+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Joy and Sorrow
| | | | |-+  Benjamin R. Fraser
| | | | | |-+  Gattons Way 14. (Moderátorok: Benjamin R. Fraser, Esther M. Doyle)
| | | | | | |-+  A hátsó kert
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A hátsó kert  (Megtekintve 7816 alkalommal)

Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2022. 09. 11. - 16:41:37 »
+1

2003. szeptember 17.
● E S T H E R ●
⭃ Változók az életben ⥷
ősz



And we could run away
Before the light of day
You know we always could
The mountains say, the mountains say


Sosem voltam olyan pedáns, mint Aiden. Sosem nyomtam el az érzelmeimet, egyszerűen csak kirobbantak belőlem, mint ahogy anyából is. Néha elcsodálkoztam hogy nem volt ő is inkább griffendéles. Iagzából ezért is jöttünk ki nehezebben, ugyan úgy hirtelen haragúak voltunk és hihetetlenül érzelmesek. Ha elragadtak bennünket az indulatok, akkor nem volt megállás. Aiden bezzeg hidegvérű volt. Nyugodt, mint apa. És anya mostanában Metz mellett sokkal kiegyensúlyozottabb volt, vagy egyszerűen csak nem kellett velem se annyit hadakoznia, mint régen. nem tudtam. Csak azt, hogy rohadtul utáltam ezt. Mintha elmosták volna apa emlékét. Mintha sose lett volna köztünk, és ez annyira kibaszottul rosszul esett. Pedig tudtam, hogy Metz sosem akart apa helyébe lépni, hogy ő csak beleszeretett anyába, és egyszerűen anya is csak boldog akart lenni. De mégis egyszerűen most... ezt nehezen emésztettem meg. Meg úgy minden mást is.
Erőszakosan néztem egy ideig a kriptánk hűs falait. Odabent nyugodtak az őseim, ennek a helynek az előző urai, és sosem néztem rájuk keresűen, vagy rossz érzéssel. Egyszerűen megszokott darab volt, de most a látványa is olyan, mint a hideg penge az ember torkán, egyszerűen csak fájt. Belenyugodni próbáltunk, de elfelejteni őket úgysem tudtuk. talán úgy tűnhetett, mintha nekem könnyebb lenne itt élni, de csak nem tudtam volna innen elszakadni. Apa és a családom otthonát, a miénket nem akartam a rossz emlékek ellenére magára hagyni. Ide kötöttek minket a gyökereink, ha pedig apa testvérei a gyerekeikkel néha hazajöttek, itt találkoztunk velük. Most is. A családnak kellett egy biztos pont, ahol lehettünk. Összetartottunk, és nem akartam, hogy apa csalódott legyen, amiért ezt én képtelen vagyok tovább vinni. Voltak dolgok, amikhez nem ragaszkodtam gyerekkoromtól kezdve. Közöltem anyámékkal, hogy nem fogok egy aranyvérű csajhoz hozzámenni, hogy nem megyek főiskolára. A saját utamat jártam, míg Aiden most is ragaszkodott ahhoz, hogy a családunk neve arany maradjon. De nem akartam feladni itt semmit.
Lehunytam a szememet és továbbra is inkább Estherhez bújtam, elszakítva a tekintetemet a kripta falától, és hagytam, hogy Esther kelleme illata beborítson, és a szőke tincsei csikizzék egy kicsit az arcomat. Jól esett az érintése, ahogy simogatta a mellkasomat. Egyszerűen imádtam, hogy a jelenlétével ennyire meg tudott nyugtatni. Nem igazán tudtam, hogyan is magyarázzam el jobban neki, miért esett olyan kibaszottul szarul. De Esther szavak nélkül is megértett régen is, és ugyan így volt most is. Tudtam, hogy megértette, és ezért olyan hálás voltam neki.
- Sajnálom, Benjamin... - lehunytam a szemem és csak élveztem Esther puha ajkainak az érintését az enyémen. - De ezzel nem apukád ellen tesz szerintem... - mondta halkan én pedig belenéztem a kék tekintetébe, miközben ismét sóhajtottam egyet. Nem szerettem, hogy ilyen bénán szétesettnek lát, szerettem én is az erőset adni, a sebezhetetlen férfit, aki a család támasza lehet. Persze Aidennek ez is mocskosul jobban ment. Apa is olyan volt, igazi vezéregyéniség. Aki régen úgy szerette zselézni a haját, mint a muglik, és anya mindig is frászt kapott a kakastaréjától.
- Pedig így olyan, mintha el akarná felejteni, hogy valaha ő is... szóval hogy ő is élt - böktem ki nehezen a szavakat. Egyszerűen csak kurvára szar volt még most is múltidőben beszélni erről. Én meg ettől olyan nyomorultul éreztem magam, folyton vissza-vissza tértem ebbe a körbe, és csak rágtam újra azt a megcsócsált csontot, pedig tényleg előrébb kellett volna néznem. De ezektől a rohadt változásoktól egy kicsit mégis nehezebben ment.
- Ugye nem haragszol az anyukádra? Csak gondolj bele a helyzetébe... - lehelte a szavakat az ajkaimra, én pedig csak lehunytam a szememet és megingattam a fejemet. Nem, nem rá haragudtam igazából. Mekkora egy szar alak voltam, örülnöm kellett volna, és így kiborultam. Igazából nem is voltam mérges senkire, csak az életre és magamra, hogy ilyen nyomorultul reagáltam le megint valamit.
- Hogy akkor kire is voltam mérges? Nem tudom. Hirtelen mindenkire. De igazából nem kellett volna - motyogtam a szavaimat Esther. - Szörnyű vagyok...
Naplózva


Esther M. Doyle
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2022. 09. 15. - 11:11:51 »
+1

változók az életben



Benjamin
2003. szeptember 17.

style

Feltámad a szél, feltámad a tenger, de nem támad fel egyetlenegy ember sem. Ezt kellett volna tudomásul venni végre Benjaminnak is, hogy engedje az anyját boldognak lenni. Megértettem persze őt, az apja volt a mindene, mintha csak a tükörképe lett volna, ami szertefoszlott. Szerettem volna ölelni és nyugtatgatni, de közben azért is aggódtam, hogy ez majd rányomja a bélyegét az anyjával való kapcsolatára.
– Pedig így olyan, mintha el akarná felejteni, hogy valaha ő is... szóval hogy ő is élt – formázta nehezen a szavakat. Odanyúltam az arcához, finoman simítottam végig a bőrén, hogy lágy puszit adjak neki. Meg akartam nyugtatni őt, hogy tisztán gondolkodhasson, de nem csak az anyja, a kripta állandó látványa is felzaklatta. Nem kellett volna a családi birtokon temetkezni.
– Semmi baj. – puszilgattam lágyan őt. – Anyukád még most is nagyon szereti apukádat, boldoggá teszi, hogy ti az ő lenyomatai vagytok… de még nagyon fiatal. Nem lehet özvegy örökké. – Tettem hozzá és tovább simogattam a mellkasát.
Sajnáltam Ericát, mert nem csak magának kellett elfogadnia a férfit, akit szeretni akart, hanem a fiaival is meg kellett beszélnie. Egy család voltak, egyetlen erős egység, mely fennmaradt a család veszteségei ellenére is… és még Aident is visszafogadták maguk közé a történtek ellenére. Örültem, hogy ennek a részese lehetek, nem akartam, hogy Ben el akarjon távolodni, csak azért, mert az apja emléke csorbát szenvedett.
Nem így volt. Rudolf képe mindenhol kint volt a házban, Erica is vitt magával bőségesen az új helyre és Metz sem ellenezte. Sőt, úgy gondolta, hogy az egyikor Fraser úrnak elszámolással tartozik a család épségét illetően. Ez pedig olyan édes volt… szinte sajnáltam, hogy nekik sosem lesz közös babájuk.
– Hogy akkor kire is voltam mérges? Nem tudom. Hirtelen mindenkire. De igazából nem kellett volna – látta be aztán. Szerettem Benjaminban, hogy volt önkritikája, nem érezte mindig maga véleményét mindig a legjobbnak, belátta, ha hibázott. – Szörnyű vagyok... – motyogta tovább.
Újabb puszit leheltem az arcára. Sosem volt ő szörnyű, csak az apja helyett is féltékenykedett… és jó fiúként persze, hogy zavarta, hogy az édesanyja mellőzni akarta a családnevet. Metzgernek hála persze ők is kaptak Aidennel egy új apukát, csupán még nem látta be ezt. De Johann tényleg mindig ott volt, mikor szükség volt rá. Oliviára is lelkesen vigyázott, szerette a fiúkat is, nyilván, mert neki nem volt saját gyereke. Velük tudta megélni mindazt, amit mi közvetlenül megkaptunk.
– Nem vagy szörnyű. – suttogtam, finoman puszilgatva az ajkait még. – Gyere, menjünk be a lányodhoz! Majd ő szépen felvidít. – Tettem hozzá és már vontam is magammal a ház belseje felé.
Odabent Olivia már hangosan gügyögött, várva, hogy valaki a kezébe vegye. Persze, ahogy meglátta Benjamin azonnal sírva fakadt, hogy szokás szerint kierőszakolja magának az apai figyelmet.


Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2022. 09. 17. - 10:22:14 »
+1

2003. szeptember 17.
● E S T H E R ●
⭃ Változók az életben ⥷
ősz



And we could run away
Before the light of day
You know we always could
The mountains say, the mountains say


Sosem volt furcsa, hogy halottak nyugodtak a birtokunkon. Iagzából olyan természetes volt, mint ahogy a kletrben a többi dolog is. Nagyjából nem is izgatott minket a dolog, talán csak Aiden filozofálgathatott el rajta, én meg csak akkor utáltam meg, amikor bezárt oda egy éjszakára valami gyerekes bosszúból, és odabent maradtam az egyik ősünk dilinyós szellemével. Ezek az emlékek is olyan messze sodródtak már tőlünk, Hiányzottak azok a pillanatok, amikor még itt lakott, meg azok is, amikor ELliottal voltak itt, hiába botlottam néha beléjük random, amikor szexeltek, vagy ilyesmi. Kicist féltem, hogy el fogunk megint úgy sodródni egymástól, mint a Roxfortban. Persze baromság volt, már felnőttek voltunk. Csak a változásokat nehéz volt feldolgoznom. Ahogy azt is nehéz lesz, hogy a lányom egyszer felnő, elmegy innen és élni fogja a saját életét. Túl érzelmes voltam és ez mindenben meglátszott. Még a kviddics közben is.
De ennek ellenére máris jött a lekiismeret furdalás, hogy mekkora szemét is voltam megint, anyámmal is, meg Johannal is. Mint amikor először vacsoráztunk együtt, akkor és valahogy belőlem robbantak ki ezek a dolgok. pedig Metz is igyekezett apánk helyett apánk lenni, és ez olyan kurvajól esett. Még ha nem is nagyon tudtam egyelőre, hogyan kellett ezt kimutatni. Mintha egy részem elfelejtette volna már milyen, ha van valakinek egy apja. Szánalmas voltam.
Jól esett Esther közelsége, az érintése, a lágy hangja, az illata és ahogy bezsélt én is egy kicsit jobban lettem, megnyugodtam. Amikor megláttam őt a Roxfortban, akkor is hatással volt rám, egyszerűen csak bele tudtam volna feledkezni, hiába is flörtölgettem meg húztam akkor a csajok agyát, valahogy ő több volt nekem náluk is. Szinte megőrültem érte, annak ellenére, hogy tudtam, Aidennel is volt. Felnőtt fejjel utáltam, hogy abba a testvérharcba ő is belekeveredett.
– Semmi baj. Anyukád még most is nagyon szereti apukádat, boldoggá teszi, hogy ti az ő lenyomatai vagytok… de még nagyon fiatal. Nem lehet özvegy örökké - csak lehunyt szemmel bólintottam rá. Persze, hogy hülye voltam és indokolatlanul akadtam ki. Már megint, mint ahogy eddig olyan sokszor. a Húgommal se lett volna szabad veszekednem aznap, amikor meghalt. De akkor mindenki veszekedett itthon mindenkivel. És már csak bocsánatot se tudok kérni. Nem akartam, hogy valami miatt tőlük se tudjak bocsánatot kérni. Ez a gondolat egyenesen megrémített.
- Tudom... - sóhajtottam. - Nem is akarnám, hogy az legyen, amúgy is túl szép a feketéhez - sóhajtottam és megráztam a fejemet. Halkan suttogtam a szavakat Esthernek. De tényleg egy kicsit elég erősen ütöttem el a gurkót. Nem akartam megbántani őket. És örültem, hogy Esther ezt meg is értette. Egy kicsit még ott ácsorogtam vele a kellemes hűs szélben, a falevelek zizegésében. Igazából örültem annak, hogy sem apa sem a húgunk nem vált szellemmé. Apa talán azért nem, mert hitt bennünk, hogy jól leszünk. És mert elmondta azokat a szavakat Aidennek. Még most se mondtam el neki, mi történt akkor. Ahogy Aiden sem, hogy vele mi történt. De talán ideje lenne egyszer annak is.
– Nem vagy szörnyű.  Gyere, menjünk be a lányodhoz! Majd ő szépen felvidít - szólalt meg Esther én meg csak elvigyorodtam. Már nem sajgott úgy a fejem se. De Esther már csak ilyen volt. Mellette a fájdalom is eltűnt.
- Ti folyton boldoggá tesztek - csókoltam meg, majd hagytam magam behúzni a ház falai közzé. Ahogy Olivia megpillantott máris elkezdte a sírást, én pedig odaléptem hozzá, hogy az ölembe fogjam és megpuszilgassam a hasát, mire máris elmúlt az a követelőző sírás, és olyan édesen nevetett fel, hogy szinte elolvadtam. Olyan gyönyörű kislány volt, és annyira hasonlított Etsherre.
- Hát itt van apa - dünnyögtem neki, miközben a karjaimba fogtam. - Micsoda csodaszép rajongóm van, mindjárt el is csábulok - tettem hozzá, majd Esther felé fordultam. Boldog voltam mert itt lehettem az életem értelmeivel. - Na és persze itt a másik szépségem is. Ó, muffint sütsz. Segítsek? - kérdeztem egy kicsit élettel telibben, mint kint. Szerettem vele együtt sütni-főzni.
- Majd ha kész vihetnénk belőle anyának és Johannak is.
Naplózva


Esther M. Doyle
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2022. 09. 22. - 09:05:02 »
+1

változók az életben



Benjamin
2003. szeptember 17.

style

Más nem is tudta volna úgy megnyugtatni Benjamint, mint én. Tudtam, hogyha lágyan beszélek hozzá, finoman puszilgatom és simogatom, elmúlik a zaklatottsága és talán belátja, hogy nem is olyan rossz dolog az, ami az anyukájával történik. Erica is kapott egy új fejezetet, ahogy mi is.
- Nem is akarnám, hogy az legyen, amúgy is túl szép a feketéhez - ismerte be Ben végül. Igaza volt. Az anyja gyönyörű volt és fiatal, Metz mellett pedig csak még jobban kivirágzott.
- Támogasd, hogy boldog lehessen a hátralévő életében. - Simítottam meg az arcát. Finom csókot adtam megint neki az ajkai szegletébe. Azt akartam, hogy teljesen megnyugodjon és tiszta fejjel gondolkodjon. - Megérdemli azt, amit mi megkaptunk. - Tettem hozzá és tudtam, hogy Benjamin nagyon is érti.
Ahogy kicsit csillapodott, bevittem a nyűgös Oliviához. Igazi hercegnő volt, aki értett a manipuláláshoz. Ha az apja kezébe akart lenni, elég volt elsírnia magát. Máris ott volt Benjamin kezében, aki finom puszikkal halmozta el.
- Hát itt van apa- dünnyögte neki. Alig bírtam ki, hogy ne olvadjak el az édes kis látványuktól. Csodásak voltak ketten. - Micsoda csodaszép rajongóm van, mindjárt el is csábulok- tette hozzá, ahogy újra találkozott a pillanatásunk. Rámosolyodtam, örültem, hogy ellazult és jobban érzi magát végre. Ilyenkor én is megnyugodtam mindig, hogy mégsem akkora a baj. Szipmlán csak idő kellett neki, hogy feldolgozza a változásokat, hiszen eddig a gyász a család mindennapjainak része volt. Azóta kirepült Aiden, Erica és Ben is megtalálták a boldogságot. Most már ezt kellett megszokni, ez volt a midennapok része.
- Még a végén féltékeny leszek... - kuncogtam és odamentem hozzájuk. Finoman megcirógattam Olivia puha pofiját, aki eddigre egészen Ben ölelésébe olvadt.
- Na és persze itt a másik szépségem is. Ó, muffint sütsz. Segítsek?
- Bizony. Ha a kislányoddal foglalkoztál, a díszítésnél besegíthetsz. - Feleltem lelkesen, majd visszaléptem a konyhapult mellé, hogy folytassam, ahol abbahagytam a dolgot. Szerettem Bennel sütni és főzni, szerettem, hogyha az együtt töltött idő aktívan telik el.
- Majd ha kész vihetnénk belőle anyának és Johannak is. - Javasolta. Megkönnyebbült sóhajjal porcióztam közben a tésztát. Hálás voltam, hogy ilyen könnyen átbillent és nem kellett még este is nyugtatgatnom, hogy az apukája iránti tisztelet ezzel nem vész oda. Így volt. Johann is tisztelte őt, az anyukája is szerette, annyiszor került szóba. Chrissie-vel sem volt más a helyzet. Ők nem a múlt részei voltak, hanem állandó családtagok, akikről senki sem akart megfeledkezni. Még én sem, pedig alig ismertem őket.
- Ezért csinálok nagy adagot. - Böktem a fejemmel a másik, már előkészített muffinsütő felé. - Belteszitek a muffinpapírt? - kérdeztem. - Van kiskacsás, nyuszis, masnis, pöttyös. Kicsit bevásároltam.
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2022. 09. 25. - 10:34:57 »
+1

2003. szeptember 17.
● E S T H E R ●
⭃ Változók az életben ⥷
ősz



And we could run away
Before the light of day
You know we always could
The mountains say, the mountains say


Nem tehettem tönkre anya életét azzal, hogy folytzon szembe mentem azzal, amit ő jónak látott. Talán régi történet volt már ez. De valahogy mi ketten is folyton harcoltunk egymással. Mint ahogy Aiden is apával. Bár ő néma hallgatásba menekült vagy pedig elbújt a hideg álarca és a szemtelen beszólásai mögé, miközben apa tanítani akarta az életre. Én meg anyával folyton veszekedtünk, a végén már fakanalakat hajigált felém, csak mert nem akartam tovább tanulni, nem akartam auoror lenni, bármennyire is azzá tudtam válni, bármenynire is azt szerette volna anya és titkon apa is. Anya még azért is kiakadt, amikor közöltem nem érdekel ez az aranyvérűség, nem érdekeltek a vele járó kötelezettségek egyszerűen csak jól akartam magam érezni azzal, aki megtetszett. Aiden persze mindent kötelességének tartott követni. Akkor mégis fájt, hogy neki volt egy célja egy jövőképe, én pedig csak repülni akartam, azóta, amióta tudtam az eszemet, száguldani a seprűn és nagyjából ennyi volt a tervem, míg Aiden az egész életét elgodnolta. Ahhoz képest teljesen más irányt vett mind a kettőnk élete. És anya valahogy egyedül kénytelen volt beletörődni abba, hogy egyik fia se futja be azt a legendás karriert, amit elgondolt nekünk. Én csak repkedtem, Aiden meg ki tudja, hogy milyen balhékba keveredett. De mindenen is túl, nem tehettem meg vele, hogy megint háborúzni kezdek. Ahhoz már tényleg idősebb voltam. Érettebb nem hiszem, de idősebb, aki talán egy kicsit máshogy látta a világot, mint tizenévesen.
Esther szavai megnyugtattak, lecsillapították a maró fájdalmat, és a kétségbeesett dühömet, amit először anya és Metz iránt, aztán magam iránt kezdtem érezni. Csak hagytam, hogy Esther hangja megtöktsön belül, és az érintései lenyugtassák a háborgó lelkemet. A hűvös szél ellenére úgy éreztem, hogy az érintései felmelegítettek. El se tudtam volna már képzelni nélküle az életemet. Igazából azt hiszem sose tudtam. Esther az életem része lett, már azt hiszem az első pillantástól kezdve.
- Támogasd, hogy boldog lehessen a hátralévő életében. Megérdemli azt, amit mi megkaptunk - Erre csak bólintottam egyet, mert igaza volt. És belül a szívem mélyén én is tudtam ezt. A csók után megindultunk befelé  aházba. Nem akartam, hogy megfázzon idekint, és amúgy is Oliviát is alig vártam, hogy láthassam. Hangosan és erőszakosan sírni is kezdett, én meg még ezt is bájosnak találtam. Chrissie-vel nem tudtam mit kezdeni, amikor megszületett, Aiden persze olyan természetesen nyúlt hozzá, de most én is ilyen egyszerűséggel vettem a lányomat a karjaim közzé.
- Még a végén féltékeny leszek... - képett hozzánk közelebb Esther és most a világ olyan kibaszottul tökéletesnek tűnt. Mintha nem is történt volna semmi rossz velem, és a kezeimbe fogtam azt hiszem létezésem egyik értelmét. Valahogy ez olyan megindító volt.
- Ezért csinálok nagy adagot. Belteszitek a muffinpapírt? Van kiskacsás, nyuszis, masnis, pöttyös. Kicsit bevásároltam.
Elviygordva léptem a papírok felé, miközben Olivia lelkesen bújt a mellkasomra, hogy hallgassa a szívverésemet. Már nem is nézett ki úgy, mint aki sírt, inkább roppantul elégedett volt azzal, hogy az ölemben lehet.
- Esther mindig lenyűgözöl - kacsintottam rá, mert néha olyan érzésem volt, hogy két lépéssel előttem járt. Mondjuk Aiden is, de nála ez sokszor idegesítő volt, és az orrom alá is dörgölte, hogy lassú voltam. Iagzából semmi bajom nem volt azzal, hogy Metz az életünk részévé vált. Igazából még eléggé meg is kedveltem. Láttam, hogyan nézett anyára, láttam, hogy Aident is ugyan úgy elfogadta, és ez számomra mindennél többet jelentett. Imádta Rosie-t és Oliviát is. Metz jó ember volt, és megérdemelte, hogy boldog legyen anyám mellett. Anya pedig régóta nem mosolygott ilyen élettel telin.
A papírokat beletettem a muffin sütőbe, és hogy változatos legyen variáltam a kombinációkat így került bele mindenféle színű, amit Esther vett, aztán segítettem neki a tészta kimérésnél is. Szerettem vele együtt lenni a konyhába, valahogy ösztönösen tudtuk, hogy mikor kell segíteni egymásnak, és még csak nem is veszekedtünk, mint ahogy anya vagy Aiden, vagy anya meg apa ha itt voltak.
- Már alig várom, hogy megkóstolhassam - pusziltam meg Esthert, miután ha elkészültünk betettettük a muffinokat sülni.
Naplózva


Esther M. Doyle
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2022. 09. 27. - 09:03:04 »
+1

változók az életben



Benjamin
2003. szeptember 17.

style

Olivia olyan aprónak tűnt Benjamin karjaiban, pedig viszonylag nagy súllyal született. Persze kicsit össze is húzta magát, ahogy az arcocskájával odabújt az apja mellkasához. Megnyugtatta a szívverés hang, mert szerette a közelségünket annak ellenére is, hogy éppen semmilyen szükségleti gondja nem volt. Benjaminért meg kifejezetten sokat nyafogott. Elég volt meghallani a hangját.
- Esther mindig lenyűgözöl - jegyezte meg Ben. A kislányunkkal a kezében lépett a papírhoz, hogy szépen kibélelje a sütőformát. A tészta is szépen kezdett összeállni és még finom, vaníliás illata is volt... pont úgy, ahogyan anyukám csinálta gyerekként. Szerettem ezt az aromát, olyan otthonos érzést adott.
- Egy muffinnal? - kuncogtam.
Az ujjai ügyesen dolgoztak a papírral, én pedig odaléptem mellé a kész tésztával. A színösszeállítás olyan Benesen kusza volt, de én éppen ezt szerettem benne. Ő maga is olyan volt, mint egy színkavalkád. Hol energiától telve tombolt, hol pedig szürke volt és bánatos. Ez utóbbit persze mindig könnyű volt átfesteni rózsaszínre.
- Micsoda színek. Remélem a muffin is ilyen jól fog sikerülni - mosolyogtam rá.
- Már alig várom, hogy megkóstolhassam.
Odaléptem melléjük. Olivia pici fejecskéjére finom csókot nyomtam. Imádtam a babaillatot, de ezúttal nem volt alkalmam kiélvezni. Finoman, mellécseppenés nélkül igyekeztem kikanalazni a tésztát az adagokba. Ben kis puszija azért jól esett.
- Pár perc és kóstolhatod. - Bólogattam és megszórtam a tésztát némi csokitörmelékkel. Ezután toltam csak be a sütőbe és léptem vissza hozzájuk. Jó volt odabújni Benhez és tovább simogatni Olivia hátát. Ez a pillanat annyira a miénk volt és nekem ez volt a mindenem. Sosem akartam izgalmas életet, inkább csak élvezni akartam a családi alkalmakat, a szeretet, amit tőlük kaptam.
- A kis hercegnőnk nagyon nyugodt az apukája karjaiba.- Sóhajtottam fel és odahajtottam a fejemet Ben vállára. Valahol úgy éreztem, ezt Erica is megérdemelné. Éppen csak belépett a negyvenes éveibe. A két felnőtt fia kirepült, új kapcsolatban van és még csak be sem tudott teljesülni neki igazán. Ben persze csak az apja miatt volt féltékeny és haragos, de tudtam, hogy őt könnyen meglehet győzni. Idő kell neki, ennyiről van szó.
Gyorsan megtöltötte a konyhát a muffin finom, sülő illata.
- Szóval akkor megbékélsz anyukád döntésével? - kérdeztem és előkészítettem a rácsot a konyhapultra, hogy majd arra pakoljam át a muffinokat. Az illat ugyanis közben tovább erősödött és a húsz perc is letelni látszott. Megfogtam a pálcámat, finom intéssel nyitottam ki a sütőt, hogy a tepsi kitáncoljon a főzőlapra. A tepsiből pedig szépen kiugrottak a finomabbnál finomabbnak tűnő muffinok.
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2022. 09. 29. - 20:11:08 »
+1

2003. szeptember 17.
● E S T H E R ●
⭃ Változók az életben ⥷
ősz



And we could run away
Before the light of day
You know we always could
The mountains say, the mountains say


Esther mindig is olyan béke szigeteként működött az életemben. Ha túlpörögtem, nem akart megállítani, de mégis mellette le tudtam úgy nyugodni, hogy ne kattanjak be teljesen. ha pedig rossz kedvem volt segített jobban lennem, és úgy közeledett felém, ahogy senki más sem tudott. Ő volt az életem közepe, akit a szívembe vésett az idő, és én sosem tudtam kitörölni igazán, akkor sem, amikor azt hittem úgyan úgy túl kell lépnem rajta, ahogy a múltam többi pontján is. Menekülni akartam előle is, nem pedig elfogadni, hogy minden változik, nem elutasítani azt ami elveszett, hanem csak megtanulni mellette élni. Szerettem hogy vele együtt lett egész az életem és hogy nem fojtott meg egy kanál vízben a szülés után sem, pedig akkor nagyon mérges volt rám.
Olivia meg még csak tetézte ezt, hogy a családom bővül, és én imádtam az édes babaillatát, a csillogó kék tekintetét, a szőke fürtjeit, amik olyanok voltak, mint Estheré. Szerettem a mozdulataiban és az arcában felismerni őt és valahogy olyan rohadtul jól esett benne látni Esthert is. Inkább hasonlított rá mindenben, mint énrám, és reméltem is, hogy azt a vadságot és elevenséget nem örökölte, ami bennem lobogott, még most is. Képes voltam vele úgy eljátszani, mint annak idejék, kölyökkoromban Chrissie-vel, miután megszoktam, hogy a családunk új taggal bővült. Aidennek könnyebben ment az elfogadás, én meg duzzogtam, hogy nem fognak rám figyelni és szeretni úgy ahogy eddig. Apa persze mindent elmondott, hogy ez nem így van, és szépen lassan megbékéltem a húgommal is, aki egy igazi királylány volt. A család életének közepe és fénye. És most ezt éreztem Oliviánál is. Boldog voltam.
- Egy muffinnal? - kuncogott Esther én meg csak komolyan bólogattam Férfi voltam a finom kajával meg lehetett fogni és szerettem ahogyan Esther sütött és főzött.
- Egy muffinnal - ismételtem el, és köze ahogy pakoltam a muffinformákat a sütőbe mindenfélét magyaráztam Oliviának is, ő meg csak hozzám tapadva hallgatta a dörmögésemet, mintha lett volna annak értelme. - A muffin meg jól fog sikerülni, mert a világ legjobb szakácsai segítenek neked - pusziltam meg Esthert, és Oliviára néztem. - Igaz, tündérem? - vigyorogtam rá, és ő is kapott egy apukás puszit.
Elnéztem, ahogy Esther befejezte a muffint, megszórta törmelékkel aztán pedig csak hozzánk simult egy tökéletes pillanatba, én pedig olyan kicseszettül boldog voltam, hogy biztos voltam benne: Aiden is érezte. Éreztem én is, ha ő örült valaminek, és akkor az olyan jól esett. tudni, hogy végre mert boldog lenni, és az régen csak Chrissie mellett volt. Most már neki is volt kiért élnie újra és élte az életét, mint ahogy én is. Furcsa volt, hogy ennyire megváltozott az életünk, azok után, ami történt és végre egy kicsit jobb irányba sodrótunk. Reméltem, hogy nem kell többet átélnie azt, amit a háború alatt, hogy mindenét egyedül fel akarná áldozni a családja miatt. Én pedig, ha ezt meg tenné, jobban fogok figyleni és kiverem belőle a szart is, ha egyedül akar szembemenni a világgal.
- A kis hercegnőnk nagyon nyugodt az apukája karjaiba - jegyezte meg sóhajtva én meg csak elégedetten és büszkén bólogattam miközben kihúztam magam.
- Tudod milyen hatással vagyok a nőkre - vigyorodtam el és roppantul elégedett voltam magammal. A szabad kezemmel odahúztam jobban magamhoz Esthert, és megsimogattam a popsiját is.
- Szóval akkor megbékélsz anyukád döntésével? - kérdezte Esther, ahogy a muffin édes, finom illata megtöltötte  aházat. Régen mindig, amikor apa a konyhában volt különleges illatú volt a házunk. Mindeig készült valami finom, mindig hallottuk, ahogy anya mérgesen kiabál a konyhában apa meg jót virult rajta, ha anya megpróbált neki segíteni. A mindennapi élet része volt és a ház lelke szinte. Estherrel együtt ez a fajta élet kezdett ide visszaköltözni és valahogy ez olyan szép volt. Minden újraindult.
Bólintottam, ismert már. Lobbanékony voltam, de könnyen túlzásba estem, mint amikor anya akadt ki. De ezzel ellentétben könnyen túllendültem a dolgokon, és inkább megbocsájtottam a leszszemetebb szarságokat is, még Aidennek is, amikor szemét volt velem, szinte azonnal és nem foglalkoztam vele többet. Persze régen nem vágott ketté senki halála, ez azt hiszem egy kicsit megváltoztaott. Többet tudtam őrlődni, de Esther ezt feloldozta bennem. Szükségem is volt erre. Szóval inkább örültem annak, hogy anya is újjáéledt egy olyan férfi mellett, aki mindennél jobban rajongott érte, és tökéletesen illettek egymáshoz.
- Igen. Hogy is lehetnék dühös - sóhajtottam és megráztam a fejem. A muffinok szépen kikerültek a sütőből, és várták, hogy elhűljenek. - Köszönöm - hajoltam oda hozzá és hosszasan megcsókoltam. Esther nélkül nem is tudtam elképzelni az életemet. Rayla pedig egy egyre távolibb emlékké fakult.
- Felöltöztetem Oliviát - sóhajtottam, miután a muffinok szépen hűlni látszottak, hogy el tudjunk indulni velük anyáékhoz. Az életben voltak változók, és nem szálhattam velül folyton szembe, a családom érdekében sem. Mert mindeki megérdemelte azt, hogy boldog legyen. Azok után, ami történt. Anyától ezt megtagadni, csak mert apa nincs közöttünk fizikálisan aljas és kegyetlen dolog lett volna. Alig vártam, hogy mindezek után megöleljem.
Naplózva


Esther M. Doyle
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2022. 10. 06. - 08:52:59 »
+1

változók az életben



Benjamin
2003. szeptember 17.

style

Szerettem, ahogy Ben Oliviával bánt. Igazán apukás volt, se nem túl gyengéd, se nem túl férfias és ez még rám is jó hatással volt. Éreztem, ahogy a melegség átjár, mikor rájuk néztem... mi sosem fogjuk bántani egymást, sosem fogjuk tönkretenni a másik életét csak azért, mert nézeteltéréseink vannak. Az én szüleim persze nem így éltek. Mindig is nehézségeik voltak, amin a közös gyerek sem segített. Ezt én nem akartam. A mesevilágomat akartam Oliviának adni, melynek középpontjában Ben állt.
Oliviát csak az apukája tudta megnyugtatni. Nem csoda, Ben maga volt a nyugalom sziget, amikor éppen nem volt valakire iszonyatosan mérges. Azt a vibrálást szerencsére odakint hagyta az udvaron, a kripta előtt, így a kislányunk meg sem érzett semmit belőle.
- Tudod milyen hatással vagyok a nőkre - vigyorodott el. Egyszerre volt édes és sajnos túl őszinte. Egy párszor már az arcomba dörgölték a kamaszlányok, hogy milyen hatással is van rájuk. Végül még is inkább csak sóhajtottam egyet, nem rontva el a popsi paskolás élményét. Szerettem, mikor megérintett, szerettem, hogy vonzónak tart a szülés után is.
- Csak két nőre lehetsz hatással... - simítottam végig a mellkasán. - A többi tabu. - Tettem hozzá, persze nem szigorúan, inkább csak játékosan. Nem akartam elrontani a hangulatot.
A muffin illat eddigre belengte a házat. Ahogy kikerültek, hogy hűljenek, csak még erőteljesebb lett ez az aroma. Szerettem, hogy ettől csak még otthonosabb ez ház. Valahogy hiányzott belőle az élet, mikor Erica még nem talált rá Metzre.
- Igen. Hogy is lehetnék dühös - felelte Benjamin. - Köszönöm- tette hozzá, majd egy csókra hajolt hozzám. Jól esett volna jobban összebújni, de Olivia mellett gyakorlatilag lehetetlen volt. Túlzottan követelte a figyelmet. Most is halk dünnyögéssel jelezte, hogy ott van közöttünk.
- De elégedetlen valaki. - Mondtam, majd a kihűlt muffinokhoz fordultam megint. Egy kisebb kosárba kezdtem őket belepakolni, hogy szép, rendezett legyen. Bár nem tudtam, hogy Erica orrol-e még rám, mert lett ez a gyerekdolog Bennel. Én sem így terveztem, még szerintem is túl fiatalok vagyunk hozzá.
- Felöltöztetem Oliviát - mondta Ben rövid sóhajtással, majd el is indult vele fel. Amint a muffinokkal végeztem, én is követtem őket, hogy csinos, de meleg őszi ruhába bújjak és végre megindulhassunk Ericáékhoz.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva

Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2023. 04. 11. - 06:31:32
Az oldal 0.095 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.