+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  2000/2001-es tanév
| | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | |-+  Birtok
| | | | |-+  Kastélypark
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Kastélypark  (Megtekintve 5605 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 06. 19. - 18:40:33 »
0




Hatalmas, füves terület, szinte mindig tömve van diákokkal. A jó időben sokan kiülnek ide tanulni vagy csak beszélgetni egy kisebb társasággal, télen pedig hógolyózni járnak ki a legtöbben.
Naplózva

Niraniel Ays
Eltávozott karakter
*****


*Trouble magnet*

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 12. 29. - 20:13:46 »
0

Hugra power



to; Clay
2001. január 3.


Mindig furcsa érzés otthon tölteni az ünnepeket, aztán a töménytelen mennyiségű kaja elfogyasztása után, pár kilóval nehezebben visszatérni a suliba. A sült pulyka, roppanós bőrű hal, kuglóf és egyéb számolhatatlan ízű süti mellé persze jókora adag feszkó is jár... legalábbis nálunk. Másoknál nem tudom, mi a helyzet, de az én családomnál sosem arról szólt a karácsony, hogy akkor engedjük szépen el magunkat és élvezzük az együtt töltött időt. Ami azt illeti, bőven elég volt nekem ez a másfél hét összezárva a családommal, még úgy is, hogy közben megjártam Párizst is, és voltam apáéknál.
A válás óta ez volt az első karácsony és hát mit mondjak, jobb volt a hangulat, mint tavaly, de az ideálistól még mindig messze jártunk. Apa teljes depresszióban nyalogatta a sebeit, míg anya élvezte az új szerelmet, amitől mi meg finoman szólva hányingert kaptunk Beccával. Szó, mi szó, jó volt végre visszatérni a kastély ódon falai közé és folytatni a megkezdett zabálás-maratont, ezúttal a házimanók ínycsiklandó főztjének hála. Egy kiadós ebéd után akadt pár szabad órám kviddics-edzés előtt, és gondoltam jót tenne, ha lemozognám azt a mennyei sütőtöklevest és aranygaluskát, amivel leöblítettem a torkom. Gondolataimba mélyedve húztam össze magamon még szorosabban a kabátomat és simítottam végig kesztyűs kezemmel az egyik  - föld alól kibújni készülő - hóvirág levelein, amikor meghallottam egy irritáló hangot.
- És akkor az a kis nyomorult elhívott engem Madame Puddifoothoz - nevetett fel teljes torokból a hang, akiben sajnos rögvest felismertem esküdt ellenségemet, a mardekáros hajtót, Loreleit.
- Na ne....csak őt ne - morogtam magam elé, és próbáltam volna elbújni egy nagyobb facsoportosulás mögött,  de késő volt. Lorelei és a sleppje azonnal kiszúrtak.
- Nini. Csak nem az a kis önérzetes hugrás sárvérű a vonatról, aki kis híján megmérgezett minket? – kérdezte a barátnőitől kaján mosollyal a fekete hajú dög.
- Mi lenne, ha megtanítanánk neki egyszer-s mindenkorra, hogy a borz nem packázhat a kígyóval? – mondta, majd hiába nyúltam a pálcám után egy gyors protegót kiáltva, az átka sajnos megelőzött.
Először nem is éreztem semmi különöset, már-már fel is lélegeztem, hogy de hiszen nem történt semmi, biztos elszúrta az átkot, amikor…
- Blöááá. Ez undorító – emeltem a kesztyűmet az orrom elé, hogy némileg tompítani tudjam a testemből áradó gusztustalan szagot. Életemben nem éreztem még ilyen ocsmány aromát, ha tippelnem kellett volna, épp ilyen szaga lehet annak, amikor egy borz kiereszti mérges bűzét a támadójára. Bingó.
- Jó mulatást bűzös borzocska! – fordult sarkon Lorelei és kísérete, mire én földbe gyökerezett lábbal próbáltam kiagyalni, hogy most milyen bánatos varázslattal szabaduljak meg ettől a nem kívánt parfümtől anélkül, hogy így caplassak végig az iskolán Madame Pomfreyig…. Zavaromban még arról is megfeledkeztem, hogy bosszút álljak rajtuk, örültem, ha képes voltam hányás nélkül elviselni a saját szagomat.
Naplózva


Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 05. 04. - 20:20:33 »
+4


A VÉGZŐS BÁL



2001. május 30.


Hiába ez a nagyszerű alkalom, az angol időjárás valahogy most sem kívánta meghazudtolni önmagát. Bár nem kifejezetten volt hideg, a szellő meg-meg lengette a résztvevők különféle ruha-és hajkölteményeit, és a Hold körül gyülekező sötét, pufi fellegek is bajlósan néztek ki... Már ha volt egyáltalán bárki, aki erre figyelt épp most.
A bál kétségkívül a nem hetedéves diákoknak is különleges és kiemelkedő volt, ami picit kirángatott végre a monoton, olykor már szürke hétköznapokból, és legalább egy este erejéig senkinek nem az iskolai gondokon kellett aggódnia... Tagadhatatlan, a tanári kar mindent megtett, hogy hangulatossá és felejthetetlenné tegye ezt az alkalmat. Hiszen nem csak a diákoknak volt ez olyan különleges alkalom. A Roxfort professzorai is büszkén figyelhették, ahogy az egykor még bizonytalanul csetlő-botló gólyákból miféle varázslót sikerült faragniuk ennyi idő után.

Ha valaki elindult a Kastélypark felé vezető ösvényen, annak nem volt nehéz dolga megtalálni a szórakozó tömeget; nem csak a zeneszó, de a megvilágított fák is segítségükre lehettek. A lombok közt apró, ezüstszínnel ragyogó, leginkább kristálydarabokra hasonlító kis pontok világították meg a teret épp annyira, hogy a sötét égbolt ellenére, lehetőleg azért senki ne bukjon orra a másikban. A tücskök mindenfelől szűrődő ciripelését pedig olykor még a zenén keresztül is hallani lehetett.

Idekint nem volt akkora a menü, mint a kastély belsejében; ugyan futott egy hosszú asztal szélen, két pompázó fa közt, azon inkább csak poharak sorakoztak, ha véletlenül a párocskák kifáradnának a nagy táncolásban... És ha már párok! Két lelkes negyedéves a fényképezőgépeiket szorongatva álldogáltak az egyik nagyobb fa ezüstös fényei alatt, és egy háttér alatt lelkesen készítettek képet akárkiről... Persze egyedül is pózolhatott nekik az ember, ha szerette volna valamiképp megörökíteni a ruháját, de egyelőre úgy tűnt, inkább a párok lelkesedtek a dologért.

Azonban lassacskán egyre csak erősödni kezdett a hideg, a fellegek pedig bekúsztak a Hold fénye elé... És néhány perc múlva egyesek már meg is érezhették arcukon a jeges esőcseppeket. Az eső pedig egyre csak erősebben kezdett neki... De nem sokáig volt esélye, hiszen hogy is jöttek a vízcseppek ahhoz, hogy elrontsák ezt a napot? Az esőcseppek, miután már eláztattak néhány frizurát, hirtelen átalakultak, hogy először nem is sokan értették, mi történik... Aztán lassan a bálozók hajára és vállára hullottak a különféle színben pompázó virágszirmok, akik ezután újabb lelkesedéssel táncikálhattak és élvezhették a hangulatot tovább. A szellő azonban ugyanúgy fújdogált tovább, így aki elment magának italt vadászni, nem ártott először belekukkantani a poharába, nem tévedt-e bele egy kósza rózsaszirom, mielőtt aztán egyszercsak fulladozni kezd...




- A játékban résztvevő reagok 2 pontot érnek.
- IRL május 31-ig várjuk a hozzászólásokat.
- Ha nem sikerül befejezned a megkezdett játékot, akkor azt az esemény
lezárása után is lehetőséged van folytatni, csupán pont
nem jár majd érte.
Naplózva

Florian le Fay
Griffendél
*


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 05. 05. - 17:25:24 »
+3

bálozás
▪ 2001. május 30. ▪

Welch professzor



Nem akartam a nagyterembe menni, mert biztosra vettem, hogy ott aztán összefutnék Welch professzorral. Igazából nem is nagyon vágytam erre az egészre, hiszen a legtöbb ismerősöm párban ment valakivel, én meg inkább maradtam egyedül. Még nem jött el az idő, hogy felvállaljam, melyik irányba húz a szívem… és amúgy sem nagyon akadt olyan, aki tetszenek. Lánybarátaim pedig sosem voltak igazán. Beletúrtam a hajamba, hogy kicsit normálisabban álljon, aztán a tőlem oly’ szokásos idegességgel elhagytam a klubhelyiséget. Gyorsan eliszkoltam a nagyterem előtt, éppen csak egy pillantást vetve oda… s éreztem, hogy rám talált az a kék szempár.
A francba! Mordultam egyet magamban a felismerésre, majd még gyorsabbra véve a tempót megindultam kifelé a parkba. Valójában nem emlékeztem, hogy az iskolának ezt a részét is a bálhoz kapcsolódva kidíszítették. Nem figyeltem ahhoz eléggé mostanában semmire… valójában a figyelmem majdnem százszázalékát az foglalta le, hogy elkerüljem a kék szempár tulajdonosát vagy hogy éppen a szekta után kutakodjak Jayjel. Ez volt az egyetlen jó dolog az életemben. Lekötött, elterelte a figyelmemet arról, mekkora hülyeséget csináltam tavaly Welch proffal. Egyáltalán minek gondolok folyton rá?!
Felháborodva csattogtam végig a nyílt, füves területen, éppen csak egy pillantást vetve a felettünk húzódó felhőktől terhes égbolt irányába. Inni akartam valamit vagy legalábbis jó messzire kerülni a táncra perdülőktől. Ennél jobban nem is néztem körbe… ezért éppen csak megakadt a szemem az egyik csajjal ringatózó Isaacen. Szerencsére nem vett észre, így nem is akarhatott megverni megint. Még mindig gyűlölt Jay miatt. Szerinte ő is ugyanúgy büntetést érdemel, mint mindenki, akinek a családja nem éppen a megfelelő oldalra állt a háború alatt. De én kedveltem Jayt, jóban voltunk… mármint úgy igazából barátok meg minden. Nem akartam őt félrelökni, s azt sem hagyhattam, hogy az FT tagjai esetleg bántsák.
Jay volt az első igazi barátom hosszú ideje. Nem akartam még ezt is elrontani, nem akartam a háború miatt megbélyegezni… ami történt, az nem miatta történt. Nem ő tette. Nem az ő bűne az, amit a szülei tettek. Igazából ki sem néztem volna Jayből, hogy ártani tudna bárkinek is. Akármilyen morgós és fura volt. Egy pillanatra már is azt kívántam, hogy bár itt lenne… bár elterelné a figyelmemet, de őt csak nem pillantottam meg a tömegben.
Megálltam egy pillanatra és hátra néztem. Éppen ekkora kezdett el szakadni az eső. Éreztem, ahogy egy jeges csepp éppen a fejem búbjára esik s máris kirázott a hideg… de még így is, a sűrű esőfüggöny mögött, megpillantottam, amint Welch – vagy legalábbis egy hozzá nagyon is hasonló alak kilép az iskola kapuján. Míg néhányan megbotránkoztak az esőn és vonultak is volna befelé, én vágtam egy hátraarcot és rohantam tovább előre.
– A hajam! – még elcsíptem egy-egy sápítozást.
– A hajad? Akkor nézd meg az ingemet!
A következő világító lombkorona felé siettem. Egy keskenyebb törzsű fa volt, de éppen elég ahhoz, hogy elrejtőzzek mögötte. Hangosan kapkodtam a levegőt, a nagy rohanás nehéz súlyként ült meg a mellkasomon… bár lehet, hogy inkább valami más volt. Nem tudom miért, de nagyon tartottam attól, hogy a professzor úrral esetleg kettesben beszélgessek. Az órákon elkerülhetetlen volt a jelenléte, de ott a többi diák előtt nem tehetett megjegyzéseket, nem nézhetett úgy, mint aki látott már pucéran…
– Jól van… jól van… ne most kapj pánikrohamot! – Bíztattam magam, mert a szívem majd ki akart szakadni a helyéről. – Nem fog megtalálni.
Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 05. 08. - 12:27:22 »
+1

Asszem beleszerettem
20010530


csövesruha

.:Rosie:.
:.This heart, it beats
Beats for only you
My heart is yours (my heart beats for you).:

16+, mert csúnya beszéd.


Ahogy átverekszem magam a nyomi tömegen, és kiérek végre a hülyére zsúfolt épületből a Kastélyparkba, úgy kapok a friss levegő után, mintha az almúlt 20 perces utam alatt egyszer sem lélegezhettem volna fel. És igen, ez a friss levegő úgy hiányzott, mint testnek a fű, vagy a faszom se tudja. Szóval Jay, lélegezz. És igazából véletlenül sem azért vagy ideges, mert elhívtad magaddal Rose-t a bálra, áh, csöppet sem. Florian is ilyenkor tűnik el, amikor éppen megint el akarnám rángatni, hogy oké, és most mi a faszt csináljak? De nem volt sehol az a gyetek, pedig más a járásáról is ki tudtam szúrni kilométerekről.
Örültem, hogy volt egy barátom, akivel még ha beteg dolgokba is keveredtem, mégis elvoltam, és valahogy az sem riasztotta el, hogy közöltem vele: hát haver, az anyám és az apám halálfaló volt, mellesleg az anyám piromáiás és a legjobb barátom kezét szarrá égette. Aha. Nem tudom eldönteni, hogy Flor csak ilyen naív, hogy azt hiszi nem vagyok olyan, mint a szüleim, vagy csak lát valamit amit én nem. Minden esetre kurvára hálás voltam neki azért, még akkor is, ha nem éppen a megfelleően mutattam ezt ki, hanem monsjuk olyan káromkodósan zsörtölődve. Asszem. A tekintetem megakadt a nézelődésben azon az faszin is,a ki miatt majdnem a fogunk helyett a lábujjunkat hagytuk ott a Kamrában, és vágtam rá egy fintort.
Faszfeeej. De azért végigmérem, és őszintén remélem, hogy nem verte mostanában szarrá Floriant mert komolyan, ha igen képes lennék élve felgyújtani.
Lehet én is piromániás vagyok? Áh, dehogy. Csak szeretem, ha ég.
Aztán csak körözök tovább, hogy hol az istenben van Rose, és hol az istenben vagyok én egyáltalán. Menet közben kikapok egy alsóbbéves kezépől két darab ropit és azt kezdem el rágcsálni, amikor végre megpillantom az egyik fa mellett a lányt. nem is tudom, mintha villám baszott volna szájba, ahogy ránéztem, ahogy ott álldogál, míg mindenki más baszakodik meg nyomakodik meg táncol meg nem tudom ő meg Merlinre de kibaszott gyönyörű volt. Még a félig elnyammogott ropi is kiesika  számból, mire csak feleszmélek, és igyekszem összeszedni magam. Mert hát csak azt kéne.
Igazából tényleg nem hittem el, hogy miután elküldtem a picsába, hogy képes lesz még szóbaálni velem. Mert még mindig ott tartok, hogy amúgy nem érdemelem meg a kedvességet, de mégis, ott hömpölyög a fejemben, minden egyes atomomban, hogy akarom, akarom, akarom azt a meleget, azt a kedvességet, azt a kibaszottul szép mosolyát, a hangját, az érintését. Mert egy önző szarházi vagyok. És én is valahogy észre sem véve magamon vele nem voltam annyira köcsög. Ahogy közelebb lépek hozzá, érzem, hogy a szívem megint olyan hülyén és beteg módon kezd el repkedni a mellkasomban. Mert asszem beleszerettem. Asszem? Valahogy minden egyes gondolatom ő volt, és úgy minden. És remek, komolyn, zseniális vagyok, beleszeretek egy felettem járó lányba, aki ha a suliból kiderül, lehet rászabadulnak a szüleim. Néha az az érzésem, hogy én valami kibaszottul nagy, jeges, hóviharos lavina vagyok, aki mindent maga alá temet. De ha Rose közelében vagyok csak azt érzem süt a Nap és meleg van. És nem döfködik a lelkem belül jégdarabok. Még egyszer kifújom a levegőt, és körbenézek, hogy a szél legalább így megcsapkodja a kipirult arcomat, aztán odalépek Rose felé.
- Szia Rosie - vigyorgok rá, és kertelés nélkül magamhoz ölelem, és érzem, hogy az orromba kúszik az édes virágillata, érzem ahogy az orromat csiklandozzák a hajának kósza szálai - Csak úgy sziporkázol ma - vigyorgok rá, amikor egyszer csak esni kezd az eső, és a tér közepén minden ember fák alá tömörül, és valahogy minket odanyomnak a fa törzséhez, hogy érzem Rose orrát az ingemen kerestül, na meg a még mindig az orrom körül táncoló illatát is, és biztos vagyok benne, hogy hallja hogy a szívem mennyire döbörög.
- Baszki minek kell bepánikolni egy esőtől? - morranok a mellettem álló szerencsétlen gyerekre, aki csak nagyokat pislog felém, én meg megfogom Rose kezét és egy másik fa alá húzom, ahol pad is van, és nincs olyan nagy tömeg. És akkor pillantom meg szinte nem is olyan messze Florian alakját, a másik fa alatt, mire intek egyet neki vigyorogva, bár kétlem, hogy a fejemet látná a hulló esőcseppektől
Naplózva


Rose Teegan
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 05. 08. - 22:04:51 »
+1

Jayce Hansel
2001. május 30.
dress


"There is nothing more truly artistic
than to love people."


Enyhe zavarral csúsztattam végig ujjaimat ruhám selymes anyagán. A tekintetem közben a felém árnyat vető fa lombjában bolyongott. Azok az ezüstösen csillanó kis pöttyök olyanok voltak, mint a csillagok, annyi különbséggel, hogy ha akartam volna, könnyűszerrel elérhettem volna... Ám nem akartam, az csak megtörné a varázst. Csak hagytam, hogy az a finom fényük az arcomra omoljon.
Keserédes volt ez a mai nap... Igazából borzalmasan fájt, akármerre néztem. Az Imbolc Bál ehhez képest semmi nem volt. De ez a nap... ennek Charlotte-ról kellett volna szólnia. És Charlotte sehol nem volt.
Annyira elképesztően imádta volna. Kiöltözni, a legjobb formádat mutatni... Ez volt a lételeme. Az a tipikus, Griffendéles lételem, azt hiszem. De igazából nem is számított itt a ház. Csak ő. És a pompa, az elegancia, amelyért odáig volt... Ezekért a bulikért, amikor nem kellett azon izgulnia, hogy mikor ér ide az apja, csak hogy hazavigye. Amikor semmi nem számított, csak mi ketten.
Én persze nem voltam valami partiarc... Az Imbolc bál sem sikerült olyan jól, miután a kezembe keveredett az fránya pezsgőspohár... Meg amúgy sem voltak kifejezetten jó emlékeim róla. Tommy-val is szinte egyből kettészakadtunk, már nem is igazán emlékeztem, hogy miért.
Igazából erősen gondolkodtam rajta, hogy nem jövök. Hogy bekuporodok a toronyba, és valami könyvet bújok inkább egész este, amíg lemegy ez az egész... De nem tehettem ezt meg veled, Charlotte. Tudom, hogy legalább látni szeretted volna, hogy milyen a bál... Hogy hogyan szórakoznak a többiek, és végre összejönnek-e a barátaid a kiszemeltjeikkel, így a hetedik év végére. Aztán... aztán Jay elhívott. Azt hiszem. Nem biztos, talán csak félreértelmeztem, de... de végeredményben elhívott, szóval végülis mégsem. Vaaaagy... Hagyjuk! A lényeg, hogy itt voltam, ragyogtam, meg minden, még ha annyira nem is ragyogtam igazán... Nélküled nem megy, Char...
Sokszor elképzeltem már korábban is, hogy milyen lesz a hetedévem Charlotte nélkül. Ezen nem kellett nyár közepe óta gondolkodnom... Hiszen itt volt, eljött. Hamarabb, mint terveztem... Mint terveztük. De ez egy olyan helyzet volt, amikor már lehetetlen volt bármit is tenni. És ezért is volt annyira... annyira fájó...
Még mindig hallottam a hangját a fejemben, még mindig láttam, ahogy ülünk az udvar közepén és lelkesen ecseteli, hogy miből fog vizsgázni, és hogy melyik akadémiát szemetelte ki... Elsajdult a szívem. Annyi lehetőség sutbavágva... Ez volt az igazi tragédia. Borzalmas, keserű tragédia...
Felpillantottam, és az emberek közt feltűnt Jay közeledő alakja. A szívem pedig visszafoghatatlan tempóban meglódult. Ó, Merlin... Elnyílt az ajkam, ahogy figyeltem az elegáns alakját, ahogy a világos tincsek lágyan lebegtek a finom szellőben, ahogy a fekete zakó olyan tökéletesen feszült rajta... Rosie!
Éreztem, hogy már forró az arcom, mire végre odaértünk egymáshoz - én is tettem felé pár kis lépést -, ő pedig hirtelen kinyúlt felém, hogy magához öleljen. Én pedig lelkesen bújtam oda a mellkasához.
- Szia Rosie.
Felcsillanó szemekkel pillogtam felé rá, aztán egy kis vigyorral üdvözöltem én is, és hozzányomtam arcom a finom illattal körbelengett nyakához.
- Sziaaaa... - Szerintem pontosan tudta, hogy mennyire imádom, amikor Rosie-nak hív, még ha nem is mondtam sose. Kellett egy pillanat, hogy mélyen beszívjam az illatát, mielőtt fellestem végre abba a szürkés-zöld szempárba.
- Csak úgy sziporkázol ma.
- Óóó... - Már majdnem nekikezdtem zavaromban, hogy neeem, neeeeem, de aztán még időben befogtam a számat... És csak rámosolyogtam. - Köszönöm.
Nekem is meg kellett volna dicsérnem... Hiszen lélegzetelállító volt, ahogy állt rajta ezt az öltöny. De aztán csak nem mertem igazán mondani semmit... Mert azt valószínűleg olyan kínosra sikerült volna alakítanom, hogy még magam is belehalok.
Olyan jó volt látni... Minden alkalommal annyira jó. De most valahogy különösképpen. Nem is húzódtam sokkal messzebb... Sőt, egyenesen belekaroltam, és lelkesen pislogtam fel rá, közben szemem sarkában megcsillant az italos pult, de hamar el is vetettem. Neeem, nemm... Múltkor sem volt jó ötlet, szóval nem.
- Olyan szép ez a díszítés, nem? - kérdeztem csillogó szemekkel, ismét felbiccentve a lombokra, amikor aztán valahogyan mindketten a törzsnek préselődtünk... auuuch...
- Baszki minek kell bepánikolni egy esőtől? - Csak ekkor éreztem meg az orrom hegyére érkező, hideg kis esőcseppet. Kíváncsian pislogtam felfelé az ég felé az ágak közt, amíg Jay meg elindult valahova, én pedig lépkedtem utána. Az esőcseppek meg közben a hajamra és a vállamra is érkeztek, de annyira nem bántam. Legalább lehűtötte egy kicsit a forrongó arcom... Figyeltem, ahogy integet valakinek, aztán lehuppantam a padra.
- Jó napod volt? Képzeld, az egész Hollóhát be volt zsongva ma... - A szavaimba aztán beleszakított az, hogy az esőcsepp érzete egészen másnak hatott hirtelen alkarom bőrén, így lebiccentettem oda, és rácsodálkoztam a deres rózsaszín kis rózsasziromra. - Hű... Nézd!
Megérintettem a kis virágszirmot, miközben még több hullott alá az égből; felbámulva pedig elmosolyodtam, hogy milyen gyönyörű látványt is nyújtott mindez. Ezért imádtam a mágiát... Olyan csodálatos dolgokat lehetett vele kreálni, amelyek mellett majdhogy eltörpült az a sok pusztítás, amire még képes. Csillogó szemekkel néztem vissza Jayre, és hirtelenjében... Fogalmam sem volt, mi történik... de a kezéért kaptam.
- Táncolunk, Jay?
Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 05. 10. - 12:46:27 »
+1

Asszem beleszerettem
20010530


csövesruha

.:Rosie:.
:.This heart, it beats
Beats for only you
My heart is yours (my heart beats for you).:

16+, mert csúnya beszéd.


Igazából mindent nézek, csak a csicsás fákat nem. Mármint a minden alatt Rose-ot értem, mert még mindig, aha rá pillantok, azt érzem olvadok. És nem azzal a béna nyálas módon olvadok. Hanem a bennem lévő jégtömb olvad és olvad és olvad, és csak mosolyog rám, és beragyog, én meg azt hiszem végre nem fázom. Még mindig érzem azokat a szilánokat, amiket beleszúrtam, ahogy elküldtem a picsába,és még Sierra elvesztésénél is jobban fájt a tudat, hogy Rose nem szól hozzám és nem mosolyog rám. Magamban még egyszer megköszönöm Flornak, hogy addig tukmált azzal, hogy beszéljek vele, míg tényleg előástam magamban azt a nem létező bátorságot. De lehet csak Florian adott kölcsön a sajátjából. Azért kissé tartok tőle, hogy Isaac észrevesz és elkezd itt balhézni, de abban reménykedem eléggé be van állva a piától, hogy nem kap el se engem, se Floriant.
Roseban gyönyörködni mindig is olyan volt, mintha süttetném az arcom a napon. Kellemes és melengető, és ahogy hozzáérek és meglódul a szívem, már megint fejbe ver az az érzés, hogy én kurvára beleszerettem. Csak fingom sincsen ezt hogy a francba közöljem vele. AMikor erre a dologra került sor, akkor idétlenül pislogtunk egymásra Florian és én. Úgyhogy mivel semmi nem jut eszembe, kinyögök valami elcsépelt bókot, de annyira jó látni, ahogy zavarba jön, annyira Rosies tőle, én meg magamban férfiasan olvadozom tovább.
Rosie. Szerettem így hívni, és nem csak azért mer gyönyörű neve van, hanem mert úgy láttam talán többet is jelent neki, mint amennyit és fel tudnék jelenleg fogni. A fa alatt ácsorgok és belélegzem az illatát és kiélvezem, hogy magamhoz ölelhetem, anélkül, hogy egy Figyelős faszi visszafigyelne valami oszlop mögül. Még jó, hogy nem látta olyankor Rose, hogy mutatok be a gyökérnek miközben ölelgetem.
- Olyan szép ez a díszítés, nem? - kérdezi, én meg csak most eszmélek fel, hogy amúgy rajta kívül egy más is létezik, modnjuk valami furán feldíszített sznes fa, meg a tömeg, meg a fű, meg amúgy is Roxfort, meg ilyenek.
- Óóó, aha. Ja. Aha. - Ez sem egy határozottan figyatékos megszólalás, Hansel. Szedd össze magad. De mire bármi normélis mondatot összekaparnék, betüremkednek az emberek és a ruhályukat meg a hajukat meg a sminkjüket kezdik siratni. De ez csak ESŐ. Morogva arrébb vonulok vele inkább, még a végén belepréselődünk a fába.
- Jó napod volt? Képzeld, az egész Hollóhát be volt zsongva ma...
Hmm, jó napom volt? Isaac elől menekültem Floriannal együtt...
- Csak a szokásos... A Mardekár meg... hát Mardekáros volt... - dünnyögöm aztán hallgatnám, hogyan mesél tovább Rose, amikor minden esőcsepp valami fura virág lesz. Igazából én nem nagyon gyönyörködöm ebben a valamiben, csak Rose ragyogó arcát nézem, ahogy gyönyörködik. És akkor a csillogó szemeivel rám nézett, én meg nem tudtam nem visszagyönyörködni látványosan.
- Táncolunk, Jay? - én meg csak hagyom, hogy összekulcsolódjon a kezünk, aztán behúzom őt a tömegbe, miközben elvigyorodok, és az egyik kezem a derekára csúsztatom.
- Veled bármikor, Rosie - mondom és belibbenek vele a virágszirmos tömegbe. Sosem voltam egy táncoslábó alkat, de neki képtelen vagyok nemet mondani. Főleg, hogy ilyen gyönyörű szemekkel néz rám. Egy ideig csendben billegek vele, élvezem, ahogy hozzám simul, aztán eszembe jut egy gyerekes ötlet, de mégis felvetem.
- Játszunk valamit? Mondjuk kérdezz-felelek? - vetem fel figyorogva. Igazából mindegy volt nekem mit csinálunk, csak halljam azt a szép hangját. - Mondjuk kezdjünk valami egyszerűvel... Melyik a kedvenc épitészeti remekműved? Többet is felsorolhatsz - kacsintok rá, aztán tovább táncolok vele. Direkt azért kérdezem ezt, mert sejtem, mennyire bele fog lendülni, és fel fog lelkesedni. Én meg imádom, amikor fellelkesedik.
Naplózva


Miron Welch
(N)JK
*****


A repülésfan

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 05. 11. - 21:59:53 »
+1



Florian

"Nyílik a kar, szállni akar
Zárul a kar, magára marad"



Elgondolkoztam rajta, hogy hátrahagyom a Roxfortot és új munka után nézek. Talán valahol szükség lehet még egy kivénhedt kviddicsjátékosra. Az is megfordult a fejemben, hogy visszamegyek Izraelbe és megpróbálkozom a régi mágusiskolámmal. Hülye ötlet… Tulajdonképpen sose szerettem és engem sem szerettek ott. Mindenki tudta, hogy nem ott volna a helyem. Batsát nem bántották, csodaszép volt, kedves és tehetséges. Engem sem bántottak, mert tudták lepattan rólam. Még messze nem a végzős osztályt tapostuk, amikor sejteni lehetett, hogy a kviddicscsapatok licitháborút indítanak majd értünk. Nagyképűnek hittek és azt hiszem az is voltam. Nem szerettek ott… És most se szeretnének…

Sóhajtok egy nagyot, mikor kilépek a kapun és végignézek a bál felé vonulókon, vagy épp az onnan menekülőkön. Az esőcseppeket érzem, ahogy hajamba és arcomra hullnak, de engem nem zavarnak különösebben. Játszottam végig meccset ennél sokkal nagyobb zuhéban, de még fagyban is, szóval nem ez fog eltántorítani attól, hogy véghezvigyem tanári kötelességem és felügyeljek ezen a hihetetlenül izgalmas bálon…
Azt már megtanultam az itt töltött idő alatt, hogy amelyik diák szexelni akar, az szexelni is fog. Szóval nem igazán tudom, hogy én mégis kit és hogyan menthetnék meg a nem kívánt terhességtől, de mindegy is. Majd keresek egy csendes sarkot, ahol leülök, eliszogatom a mágikus puncsomat, hallgatok egy kis kevésbé andalító zenét és megvédek mindenkit, ha mástól nem is, de mondjuk egy tűzvésztől.

Megint nagyot sóhajtok, majd enyhén el is mosolyodom, miközben pár diák haverkodását próbálom hárítani. Főképp, mivel az egyikük háta mögött meglátom Floriant.
- Mennem kell. – Mondom sietősen és egész egyszerűen átvágok a két fiú közt, hogy elindulhassak arra, amerre az előbb azt az arcot láttam, ami azóta is szereplője álmaimnak. Nem tudom, mi történt. Nem tudom, hogy történt. De akkor, akkor régen az illata beleitta magát a bőrömbe, a vágyaimba és azóta se mozdul ki onnan. valahányszor meglátom, emlékeztet engem rá, mekkora hibát is vétettem, mikor megadtam magam neki. De arra is emlékeztet, mekkora vágy lakozhat egy emberben egy másik iránt. Mekkora akarás, ami veszélyes, mert kiül minden egyéb gondolatot éppúgy, mint a józanságot. Közben viszont egyszerűen veszettül izgalmas és érdekes…

Most is önkéntelenül lépkedek utána, bár tudom, hogy látni sem akar. De nekem mintha nem lenne más választásom. Mintha nem tudnék mást, csak ő felé mozdulni, csak az ő illatáért létezni. Elvesztettem egy pillanatra, de aztán ahogy fürkésztem a sokaságot megláttam, ahogy belép egy fa mögé. Arra indultam el én is, megkerültem a fát, észre se vettem hirtelen, hogy így Florian mögé értem. Nem gondolkodtam, csak óvatosan kinyújtottam a kezem felé. – Florian…
Naplózva


Florian le Fay
Griffendél
*


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 05. 12. - 20:43:20 »
+2

bálozás
▪ 2001. május 30. ▪

Welch professzor


party outfit

Hirtelen minden felkavarodott bennem, mintha csak egy hatalmas örvény dolgozna bennem. Remegve lapultam oda a fához, remélve, hogy a törzse majd megvéd attól, hogy megint butaságot csináljak. A szívem viszont olyan őrülten kalapált, mint amikor találkozgattunk. Nem akartam, hogy Jay így lásson. Ő az egyetlen barátom és majdnem biztos voltam benne, hogy eljön a bálra. Miért is hagyná ki? Van kaja, ital és mindenki eljött.
Hosszan pillantottam el az egyre ritkásabban hulló esőcseppek között. Már nem láttam sehol az én professzoromat. Talán visszatért a kastélyba vagy csak elvegyült a tömegbe, de azt biztosan láttam, hogy már nem tart felém erős alakja. Ennek pedig mindennél jobban örültem. Egy pillanatra meg is könnyebbültem, hogy most már biztosan nem esek újra a csapdájába.
Mozgolódás hangja jött aztán mégis csak a hátam mögül. S még meg sem fordultam már hallottam azon a férfias mély hangon a nevemet:
– Florian… – Megborzongtam a hangjától. Menekülni akartam, de a lábaim nem akartak mozdulni. Egyelőre semerre sem, csak felpillantottam az égre, ami egyre tisztábban rajzolódott ki, ahogyan oszladozni kezdtek a felhők felettünk. Egészen olyan volt, mintha csillámpor borítaná be. A fa levele között szinte mesés képet nyújtott az ezüst Holddal, ami éppen a Roxfort egyik tornya mellett húzódott meg.
Megköszörültem a torkomat és megfordultam. Welch egészen jól nézett ki ebben az esütös fényben… na nem mintha amúgy nem nézne ki állandóan jól. Nem is vettem észre, hogy ő sem öltözött szmokingba, meg csokornyakkendőbe, mint azok, akik tényleg bálozni akartak. Én is kényelmesebben akartam lenni. Szóval így álltunk egymással szemben, kényelmes ruhában mi ketten. Csak bámultam a szemébe hosszú percekig némán és közben arra gondoltam, úgy beletúrnék a szakállába, hogy érezzem, vajon még mindig úgy szúr-e, mint egy fiatal kaktusz vagy mostanra puhább lett, mert mondjuk megnőttek a szálak. A fenébe, Flor! Ripakodtam magamra kicsit gondolatban és lesütöttem a szemeimet.
– Kérem, ne érintsen meg Welch professzor! – léptem volna hátrébb a kezétől, de a hátam a fatörzsnek ütközött. Éreztem, hogy szinte nyekkenek egyet, de nem számított. Jobban érdekelt, hogy minél távolabb kerüljek tőle. Ez sem sikerült. Még az eső ellenére is éreztem az illatát. Tetszett, hogy nem öltözött ki.
– Én… én… én… – hebegtem, mint akinél beakadt a lemez. Para volt, fogalmam sem volt, hogy miképpen másszak ki ebből a helyzetből. A szívem már olyan erősen kalapált, hogy minden porcikámban éreztem. Talán a hátam mögött álló fa is átvette a ritmusát, mert ott is éreztem. – Sajnálom professzor, de mennem kell. – Már léptem is ki, de megbotlottam és egyenesen felé estem. A mellkasára tapadt a tenyerem, ahogy próbáltam talpon maradni, a másik meg a derekára siklott.
Olyan zavarba jöttem, hogy tuti, még abban a holdfényben is láthatta, milyen vörös lett az arcom. Welch volt talán az egyetlen ember, aki nem bátorságot, hanem gyávaságot váltott ki belőlem. Erős volt, nagy… és tanár.
– Ö… én… én… bocsánat… – próbáltam hátrébb kerülni tőle. Ennél jobban már le sem égethettem volna magamat. Bár az összes büntetés, amit kaptam tőle nevetséges dolgok miatt volt, de ilyen cikinek egyiket sem éreztem, mint ezt a nyúlkálós-esős dolgot. Csak könyörgöm, Jay ne lássa! Az egyetlen normális barátom… már így is tudja, hogy furcsán rá vagyok cuppanva a Welch elől menekvésre.

Naplózva


Rose Teegan
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 05. 13. - 23:21:17 »
+1

Jayce Hansel
2001. május 30.
dress


"There is nothing more truly artistic
than to love people."


Én, meg a tánc? Fogalmam sincs, mi ütött belém. Tényleg sosem voltam ilyen... hogy is mondjam... bulizós. A hangulatomon meg abszolút nem javított Charlotte hátam mögött lebegő árnya sem. Aztán hirtelen elkezdtek hullani ezek a virágszirmok, és nem is tudom... Ránéztem Jayre, ahogy a világos tincsei közé vegyültek ezek a halovány rózsaszín és lila virágok, és bár nem illettek ezek hozzá igazán, mégis... Nem is tudom. Bizsergett valami a mellkasomban, ahogy a szemében megvillantak a faágak fényei, ahogy ő is engem figyelt... És végig is húztam a fogaimat az alsó ajkamon, mielőtt a kezéért nyúltam volna.
Annyira furcsa volt. Mintha Jay csak a létezésével is megvédett volna Charlotte emlékétől... persze ez kissé gonoszul hangzott. Nem, mintha menekülni akartam volna előle. Talán csak egy kicsikét. Furcsa volt mindez. Egyszerre szerettem volna, ha itt lehet mellettem a lány, de így, hogy csak a szelleme lebegett ott minden sarokban... Nem. Így nem volt jó. Folyton csak susogott a fejembe, hogy el is bizonytalanodtam: ez tényleg te vagy, Charlotte? Nehezen maradt ő csendben, de olykor tudta, ha nem kellenek tovább a szavak. És én egyszerűen hiába kérdeztem... az én kérdőjeleim nem találtak választ tőle, csak maradt az az érthetetlen motyogás, amely egyre csak kavargatta bennem a bűntudat.
Aztán jött Jay. Egyszerűen csak felbukkant, bennem meg más kezdett kavarogni.
Hogy csinálod ezt, Jayce?
Persze, hallottam én a pletykákat. Szinte lehetetlen volt nem hallani, de sosem vallottam magam annak a típusnak, aki szóbeszédekből ítél. A Hollóhát tornyában üldögélve meg-meg csapta a fülemet egy két megjegyzés, sőt, még volt olyan is, hogy direkt nekem szánták... Hansel, komolyan? Én a helyedben távol tartanám magam egy ilyen elmebetegtől!, vagy Rose, nem hallottad, hogy hányszor nekiment annak a Griffendéles csajnak is a folyosón?. Ott csengett a hangjukban az a tipikus Hollóhátas én-jobban-tudom él, de csak megráztam ilyenkor a fejemet, és egy halovány kis mosollyal arrébb álltam.
Persze, éreztem... éreztem én, hogy tud pusztítani. Ezt képtelenség lett volna tagadni. Még megvoltak azok a kis sebhelyek, amiket okozott, de csak mélyen elrejtve, mint mindig...
Ám aztán találkoztunk, rám nézett, finoman hozzámért, és úgy szólt, mintha csak azt akarná sugallni minden egyes mozdulatával: én nem akarlak bántani. Én pedig hittem neki. Mert ilyen voltam. Mert képtelen voltam máshogyan tenni.
De annyira szép volt, ahogy a Hold sápadt fénye megvilágította az ő fehér színeit. És azt a különleges árnyalatú szemét. Igazából eléggé gáz gondolat volt, nem is mertem volna hangosan kimondani, sőt... még így is kissé belepirultam... de olyan különleges lett volna lerajzolni őt. persze egész biztosan nem tudtam volna visszaadni igazán. Annyira nem is voltam jó benne, inkább csak a körvonalakra mentem.
- Veled bármikor, Rosie. - Rámosolyogtam, és egészen közel léptem hozzá, annyira, hogy kiélvezhessem az illatát, sőt, még azt sem bántam, hogy itt-ott egészen összesimultunk, egyszerűen csak jó érzés volt. Miért mondanak ilyeneket rólad, Jay? Hiszen nem szúrsz, nincsenek töviseid, mint valami kaktusznak, nem égetsz meg.
Egy hosszú pillanatig csak némán táncolgattunk. Ám a csend olyan jól esett. Minden egyes lélegzetvételét éreztem a hajamban, még az egyre ritkábban hulló kis szirmok között is, a derekán pihenő ujjaimtól pedig szaladgált rajtam a kellemes kis borzongás.
- Játszunk valamit? Mondjuk kérdezz-felelek? - kérdezte egyszer csak vigyorogva. - Mondjuk kezdjünk valami egyszerűvel... Melyik a kedvenc épitészeti remekműved? Többet is felsorolhatsz.
Fellángolt lelkesedéssel pillantottam fel az arcába, egy kicsikét talán azzal a céllal, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg hallani szeretné-e, hogy komolyan megadja az engedélyt, hogy erről beszélek. Charlotte... Charlotte általában képes volt már csak a pillantásával is jelezni felém, mikor elég. És ez... ez nem volt rossz dolog, tényleg. Hiszen tudnom kellett, mikor kell megállnom. És mivel ez sokszor nem ment magamtól, így... kénytelen voltam segítségért fordulni.
Ám Charlotte nem volt most itt.
Ne izguld már túl, Rose! Ez csak egy játék.
- Óóó... Hát, elég sok van. Tényleg. Például... Az Eiffel-torony! Oké, tudom, ez tök alap, meg tömeg, meg minden, de tényleg, annyira különleges... Aztán mondjuk a Colosseum! Olyan jó lenne egyszer látni őket a való életben is. Tudtad, hogy a Colosseumban olykor tartottak vízi csatákat is? Mármint, nyilván azokat is gladiátorokkal játszatték, ha lehet ezt így nevezni, de feltöltötték az egészet vízzel, és betették oda a csatahajókat is, meg minden... Hihetetlen! Vajon hogy vitték be oda a hajókat? Óóó, és a Piramisok? Elképesztő, hogy hogyan csinálhatták, egyszerűen csak... annyi kérdés... - Hirtelen észbekaptam, és éreztem, ahogy az arcomat ellepi a vörösség. Jajj, jajj... hol a kikapcsológomb rajtad, Rose? Szerényen pislogtam fel rá. - Bocsi. Kicsit túlzásba estem.
Pedig mennyi mindent nem is említettem még!
Vettem egy mély levegőt, mert valahogy az előző pillanatok alatt még erről is elfelejtkeztem.
- Őőhm, szóval, most én kérdezek, igaz? Hmm... - Ajkamat rágcsálva töprengtem egy kis darabig. - Oké! Tudom. Milyen lenne számodra a tökéletes nap? Az a válasz nem érvényes, hogy átaludnád... - kuncogtam fel mellé halkan, miközben óvatosan felnyúltam, és kihalásztam a tincsei közül néhány szirmot, amelyek szélét csillámpor fedte.
Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 05. 15. - 12:14:45 »
+1

Asszem beleszerettem
20010530


csövesruha

.:Rosie:.
:.This heart, it beats
Beats for only you
My heart is yours (my heart beats for you).:

16+, mert csúnya beszéd.


Őszintén szólva rohadtul be voltam szarva. Mert egyszerűen még képtelen voltan neki bármit is mondani a szüleimről, és még ha nem is jut el hozzá a pletyka, hát majd Isaac lehet tenni fog róla. Amilyen rohadtul önérzetes egy barom, képes még azt is elhíresztelni megint, hogy én is halálfaló voltam, akár csak a szüleim, és én sebesítettem meg Sierrát. Igazából nem is érdekelt volna, ha ez a pletyka szárnyra kap, mert szartam bele mit pofáznak az emberek. De egyszerűen nem bírtam volna azt, hogy elveszítem Rose-t. Mert annyira, de anniyra fontossá vált számomra, hogy az egyenesen rémiszővé vált. Valahogy Flor volt olyan furán naiv, vagy csak jóhiszem, vagy nem is tudom, hogy még az elmebeteg szüleim ellenére is a barátjának tartott. De az más.
És még tudom, hogy ott vannak Rose bőre alatt azok a jégszilánkok, amiket én döftem bele. És megint egyszerűen képtelen vagyok ezt megbocsájtani magamnak. Nem mintha azt meg tunám, ahogy Sierrával viselkedtem. Csak egy kicsit engedj még közelebb Rose, és kiszedem azokat a tüskéket, oké? És megígérem, hogy nem fog fájni.
Belenézek Rose gyönyörű szemébe, ahogy peregnek körülöttünk azok az idétlen szirmok, de valahogy most azok sem ideesítenek, és még morogni se nagyon tudnék, mert valahogy Rose kicsit lecsillapít. Valahogy megmutatja nekem, hogy nem minden csak szar, nem minden csak keserű, nem minden csak jég. hanem ott a napfény, a nap kellemes melege, ami ha süt nem is olyan rossz dolog. Hogy tudsz pont rám ilyen szemekkel nézni, mondd? Azok után?
Egyszerűen úgy érzem nem érdemlem meg, és mégis megint ott tartok, hogy de mégis csak magamnak szeretném ezt a gyönyörű, csillogó tekinteted, a mosolyod, a hangod, a fényed.
Ahogy táncolás közben összesimulunk, és közel érzem magamhoz, egyszerűen megint megszólal bennem egy hang, hogy ne engedd közelm, megfagy. Szinte el akarom lökni magamtól, de pont emiatt még szorosabban magamhoz ölelem. Mert szükségem van a melegére, a kellemes illatára, és arra, hogy hozzá érjek. Mert megint önző vagyok.
Ahogy lépegetek vele a tömegben igyekszem Isaacet és a nőjét messzire elkerülni így a középpontból inkább hátrafelé vezetem, és elsuhanok Flor mellett, akire ráhozza a frászt Welch. Valahoyg anynira röhejesek voltunk mind a ketten, hogy képtelenek voltunk a saját szerelmi életünkkel bármit is kezdeni. De azért megeresztek felé egy vigyort, mielőtt még a frászt hozná szerencsétlenre a repüléstan prof, majd forgok tovább.
Igazából nem is tudom, hogy vetődik fel bennem ez a hülye játék, de csak hallani akarom azt a hangot. Azt a kedves, és sziporkázón hangot, ami mindig megtölt megelséggel. És úgy érzem képes lennék a végtelenségig is hallgatni őt.
- Óóó... Hát, elég sok van. Tényleg. Például... Az Eiffel-torony! Oké, tudom, ez tök alap, meg tömeg, meg minden, de tényleg, annyira különleges... Aztán mondjuk a Colosseum! Olyan jó lenne egyszer látni őket a való életben is. Tudtad, hogy a Colosseumban olykor tartottak vízi csatákat is? Mármint, nyilván azokat is gladiátorokkal játszatték, ha lehet ezt így nevezni, de feltöltötték az egészet vízzel, és betették oda a csatahajókat is, meg minden... Hihetetlen! Vajon hogy vitték be oda a hajókat? Óóó, és a Piramisok? Elképesztő, hogy hogyan csinálhatták, egyszerűen csak... annyi kérdés... - Bocsi. Kicsit túlzásba estem.
Hmm, vajon láttad ezeket élőben, Rosie? Valahogy hirtelen kedvem lenne csak úgy felkapni és elcipelni az összes építészeti remekművekhez, már csak azért is, hogy lássam hogyan bámulja őket.
- Ugyan már Rose - vigyorodok el és a homlokomat az övének támasztom. - Miért van az az érzésem, hogy így sem mondtad el az összeset? Szeretem hallani ahogy beszélsz, szóval ne kímélj - csúszik ki a számon, majd érzem, hogy ellep valami vörösség és inkább felsandítok a pergő csicsás szirmokra, vagy mikre.
- Őőhm, szóval, most én kérdezek, igaz? Hmm... Oké! Tudom. Milyen lenne számodra a tökéletes nap? Az a válasz nem érvényes, hogy átaludnád...
- Ajj, pedig pont azt akartam mondani - forgatom meg a szemem, és a tekintetem követi Rose kezét, ahogy a hajamhoz ér. Ahogy óvatosan beletúr a hajamba, hogy kiszedje a szirmokat, megborzongok. De ez az a forró zavarba ejtő borzongás, hogy egy ideig csak kukán táncolok, megfeledkezve arról is, hogy mit kérdezett az előbb. Aztán csak kibököm a választ.
- Hmm, a tökéletes nap ott kezdődik, hogy végre odamehetek hozzád beszélgetni - válaszolom és már megint teljesen zavarba jövök, még egy sóhaj is kiszakad belőlem. Oké hogy kell ezt kezelni? Egyáltalán ez most mi volt, valami bók? Jó, nagyszerű, azt sem tudom mit beszélek, de csak beszélek. Az  már-már ösztönösen a nyelvemre gördülő éles, hideg, bántó szavak természetessé váltak számomra az évek alatt, és valahogy most olyan könnyen tudom őet máshogy használni.
Mit csinálsz velem Rose? Melletted még lassan azt is elhiszem, hogy nem vagyok olyan szörnyű gyerek.
pedig az vagy, Jayce, a mi vérünkből születtél
Megköszörülöm a torkom, és elgondolkodva végigsimítok a kezemmel Rose derekán. Gyerünk, szedd már össze magad, ember!
- Hmm - egy gonosz kis vigyor ül ki a számra, majd végül felteszem a kérdést. - Na jó, akkor legyen valami izgsebb. Mi a legcikibb dolog ami történt veled? - kérdezem felvont szemöldökkel, majd azért engesztelésül - magam sem értem miért -, megpuszilom a feje búbját.
Naplózva


Rose Teegan
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 05. 16. - 15:41:15 »
+1

Jayce Hansel
2001. május 30.
dress


"There is nothing more truly artistic
than to love people."


A karjai közt, a ránk hulló virágszirmok lágy függönye alatt úgy éreztem, nincs ennél jobb hely a világon. Hogy ha ezt látná Charlotte is, akkor biztosan boldog lenne... mert tudná, hogy boldog vagyok. És közben persze féltett is volna. Hiába mondtam volna el neki, hogy Jay nem bánt... hogy ő úgy nem bánt. Képtelen lett volna elhinni nekem. De hogy is tette volna? Előtte nem volt olyan férfi példa, akiben megbízhatott volna.
Kissé szorosabban öleltem át Jay nyakát, de még mindig óvatosan... bár... nem hiszem, hogy képes lennék mondjuk én kárt tenni benne, de fő az óvatosság, ugye? Azt kívánom, bárcsak képes lenne az illata elfelejtetni velem Charlotte arcát és hangját, csak egy pillanatra. Mert a fiúra akarok koncentrálni. A köztünk lengedező, virágillatú hangulatra. És úgy érzem, a lány ebben gátat szab, és annyira összezavarodom.
Mert már nem tudom. És mégis... egyszerre kapaszkodok belé kétségbeesetten és szeretném, ha elhagyna, mert abban bízom, akkor talán könnyebb lesz egy kicsit. Ha nem suhan folyton utánam a halott árnyéka. A fájdalmas emlékkép, amelyet nem érinthetek meg, ő pedig olykor folyton csak beszél hozzám, beszél és beszél.
De ez lehetetlen. Hát megőrültem volna?
Persze, ez buta kérdés. Tudom, hogy Charlotte elvesztésével egy kicsit az eszemet is elhagytam. Vagy inkább a lelkem... magával vitt egy darabot, és én nem voltam többé ugyanaz.
Nem ugyanazokkal a szemekkel néztem a Holdat, nem ugyanaz a test ért a ruháimhoz, nem ugyanaz a hang szólt bennem, nem ugyanazok a szavak szóltak belőlem. Mert valami hiányzott. Valami mindig hiányzott...
És Jay karjai között ez nem volt olyan feltűnő. Az ő ölelése mintha feltöltötte volna a kis lékeket a lelkemben, és egy kicsit visszaszállt belém az a Rose, aki előtte voltam. Pár pillanatra. De ez az néhány perc is elég volt, hogy feltöltsön.
Vele a csend is olyan kellemes volt, de aztán végül ő szólalt meg. Szerettem hallgatni a hangját. Szerettem a finom szavait, mikor lágyan csengtek, és olyankor mindig megnyugodtam, hogy... hogy nem akar bántani, Hogy nem kell menekülnöm. Mert bár a kis szilánkok egyre inkább összementek, mégis nyomtak még itt-ott. Pedig már vártam, hogy mikor tűnnek el végre.
Az építészet... valami megveszett rajongó voltam, és ha egyszer belekezdtem, olyan nehezen álltam le. Mert annyi gondolatom volt, amiket meg szerettem volna osztani másokkal. Szerettem volna megmutatni nekik, milyen érdekes is ez... Közben pedig mindig túlságosan felpörögtem.
- Ugyan már Rose. - Nagy szemekkel pislantottam fel a mosolyára, majd megéreztem, ahogy összebiccen a homlokunk. És már megint olyan közel volt... felmelegített a lehelete. - Miért van az az érzésem, hogy így sem mondtad el az összeset? Szeretem hallani ahogy beszélsz, szóval ne kímélj.
Félénk kis mosollyal sütöttem le a szemem, és egy pillanatig a ruhám alját figyeltem. Furcsa volt... Jay sosem fogott vissza, sőt, inkább csak azt akarta, hogy beszéljek, és ez egy egészen új érzés volt, azok után, hogy évekig igyekeztem minél inkább türtőztetni magam, hogy lassacskán természetes legyen.
- Biztos vagy benne? - Nem feltétlen akartam suttogni, de mégis halkra sikeredett. - Ha egyszer belelendülök, akkor talán sosem hagyom abba, hogy csak azt fogod lesni, merre tudsz elmenekülni előlem, és én meg szeretek a karjaidban lenni, és... - Elöntött a pír. Mit mondtáááál...? - Őőőő... Szóval... Igen! Ennyi a válaszom.
Komoly fejjel bólogattam felé, úgy, mintha fel sem tűnne arcom égése, amely igazából egyre csak erősödött a közelségétől. Így inkább csak kérdeztem ezúttal én, közben meg a kezem valahogy szinte önkéntelenül indult felfedezőútra a tincseibe. Kibogarásztam a kis virágot a hajából, de aztán az ujjaim maradtak még. És a világ megint megszűnt egy kis pillanatra. Olyan volt, mintha alkalomról-alkalomra egyszerűen csak lelassulnánk, a tér megfagyna körülöttünk velünk együtt, és csak pillanatokkal később riadnánk fel és jönnénk zavarba, hogy mi is történik. Így történt most is - eltelt egy kis idő, mire végre elhúztam a kezem, és inkább visszacsúsztattam a vállára.
- Ajj, pedig pont azt akartam mondani. - Halkan felkuncogtam.
- Tudom ááám, ismerlek... - mondtam vigyorogva felé, aztán csak figyeltem, ha törte a fejét a válaszon. Igazából tényleg érdekelt. Egészen tetszett ez a játék eddig.
- Hmm, a tökéletes nap ott kezdődik, hogy végre odamehetek hozzád beszélgetni.
Kissé elnyíló ajkakkal lestem fel rá, hogy tekintetem megtalálja a jeges zöldességét. És csak figyeltem pár másodpercig... Mert én is pont ugyanezt éreztem. Hogy a napom egy egészen külön szintre emelkedett, amikor felbukkant, rámvigyorgott és belevont a jóillatú ölelésébe. Furcsa volt, de az a különleges érzés, ami elfogott, ha rámmosolygott, az egész napomat jobbá tette.
- És aztán? - kérdeztem egészen halkan, amit megint csak nem terveztem... De így sikerült... És felpislogtam rá, reménykedve, hogy folytatja. Minden részlet érdekelt.
- Hmm. Na jó, akkor legyen valami izgsebb. Mi a legcikibb dolog ami történt veled? - Erre csak pislogtam párat, bár fejemben már el is kezdett kirajzolódni az emlék, hogy kissé elgyötörve fel is nyöszörögtem.
- Óóó... - Ez meg nem is tudom már, mire jött, a kínos emlékre vagy a puszira, de aztán csak mélyet szívtam a levegőből, és belelendültem. - Oké, hát oké... Szóval... Ez tutira nem ez a legkínosabb, de valamiért ha cikire gondolok, akkor egyből az ugrik be, és... Na, szóval tizennégy éves voltam, amikor Charlotte... - És erre megtorpantam egy kicsit. De csak egészen kicsit. Mert most nem volt idő megállni, és utat engedni az érzelmeknek. Így csak gyorsan folytattam, mintha ez így mind természetes lett volna. - Vagyis... Az akkori legjobb barátnőm egyik évfolyamtársa randira hívott, és... Igazából így visszatekintve annyira nem is tetszett a fiú, de igent mondtam, mert na... És igazából Roxmortsba mentünk, de nem is ez a lényeg... Hanem hogy a randi végén megcsókolt, de borzalmas volt... - Éreztem, hogy már ég az arcom, amiért ilyesmikről beszélek előtte, de mégsem álltam meg. Az volt az első és az utolsó csókom, de ezt a részletet inkább nem mondtam ki. - Annyira nyálas, és kínos, és a foga, és a nyelve, és, és... bruh... - És már kezdett melegem lenni a zavaromtól, de annak a csóknak az emléke... Borzalmas volt. Talán örökké bennem marad, és képtelen leszek kitörölni soha...
Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 05. 16. - 17:57:05 »
+1

Asszem beleszerettem
20010530


csövesruha

.:Rosie:.
:.This heart, it beats
Beats for only you
My heart is yours (my heart beats for you).:

16+, mert csúnya beszéd.


Rose mellett elsuhanok az olyen nem túl kis tény mellett, hogy egy kibazsott nagy, tüskés jeges forgatag vagyok. Rose mellett eltörpülnek azok a dolgok, amik engem folyton nyomasztotanak, nem fojtogat annyira az öngyűlölet. És Rose mellett azt érezem valahogy képes vagyok szeretni. Mármint őt szeretni. És asszem, hogy most így realizálom magamban, hogy beleszerettem, tényleg nem tudom, hogy mi a szart kezdjek magammal. Valami halgass az ösztönökre szöveget szoktak ilyenkor az ember arcába tolni, de nekem az ösztöneim valahol mélyen befagyva háborognak. Abban sem vagyok biztos, létezik-e bennem valami normális és jó ösztön, ami mondjuk nem a pusztításra lett kitalálva bennem.
Lepillantok Rose-ra, és egyszerűen nem tud nem kiülni az arcomra az a nyilvánvaló kérdés, hogy mégis mi a jó büdös franc van bennem, amit te meglátsz itt?
Aztán inkább csak lépdelek meg billegek vele, miközben érzem, ahogy a nyakam köré fonja a karját, én meg azt hiszem ha macska lennék, éppen dorombolni kezdenék. De gáz lenne. De asszem így is valami megmagyarázhatatlan zavar és melegség jön rám, amitől egyszerűen nem akarok megszabadulni. Mert még szeretném, ezt a kis fényt annyira szeretném. Rose fényét, és annyira félek, hogy egyszerűen ez is belefagy abba a jégmezőbe, ami bennem rejlik. De mégis makacsul sóvárgom utána. Mert már nem akarok anélkül létezni. A két kezemmel kicsit lágyan, még közelebb húzom magamhoz, és átölelem velül a lány kecses derekát, miközben szinte fürdök abban a kellemes virágillatban, ami belőle árad.
Amikor bezsél néha nem tudom eldönteni hogy lenne a legtökéletesebb hallgatni. Egyszerre hunynám le a szemem, és hagynám, hogy az egész hangja kitöltsön, és megolvasszon, de ugyan akkor nézni is annyira szeretem, ahogy lelkesedéstől elpirul. Fürkészni őt, miközben a szavait keresi, miközben elvész a gondolataiban, miközben sodroja az a hév, az a szenvedély, ami annyira imádnivalóvá teszi.
- Biztos vagy benne?
- Ühüm - dünnyögöm én is halkan, miközben érzem, hogy a lehellete megmelengeti a bőröm, egy pillanatra lehinyom a szemem...
- Ha egyszer belelendülök, akkor talán sosem hagyom abba, hogy csak azt fogod lesni, merre tudsz elmenekülni előlem, és én meg szeretek a karjaidban lenni, és... -hogy aztán kikerekedve pislogjak Rose felé, és a szavait emésszem. És nem is tudom, ahogy ezt mondja egyszerre annyira megható, ahogy ezt pont nekem mondja, hogy valami szánalmas elérzékenyülés hullám robog végig a gerincem mentén. És basszus. Olvadok. Felolvadok.
Nem fagyasztottalak meg? Ennyire jó? Tényleg?
Ezt szeretném kérdezni, de nem jönnek a szavak. Úgyhogy csak valami szerencsétlen sóhaj szakad fel belőlem és a homlokom a nyakához fészkelem.
- Őőőő... Szóval... Igen! Ennyi a válaszom.
- Öööahaoké - bököm ki és én is bólogatni kezdek, miután elhajolok a nyakától és zavartan ránézek. Nagyjából olyan hevesen, mint Rose.
Aztán ahogy a kezével a hajamba túr, megint annyira elönt az a forróság, hogy már szinte egyenesen kínosnak érzem. Egyáltalán egészséges ez a vérmennyiség ilyen sokszor és hirtelen az ember fejében? De aztán ismét lehunyom a szemem és csak beledőlök Rose gyöngéd tenyerébe, szinte odabújok, és érzem, ahogy a hajammal játszik egy pillanatra a keze, és valahogy nem is tudom. Lelassul minden, és nincs semmi csak ő, meg az érintése. És az a gyötrő, kínzó hideg is. Megszűnik. Csak a napfényt érzem az arcomon, pedig este van. Csak a nyarat érzem a bőröm alatt, pedig ott mindig tél van.
A válaszom után egy pillanatra megakad a tekintetem az elnyíló ajkain, és valahogy egy rövid ideig oda akarok hajolni, hogy megérintsem őket az enyémmel, de aztán mégsem teszem. Csak elnézek a messzeségbe, hogy megbizonyosodjak a felől Isaac tényleg nincs a közelben. Nem akarom hogy balhézzon, hogy idevergődjön és eltápje mellőlem Rose-t. De szerencsére nincs a környéken, én meg újra belebújok abba a kellemes virágillatú napfény melegébe. SZinte betakarom magam vele. A válaszom után pedig a csöndet Rose kellemes halk hangja töri meg ismét.
- És aztán?
- És aztán csak fürdök a fényedben, Rosie - dünnyögöm én is épp olyan halkan, miközben közelebb bújok hozzá. - Nekem azok a napok a legtökéletesebbek a világon.
Aztán, hogy ne jöjjek még ennél is jobban zavarba, inkább kibököm gyorsan a következő kérdést. És szinte látom, ahogy zavarba jön, és annyira imádom hallgatni ahogy magyaráz, annyira, de annyira szeretem.
- Óóó... Oké, hát oké... Szóval... Ez tutira nem ez a legkínosabb, de valamiért ha cikire gondolok, akkor egyből az ugrik be, és... Na, szóval tizennégy éves voltam, amikor Charlotte...
A név egy pillanatra vissza ránt a jelenbe. Mintha hallottam volna ezt egy időben elég gyakran, de egyszerűe képtelen vagyok felidézni, hogy milyen formában, pedig valamelyik évben, sokat suttogtak róla. De aztán inkább csak Rose hangjára figyelek.
- Vagyis... Az akkori legjobb barátnőm egyik évfolyamtársa randira hívott, és... Igazából így visszatekintve annyira nem is tetszett a fiú, de igent mondtam, mert na... És igazából Roxmortsba mentünk, de nem is ez a lényeg... Hanem hogy a randi végén megcsókolt, de borzalmas volt... Annyira nyálas, és kínos, és a foga, és a nyelve, és, és... bruh...
Baszki ez de szar.
Jó, nyilván nem monthatom ki, de ez... de rohadt szar.
És akkor egyszerűen az a gondolan szinte egy bazi nagy fészket ver a fejemben.
- El szeretnéd felejteni? - kérdezem nagyon halkan, majd szinte meg sem várva azt, hogy mit is válaszol, megállok a táncolásban. Az egyik kezembe fogom az arcát, hogy egy nagyon rövid pillanatra megint rálessek az ajkaira, aztán pedig belemerülök azokba a gyönyörűen csillogó meleg szempárba.
Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a szám gyengéden megtalálja Rose finom, puha édes ajkát. Aprókat csókolok rajta, egész rövideket, aztán ezek a csókok egyre hosszabbak és hosszabban lesznek. Szinte ízlelgetem, és az íze, az érintése egyre jobban és jobban tetszik, miközben a másik kezem is felkúszik az oldalán, a nyakán, és beletúrok a dús barna fürtökbe.
Basszus, Rose, megrészegítesz, ugye tudod?
Naplózva


Benjamin R. Fraser
Varázsló
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2020. 05. 17. - 14:08:04 »
+1


30/4/2001
● RAYLA ●
⭃ rólunk szól ⥷
tükörképem



Wherever you go, I'll be with you
Whatever you want, I'll give it to you
Whenever you need someone
To lay your heart and head upon
Remember, after the fire, after all the rain
I will be the flame


Raylára pillantottam a szónoklatom végén, és egyszerűen éreztem, hogy mire gondolhat. Igazából sosem voltam tényleg jó abban, hogy kiolvassam az emberekből a legsötétebb titkokat, de őt ismertem. Ahogyan Aident is ismertem, és ahogy Esthert is. Talán ez némileg anyám para ráérzéseinek is volt köszönhető. Nem igazán tudtam. De ahogy lepollantottam rá, szinte arcul csapott, hogy mi is kavaroghatott benne. Ahogy az anyjára nézett, ahogy egyre jobban megremegett a hangja.
A francba, francba, francba.
Csinálj már valamit Ben.
De igazából nem nagyon tudtam mit tenni, csak közel húztam magamhoz és csak álltam egy helyben, mint valami szamár, és egyszerűen rohadtul félelmetes volt a tény, hogy ez a nő körülbelül semmit sem fogott fel abból, amit mondtam. Azt hiszem meg sem hallotta. Vagy egyszerűen azt hallotta, amit ő akart. Nem tudtam. És aztán Rayla egyszer csak megszólalt, ki tudja mennyi idő elteltével.
- Leszarom, anya. Majd nyáron elhordhatsz napokon keresztül mindennek, nem érdekel, oké? Nem érdekel. De ma nem. Menj el, és rontsd el ma másnak az életét, kivételesen nem az enyémet.
- Rayla... - kezdtem el de ő csak húzott maga után, én meg nem tehettem mást, mint hogy egy ideig követtem, majd ahogy elhagytuk a Társalgót összekulcsoltam a kezünket, és átvettem a vezetést. Elrobogtunk a Nagyterem mellett, és a szemem sarkából kiszúrtam Aiden magas alakját, ahogy Estherrel billegett, de valahogy még az sem jutott most eszembe, hogy felé vigyorogjak.  
Átcsörtettem a tömegen, miközben zakatoló szívvel rágcsáltam a számat. Mit is tehettem volna. És most tényleg egy pillanat alatt félre tettem a saját vergődésem, hogy szinte megint elhittem, hogy nincs rám szüksége senkinek, hogy csak egy nulla vagyok, egy selejt, egy vesztes. Mert ez nem számított most.
Most csak Rayla számított.
A Kastélyparkban kötöttem ki, és leszarva a repkedő fura szirmokat, csak átvágtam a letaposott, kissé nedves füvön, és egy félreeső fához húztam magunkat. A hátamat nekitámaszottam a törzsének, és a mellkasomhoz húztam Raylát, miközben egyik kezemmel átöleltem a hátát a másikkal meg a haját kezdtem el simogatni, miközben a homlokomat a fejének döntöttem.
- Figyelj, Rayla Blake - kezdem el suttogó hangon. Belegondolva rohadt fura érzés volt pont a legjobb barátomba beleszeretni. De valahogy ez már túlmutatott azon nem? Képtelen voltam eldönteni. De Rayla egyre jobban kijjebb lökdöste a kókuszt a szívemből, már csak azért is, hogy ő nem kereste bennem Aident. És ő ismert engem amikor még őrjöngtem, és látta a legelbaszottabb arcomat is., és valahogy ha vele voltam még abban a hangulatban is képes voltam megereszteni egy mosolyt. Pedig azt hittem azt is elfelejtettem, hogyan kell. De nála minden olyan rohadt egyszerű volt. Olyan békés... Kibaszott békés. - Te nem vagy olyan, mint az anyád... Ne felejtsd el, hogy benned van az a rohadt szexszi olasz vér is, oké? - kérdeztem, aztán egyszer csak levettem a kezemet a hajáról, és felemeltem az arcát, hogy rám nézzen.
Egy ideig aztán csak néztem azt a csillogó zöldesbarna szempárt. És már megint olyan rohadtul meglódult a szívem. Az arcához hajoltam és lágyan csókolgatni kezdtem a nyakát, az állának a vonalát az arcát, de egy ideig még kerülgettem az ajkát.
- Senki mellett nem voltam ilyen jól - és ezt a jólt nem úgy értettem, hogy olyan átlagosan jól. Hanem hogy egyben. Majdhogynem normálisan. Mert tudtam magamról, hoyg félig megőrültem. Hiszen bezséltek hozzám. Teljesen random belefurakodtak az agymba vagy mint valami délibáb megjelentek előttem még akkor is, ha nem volt csukva a szemem. És nem, nem miattad őrültem meg Aiden. Kurvára nem miattad. De melletted nem kísértettem annyira. Melletted élni nem fájt annyira. - Nézd, Lala... Akármire is gondoltál, engem nem fogsz tudni elüldözni magadtól - vigyorogtam bele az apró csókokba, miközben fonoman dörgölőztem hozzá, mintha valami fura macska lettem volna. Aztán amikor a szája sarkához értem, lehunytam a szememet, és megcsókoltam.
Nem is tudom megmodani, milyen volt az a csók. Valahogy egyszerre volt lassú és heves, gyengéd és szenvedélyes. És csak hagytam, hogy megtöltsön, és szerettem volna ha az én érintésem is olyan hatással van rá, ahogy az övé rám. Mert frissítő volt, mint valami édes egzotikus gyümölcs íze, ami minden egyes alkalommal másmilyen volt. Én pedig elmerültem ebben az édesen, frissítően finom puha ajkak érintésében.
Naplózva


Rose Teegan
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2020. 05. 18. - 00:48:56 »
+1

Jayce Hansel
2001. május 30.
dress


"There is nothing more truly artistic
than to love people."


Furcsa volt, egészen hihetetlen. Nem is tudom. Nehezen tudtam volna megfogalmazni az érzést, amely hatalmába kerített Jay mellett. Mert összevetve őt és a róla szóló mormogásokat a klubhelyiségben... Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna. De talán akkor mégis... akkor, amikor... Összeszorította a szemeimet egy pillanatra. Azt el kéne felejtened, Rose, az nem olyan dolog, amit meg kell jegyezni. Csak hagyni, hadd ússzon tovább. Tudod.
De elfelejthetem vajon? Szinte hallottam Charlotte szavait a fejemben... hogy nem, Rosie, nem... Mert ő ilyen volt. Haragtartó, olyan, aki nem felejt. És én nem. Én meg azután is képes voltam rámosolyogni az apjára, hogy...
Miért vagy ilyen gyenge, Rose?
Ez behálózta az életemet. A gyengeség. Nagyon ritkák voltak azok a pillanatok, amikor egy kicsit is bátornak éreztem volna magam. Dehát ott volt mellettem Charlotte, a Griffendéles, az oroszlánlelkű lány, aki mellett nem kellett gondolkodnom... De voltak olyan dolgok, amiktől ő sem védhetett meg. Olyan dolgok, amiket eltitkoltam előle.
De miért tettem ezt? Ha... ha elmondtam volna, legalább a szüleimnek... Talán még mindig élne...
És nem mertem kinyitni erre a gondolatra a szemem, de éreztem, ahogy az ujjaim megszorulnak Jay ingén. Nem, nem... Voltak mindig is őrült gondolataim, de ez annál is több volt... Meg se szabadott volna fordulnia a fejemben, hogy ő ölte meg. Mert ez abszurd volt, elképzelhetetlen, és még az állítás is önmagában...
De ő egy szörnyeteg. Ha csak belegondoltam abba a napba, elfogott a hányinger, és Charlotte ezt élte át minden egyes napon? Hány éves korában kezdődhetett...? Éreztem, hogy meglódul a szívverésem, mert már megint itt tartottam, de képtelen voltam nem ezen agyalni. A gondolataim Charlotte halála óta képtelenek voltak kitérni a lány és az apja elől, mert valahogy mindez hozzám ragadt. Mintha csak tényleg lett volna célja, mintha arra várt volna a tudatalattim, hogy kiderítsem... Vagy csak annyira kétségbeesetten hittem benne, hogy nem lehet hogy csak megfulladt, nem lehet...
De, Rose. Lehet. Az emberi élet olykor csak elvész egy pillanat alatt.
Éreztem, ahogy a szememben felbukkanak a könnyek, így Jay mellkasának nyomtam az arcomat. Azt kívántam, bárcsak képes lenne maradéktalanul elfelejtetni velem a lányt... legalább csak most... de nem, nem ment...
Aztán persze jött az a kis játék, hogy fecseghettem, és igyekezhettem ezzel elvonni a saját figyelmemet az előbbiekről, de azért egy ideig még nem néztem rá, nehogy lássa a piros szemeimet. A mai este amúgy sem volt alkalmas pityeregni... még ha belül percről-perce gyászoltam is a lányt. Annyira, de annyira...
Látnia kellene... neki kéne itt lennie valaki karjaiban...
- Öööahaoké. - Fellestem Jay arcára, ahogy hirtelen a nyakamhoz odafészkelte magát a hideg levegő az ő meleg bőre helyett. És egy pillanatra, nem tudom mi történt, de megint ketten voltunk. Mert a világos, már-már jeges tekintet visszarántott a jelenbe, mint egy finom frissítő.
És csak figyeltem az arcát, mintha nem lett volna abban semmi zavarbaejtő... Feltűnt, hogy az ő tekintete is engem kutat, és ahogy egyre lejjebb csúszott a szememről, akkor megborzongtam. Furcsa volt ez, hogy milyen rossz emlékeim voltak a fiúkkal, férfiakkal, de... mégis, tőle nem tartottam, hogy bántani fog. És fogalmam sincs, ez is csak a lehetetlen naivitásom volt, vagy valami más.
Elhiszem, hogy nem bántasz, Jay... De bízhatok benned?
- És aztán csak fürdök a fényedben, Rosie. - A finom lehelete végigcirógatta a fülemet. A fényemben...? De hisz rég nincs már... - Nekem azok a napok a legtökéletesebbek a világon.
Lesütöttem kicsit a szememet, és halvány zavarral vegyített mosolyra húztam az ajkamat.
- Kedves vagy... - suttogtam, akaratlanul is nekibiccentve homlokomat az állának. De valahogyan természetesen jöttek ezek a kis mozdulatok. Pedig ha tudta volna... nem voltam én olyan fényes... hiszem lekaparhatatlanul száradt rajtam Charlotte halála, és ez mindig egyre csak világosabbá vált.
Aztán jött újra a mindent elborító zavar, de ez már olyan dolog volt, ami meg se lepett. Mert én az életem nagy részét pirulva töltöm, azt hiszem. Ám nekem nem volt elég ennyi zavar, csak elkezdtem neki mesélni azt a traumát, mert hát miért is ne... pedig Merlinre, ez valami hihetetlenül kínos... Szegény fiú nem tudhatta, hogy ennyire brutál rosszul csókol, bár igaz, nekem sem volt összehasonlítási alapom, és még így is rossz volt, így... de talán ez az én keresztem Az egyik, Charlotte mellett persze. Vagy talán az apja hibája. Az ő keze megpecsételte az egész sorsomat a fiúkat illetően, és...
- El szeretnéd felejteni? - Lehelete már megint olyan közel cirógatott meg, és egyszer csak meg is állt, hogy csak kissé meglepetten fellestem rá, de... de olyan közel volt, nem is láttam tisztán a szemét. Csak az illatát éreztem mélyen az orromban, és a bőrének finom melegét. És a szemem valahogy önmagától csukódott le, az agyam nem is kellett hozzá... csak az a sebesen dübörgő szívem, de mintha így lett volna helyes...
- Jay... - A nevét pedig elnyelte a levegő kis szellője, elnyelte bármi, mert szinte el sem hittem, hogy én mondom ki, hogy az ajkára súgom, mielőtt az az enyémhez ért volna. És mintha tudtam volna, hogy mi fog történni, de... de még így is döbbenetként ért, amikor a szája megsúrolta az enyémet. Végigrohant rajtam a bizsergős hideg, ahogy az ajkaim valahogy elnyíltak az övéi érintése alatt, és csak még közelebb bújtam, hogy egy milliméter se legyen köztünk. Mert olyan jó érzés volt a karjai közt lenni, ahogy megcsókolt... és ez nem olyan volt.
Egyáltalán nem.
Mintha a szívem lefékezett volna az ismerkedő, apró kis csókjai alatt. Mert hamar olyan természetessé vált, ahogy finoman felfedezzük egymás száját. És ez tényleg mindent elűzött  fejemből. Minden rosszat, minden jót, és nem volt más, csak a kellemes sötétség, Jay, én, és kettőnk valami furcsa, finom párosa.
Míg az elején könnyedén levegőért juthattam egy-egy kis csók közt, amelyek talán inkább voltak puszik, ez aztán elmúlt, és ahogy az ujjai a hajamba vándoroltak, méginkább elmélyült, és igazi csók vált ajkaink kis táncából.
És ekkora már én is felbátorodtam valamennyire, annyira, hogy valami kis viszonzásféleséget produkáljak. És valahogy még izgulni is elfelejtettem... mert vele mintha minden olyan természetesen jött volna és magától... hogy ne kelljen agyalni közben...
És aztán valahogy csak besüvített közénk a levegő, csak szétváltunk, de az ajkaim máris hiányolni kezdtél az övéit. Végighúztam fogaimat az alsó ajkamon, hogy kissé enyhítsem a bizsergést, amit az övének a lenyomata hagyott maga után, aztán lassan kinyitottam a szemem, de csak egy pillanatra.
Csókolóztunk...
És ahogy realizáltam ezt a gondolatot, elöntött hirtelen megint egy kis rétegnyi pír, fejemet meg ismét nekidöntöttem az övének, miközben a szívem ritmusa visszatért az előbbi gyorsasághoz.
És nem volt borzalmas... nem, egyáltalán nem volt az...
De aztán mégis kellett egy pillanat, és aztán még egy... mert Jay olyan puha volt, olyan kedves velem, és most valahogy nem is a kontraszt, csak... csak...
- Miért mondanak rólad rossz dolgokat, Jay? - A hangom csak gyönge kis suttogás volt. Semmi több. - Miért, amikor... te nem is...
Tudni akartam? Talán nem. Talán jobb lett volna, de muszáj volt, mert... egyszerűen... Már így is vészesen sok szál kötött hozzá. Olyan szálak, amelyeknek a megmozgatása is fájdalmat okozott. És én nem akartam a fájdalmat. Én csak Jayt akartam, azzal a finom, puha ölelésével és boldog mosolyával, hogy mellette egy kicsit úgy érezzem, mégiscsak ragyogok.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 09. 02. - 10:58:18
Az oldal 0.336 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.