A Tűz Serlege

[her:]

A N T I  Ω  F R A G I L E

"i can

                       fix
                                               her"
                                                                                her:

+18! szégyenítés, politikai kritika, valós történelmi traumák, feltételezés, filozófia.
        Ishida sensei egyik első kimondatlan tanítása volt, hogy akinek van miből, annak kötelessége áldozni szellemének és lelkének bőségéből. Ennek ő legélőbb példái közé tartozik. Próbálok erre és csak erre gondolni, miközben Longbottom professzor egyik kényes növényét próbálom kiszedni a hajamból - meg arra, hogy a kamik látják lelkem, Longbottom professzor talán megtalálta a legalkalmasabb diákot a szeretett kényes növényeinek átköltöztetésére, de talán azt is megtalálta, aki a következő alkalommal úgy fogja kezelni őket, mint a Nagy Hullám Kanagavánál.
        Ezt a szóviccet senki nem hallotta a korai időpontra tekintettel, még mindenki énidőre hivatkozva próbál úgy tenni, mintha a szombat reggel öt óra elfogadható kifogás volna bármire is. Annyi elégtételt érzek, hogy Longbottom professzor is kénytelen volt elismerni, hogy ki korán kel, tiszta elmével és elhivatottságal végezheti extra feladatait - még ha ezek az extra feladatok az ő esetében azt is jelentették, hogy egy borzalmas nevű és elfogadhatatlanul édes illatú bögre kávéval instruálja, épp milyen magas legyek és hogyan nyúljak a kényes növényeihez.

        Magam vagyok a Nagyteremben, ez épp megfelelő: a nagy pillanatok ismérve hogy magányosak is. Meghozni ezt a döntést könnyű volt, mégis vonakodom bedobni a nevem - még a naginatám is nehéznek tűnik, ahogy teszek néhány határozott lépést a tűzkör felé. Természetesen nem fogok visszalépni a kihívástól, vagy akár attól, hogy megmentsem ezt az iskolát a teljes társadalmi megszégyenülés árnyékától, holott az elkerülhetetlennek tűnik. Napok óta hallom akaratom ellenére az esélylatolgatást - a népszerű jelöltek nevei elhalványítják a realitást.
        Senki sem képes arra, amire én. Nincs nálam alkalmasabb jelölt - megszorítom a pergament. Az összes általam beszélt nyelven felírtam a nevem, a japán, a német, az angol, a latin mellett nincs hely kétségek számára. A félelem a barátom, a mesterem, a természetem: csak hagyom, hogy átcsapjon felettem, eggyé váljon velem. Félelem a kudarctól, félelem a törékenységtől - félelem a félelemtől.
  
        Egymagas vagyok az alkotmánnyal, lángjai akkor sem égetnének, ha a roxforti kezek hanyagsága erre is kiterjedne - és mégis tétovázom az utolsó mozdulat előtt. Megérintem a naginatát, nem tűnik valószerűnek: igazat adtam Traversenek, nincs nálam jobb jelölt, nem lehetséges. Lehetetlen: ha lehetséges, akkor nem a legjobbat keresik. Tiszta és világos, szabályszerű és rideg. Ideális. Mint én.
        Mégis elöntenek a hitvány emberi érzések, mint kegare az épet: szégyent érzek először a pillanatnyi gyengeségért, kétséget azért, mert ha valóban én vagyok a legjobb, Benzaiten megígért ajándéka - akkor miért remeg meg épp most a kezem? Ez csak egy ostoba serleg, az angolok ostoba versenyén.. én vagyok a legjobb. Ha nem én vagyok a legjobb - a legjobb fogalma egészen más és -
        
        És ha a tökéletes szubjektív, sosem leszek elég jó hozzá. Nem lehetséges - nem létezik. Ostobaság - mint minden, ami efelé vagy el tőle vezet. De ez csak az emberi létezés sötét órája: ebben osztozom velük, a még épp alvókkal, azokkal, akiket megvetek és akiktől nem szabadulhatok. Akiknek létét szolgálja az enyém - amelynek alárendelődik a kiválóság, mert a kiválóság nem felette áll az anyagnak. A kiválóság tartja.. az anyagot. Meggyűröm a pergament, mielőtt a lángok közé vetném egy határozott mozdulattal.
        Hirtelen értem már, mire gondolt Ishida sensei: logikus, tiszta. Természetes. Én nem egyszerűen a legjobb bajnok vagyok. Én a Nagy Hullám vagyok Kanagavánál - nem feladatom a legtökéletesebb emberré lenni a tökéletlenségben. Én az anyag vagyok, amelyből a világot teremtettük: akkor is, ha félek közben.
        

[- Állj, még egy prefektus! Vissza! Vissza!]

Another one bites the dust

Nagyterem - where young dreams die

TW: enyhe szexuális utalások

  - Állj, még egy prefektus! Vissza! Vissza!- a láthatatlanná tevő bájital hatása egyre jobban akadozik, ezért hiába félhomályos a folyosó, hiába látom, hogy a fiú csak olvas a Nagyterem mellé bűvölt széken, így is erős kétségeim vannak. Különösen, hogy ki kell valahogy nyitnunk az ajtót.

 Körbenézek négy főre apadt csapatunk tagjain: Selwyn dühösnek tűnik, Hauser már láthatóan bánja, hogy jött (bár legalább nem  Jackdaw társaságában tölt egy éjszakát, ami csökkenti a nyakonharapás esélyét), Kwan pedig látványosan tart Selwyn haragjától. Én is irritált vagyok tőle.

  - Apám megöl ha elkapnak… miért mentem bele ebbe? És hogy tudtál elrontani egy láthatatlanná tévő bájitalt? Nem K lettél Oakleynál tavaly?
 
 - Octie, nem kritizálhatsz egy akciót akció közben! Majd ha lemegy az akció.- a lány arcán látom, hogy annyira nem díjazza, hogy a keresztnevének egy becézett változatán hívom. Még akkor sem, ha csak Meera Hauser meg Kwan vannak jelen.
 
  - Rengeteg időnk lesz megbeszélni a büntetőmunka alatt… bár megkérem Oakleyt, hogy adjon valamit tőletek külön, mert fejbe találok verni valakit egy serleggel.

  - Jaj, Selwyn, nem fog bevinni, ez csak Nebelwald, fullra nem érdekli hogy itt mászkálunk. Csak figyelj és tanulj!

  - Ne! Te barom, ne menj oda!- kicsúszik a talárja szegélye az ujjaim közül, így a kicsit átlátszó, de határozottan látható Kwan megközelíti a háztársunkat.

  - Héé Enver! Téged kereslek pont. Volt Kidsudival meg Zackkel egy vitánk… ugye az a korizé a Serleg körül nem engedi a belépést, ha nem vagy tizenhét, és elvileg a Korkorrigálóra is gondoltak, de mi lenne, ha valami romanovos ezüst cuccba csomagolnánk a nevünk és beröptetnénk? Az szerinted működne?- csak azért nem hallhatja, hogy az arcomra csapok, mert akkor csapja össze a könyvét. Ha nem látnám azt a szarrágó vigyort nemes prefektusunk arcán, is tudnám, ez ennyi volt.

  - Ez egy érdekes elméleti kérdés. Mi lenne, ha megkérdeznénk róla Flitwick professzort együtt? Úgyis járőrözik ma este a másodikon.

  - Öhm… nem akarod kipróbálni inkább? Most? Csak be, ki, senki nem tudja meg… na? Be…. És ki! Be és ki!

   - Legyen inkább fel! Nem, tényleg érdekel a professzor véleménye. Gondolom már lehetősége volt megvitatni azzal a griffendéles fiúval, akit elhagytatok, de biztos meghallgat.- szívem szerint kiabálnék, amikor az a gyökér segélykérőn felénk néz. Szerencsére a prefektust nem érdekli, vagy nem vette észre.

 Pár másodpercig figyelem, ahogy eltűnnek.

  - Legalább szabad az ajtó… reptessük be a nevünket, és tűnjünk…

  - MJÁÁÁU- ahogy Selwyn abbahagyja a beszédet, lassan a hang irányába fordulunk. Egy pár sárga szem tekint vissza ránk, melyeknek gazdája nekifut, és a mardekáros lány felé veti magát. Végül a sikítozó Hauser arcára érkezik a macska, akit Selwyn élőpajzsként maga elé rántott, azután futni kezd a Nagyterem felé. Csak egy pillanatig gondolkodom rajta, hogy lefejtsem-e az arcölelő vadállatot a hugrabugosról, mielőtt a közelgő lépések miatt a gyalogáldozat mellett döntök. Bocsi, Meera!

  - Calligo!- csak addig tartom fenn a varázslatot, amíg be nem csúszom a Griffendél asztala alá. A szemem összeakad Octaviáéval, aki a szomszéd asztalnál bújt el. Alig van fény, csak a Serleg lángja világít, ahogy Frics belép.

  - Tudom, hogy itt vagy… hiába menekülsz.- a Serleg felé nézek, azután a férfi lábaira pillantok, végül Selwyn felé, aki gesztikulál valamit… rám mutat, sétálás, azután magára… sajnos nem vagyok benne biztos, hogy mit jelent. Az első tippem, hogy azt, fussunk két irányba, a második, hogy megmutatja a melleit, ha feladom magam… bár ezt biztos félreértem.

 A Serlegre nézek. Olyan közel van… a nővérem ugyanezt fényes nappal tehette meg. Miért számít, hogy tizenhat vagyok? Érdemelnék egy esélyt…

 Összerándulok, ahogy az előttem lévő szék felborul. Csak egy pillantást van időm vetni a vállait megvonó, pálcáját leengedő Octaviára, mielőtt meghallom a lépések zaját.

 Felugrom, hogy fussak… és ott áll velem szemben.

  - Öhm…. Jó estét, Mr. Frics! Nagyon jól áll ez a kabát…- gondnok sárga mosolya lehervasztja az enyémet, már azelőtt, hogy a csontos ujjak a fülemre szorulnának.

[Only fools rush in]

Only fools rush in

Nagyon szívesen kelek kora hajnalban bármelyik perzselő augusztuson, ha ez az ára annak, hogy ne tikkadjanak el a napközbeni hőségben. Na de a Tusa miatt? Ilyen korán? Reggel?
- Egyáltalán hány óra van? – dörzsölöm a szemem, bizonytalanul követve barátnőmet az általa kijelölt úton. Pedig az egész ráért volna emberhez méltóbb időpontban is.
-Még a Nap is csak ásítozik, Daphné. – szenvedek ezen a kora hajnali kínzáson. Az egyik nap véletlen nem tudtam aludni, és láttam pár diákot, akik a birtokon futnak, futni pedig legalább annyira szeretek, mint korán kelni. Úgyhogy végülis lehetne rosszabb is. De akkor is, marad a kérdésem. Miért?
Egyébként háromszor kell visszafordulnunk a fogatokhoz.
Először azért, mert nem vettem fel a karkötőt, amit még apától kaptam, mikor még velünk volt, én viszont megfogadtam, hogy rajtam lesz majd akkor, amikor bedobom a nevem a serlegbe.
Másodjára azért, mert a cetli is ott maradt, amire ráírtam a nevem indulás előtt, még szinte csukott szemmel.
Harmadjára már szó szerint a Nagyterem ajtajában voltunk, amikor eszembe jutott, hogy hát a fényképezőgép! Mert olyan nem lehet, hogy nem készül fénykép a nagy pillanatról. Megígértem anyának és Lucnak is, hogy mindent dokumentálok, és mindenről is beszámolok nekik. De még az otthon maradt növénykéimnek is írtam pár levelet, hogy tudják, mi van velem. Vajon ők jobban izgulnak a Tusa miatt, mint én? Biztos vagyok benne, hogy nekik bezzeg nem kell ilyen kora hajnalban felkelniük.
Viszonylag kevesen vannak a teremben, amikor érkezünk. Jó, mondjuk tényleg nem rossz dolog az, hogy nem kell a tömegben toporognunk meg sorban állnunk azért, hogy bedobjuk a nevünket, ettől függetlenül nehezen tudok kellemesebb dologra gondolni, mint az oly távoli, mégis hívogató ágyamra. A legrosszabb, hogy most már ha akarnék, se tudnék visszaaludni ezek után.
- Na jó, olyan nincs, hogy nem csinálunk a szüleidnek is képet. – beállítom a fényképezőgépet, hogy az megfelelő legyen a terem fényeihez. Nagyon könnyű itt fotózni, ha nincs épp éjszaka, mivel az elvarázsolt égbolt miatt a fények természetesek. Igazán pazar! Vajon a növények is fotoszintetizálnak alatta?
- És most közösen is… hoppá. – ahogy beállok Daphné mellé egy fényképre, mellettünk a Serleggel, sikerül leejtenem a gépemet. Véletlenül épp megnyomom a fényképkészítés gombját, úgyhogy az elkészült képen láthatom majd magunkat, ahogyan riadtan próbálunk a masina után kapni. Koppan a kövön rendesen, és a szemem előtt reped ketté, mert szerencsétlenül valamelyik élére esett. Semmi olyasmi, amit egy reparo nem tud megjavítani, de azért rossz látni ezt. Na ennyit a fényképről.

[D E A R D E A T H]

D E A R   D E A T H


walk of grief


☙──────✽──────❧

Nem láthatják, hogy félsz.
Csupán egy pillanatra állok meg a robosztus ajtó rejteke alatt, tekintetem beleveszik a kék lángokba és ilyen távolságból is érzem, ahogy elevenen felperzselnek. Gondolataimban néma sikoly visszhangzik, ujjaim között megrezzen a papírdarab, amire a nevemet írtam. Megszámlálni sem tudom, hogy hányszor vetettem már papírra a nevet, amivel illettek, ami önmagában viseli a jövő minden elrendelt pillanatát és nehézségét és hiába fekete a tinta, minden alkalommal aranyat vérzik. Most mégis többedik alkalomra sikerült csak bizonytalan vonalvezetés nélkül leírni, hogy a halálomra jegyeztem elő. Sosem féltem igazán a halált, néha meleg-puha takaróként lebeg a gondolatok határán, néha távoli ígéretként, de most, hogy konkrétan a szemébe nézek és látom, hogy visszakacsint, mégis megrémiszt. Mintha életemben először dobbanna a szívem magától.
Sullivan keze csattan a vállamon, ami véget vet az utolsó utáni pillanatnak és kihúzva magam indulok meg a serleg felé, másodmagammal. A délután merőben kevesebb diákot csődített össze, mint az ebédidő, de még így is sokkal többen vannak, mint azt megfelelőnek érezném. Tekintetem a serlegre szegezem, lépteim visszhangot vernek és csak remélni merem, hogy egyedül én hallom őket. A szívem a torkomban dobog, mégis nyugalmat erőltetek magamra, mert nem mutathatok gyengeséget. Az út sokkal hosszabbnak tűnik, mint bármikor máskor, minden újabb lépés kínba csap át. Nem akarom ezt. Nem akarok esélyt adni magamnak, hogy kiválasszanak, nem akarok újra csalódást okozni, mert bizonyos vagyok abban, hogy ha nem a Tusa okozza a halálom, akkor Thaddeus rám szegeződő pálcája, amiért szégyent hoztam a nevére. Innen már nincs jó megoldás, mert ha a serleg meg is hallgatja a néma fohászom, a Maddock ház feje személyes támadásként és tőlem fakadó árulásként fogja kezelni. Nincs jó megoldás, nincs visszaút, egyetlen egy dolgot tehetek; egyenes háttal, magabiztosságot mutatva teszem meg a mérföldeknek tűnő métereket.
- Csak utánad, Maddock! - Sullivan széles vigyora fogad, ahogy rápillantok és én féloldalas mosolyra húzom ajkaim, ahogy visszavezetem a tekintetem a kék lángokra és némán fohászkodom, hogy nyeljenek el most rögtön, megkímélve mindenkit az elkövetkezőltől. De a lángok nem csapnak felém, nem nyílik meg alattam a föld se, sziklaszilárdan állok, megingathatatlanul és célomat bevégezvén, kívülről tekintek magamra, ahogy a cetlit a nevemmel elnyelik a lángok. Hát itt a vége. Rögtön az enyém után Sullivan nevétől is magasba kap a kék tűz. Vigyorogva pacsizok le vele, de míg az ő tenyere az izgalomtól és a dicsőségtől ver visszhangot, az enyém a gyász harangját kongatja meg.
Mielőtt elfordulnék, egy név szúr szemet a szponzorok tekergő listájában; Thaddeus Maddock. Arcomról egy szívdobbanásnyi ideig leolvad a mosoly, retinámba beleégnek a betűk és a koponyám hátulját földöntúli kacaj rágja.
Halott ember vagy öcskös!
Mosolygok, hisz siratni már igazán kár a holtat.

El cáliz de fuego

Figyelmeztetés: basic Fuentes bullshit

Soha egy percig nem vacilláltam azon, hogy bedobjam-e a nevem a serlegbe. Estaba seguro de que este era el camino correcto: talán ha kiválaszt a Tűz Serlege, fogok tudni bizonyítani... ni siquiera sé... algo. Hogy érek valamit, hogy számítok valamit és nem csak a családom rosszhírérének hordozója, a bűneiknek a továbbvivője lennék, hanem talán... de csak erősen talán ki tudnék törni börtönömből és el tudnám kezdeni a saját elcseszett életemet. De ott legalább én basznám el a döntéseimet. ¡Qué libertad...!
Közben azért sajnos tudom, hogy itt van Barbon... Tekintve, hogy a legerősebb Ilveres hímegyedek egyikének becsülete sem makulátlan, így kénytelen vagyok belátni, hogy talán az a creep a legesélyesebb arra, hogy kiválassza a serleg.
Mégis, ahogyan egyre tovább bámulom a cetlire felfirkantott nevem, egyre kevésbé bánom, ha nem találtatok méltónak a bajnoki szerepre. Hiszen akkor... jóval kevesebb időm jutna a drága Hermanita-mra, akit annyi éve nem láttam. Ki tudja, meddig lehet kiélveznünk a boldog viszontlátás törékeny pillanatait. Mindketten megváltoztunk, sosem lehetünk már ugyanaz a Mikaela és Miguel, akik akkor voltunk. Los que eran inseparables.
Most már a vezetéknevünk sem egyezik, Mikaela teljesen új személyazonosságot vett fel. Be kell vallanom, elképesztő fájdalmat és ürességet érzek magamban emiatt. Persze, továbbra is a testvérem, továbbra is mi querida Hermanita, de... már jobban jár nélkülem.
Az elmúlás és a magány gyászt hirdető fekete zászlóként lobog a fejem felett. Csak idő kérdése, mikor veszítek el mindent és mindenkit. Talán a cetlire felírt név annak a bizonyítéka, hogy foggal-körömmel ragaszkodom az utolsó reménysugárhoz, bár talán magam sem tudom, mit várok el a fénytől. Hisz a sötétség soha nem múlhat el... felborulna a világ egyensúlya.
Én pedig pont egy olyan ember vagyok, aki a fényt nem érdemli, nem érheti.
Quizás sea genética, quizás otra cosa. Quizás soy simplemente yo.
Hiszen én üldöztem el Mikaela-t is...
Kétségeim ellenére kihúzott háttal, felszegett állal szelem át a nagytermet. A gyönyörű európai és amerikai hölgyeknek is küldök egy-egy kacsintást, vagy éppen sármos félmosolyt. Tekintetembe egyből gyengédség költözik, ahogy találkozik a tekintetem kedvenc mindreader Barbie-m kékjeivel, és tudatosan űzöm el elmémből a sötét gondolatokat. No quiero que se preocupe por mí. Siempre se está preocupando. Megérdemli, hogy ezt az utolsó évet napsütéses meleg vidámságban töltse el ebben az új és izgalmas közegben, mielőtt besoroznák a MACUSA-hoz.
Egy határozott lépéssel átszelem a korhatár vonalat. Még egyszer, utoljára lepillantok a kezemben lévő cetlire.
Miguel Fuentes
A név ismerősen, de mégis üresen cseng. Vajon mikor lettem egy sétáló kagylóhéj? Mikor veszett el belőlem a tartalom? Mikor váltam egy egyszerű bábbá, ami számára a szabad akarta csak egy ködös ábránd?
Legszívesebben összegyűrném a lapot, de helyette csak egy határozott mozdulattal félbe hajtom.
Nem akarom látni a nevem, nem akarok tudomást venni a szánalmas sorsomról sem.
Most csak az a fontos, ahogy az ígéret papírfecnije a lángok martalékává lesz.
¡Que pase lo que tenga que pasar, me importa una mierda todo!

[“]

To Anacreon in Heaven?

“

Not everyone is coming to the future    Not everyone is learning from the past    Not everyone can come into the future    Not everyone that's here is gonna last.

”

○ R: mature (16+)           ○ Tw: politika. a történet minden része fiktív,           nem tükrözi a szerző meggyőződését.           ○ 2005. októbere         Elizabeth Rappaport könnyebben felelt a szólításra, akárha meghívót         fogtak volna vékony ujjai — könnyebben esett a nevének összes         szótagán átfutó, kanyargós hagyomány, majd a mosoly, amellyel         apja fájdalmára gondolt, míg a Serleg felé sétáltak.         Ő nem volt jelen — számára a Roxfort éppúgy hadszíntér volt, akár         azok számára, akik tekintetük mindhárom sugarát vetették a         márványra. Kettőt azért, hogy nézzenek — egyet pedig a látásra.         Őszinte örömöt ajkaira a győzelem szülte káröröm lopott —         a győzelem vörösben, szikrákban tűnt fel és még úgy is teljes         maradt, hogy áldozata nem láthatta. Érezni bizonyára érezte —         Elizabeth semmiben nem volt biztosabb, minthogy lépteinek         visszhangja egy félig üres whiskys pohár peremén verődnek         most vissza. Nem kívánt mást, mint elmerülni ebben a fényben,         fogain átsimítani a 20. századot, mely felemelt fővel sétált         nyomában, és átadta helyét a 21. századnak — gerince         meghajlik az egyetlen előtt, amely méltóbbnak bizonyult rá,         mint több mérföld kiontott vér keleten, gyöngyöt formázó         könnyek az otthoni lobogó alatt.         Nem hajolhatott meg úgy semmi más előtt — valódi utódját         kivéve.         Kiöntöt tinta a pergamenen — hirtelen nyújtotta karját, nagyot         villant a láng, Baphomet-bálvánnyá tette fekete hajának köreit,         és leghivalkodóbb ékszerét, amelyet viselhetett. A magabiztosságát.         — Nem, nincsenek. — hazudja kötelességtudóan, azonnal.         Eydisnek nincs szüksége az őszinte véleményére a Tusát illetően.         Hogy aligha mutatkozik alkalmasnak rá többségük? — közöttük pedig         éppen ő maga is a kétségei, félelmei, fejében nyíló száj suttogása         mellett..                  Cipősarka figyelmeztetően visszhangzik a kövön — szikrát kétség         nem vet mögöttük igazán a jövőt illetően. Livia suttog valamit         az izgalmas lehetőségekről: Elizabeth gondolatai finoman távoznak         a szavak felett, utat nekik a pillanat is ad.         Győzni mindig édes — vörös, navy, bíbor és egy sárga kimono a         a bakancs talpa alatt.. Ugyanakkor a győzelem számtalan arca csak         azoknak mutatkozik meg, akik felismerik ezt — efelől nem voltak         kétségei. Győzedelmes volt, ahogy az apja kínjai sejlettek fel         előtte: JFR egyedül ül szobájában, és tudja, hogy nem állíthatja         meg abban, amit örökölt tőle. Győzni fog — a Tusa sokadlagos,         majdhogynem messze ringó szigete egy kötelező ambíciónak,         melyet olyan jól ismertek, és amely az ajkukra égett, mióta         félretették kiürített teáscsészéiket.                  — Nem hiszem, hogy a Serleg valóban megfontolt döntést hoz majd,         vagy hogy érdemes emiatt aggódnunk. Ha egyszer döntöttek helyette..         és a hasznos gyávaság öröme megválasztani a bakót is. — belekarol         a lányokba, míg kiérnek a Csarnokba.         Elizabeth ezúttal mosolya mögé rejtette a kegyetlen számítást —         és az elismerést, amellyel számított Anglia térdhajtására az aktualitás előtt.         Elvárható lépés volt, ünnepélyesen profán — és mély csalódást vonna         maga után, ha elmaradna.

I'll be alright, I'll be alright
I take the long way home

Készakarva húztam-halasztottam a jelentkezést, holott már az első másodperctől tudtam, hogy be kell dobnom a nevem. A családomért, a népemért, apámért. Minden, amit kívánok, hogy bárcsak megérhette volna, az sem számítana, ha a Serleg számításba se venne, csupán a tudat, hogy megtenném, hogy képes akarok lenni rá.
De hogy miért épp most?
Látni szerettem volna a jelentkezőket, a vetélytársakat épp úgy, mint a lehetséges ellenfeleket. Szeretem tudni, hogy mivel állok szemben, hiszen nyilvánvalóan vannak olyanok, akikkel nem kifejezetten szeretnék megméretni, bár úgy gondolom, hogy van rá lehetőség. Ezen a ponton mindenre van, holott nagyapám álmot látott, hogy nem én leszek, mitöbb én arról láttam álmot, hogy Ophelia lesz, akit hosszasan győzködtem, hogy ne is jelentkezzen. Ezután annyira nem szavazok sok bizalmat a mindenféle álmoknak és erősen tudatmódosított nagyapámnak.
Már ebben a helyzetben, egyébként nyilvánvalóan bármilyen ostobaságot elhiszek neki puszta szeretetből, azt is, hogyha lovat kellene szőrén megülni, biztosan magasan verném a mezőnyt.
Megérkezvén néhány másodpercig még kissé idegesen szorongatom Oph kezét, aztán igyekszem egy megnyugtató mosolyt villantani rá és homlokon csókolom. Később biztosan átbeszéljük majd, hogy pontosan mi az, amit nem talál etikusnak a szponzorokkal kapcsolatban, de ezekben a percek ennek nem igazán jut hely a fejemben.
Kétszer megnézem, hogy sikerült-e leírnom a nevem, hiszen egyszer angolul és cherokee nyelven is szerepel azon a kis fecnin.
Visszanézek Opheliára, a barátomra, a mindenkori támogatómra, a szívem tulajdonosára, majd lehajtom a fejem a Serleg előtt és halkan énekelni kezdem a dalt , amit még a dédapám tanított a nagyapámnak. Olyan dal ez, amit számomra felfoghatatlan régről hozunk és csak bennünk zeng. Ott van minden szavamban, a rezes bőröm alatt fut az ereimben és most megosztom Ophéliával is ezt a pillanatot.
Nem szerettem volna, hogy a háztársaim, évfolyamtársaim vagy idegenek is jelen legyenek, vagy azt gondolják, hogy kész indián klisé vagyok, éppen ezért kellett hajnalok hajnalán idejönnie velem. Erre szükségem van, ahogyan a jelentkezésre is, mégha nem is tudtam elmondani Ophéliának soha, hogy miért ilyen fontos valójában.
Bedobom a papírfecnit és miközben nézem, hogy ég, arra gondolok, hogy már nem akarom olyan kétségbeesetten, hogy ez oldjon meg mindent, mint ahogy egy hónapja hittem. A dolgaimat nem valami rajtam kívüálló eseménynek vagy hatalomnak kell igazgatnia,hanem nekem. Erre is ugyanúgy képesnek kell lennem, mint a Tusán való részvételre.

-Ne nézz már így -mosolyodom el, mikor visszalépek mellé és felé nyújtom a kezem- nagyapa szerint nem én leszek. Fura lenne, ha egy cherokee reprezentálná a briteket, nem?
Vagy ez is csak része a sztereotípiának? Nem tudom, talán senki sincs ellene, hogy a Roxfortot ne egy fehér képviselje, talán vannak, akiket zavarna. Egy azonban biztos, én megtettem az ügy érdekében mindent, amit megtudtam.

Annyi terv és cél. Annyi arc, annyi szem, mely mást-mást mutat: elhivatottságot, tettvágyat, félelmet, unalmat, ígéreteket... Ehhez képest itt vagyunk mi Annieval, mint két idióta. Jó sokáig húzta a csajos, hogy akkor most bedobja-e a nevét vagy sem, de örülök, hogy nem egyedül kell szenvednem most. Mondjuk, elég minimálba tolom a dolgot, egy letépett pergamen darabkára firkantottam fel a nevemet. Tudom, hogy nem engem fog választani a Serleg, mert akkor szörnyű helyzetben lenne a suli, ennél azért jóval jobb jelöltek is vannak, valljuk be. De nagyon vicces és mókás ez az egész, szóval már csak azért is bedobom a nevem.

Egy kedves délutánon (utolsó napok egyikén) órák után csevegeve megyünk le a Nagyterembe, hogy bevágjuk a nevünket. Egészen sokan vannak most, de ez engem nem zavar. Én vállalom a döntésem, nem félek és nem is társul semmilyen kifejezetten magasztos gondolat a jelentkezésemhez. Ahogy haladunk a Serleg felé, egyre jobban tudatosul valami: az oké, hogy maga a Serleg nem egy hatalmas tárgy, de hogy ki a franc rakta ilyen magasra, azt nem tudom, more... Ahogy ott állok előtte, realizálom, hogy meglehetősen nehézkesen sikerülne csak belehajítani azt a papírt. De kínos, Merlinre... Segélykérően Anniera nézek. Gondoltam, majd beledobja helyettem, ehhez képest meglep és felkap, hogy én dobjam be. Nevetve kiáltok fel, de némi szerencsétlenkedés után abszolváljuk ezt a feladatot. Azt hiszem, ez a kis jelenet a tanúja annak, hogy mi történne, ha bármelyikünket is kiválasztaná a Serleg...

[A Tűz Serlege – Sorsolás]

A Tűz Serlege – Sorsolás

A Roxfort nagyterme ma különösen ünnepélyes fényben tündökölt. A töklámpások lágy, narancsos ragyogása csendesen lebegett a levegőben, mint apró emlékek, amelyek nem akarnak kihunyni. A mennyezet, az ég maga, tisztán és hűvösen ragyogott. A csillagok türelmesen figyelték a diákok arcát. A padoknál halk zsongás uralkodott; az izgalom, a várakozás és az ismeretlenbe vetett remény keveredett a levegőben.
Két hónap telt el azóta, hogy a Beauxbatons és az Ilvermorny küldöttsége megérkezett az iskolánkba, és a kezdeti izgalmak már szelíd ismerkedéssé simultak. A Roxfort folyosóin idegen akcentusok és újfajta nevetések visszhangoztak, s én minden nap hálát adtam a sorsnak, hogy az együttélés ilyen békésen alakult. Olympe, régi barátom, nyugalmat és tekintélyt hozott magával, ahogy mindig is tette. Adrian Madrigal, az Ilvermorny igazgatója pedig meglepő frissességet: emlékeztetett engem valakire, akit ifjú korában Albusnak hívtak. Ugyanaz a fény égett benne – az a hit, hogy a jövő még alakítható, és hogy a varázslat nem csak hatalom, hanem felelősség is.

Amikor felálltam, a terem lassan elcsendesedett. A diákok tekintete rám szegeződött, s én egy pillanatra éreztem a súlyát annak, hogy immár másodszor élem át a Trimágus Tusa sorsolását. A múlt visszhangja ott bujkált minden mozdulatban, de most nem volt helye a nosztalgiának. A jövőt kellett megszólítanom.
– Figyelmet kérnék, – kezdtem és a hangom, mint mindig, most is megtalálta az utat a legutolsó padig. – Így, a lakoma végén, remélem maradt még hely a desszert után egy kis izgalomna... A Tűz Serlege készen áll, hogy meghozza döntését. - elnémult a terem - Akinek a neve elhangzik, kérem, fáradjon a tanári asztal mögötti ajtóhoz, a Trófeaterembe. Ott várjuk majd a szervezőkkel és az igazgatókkal együtt.
Egyetlen intés, és a töklámpások fénye elhalványult. A fáklyák kihunytak, s a Serleg lángja maradt az egyetlen fényforrás. A kék tűz halk morajjal égett, mintha lélegzett volna. A diákok visszafojtott lélegzettel figyeltek. És elkezdődött.

A láng rózsaszínbe fordult, a levegő halkan megreszketett, és az első pergamen kilibbent.
– Solace Barbon – olvastam fel tisztán. Az Ilvermorny diákja, sápadt, komoly fiú, olyan tekintettel, amelyben több volt az elmélkedés, mint a diákos bátorság. A taps késlekedett, de végül felzúgott.
Nem sokkal utána a Serleg újra fellobbant.
– Vale Bate – mondtam, s a név máris visszhangot vert. Magabiztos, szőke lány; látszott rajta, hogy nem idegen számára a figyelem. A fény körülötte mégis szelídebb lett, mintha a Serleg maga is jóindulattal tekintett volna rá.
A harmadik pergamen szinte megpörkölődve hullott a tenyerembe.
– Seb...— az teljes nevet már nem volt időm kiolvasni. A papír hirtelen hamuvá porladt, s a Serleg lángja sötétebb árnyalatot vett. Olympe-ra és Adrianra pillantottam; egyetlen pillantás elég volt. Mindketten tudták, mit jelent ez. A Serleg néha elutasít, ha úgy véli, a veszély nagyobb, mint a dicsőség.
Egy lélegzetvételnyi csend után újabb név repült elő.
– Lolita Delacour – olvastam. Halk mormogás futott végig a termen. A név ismerősen csengett – nocsak, ismét egy Delacour a bajnokok között. Olympe ajkán halvány mosoly suhant át, és a láng újra táncolni kezdett.
Újabb pergamen siklott elő.
– Inès de Saint-Vinant – mondtam, s a név íze ismerős volt, mint egy régi boré. Aranyvérű francia család sarja. Két leány a Beauxbatonsból – különös, de nem példa nélküli. A Serleg útjai kiismerhetetlenek.
A fény ezután röviden visszaváltott kékre, majd újra rózsaszínbe. A Roxfort ideje jött el.
– Connor O’Hara – A Mardekár asztalánál zavarodott taps tört ki. Hét éve tanítom. Egykor a dicsőség vezette, most inkább a csend és komorság. Talán a Serleg jobban látta, mint mi, hogy a megkopott ragyogás mögött újra tűz izzik.
És végül, az utolsó pergamen puhán, megfontoltan érkezett.
– Sienna Scrimgeour – A Griffendél asztalánál egyszerre pattantak fel a diákok. Rufus Scrimgeour lánya. Tartás, fegyelem, eltökéltség. Az alma nem esett messze a fájától.

A Serleg lángja lassan ismét kékké vált, s én egy pillanatra lehunytam a szemem. Másodszor is végignéztem ezt az estét – és ismét meglepetést hozott.

– Köszönöm – szólaltam meg végül. – Tudom, mennyi érzés kavarog most: öröm, izgalom, csalódás, féltés. Mind természetes. De ma este egy dolgot kérek tőletek: álljatok a bajnokaitok mellé. Mert bár a név a Serlegből jött, a bátorság, ami mögötte áll, mindannyiunkból táplálkozik. A Trimágus Tusa nem játék, hanem próba – és a próbatételben mindig ott rejlik a dicsőség és a veszteség lehetősége is.
A házvezetőknek intettem. – Kísérjék a diákokat a klubhelyiségekbe, a vendégiskolások pedig térjenek a szállásaikra. Ünnepeljenek, de méltósággal.
Ahogy a tömeg lassan elindult, a töklámpások újra fényt gyújtottak a terem fölött. A Serleg csendben parázslott, kék lángjában már megpattantak az aranyszikrák. Nincsen sok időnk. Olympe és Adrian mellé léptem, és együtt indultunk a Trófeaterem felé.

Disclaimer

A rengeteg visszalépés miatt végül úgy alakult, hogy a hatból négy poszton is fix jelölt került ki. Két fix bajnok egymás között egyeztek meg egy multi-cserében, és kértek engedélyt a stafftól, így lett két lány bajnok a francia iskolánál. A staff az engedély megadásánál figyelembe vette az IC relevanciát és a karakterek plotját is.

Mindegyik kisorsolt karakter végigment a jelentkezési folyamaton, és szorgalmasan gyűjtötte a pontokat az elmúlt két hónapban.

A Macskamaffia gratulál minden bajnoknak!