Issa Mounir

NOUR ISSA MOUNIR

Sometimes you have to kind of die inside in order to rise from your own ashes and believe in yourself and love yourself to become a new person

Alapok

jelszó || "Tűnj el, te rusnya dög!"
így ejtsd a nevemet || Nur Ájssza Munir
nem || férfi
születési hely, idő || Asszuán, Egyiptom; 1986. május 5.
horoszkóp || Bika
kor || 15
vér || aranyvérű
évfolyam || Ötödik

I. Rossz helyre születni kell

1985-ben születtem egy ízig-vérig aranyvérű család egyetlen gyermekeként, Egyipotom egyik nagyobb városában, aminek a neve Asszuán. Nyolc évesen már belém verte az apám (szó szerint), hogy legyek büszke a származásomra és ne mutassak ki semmilyen érzelmet, ha társaságban vagyok. Sokáig ezt gondoltam normálisnak, hogy minden aranyvérű család így él, nincs kivétel. De mikor hallottam, hogy anya sír és apa csak üvölt vele akkor többször is elgondolkodtam, hogy ez vajon tényleg normális-e így? Mégis ki bántja a feleségét és a gyerekét azért, hogy fenntartson egy látszatot a külvilágnak magával kapcsolatban? Aranyvérűnek lenni Egyiptomban olyan volt, mintha egy színdarab részesei lettünk volna.
Apám szerint olyan energiák voltak bennem, mint azelőtt még senkiben sem a családban. Én nem hittem neki, persze a Mounir dinasztia hatalmas volt, évről éve olyan rokonok látogattak meg minket, akiknek sem az arcát, sem pedig a nevét nem tudtam megjegyezni. Lehet, hogy normális gyerekkorra vágytam, de helyette folyton sötét eseményekre jártunk, ahol apám szervezkedett és baljós üzleteket kötött. Sötét varázslatokkal kísérletezett és volt nem is egy olyan varázsló, aki úgy tekintett rá, mintha hatalma lett volna mindenki felett. Apám egóját táplálta, hogy a többi varázsló tiszteli és felnéznek rá, én mélyen belül undorodtam tőle, de tudtam, hogy azt akarja, hogy majd kövessem ebben az egész sötét ügyködésben, amit terjesztett Egyiptomban.
Anyám nem igazán tartott velünk semmilyen nagyobb eseményre, de nekem mindig ott kellett állnom apa mellett egyenes háttal és felemelt fejjel. Egy idő után megszoktam, olyan voltam, mint egy kellék mellette. Nem mondanám, hogy a büszkesége lehettem, de mégis én voltam az egyetlen gyereke és ezzel együtt az egyetlen örököse is. Tehát belém akarta nevelni a jó modort és azt akarta, hogy erős legyek, mint egy szikla. Tanulmányoztam a többi embert, aki közel merészkedett hozzá, apám azonban csak a figyelem örömében úszkált, mindig is egoista és nagyravágyó volt.
– Oh, bizonyára te vagy a legfiatalabb Mounir –mondta egy iszonyúan ronda nő mézes-mázos hangon. Megint valami aranyvérű összejövetelen voltunk, anya könnyes szeme konkrétan beleégett a retinámba mielőtt eljöttünk a hatalmas házunkból erre az idióta partira. Rajtam kívül alig egy-egy gyerek volt itt, de nem kerestem a társaságukat, soha nem jöttem ki jól a gyerekekkel és a velem egykorúakkal. Apám miatt úgy éreztem magamat a legtöbbször, mint egy gyerektestbe zárt felnőtt, aki túl korán megkeseredett.
– Bizonyára –értettem egyet a ronda nővel, aki aztán beszélgetésbe elegyedett az apámmal. Szörnyen untam magamat, de nem szóltam egy szót sem, apám azt szerette úgyis ha befogtam a számat. Ez az egész amúgy is csak egy díszes parádé volt, ahol megmutattuk, hogy a Mounir vérvonal még életben van. Sokáig azt hitték, hogy anyám nem fog gyereket szülni, az nagy szégyen lett volna, most pedig apám minden bizalma bennem volt, hogy nem szakad meg a vérvonalunk. Egyiptomban nagyon kevés aranyvérű család lézengett, ha minden igaz a szüleim házassága is elrendezett volt éppen emiatt. A Mounir családban pedig már régóta nem született fiú gyerek, apámnak volt egy nővére, de neki is csak lányai születtek. A nagyszüleim kegyetlenek voltak, talán még apámnál is kegyetlenebbek néha, ha arról volt szó, hogy ki fogja fenntartani a Mounir nevet.
Tehát már nyolc évesen is kész felnőttnek éreztem magamat, alig voltak játékaim vagy bármi amivel foglalkozhattam volna a szabadidőmben. Igazság szerint szabadidőm sem volt, mert állandóan apám mellett kellett lennem, hogy megértsem hogyan mennek az aranyvérű családok között az üzletelések. Apám és a családja különböző elveszettnek hitt ereklyékkel kereskedtek, olyasmikkel amik sötét erőkkel bírtak és bolonddá tették az embereket. Nevetséges árakat fizettek az egyes családok egy-egy számomra értéktelennek tűnő tárgyért, de mindig is sokat ért az, aminek különleges varázserőt tulajdonítottak. A nagyapám különösen értett az emberek kizsákmányolásához, szinte már művészetnek számított az, amit ő művelt. Az egyetlen probléma az volt, hogy én nem akartam megérteni a családi vállalkozás részleteit és végig azt gondoltam, hogy ennek a családnak nincs jövője, ha rajtam múlik. Nem tudtam, hogy mi érdekel pontosan, de nyilvánvalóan nem ez volt az, amit csinálni akartam a jövőben.

II. Meghalni vagy élni jobb?

A kilencedik születésnapom estéjén anya ébresztett fel. Az ujját a szája elé tartva jelezte, hogy maradjak csendben, majd felém nyújtott egy pár tiszta ruhát. Nem kérdeztem semmit, szótlanul átöltöztem és még azon sem gondolkodtam, hogy vajon hány óra lehet. Hagytam, hogy anya kézen fogjon és átosonjon velem a házon. Nem tudom, hogy mióta tervezte a szökésünket, de ha elmondta volna, hogy miben mesterkedik lehet, hogy nem hittem volna el neki, hogy ki tudunk innen jutni. Apám minden rezdülésemet figyelte, de ma mintha nem is lett volna a házban, talán anyám ezt tudta és azért éppen erre a napra időzítette a szökésünket.
De miért hittem volna abban, hogy van másmilyen élet is mint ez? Egyiptom volt az otthonom és azon belül ez a hatalmas palota, azt hittem, hogy soha semmi mást nem fogok látni az életben. De mégis kijutottunk a házból és az utcán sétálva csodálkozva néztem a hatalmas épületeket és az embereket. Mindenki olyan más volt, mint mi és nem csak azért, mert muglik voltak, hanem mert szabadok voltak.
Anyámmal együtt egy eléggé rosszarcú emberrel találkoztunk valami füstös kocsma hátsó bejáratánál. Nem tudom honnan ismerhette a férfi anyámat, de mivel lefizette azt feltételeztem, hogy csak megvette a hallgatását. A férfi pedig elvitt minket valahova a város határán kívülre, ahol egy nővel találkoztunk. Anyám barátnője volt, felismertem, de a nevét nem tudtam felidézni. Nem sokkal később pedig már egy rozoga vödörbe kapaszkodva életemben először zsupszkulccsal utaztam. Karióban kötöttünk ki először, de tudtam, hogy anyám nem akar majd itt megállni. Egyiptomban apám keze bárhová elért, így tovább kellett mennünk, de innentől már mugli módszerekkel utaztunk.
Sokkal később értettem csak igazán meg, hogy én és anyám mindvégig apám foglyai voltunk. Az elrendezett házasságuk csak azért volt fontos, hogy egy bebiztosított örököse legyen a Mounir családnak és a vérük tiszta maradjon. De anyám bátor volt és megmentett minket ettől az élettől, ugyanis hihetetlen módon az apámnak fogalma sem volt róla évekig, hogy hova menekültünk el előle. Azona az estén én sem tudtam még, hogy az új otthonomat Londonnak fogják hívni.

III. Újjászületés

Mikor Angliába érkeztünk minden teljesen más volt, mint amit megszoktunk, ami nem volt meglepő – az itteni varázslók közössége cseppet sem hasonlított arra, ami Egyiptomban volt. Anyám azonban megváltozott ezen a helyen, pozitívan tekintett előre a ránk váró jövőre és én megpróbáltam bízni benne. Nagyon gyorsan megtanultunk angolul, anyám leginkább azért, hogy találjon munkát, én pedig azért, hogy ne érezzem magamat egy idiótának. Anyám végül egész gyorsan talált is munkát egy kisebb kocsmában, kezdetnek ez is jobb volt a semminél és lakhattunk a kocsma feletti lakrészben átmenetileg. Az állampolgárságot megszereztük Angliában, valószínűleg azért ment ez gyorsan, mert mindketten jól beszéltünk angolul és nyitottak voltunk ennek az új kultúrának a megismerésére. Minden esetre ez segített bebiztosítani a jövőnket a szigetországban és anyámat már ez az apróság is boldoggá tette.
Az apám nevelése azonban nem kopott ki annyira belőlem, néha nagyon sötéten láttam a jövőt és nem tudtam, hogy mihez kezdhetnénk itt Angliában. A muglik között nem éreztem jól magamat, a varázslók között pedig idegesített, hogy úgy néznek rám, mintha valami egzotikus madár lennék egy ketrecben. Egyiptom messze volt, de a csontjaimban éreztem, hogy apám nem fogja hagyni, hogy csak így új életet kezdjünk nélküle, mert neki örökös kellett. Anyám élete talán nem érdekelte, de az enyém igen és az még inkább, hogy a helyébe lépjek, ha egyszer vele történik valami. Azonban nekem nem kifejezetten hiányzott az az élet, amit apám kitalált nekem.
Az új szerelem pedig gyorsabban érkezett anyám életébe, mint sejtettem. James White egy tipikus angol volt, eleinte nem is igazán értettem, hogy anya mit lát benne, de valamiért mégis megszerette. Évekkel ezelőtt meghalt a felesége és volt egy fia, akit egyedül nevelt azóta. A szerelmük nagyon gyorsan alakult ki és azt hiszem, hogy némi örömöt éreztem, amikor nem egészen egy évvel később összeköltöztünk James-szel és a fiával. Nem házasodhattak azonban össze, hiszen anyám még mindig hivatalosan az apám felesége volt, de mégis tartottak egy kisebb összejövetelt, szűk családi körben – egészen pontosan James családi körében, hiszen anyámnak csak én voltam itt. Meglepő módon anyám csak úgy ragyogott azon a napon, azt hiszem azért, mert életében először tényleg szeretett valakit és nem csak azért, mert azt mondták neki, hogy szeresse. Ez igazi szerelem volt, amit én akkor még nem értettem, de talán nem is számított, a szerelem idegen érzés volt nekem.
James fia, Lucas így végül mondhatjuk, hogy a bátyám lett, ő mesélt nekem először a Roxfortról. Akkor még nem tudtam felmérni, hogy mi ez a hely, vagy miért lesz jó annyira oda járni iskolába, de Lucas történeteit végül is izgalmasnak találtam. Tizenegy éves koromban pedig Archie – a macskabagoly, akit ajándékba kaptam James-től és anyától – meghozta a levelemet a Roxfortból. Anyám oda-vissza volt az örömtől, engem azonban már ekkor is az idegesített belül, hogy mi a francot csinálhat az apám?
– Hát ez nagyszerű, végre elkezded az iskolát! Holnap el is megyünk megvenni a könyveidet – mondta anya lelkesen a reggeliző asztalnál. James is bíztatóan mosolygott rám és biztos voltam benne, hogy majd megint meg kell hallgatnom, hogy mennyire jó kviddics játékos volt annak idején, ugyanis ez volt a kedvenc sztorija a Roxfortot illetően.
– Igen, tényleg tök jó. De anya, gondoltál arra, hogy apa miért nem keresett minket eddig? –kérdeztem és érezhetően megfagyott a levegő az asztal körül.
– Issa, drágám, apádat nem érdekeljük –válaszolta anya lágy hangon és megérintette a kezemet, amit azonnal elhúztam tőle. Szerettem az anyámat, de a túlzott érzelem kinyilvánítások megrémítettek.
– Hidd csak ezt, de biztos vagyok benne, hogy nem hagyja annyiban, hogy leléptünk –vetettem oda, majd a levelemet otthagyva az asztalon visszamentem a szobámba.
Izgatottnak kellett volna lennem az első évem miatt, de végig apám gondolata motoszkált a fejemben. Mégis mennyi esélyünk volt elrejtőzni éppen előle? Nem tudom anyám mit gondolt, de a magam részéről én azt, hogy talán csak hónapjaink vannak hátra. Arról nem beszélve, hogy Anglia sem volt annyira csodálatos hely, mint gondoltuk elsőre. Furcsa dolgok történtek, minden egyre kilátástalanabbnak tűnt. James a Minisztériumnál dolgozott és ahogy teltek a napok ő is egyre borúsabban látta a helyzetet.
Mikor elkezdtem az első évemet végül úgy éreztem, hogy nem tudok beilleszkedni. A nevemet volt aki ismerte, mások viccet csinálta a származásomból. Az aranyvérűek voltak inkább azok akik hallottak már a családomról és ezért próbáltak a bizalmamba férkőzni. De én rideg voltam szinte mindenkivel, nem éreztem jól magamat senkinek sem a társaságában és az üres fecsegés csak idegesített. A szüneteket kihasználva mindig hazamentem, rémálmaim voltak amiatt, hogy apám majd megtalál minket és egyedül Archie volt az akivel beszélgettem. Igen, a baglyommal, teljesen abnormálisnak éreztem magamat és valahogy ez mégsem zavart. Lucas próbált segíteni, hogy bevonjon a baráti társaságába, de nem éreztem közéjük valónak magamat. A bátyám pedig szépen lassan eltávolodott tőlem, talán ő is kezdte érezni, hogy nem vagyok közéjük való.
James padlásán találtam egy régi gitárt és elkezdtem megtanulni magamtól játszani rajta. Kellett valami, ami elvonja a figyelmemet arról, hogy mi történik, márpedig ez nehéz volt, mert én ismertem ezt a sötétséget, ami lassan átvette az uralmat Anglia varázslóvilága felett. Nem tudtam volna megmagyarázni senkinek, de ez ugyanaz volt, amit apám jelenlétében ismertem meg – félelmetes volt és hideg, ettől akartam megvédeni az anyámat, de végül ő mentett meg minket Egyiptomból azzal, hogy elég bátor volt megszökni. A sötétség elől azonban láthatóan nehezebb volt megmenekülni, mint azt elsőre sejtettük.

IV. Túl nehéz a korona

Másodéves voltam mikor eluralkodott a sötétség egész Anglián. Gyűlöltem látni a rettegést anyám szemében, James elveszítette a munkáját, de talán így is volt a legjobb. A Minisztériumban nem lehetett bízni, ahogy nagyjából senki másban sem. Anyám vonakodva engedett vissza a Roxfortba, de én és Lucas is visszamentünk. Az órákon még mindig halálra untam magamat, sokkal gyorsabban haladtam a könyvek olvasásával, mint mások, a varázslatok gyakorlását pedig idegesítően lassúnak tartottam. Mindig is türelmetlen voltam, de eddigre már szinte irányíthatatlannak éreztem a varázserőmet és az a helyzet, hogy nem is érdekelt, hogy mit rontok el vagy mit nem. Sok büntetőmunkát kaptam, de valahogy ezek sem izgattak. Kicsit kezdtem beleőrülni abba, hogy már minden árnyékban apám alakját véltem felfedezni.
Számomra egyszerűen érthetetlen volt, hogy az elmúlt évek alatt miért nem keresett minket. Miért nem küldött utánunk valakit, akivel elintézteti anyámat engem pedig visszavitet Egyiptomba? Elég jól ismertem az apámat és ez a lapítás semmi jót nem jelenthetett. A Mounir család tekintélyén folt esett abban a pillanatban, hogy anyám velem együtt megszökött, szinte éreztem apám haragjának ízét a nyelvem hegyén. A lelkem mélyén mindig azt kívántam, hogy csak anya legyen biztonságban és azt gondoltam, hogy James mellett így is van. De apám kegyetlen volt mindig is, bántotta őt és nem riadt volna vissza attól sem, hogy megölje, hogyha nem egy kirakatcsalád lettünk volna Egyiptom aranyvérű társaságában. De azok voltunk, apám pedig kérkedett azzal, hogy örököse volt, a Mounir család sorsának kulcsa az én kezemben volt. Ez azonban túl nehéz korona volt nekem, nem tudtam magamat apám helyébe képzelni. Talán a kegyetlenségét örököltem egy bizonyos szinten, talán miatta nem tudtam koncentrálni a Roxfortra rendesen, nem tudom, de egyértelműen sötét árnyékként éreztem, hogy követ engem.
A háború előtt nem sokkal kezdtem azt érezni, hogy figyelnek. Igen, a Roxforton belül valaki engem figyelt. Azt nem tudtam kicsoda, de a tekintete szinte égette a hátamon a bőrt és egy szót sem mertem szólni senkinek róla. Aztán mire kitört a háború már úgy éreztem, hogy minden kicsúszott a kezem közül. Ott maradtam a Roxfortban, pedig biztos voltam benne, hogy anyám a dolog ellen lenne, de nem találkoztam vele – abban a hitben voltam, hogy James vigyáz rá és ez így volt rendben. Az én sorsom azonban úgy tűnt, hogy akár véget is érhet ebben az idióta háborúban. Nem Voldemort vagy a csatlósai miatt, hanem apám miatt, aki éppen ezt az alkalmat választotta arra, hogy Angliába jöjjön. Nem tartottam kizártnak, hogy eleve tudott arról, hogy háború lesz a Roxfortban – akárki is figyelt meg engem az tudta, hogy mi történik és jelezte apámnak, hogy hol talál meg. Talán lehettek kapcsolatai is itt Angliában, vele kapcsolatban semmit sem tartottam kizártnak.
– Rég találkoztunk, fiam –mondta apám. Kifulladva, koszosan és véres kézzel álltam előtte, valahol a Tiltott Rengeteg szélénél. A háború hangjait itt alig hallottam, már magam sem tudom, hogy jutottam el ide. Egy tucat halálfalót már legyűrtem valahogy és egy vérfarkast is, de talán csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy eddig életben maradtam. Még csak másodikos voltam, alig ismertem rendes varázslatokat, de makacs és önfejű voltam, így mindenképpen harcolni akartam.
– Mit akarsz? –kérdeztem, miközben próbáltam összeszedni magamat, meg sem próbáltam elrejteni az undort a hangomban. Olyan erősen szorítottam a pálcámat, hogy attól féltem, akár el is tudnám törni.
– Érted jöttem, hazamegyünk és ha nem jössz szép szóval, akkor jössz majd erővel! –jelentette ki és csak akkor vettem észre a mögötte álló négy sötét alakot. Megdörzsöltem a szememet, fáradt voltam és nem tudtam tisztán gondolkodni, de azt tudtam, hogy apám tényleg erőszakkal is visszavinne Egyiptomba, ha rajta múlna.
– Protego! –üvöltöttem, mielőtt még eltalált volna egy rontás, amit apám egyik cimborája küldött felém. Aztán gondolkodás nélkül futni kezdtem, be az erdőbe, mert azt gondoltam a fák között majd el tudok bújni. Néha hátranéztem és egymás után küldtem a rontásokat, átkokat, mindent, ami eszembe jutott. De pár perc után megint kezdtem fáradni és elestem egy kőben, amit nem láttam a földön. Mindkét térdemet felhorzsoltam és fájdalmasan a hátamra fordultam, amikor megjelentek apám barátai.
Abban a percben azt hittem megölnek, de hamar rájöttem, hogy apámnak élve kellek. Az egyik barátjára fogtam a pálcámat és nagy nehezen kimondtam az első varázslatot, ami eszembe jutott.
– Everten Static! –a hozzám közelebb álló magas pasas megpördült a levegőbe és nyekkenve a földre esett. Fél kézzel feltoltam magamat a földről, már nem volt olyan testrészem, ami ne fájt volna, de a pálcámat magam előtt tartva most a másik pasasra néztem. Biztosan őrölten villogott a szemem, mert a pasas szinte remegett, pedig semmi különlegeset nem csináltam. Apám lépteit hallottam, a jelenléte betöltötte az erdő ezen részét, olyan érzés volt, mintha ki akarná nyomni a levegőt a tüdőmből. Fojtogató és rendellenes, ilyen lehet közel lenni a halálhoz. – Gyerünk, támadj, te szerencsétlen! –üvöltöttem idegesen, de a pasas meg sem mozdult. Olyan ideges voltam, hogy egyszerűen csak felkaptam a földről a hülye követ, amiben elestem az imént és egyenesen a fejének dobtam minden erőmet bevetve, a koponyája pedig a szemem láttára repedt ketté – embert öltem, pedig nem is akartam és még csak varázslatot sem használtam hozzá. Még csak meg sem próbálta kivédeni azt a hülye követ, pedig megtehette volna, apám és a másik két embere egy perccel később értek oda.
– Ne ellenkezz, velem kell jönnöd, te Mounir vagy! –üvöltött rám apám magából kikelve, én pedig pár percig csak álltam ott és a pálcámat rá szegeztem. Aztán elnevettem magamat, szinte már hisztérikusan.
– Igen, a név az rohadtul számít! – vetettem oda röhögve. – Jól vésd az eszedbe apám, amit most mondani fogok! – sziszegtem és közelebb lépkedtem hozzá. Lehet, hogy egész életemben rettegtem tőle, de ebben a pillanatban rájöttem, hogy itt igazából én vagyok az, akinek hatalma van. Én vagyok az, aki fontos, hogy egyáltalán életbe maradjon és apám egy ujjal sem fog hozzám érni. – Menj vissza Egyiptomba és húzd meg magadat, mert ha engem most megölsz vagy csak bántani próbálsz, akkor cseszheted a vérvonaladat. Nem viszi senki tovább a nevedet, kipusztul a nagy Mounir dinasztia. Az én kezemben van a te sorsod, az egész idióta aranyvérű család sorsa az én kezemben van! Úgyhogy jobban teszed, ha azt csinálod, amit mondok neked. Húzz el innen, ne keress engem, ne keresd anyát és éld tovább a mocskos életedet ott, ahonnan jöttél! –tettem hozzá. Egy pillanatig vártam, a sötétben nem láttam jól a szemét, de sejtettem, hogy erre nem számított. Kisgyerekként sosem mondtam neki ellent, de én már kisgyerekként is felnőtt voltam, most pedig eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni magamat.
– Az én fiam vagy… –jött apám rekedt válasza pár perc után. Megleptem, biztos voltam benne.
– Igen, sajnos a fiad vagyok, de akkor sem te vagyok és soha nem is leszek te. Minden porcikámmal gyűlöllek, eszem ágában sincs követni téged! – mondtam tagoltan, hogy megértse, amit mondani akarok neki. – Felőlem figyeltethetsz a szerencsétlen barátaiddal, de takarodj el Angliából, amíg még teheted… mert hidd el, én nem félek attól, hogy megöljelek! –tettem hozzá suttogva, hogy a végét csak ő hallja meg.
– Le sem tudnád tagadni, hogy az én vérem vagy! – suttogott vissza, majd tett egy lépést hátra. Igazából nem mertem elhinni, hogy ennyi elég lesz és otthagy, de mégis így történt. Ő és az életben maradt emberei elmentek, ki nem mondott ígéretként pedig apám meghagyta nekem, hogy figyelni fogja minden lépésemet. De nem éreztem félelmet, semmit sem éreztem. Mire kivánszorogtam a Tiltott Rengetegből már csak romokat láttam mindenütt, a háborúnak vége volt, de a sebek még sokáig nem gyógyultak be.

V. Utóhatás

Véget ért a háború, az élet kezdett visszatérni a régi kerékvágásba. Anyáméknak nem beszéltem a történtekről, de jobb is volt így. James visszakapta a régi állását a Minisztériumba és lassan minden kezdett olyan lenni, mint ahogy azt a háború előtt megszoktuk. Nem akartam apámra gondolni és arra, hogy megfenyegettem, de sokszor álmodtam arról a pillanatról és még most is úgy éreztem, hogy minden lépésemet figyelik. Próbáltam nem törődöm lenni a dologgal kapcsolatban, hiszen anya még mindig boldog volt és nem akartam elrontani az ő életét. Ha nekem egyszer valaha vissza kell térnem Egyiptomba, neki akkor is itt lesz ez a boldog élet James mellett.
– Megváltoztál –jegyezte meg Lucas mikor már harmadikos voltam, ő pedig az ötödik évét kezdte el a Roxfortba. Kivételesen vele töltöttem a délutánt kint a tó mellett, ami elég ritka volt. Valamiért mindenkitől próbáltam távol tartani magamat, de ő mégis a bátyám volt. – Mi történt veled a háború alatt? – kérdezte egészen halkan.
– Semmi –vontam meg a vállamat, miközben kottákat nézegettem. Az egyik évfolyamtársam hozta nekem, miután megtudta, hogy szabadidőmben gitározok. Nem tudom amúgy miért tette, talán így akart barátkozni, de biztosan hamar rájött, hogy én nem éppen az a bájos kisfiú vagyok, akinek elsőre tűnök.
– Nem hiszek neked, de mindegy, nem kell róla beszélned, ha nem akarsz – válaszolta és ezzel annyiban is maradt a dolog. Annyira felszínes lett a viszonyunk, hogy lassan már szinte csak otthon beszéltünk egymáshoz, a Roxfortban nagy ívben kerültük egymást. Lucas-nak végül is voltak barátai, én pedig csak szerettem egyedül hülyeségeket csinálni, talán ezt már meg is szokták tőlem.
Negyedikes koromban annyi büntetést kaptam, hogy már szinte nem is volt szabad hétvégém. A büntetőmunkák hosszúra nyúltak és volt alkalom, hogy nem is vettem az egészet komolyan. McGalagony nem igazán értette, hogy mi történik velem, de annyira én sem értettem, egyszerűen csak sodródtam az árral. Ugyanakkor mindent lassúnak és unalmasnak találtam, a tanulás nem kötött le, varázsolni viszont nyilván akartam. Felajánlották, hogy legyek hajtó a házam kviddics csapatába, ami jól hangzott, de a gyatra magaviseletem miatt nem engedték meg, hogy belépjek végül a csapatba. Szóval hagytam a francba az egészet és csak próbáltam átvergődni a negyedik évemen is. Még mindig sokszor eszembe jutott apám és az, hogy mi lenne most belőlem, ha ott maradtunk volna vele. Nem érdekelt a családom, a Mounir vérvonal vagy bármi ilyesmi, de kezdtem felfedezni magamban, hogy sajnos elég sokban hasonlítok az öregre. A vér nem válik vízzé, ahogy mondani szokás, de én szívem szerint kiöltem volna magamból azt a vért.
Lassan tényleg mindenkit elmartam magam mellől, a lobbanékony természetem miatt amúgy sem kifejezetten kedveltek, de nem érdekelt különösebben. Egy évfolyamtársammal azonban szóba elegyedtem, mikor belekontárkodott, hogy a könyvtárban miért olvasok animágusokról könyveket.
– Hmm, talán azért, mert animágus akarok lenni –dörmögtem oda szarkasztikusan.
– Komolyan mondod? Én is ezen gondolkodom már egy ideje, de elég nehéz, több év mire megtanulod –magyarázott zavartan John Turner. Nála nyomorultabb évfolyamtársam talán nem is volt.
– Ha tudsz segíteni, akkor itt maradhatsz mellettem, de ha nem, akkor máshol piszmogj hülyeségeket –vetettem oda, majd lapoztam egyet a könyvben.
– Persze, hogy tudok segíteni, már hónapok óta olvasgatom ezeket a könyveket! –mondta, de az ízlésemnek túl lelkes volt a hozzáállása.
– Akkor tedd hasznossá magadat, mert én utálok olvasni –válaszoltam és odadobtam elé a könyvet. – Ha tudod, hogy mi kell a bájitalhoz, akkor keress meg! –tettem hozzá, majd felkeltem és zsebre vágtam a kezeimet, hogy nyugodtan kisétálhassak a könyvtárból.
John Turner nem volt könnyű eset, de a hülye locsogása többnyire elvonta a figyelmemet arról, hogy mennyire idegesít az apám még úgy is, hogy nem élünk egy országban. Tisztában voltam vele, hogy az animágus dolog is csak azért jött nekem, hogy lázadjak minden ellen, ami csak lehetséges. Már tényleg nem érdekeltek a büntetőmunkák vagy a pontlevonások sem és tanulás nélkül is többet tudtam mint mások. Ez az animágus dolog volt az egyetlen kapaszkodóm, ez tartotta bennem a lelket, hogy végre valami olyat csinálok, amitől más leszek, mint az apám.

VI. 5

Egy végtelennek tűnő nyár után végre elkezdődött az ötödik évem. Az elmúlt évben összelopkodtam mindent az animágus bájitalhoz, de John totál be volt kattanva attól, hogy mi lesz, ha lebukunk. Egyelőre tehát jegelni kellett a témát, én mondjuk nem tartottam a lebukástól. Nem tudom miért, de a félelem számomra ismeretlen érzés volt – talán minden egyes érzés ismeretlen volt, nem igazán tudtam megítélni. Én azonban meg akartam csinálni azt a hülye bájitalt, mert én én akartam lenni és nem az apám. John ezt nem értette volna meg, ahogy a bátyám sem és senki más sem. Nem hiszem, hogy a professzorok tudtak az apámról vagy ha mégis, akkor előzékenyen egy rohadt szót sem szóltak róla. De jobb is így, mert hiába nem akartam rá gondolni mégis minden gondolatomban ott volt, mint valami sötét árnyék, ami megfojt és nem hagy szabadulni.

Jellem

Lobbanékony, szókimondó és cseppet sem empatikus – ezek a fő jellemvonásaim. Sok esetben azt hiszik, hogy csak viccelek vagy csak későn jönnek rá, hogy a nem éppen bájos megjegyzéseimet tényleg komolyan gondolom. Túl felnőttes vagyok a koromhoz képest és görcsösen próbálok elszakadni a vezetéknevem okozta megbélyegzéstől. Nem tartom magamt se nem túl jó, se nem túl rossz embernek, valahol középen vagyok. Nem tudok barátkozni, de ez nem zavar, mert inkább a saját társaságomban érzem jól magamat. Az egyetlen ember, akinek érdekel a sorsa az az anyám, érte akár a tűzön is átmennék.
Gyorsan megunok dolgokat, ami miatt türelmetlen vagyok és ideges. Ez ugyancsak igaz rám, ha nem kapok kávét – tudom, egy gyerek ne igyon kávét, de én nem tudok kávé nélkül létezni. Gyűlölöm, ha valaki kinevet a nevem miatt, mert mondjuk nem tudja kiejteni vagy ilyesmi. Nem vagyok erőszakos alapban, de meg tudom védeni magamat simán, pedig a vézna alkatom lehet, hogy ezt nem indokolná. Azt hiszem, hogy makacs is vagyok és bizonyos esetekben, ha éppen nincsen a tarsolyomban egy csípős megjegyzés, akkor eléggé szótlan is tudok lenni.
Valamiért mégis az emberek próbálnak közeledni hozzám és barátkozni velem, talán sajnálnak, mert olyan a tekintetem, mint egy kiskutyáé, akin valaki rúgott egy nagyot. Ettől függetlenül tudom magamról, hogy könnyen megbántok másokat a megjegyzéseimmel.

Apróságok

mindig || Fekete kávé, alkudozás, gitár, vegetáriánus kaják, helyek felfedezése.
soha || Apa, idegesítően idióta emberek, időhúzás, ha nem kap kávét, felesleges locsogás.
hobbik || Gitározás, elkerülni más emberek társaságát, valami bajt csinálni.
merengő || Legjobb: mikor elküldtem az apámat melegebb éghajlatra.
Legrosszabb: Anyámat először láttam sírni, miután apám megverte.
mumus || Az anyám holtteste.
Edevis tükre || Animágus alakban látom magamat egy egyiptomi farkasként.
százfűlé-főzet || Szürke színű, az íze keserű és nagyon csípős egyszerre.
Amortentia || Fekete kávé, égett falevelek és mentolos rágógumi.
titkok || Megöltem apám egyik csatlósát a háború alatt, erről senkinek sem tudtam beszélni azóta sem.
azt beszélik, hogy... || Hasonlóan az apámhoz a sötét mágia felé vonzódom.

A család

apa || Amun Asim Mounir; 45 éves; aranyvérű, iszonyatosan rossz kapcsolat
anya || Layla Nailah Nassry ; 40 éves; aranyvérű, szeretetteljes
mostoha apa || James White, 42 éves, félvér, jó
féltestvér || Lucas White; 17 éves, félvér, felszínes
állatok || Archie - a macskabagoly

Családtörténet ||

Apai ágról a Mounir család tagja vagyok, ők Egyiptomban az egyik legkiterjedtebb aranyvérű család, azonban évek óta nem született fiúgyermek a családban, így gyakorlatilag a kihalás szélén álltak eddig. Apámnak kerestek egy aranyvérű menyasszonyt még annak idején, ő volt az anyám, aki a Nassry családból származik – ők egy jóval kisebb aranyvérű család szintén Egyiptomban, szintén közel álltak a kihaláshoz míg meg nem születtem, bár nem az ő családnevüket vittem tovább. A Mounir családnak mindig is fontos volt a vérvonal tisztántartása, azonban hosszú ideig úgy tűnt, hogy anyám meddő – végül nagy nehézségek árán megfogantam és meg is születtem. A rokonság bennem látja annak kulcsát, hogy ne haljon ki az egész Mounir család.
Egyébként apám és a családja nagyrészt kereskedelemmel foglalkozik. Elátkozott vagy egész egyszerűen nagy varázserővel bíró tárgyakat kutatnak fel (vagy lopnak el másoktól) az emberei és azokat adja tovább borsos áron. Anyám családja ezzel szemben híres tudósokból áll, habár nem olyan elismertek már, mint régebben voltak. Anyai ágon a nagyszüleim egyetemi professzorok voltak Egyiptom egyik neves mágus egyetemén. Anyám gyakorlatilag szégyent hozott rájuk amiatt, hogy megszökött velem együtt Egyiptomból.
Angliában anyám pincérnőként kezdett el dolgozni egy kisebb kocsmában, aztán később egy talárszabászatban kapott munkát. Most együtt élünk a szerelmével, James White félvér és a Minisztériumnál dolgozik a Varázslény Felügyeleti Főosztályon. Azt hiszem Lucas is arról álmodozik, hogy a Minisztériumban dolgozzon, bár nem tudom, hogy mi olyan vonzó abban az ormótlan épületben.

Külsőségek

magasság || 168 cm
testalkat || vézna
szemszín || szürkés zöld
hajszín || barna
kinézet ||

A gödröcskéim megtévesztőek és rengetegen az gondolják, hogy egy kedves és segítőkész ember vagyok – pedig a szörnyű valóság az, hogy ebből semmi sem igaz. Sokan megszólítanak, mert tévesen azt hiszik, hogy nyitott vagyok a barátkozásra. A szemem színét mindenki érdekesnek találja, amúgy szinte a homlokomra van írva, hogy nem angol vagyok. A bőröm inkább világosbarna színű, a hajam barna és bozontos mostanában. Ha lehet a Roxfortos egyenruhám darabjaiban járok mindenhova, mert azt a legegyszerűbb felvenni és nem kell azon gondolkodnom, hogy mit húzzak fel. A koromhoz képest alacsony vagyok, nem tudom, hogy fogok-e még nőni, de nem igazán érdekel a magasságom amúgy.

A tudás

varázslói ismeretek ||

Egyelőre tanulófélben vagyok, de hamar ideges leszek, ha nem sikerül egy-egy varázslat elsőre. Emiatt azt hiszem, hogy az esetek kilencven százalékában csak felgyújtok vagy felrobbantok valamit. Hogy ebben mennyi a tudatosság, azt inkább hagyjuk. Szeretek párbajozni és szerintem jó is vagyok benne, de a türelmetlenségem miatt sokszor hibázok – meglepő módon azonban ez is általában az én malmomra hajtja a vizet. Kedvenc tárgyam nincsen, az órák többségén halálra unom magamat, de próbálok úgy tenni, mintha minden érdekelne egy ideig. Emiatt azt hiszem, hogy nincs is olyan tárgy, amiben kiemelkedően jó lennék. Azért arra figyelek, hogy ne bukjak meg semmiből sem.

pálca típusa || 11 hüvelyk, cédrusfa, sárkányszívizomhúr a magja

Egyéb

avialany || Aidan Gallagher