Még lélegzem

Darabokra hasadok, míg a gépezet
elfelejteti a rossz emléket.
De amíg a szárnyaim keresem,
a lábaim belefulladnak a lélegzésbe.
Játszom, kicsit meghalok,
és ugyanígy élem a holnapot.

Még lélegzem
2005. április 3.

Ólomként nehezedett testére a kórházi takaró, gúzsba kötve ólmos tagjait, mint holmi groteszk pólya, a gyermekágy biztonságérzetének hiányával. Oldalra fordította a fejét, de még ez az aprócska, ámde elemi mozdulat is fájdalmat okozott számára. Mintha egy baltafej szorult volna a hátába, zsibbadó érzés terjedt szét a gerince mentén, egy halk, nyikkanó hang kíséretében kiszorítva tüdejéből az oxigént.
Az emlékképek halványak, elmosódottak voltak, mintha csak egy rosszul beállított diavetítő, elhasználódott, opálosodott filmkockáit vetítették volna koponyája belső falára. Az idő múlásával már képtelen volt megkülönböztetni, hogy melyek a valós történések, és melyek azok a jelenetek, amiket csupán összezavarodott tudata alkotott meg egyes egyedül neki. Az esést már alig tudta felidézni, a rettenetes, roppanó-reccsenő hangot  – földet érésének zaját – pedig már egyáltalán nem. Mintha a merevlemez öntudatlan formázása visszacsinálhatná a történteket és semmisé tehetné az ő csúfos bukását.
A mennyezeten fénynyalábok kergették egymást. A tavasz fényei – gondolta magában. Milyen önfeledten is élvezhetné a szezon végét, ha nincs az a kapitális hiba, ha nem lett volna olyan makacs, hogy a tomboló vihar és a cikázó villámok ellenére is magasabbra és magasabbra törjön. Talán még az edzéseken is beleférne némi lazulás, egy kis önfeledt játék. Elvégre a társai még sosem látták azt az oldalát, sejtelmük sincs róla, hogy olykor ő is képes efféle emberi pillanatokat produkálni. Elképzelte magát, ahogy ott repül közöttük, három a három ellen játszanak. Bizonyára ő lenne az egyik terelővel és a fogóval, akik a gurkók és a cikesz helyett ezúttal a kvaffal foglalkoznának csak. Talán még pár nevetés is kitörne belőle. Egy bajnoktól még ez is belefér…
Mozdulatlan lába rángatta vissza a valóságba. Madam Pomfrey igazán kitett magáért. Miután magához tért, elmesélték neki, hogy a zuhanást követően azonnal a pályán termett a javasasszony, aki az igazgatónővel karöltve, bonyolult varázslatokkal nekilátott, hogy megmentse az ő szánalmas életét és helyreállítsa a törött nyakát. Azonban vannak dolgok, amik még az ő tudásán is túltesznek.
Ébredése után nem sokkal megjelent az apja és közölte, hogy a Szent Mungóban már készítik elő a szobáját, és hogy várja őt egy tapasztalt gyógyító, aki egy hosszadalmas és igen fájdalmas procedúra során talán képes lesz visszaállítani darabokra tört gerince épségét.
Talán…
Azóta ismételgette magában ezt a szót, amióta az apja magára hagyta őt, hogy válthasson pár szót az igazgató asszonnyal. Legjobban az apja szavai mögött kitapintott félelem aggasztotta őt. Jól tudta, hogy önmaga kivetülését látja benne, hogy ugyanazt a sorsot szánta neki, mint amit ő maga is megélt, hogy profi sportolónak nevelte őt egészen kicsi kora óta. De ez a kiszimatolt érzés, ez az elcsukló hang mögötti rettegés egészen másnak szólt. Miután elvesztette a feleségét, az apjának már csak egy valaki maradt: ő.
Lomhán teltek a percek. Hol a plafont bámulta, hol önmaga tükörképét az ágya mellett felejtett régi tükörben. A szeméről már lekerült a tapasz, így láthatóvá váltak az üvegszilánkok nyomai. A pályán nem volt idő eltüntetni a hegeket, utána pedig fontosabb tennivalók is akadtak a testén, amik gondozást igényeltek. Majd a Szent Mungóban meggyógyítják azt is. Vagy nem. Ha rajta múlik, ott hagyja őket, örök emlékéül e szörnyű vereségnek, amely talán életének utolsó elvesztett meccse volt.
Fogalma sem volt róla, hogy mihez fog kezdeni az életével, ha a gyógyítók nem tudnak segíteni rajta. Számára az a fajta csoda, hogy újra lábra állhat, kevés volt. Ő repülni akart, gólt dobni és ünnepelni. Jelenleg azonban arra is képtelen volt, hogy megemelje a karját és megvakarja vele a viszkető orrát. És a tehetetlenségben, az öreg paravánok takarásában szépen ránehezedett a magány.
A szomszédos ágyak felől sugdolózást hallott. Látogatók neszét. Aggódó barátok hangját, akik egy-egy társuk jóléte felől akartak megbizonyosodni. És bár nem vágyott senki társaságára, és végképp nem akarta magát ilyen állapotban mutatni mások előtt, mégis fájt neki ezen látogatók hiánya, és feltette magában a kérdést: vajon tényleg ennyire gyűlölnek engem, vagy csak félnek bepillantani a paravánokon túlra? Ő maga rettegett a kórházaktól, már a szagát sem bírta, és rettegett a beteg emberektől is, a magatehetetlenség látványától, a leépüléstől. Mégis valahogy érezte, hogy kényszerű magányának oka nem más, mint egyes egyedül ő maga, és az ő tüskés természete.
Még egyszer utoljára farkasszemet nézett a tükörképével, majd behunyta sós könnyhártyával fedett szemeit, és várt a sorsára. Nem érzett fájdalmat, így nem érezte azt az egyértelmű jelzést sem, a nyakába nyilalló zsibbadást, hogy ideje átfordulnia a másik oldalára. Képtelen volt megmozdulni, mintegy százhúsz fokra leszűkítve ezzel a látóterét, így nem is láthatta az éjjeli szekrényén felejtett, cikesz formájú csokoládét sem...

Még lélegzem
2005. október 1.

A seprűnyél megadóan nyögött fel a markában, mikor a talajra ért, mintha a Tűzvillám is elfáradt volna az elmúlt másfél óra eseményeiben. A fű nedves volt a hűvös októberi párától, és Connor minden lépése után mély, sötétzöld foltok maradtak rajta a kapitány csizmás léptei nyomában. A fiú orrából patakzott a vér, amely lassan végigcsorgott az ajkain, beszivárogva a szájába is, olyannyira, hogy nyelve hegyén érezte annak vasas ízét. A sötétvörös cseppek alvadt, fekete árkokat rajzoltak borostás állára, majd a talárjára hullva lassan eltűntek a szövetben.
Nem szólt senkihez, nem keresett tekinteteket. Csak a pálya közepén bolyongott céltalanul, miközben a szél belekapott a hajába és a talárjába, mintha le akarná tépni róla a vereség szégyenét, amely ezúttal is súlyos palástként borult rá. A lelátók már kezdtek kiürülni, nem úgy a Griffendél pavilonjai, ahol még élénken folyt az ünneplés. Valahol a tudata peremén érzékelte a jelenetet, az ellenfél játékosainak örömét, ahogy tiszteletköröket leírva lebegtek szurkolóik fölött, de képtelen volt odanézni.
Háromszáz – százkilencven.
A számot újra és újra kimondta magában, hangtalanul, mintha ezzel visszatekerhetné az időt. De a szám nem változott. Nem torzult el, nem kopott meg, csak még mélyebbre égette magát az emlékezetébe.
A csapattársai mögötte szálltak le, de egyikük sem jött közelebb. A távolság közöttük most nem csak térbeli volt. Travers a karját masszírozta, mintha még mindig érezné az egyik gurkó ütését, Jenkins pedig azt a helyet bámulta, ahol a cikesz eltűnt Morgenstern markában. Connor tudta, mit lát a lány. Ugyanazt, amit ő is – a lehetőséget, amit elvettek tőlük.
A földre pillantott, ahol Montague feküdt félig megtörten, a seprűje gazdátlanul hevert mellette. A lány arca maszatos volt, vér és sár keveréke fedte, de a tekintete... az valósággal szikrákat szórt. Makacsul, kihívóan tekintett vissza a kapitányra. Connor odalépett hozzá, guggolásba ereszkedett, és tenyerét a lány vállára fektette. Furcsa, mi több, idegenül emberi gesztus volt ez tőle.
– Egyben vagy? – kérdezte végül, alig hallhatóan, de szavait elnyomta Madam Pomfrey lépteinek zaja, aki valósággal eltaszította Roxanne-től a fiút. – Felnézek hozzád a gyengélkedőre, amint itt végeztünk. Megígérem.
A szavak egyszerre voltak súlyosak és üresek. Talán nem is neki szóltak, hanem saját magának, mintha így próbálná meg elhitetni, hogy még képes valamire. Figyelte Roxanne távolodó alakját, amint a javasasszony maga előtt lebegtette őt egy hordágyon, majd sarkon fordult.
Az öltözőbe menet nem hallotta a többiek beszédét, ha volt egyáltalán. A gondolatai minden más hangot elnyomtak. A gerince sajgott, és minden lépésnél úgy érezte, mintha valaki belülről feszítené szét a csigolyáit. A teste emlékeztette őt a tavalyi fájdalomra. A szél hideg ujja végigsiklott a tarkóján, és Connor érezte, hogy ez a vereség nem csupán egy szám a táblán – ez egy seb, ami felhasított egy régit.
Odabent meleg, párás levegő fogadta. Az öltözőben a víz csorgása visszhangzott, belekeveredve néhol a csövek mélyéből felcsendülő fém koppanásával. A falak zöld és ezüst színeit most szürke árnyalatban látta, melyek olyanok voltak, mintha az egész helyiség gyászolna. Connor letette a seprűjét, a fanyél hangosan koppant a kövön.
Aztán tükörbe nézett. Az arc, ami visszanézett rá, idegen volt. Sápadt, vértől foltos, szemében tompa fény pislákolt – mint valami halódó csillagé. Talán ez volt az igazi büntetés: hogy viselnie kellett saját arcát.
– Szeretném megköszönni mindenkinek a mait – szólalt meg végül, hangtalanul is hallható feszültséggel. – Nem volt könnyű. És… végül nem is lett elég. De ti derekasan küzdöttetek, ez vitán felül áll. Tudom, hogy ez a vereség az én felelősségem.
A szavai után némaság hullott az öltözőre. A levegő megfeszült, mindenki kerülte a másik tekintetét. A csövek koppanása hangosabbnak tűnt, mint valaha.
– De tanulunk belőle – folytatta lassan, kimérten. – A Hollóhát ellen másképp lesz.
Aztán megtorpant. Tekintete végigsiklott a társakon, akiken ott ült a ki nem mondott ítélet csendje.
– Már ha adtok még egy esélyt. Elvégre ez már zsinórban a második buktám a csapat élén. Ilyen még nem volt. Lehet… Lehet ez azt jelzi, hogy elfáradt ez a kapcsolat, hogy új impulzusok kellenek a brigádnak. A szalag elvégre nem az enyém, hanem a csapaté. Ha nélkülem jobbak lesztek, én el tudom engedni. Magatokra hagylak titeket. Beszéljétek meg!
Nem várta meg a döntést. A mondatok ott maradtak mögötte, mint a lassan kihűlő hamu. Felkapta a seprűjét, majd kinyitotta az ajtót.
Odakint már sötétedett. A nap lebukott a hegyek mögött, és a pályára ráült a hűvös esti csend. Connor végigment a gyepen, léptei alatt nedvesen cuppogott a föld. Minden mozdulat fájt, de a fájdalom most valahogy mégis megnyugtatta. Azt jelentette, hogy még él. És amíg élt, addig volt dolga. Volt mit helyrehoznia.
A kastély felől fény szűrődött ki a ködből. Connor a vállára vetette a seprűjét, és elindult a gyengélkedő felé. Ott várt rá Montague. És talán az ítélet is, aminek a súlyát már most a hátában érezte.