Még lélegzem
2005. október 1.
A seprűnyél megadóan nyögött fel a markában, mikor a talajra ért, mintha a Tűzvillám is elfáradt volna az elmúlt másfél óra eseményeiben. A fű nedves volt a hűvös októberi párától, és Connor minden lépése után mély, sötétzöld foltok maradtak rajta a kapitány csizmás léptei nyomában. A fiú orrából patakzott a vér, amely lassan végigcsorgott az ajkain, beszivárogva a szájába is, olyannyira, hogy nyelve hegyén érezte annak vasas ízét. A sötétvörös cseppek alvadt, fekete árkokat rajzoltak borostás állára, majd a talárjára hullva lassan eltűntek a szövetben.
Nem szólt senkihez, nem keresett tekinteteket. Csak a pálya közepén bolyongott céltalanul, miközben a szél belekapott a hajába és a talárjába, mintha le akarná tépni róla a vereség szégyenét, amely ezúttal is súlyos palástként borult rá. A lelátók már kezdtek kiürülni, nem úgy a Griffendél pavilonjai, ahol még élénken folyt az ünneplés. Valahol a tudata peremén érzékelte a jelenetet, az ellenfél játékosainak örömét, ahogy tiszteletköröket leírva lebegtek szurkolóik fölött, de képtelen volt odanézni.
Háromszáz – százkilencven.
A számot újra és újra kimondta magában, hangtalanul, mintha ezzel visszatekerhetné az időt. De a szám nem változott. Nem torzult el, nem kopott meg, csak még mélyebbre égette magát az emlékezetébe.
A csapattársai mögötte szálltak le, de egyikük sem jött közelebb. A távolság közöttük most nem csak térbeli volt. Travers a karját masszírozta, mintha még mindig érezné az egyik gurkó ütését, Jenkins pedig azt a helyet bámulta, ahol a cikesz eltűnt Morgenstern markában. Connor tudta, mit lát a lány. Ugyanazt, amit ő is – a lehetőséget, amit elvettek tőlük.
A földre pillantott, ahol Montague feküdt félig megtörten, a seprűje gazdátlanul hevert mellette. A lány arca maszatos volt, vér és sár keveréke fedte, de a tekintete... az valósággal szikrákat szórt. Makacsul, kihívóan tekintett vissza a kapitányra. Connor odalépett hozzá, guggolásba ereszkedett, és tenyerét a lány vállára fektette. Furcsa, mi több, idegenül emberi gesztus volt ez tőle.
– Egyben vagy? – kérdezte végül, alig hallhatóan, de szavait elnyomta Madam Pomfrey lépteinek zaja, aki valósággal eltaszította Roxanne-től a fiút. – Felnézek hozzád a gyengélkedőre, amint itt végeztünk. Megígérem.
A szavak egyszerre voltak súlyosak és üresek. Talán nem is neki szóltak, hanem saját magának, mintha így próbálná meg elhitetni, hogy még képes valamire. Figyelte Roxanne távolodó alakját, amint a javasasszony maga előtt lebegtette őt egy hordágyon, majd sarkon fordult.
Az öltözőbe menet nem hallotta a többiek beszédét, ha volt egyáltalán. A gondolatai minden más hangot elnyomtak. A gerince sajgott, és minden lépésnél úgy érezte, mintha valaki belülről feszítené szét a csigolyáit. A teste emlékeztette őt a tavalyi fájdalomra. A szél hideg ujja végigsiklott a tarkóján, és Connor érezte, hogy ez a vereség nem csupán egy szám a táblán – ez egy seb, ami felhasított egy régit.
Odabent meleg, párás levegő fogadta. Az öltözőben a víz csorgása visszhangzott, belekeveredve néhol a csövek mélyéből felcsendülő fém koppanásával. A falak zöld és ezüst színeit most szürke árnyalatban látta, melyek olyanok voltak, mintha az egész helyiség gyászolna. Connor letette a seprűjét, a fanyél hangosan koppant a kövön.
Aztán tükörbe nézett. Az arc, ami visszanézett rá, idegen volt. Sápadt, vértől foltos, szemében tompa fény pislákolt – mint valami halódó csillagé. Talán ez volt az igazi büntetés: hogy viselnie kellett saját arcát.
– Szeretném megköszönni mindenkinek a mait – szólalt meg végül, hangtalanul is hallható feszültséggel. – Nem volt könnyű. És… végül nem is lett elég. De ti derekasan küzdöttetek, ez vitán felül áll. Tudom, hogy ez a vereség az én felelősségem.
A szavai után némaság hullott az öltözőre. A levegő megfeszült, mindenki kerülte a másik tekintetét. A csövek koppanása hangosabbnak tűnt, mint valaha.
– De tanulunk belőle – folytatta lassan, kimérten. – A Hollóhát ellen másképp lesz.
Aztán megtorpant. Tekintete végigsiklott a társakon, akiken ott ült a ki nem mondott ítélet csendje.
– Már ha adtok még egy esélyt. Elvégre ez már zsinórban a második buktám a csapat élén. Ilyen még nem volt. Lehet… Lehet ez azt jelzi, hogy elfáradt ez a kapcsolat, hogy új impulzusok kellenek a brigádnak. A szalag elvégre nem az enyém, hanem a csapaté. Ha nélkülem jobbak lesztek, én el tudom engedni. Magatokra hagylak titeket. Beszéljétek meg!
Nem várta meg a döntést. A mondatok ott maradtak mögötte, mint a lassan kihűlő hamu. Felkapta a seprűjét, majd kinyitotta az ajtót.
Odakint már sötétedett. A nap lebukott a hegyek mögött, és a pályára ráült a hűvös esti csend. Connor végigment a gyepen, léptei alatt nedvesen cuppogott a föld. Minden mozdulat fájt, de a fájdalom most valahogy mégis megnyugtatta. Azt jelentette, hogy még él. És amíg élt, addig volt dolga. Volt mit helyrehoznia.
A kastély felől fény szűrődött ki a ködből. Connor a vállára vetette a seprűjét, és elindult a gyengélkedő felé. Ott várt rá Montague. És talán az ítélet is, aminek a súlyát már most a hátában érezte.