Battersea Pie Shop

[♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡]

♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡

☾ 2003. 02. 02.. ☽

partner : Arian ♫: m u s i c b o x öltözet: coffee

Talán a pitéző a hibás, van valami a levegőben, valami rózsaszín gáz, amitől meghülyülnek az emberek. Biztosan ezt hinném, ha nem a Covent Garden résznél lennénk. Így viszont csak magamat hibáztathatom. Na és hogy hányszor is szokott  ejönni a leöntős tapizós technika? Na szerintetek?
– Ha bejött volna, nem veled kávéznék, hanem a barátnőmmel.
Igazából nem feltétlenül, hiszen ha csak a szórakozás a cél, nem egy állandó barátnő beszerzése, akkor simán bejöhet ez a trükk. Olcsónak olcsó trükk. Mégis milyen sokat használják! Persze nem is a kávé folt zavar, hanem..persze, értem a viccet, ha ha, szeretek is nevetni. Megköszönöm a kedves invitálást, de majd én.....le...takarítom. A francba is a hülye látomással. Ahogy leveszi, végigsimít a fehér bőrömön. Melegség önt el, hirtelen minden kényelmetlen, a kabátot hiába rángatom le, aztán vissza, egészen kimelegedek. Azt érzem, ki kell szabadulnom a levegőre, így hamar felpattanok, de nem akarom bunkón itt hagyni, mindjárt jobban leszek, csak menjünk a levegőre. A pincérnő felborul, és suhanok, Arian azonban megelőz, hogy az ajtót kinyissa. Hallom amit mond, mikoözben kislisszanok az ajtón,igyekszem elgalppolni.
– Gondolom Indiában már megszoktam a forróságot, azért nem érzem…
Igen, igen, India, az valóban forró, mondhatnám, bár soha életemben nem voltam ott. Azt mondják nagyon sok ott az ember, a tömegközlekedés botrányos, nincs is kressz. Vagy ez csak olyan pletyka féle? Megkérdezhetném, de jelenleg nincs annyi levegőm, hogy kedélyesen érdeklődjek Inida felől. Nem tudok túl gyorsan elszökdellni, mert megfogja a karom. Kitéphetném, de a meglepődöttségtől inkább csak megtorpanok. Itt kint valóban jobb a helyzet, érzem a hideget, belém is kötözhetne. A kezére nézek, ami szorítja a karom, persze nem annyira, hogy fájna, éppen csak visszartó erővel fog.
- Rosszat mondtam?- Hogy rosszat e? Elég távol esett a rossztól, de nem akarom hogy abban a hitben maradjon, hogy megsértett. A szemembe néz, én pedig igyekszem megőrizni a hideg vérem. Pezseg, de talán már jobb egy kicsit. Enyhe mosolyra húzom a szám, dehogy mondott rosszat...
- Ugyan, nincs semmi, nem mondtál rosszat. Abszolút, tényleg.
Nagy levegő Daisy, nincs közvetlen veszély. Mi ez az üss vagy fuss reakció? Most aztán szabadkozhatsz te csitri, te...
– Nem akartam a melledet fogdosni, tényleg nem vagyok szatír. Azt hiszem, csak nem vagyok túl jó ezekben a kényes helyzetekben.
Tényleg nem vagyok szatír" Hirtlelen egy apró kis kuncogás bugyog fel belőlem valahonnan mélyről, a rákvörös arcom már csak rózsaszínben pompázik. Hála a magasságosnak...elengedi a karom, és ott állunk a pitéző előtt én kipirulva, ő szabadkozva.
 Meg kedvességben sem igazán. Na, hát ebben azért egyetértünk. Valóban nem a legkedvesebb valaki, akivel találkoztam, ami persze nem érdekel. Mondjuk valóban megbántott egy 20 perccel korábban, de már túl tettem magam rajta, nagylány vagyok.
- Nem is kedvelem a folyton kedvességmáztól ragacsos embereket. Csak hirtelen...
Lassan közelebb lépek, a szemeit fürkészem, és egy lágy csókok lehellek az ajkaira. Csak ki kellett próbálnom. Ezért tettem.
- Mennem kell.- Hátraarcot vágok, és hazaindulok, mert annyira meglepődte a meggondolatlanságomtól, hogy nincsenek rá szavak. Inkább hazamegyek, vagy..vagy el innen jó messzire. A franc essen belé, hogy nem tudok innen hoppanálni, ugyanis az volt a tervem, de túl későn esett le, hol is vagyok.

a kávé legyen meleg, a pite meg forró



2003. február 2.
Daisy

Odakint valahogy arcon csapott a hideg. Február volt, én pedig nem gondoltam be a kabátomat… bár abban a pillanatban könnyű volt megfeledkezni róla. Csak szorongattam a karját, abban reménykedtem, hogy nem megy el. Nem tudom miért, eddig idegesített, most viszont, hogy elhoztam ebbe a pitézőbe, egészen más volt az egész.
– Ugyan, nincs semmi, nem mondtál rosszat. Abszolút, tényleg. – Felelte enyhe mosollyal az arcán, mintha csak csitítani akarna. Az ujjaim nem csúsztak le a karjáról és beszéltem, pedig valójában nem kellett volna. Tudtam, hogy csak rontok az egész helyzeten… amúgy nem is kellett volna, hogy számítson az egész. Most elmegy, többé nem látom és az egész mellfogdosás csak szörnyű emlék lesz.
Láttam, mennyire elpirul. Először azt hittem rosszul van tőlem, vagy legalábbis elég kellemetlenül érzi magát miattam. Nem akartam, hogy így érezze magát. Nem ismertem, de nem akartam, nagyon-nagyon nem. Most viszont nem tudtam elővenni a szigorú, hideg énemet, hogy azt mutassam, nem érdekel, ha nem kedvel. Érdekelt, mert… mert kedveltem. Ettől a gondolattól talán kicsit el is sápadtam. A magyarázkodásom meg félbe szakadt. Nem kedveltem senkit jó ideje.
– Nem is kedvelem a folyton kedvességmáztól ragacsos embereket. Csak hirtelen...
Hirtelen közelebb lépett. Megéreztem a virágos, üde illatát, ami talán a parfümje volt, talán csak a saját illatat, minden esetre képes volt lebénítani annyira, hogy ahogy kissé lábujjhegyre emelkedett, lágy csókot tudott lehelni az ajkaimra. Éppen csak lehunyni volt erőm a szememet, aztán már húzódott is el.
– Mennem kell. – Vágott hátraarcot majd már indult is volna el. Csakhogy én újra megragadtam kezét, visszahúztam, az ajkaimat az ajkaira tapasztottam. Fel sem fogtam mit művelek, csak csókoltam hosszan. Nem volt akadálya, ha el akart húzódni, máskülönben az ujjaimat a szőke tincseik közé fúrtam, hogy úgy simítsam végig őt, aztán még kicsit faltam az ajkait. Talán kissé túl intenzívre is sikerült.
Kissé húzódtam csak el, mélyen a szemeibe néztem. Kicsit szoktam azokat a kékeket, mielőtt megszólaltam volna. Ő csókolt meg, nem hibázhattam azzal, hogy visszavontam magamhoz… meg akartam kóstolni őt, jobban érezni. Nem bántam meg.
– Akkor legyen jó utad haza, Daisy. – Súgtam az ajkaira, mint valami elszúrt szerelmes regény nyálas jelenetében. Nem szakítottam meg mégsem ezt az érzést. Az ujjaim tovább cirógatták a tincseit. Tökéletesen puha volt, annyira, hogy nem akartam elhúzni tőle újra a kezem. Közelebb húztam és kicsit végig simítottam a derekán is. Kellett ennyi, mielőtt elengedtem volna.
– Ha szeretnél találkozni a Godrik 207-es szobájában minden hétfőn, szerdán és pénteken fogadóórát tartok kilenc és tizenegy között. – Tettem hozzá, hátha nem ér így véget. Nem számítottam persze komolyabb folytatásra, hiszen általában rosszul sültek el a próbálkozásaim a nőkkel. – Bármelyik napon meglátogathatsz… majd a hallgatókat kizárom az irodámból.
Még egy lágy csókot adtam az ajkaira. Aztán hátrébb léptem tőle, még végig simítva utoljára a haján és az arcán. Ha akart hát elmenekülhetett most már, én zsebre dugott kézzel bámultam, várva, hogy eltűnjön – talán örökre, talán csak egy-két napra.

[♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡]

♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡

☾ 2003. 02. 02.. ☽

partner : Arian ♫: m u s i c b o x öltözet: coffee

Olyan gyorsan hadarom, hogy mennem kell, mintha az életem függne tőle, hogy valóban sikerül e. A szívem immár a torkomban dobog. Jesszusom, Daisy, mégis mi a francot művelsz? Nem tudom, mi ütött belém, csak eltűnni szeretnék, de mielőtt ez sikerülne, megragadja a karom, visszahúz. Első gondolatom, hogy számon kér, mégis mit képzelek én magamról. Már látom magam előtt az ennél is kínosabb magyarázkodásom, mielőtt azonban ennek a gondolatmenetnek a végére érnék, félbeszakítja egy csók. Az ajkai újra az ajkaim érintik, és én nem tudok ellenkezni. ha az agyam ellenkezne, képtelen rá, mert kikapcsolt egy rövid időre. Egyszerűen engedem, hogy az ajkaim ösztönösen engedelmeskedjenek Ariannak és a titkolt vágyaimnak. Tetőtől talpig belebizsergek, egy pillanatra olyan érzésem van, mintha a talajt kihúznák a talpam alól, és a feje tetejére állna a világ. Érzem az ujjait, ahogy a hajammal játszik, a hajtincseim is mintha teljes extázisba kerülnének. olyan édes érzés, olyan lágy, és olyan borzasztóan..jó, hogy majdnem beleájulok. Hülyeséget csináltam, tudom, de képtelen vagyok megbánni. Nem merném bevallani, de szinte bánom, hogy véget ér a csók. Ahogy a szemembe néz, újra elpirulok, tényleg, érzem, ahogy az arcom ég, úgy festhetek, mintha két piros alma lenne oldalt.
– Akkor legyen jó utad haza, Daisy.
Igen, igen, az út..ahm..huh..az út. jaj, igen, haza. Haza megyek. Hol is a haza? Merre lakom? hol vagyok egyáltalán? Annyira belezavarodtam, mint egy elsőbálozó, ha rákacsint a szerelme. Késztetést érzek, újra megcsókolni, erősebben, szenvedélyesebben, de au utolsó pillanatban leállítom magam, mert a szívem mintjrt kiugrik a torkomon. A keze a derekamon siklik végig, a villámok pedig erőteljesebben cizákznak végig bennem, az előbb. Nem tudom ki pontosan Arian Bahri, de azt már tudom, hogy egészen különleges hatással van rám, annak ellenére, hogy még mindig nem egészn kedvelem. De akkor miért vonzódom hozzá ennyire?
– Ha szeretnél találkozni a Godrik 207-es szobájában minden hétfőn, szerdán és pénteken fogadóórát tartok kilenc és tizenegy között. Bármelyik napon meglátogathatsz… majd a hallgatókat kizárom az irodámból.–
Nem is tudom, mit mondjak, mert még rról sincs fogalmam, mit szeretnék. Magamhoz térni sincs időm, újra érzem az ajkait, puhán, lágyan érnek össze . Csodálatosan érzem magam és nem tudom miért. Aztán újból véget ér a kis buborék, rá kell döbbennem, hogy most már tényleg el kell mennem. Mondanék még valamit, de mégsem  kívánkozik ki egyetlen kósza hang sem a torkomon. Csak zavartan mosolygok, bólintani sem bólintok. Egyerűen csak...elsétálok. Az agyam úgy zsong a szédült gondolatoktól, hogy első dolgom lesz lefeküdni. MAjd ha kitisztul a fejem, majd akkor. Majd akkor megtudom, mit akarok.

Köszönöm a játékot!

[- Will! Szia!]

Will

Furcsa érzés leszállni a mugli buszról, és végigmenni a zsúfolt járdán. Szeretném máshogy látni, de az az érzés, hogy ez az utolsó nyár, mielőtt visszamegyek az utolsó évemre, hogy jövő ilyenkor utoljára hagytam hátra a Roxfortot, és szembe kell néznem tényleg mindennel, amit a nagybetűs élet tartogat, felcsúszik a gerincemen.

 Az otthoni légkör sem segít.

 Anyám agresszívan, passzív, de nagyon is érthető megjegyzésekkel, célzásokkal emlékeztetett rá, hogy mi a rendje a dolgoknak otthon, amikor megkért, hogy indítsam el a mosógépet, azután segítsek neki zöldségeket pucolni, és végig úgy beszélt hozzám kettesben is, mintha ő maga sem emlékezne a Varázsvilágra. Kiráz a hideg tőle, még ha tudom is, hogy nem amneziálta magát vagy ilyesmi, mert a pillanatnyi ijedtség megjelent az arcán, amikor megemlítettem a vacsoraasztalnál, hogy kaptam egy baglyot- mielőtt az öcsém kijavított, hogy az nem bagoly, hanem éji griff, és a gyorsabb közlekedést szolgálja a játékunkban.

 Ha anyám háborút akar, megkapja. Nem fogom hagyni, hogy megpróbáljon elszigetelni a barátaimtól és a világtól, ahová tartozom, bármilyen nemes szándékok vezérlik is.

 Elmosolyodom, miközben a táskámba nyúlok, és a mobil meg a pálcám között fekvő tárcáért nyúlok, hogy fizessek a kocsiból eladott üdítőért, és közben az ott dolgozó srác megdicséri a pólómat- cserébe én is megdicsérem a tetoválását. Ahogy elmegyek az itallal, megigazítom a napszemüvegemet, és célba veszem azt az üzletet, ahonnan azt a rengeteg pitét zsákmányoltuk Revannal tavaly nyáron. Idén is szeretném elhozni, és remélem, hogy most is több hetet együtt fogunk tölteni. Nagyon megijesztett, ami május elején történt vele.

 Ahogy beállok a nagyon hosszú sorba, elgondolkodom rajta, hogy talán veszek neki is egyet, de tudom, hogy most nem lehetne biztonságosan eljuttatni- elméletileg tudok rá egy varázslatot, gyakorlatilag majdnem megöltem Amyt és magamat azzal a popcornnal a múltkor, úgyhogy távol maradok az olyan háztartási bűbájoktól, melyek potenciálisan veszélyesek.

 Meglepődöm, ahogy feltolom a szemüveget a homlokomra, és észreveszem William Ashfordot a sorban, nem sokkal előttem. Jól megnézem még egyszer, de tényleg ő az, a látványa pedig akkor is boldogsággal fog el, ha egyébként nem beszélünk túl sokat, amikor az iskolában vagyunk. Ő egyértelműen ahhoz a világhoz tartozik, és a látványától máris elmúlik az az érzés, hogy száműzetésben vagyok itthon.

 - Will! Szia!- integetek a nő mögül, aki félig takar, és szélesen mosolygok rá. Páran már morognak, valószínűleg azt várják, hogy most, mivel ismerősöm, előre fogok tolakodni hozzá- és talán tényleg-, de nem ezzel a szándékkal integettem neki. Amúgy sem terveztem hazamenni még, azzal az indokkal jöttem a városba, hogy nézzek néhány ruhát, de szeretnék távol lenni anyámtól, amíg csak lehet.

Sienna Scrimgeour

Délelőtt óta járom London utcáit, mint akit valami láthatatlan fonál húz, s mégsem tudja pontosan, merre vezeti. Az iskolai tanszereim mellé kerestem némi kiegészítést, jegyzetfüzetet, valami feketét, valami égszínkéket, esetleg csillagokkal telit. Talán mindet egyszerre, talán mindből egyet-egyet. Néha úgy érzem, a pergamen kevés ehhez, túl merev, túl súlyos. Kell valami hétköznapibb az élethez, hogy a papírra vetett sorok és rajzok ne a varázsvilág súlyát hordozzák, hanem a saját életem betűit.
Rövidesen a Covent Garden forgatagában találom magam, ahol az üzletek színes kirakatai mellett minden illat és hang keveredik: kávé és süteményillat ér el a hegedű és trombitaszó mellett, és próbálom elkerülni, hogy másokkal közös élményeim legyenek, azonban az utcai tömegben ez hatalmas feladatnak tűnik. Figyelem a kirakatok üvegében visszasejlő arcomat, mintha két világ között lebegnék, s egyik sem volna az én igazi otthonom. Nem is az, ha jobban belegondolok.
Így sodródom el egy pitéket árusító helyig. Az ajtón túl édes fahéjillat keveredik a frissen sült tészta gőzével, s a pult mögött szorgos kéz vágja, adagolja a kerek süteményeket, mintha mindegyik egy-egy kis napdarab volna. Belépek, s a sor lassan, méltóságteljesen araszol előre. Nem sürget a világ, talán először érzem ezt hosszú idő óta, hogy van pillanat, amely elidőzhet.
És akkor, ahogy a napszemüvegemet feljebb tolom a homlokomra, mintha tisztábban kellene látnom, megpillantom Siennát. Először azt hiszem, csak a képzelet játszik velem: egy arc a sok közül, aki mégis ismerős. De aztán a hangját is hallom, nevemen szólít vele, s egyszerre minden zsibongás, minden zörej elcsendesedik körülöttem. Megfordulok, és valóban ott áll a félárnyékban, mégis világosabban, mint bárki más körülöttünk. A sor fojtott türelmetlensége, a város pora, a mugli bolt ablakából kifénylő hirdetések mind jelentéktelennek tetszenek a pillanatban.
- Szia… - mondom, s a hangom rekedtes, mintha a sor és az idő súlya ülne rajta, mégis van benne valami könnyedség. És abban a pillanatban elfelejtem, hogy ez csak egy nyár, az utolsó, amely előtt a jövő roppant súlya vár. - Meghívhatlak esetleg? - invitálom, és helyet szorítok magam mellett tüntetőleg a tömeg nemtetszése ellen. Így jártak, szerezzenek ők is barátokat. Olyan apró gesztus ez, amit magamnak is ritkán engedek meg: egy egyszerű, hétköznapi meghívás, ami mégis mindent elmond arról, hogy örülök, hogy itt van. Ahogy a sorban előre araszolunk, s a levegőben a fahéj és a frissen sült tészta illata keveredik, érzem, hogy a nyár talán mégsem olyan sivár, mint hittem.
- Milyet kérsz? - kérdezem, miközben a pult mögé pillantok. És most, ebben a pillanatban, minden furcsa érzés, minden nyári súly, mintha a sütemény illatába olvadna itt a Covent Garden zavaros forgatagában.

[- Persze, hogy is mondhatnék nemet egy ingyen süteményre?]

Will

  Félig-meddig bocsánatkérőn nézek azokra, akiket megelőzök a sorban. Persze, engem is előztek már meg, de soha nem voltam oda annyira ezért.

 - Persze, hogy is mondhatnék nemet egy ingyen süteményre?- nem tudom még, hogy milyen lesz az együtt töltött idő, mert nem volt időm igazán megismerni Williamet. Általában kedves, művészlelkű fiúnak tűnik, akivel szívesen töltene az ember időt- még ha nem is biztos, hogy ez igaz visszafelé. Másfelől mindig kiismerhetetlennek tűnik.

  - Hm, nem is tudom… kérek egy… bocsi, egy pillanat.- kicsit megforgatom a szemem, ahogy meghallom a Pepsi reklámból megismert We will rock you zúgását a táskámból, de ahogy kiveszem a lila telefont, a kemény fedél kijelzőjén nem anyám, hanem Jonathan jelenik meg. Mit akarhat. Egy csuklómozdulattal kinyitom a telefont.

  - Ha hamburgert akarsz, már elhagytam a mekit… hogy mi? Nemár… De hogy nem vetted eddig észre? És leomlasztja a másik tornyot? … Oké, tedd stopra, tíz perc és otthon vagyok!- kicsit bűnbánóan nézek előbb a mögöttem álló, dühös nőre, majd Willre, miközben becsukom a telefont.

  - Bocsi, az öcsém… majd máskor, jó? Szia!- nem is várok túl sokat a válaszra, csak a szabad kezem emelem fel elköszönésképp, mielőtt megfordulok, és gyorsan bocsánatot kérek az elém lépő nőtől, mielőtt kisietek az ajtón. Csak onnan kiabálok vissza. - Írok majd.

 Ha nem lennék a város közepén, talán hoppanálnék hazáig- magam sem értem, hogy miért olyan sürgős most hazamennem. Talán vágyom arra, hogy kapcsolatom legyen az öcsémmel, mert veszélybe került ez.

Köszönöm a játékot!