Roxfort RPG

Az előszobába hopponált és egy pillanatra úgy érezte, hibát követett el. Talán nem is kellett volna idejönnie? Bár Elliot világosan meghívta magához, mégis elbizonytalanodott. Megköszörülte a torkát, majd normál hangerővel megszólította a lakás urát. – Elliot! Itt vagy? – kérdezte, majd türelmesen várakozott, amíg választ nem kapott. Az egész eddigi kapcsolatuk olyan szürreális volt, s ez a mostani találkozás is tökéletesen beleillett a sorba. Ki ez a férfi, aki olyannyira megbabonázta, hogy úgy érzi magát, mint egy félénk kamasz, akit valami rosszon kaptak rajta? Vagyis, akarom mondani, saját magát kapta rajta valamin… Az igazságon. Azon, hogy bármennyire is próbálta elnyomni magában egész életében, igenis vonzódik a saját neméhez is….
Mióta Cecilia meghalt, volt olyan nem egyszer, hogy rajta felejtette a pillantását egy-egy sármos férfin, de olyankor is elhitette magával, hogy csak az illető ruhája vagy frizurája tetszik neki, nem más… Nos, az első alkalmat még nyugodtan foghatta volna arra Elliottal is, hogy elragadták az ösztönei, esetleg megigézték, megtévesztették… hogy olyasmit tett, amit nem is akart valójában. De aztán hiába tépelődött, mégis írt Elliotnak. Igen, írt neki, és azóta is csak rá tud gondolni. Most pedig itt van, a férfi lakásán, akivel mindössze egyszer találkozott. Hogy mit akart tőle, mit keresett itt? Fogalma sem volt, de közben mégis érezte… Elliot kezének érintését, testének melegét, illatát, csókjának ízét akarta érezni… A serleg a kezében, melyet alaposan áttanulmányozott az elmúlt napokban, csak ürügy volt. Jutott ugyan valamire, amit szívesen megosztott Elliottal, de az igazi indok nem a varázstárgy volt, hanem annak gazdája… Róla akart többet tudni, őt akarta igazán, mélyrehatóig megismerni és feltárni…
Ám pontosan tudta már, hogy ez nem lesz olyan egyszerű. A férfi szíve nem volt szabad. Volt egy nagyon fontos illető, akit – ahogy maga is fogalmazott – talán legjobb volna elengednie, a jelek szerint mégsem sikerült. Dawson nem akart beleavatkozni a kapcsolatukba, és harmadik fél sem kívánt lenni, de egyelőre Elliot azt írta, hogy jelenleg nincsenek együtt, így viszonylag nyugodt lelkiismerettel jött most el hozzá, azzal a szilárd elhatározással, hogy nem érdekli a jövő. Nem érdekli a holnap. Nem érdekli, hogy mi lesz velük. Csak egy dolog érdekli: az, hogy itt és most Elliottal lehet.

– Mindjárt megyek! – hangzott a felelet, és Dawson érezte, ez az utolsó alkalom, hogy dehopponáljon, hogy visszaforduljon, hogy meg nem történtté tegye ezt az egészet. De valamiért a földbe gyökerezett a lába, és képtelen volt mozdulni. Nehezen vallotta be magának, de… attól kezdve, ahogy először megcsókolta, szerette Elliotot. Szerette ezt a férfit, aki új életet lehelt belé…
- Látom visszahoztad a serleget… – mondta Elliot, s Dawson erre bólintva ráemelte tekintetét, majd a férfi felé nyújtott a serleget. – Igen… - nézett mélyen Elliot szemébe, majd akár elvette a serleget, akár nem, közelebb lépett hozzá és átkarolta. Ha a férfi hagyta, szorosan magához szorította a vörös pizsamájával együtt, és végigfuttatta ébenfekete haján ujjait. – Hiányoztál – súgta a fülébe, majd lágyan megharapta a fülcimpáját. Tudta, hogy megint ugyanaz lesz, mint ami a múltkor… Hogy nem lesz képes bírni magával. Azzal akarta kezdeni, hogy kulturáltan leül és elkezdi magyarázni Elliotnak, melyik jelnek milyen jelentést tulajdonít az elemzés után… de valahogy ez az egész már nem volt fontos. A hivatása… aminek egész életében élt… a kötelességtudat… hogy tisztes viselkedést várnak tőle a kollégái, a volt diákjai és legfőképp a fia, Dalton… a gyász… amit Cecilia iránt érzett, semmivé foszlott. Eljött a perc, ahol mindez egyáltalán nem számított. Csak és kizárólag az a pillanat – ismét – hogy Elliot fekete lélektükreibe nézhetett, hogy érezhette az illatát, a közelségét, a szíve dobbanását.
Meg akarta kérdezni, hogy szabad-e ezt egyáltalán, hogy nem zavar-e, hogy menjen-e el inkább. De tudta, hogy most képtelen lenne rá. Most csak egy dologra volt képes, és az az volt, hogy Elliot nyakába csókolt, majd feljebb haladva mélyet szippantott ajkaiból. Vágyta az érintését, vágyta, hogy vele legyen, már napok óta olyan volt otthon, mint egy drogfüggő az elvonón, aki ugrásra készen várta, hogy ismét hozzájuthasson az adagjához. És most, végre itt volt, a karjai között tarthatta és magába lélegezhette… Csak reménykedett benne, hogy a férfi nem fogja eltaszítani, és hogy viszonozza, amit ő érez iránta. A sors különös fintora volt, hogy ő, aki egész életében tudta, mi a helyes, és ehhez tartotta is magát, most teljesen elveszett volt. Elvesztette a józan eszét, szenvedélyfüggő lett és iszonyatosan szenvedett… és ezen senki más nem enyhíthetett, csakis Elliot.

Két szócska csupán, de mikor a férfi azt mondta, „Te is”, Dawson ereiben forráspontig forrósodott a vér. – Tényleg? – kérdezett vissza félig suttogó, félig krákogó hangon… Bizonytalan volt ebben, de nem csak ebben, hanem mindennel kapcsolatban, ami a férfi és róla szólt. A testiséget kivéve. Mert abban olyan biztos volt, mint még soha semmiben. Mikor Elliot elkezdte kigombolni az ingjét, megvárta, míg lekerült róla a ruhadarab, majd nekiszorította az előszoba szekrénynek a férfit, csakúgy, mint a dolgozószobájában az asztalhoz… Ez is fájhatott, talán most már tiszta kék-lila folt lehetett a háta a férfinak… De ezt valahogy nem tudta rendesen átgondolni, muszáj volt engednie az ösztöneinek, és olyan hévvel tenni, amit tenni akar, hogy talán az már fájdalmas is lehetett a másiknak… A vörös selyempizsamától pillanatok alatt szabadította meg Elliotot, s most meztelenül csodálta a férfi testét, hogy aztán… - ha Elliot hagyta -  végigcsókolja minden egyes porcikáját. Nem kellett ágy, vagy heverő, igazából még levegő meg gravitáció sem kellett, ha ő együtt lehetett Elliottal valahol, az tökéletesen elég volt. Addig csókolta, kényeztette, amíg teljesen ki nem fulladtak… csak azután volt képes egy lépést „hátralépni”, és elgondolkozni azon, hogy mi történt itt… Egy biztos: Elliot teljesen elvette a józan eszét. Az önüraulmát. És a máskor oly jól működő szociális készségeit is.
– Ne haragudj, hogy… - kezdte, és azzal akarta folytatni, hogy „így letámadtalak”, de egyszerűen nem bírta kimondani. Hazugságnak érezte volna. Ezért inkább ezt mondta: - … ilyen későn értem ide. Feltartottak – csóválta meg a fejét, miközben szürkéskék tekintetével a fekete zsarátnokokat pásztázta. Szívesen megfejtette volna a férfi minden titkát, de nem tudhatta a másik ezt vajon akarná-e. Annyi kérdés merült fel, és legszívesebben az összeset ráöntötte volna Elliotra. De egyszerre csak egyet…
- Egyedül élsz itt? – tette fel talán a legkézenfekvőbb kérdést, miközben még mindig az előszobában toporgott. Félő volt, hogyha továbbra is egy légtérben maradnak, minden egyes helyiségben lerohanja Elliotot, mert őszintén szóval még mindig csak arra tudott gondolni, milyen volt a férfi testét csókolni, beletúrni a hajába, és beszívni részegítő illatát.

Annyira jó volt ismét átadnia magát ennek a szenvedélynek, amely egyszerűen nem tűrt hezitálást, ellentmondást, vagy bármiféle kétséget. Önmaga lehetett, az a lény, aki szeretni akart és akit szerettek… Örült, hogy Elliot nem bánta ezt az érzelmi örvényt, amit újfent egymásra szabadítottak. – Nyugi, nem baj, hogy ilyen gyorsan letámadtál... – igazította meg lazán a vállán a pizsamáját a férfi, mire Hamox testén ismét végigizzott a vágy, hogy lejjebb csúsztassa az anyagok azokon a gyönyörű vállakon, de igyekezett mostmár viselkedni. Mégsem lehet, hogy ennyire ne tudja magát fékezni Elliot társaságában… Nem akarta, hogy a férfi esetleg kihasználva érezze magát.
Közben észrevette a fekete macskát, a kérdése így arra vonatkozott, hogy más – emberi - lakótársa van –e Elliotnak.
– Az ex-férjemmel örökbe fogadtunk egy kamaszlányt, ő velem él… de most még a Roxfortban van – mutatott közben a konyha felé a férfi.
- Á, értem - bólintott, majd követte Elliotot. Természetesen érdekelte a történet, amely az örökbefogadás mögött állt, de nem akarta csak úgy direktben kifaggatni a férfit, várt a megfelelő alkalomra. Nem igazán foglalkozott azzal, hogy kopottas a berendezés, vagy nem túl otthonos. Egyáltalán nem voltak elvárásai Elliot irányában, neki csak az volt a lényeg, hogy vele lehessen. Az viszont mindenképpen igaz volt, hogy szerette volna jobban megismerni a férfit, ezért is fogta magát vissza, hogy végre beszélgetni is tudjanak egy kicsit.
– Nem kérsz egy kis fehérbort? – érdeklődött Elliot, mire Dawson pillanatnyi gondolkodás után felelt.
– Kérek, köszönöm – bólintott, majd leült az egyik székre. Érezte, hogy jót tenne neki, ha kicsit le tudna lazulni Elliot társaságában. Szerette volna, ha ez a testén végigáramló vágy csökkenne valamelyest, hogy el tudja normálisan mondani, amit a serleggel kapcsolatban kianalizált. – Nyugi, az ital minőségibb, mint a bögréim... – tette hozzá még Elliot.
- Kérlek ne szabadkozz! Tökéletes így is – igyekezett megnyugtatni a férfit, majd megköszörülte a torkát és belefogott abba, ami miatt papíron szerét vette ennek a látogatásnak.
- Alaposan megvizsgáltam a serleget és úgy láttam, hogy eredetileg valamilyen uralkodónak szánhatták… Ügyesen rejtett koronázási szimbólumok találhatóak rajta: egy korona, egy jogar,  egy kard, és egy birodalmi alma… A történelem során számtalanszor fordult elő, hogy a mugli világ uralkodója valójában varázserővel bírt. Szerintem itt is egyértelműen ez lehetett a helyzet, hiszen ez a serleg nem véletlenül bír különleges varázserővel… - tartott lélegzetvételnyi szünetet. – Ami még izgalmasabb, hogy – bár mint korábban is mondtam, a mágiarégészeti tudásom hagy némi kivetnivalót maga után – mégis bátorkodom feltételezni, hogy a serleget az 5. század végén, vagy a 6. század elején alkották meg, így még az sem kizárt, hogy maga Artúr király részére készítették… - folytatta csillogó szemmel.
 – Rendkívüli jelentőségű lenne megtalálni a többi koronázási ékszert is… mindössze arra kéne rájönni, hogy merre keressük őket… de ebben, mint a leveleimben is írtam, remélhetőleg segítségünkre lesz a találkozás Lord Valderlanddal – nézett izgatottan a fekete lélektükrökbe, majd elhallgatott, hogy Elliot is szóhoz juthasson.

Tökéletesnek látta Elliot testét, hegek ide, vagy oda. Az illata, bőrének simasága és az a különleges, éteri kisugárzás, ami körbelengte a férfit, újra és újra vissza-visszahívta hozzá. Olyan volt, mint a mágnes. Mikor Elliot a konyhában tüsténkedett, rajtakapta magát, ahogy önkéntelenül is rajta felejtette a pillantását. Miután előadta, hogy mire is jutott az elmúlt hetek lázas kutatómunkájának köszönhetően, a borba kortyolt és alig várta, mit szól Elliot mindehhez.
– Áhá! Ezek szerint nem is a sírban fekvő fickónak készült. Az lehetséges, hogy később alakították át mérgek ellen vagy elve így készült? – tette fel a logikus kérdést a férfi, majd váratlanul Hamoxhoz lépett és az ölébe ült. Hamox lélegzete Elliot közelségétől egy pillanatra elakadt, így némi szünet után válaszolt, s közben ujjhegyével finoman végigsimított a férfi egyik combján. – Úgy vélem, eleve így készült, bár erre nincs bizonyítékom – tárta szét komoly arccal a kezét, majd meghallgatta a következő kérdést.
– És akkor most tényleg találkozhatunk vele... Lord Valderlanddal? Belement? – érdeklődött Elliot, lágyan beletúrva Dawson szakállába. A professzor erre libabőrös lett, annyira jól esett neki a férfi érintése. Kis morgás hagyta el ajkait, majdnem olyan, mint amikor egy macska dorombol gazdája simogatásának, arra biztatva, hogy csak ne hagyja abba azt…
- Igen, levélben már beleegyezett a találkozóba, de csak néhány hét múlva ér haza, addig türelemmel kell lennünk – nézett komolyan a fekete zsarátnokokba, majd kortyolt mér egyet a borból. – Nagyon finom ez a bor… - dicsérte meg az italt, s aztán rajta volt a sor, hogy lágyan végig simítson Elliot arcán szabad kezével.
 – Remélem a találkozóig azért még sokat láthatlak… - vallotta be a gondolatot, ami a nyelve hegyén volt már egy ideje.
– Mik a terveid mostanság? A lányod mikor jön haza? – kérdezte meg a másik számára fontos kérdést.
– Van kedved mesélni róla? – érdeklődött mosolyogva. Mivel számára is a fia volt a legfontosabb személy az életében, erősen sejtette, hogy Elliot szívében is nagyon különleges helyet foglalhat el a lánya. Nem tudta, valaha is eljutnak-e majd a dolgok addig, hogy esetleg leülhessenek négyesben egy asztalhoz, ő, Elliot, és a gyerekeik… Gondolatban meg is feddte magát ezért a vágyáért, hiszen még csak most találkoztak másodszorra, és tudta, hogy ezzel túlságosan előre szaladt… Nem is mondta ki hát hangosan az ötletet. Egyáltalán nem akarta lerohanni Elliotot. Tudta, hogy a férfi családi viszonya bonyolult… Hogy van egy férfi az életében, aki roppant fontos a számára, és valószínűleg sosem tudná elengedni. Na és ha el is engedné, akkor ott van Dalton kérdése is. Hogy ő hogyan fogadná, ha megtudná, hogy szeretett neje halála után az apja egy férfi mellett talált rá ismét a boldogságra? Könnyen lehet, hogy annyira sokkolná a tény, hogy egy időre elfordulna őtőle… Ez a félelem pedig nagyon is ott volt a professzorban, még ha nem is mondta ki magának eddig, s igyekezett tudat alatt mélyen elzárni eme kétségeit lénye legmélyebb bugyraiba.

– Nem rajtam múlik, tudod – válaszol Elliot, ami nagyon meglepi Hamoxot. Ő eddig úgy érezte ugyanis, hogy Elliot az, aki elfoglalt és a saját világába nehezen enged bebocsátást… de lehet, hogy félreértette mindezt. Ki tudja. Mindenesetre ő azon van, hogy jobban megismerje a férfit, és jól tudja, hogy ehhez minden lélekhez a családján keresztül vezet az út. Ezért is érdeklődött aztán Elliot lányáról. Kíváncsi volt rá, hogy hanyadéves a lány, talán még őt is taníthatja a Roxfortban, de az is lehet, hogy már végzős. Erre is rá akart kérdezni, de egyelőre más, fontosabb téma került terítékre... A válasz ugyanis, amit ezután kapott, jóval több és - számára legalábbis bonyolultabb - volt, mint amire számított. – Tudod, igazából nem csak egy lányom van – kezdte Elliot, majd kis szünet után folytatta: – Lényegében bármelyik pillanatban megszülethet a fiam. Akkor el kell utaznom északra. Nat kedvéért bevállaltam egy gyereket, mert annak idején azt hittem, majd ez megmenti a házasságunkat. Tévedtem. Ő nagyon szereti a gyerekeket, az unokahúgát is ő neveli és van egy kisfia is… én pedig… csak reménykedtem azt hiszem. Bocsi, ezt nem kellett volna elmondanom, ugye? – kérdezte Elliot, mire Dawson egy hosszú pillanatra behunyta a szemét és végig gondolta, mit is mondjon.
– Jól tetted, hogy elmondtad. De tudod… én nagyon nem akarok közéd és a férjed közé állni… Szereted még, ugye? – tette fel a kérdést, amire az elhangzottak után nyilvánvaló volt a válasz. Legalábbis a számára.
– Tudom, milyen nehéz elengedni valakit… Még nekem is nagyon nehezen ment, pedig akit én szerettem, halott… Érthető, ha nem tudod elengedni… én nem is kérnélek ilyesmire… De kérlek, légy őszinte… Remélhetek hosszútávon többet annál, hogy barátok vagyunk… - ahogy a fiatalok mondanák – némi extrákkal? Mert ha nem… akkor azt hiszem jobb ha elengedlek… - tette hozzá szomorúan. Nem akart ilyen drámai lenni, végig az volt a célja, hogy laza legyen. Hogy csak jól érezzék magukat Elliottal. De mostanra ráébredt arra, hogy akárhogy próbálja áltatni magát azzal, hogy mindegy, merre tart a kapcsolatuk az igazság épp ennek az ellenkezője. Nagyon is érdekli, hogy van-e esélye Elliotnál, vagy örökre foglalt marad a férfi szíve. S ha utóbbi, képtelen lenne azt tettetni, hogy nem zavarja. Akármennyire is szeretné, ő nem ilyen. Mindig is monogám, ragaszkodó típus volt, a mindent vagy semmit embere. Lélegzetvisszafojtva várta hát a választ, amely talán megpecsételte mindkettejük életét, s mindkettejük boldogságát a jövőre nézve. Túl idős és túl törődött volt már ahhoz, hogy hiú ábrándokat kergessen...

– Egyrészt, ha valaki kettőnk közé áll, az nem te vagy… hanem inkább én – hangzott el a válasz, amire sajnos a lelke mélyén Hamox számított. Hiába cirógatta a szakállát Elliot olyan lágyan, hogy beleborzongott az érintésébe, a szavak, amelyek ezután következtek, fájdalmat okoztak neki.
– Másrészt, ha erre tudnék válaszolni most rögtön, még az is túl hirtelen lenne. Kedvellek, de csak nem rég váltam el. Fogalmam sincs mi lesz, jelenleg egy hatalmas zavar uralkodik bennem… és hidd el, én szeretném azt mondani, hogy komolyan gondolom, de most csak szeretném még jól érezni magam veled. Nem akarok gondolkodni, nem akarok még jobban megkavarodni… nekem egyszerűen elég most az, hogy itt vagy és jó. Persze, ha neked vannak más kilátásaid ilyen téren, én sem akarok a te utadban lenni. De azt hiszem most csak ki akarom élvezni ezt a napot, ezt a pillanatot, hogy érinthetlek - mondta Elliot, s közben Dawson önkéntelenül is összerándult. Vett egy mély lélegzetet, és aztán kibukott belőle, amit érzett. – Megértelek… De muszáj, hogy őszinte legyek veled. Az elején nekem is csak játék volt ez az egész. Kiszakadás a valóságból… De ennek vége. Érzem, hogy mostantól ez nekem így nem fog menni… mert csak sérülnék benne… - sóhajtott mélyet. – És az az utolsó dolog, amire most szükségem van. Végre elkezdtem jobban lenni lelkileg, neked is köszönhetően, de ha a szíved nem szabad, akkor innentől nekem ez az egész csak fájdalmat fog okozni…. - simított végig a férfi arcán lágyan.
 – Tudod, te vagy a tökéletes férfi. Mindent megtestesítesz, amire valaha vágytam… - mondta váratlanul Elliot, mire ösztönösen előrehajolt és bár szíve szerint az eddigi szenvedéllyel akarta megcsókolni, erőt vett magán, és csak egy puha búcsúcsókot nyomott ajkaira, ha amaz engedte. Aztán lassan felállt, úgy, hogy közben Elliotot a csípőjénél fogva finoman arrébb tette. Hiába kezdett túl lenni mostanra azon a maró gyászon, ami éveken át égette... Most ismét teljesen a padlón volt. Bár nemrégiben újra feltámadt benne a szenvedély, és a remény egy lehetséges kapcsolat, a boldogság iránt... rájött, mindez hiú ábránd volt. Ahogy Elliot szavait hallgatta, és mélyen a szemébe nézett, egyértelműen érezte, hogy a férfi sosem tudna neki valódi esélyt adni.
Ő pedig túlságosan érzékeny volt ahhoz, hogy olyasvalakiért harcoljon, aki mást szeret... s túlzottan racionális alkat ahhoz, hogy illúziókat kergessen.
– Ne haragudj, de mindez túl sok nekem… túl bonyolult. Gondolkodnom kell - nézett szomorúan Elliot szemébe. A kék zsarátnokokban fájdalom csillant, majd újabb sóhaj után az ajtó felé vette az irányt. Tudta, hogy egy része belehalt most ebbe a döntésbe, de képtelen lenne úgy élni és úgy szeretni, hogy a másik lelke valaki máshoz kapcsolódik… Valakihez, akivel épp most vállal közös gyermeket. Ez így számára egyszerűen túl sok volt. Nem bírta tovább csinálni. Az ajtónál megállt még és hátranézett, hogy – talán utoljára – magába szívja a férfi látványát, azt a gyönyörű, sápadt arcot, amiben csak úgy világítottak az ében lélektükrök…
- Vigyázz magadra, kérlek! - mondta, majd nehéz szívvel, de kilépett az ajtón.
Sétálni indult, gondolkodni akart.

(https://i.pinimg.com/564x/d2/58/eb/d258ebf741ba46e6240fab36e83a0a03.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/e4/45/2e/e4452e93c1f42dd5c5339a59fdb4a768.jpg)
edward
március 10
+16
toss a coin to your witcher (https://www.youtube.com/watch?v=waMkFIzvDpE)
outfit (https://i.pinimg.com/564x/26/f7/0f/26f70f06fc94303b79c8904335fc46ef.jpg)

A vidék üde levegője és magasztos csendje teljesen új, kissé szokatlan mégis jóleső érzéseket kelt bennem. A környék lélegzetelállítóan gyönyörű, inkább vadregényes mint egy mugli irodalom színes soraiban, semmint idealisztikusan tájrendezett és ugyanez érvényes a házra is. Impozáns épület, már messziről is szemet szúr, ugyanakkor a brit egységbe tökéletesen beleolvadó cseppet sem hivalkodó megjelenésű kúria. Tetszetős még lepukkant homlokzata láttán is. Arcomon lágy mosollyal hagyom hogy Edward benavigáljon, és csak azért nem nyomom a fejébe a napszemüveget amit vettem mert most épp a fátyolfelhős égen a nap nem süt át ezernyi szikrájával.
- Csak utánad… Már csak azért is, mert én sem tudom a járást…
Somolyogva lépek el mellette és csöppnyi izgalommal vágok át a küszöbön az ismeretlen házba. Az előszoba se nem tágas se nem hosszú, nagynak semmiképp nem mondható de egy vagy két embernek tökéletesen megfelel. A nálam lévő papírzacskókat halkan zörgetve pakolom le az egyik barna, kopott és poros komódra majd az afelé felszerelt opálos tükrön át előbb magamat majd a környezetem veszem szemügyre.
- Ez… lenyűgöző, Nott!
Bukik ki az őszinte dicséret, talán lelkesebben mint illene ahogy elszakítva tekintetem körbeforgok hogy mindent alaposan szemügyre vegyek. Bár nem szeretem a régi stílust, itt mégis valahogy a rusztikus báj és a kellem találkozásának ősanyjával találkozom, és ebben nem lehet nem gyönyörködni. Biztosan átalakítanék pár dolgot, de a fő vonalakhoz semmiképp nem nyúlnék, hisz ez adja meg az egész atmoszféráját.
- Akarod, hogy körbevezesselek, vagy egyből térjünk a lényegre?
Meghökkenve pillantok rá. Nem kicsi a ház, de Edward méretes ember, azt hinnénk hogy szűk neki itt minden és valahogy mégsem. Illik ide, sokkalta inkább mint az én kicsi lakásom bármely szegletébe.
- Kérlek…
Biccentek felé miután összehúzott szemmel felmértem a szavaiban rejlő burkolt célzás mennyire is veszélyes. Mennyire akarom hogy veszélyes legyen?
- Úgy értem, nézzük meg előbb a padlásszellemet
Tetszik a gyors korrektúrázása a szavainak vagy a kétértelmű megjegyzésének, amit egy hamis vigyorral díjazok miközben ő is leteszi a kezében lévő fölösleges dolgokat. Felakasztom a kabátom az egyik antik fogasra, s míg ő valami bájitalkonyhát emleget és az egyik papírzacskóból egy elegáns fekete dobozt varázsolok elő.
- Ami egyébként nem itt van. De van mosdó is.
Kuncogok egy sort, ahogy nem találja maga sem mi merre van. Olyan mint egy kisfiú a vidámparba, elveszve azt se tudva merre induljon. Pedig se nem kicsi se nem elveszett már…
- Tudom milyen szenvedélyes kapcsolatok fűznek a mosdókhoz…
Nem tudom kihagyni a megjegyzést. Hát felé lépek úgy, mintha érdekelne a fürdő csempézete, színe, tisztasága meg a stílusvilága, amiben van is valami, de igazából csak… a keze ügyébe teszem a sötét dobozt.
- Gondoltam zoknit nem kapsz, ne osztogasd a házimanóknak…
Szemtelenkedek és növekvő izgalommal várom hogy kinyissa. Nem tudom szereti-e a kasmír sálat vagy egyáltalán van-e neki fél tucat, de rosszul éreztem volna magam ha csak ő költ egy kisebb vagyont rám holott elvileg neki kellett volna mindenfélét beszereznie.
- Eredeti Hermes, de ha nem tetszik esetleg szívesen becserélik…
Harapok ajkaim szélébe és a szúette ajtófélfának dőlök miközben ujjaim összefűzöm egymásba hogy ne kezdjem el tördelni idegességembe.

(https://i.pinimg.com/564x/d2/58/eb/d258ebf741ba46e6240fab36e83a0a03.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/e4/45/2e/e4452e93c1f42dd5c5339a59fdb4a768.jpg)
edward
március 10
+16
toss a coin to your witcher (https://www.youtube.com/watch?v=waMkFIzvDpE)
outfit (https://i.pinimg.com/564x/26/f7/0f/26f70f06fc94303b79c8904335fc46ef.jpg)

Bár semmi illetlen nincs egyetlen mozdulatában, mégis érzem ahogy felforr a levegő körülöttünk. Ezen nem segít hogy közelebb hajolva mormolja el a cáfolatot, amire akármennyire is szeretném azért a kétségek képzeletbeli tengerének vad hullámain hánykolódom továbbra is.
- Nincsenek már meg azok a kapcsolatok. Nincs többesszám
- Valóban? Ne lenne?
Hát sok mindent szeretnék hinni, de naiv sem vagyok. Nem áltatom magam, pláne ha róla van szó. Mégis a meleg égkék szemekbe nézve már-már majdnem meggyőződöm az igazáról, amit oly mohón állít.
- Ettől még a mosdók iránti vonzalmad töretlen. Az enyémbe is lelkesen vetkőztél… kétszer is.
És minek? Hol egy patrónus hol más zavar meg, de azért a ruha villogtatás és a fürdőszoba kettőse valahogy Edwardra extra érzékenyen hat. Inkább figyelemelterelésként, nehogy megint kapva kapjon az alkalmon, odaadom a neki szánt csomagot. A padlásszellem lábatlanságára csak hümmögök egy sort és inkább nem kommentálom, mert sokkalta jobban érdekel minden egyes reakciója. És mikor a meglepett kikerekedett szemek felismerik az ajándékot markáns vonásai szelíd kedves már-már meghatott mosolyt öltenek fel. Sokkalta természetesebb és emberibb mint az a tipikus mindenkitisleveszekalábáról vigyorgása.
- Dehogy cserélem el
Közli felháborodottan és nem tudom megállni hogy ne kuncogjak, ahogy rögvest felpróbálja majd a tükör előtt billeg egy sort.
- Na, hogy tetszem?
- Szokás szerint szívdöglesztően
Nem kertelek, és bár nem kell az egóját fényezni tudja ő azt magáról mégis kimondom. Aztán inkább jobbnak ígérkezik csendbe maradnom. Főleg mert vagy a szavaim vagy a némaságom olyan mozdulatsorra készteti ami meglep és amibe belepirulok. A sál anyaga hozzám ér, puha bársonyosságával, amitől lehunyom a szemem és épp ezt használja ki a férfi hogy közelebb lépjen felém, elállva minden lehetséges menekülési útvonalat. Nem mintha menekülni akarnék bárhova is.
- Köszönöm… Nem kellett volna, de köszönöm
- De kellett és ez még csak a…
Kezdet. Ez lenne a befejezés, gondolván az Armani övre és a Rayban napszemüvegre, melyek a zacskókba hevernek még átadásra várva. De mem tudom végigmondani, mert eltűnik az a kicsiny határmezsgye köztem és közte úgy, mint az Operában vagy mint február elején a lakásomban. Csak most ez azokhoz képest is könnyedebb, egyszerűbb és mégis összetettebb. Nem maga a csók, sokkalta inkább a köré csoportosuló érzelmek. Nem is tart az egész pár lopott pillanatnál, mikor hörgéssel vegyes zajongás támad… odafentről. Még két emeletnyi magasból is tisztán kivehető az artikulátlan üvöltés. Ösztönösen felfelé emelem a fejem és az összekulcsolt ujjaim az auror fehér ingjének anyagába kapaszkodnak meg.
- Bi..biztos ki akarod ezt adni bárkinek is?
Egy estét nem bírna itt eltölteni normál ember, nemhogy turista vagy mugli. Lássuk be a Suttogónak sajátos bájai vannak… meg vele párosuló sajátos bajai.
- És biztos hogy fel akarunk mi menni oda?
A hörgő haldokló hangokat neszelve lehet annyira mégse vagyok kíváncsi arra a padlásszellemre... kaland ide vagy oda....

(https://i.pinimg.com/564x/d2/58/eb/d258ebf741ba46e6240fab36e83a0a03.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/e4/45/2e/e4452e93c1f42dd5c5339a59fdb4a768.jpg)
edward
március 10
+16
toss a coin to your witcher (https://www.youtube.com/watch?v=waMkFIzvDpE)
outfit (https://i.pinimg.com/564x/26/f7/0f/26f70f06fc94303b79c8904335fc46ef.jpg)

Fel sem veszem a felajánlását, mert félig talán viccel még ha tudom hogy jócskán van mögöttes tartalom az alkut illetően. De Nott nem megy be hogy levesse az ingjét vagy bármi egyebet, helyette inkább az egója egy részét növeli, általam vagyis… a megnyilvánulásom által de cserébe a meglepettség ösztönzi hogy levesse azt a megszokott álarcát is ugyanakkor. És meglepő módon senkivel nem élvezem ennyire hogy egyfajta új megközelítésből látom az arcvonásain keresztül a jellemét, mint vele.
És pont ezzel a kettősséggel lep meg, mert alkatánál, határozottságánál lelkesedésénél fogva azt hinné az ember hogy vad csókcsatát kezdeményez mégis olyan szelíd és kedves, hogy ha nem szólna közbe a padlásszellem nem tudnék nemet mondani rá.
- Pedig rémkastélynak beállítva jó pénzt kérhetnék a belépőért... Csak nem félsz?
- Természetesen nem!
Húzom ki magam és szegem fel kissé a fejem dölyfösködve mert bár rátapintott a lényegre, azért bevallani nyíltan nem fogom neki. Nem beszélve saját hiúságomról és a hozzá képest csökkentett üzemmódú kalandvágyamról. Magam sem értem miért, de szeretnék ebben megfelelni neki, holott a józan eszemre hallgatva leszarnám mit is gondol. De hol van a józan ész ahol Edward Nott is jelen van?
- Járjunk körbe itt, hátha addig megnyugszik kicsit. Aztán majd lábujjhegyen meglessük, mikor azt hiszi, nem vagyunk ott
Helyeslően bólintok, és hagyom hogy kézen ragadjon. Bár nem kerül messze mégis a romantikus pillanat elillanásával a közelsége hiányzik, de valamilyen szinten az érintésében ahogy húz magával és mindent megmutogat megmarad.
A ház többi szeglete is olyan hangulatos, mint az előszoba és a rejtett mosdó. A nappali tágas és napfényes, jó lehet egy rusztikus könyvvel begubózni egy csendes délutánon. A konyha bár ósdi de a tömör fa konyhapult bizonyítottan kibír mindent, még lehet magát az új tulajdonost is ha rááll teljes testsúlyával. A felemlegetett bájitalkonyha is csak utunkba akad, bár a harsogóan nagy cirádás betűkkel ellátott üvegcse középen arra késztet hogy szemöldököm felíveljen magasra a megszokott helyéről.
- Ez… Ez biztosan az előző tulajé, nagyon jófej pasas egyébként, ilyen bájitalokat készít… Poénból hagyhatta itt, pedig mondtam neki, hogy ez nekem nem kell
- Ahha… hogyne. Nem szégyen ez nagyfiú…
Paskolom meg gúnyosan nevetgélve a mellkasát, egyrészt mert jó a zavara másrészt mert legalább fogást találtam rajta. Ritka alkalom ez, ki is élvezem. És míg ő magyarázkodik előszedem az újabb ajándékát némi kutakodás után.
- Egyébként már csak miatta is érdemes felmennünk a padlásra. Saját elmondása szerint az az egyetlen hely a lakásban, ahol nem szexelt…
Meglepetten fordulok hátra, kissé még a szám is tátva marad. Nem tudom a szex nyílt előhozakodása miatt vagy a tudat hogy mi mindent művelt a csóka de reflexszerűen kiváltja a döbbenetet. És hogy kerek legyen a dolog, az auror rá is kontrázik a tőle várt módon.
- De talán majd mi bepótoljuk ezt is
- Hogyne! Minden álmom az volt hogy egy üvöltő padlásszellem mellett dugjak veled..
Összefűzöm a kezem, így nem láthatja a kezemben tartott övet, maximum a szélét. Az önelégült vigyora felvet bennem némi kételyt helyes-e bármit is adnom vagy jobban járok ha ezzel verem el móresre tanítva mint egy rossz anya a neveletlen kölykét, de semmi kedvem civakodni.
- Vagy csak nézzük meg a kilátást a fenti szobákból. Látszik a park, nagyon szép
- Hmm szóval park is van? Lenyűgöző.
Bár még kiérződik a sértettség, azért valóban érdekel a látvány ami fentről fogadhat. És a padlásszellem is, még ha csak egyetlen kósza pillantást vetnék rá mindössze. Így az invitálásra a lépcső felé nem mondok nemet, elindulok és félúton a nyikorgó fokokon haladva megtorpanok.
Most én vagyok a nagy, ő kettővel mögöttem lemaradva, így könnyeden az orra elé tartva hagyom hogy a barna bőröv a fényes övcsattal a henger formából legurulva előtte himbálózzon.
- A furkászom azóta is ragaszkodik az övcsatodhoz, és sajnos olyan díszeset nem találtam. Remélem ez azért megteszi…
Nem kötöm az orrára hogy színben és stílusban is jobban passzol a kasmír sálhoz meg a haja színéhez, csak somolyogva a kezébe nyomom.
- Ha a pálca nem válik be, akkor ezzel kikötözheted a … padlásszellemet.
Búgom negédesen aztán mielőtt bármit is mondhatna kuncogva felrobogok az emeletre. Ott azonban megtorpanok. A folyosók poros csendjében már kilátni a ház mögötti tóra és parkra, amit bár felver a gaz de vadregényessége káprázatos. Elbűvölten bámulom úgy hogy ujjaim a hideg üvegablak kazettáját is megérintik. Csak akkor fordulok hátra mikor az izzó kék szempárt veszem észre, ami engem bámul, nem a kinti tájat.

(https://i.pinimg.com/564x/d2/58/eb/d258ebf741ba46e6240fab36e83a0a03.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/e4/45/2e/e4452e93c1f42dd5c5339a59fdb4a768.jpg)
edward
március 10
+16
toss a coin to your witcher (https://www.youtube.com/watch?v=waMkFIzvDpE)
outfit (https://i.pinimg.com/564x/26/f7/0f/26f70f06fc94303b79c8904335fc46ef.jpg)

- Persze, hogy nem, mivel nem az enyém. Nem fogom bevenni, nem szükséges, nyugi
Jó kérdés kinek bizonygat inkább, nekem vagy önmagának? Mert bár szavait hozzám intézi, mégis olyan, mintha saját magát akarná győzködni az ellenkezőjéről. Még a padlásszellem is belekeveredik a dologba, nem csak a háttérzajként való aláfestésként.
- Így kimondva nem hangzik jól… Akkor inkább ne mellette tegyük…
Nem mondok semmit minderre, csak kihívóan pillantok rá. Amolyan, miért megtesszük mi ezt valaha tekintettel. Néha kifejezőbb egy egy arcvonás és felszökött szemöldök mely kérdőre vonja a másikat, mint a szavak. Annyi kihagyott helyzete volt már Nottnak, többek között a szilvesztert is ide számolva hogy na nem keringene az a regiment pletyka és nem láttam volna Vörös Tangát kiesni a klotyóból akkor valóban kezdeném elhinni az ellenkezőjét. Már hogy inkább a férfiakra bukik nem pedig a nőkre. De ezt persze nem kötöm az orrára. Cserébe félúton a lépcsőn meglepem, és a várt reakciója most sem marad el.
- Meg… Jól megy a sálhoz. Pont annyira nem kellett volna, és pont annyira imádom
Felkuncogok a válaszán, mert pont ennyire kellett. Ha már drága holmikat vásárol nem maradok az adósa. Így igyekszem elvenni a dolog élét viccel, de valahogy ez is a visszájára sül el, mint mellette minden oly sokszor.
- Biztosan nem pazarlom… rá...
Nem tudom a tekintetében érzem vagy a szavainak nyomatékában azt az elfojtott vágyat, ami menekülésre késztet, de messzire nem jutok… csak egy lépcsősornyit feljebb. Vadul kalapáló szívvel bámulom a tájat egész addig míg be nem csatlakozik ő is. Nem tesz semmit, nem is ér szinte hozzám mégis a jelenlétére már érzem, ahogy vibrálni kezd a levegő.
- Nagyon csendben kéne lennünk… Talán akkor elhallgat egészen a szellemünk… Mit gondolsz, mivel üssük el az időt addig?
Ahogy közelebb hajol és szinte mormogja a szavakat ösztönösen lehunyom a szemem. A lehelete cirógatón csiklandoz meg, ujjai szelíden rásimulnak a derekamra, de a várthoz képest nem húznak hozzá közel. Meghagyja a szabadság illúzióját.
- Mmmmmmhmmmm… mondjuk azzal hogy megvesztegetlek valahogy és megveszem tőled a házat. Bár lehet négy hálószoba túlzás, de majd kitalálom mire használom.
Súgom én is, mert belemegyek a játékba, és neki dőlök finoman úgy hogy felpislogok rá. Igazából csak tipp a négy az ajtók számából ítélve de könnyen lehet hogy elszámítom magam ez ügyben. Bárhogy is, azért mielőtt bármi romantikusabba csapna át minden sóhajtva megrázom a fejem.
- De sajnos nincs annyi pénzem, az örökségem javát elköltöttem a lakásomra, mert Taiden nem semmizett ki és adott a nekem járó részből. Ahhh, mennyivel egyszerűbb lenne minden ha Max még élne…
Ha lenne normál gyógymód a rühes sárkányhimlőre a bátyám örökölne mindent most, övé lenne a család és vérvonal problémája, én pedig szabad ember lehetnék. De messze nem ez a helyzet, már elég régóta.
- Edward, ez… bármennyire is szeretném, nem lehet csak egyszeri alkalom.
Akaratlanul is a fejem a férfi mellkasához ér részben a fájó emlékek hatására, érzem a lélegzetvétele mellett a ritmikus dobolást, amit a szíve diktál és az illata újra körbeölel akárcsak a derekamra fonódó erős keze. Biztonságba érzem magam mégis remegve várom, mit mond.
- Mirolnak is megmondtam…
Talán nem kellene ennyire nyíltan színt vallanom, de jobb ha tudja bármi is alakul ki bármikor, nem tudja felülírni a kötelezettségeimet. Hacsak nem él tényleg egy váratlan Vegas-i kiruccanással, ahonnan nem jövök vissza hajadonként vagy nem öli meg Monstrot záros határidőn belül.

(https://i.pinimg.com/564x/d2/58/eb/d258ebf741ba46e6240fab36e83a0a03.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/e4/45/2e/e4452e93c1f42dd5c5339a59fdb4a768.jpg)
edward
március 10
+16
toss a coin to your witcher (https://www.youtube.com/watch?v=waMkFIzvDpE)
outfit (https://i.pinimg.com/564x/26/f7/0f/26f70f06fc94303b79c8904335fc46ef.jpg)

- Adjak tippet, mire valók ezek a szobák? Mindre van ötletem
Felnevetek a határozott elképzeléseire. Ó de mennyire van mindre ötlete. Van amelyikre rögtön kettő is feltételezem.
- Azt rögtön sejtettem.
Hümmögök végül minden kétséget kizárva és eloszlatva, bár magam sem tudom akarom-e tudni ezeket a funkciókat. De igazából sor sem kerül rá, mert helyette én Mirolt emlegetem fel amit talán nem kellene. Nem tudom emiatt húzza-e ki magát, vagy fújtat egy kicsit, mert érzem a belőle kiáramló levegőt ahogy a megemelkedő mellkasából végül az én vállam éri.
- Mirol nagyon eszes, biztos megértette
Bólintok, leigazolva az állítását. Bár nem vetette fel az öröm a kérésem tiszteletben tartotta és azóta sem keresett. Van egy olyan baljós érzésem az auror már közel sem lesz ennyire megértő vagy ennyire… belesimuló a dolgokba.
- Nekem sajnos rosszabb a felfogásom
Ahogy bámul várva a reakcióm ösztönösen fintorodok el a válaszon nemtetszésem jeleként. Leállhatnék vele vitázni, ezen is, de úgyis hajthatatlan marad. Más módszert kell majd kitalálnom. De arra meg még ráérek. Inkább a meggyőzést választom, ahogy maga felé fordít nem ellenkezek. Immár háttal van nekem az ablak a park látványával és a terem Edward arca tölti meg no meg a mögötte lévő ócska tapéta kopottas mintázata elmosódva. Felpipiskedek és aprócska csókot lehelek arcéle szélére miközben rekedtem szólalok meg.
- Azt rögtön gondoltam. De nem mondhatod hogy én nem szóltam..
Búgom legalább annyira színpadiasan, amennyire ő is igyekszik de kisebb megdöbbenés ül ki arcomra egyetlen perc múlva.
- Mellettem is aranyéleted lenne… És megvesztegethető vagyok… 
- Túl nagy ígéretek ezek nem gondolod?
- Vesztegess meg azzal, hogy szabad leszel
A szívem megdobban a kérésre, és hirtelen azt hiszem valami más történik meg, mint ami valójában. Az elém kerülő rozsdás de egykor aranyló kulcs láttán kikerekedik a tekintetem, mert valóban apró kicsi kerek tárgyat vártam, de sokkalta kerekebb kiadásban. A cirádás kis szépen kidolgozott tárgyról Nottra majd vissza pislogok. Egyszer ide majd oda újra meg újra. Nem tudom hirtelen hogy ez holmi ócska vicc-e vagy valóban bejárást adna nekem ide?
- Ez… ah… ha ez az amire gondolok, akkor… nem. Ez inkább a ketrecem kulcsa lesz, és bár puccosabb, mint egy azkabani cella, a társaság legalább olyan, mint a dementorok.
Fejemmel felfelé intek a lecsendesült padlásszellem irányába. Ha enyém a ház a bérlakó távozni kényszerülne. De ez a kulcs nem tudom valójában mit jelent. Ellenben sokkalta csábítóbb mintha egy ujjamra húzott aprócska bilincs lenne igaz, ami igaz.
- Biztos ezt akarod?
Nézek rá kihívóan miközben ujjaim rásimulnak a kulcsra és vele együtt félig a férfi kézfejére is.
- Lehet átalakítok ezt-azt és nem fog tetszeni…
Vigyorgok egy sort miközben szabad kezem lágyan felsiklik Edward nyakához hogy megcirógassák, nehogy ellenkezni kezdjen hirtelen.
- És ki tudja… lehet ide hozom a pasijaimat. Bár itt szűkek a mosdók, de az amúgy is a te műfajod, nekem jó valamelyik háló is.
Gonoszkodom, kiélvezve hogy bár közel vagyok mégsem tud rajtam fogást találni, maximum talán fizikálisan. 

(https://i.pinimg.com/564x/d2/58/eb/d258ebf741ba46e6240fab36e83a0a03.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/e4/45/2e/e4452e93c1f42dd5c5339a59fdb4a768.jpg)
edward
március 10
+16
until we go down (https://www.youtube.com/watch?v=bwvRaHmn694)
outfit (https://i.pinimg.com/564x/26/f7/0f/26f70f06fc94303b79c8904335fc46ef.jpg)

Akaratlanul is féktelen lelkesedés csillan meg a szemeimben, ahogy zöld utat kapok. Nem csak a kulcs szimbolizálja ezt, az valahol leszabályoz és megköt, csakúgy mint a karomra simuló aranyszín óra is. Érdekes hogy mindenki olyan ajándékkal lát el, amely egyértelműen valamiféle igába hajt. Henryé a pontosság, ami folyamatosan emlékeztet kire és mennyit szánok, mennyit kérek, hova nem érek sose oda, Notté pedig… Nos az övé egészen összetett, mert valahol egyfajta lehetőség, másfelől ígéret talán, de a kaland sincs kimetszve ebből a mátrixból. Bátran mondja rá az igent, de vajon akkor is így reagál mikor tényleg megteszem a fejemben még vázlatos átalakításokat?
Feltételezem annyira vagy nem érdekli a ház vagy nem foglalkoztatja a megjelenése, ellentétben az hogy engem itt tudjon sokkalta inkább. Nem kell ehhez gondolatolvasónak lenni, minden ott van a szeme égkékjének mohó csillogásában és sármos mosolyában, ami lassan inkább nem lenyűgözni akar engem hanem természetessé válik, mintha csodálattal töltené el minden szó, amit kiejtek a számon.
Hízelgően zavarba ejtő ez, talán ezért is hozakodom elő újra a megszokott témák egyikével, ami talán cukkolja, talán késlelteti hogy ami elkerülhetetlen bekövetkezzen, vagy legalább az én lelkem is felkészüljön rá, de hát erre, rá egyszerűen képtelenség felkészülni.
- Azt csinálsz, amit csak akarsz... de tegyünk egy próbát, hátha meggyőzlek róla, hogy nem kellenek ide másik pasik…
Vadul dobbanó szívvel hagyom hogy felém hajoljon és ajkai az enyémre simuljanak, mint odalent is, de most sokkalta erőteljesebb, szenvedélyesebb izzással. Kicsit előtte fel is szegem a fejem, várva, kívánva, felkínálva sajátjaim. Ujjaim lesiklanak vissza a nyakába tekert sál anyagára és bár ő is közelebb húz magához én is őt a kasmír által hogy aztán ledobjam azt is az immár feleslegessé vált dolgok közé. Kölcsönös ez, a perzselő vágy, kár is szépíteni vagy tagadni, s erre ékes bizonyíték, hogy a gyomromba fogságba rekedt pillangók verdesve kelnek újfajta huncut életre.
- Ki tudja, még talán lehet menni is fog...
Nyögöm sóhajtva egy apró pillanatig elszakadva tőle. Könnyű belesimulni az erős karok adta biztonságba, felvenni a lélegzete ritmusát, s könnyű elhinnem hogy itt szabad lehetek, nem köt semmi ténylegesen meg, mert ujjaink közül a kulcs a padlón köt ki, miközben összefonódnak lelkes odaadással. S még az órám csatja is mintha önmagát akarná megadni kikapcsolódva lecsúszik a csuklómról, de ez valójában fel sem tűnik. Az se ha épp pont Edward babrált volna el vele, mert engem már jobban foglalkoztat hogy most az egyszer, kivételesen én szabadítsam meg a ruháitól, kezdve ingje felső gombjaival miközben szorosan összefonódva tartunk valahova, magam sem tudom hova.
Igazából egyszerre talán több helyre is. Fizikálisan talán valamiféle ágy felé, vagy ha más nem előbb utóbb meglehet padló lesz. Vagy asztal. Vagy fene tudja. Valójában nem is érdekel, nem úgy mint más esetében, mert csakis az érintésére, az akaratos szenvedélyességére s az utána jólesőn égető érzésre a bőrömön tudok koncentrálni. Könnyen elvesztem a kontrollt, mert ő könnyen lerombolja az utolsó felállított akadályt is önmagamban. Más téren viszont megmászhatatlan magasságokba kívánkozom a szenvedély  viharos tengerén. És míg határozottan és követelőzőn próbálom az iránta táplált régről elfojtott vágyaimat kibontakoztatni csak remélni tudom hogy nem pont az utolsó pillanatban suhan be egy újabb kellemetlenül zavaró, mélykéken izzó patrónus hogy egy újabb egyedül töltött éjszakát okozzon.