valakit, aki egy macskával a kezében lépett be. A sötétebb sarokban ülve Aurore külseje éles kontrasztot alkotott a környezetével. Jégkék tekintete végigkísérte a belépő lányt, aki ránézésre nagyjából egyidős lehetett vele.

– Hmmm – hümmögött halkan.

Hazel C. Baird volt az. A neve már beugrott Aurore-nak. Néhány órára együtt jártak, bár eddig nem sokat beszéltek egymással. Nem csak vele nem; mással sem beszélt sokat. Ennek sok oka volt, de nem volt kedve állandóan részletezni.

A lány macskáját figyelte, ahogy az elnyújtózva élvezte a kényeztetést.

~Fenséges egy állat, és legalább szőrös.~

Jogos gondolat volt ez, hiszen nemrég megrázó élményben volt része: látott egy kopasz macskát. Szfinx volt a fajtája, legalábbis ezt tudta meg róla. Először azt hitte, ez csak valami angol hóbort. Macskaborotválás, vagy talán egy félresikerült varázslat. Szegény állat annyira ráncos és gyűrött volt, hogy még az is eszébe jutott: miért van kifordítva a macska?

Na mindegy.

Visszamerült a könyvébe, miközben egyik hajtincsét az ujja köré csavargatta. Lapozott, és közben nem foglalkozott azzal, ki mit sutyorog, vagy éppen hogyan néz rá.

[10. FEJEZET]

10. FEJEZET

A VISSZAHÚZÓDÓ AURORE GJÖLDAR

Good friends, good books,
and a sleepy conscience:
this is the ideal life.
- Mark Twain

2006. május 20.

Hazel C. Baird szerint a mai nap igen jó volt több dologra is, nevezetesen, hogy új, színes kavicsokat fessen, hogy megpróbálja megsimogatni a szárnyas lovakat és arra is, hogy új ismerősöket szerezzen, ne csak új ismereteket. Bár új ismerősöket inkább Brokkoli akart szerezni.
Brokkoli, Hazel C. Baird egyik macskája, mely macska most birtokolta, (de az is lehet, hogy nem) azt az egyetlen egy agysejtet, amivel Hazel C. Baird három macskája közösen rendelkezett, éppen egy nagyobb porszemet akart levadászni, aminek se Hazel C. Baird, se a porszem nem örültek, utóbbi azért, mert épp levadászták, előbbi pedig azért, mert ezen tevékenység azt eredményezte, hogy Brokkoli három napig köhögött a porszemtől. Sajnos Brokkoli, aki egyébként nem azért kapta a nevét, mert zöld lett volna, (ugyanis szép, vörös-fehér színe volt), hanem azért, mert a brokkoli volt Hazel C. Baird egyik kedvenc zöldsége, tehát Brokkoli sajnos nem volt túl okos, de legalább kedves volt, Lark Montagueval ellentétben, aki se nem kedves, se nem okos nem volt. Ugyanis ha Lark Montague okos, vagy kedves lett volna, netalántán eltelt volna úgy nap, hogy nem űznek gúnyt belőle a lépcsők, és azon a napon Hazel C. Baird is boldogabb lett volna - de erre a napra, még egyelőre várni kellett.
Arra a napra viszont, szerencsére nem kellett tovább várni, hogy Hazel C. Baird szóba elegyedjen Aurore Gjöldar-ral. Jeges tekintetű, csendes, távolságtartó Aurore Gjöldar Hazel C. Baird évfolyamtársa volt, akit nem ismert, de szeretett volna. Vajon Aurore Gjöldar szerette volna, ha Hazel C. Baird megismeri? Erre a kérdésre csak Aurore Gjöldar tudna nekünk választ adni, ha szeretne persze. Nem ez volt az egyetlen kérdés, amire Hazel C. Baird kereste a választ, ugyanis arra is kereste a választ, egészen fáradhatatlanul, hogy vajon van-e szellem tényleg a pajtájukban, vajon az ötödik kérdésre a tegnapi utolsó, mágiatörténet dolgozaton vajon a második válasz volt-e a helyes és vajon Ajax Ambrose sárga, vagy inkább kék kötött felsőnek örülne-e jobban, esetleg zöldnek, esetlegesen nem is felsőnek, hanem inkább zokninak? Hazel C. Baird nem volt benne teljesen biztos, de abban igen, hogy ezen gondolatok végiggondolása közben Brokkoli kiugrott az egyik kezéből, és Aurore Gjöldar felé vette az irányt. Hazel C. Baird másik kezéből, melyben egy könyv, és egy fémdoboz volt, nem ugrottak ki a lapok, amik a könyvben voltak, és nem ugrott ki a vajas sütemény sem, ami a fém dobozban volt, amit Hazel C. Baird igen nagy szerencsének gondolt, hiszen éppen nemrég sütötte őket a konyhában, ahol ezen a délutánon nem találkozott Locket R. Grimmstarkkal annak ellenére, hogy Locket R. Grimmstark sokat tartózkodott a konyhában, bár ezt inkább reggel, vagy késő este tette, Hazel C. Bairddel ellentétben, aki bármikor tudott a konyhában tartózkodni, hiszen meglehetősen közel lakott hozzá.
Brokkoli pedig, meglehetősen közel ért Aurore Gjöldarhoz, akit előbb vett észre a félhomályban, mint Hazel C. Baird, valószínűleg azért, mert jobban látott a félhomályban, mint Hazel C. Baird és valószínűleg azért is, mert szeretett odamenni emberekhez, bár ez utóbbit Hazel C. Baird is szerette megtenni, még ha az emberek nem is mindig szerették, ha Hazel C. Baird odamegy hozzájuk. És ha Hazel C. Baird odamegy valakihez, akkor akár azt is megemlíthetjük, hogy a mai napon Hazel C. Baird kötött mellényén, mely rózsaszín és lila volt volt, egy-egy tehén foglalt helyet a két oldalán, melyik barnák és narancssárgák voltak - Hazel C. Baird ugyanis, bár szerette a színeket, az állatok tekintetében a természetes színeikre szeretett korlátozódni, ami némiképp meglephette az embereket, hiszen az öltözködésében nem törekedett erre. Mert bár természetes színnek számított a zöld, amilyen a nadrágja volt, és a kék és a fehér is, amilyenek a zoknijai voltak (vagyis lettek volna, ha kilátszanak a bakancsból, de most nem tették), tehát ezen színek mind természetesek voltak, éppen csak, az emberek általában külön-külön, és nem egyszerre hordták őket.
- Brocail! - Hazel C. Baird, miközben letette a süteményes dobozt az egyik asztalra, körbenézett, hogy vajon merre lehet a macskája, téve ezt kérdő, de nem kétségbeesett tekintettel, hiszen ritkán volt kétségbeesve, és hah esetleg kétségbe is esett, ritkán tette a macskája holléte miatt, hiszen a macskája (mindhárom, nem csak Brokkoli), ritkán tartózkodott tőle túl messze.
- Càit an deach thu? - Hazel C. Baird szívesen beszélt a macskájához, és szívesen tette ezt kedves, barátságos hangon, ahogyan általában is beszélt, nem kizárólag a macskájához, amikor is észrevette előbb a macskát, aztán a könyvet és végül pedig a könyvet tartó lányt, nevezetesen Aurore Gjöldart, akit Brokkoli már jóval korábban észrevett.
- Szia! Remélem, nem zavart meg! Kérsz süteményt? - érdeklődik Hazel C. Baird Aurore Gjöldartól, hiszen érdeklődő természet volt, miközben Brokkoli pedig arról érdeklődött, ugyan macskanyelven, hogy Aurore Gjöldar szeretné-e megsimogatni, csak ő ezt nyávogva tette, nem angolul, ahogy Hazel C. Baird tette, miközben arról is próbált érdeklődni, és tudomást szerezni, hogy Aurore Gjöldar mit is olvas éppen, ha már volt lehetősége megfigyelni a lányt, és élt is ezzel a lehetőséggel.

[„Rore, a vélemény olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, de általában senkit se érdekel a másiké.”]

ᚠ ᚢ ᚦ ᚨ ᚱ ᚲ   ᚷ ᚹ ᚺ ᚾ ᛁ ᛃ   ᛇ ᛈ ᛉ ᛊ

╔════════════════════════════════════╗
║ ᚠ ᚢ ᚦ ᚨ ᚱ ᚲ ║
║                                    ║
Pár pillanatig a jéghideg tekintet még kísérte a macskás lányt, vagyis Hazel C. Bairdot. Érdekesnek találta azokat mindig, akik háziállattal rendelkeztek. Megvolt róla a maga véleménye, ugyan Aurore-nak nem volt még egy bogara sem. Hacsak nem vesszük számításba a néha előbújó bogaras gondolatait. Ez alatt a bogaras dolog alatt a különös, furcsa, szerinte az átlagtól eltérőt kell érteni. A véleménye azokról pedig, akik kedvencet vagy kedvenceket tartottak, pozitív volt. Elvégre képesek voltak egy másik életért felelősséget vállalni, és gondozni, esetleg nevelni azt. Ezt is, mint sok minden mást, nem mondta ki nyíltan. A saját véleménye volt, ami nem tartozik másokra. Amúgy is senki se kíváncsi rá, ahogy azt egyik nagybátyja mondta: „Rore, a vélemény olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, de általában senkit se érdekel a másiké.” Ez Fenrisz bácsi egyik visszafogott mondata volt még. Ez volt az, amikor Lagertha nyakon vágta, hogy ésszel beszéljen a lánya előtt. Az a nagybácsi, aki családon belül arról volt híres, hogy ami a szívén, az a száján, és néha igencsak vulgáris jelzőket szokott használni.

Kifújta a levegőt, majd visszatért az olvasáshoz. Jólakötturinn felirat volt az oldal másik felén, ahol a már említett kép szerepelt. Egy igencsak méretes macska, aki simán meg tud enni egy embert is, vagy többet. A felirat alatt pedig ott volt a történet is. A történet röviden fogalmazva a következő, már ha valaki el tudja olvasni az idegen nyelven íródott szavakat és mondatokat:

„Nem az a fajta cica, akit ölbe lehet venni. Ha tenyeredből eszik, akkor a kezedből is enni fog, vagyis a húsodból. Nem épp egy kedves történet mézzel-mázzal és cukorral. Na meg tejszínnel, ami köztudottan a macskák kedvence, állítólag.

A történet szerint a lustákért jön el, akik nem dolgoztak eleget, és nem érdemeltek ki új ruhát. Így annak, aki ilyen, és így viselkedett, karácsony éjjelén nemcsak a hidegtől kell tartania. A Yule-macska látja, ki visel új ruhát, legyen az bármilyen apró. Akin nincs, azt könnyen prédának tekinti.”

Lapozott. A következő oldalon egy havas erdőszél volt a képen, és egy nő, gyönyörű nő a fák közt. Jobb oldalon a felirat: Huldra.

Már épp belekezdett volna az olvasásba, amikor egy hang ütötte meg a füleit. Nem nézett fel, számított rá. A házak közös társalgója nem a legcsendesebb hely. Aztán egy apró, pici, nedves nózi érintette meg fehér kezét, ami a könyvet tartotta. Behajtotta a könyvet, kissé oldalra, hogy ki tudjon kukkantani, ki zavarja meg békés nyugalmát.

– Áá… ein pus. – Nézte a macskát, aki nyávogott neki. Aurore pedig a macsekkal szemezett. Jégkék szemei érzelemmentesen mérték végig. Komolyan, Aurore néha olyan, mintha egy sétáló hulla lenne. 0 érzelem, 0 reakció, legalábbis a külvilág számára.

– Kíváncsi kis macska vagy, bocs, de nincs halam se egerem.

Jött a gazda is, mikor már azt hitte volna, egy kóbor cica tévedt erre, vagy csak megszökött valahonnan, valakitől. A nagy felfedező kalandor útja hamar véget ért. Gazdája fülön, vagyis nyakon csípte, persze nem szó szerint kell érteni. Hazel C. Baird, vagy csak Hazel, ahogy magában hívta a lányt. Egy évfolyam, de nem egy ház, volt néhány közös órájuk is. Bár nem emlékszik, valaha is beszéltek volna egymással. Talán pár szót, amit az illem megkívánt egy adott helyzetben. Most először került így vele szembe, ha szabad mondani, privátabb környezetben. Nem egy órán ülve vagy tanterem felé sietve.

– Szia... – szólt halkan. Könyvére pillantott, a macskára, aki még mindig ott érdeklődött aktívan, majd a kalandor szőrmók gazdájára.

– Szivárvány lány.

Biccentett fejével intés helyett, egyben utalva a színes öltözetre. Hangjában nem volt rosszallás vagy meglepettség. Semleges volt, szinte egytónusú, nem fejezett ki érzelmeket se lappangó gondolatokat. Nem is gondolt rosszra. Aurore nem ítélt el senkit sem az alapján, ahogy öltözik, vagy a hajviselete miatt. Egyszerűen és csendben elfogadja: a másik ilyen.

– Nem zavart, nem kezdtem bele az új részbe még.

Nem Hazelt, vagyis Szivárvány lányt nézte, hanem a szőrös kis kalandort. Kinyitotta a könyvet teljesen, és visszalapozott. A cica felé mutatott egy ház méretű fekete macskát.

– Sütemény? – kérdezte vissza. – Ha szabad vennem, akkor egyet elfogadok.

Felkínálják neki, végül vesz egyet.

– Tusen takk.

Mozdulata félbeszakadt, lehunyta szemeit.

– Köszönöm szépen.
║                                  ║
║ ᛇ ᛈ ᛉ ᛊ ᛏ ᛒ║
╚════════════════════════════════════╝

ᛏ ᛒ ᛖ ᛗ ᛚ ᛜ   ᛟ ᛞ ᚠ ᚢ ᚦ ᚨ

[10. FEJEZET]

10. FEJEZET

A VISSZAHÚZÓDÓ AURORE GJÖLDAR

Good friends, good books,
and a sleepy conscience:
this is the ideal life.
- Mark Twain

2006. május 20.

Ha Brokkoli tudott volna válaszolni, mármint emberül, nem macskanyelven, bizonyosan megmondta volna Aurore Gjöldarnak, hogy a halat ugyan igen, de az egeret nem annyira szereti, kivéve ha az egér formájú nassolnivaló formájában érkezik, minek esetén rendkívüli módon szerette az egeret, talán még jobban, mint a halat. Brokkoli legnagyobb bánatára azonban, Anne-Rose Tuffin azt mondta, hogy nem kaphat sok nassolnivalót, ami valóban elszomorította Brokkolit, és Hazel C. Bairdet is, aki szeretett volna kedveskedni a macskájának, de hallgatni is szeretett volna Anne-Rose Tuffinra, aki jobban értett ehhez, így hát hallgatott is rá, mert azt nem szerette volna, ha a macskájának baja lesz a kedveskedéstől.
- Áh, nem tud egeret fogni - Hazel C. Baird mosolyogva úgy döntött, a macskája helyett is felvilágosítja Aurore Gjöldart Brokkoli ezen hiányosságairól, milyen hiányosságokat Hazel C. Baird nem talált hiányosságnak, és bizonyosan Brokkoli sem, aki az egyetlen hiányosságot általában abban szokta találni, hogy a vacsorája nem megfelelő adagú és nem érkezik elégszer, vagy abban, hogy az agysejtet hiányolja, amin a testvéreivel osztoztak. Hogy valóban testvér volt-e a három macska, vagy csak a közös agysejtmegosztás miatt gondolta ezt mindenki, arról nincsenek információink, mindenesetre Hazel C. Baird akkor is szerette a macskáit, ha nem voltak túl okosak, vagy nem tudtak egeret fogni. Nem véletlenül ez a három macska kísérte el ők a Roxfortba, ahol nem voltak egerek, illetőleg kakasok is csak akkor, ha Sienna Scrimgeour idézett egyet, amit meg is tett, idén már másodjára, és el is vesztette az idézett kakast, idén már másodjára. Hazel C. Baird remélte, hogy Sienna Scrimgeour nem fogja elveszíteni a Trimágus Tusát, mert szurkolt neki, csak úgy, mint Connor O’Harának, ellentétben Vivien M. Smithe-tal, aki valószínűleg nem szurkolt Connor O’Harának, meg valószínűleg nem szurkolt senki másnak sem.
- Tetszik? Én csináltam! - Hazel C. Baird örömmel fogadta a szivárványlány elnevezést, ami véleménye szerint illett rá, és az öltözködésére is, ami szintén illett rá, hiszen, mint említette, ő csinálta, és büszke volt rá, ezért szerette is ezt elmondani másoknak csakúgy, mint azt, hogy minden szoknyája tartalmazott zsebet, mert véleménye szerint egy szoknya csak úgy jó, ha színes, továbbá ha zsebei is vannak. Hazel C. Baird úgy látta, a zsebek rendkívül hasznosak, Lark Montagueval ellentétben, aki szerint nem voltak azok, bár maga Lark Montague sem volt hasznos, hiába kereste Hazel C. Baird a hasznosságát már ötödik éve.
A sütemény viszont, amivel Hazel C. Baird megkínálta Aurore Gjöldart, hasznosnak tűnt, már csak azért is, mert oldotta kicsit a hangulatát, legalábbis úgy tűnt. Talán Hazel C. Bairdnek hasznos lenne mindenkit megkínálni süteménnyel? Bizonyosan, bár bizonyosan elég gyakran meg is tette ezt.
- Aye, azért van! - bólogatott lelkesen Hazel C. Baird, miközben helyet foglalt az Aurore Gjöldarral (akit mint kiderült, nem zavar) szemben lévő széken, miután letette a könyvet és a süteményt az asztalra, majd a könyvet visszavette az ölébe, mert arra egyébként szüksége lett volna, nevezetesen mivel tanulni szeretett volna bájitaltan vizsgájára, amit szeretett, ellentétben a mágiatörténet vizsgával, amit nem annyira szeretett. Hazel C. Baird tanulni is szeretett, bár talán ennyi tanulás már neki is igen soknak érződött, pedig Hazel C. Bairdnak kevés dolog érződött soknak, ellenben ő sokszor érződött soknak más embereknek.
- Mit olvasol? Az előbb láttam azt a macskát… de én nem járok LLG-re - Hazel C. Baird valóban nem járt Legendás Lények Gondozására, mert a nem mágikus lényeket jobban kedvelte, mint a mágikusakat, például a szőrös teheneket vagy a birkákat, meg a tyúkokat, amik otthon voltak, és még azok közül is a legjobban Luchag-et, a póniját szerette, akinek a neve kisegeret jelentett, de ez a színére utalt, esetleg a méretére, nem arra, hogy valójában egér lett volna. Brokkoli közben hozzádörgölőzött Aurore Gjördal kezéhez és igen szerette volna, ha megsimogatja.
- 's e do bheatha! Nagyon szívesen - Hazel C. Baird pedig igen szerette a skót gael nyelvet használni, ahogy tette ezt most is, és azt is szívesen elmondta volna Aurore Gjöldarnak, ha nem köti le jobban a figyelmét a sütemény, amiből ő is vett, vagy a nyelv, amin Aurore Gjöldar válaszolt neki, szóval abban az esetben elmondta volna, hogy a mondat szó szerinti fordítása “ez a te életed” de természetesen ebben a kontextusban valóban azt jelentette, hogy “szívesen”, mintegy válaszul Aurore Gjöldar köszönömjére, bár az  nem skót gael nyelven történt, hanem egy másik nyelven, amin Hazel C. Baird nem beszélt.
- Ízlik? - érdeklődik Hazel C. Baird a süteményről, ami omlós, lekváros-vajas sütemény volt, és nem túl édes verzióban, mert úgy találta, így finomabb, és általában a körülötte lévő emberek is úgy találták, hogy így finomabb. - Amit az előbb használtál nyelv skandináv, ugye? - Hazel C. Baird kedves érdeklődéssel nézett Aurore Gjöldarra, mert abban bizonyos lehetett, hogy valamilyen északi nyelv volt, amin az előbb megszólalt, csak abban nem, hogy norvég, svéd vagy esetleg finn lehetett, mert sajnos az angol, a skót és a skót gael nyelven kívül nem beszélt más nyelvet, leszámítva azt a néhány szót, amit franciául tudott, és azokat is Ajax Ambrose miatt.
- Te hogy állsz a tanulással? Izgulsz? Most a bájitaltannal próbálkozom, ez sokkal érdekesebb, mint a koboldlázadások, amiket mindig összekeverek - Hazel C. Baird gondterhelten sóhajtott, miközben elővette a bájitaltan jegyezeteit, mely tárgyból meglehetősen jó volt, a mágiatörténettel ellentétben, amiből annyira nem.