Kifutó

A Griffendél-torony legfelső részében a legenda szerint Griffendél Godrik a saját házi griffjének alakított ki egy kis zugot, ám ezt nagyon rég lezárták, mivel túl veszélyes volt diákoknak ott tartózkodnia. Ezt a zárbűbájt tavalyelőtt néhány leleményes diák viszont áttörte, így a régi akol szabaddá vált odafönt. Ide akármit (vagy akárkit) el tudnak rejteni a Griffek, amit csak akarnak, soha senkinek nem jutna eszébe épp ott keresni.
Az odavezető külső függőfolyosó eddig is szabad volt (jobbára olyasmi inkább, mint egy lépcsősen emelkedő erkély a torony egy részén kívülről), ahová levegőzni járhattak ki a diákok.

[- Nem azért állok itt, hogy kiugorjak.]

At a step from the depth

2005.05.08. (vasárnap, éjjel-hajnal)

16+ - mentális problémák, szexuális utalások, káromkodás

 Hajnali három lehet. Talán később. Még egy kihagyott éjszaka.

 Az utolsó felülés után, amit ki tudok préselni magamból, elnyúlok a padlón, és bámulom a plafont, miközben hagyom, hogy a forróság, remegés lassan alább hagyjon. Érzem, hogy kifutottam az összes megmaradt energiámból, ebben a pillanatban abban sem vagyok biztos, hogy vissza tudnék mászni a lépcsőkön, utána pedig be az ágyamba, de amikor megérintem a félelmeimet, csalódást érzek, mert nem tűntek el.

 Hiába reméltem, hogy elhalnak éjjelre, ha kifárasztom magam, most is hideget érzek, ha eszembe jut, hogyan adnék számot a teljesítményemről- ha őszinte vagyok magammal, csalódást keltő minden, amit elérek. Eszembe jut a két elmúlt és a közelgő kviddics meccsem, a párbajom Orin Morgensternnel, az összes órai teljesítményem, mely visszatekintve szánalmasnak tűnik, különösen, mert tudom, hogy mindenhol beleadtam mindent. Ez valahogy rosszabbá teszi, mintha érezném, hogy lusta voltam, mert akkor átgondolhatnám, miért voltam az, és tudnám, hogy ha megtalálom az okot, hirtelen sokkal többet tudok adni. Így, hogy minden, amit adok, ennyit ér, csak azt érzem, hogy ha ez a legjobb belőlem, a legjobb nagyon kevés.

 Most is érzem azt a rémületet, mintha valami előugrott volna a sötétből, és örökre benne ragadtam volna a felismerés pillanatában, ahogyan eszembe jut apám arca, aki lesajnáló tekintettel figyel, miközben hátat fordít, és besétál a Roxfort romjai közé, én pedig kint maradok. Elég lehunynom a szemem hozzá, hogy lássam ugyanezt az arckifejezést az anyámon, a nevelőapámon, az öcsémen, Lutece professzoron, a barátaimon. Rengeteg dolgot ígértem nekik, és most itt fekszem a földön tréning nadrágban és sportmelltartóban az éjszaka közepén, mintha bolond lennék, nem tudok megmozdulni, és fogalmam sincs, mit csináljak.

 Szeretnék segítséget kérni, de nem fogok. Revan és Annie most mélyen alszanak, Amycus vagy szintén az ágyában van, vagy valahol önmaga anélkül, hogy rettegne tőle, hogy mit fognak gondolni róla. Neki biztos nem jut soha eszébe a gondolat, hogy élősködő a barátain, hogy ő az, aki profitál a kapcsolataiból, ő a passzív fél, aki semmit nem ad, csak elvesz. Én mit adtam valaha Revannak? Vagy Amycusnak? Én csak hozzájuk rohanok, amikor nem tudom tovább eljátszani a magabiztos lányt.

 Egy mély levegővétel után felállok, és a Rengeteg irányába fordulok. Most nem látni szinte semmit, a sötétség azt ígéri, hogy elrejt valamit a leple alatt, és ma éjjel talán remélhetném azt is, hogy ott vannak a válaszok a problémáimra. A válaszok léteznek a problémáimra, és azok nem olyan üresek, mint hogy szeressem magam, fogadjam el magam, érjem be azzal, hogy megpróbáltam, hogy igazán beleadtam mindent. Igazán irigylem ma éjjel azokat, akik nem akarnak semmit elérni.

 Hirtelen érkezik az ostoba gondolat, és mielőtt átgondolhatnám, hogy jó ötlet-e, a testem már cselekszik is. Mielőtt figyelmeztethetném magam, hogy tudomásom szerint innen kizuhant egy diák, közvetlenül az én első tanévem előtt, már le is vettem a cipőmet és a zoknimat, és ott állok a párkányon, lenézek a sötét mélységbe. Csak egy rossz lépés lenne. Vagy egy jó. Persze, tudom, hogy nem akarok ugrani, csak ostoba módon érezni akarom a meggondolatlanság, halhatatlanság illúziójának melegét, mintha a tűz nem égetett volna meg annyira, amikor a józan eszem ellenére bele nem vetettem magam egy kapcsolatba Barclayval. Az átgondolatlan hülyeségekből két nap Gyengélkedő szokott lenni, vagy negyven lehangoló másodperc, mint a születésnapi bulimon azzal a fiúval.

 Ebből lehet valami sokkal komolyabb. De nem érdekel. Most nem érzem azt a rettegést, stresszt, felülírja a félelem a zuhanástól, a fájdalomtól, a haláltól. Vajon az a fiú is így zuhant ki?

 Elengedem a párkányt, előbb az egyik, majd a másik kezemmel, és a hajamhoz nyúlok, hogy megszabaduljak a hajgumitól, amit ledobok a sötétbe. Fogalmam sincs, miért, de mosolyognom kell, miközben kinyújtom még mindig égő karjaimat, és párszor megrázom a fejemet, hogy jobban felszabadítsam a hajam, átadjam a közelgő szélnek, ki a távoli néma villámok hírnöke. Egy kézzel elengedem a párkányt, végigfuttatom az ujjaimat a nyakamon, fedetlen hasamon, azután felemelem a karomat ismét, hogy megérintsem a Roxfort falát kívülről, egy olyan ponton, ahol talán senki más nem érintette meg először.

 Élek. Ma éjjel anyám, apám árnyéka és az összes elvárás, amit magam elé támasztottam, megbaszhatja magát.

 Tudom, hogy minek fog látszani ez az egész, amikor meghallom a lépteket, de nem akarok lemászni. Ma éjjel nem zavar, ha bolondnak gondolnak, bárki is az.

 - Nem azért állok itt, hogy kiugorjak.- mosolygok, most őszintén, még ha nem is az érkezőnek szól ez, inkább az éjszakának. Érzem, hogy kicsit felkavarodik a gyomrom a gondolattól, hogy akárki az, akár egy elsős, simán kilökhet, ha akar, és soha nem tudja meg senki, hacsak nem lesz elég nagy szerencsém, hogy túléljem a zuhanást, vagy nincs valami bűbáj, hogy megállítson.

The world is a vampire
Sent to drain

+? , káromkodás és társai

Vannak még olyan éjszakák, amikor azt álmodom, hogy futok. Érzem a lábam alatt a talajt, először a jobb, aztán a bal. Egy erdőben vagyok, kövek,por,fű, aljövényzet, minden olyan egyszerű és automatikus, egyetlen mozdulaton sem kell gondolkodnom, boldog vagyok és nyugodt. Aztán felébredek arra, hogy mintha meghúzódott volna valami a jobb lábamban és odanyúlok, mint akkor éjjel a Mungóban. Gyorsan megoldódik, csak ki kell masszírozni, erre gondolva állnék neki, amikor realizálom, hogy a lábamnak annyi és ez csak fantomfájdalom. Néha még átbasz az agyam, néha álmomban elhiszem, hogy minden rendben van, de, amikor így ébredek esélyem sincs arra, hogy visszaaludjak. Van persze altató és fájdalomcsillapító főzetem, de ami azt illeti egy pohár vizet is megihatnék placebo jelleggel erre a nemlétező becsípődésre. 

Más tervem van, ilyenkor feltornázom magam és a futólábam után nyúlok, ami amennyire ostobán néz ki, annyira hatékony, Rokuro bá’ pengeprotézisnek nevezte, tőlem aztán Tanakának is hívhatják.  A cucc formájában ívelt, C alakú, a lényege, hogy az ívelt forma elnyeli és visszaadja az energiát, így segíti az elrugaszkodást. Kviddicshez ideális. Viszem a seprűmet is, úgy settenkedem. Nem szabályos kiszökdösni éjszaka, de ha bárkivel találkoznék azzal jövök, hogy fáj a lábam és muszáj megmozgatnom, amire nagyjából senki nem tud mondani semmit. Bedobom a mozgássérült kártyát, instant all in, mert azt hiszem igazából nagyon sok mindent tudnak mondani, de a jó ízlés meg a neveltetés visszatartja őket minden egyes alkalommal. Eleinte mindenki azt gondolta, hogy beszélni sem lehet róla, sőt kötelező jelleggel úgy kell csinálni, mintha a világon semmi sem történt volna velem. Na ettől olyan kurva ideges tudtam lenni, hogy nem igaz! Én meg azt nem mertem megkérdezni senkitől, hogy az embered eddig is ilyen rohadt barom módon reagáltak dolgokra vagy ez csak valami furcsa váltás volt, amiről lemaradtam a múlt évben.

Pont erre gondolok, amíg céltalanul repkedem, a múlt évre. Szinte nem is emlékszem rá, mert onnantól kezdve, hogy kijelentettem, ebben az állapotban nem jövök vissza, lófasz sem történt velem. Aztán Rokuro a lelkére vett és elszállított, meg odaterelt hozzám mindenféle mestereket, szerintem még asztalosmestereket is.  Azok meg mértek, csóválták a fejüket, aztán megint mértek és ingatták a fejüket, amíg meg nem lettek a lábak. Kettő. És anyám elvolt pusztulva a csodálattól, meg mindenki el volt pusztulva, mert ezeket mi soha nem engedhettük meg magunknak, de Rokuro volt olyan kedves. Nem tudom mi van a pasassal, amiért az ország összes szarul járt japánját összetereli és megsegíti. Boldogságos Szent Rokuro Ishida? Elég hülyén hangzik, lehet, azért is, mert rohadt mód buddhista az ember.
Ezen gondolkodom, mikor már az utolsó sétámra indulok, mielőtt alaposan lemozgatva visszafeküdnék az ágyamba, amikor észlelem, hogy a kis gondolkodóhelyem már foglalt. És ez még így magában semmi, mert a… kifutófoglaló éppen valami elmebeteg mutatványt hajt végre.  Magamban hozzáfűzöm a dologhoz, hogy „ezhülye”, aztán meghallom a hülye hangját és el kell mosolyodjak. Mi a franc van Sienna Scrimgeurral?
-Mondjuk az elég jó -jelentem ki, miközben megindulok felé, de nem akarom megzavarni abban, amit éppen csinál, csak a katasztrófaturizmusnak adózom.
-Akkor csak így élvezed a magaslati fuvallatot?-érdeklődöm, ahogy törökülésbe hajtogatom az összes lábam és magam mellé teszem a seprűmet – Egész érthető, ma különösen frissítő.

[- Mondhatjuk. Tényleg kellemes ez a szellő.]

At a step from the depth

2005.05.08. (vasárnap, éjjel-hajnal)

16+ - mentális problémák, szexuális utalások, káromkodás

 Megfeszítem az ujjaimat a falon, ahogy meghallom a fiú hangját. Néhány másodpercre van csak szükségem, hogy meg tudjam mondani, hogy Chikara az, még úgy is, hogy továbbra is az éjszakát, a közelgő vihart nézem.

 Érzem persze a húzást, hogy leszálljak a párkányról, ránézzek, mosolyogva beszéljek hozzá, viselkedjek úgy, mintha semmi baj nem lenne a mentális egészségemmel. Így is túl sokan tudják ezt, nemsokára a Griffendélben mindenki tudja majd, hogy van velem valami baj. De mégsem engedek- ma éjjel túl kimerült vagyok hozzá, hogy eljátsszam, hogy máshogy vagyok.

 - Mondhatjuk. Tényleg kellemes ez a szellő.- érzem, hogy a szél némi nedvességet hoz, ráfújja a karjaimra, a hasamra, az arcomra, friss hűvösséggel jön, mint egy régi kaland: a sötét vízpart mellett, egy elhagyott játszótéren szürkületkor, egy pláza tetején egy kidőlt fácska mellett. Akkor jött ilyen, amikor még úgy vártam a kviddics meccset, mintha egy leendő sztár lennék, amikor még repültem a folyosókon is, és olyan messze volt még az a rengeteg krízis.

 Hátranézek a vállam felett. Először a seprűjét nézem meg, és mosolyognom kell, amikor rájövök, hogy talán neki akart vágni az éjjeli égboltnak. A lábán éppen átsiklik a szemem, mielőtt a szemébe nézek, ahogy ott ül- ismertem a balesete előtt, játszottam vele többször, nekem nem ez jelentette soha a különlegességet benne. Igaz, vele sem beszéltem túl sokat- ahogy telik az idő, mindig rájövök, milyen távol tartok magamtól közeli embereket. Egy-két levelet írtam csak, amikor kimaradt, és utólag érzem, milyen személytelenek voltak.

 - Ilyenkor éjjel is gyakorolsz a meccsre?- miközben mosolygok rá, önkéntelenül is eszembe jut, hogy ha nem történik semmi vele, minden bizonnyal ő lenne a kapitány, és ha nem is az a típus, aki lenézne, biztosan nem tart túl sokra a fogóként bemutatott teljesítményemért. Talán jobb helyen lenne nála a poszt. Elhessegetem a gondolatot, és inkább az éjszaka felé nézek.

 Lassan elkezdem érezni a fájdalmat, amely túlterhelt izmaimból szivárog végig a testemen, miközben nekitámaszkodom a párkánynak, és megfeszítem a lábujjaimat, hogy akadályozzam a zuhanást. Kicsit kijjebb dőlök, hagyom, hogy a hajam lejjebb húzza a fejemet, és nézem fák feléledő mozgását, mielőbb visszább húznám magam.

 - Más, mint seprűvel. Ha elrontod, nem tudsz semmit tenni. Kivéve, ha elkap valaki.- kicsit talán kihívó a mosolyom, ahogy újra ránézek a vállam felett. Nem hiszem, hogy sikerülne, mire a seprűre ülne és utánam repülne, már elérném a földet.

 Megrándulok, ahogy egy hideg esőcseppet a nyakamba fúj a szél, de mosolygok. Olyan távoli, kevéssé fenyegető a jövő most.

  - Hogyhogy ébren vagy?- mindig lenyűgözött a pofátlanság, amivel ezt a kérdést felteszem, mintha nem én vágnék neki minden éjszaka a hálókörletből levezető lépcsősornak.

The world is a vampire
Sent to drain

+? , káromkodás és társai

Biztos vagyok benne, hogy felismer, azt nem egészen tudom, hogy miről. Néha mindenki kóvályog éjjelente, akkor meg igazából bárki lehetnék, aki kínjában éppen nyomja a bolygó hollandit.  Esélyesem a lépteim azok, az a furcsa ritmusuk, amit sosem fogok tudni megváltoztatni. A jobb lábam mindig máshogy fog földet érni, gyorsabban, nehezebben, önkéntelenebbül. Sosem lesz olyan, mint előtte, vagy olyan, mint egy normálisé, de szépen lassan tanulok vele együtt élni. Olyan, amilyen, de funkcionálisan eléggé rendben van. Biztos kérhetnék Ishidától valami csitti-fitti, súlyarányos lábat, ami nem húzna mindig kicsit jobbra és tisztességesebben érne földet, de elvagyok ezzel. Sosem futottam ilyen gyorsan, és így meccs előtt meg kell hagyni, hogy soha sem voltam ilyen jó.
Sienna nem úgy hallatszik, mint aki sosem volt jobban, tekintve, hogy még mindig ott életelleneskedik, ahol úgy hírlik már másoknak is jól sikerült, de hát nem azt mondta, hogy nem öngyilkosságra készül? De! Akkor meg ki vagyok én, hogy felülbíráljam?

-Te is elég furcsa időpontban csinálod, de ha jól esik…-mondom, mert azt hiszem igyekszem tapintatos lenni és azt feltételezni, hogy tudja mit csinál és nem nekem kell berángatnom, mert az így nem nagyon támogatná a feminista nézeteimet, amiket a fekete körömlakkal, hosszú hajjal,meg a septum piercinggel szedtem magamra. Na jó, bizonyos pontig vagyok feminista, mert ha most Sienna elengedné magát és meg akarná nézni, hogy mi van ott lent, én elengedném az összes olyan gondolatomat, hogy a nőkre is pont úgy kell ráhagyni a faszságot, mint a férfiakra és utána ugranék.
Az mondjuk megnyugtató, hogy kicsit rám figyel, mert nagyon nem úgy néz ki a helyzet, mint, ami biztonságos. Nézi a seprűt és a lábat, mindig mindenki megnézi a lábat, de cseppet sem zavar. Kiterveltem, hogy célszerű nekem tudatni mindenkivel, mielőtt még maguktól jönnének rá a dologra. Mikor visszajöttem beálltam a Nagyterem közepibe és az összes jelenlévőnek adtam öt kerek percet, hogy nyugodtan és büntetlenül süssék el az összes retek lábas poénjukat, hogy utána többet ne kelljen hallgatnom. Kurva kreatívak voltak! Azonnal kedvet kaptam tőlük, hogy Lábatlanba költözzem, legyen is az bárhol.

-Ilyenkor jobb a levegő, meg kevesebb köcsög-bólintottam és igyekeztem azt gondolni, hogy ettől nem tűnök kibaszott kétségbeesettnek emiatt az egész miatt. Jön a nagy visszatérés és, amikor csak álmodom, az a sztori, hogy végtelen szar vagyok. De nem kicsit szar, hanem elképesztő, okadék módon, gusztustalanul ocsortány rossz. Olyan, hogy ezt ép ésszel fel sem lehetne fogni.
-De ha véletlen leugrasz és én is utánad, akkor nagyon kibaszunk ám a többi csapattaggal -mondom kínomban ezt, mert látom, hogy a leányzó a szokásosnál hatszor depresszívebbnek tűnik, de hiányzik belőlem a japán diplomatika, így nem tudom, hogy hozzam fel, hogy egyáltalán jól van-e vagy ez valami perverz cry for help.
És amúgy mosolyog,de ez nem nyugtat meg túlzottan. Őszintén, kicsit úgy érzem, hogy jobb lenne onnan lefeszíteni, ahol annyira kapaszkodik, de az egy barommá tenne. Mondjuk legalább józanon gondolkodó barommá. A kérdésén meg is lepődöm. Mi van? Alkoholista kérdezi az alkoholistától, hogy inni jött-e a kocsmába?

-Röhögj ki, de képzeld…fájt a lábam-vigyorodom el jelezve, hogy hülye kérdésre hülye válasz- amúgy sokáig akarsz még ott feszülni? Kezd közepesen kiborítani, de kicsit még kibírom, ha nagyon muszáj.
Jó napot kívánok! Chikara Tetsuya vagyok és nem elég, hogy nagy büdös lófaszt sem értek a nőkhöz, hozzátehetjük azt is, hogy az emberekhez sem értek!

[- Talán mégis leugrok. Tetszik a gondolat, hogy elkapsz.]

At a step from the depth

2005.05.08. (vasárnap, éjjel-hajnal)

Nehéz ellenérvet felhozni a furcsa időpontra. Tényleg nagyon késő van, és már nagyon régóta aludnom kellene. Ahogy Tetsuyának is.

 Ahogy a kinti hűvös végigsöpör rajtam, magával hozva a Skót Felföld minden rideg zordságát, elgondolkodom rajta, hogy mennyit láthat most- talán átlát rajtam, talán pontosan tudja, hogy nem vagyok rendben, és hogy közel vagyok az összeomláshoz, és az ösztönös félelem, a közeledő vihar haragja a bőrömön tartják csak vissza a rémálmokat, a szorongást, a gondolatot, hogy a jövőm egy unalmas, középszerű életbe vezet, és mindenki csalódik majd bennem.

 Az elmúlt években jól elrejtettem a szorongásomat mindenki elől, kivéve Revant és Amycust. Azután látta Skylar, valószínűleg látta Annie is rajtam, és egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy Tetsuyának nem volt elég meglátnia az ablakpárkányon állva harminc méternyi zuhanás felett, hogy tudja, nem vagyok rendben.

 Nevetek egyet, amikor Tetsuya megemlíti az okait rá, hogy ilyenkor kint legyen, és mosolyogva hátranézek rá a vállam felett. A magány engem is sokszor szokott vonzani az éjszakában: az éjszaka csendes, a sötétség mintha beszélne, kérdezne, rákényszerítene, hogy ismerd meg magad. Nincs zaj, nincsenek ott más emberek, akik megvédenek magadtól, ha utálod magad, ha elégedetlen vagy. A sötétség, az éjszaka előhozza a legkíméletlenebb bírót mindenkiből, aki minden pajzsot kifogásként söpör arrébb, és nem kegyelmez. Mégis van benne valami vonzó; nincsenek hazugságok, nem tudok elbújni.

 - Talán mégis leugrok. Tetszik a gondolat, hogy elkapsz.- miközben átsuhan az elmémen, hogy talán túlzottan is olyan volt a megjegyzés, mintha flörtölnék, lenézek egyszer a mélybe, ahol csak árnyékok vannak, melyeket lassan megérint az eső, ami hideg tűk hadaként szúr a bőrömbe. Tényleg kellemes a gondolat, hogy valaki elkapna.

 Persze, nem akartam leugrani.

 A kelleténél talán életveszélyesebb, ahogy elengedem a falat, azután páros lábbal elrugaszkodom, hogy a levegőben már félig a fiú felé fordulva érjek földet félig guggolva. Semmi olyasmi, amit nem csinálok mindig a lépcsőkkel, és valami, ami egy napon talán visszaüt rám, de most már tudom: nem ma éjjel. Megtartom a mosolyomat, miközben hagyom magam eldőlni, ülőhelyzetbe, neki a falnak a párkány mellett, amelyen az előbb egyensúlyoztam.

 - Ha bármikor máskor lennénk, valószínűleg zavarba jönnék ettől. Nem tudom, mit illik ilyenkor mondani. Melyik lábad?- először a valódi, még meglévő lábára nézek, bár természetesen nem látok rajta semmit. Tudom, hogy a másik nagyobb eséllyel fáj, még ha nem is vagyok orvos, hallottam a fantomfájdalomról. Biztosan nagyon kellemetlen lehet- és még ha sokan érdekesnek is tartják, biztosan sokszor érzi, hogy nem szereti, hogy ezzel foglalkoznak.

 Ahogy egy villám fénye bevilágítja a helyiséget, a szemébe nézek. Továbbra is mosolygok, mintha semmi furcsa nem lenne a helyszínben és az időpontban. Beszívom mélyen a levegőt, ahogy a dörgésbe belezeng a fal, a rezgés pedig átfolyik a testemre. Érzem, hogy az izomláz egyre rosszabb lesz, egyre jobban vágyom egy zuhanyra, de tudom, hogy hiába feküdnék le. Ma éjjel csak akkor fog sikerülni, ha már túl fáradt vagyok hozzá, hogy nyitva tartsam a szemem.

 - Örülök, hogy visszajöttél kviddicsezni. És hogy jövőre és együtt játszhatunk.- mindig inspirált, hogy mennyire lenyűgöző, hogy azután is visszaült a seprűre, hogy elvesztette a lábát. Kevesen képesek erre, profik kevesebbért, kisebb sérülések miatt is visszavonulnak az aktív karriertől, amikor már elég pénzük van. Tetsuya visszajött az aktív játékosok közé.

The world is a vampire
Sent to drain

+? , káromkodás és társai

Most itt előzékenyen nyomom a boldog ülőbuddhát, de azért egy kicsit zavar, hogy még mindig ott kepeszt a semmi felett, de legalább elértem, hogy nevessen. I’ts something!
Könnyebb így éjszaka, az igaz, másokkal sem futok olyan sűrűn össze, akik zavarhatnának abban, amit csinálok, vagy csodálkozhatnának, hogy milyen kurva aktív vagyok itt a fél lábammal.  Meccs előtt vagyunk, itt éjjel-nappal Tetsuya van, mert csak abban vagyok biztos, hogy nyernünk kell, azon belül peddig abban, hogy nekem is nyernem kell. Igen, így külön, mert nekem ez most más, mint az évekkel ezelőtti meccsek. Eddig is jól kellett teljesítsek, de most egyszerűen zseniálisnak kell lennem. Ehhez pedig nem árt, ha a csk kisasszony nem veti le magát innen a  nagy büdös semmibe és nézi meg közelről, hogy milyen típusú a talaj. Ha valakit pont ez érdekelne, akkor asszem tőzeges, de ennél behatóbban én sem tudok nyilatkozni, mert rohadtul nem érdekel.

Most rajtam a sor, hogy sakál módjára röhögjek fel, mert ez egy vicc és ütött poén, de szépen. Mármint…biztosan vicc volt, hát mi más lehetett volna? Gondolom adrenalin kell neki, azért kapaszkodik még mindig odakint, én meg azért nem rángatom be erőszakkal, mert hadd legyen meg mindenkinek a maga baja. Utánam sem jön senki, hogy ugyan ne próbáljam már energiámmal a hányásig edzeni és fárasztani magam, pedig amúgy lehet, hogy jó volna.

]-Örülök, ha örömet okozhatok -vigyorodom el tudva, hogy ez csak indokolatlan évődés – pedig azt hittem, hogy ez egy ilyen vigyázz a végtagjaidra-vasárnap!

Dehogy hittem! Meccs lesz, ott bármi leszakadhat, csak itt tetemes esély is van rá, hogy azonnal helyre pakoljanak a gyengélkedőn, hogy ne csak úgy próbáljanak összetoldani, mint valami sokat hordott zoknit, vagy mint apám arcát. Sokkal jobban megnyugszom a kelleténél, mikor végre biztonságos távolságra helyezkedik a peremtől és mosolyog, ami rossz jel. Ha valaki ilyeneket csinál, méghozzá lelkesen bazsalyogva, akkor az illetővel van valami difi. Csak, hogy én híresen nem tudom, hogy mikor kell kibaszni a rongyos batyut az asztalra és, ha ez most nem az  a pillanat…na az szar. Akkor feleslegesen zaklatom a magam faszságával.

]-Ha nagyon görcsöd van a szimulált életveszélyre – a hangsúly természetesen a szimuláltan- ]akkor esetleg kölcsönadom a vadiúj seprűmet szabadesni.

Ezt tudom felajánlani jelenleg (powered by Ishida), meg talán a vállamat, ha bőgni kell, csak éppen Sienna nem kifejezetten ez a típus. Van az az erős nő, akitől érdemes úgy rendesen beszarni. Na én valahogy így látom őt, csak nincs okom a félelemre.
Azt külön kedvelem, ahogy más emberek rendesen jobban rástresszelnek a lábamra, mint én magam, így elmosolyodom, ahogy megkérdezi mi a helyzet a lábfájással.

]-Igen, ti épek, mindig sokkal jobban zavarban jöttök a témától, mint a nyomorék, de nem baj -legyintek, jelezvén, hogy tőlem aztán fejtegethetjük a lábamat is, a jelenlegi fájdalmat leszámítva nem ez a legérzékenyebb pontom. Amúgy sosem tudtam, hogy minek számítok, de épnek nyilván nem.
]-Az új fáj -ütögetem meg a pengeprotézist, ami ma is jószolgálatot tett és ez így lesz a meccsen is, hiába fogadnak arra egyesek, hogy majd egyszercsak úgy spontán elengedi magát és leesik-] néha túlerőltetem. Bár, ahogy nézem nem csak én vagyok mazochista.

Egyikünknek sem kellene itt lennünk, csak a magunkfajtának valami baja van, ami nem engedi nyugodtan pihenni, amíg le nem mozgattuk magunkat, amíg kishíján össze nem  csuklunk. Mert az…,az aztán teljesítmény!

]-Én vagyok hálás, hogy visszavettetek – biccentek, mert nem voltam biztos benne, hogy megteszik majd, hogy bíznak-e majd a tehetségemben eléggé, hogy visszategyenek a helyemre. Mindezt úgy, hogy ilyen állapotban vagyok, meg most már egy kicsit túlkoros is.

[- Szívesen kipróbálnám a seprűdet. Bár inkább a meccs után, most szeretném a lehető legjobban megszokni a sajátomat.]

At a step from the depth

2005.05.08. (vasárnap, éjjel-hajnal)

  Egy kicsit tényleg szórakoztató lenne a reakciója arra, ha kiugranék- persze, nem terveztem igazán kiugrani, kiesni. Elég volt a lehetősége, hogy egy kicsit kiüssem magam a sötét gondolatokból, a rengeteg stresszből, amely lassan összegyűlt és felemészt. Most nem látom irreálisnak, hogy valaha szabad leszek, hogy egyszer megszabadulok ettől a nyomástól, a közelgő vihar, a hűvös szél, a zuhanás lehetősége emlékeztet valamire, amit a nyomás alatt elveszítettem. Varázslat? Boldogság? Lelkesedés?

 Régen minden nap egy kaland volt, a vizsgák és egyéb elvárások pedig soha nem okoztak többet pár perc elvárásnál. Régen tényleg elhittem, hogy mindent meg tudok csinálni, amikor azt hallottam, hogy apám büszke lenne rám.

 - Szívesen kipróbálnám a seprűdet. Bár inkább a meccs után, most szeretném a lehető legjobban megszokni a sajátomat.- örülök, hogy itt van. Hogy semmiségekről beszélünk, és kicsit kirántott ebből az egészből. Hajszolni az adrenalint biztos, hogy nem egészséges megküzdési technika, még ha most ki is űzte az összes szorongást, amit belül éreztem egészen eddig.

 Ahogy a lábára terelődik az a szó, azon kapom magam, hogy visszatéved a protézisre a tekintetem. Fogalmam sincs, hogy mi történt vele- a szóbeszédek nagyrészt hülyeségnek hangzottak, és tekintettel arra, hogy milyen könnyű helyrehozni egy amputoportálás mellékhatásait, vagy rengeteg hasonló sérülést, arra gondolok, hogy talán átok történt. Belegondolva, nem is tudom, hogy valaha valaki megkérdezte-e, hogy mi volt a sérülés oka.

 Szívesen mondanám, hogy nem nyomorék, de hagyom túlsiklani az egészet- nem úgy tűnik, hogy nagyon rosszul érzi magát a szótól, és amúgy is megküzdési technika lehet ez az ő részéről. Az nem lep meg, hogy a műlába fáj- éppen eleget hallottam az ilyen típusú sérülésekről, vagy láttam hasonlót filmekben, hogy tudjam, hogy az egész nem ér véget annyival, hogy begyógyult a sérülés. A protézis ezen felül talán nem is olyan, mint a mugliké, nem tudom, hogy az övé levehető-e- mi rendelkezünk olyan lehetőségekkel, hogy pótoljuk az elvesztett láb funkcióit teljesen.

  - Talán kicsit túlzásba viszem. De ha jövőre én is hajtó leszek, legalább nehezebb lesz leborítani a seprűről.- tudom, hogy visszább kéne vennem az edzésből, amire jó jel, hogy amikor az öcsém látott a Téli Szünetben trikóban, rögtön elkezdett arról kérdezősködni, hogy milyen edzésrutint követünk abban a kitalált katonai iskolában, amellyel anyám hitegette a nevelőapámat és őt. Idő kérdése csak, hogy kiderüljön, elég ostobaságnak tűnik, hogy bentlakásos iskolában képeznek gyerekeket titkos ügynöknek, ahol nincs telefon és internet- néha azon gondolkodom, hogy a nevelőapám már tudja az igazat. Egyszer biztos megtudja, ha még nem- és ha nem anyámtól, összeomlik minden.

 Kicsit meglepetten nézek a fiúra, amikor megköszöni, hogy visszavettük- ezúttal végig a szemébe. Nem egészen értem, hogy miért, mert a képességei alapján könnyen lehet, hogy jobb játékos Edwardnál, valószínűleg ő lett volna a kapitány, ha nem marad ki egy évre. Most is jobb játékos- nehéz összehasonlítani a régi énjével, de nem vettem észre, hogy bármivel rosszabb lenne most.

   - Hát... nem volt nehéz döntés. Te vagy a legjobb hajtónk. Nagyon egyértelműen... meg amúgy is, már akkor is a csapatban voltál, amikor én bekerültem, természetes, hogy mindig van nálunk helyed.- kicsit zavart a mosolyom, nem számítottam rá, hogy ma éjjel bármennyire érzelmekről fogok beszélgetni, különösen, hogy a sajátjaimat olyan hévvel fojtom vízbe, hogy azt akármelyik szirén megirigyelné.

 Felhúzom a térdeimet, és átkarolom a lábaimat, és összefont ujjakkal, még mindig mosolyogva a szemébe nézek. Elkap a vágy, hogy megmondjam neki, hogy későre jár, de megtagadom magamtól ezt a menekülési útvonalat. Úgy érzem, hogy talán szüksége van rám, és ő nem nyomorék- sok szempontból ellentétben velem. Ő nem épített sem kockahasat, sem inszomniát, neki talán tényleg megvan a bátorsága hozzá, hogy szembenézzen a problémáival. Azzal, hogy biztosan kevesebbnek érzi magát.

  - Mióta visszajöttél, még jobban felnézek rád. Nem hiszem, hogy van bárki a helyedben, aki újra játszana.