Superman és egyéb hősök...

[- Ó... bocsánat, elbambultam.]

A vizsgák napja egyre inkább közeledik, mégis, sokkal összeszedettebbnek érzem magam most, mint ebben a tanévben bármikor. Az a rengeteg stressz megtette a hatását. Ez volt a legrosszabb évem a Roxfortban, mind tanulmányilag, mind pedig az állapotomat illetően. Valószínű, nem vagyok egyedül ezzel, sőt, még szerencsésen kikeveredtem az egészből anélkül, hogy komoly bántalmam esett volna.
Azok után, hogy egész évben akkora karikák voltak a szemem alatt, amit semmivel sem lettem volna képes takargatni, mostanra már egészen megerősödtem. A Mungóban ugyan eltöltöttem egy kis időt, meg ugye meg kellett kapnom a papírt, hogy a betegségem nem fog akadályozni a varázslásban, és hogy mehetek vizsgázni, viszont ha valaki csak úgy rám néz, nem gondolná, hogy bármiféle problémám lenne az élettel. Újra tudok aludni, s ami még fontosabb, a pálcahasználat sosem ment olyan könnyen, mint most. Anya megengedte, hogy gyakoroljak a vizsgákra, igaz, felügyelet mellett, de ez hatalmas dolog tőle. Ráadásul már nem tartom olyan reménytelennek az összes olyan gyakorlati feladatot, amit elvárnak tőlünk. Na jó, egy egeret még mindig nem tudok serleggé változtatni, de átváltoztatástanból csak az elfogadhatóra hajtok...
Így viszont rengeteg elintéznivaló is a nyakamba borult. Mindenképpen el akartam menni az Abszol Útra, hogy megcsináljak néhány dolgot. Például mindenképpen be akartam menni a pálcamesterhez, Olivanderhez, aki nem tudom, hogy nem murdált meg, de valahogy megúszta, aminek most nagyon örülök. A Próféta megírta annak idején az eltűnését, és igazából a varázslótársadalom teljesen lemondott róla. Pedig jól emlékszem rá, hogy milyen rendes volt velem, miután feldagasztottam a kezem a saját méretének a többszörösére a harmadik pálcával, amit odaadott. Másnap, amikor betértünk, már büszkén adott egy olyan pálcát, ami aztán tényleg bevált. Most pedig szintén visszatérek hozzá, hogy megvizsgálja a pálcámat. Semmi különös, csak biztos, ami biztos alapon. Anyámtól megtanultam, hogy sohasem lehetek elég óvatos.
A pálca megvizsgálása, valamint néhány új talár elkészíttetése után úgy döntök, hogy megérdemlek magamnak egy kis édességet. Hosszú idő óta először élvezhetem újra az ízeket. Idén mintha a hatalmas, terített asztalokon lévő ételrengeteg is elveszítette volna a maga ízvilágát a Roxfortban, pedig a házimanók mindig kitettek magukért. A nagy hőségre, s talán a háború lezárására való tekintettel viszont most valahogy sokkal többen vannak a cukrászdában, mint eddig valaha. Az egész Abszol Út jobban pompázik, mint eddig valaha, s a forgalom pedig, hát, valami elképesztő. Egy éve még olyan sietve rohantunk át az egészen, hogy még új ruhákat se vettünk, inkább megcsinálta őket anya, csak hogy ne kelljen túl sokat itt lennünk. Csak az ördögszekerek hiányoztak a sivárságból. Most viszont a fura, ismeretlen eredetű varázstárgyakat áruló standok feloszlottak, s átvette a helyüket a mosolygó varázstömeg. Ami mind szép és jó... de sohasem juthatok így hozzá a sütimhez. T.T
Már percek óta várakozok, hogy sorra kerüljek. Szerencsére megtanultam türelmesnek lenni. Általában amúgy is jobban leköt a belső hangom. Azonban kissé így is feszült vagyok a nagy tömeg miatt. Aztán nem is tudom, mennyi idő telik el, mialatt sikerül teljesen elbambulnom. Az előttem álló sor végre megfogyatkozik, de erre csak egy apró bökés az, ami figyelmeztet.
- Ó... bocsánat, elbambultam. – hátranézek, hogy megnézzem, mi volt az, ami hozzám ért. Azért egy képkeret sarkával nem olyan kellemes romantikázni. Azonban jobban megfog a kép maga. Nagyon ismerős a rajzstílus. Cael szokott így rajzolni, azt pedig már jól ismerem. Elvégre, miattam kezdett el rajzolni. De nem, az biztos nem lehet.
Előrébb lépek, s elkérem a magam süteményét. A fagylaltot annyira nem szeretem, süti párti vagyok, meg aztán, azért kérek mellé rengeteg gyümölcslevet, hogy a hőség ellen inkább így védekezzek. Aztán, amíg a tányérra rakják a süteményt, amit kértem, újra hátranézek, rá a képre.
- Nagyon szép ez a rajz. Ismerős a rajzstílusa. Te csináltad? – ami azt illeti, a lány is ismerős. Nem sok mugli származású volt idén a Roxfortban, de mindannyiukat, hát, szóval nem volt valami jó évük... és tettek róla, hogy messziről kiszúrjuk őket. A Mardekárban ezt sokan nagyon viccesnek tartották, és hangoztatták, hogy most majd megkapják, amit érdemelnek, de a sztereotípiával ellentétben nem csak gyökerek vannak a házunkban. Idén nagyon sokan kussban voltak a sárvérű témával kapcsolatban, mégpedig olyanok, akik két, vagy három éve még ilyenen viccelődtek. Szóval, azt a kevés mugli származásút idén mindenféle módokkal alázták meg, ráadásul senki em szólhatott hozzájuk. Nem volt nehéz néhány hónap után megjegyezni az arcukat. És sajnos azt sem, amit mugliismereten „tanítottak” róluk.

Clarice Edevane

♦♦♦

- Ó... bocsánat, elbambultam – fordul hátra a lány, mire csak gesztikulálok a képkeretemmel, hogy haladjunk, meg azért egy kicsit bólintok is neki. Nem volt kifejezetten ismerős, pedig nagyjából egyidősnek néztünk ki, szóval vagy hugrabugos volt, vagy nem volt társasági ember. Végre előrelépett és neki tudtam állni, hogy végignézzem a kínálatot. Hm-hm.
- Egy karamellás banános fagyit szeretnék – mondom az eladónak, aki rámmosolyog és már szedi is ki nekem egy kis tányérkába a fagyit. – Kaphatnék hozzá még egy csokis varázspálcát? – kérdezem. Nehéz volt elsőre megszokni a varázslók fura szokásait meg ízlését. Néha olyan dolgokat kevertek, ami számomra elképzelhetetlennek tűnik, hogy finom legyen. És sokszor igazam is van.
Fizetek és körülnézek, hogy keressek valami asztalt, amikor meglátom, hogy a vörös hajú lány még mindig a képemet nézi.
- Nagyon szép ez a rajz – mondja mire bólintok. - Ismerős a rajzstílusa. Te csináltad? – kérdezi, mikor felnéz rám, és látom rajta, hogy megismer. Vagy legalábbis az arcomat felismeri, amitől keserű lesz a szám íze.
- Nem. Ajándékba kaptam egy barátomtól – mondom neki és közelebb húzom magamhoz a képet. Nem mintha félnék tőle, hogy kikapja a kezemből és elviszi, de épp elég fura egy rólam készült képet hurcibálni. Nem még, ha mások meg is bámulják. – Caeliusnak hívják, ismered? – kérdezem kényszeredetten, mert elég kellemetlen ez az ácsingózás. Még mindig feláll a szőr a hátamon, ha sokáig vagyok kitéve figyelemnek, vagy ha központi helyen ácsorgok. Állandóan bennem van az a tikk, ami arra késztet, hogy folyton járjon a lábam, meg a szemem is. Nem tudom mikor fog elmúlni, ha egyáltalán el fog.

[- Persze.]

A leginkább az ragadja meg a figyelmem a rajzban, hogy milyen vonalakkal rajzolták. Cael is éppen így rajzol, és egész ügyes, pedig anyának meg apának még mindig megvannak a régi, ovis kori képei. Muszáj volt tehát rákérdeznem, hogy ki csinálta, azonban a válaszra egészen meglepődöm. Talán annyira nem kéne, de nem tudtam, hogy Cael felsőbb éves csajokkal haverkodik. Biztosan odavan érte, hiszen elég dögös, ezt nem lehet észrevenni. Különben mi másért rajzolna neki portrét?
- Persze. – mérem végig a lányt, talán kicsit látványosabban is, mint szeretném. Ez viszont nem az a fajta végigmérés, amit azok kaptak, akik a sárvérűség billogját hordozták magukon a Roxfortban. Hanem az a fajta, ami egy nővér kötelessége, ha az öccse szerelmi életéről van szó. Mondjuk ez fura, a múltkor még azzal a griffendéles lánnyal kavart. Akkor ez hogy is van? Á, nem értem... biztosan rossz hatással van rá az a haverja, aki azzal henceg, hogy bármelyik csajt felszedheti a saját évfolyamában. Nem lesz ennek jó vége.
- Az öcsém. – tekintetem megállapodik végül a szemeinél, aztán lerakom a tányérom a legközelebbi asztalra. Kezet nyújtok neki a bemutatkozáshoz, ami azonban feltűnhet neki, hogy az ujjaim egy kissé eldeformáltak. Nem csak az a baj, hogy hosszúak, hanem mintha a csontok kissé ki lennének ugorva a helyükről. A bal kezem mutatóujján például már láthatóan elgörbült a csont, és nem kell hozzá érteni az anatómiához, hogy valaki felfogja, valami nem teljesen okés. Néhány éve ebből még semmi sem látszott, de már évről évre egyre rosszabb. Mindig csak egy kicsit, de egyre inkább maradandóan ezek az eldeformáltságok.
- Clarice Edevane. Mardekár. Ha túlélem az RBF-eket, akkor idén leszek hatodikos. – nem lesz könnyű éve a Mardekárnak, de nem fogom hagyni, hogy emiatt ítéljenek meg. Se engem, se pedig azokat, akiknek az egész Tudjukkis mizériához semmi közük. Utálom, hogy mindenki azt feltételezi rólunk, hogy elit, aranyvérű, pöffeszkedő valakik vagyunk, de ez egyáltalán nincs így. Például a legjobb barátnőm is Griffendéles. Talán jobb is, hogy így alakult, mert emiatt igazából kevesen vannak, akik a betegségem miatt cikiznének. Jó, néha-néha vannak, akik a kvibli szót köhécselik, amikor elmegyek mellettük, de ez egyre kevésbé izgat. Főleg úgy, hogy ők a legalapvetőbb rúnákat sem tudják felrajzolni mondjuk egy serlegre.
- Honnan ismered Caelt? Nem tudtam, hogy felsőbb éves barátnői vannak. Általában a két haverjával látom csak a Roxfortban. De én meg róluk nem tudok sokat, mert nem az én évfolyamomban vannak. – a legközelebbi ismerőseim mind egy évfolyamban vannak velem. Meg igazából mindig is kicsit magamnak való voltam, legalábbis, a nagy társaságokat egyáltalán nem bírom. Sohasem kértem segítséget még a bűbáj gyakorlásokhoz sem, egyetlen felsőbbévestől sem. Cael persze más, ő nyitott mindenkire, emiatt pedig, meg mert külsőben nem igazán hasonlítunk, nagyon sokan mondják, hogy biztos nem is vagyunk testvérek. Pedig ez nem így van.

Clarice Edevane

♦♦♦

- Talán ismered? – kérdezem, mire már rá is vágja a választ.
- Persze – mondja, és rögtön végig mér. Szerintem betikkelt a szemem a mozdulatsorra, és még a szám is eltátottam. Nem hiszem, hogy az arcom tudott volna ennél vörösebb lenni, mert a melegtől így is mindig kipirultam. A pofám leszakadt, ahogy a csaj nekiállt végigmérni. Mégis kinek képzeli magát? Azon kaptam maga, hogy ahelyett, hogy hangosan faggatnám a kilétéről, magamban szidom csak. Ettől kicsit mérges leszek magamra is. Hiszen, hogy vennének komolyan újra az emberek, ha továbbra is hagyom eltiporni magam. Már épp szólásra is nyitnám a szám, amikor ismét megelőz. – Az öcsém. – Ezzel sikeresen befogja a szám, és most megfordul az asztal és én kezdem el őt méregetni. Lefogadom, hogy az én tekintetem legalább olyan intenzív, mint az övé volt. Magam is meglepem, de én is egyfajta miheztartással bámulom végig őt. Kritikus pillantást vetve mindenére. Magam is meglepve vele, hogy mennyire hasonlóan reagálok, minden racionális indok ellenére. Tényleg kicsit úgy éreztem, hogy Cael az én öcsém is. És a szituáció iróniája nem veszett el előttem. Mindketten vörösek voltunk, mindketten okosnak néztünk ki, és az ő pillantása elől is biztos vagyok benne, hogy először menekült volna Cael új barátnője. Ahogy majd az enyém elől is fog, kétség kívül.
Leteszi az egyik asztalra a tányérját, majd magabiztosan kinyújtja elém a kezét.
- Clarice Edevane. Mardekár. Ha túlélem az RBF-eket, akkor idén leszek hatodikos – mondja, mire lepillantok a kezeire, majd vissza a szemébe. Furcsák az ujjai, és még remeg is a keze, de nem szentelek neki nagyobb figyelmet, inkább kinyújtom a sajátom, és megszorítom egy pillanatra.
- Louise Lott. Hetedév. Hollóhát – felelem neki, majd visszahúzom a kezem magam mellé.
- Honnan ismered Caelt? Nem tudtam, hogy felsőbb éves barátnői vannak. Általában a két haverjával látom csak a Roxfortban. De én meg róluk nem tudok sokat, mert nem az én évfolyamomban vannak – hadarja, de elengedem a magyarázat egy részét, ahogy helyet foglalok az asztalánál. Ha kérdezősködés, hát legyen kérdezősködés, döntöm el. Mondjuk, nem tudom, mivel kezdhetném. Biztosan nem azzal, hogy: Héj, az öcséd konkrétan megmentett egy csúnya Cruciatustól, amikor a legszarabb napjaimat éltem, és emlékeztetőnek még itt ez a kép is, hogy milyen nem leszek soha többé. De amúgy szép, nem?
- A Roxfortból ismerem. Összebarátkoztunk, és felajánlotta, hogy lerajzol – bökök az állammal a kép felé, miközben egy adag fagyit lapátolok a számba. – Aztán, a múlthéten megtaláltam a rajzot és úgy gondoltam bekereteztetem.

[- Áh. ^^ Nem tudtam, hogy...]

Caelius nem az a fajta, aki csak úgy bárkinek portrékat rajzolgat. Holott az igaz, hogy nem olyan mizantróp, mint én, de ennek a lánynak minimum különlegesnek kell lennie, ha öcsi ilyen részletes képet készített róla. Így aztán nem röstellem magam, amiért alaposan megnézem magamnak a lányt. Idősebb öcsinél, ez teljesen biztos, és talán még felettem is lehet egy-két évvel. Nagyon fura ez így, főleg, hogy már meg tudtam ismerni öcsi nőjét, azt a griffendéles lányt, még ha nem is úgy sikerült a bemutatkozó, ahogyan az idilli lett volna. Hiszen mindenhol kellemesebb, mint a Szent Mungó várótermében a fogunkat csikorgatni, hogy megkapjunk néhány hírt és eredményt. Na jó, a Roxfort ebben az évben talán még rosszabb volt.
Persze a végigméréssel nem az volt a szándékom, hogy komolyan megbántsam őt. Én se nagyon szeretem, ha furán bámulnak rám, márpedig nekem is volt ebből éppen elég részem, amikor kviblinek gúnyoltak a betegségem miatt. Még ha nem is annyi, mint a sárvérűeknek. Így végül tekintetem a szemein állapodnak meg, valamint kezet nyújtok neki egy kézfogásra. Felfigyelek arra, hogy ő is viszonozza a végigmérést, ettől pedig talán az én arcom pirul ki egy kissé, de általában így is elég vörös vagyok enélkül is, így talán nem túl feltűnő, remélem.
Egyből kérdezősködni kezdek, miközben leülök a legközelebbi asztalhoz, hiszen igazán érdekel, hogy mégis minek rajzolna az öcsi képet egy hetedéves hollósról, miközben igazából már barátnője is van? Sosem tudtam úgy gondolni Caelre úgy, szóval igazán nem emlékszem, mit esznek rajta a csajok. Pedig én még emlékszem, amikor összetörte a pónilovas székemet az egyik első varázslatával, csak mert nem tetszett neki, hogy nem engedtem, hogy ráüljön, meg hogy milyen hisztit levágott. Imádtam gyerek lenni. Csak ezt a Roxfortban sajnos már nem tehetem meg.
- Áh. ^^ Nem tudtam, hogy... – mit mondjak? Hogy bocsi, de az öcsi most egy griffendéles negyedikessel kavar? Á, azt azért nem. Azt hiszem, el kell majd beszélgetnem Caellel a csajozási szokásairól. >.> Meg aztán, benne van a pakliban, hogy teljesen félreértem a helyzetet. Aztán meg ki tudja.
Na mindegy, ez talán nem rám tartozik. – a süteményemből megeszek egy falatot, azonban inkább mintha pótcselekvés lenne. Teljesen össze vagyok zavarodva. @_@ Egy idősebb csaj bukik az öcsémre? Vagy az öcsém őrá? Csinos lány, ez tény, meg okosnak is tűnik, ami igazság szerint a legtöbb lányról a Roxfortban nem mondható el. De én ezt akkor sem értem.

Clarice Edevane

♦♦♦

Miután ő is leül, bámuljuk még egymást egy darabig, én gondolkozom rajta, mit is mondhatnék, Cael nővére pedig csak mered rám.
- A Roxfortból ismerem. Összebarátkoztunk, és felajánlotta, hogy lerajzol – nyalom a fagyim. – Aztán, a múlthéten megtaláltam a rajzot és úgy gondoltam bekereteztetem.
Szórakoztató, ahogy kikerekednek a szemei, és ahogy egymást érik a gondolatok a fejében. Ha tippelnem kéne, azt hiszi, hogy Caellel kavarunk. Ami vicces, legalábbis szerintem.
- Áh. Nem tudtam, hogy... – kezdi, majd elhallgat, mire mindent tudó mosolyt villantok rá. Bár, nem segítek a helyzetén. Nyugodttan lapátolgatva a fagyimat megvárom, amíg kínosan kiböki, amire gondol. Nem mintha nem tudnám magamtól is, de az ember lányának csak jár ennyi szórakozás. – Na, mindegy, ez talán nem rám tartozik – fejezi be végül, mire nem bírom ki, és felnevetek.
- Na, ne már! – mondom neki és megforgatom a szemeimet miután befejeztem a nevetést. – Cael a legaranyosabb ember, akit ismerek, de azért ne már! – ismétlem magam. Különben sem lenne szívem megrontani Caelt, még talán akkor sem kezdenék ki vele, ha egyidősek lennénk. Olyan aljasnak érezném magam, ha lehúznám őt a saját kis sötétségembe. Még aljasabbnak, mintha ugyan ezt megtettem volna Owennel. Valahogy ő jobban benne volt már valami hasonló sötét masszában, és őt lehúzni inkább olyan lett volna, mint a saját piszkomból az övébe átülni. – Cael olyan, mintha valami öcsiszerűség lenne, meg aztán ott van a kis barátnője is. Mesélt már neked róla? – kérdezem, és közben lenyalom a kanalam. A tarkómról meg folyik a víz, ahogy az üvegen keresztül süti a nap. Döglesztő a meleg, még a fagyimmal is. Bah. – Azt mondta bemutatja majd. Már alig várom. Mit gondolsz? Tuti aranyos kislány, ha Cael őt választotta – jegyzem meg, miközben tovább nyalom a fagyim. Kezd megfolyni. Fúj. – Meg különben is, helyettem inkább Flores-ra kegyezd ki a karmaidat, úgy hallottam ő érdeklődik a srácok iránt – mondom nagy jóságosan. Titkokat azért nem árulok el, meg azt sem, hogy a srácok sem voltak éppen passzív résztvevői a dolognak. A kis fogadásuktól még mindig jókedvre derülök. Az valami zseniális volt. Egy snickersben fogadni! Hah, brilliáns!

[- Huh... Azért bevallom, most megkönnyebbültem.]

Igazán nem értem az öcsi dolgait, nekem egészen fura már minden. A legutóbb a Mungóban állította magáról egy csaj, hogy ő Cael nője, akitől ez még hihető is volt, most viszont egy olyan lány állítja ugyanezt, aki nálam egy évvel idősebb. Na már most, vagy az van, hogy az öcsi nagyon belejött a csajozásba, vagy pedig az, hogy a sárvérű csajoknak túlzottan is szeretethiányuk lett, és ezt könnyű kihasználni. De nem tudom... egyszerűen nem tudok elképzelni egy ilyen nőt Caellel.
Azonban hamar kiderül, hogy félreértésről van szó. Amikor felnevet, akkor már tudom, hogy nem arról van szó, amire először gondoltam. De mégis mire gondolhattam volna, ha az öcsi képes volt neki portrét is rajzolni? Erre még én is felnevetek, igaz, egy picit kínosan. Remélem, nem haragszik, amiért ezt gondoltam róla.
- Huh... Azért bevallom, most megkönnyebbültem. – felsóhajtok egyet a kínos nevetés után, majd a sütimet kezdem el piszkálni. Meleg ide vagy oda, a piték mindig mindennél finomabbak.
Öcsiszerűség? Pedig Cael az én öcsém. Értem én, hogy ritkán beszélünk, de azért na. Csak most tűnik fel, hogy neki is vörös a haja, meg nekem is, csak az övé egészen hullámos, meg dús, míg az enyém szálegyenes. Talán ennyiben még hasonlítunk is. Igaz, ez nem sok, és nem hiszem, hogy ezért lettek ilyen jóban Caellel.
- Nem, képzeld, nem mesélt! Csak azután, hogy véletlenül, tényleg véletlenül találkoztam vele a Mungoban. De állítólag jön hozzánk nyáron. Anya teljesen meg van bolondulva, amióta tudja ezt. – na igen, anya imádja a csajos dolgokat. Néha engem is megpróbál rávenni, hogy viselkedjek egy picit, csak egy picit lányosabban, de sosem szerettem ezt. A képregényeimet is mindig el akarja kobozni, mert szerinte ideje felnőnöm, de ez csak azért van, mert olyan hobbim van, amit nem ért, és nem lát bele. Alexis viszont olyan csajos csajnak tűnik. Remek. Talán anya végre leszáll rólam, meg arról, hogy kezdjek végre valamit a hajammal, és inkább Alexissel foglalkozik majd.
- Aha, tényleg olyan cuki pofa. Nem csoda, hogy az öcsi esete. Sok szót mondjuk nem beszéltünk, legalábbis nem ilyen dolgokról. – azt mondjuk bevallom, hogy jól esik, végre kibeszélhetem magamból a csajt. Nincs róla se pozitív, se negatív tapasztalatom, jobban mondva, mindkettőből éppen ugyanannyi akad. Ez pedig pont nem elég ahhoz, hogy megítéljem, valóban jóban leszünk-e a jövőben.
- Flores? – a karmok említésére automatikusan lepillantok a bal kezemre. Az ugyanis a pálcás kezem, s az ujjakkal kapcsolatos hasonlatoktól valamiért reflex, hogy megpróbáljam kiigazítani azt. Persze most nincs semmi látványos, leszámítva, hogy enyhén görbék a csontjaim. Szemöldököm pedig összehúzom a név hallatán. Nem ismerek semmiféle Florest, a Roxfortba pedig nagyon sokan járnak. Még a mardekárból sem jegyzem meg az összes nevet. Idén az elsősökét sem tudtam meg, egyet-kettőt kivéve talán.
- Nem ismerem... Melyiküknek lett meg? – a srácok alatt automatikusan öcsém két haverjára asszociálok. Hiszen innen egyértelmű, hogy kikre célzott pontosan.

Clarice Edevane

♦♦♦

Szórakoztat, ahogy változik az arckifejezése. Majd a végén zavartan még fel is nevet. Még jobb! Nem szándékoztam Cael nővérét az orránál fogva vezetni, de ha valakit lehet, akkor azért mégis nehéz megállni. Különben meg nem tudtam még, hogy is kéne hozzá viszonyulnom. Hiszen azon kívül, hogy Cael mindkettőnk számára fontos, nem tudtam róla semmit.
- Huh... Azért bevallom, most megkönnyebbültem – sóhajtja, mire felvonom a szemöldököm. Nem túl sűrűn konfrontálódtam női rokonokkal. Batárnőkkel esetenként, de az meg olyan volt, hogy sosem hatott meg. Nem az én hibám volt, ha a pasijuk többre értékelte azt a fél éjszakát velem, mint az egész kapcsolatukat. Vajon azoknak a fiúknak is így reagált volna rám a nővére?
Kíváncsian lököm be azt, hogy úgy tekintek Caelre, mintha az öcsém lenne. Érdekel, hogy féltékeny lesz, vagy gyanakvó, esetleg valami más. Sosem volt testvérem ezért fogalmam sincs, hogy ilyenkor ezt hogyan lehet megélni. Bár erről az oldalról nem tűnik nagydolognak. Az Alexis-szel való első találkozás már biztosan eseménydúsabb lesz. 
- Mesélt már neked róla? – kérdezem.
- Nem, képzeld, nem mesélt! – Nofene. Elgondolkozok azon, hogy vajon Cael nekem elmondta volna-e, ha nem kíváncsi egy csomó dologra ezzel kapcsolatban, de úgy gondolom igen. Még akkor is elmondta volna, mert hát miért ne. Tudta rólam, hogy nem vagyok az ítélkezős fajta, meg az se, aki azt mondja majd neki, hogy túl fiatal. Kíváncsi vagyok, hogy Clarice-nek miért nem mondta el. - Csak azután, hogy véletlenül, tényleg véletlenül találkoztam vele a Mungoban.
- Váo! Érdekes délután lehetett – kavarok egyet az olvadt fagyimon.
- De állítólag jön hozzánk nyáron. Anya teljesen meg van bolondulva, amióta tudja ezt.
- Én már marha kíváncsi vagyok rá. Cael az ígérte bemutatja majd, de azóta még nem találkoztunk, írok neki szerintem, ha hazaértem. – Tényleg érdekelt a leányzó, meg az is, hogyan viszonyul Caelhez. Mert neki csak a legjobbat kívántam, és biztos akartam benne lenni, hogy ez az Alexis az. - Tuti aranyos kislány, ha Cael őt választotta.
- Aha, tényleg olyan cuki pofa. Nem csoda, hogy az öcsi esete. Sok szót mondjuk nem beszéltünk, legalábbis nem ilyen dolgokról. – Ezt akartam tudni. Már tényleg nagyon kíváncsi voltam, meg izgatott is, hogy vajon meddig jutottak. Ideje lesz lassan megint összefutni Caellel.
- Flores? – kérdezi, mire csak bólintok. - Nem ismerem... Melyiküknek lett meg?
- Na, látod, azt nem tudom, hogy végül ki aratta le a babérokat. Elkanyarodtunk a témától, mielőtt kiderült volna. – Persze, mert feljött a snickers és nem tudtam abbahagyni a nevetést. – Flores-nek meg mindig savanyú a szőlő. Állítólag megátkozott egy kicsit hugrabugos lányt, mert az meglebegtette a szempilláit. Most komolyan, mekkora ellenfél egy másodikos kislány? -  forgatom meg a szemem. Tényleg nm értettem én néha Flores-t.

[- Komolyan? Egy másodikost? Egy hugrást? Jó, idén mondjuk egész évben ez ment, szóval nem kell csodálkozni.]

Azért bevallom, egy picit bánt, hogy öcsi egyáltalán nem mesélt róla, csak amikor már késő volt. A testvére vagyok, minimum az első ember kellett volna, legyek, akinek elmondta. Még ennek a Lottnak is elmondta... akkor nekem miért nem? Bár lehet, azért, mert kinevettem ezt az egész tetkós ügyet, de az viszont akkor is egy röhejes dolog. Akinek tetoválása van, az előbb-utóbb hajléktalan lesz, ezt még anya tanította.
Már meg sem lepődöm rajta, amikor azt meséli, hogy ez a Flores megátkozott egy hugrás alsóst – mintha nem lennének elég szerencsétlenek enélkül is. Rengeteg ilyen, meg még rosszabb dolog is történt a suliban idén, főleg, mert tele volt minden halálfalókkal. Az SVK órákat is átnevezték, és hallottam, hogy volt olyan óra, ahol a cruciatust gyakoroltatták egy elsősön. Brrr... nagyon nem lettem volna elsős az idén. :S Minket különösen szerettek piszkálni, mert ez az RBF évünk volt, még ha a vizsgákat át is tették máskorra. Bár a Mardekárral talán elnézőbbek voltak, így örömmel olvadtam be a szürkeségbe. Még Raquellel is kevesebbet találkoztunk, nehogy baj legyen belőle.
- Komolyan? Egy másodikost? Egy hugrást? Jó, idén mondjuk egész évben ez ment, szóval nem kell csodálkozni. – a sütemény szépen fogy, biztosan kérek még másikat is. Aztán végül megvonom a vállaimat. Az az igazság, hogy az, hogy ilyet tett, már nem olyan nagy cucc.
- Az ilyenekkel nem kell foglalkozni. Sok a görény a Roxfortban, a legtöbb csaj meg egyszerűen még közönséges is. Ha meg valaki mindkettő egyszerre, akkor egyszerűen nem éri meg, hogy foglalkozz vele. Szégyellje magát, amiért kisebbeket bánt. – ilyenek pedig minden házban vannak. Na jó, a hugrásokat nem nagyon ismerem, még ha voltunk is repülni McKineyvel, de nem is nagyon keresem a társaságukat. Nagyon paráztam tőle, hogy a hugrába kerülök, és örülök, hogy nem így lett. Kiskoromban attól paráztam, hogy túl béna leszek a Roxforthoz. Aztán valamiért mégis a Mardekárba kerültem.
- Jövőre meg úgyis mindenki elfelejti. Mert mindenkinek van most nagyobb baja is. Ismerted a hugrás csajt talán? Mintha picit be lennél rágva rá. – mármint erre a Floresre. Mondjuk én is könnyen pipa tudok lenni, de ezek maximum pár perces hisztis, sértődött duzzogások. Azt hiszem, a macskám is tőlem tanulta. Vagy talán fordítva.

Clarice Edevane

♦♦♦

Szórakoztat, ahogy változik az arckifejezése. Majd a végén zavartan még fel is nevet. Még jobb! Nem szándékoztam Cael nővérét az orránál fogva vezetni, de ha valakit lehet, akkor azért mégis nehéz megállni. Különben meg nem tudtam még, hogy is kéne hozzá viszonyulnom. Hiszen azon kívül, hogy Cael mindkettőnk számára fontos, nem tudtam róla semmit.
- Huh... Azért bevallom, most megkönnyebbültem – sóhajtja, mire felvonom a szemöldököm. Nem túl sűrűn konfrontálódtam női rokonokkal. Batárnőkkel esetenként, de az meg olyan volt, hogy sosem hatott meg. Nem az én hibám volt, ha a pasijuk többre értékelte azt a fél éjszakát velem, mint az egész kapcsolatukat. Vajon azoknak a fiúknak is így reagált volna rám a nővére?
Kíváncsian lököm be azt, hogy úgy tekintek Caelre, mintha az öcsém lenne. Érdekel, hogy féltékeny lesz, vagy gyanakvó, esetleg valami más. Sosem volt testvérem ezért fogalmam sincs, hogy ilyenkor ezt hogyan lehet megélni. Bár erről az oldalról nem tűnik nagydolognak. Az Alexis-szel való első találkozás már biztosan eseménydúsabb lesz. 
- Mesélt már neked róla? – kérdezem.
- Nem, képzeld, nem mesélt! – Nofene. Elgondolkozok azon, hogy vajon Cael nekem elmondta volna-e, ha nem kíváncsi egy csomó dologra ezzel kapcsolatban, de úgy gondolom igen. Még akkor is elmondta volna, mert hát miért ne. Tudta rólam, hogy nem vagyok az ítélkezős fajta, meg az se, aki azt mondja majd neki, hogy túl fiatal. Kíváncsi vagyok, hogy Clarice-nek miért nem mondta el. - Csak azután, hogy véletlenül, tényleg véletlenül találkoztam vele a Mungoban.
- Váo! Kellemes délután lehetett – kavarok egyet az olvadt fagyimon.
- De állítólag jön hozzánk nyáron. Anya teljesen meg van bolondulva, amióta tudja ezt.
- Én már marha kíváncsi vagyok rá. Cael azt ígérte bemutatja majd, de azóta még nem találkoztunk, írok neki szerintem, ha hazaértem. – Tényleg érdekelt a lányzó, meg az is, hogyan viszonyul Caelhez. Mert neki csak a legjobbat kívántam, és biztos akartam benne lenni, hogy ez az Alexis az. - Tuti aranyos kislány, ha Cael őt választotta.
- Aha, tényleg olyan cuki pofa. Nem csoda, hogy az öcsi esete. Sok szót mondjuk nem beszéltünk, legalábbis nem ilyen dolgokról. – Valamilyen szinten már jó volt nálam Alexis, ha Cael nővére szerint aranyos.

Flores szapulás, pont, ahogy szeretem húzódott mosolyra a szám. Már nem is tudnám megmondani, hogy miért nem kedvelem a lányt, de az biztos, hogy régóta fennáll a helyzet. Meg az is, hogy semelyikünk sem akar rajta változtatni. Nem kell mindenkivel jóban lenni, pláne nem Flores-szal.
- Komolyan? Egy másodikost? Egy hugrást? Jó, idén mondjuk egész évben ez ment, szóval nem kell csodálkozni. – Érdekes feltevés, hogy Flores a halálfalók hatására kezdte felfedezni a szadista énjét, de akármi megtörténhet! - Az ilyenekkel nem kell foglalkozni. Sok a görény a Roxfortban, a legtöbb csaj meg egyszerűen még közönséges is. Ha meg valaki mindkettő egyszerre, akkor egyszerűen nem éri meg, hogy foglalkozz vele. Szégyellje magát, amiért kisebbeket bánt. - Na, ezzel tudtam azonosulni. Sosem tiszteltem azokat az embereket, akik nem a saját súlycsoportjukban keménykedtek. Átkozott volna meg Flores engem! Már azt se tudná, merre van az előre, meg a hátra. Mondjuk azt is be kell látnom, hogy talán Cael nővérének mércéjén én is ütném a közönségest meg a görönyt. Nem is olyan nagy erőfeszítések beleölésével. Elég lenne önmagam adnom, egy kitűzött célért. Na, de a cél szentesíti az eszközt. Nem? Aki szerint nem, az nem akar igazán győzni.
- Jövőre meg úgyis mindenki elfelejti. Mert mindenkinek van most nagyobb baja is. Ismerted a hugrás csajt talán? Mintha picit be lennél rágva rá.
- Nem ismerem a kislányt. Cael mesélt csak róla - mondom neki, mert gőzöm sincs ki az a kislány, már a nevére sem emlékszem. – Én csak szeretem, ha Flores önmagát adja. – Nem hiszem, hogy érti, miről beszélek. Miből is értené. Minden esetre tényleg örömöt leltem benne, ha Flores-t szidták nekem mások. Volt egy rövid időszak az ismeretségünkben, amikor néhányan engem kiáltottak ki a konfliktusunk okának, mert biztosan bántottam szegény, ártatlan Flores-t. De ilyenkor mindig megnyugodtam, hogy igazából itt én vagyok az áldozat.

[- Önmagát adja?]

Néha elképesztő, hogy mire van pofájuk az embereknek. Azt mindig is tudtam, hogy sok a balhés tag a suliban, főleg a griffendélesek és a mardekárosok közül, mert hugrásokat például még sosem láttam verekedni, de hogy valaki – vélhetően felsőbb éves létére – egy kis harmadikost verjen meg, hát ez valami elképesztő. A fejemet csóválva adom Louise tudtára véleményem, amit utána szavakkal is kifejezek. Régen talán fel is idegesített volna az ilyenfajta igazságtalanság, az utóbbi két év alatt azonban megtanultam, hogy ilyen esetekben jobb hallgatni. Persze mindenki azt hiszi, hogy a mardekárosoknak milyen jó volt, csak mert egy csomóan inkább a roxmortsi hétvégéket akarták, de igazából mindez csak hazugság. Nem szeretném, ha ezáltal ítélnék meg a házunkat, hiszen már azért is közutálat tárgya vagyunk, ha megnyerjük a házikupát. Amit aztán mindenféle hülyeségre hivatkozva úgyis elvesznek tőlünk, úgyhogy igazából már egyre kevesebbeket érdekelnek a buta pontok.
- Önmagát adja? – pillantok fel rá, poharam tartalmát szürcsölgetve, majd a pohárra nézek vissza. Fura visszalátni a tükröződésén magamat, főleg, mivel a domború felület itt-ott egészen eltorzítja az arcom és az alakom. Holott egyáltalán nem szoktam kifejezetten lányos meg nőies ruhákat viselni, még akkor sem, ha mugli öltözéket kell viselnem, így még ezek sem emelnek ki semmit belőlem. Ezt anya mondjuk sosem szerette, néha beállít valami habos-babos förtelemmel, de maximum addig vagyok hajlandó felvenni azt, amíg meg nem mondom anyunak, hogy vigye vissza, mert nem tetszik. Valahogy most viszont olyan, mintha nem is magamat látnám viszont. A hirtelen megnyúlásomat még mindig nem tudtam megszokni, és már az arcom sem olyan pufók, mint tizenkét-tizennégy évesen. Talán egész jó munkát végzett ez a „sellőkór”.
- Azt hittem, nem kedveled ezt a Florest... Nem igazán értem ezt. – hát ez most kissé tényleg összezavaró volt. Hogy lehet kedvelni valakit, amikor önmagát adja, ha közben pedig utálod ugyanezért? Furák az emberek.
- Hát, az öcsi valahogy mindig megtalálja a balhékat. Sosem szerette, ha valaki gyengébbeket bánt. De keze-lába még megvan, meg valahogy sosem jutott még a gyengélkedőre. – nem aggódom Cael miatt, tud vigyázni magára.
- Egyszer láttam mondjuk, amikor az egyik haverja a gyengélkedőn volt, mert fel kellett mennem egy vizsgálatra. Elég csúnyán elbántak vele. – csodálom, hogy Cael mindig megússza, komolyabb para nélkül. Nem feltétlenül nézik ki belőle, hogy ilyen.

Clarice Edevane

♦♦♦

- Önmagát adja? – nézett fel rám. Sejtettem, hogy nem voltam teljesen egyértelmű. Kellemes tempóban nyaltam egy újabbat a fagyimból, majd visszanéztem rá. Nem szorultam magyarázattal, de ennyi gonoszkodás belefért. - Azt hittem, nem kedveled ezt a Florest... Nem igazán értem ezt.
- Sokan gondolják Flores-ről, hogy a legtöbb konfliktusában ártatlan – kezdem, majd kibámulok az ablakon a melegben tolakodó tömegre. – Igazából viszont csak sikeresen tartja fent ezt a látszatot – teszem hozzá, hogy világosabb képet kapjon erről ő is. – Én pedig szeretem, amikor néha mégis előbukkan az igazi énje, ilyenkor rádöbben a bamba tömeg is, hogy mekkora ökrök voltak, amiért egy Flores kaliberű gyökér sikeresen átverte őket – vonom meg a vállam. Tényleg elégtétellel töltött el a dolog. Picit jobban éreztem magam tőle, hiszen ilyenkor, ha nem is dörgöltem mások arcába, egy szánakozó mosolyt mindig megejtettem, hogy tudják, nekem igazam volt. – Caelt mondjuk felesleges lett volna figyelmeztetnem. Mire eljutott hozzám a sztori, addigra már megvolt Alexis is. Szóval ő megúszta. – Gondoltam jófej leszek, és megnyugtatom Clarice-t, hogy Caelnek nem kell Flores-től tartania. Meg aztán amúgy is addig kopognék a homlokán, amíg rá nem jön, hogy hülyeséget csinál. Ha Flores-szal további kalandokba akarna belebonyolódni, talán én is benéznék hozzá a nyáron.
- Hát, az öcsi valahogy mindig megtalálja a balhékat. Sosem szerette, ha valaki gyengébbeket bánt. De keze-lába még megvan, meg valahogy sosem jutott még a gyengélkedőre – erősít meg abban, amit már amúgy is tudok.
- Cael felismerte, hogyha győzni akar, meg kell teremtenie hozzá a helyzetet – vonok vállat ismét, majd beleharapok végre már a tölcsérembe is. Édes tölcsér, nyámi. – Mindig a mugli képregények jutnak róla eszembe – mosolyodok el. – Olyan, mint valami igazságtevő. Meg ott van az a kis bandája is. Róluk mondjuk még csak hallottam.
- Egyszer láttam mondjuk, amikor az egyik haverja a gyengélkedőn volt, mert fel kellett mennem egy vizsgálatra. Elég csúnyán elbántak vele.
Elhúzom a szám. A haverjai különösebben nem érintettek meg, de ha mondjuk Cael kerülne a gyengélkedőre, akkor az illetőhöz lenne egy két kéretlen szavam, meg átkom is. A Weasley-lány képességit magasztalják, de csak azért, mert senki nem látta, amikor McLaggent a folyosó végéig kergették a denevérjeim. – Maradjunk annyiban, hogy kellemetlen éjszakái lennék az illetőnek, aki Caelt a gyengélkedőre juttatja.

[- Gusztustalan egy szipirtyó lehet ez a Flores.]

Ahogyan Louise elmagyarázza nekem, pontosan mire is gondolt, egyre inkább unszimpatikusabb kezdett lenni ez a Flores. Nem szép dolog, ha valakit látatlanul, ismeretlenül is leírok magamban, de az még kevésbé szebb, ha valaki egy másodikos hugrást bánt felsőbbéves létére, ráadásul adja mellé az ártatlant is. Mégis hogy képzeli? És hogy engedhetik meg ezt neki? Nálunk a Mardekárban kinézik az ilyeneket, legalábbis, a legtöbben. Hiába is állítanak mást azok, akik igazából semmit sem tudnak rólunk.
- Gusztustalan egy szipirtyó lehet ez a Flores. – grimaszolok egyet a gondolatra, hogy valaki csaj létére – mert ugye egy másik lányról van szó – ilyeneket művel. Mindig voltak nagyarcúak a Roxfortban, de az értelmesebbek elég hamar kinőnek abból, hogy hasonlóakat csináljon. De komolyan! Teljesen fel vagyok háborodva... Régen engem is elég sokan piszkáltak a betegségem miatt, még a muglik is, akik azt mondták, nem vagyok normális a kezem miatt, ezért különösen érzékeny vagyok erre a témára.
- Remélem, az a hugrás csaj jól van azért. – leteszem a villámat a tányér szélére, a sütemény minden részét sikeresen elfogyasztottam ugyanis, így nincs szükség rá továbbá.
Nem tudom még, hogy mit gondoljak Louise-ról, de elég őszinte csajnak látszik, nem hiszem, hogy becsapna. Meg azt hiszem, Caelt is elég jól ismeri. Tényleg rá vall az, amit mesél. Kissé újra gyengének érzem magam, hiszen ha Caelius tényleg a gyengélkedőre jutna valami hülye műbalhé miatt, vagy még rosszabb, a Mungóba, akkor én nem tudnék mit tenni. Én vagyok az idősebb, de mégis engem kellett mindig megvédeni. Soha nem mertem megpróbálni egyetlen átkot vagy rontást sem, mert féltem attól, hogy mi lesz, és számomra még az sem nagy cucc, hogy nemsokára nagykorú leszek, és legálisan varázsolhatok. Nagy dolog... Nekem inkább kínos, mint várakozással teli ez az időszak, meg talán az is, ami ezután következik majd. Utálom, hogy nem tehetek semmit, ha az öcsi bajba kerül. A legjobb fegyverem a szavam, de az ugye nem mindig segít. Louise viszont más, neki nincsenek ilyen problémái, s biztos vagyok benne, hogy kérdés nélkül rántana pálcát, ha arra van szükség. Bár kicsit nehéz elképzelnem őt valami komoly tűzharcban, de ez inkább azért van, mert sohasem láttam ilyet. Én az ilyenekből inkább mindig kimaradok.
- Ebben nem kételkedem... de azért nem szeretném ott látni. – sóhajtok egyet, majd közelebb húzom táskámat a szomszéd székről az ölembe. Egy szó ugyanis azonnal beindított bennem valamit. Hű, ettől tutira leesik majd az álla!
- Amúgy nem csak a mugliknak vannak képregényeik. Úgy örülök, már két éve nem írtak folytatást... – lerakom az asztalra azt az egyet, ami nálam van, ami egy alternatív jövőről mesél, s hogy milyen lesz a varázsvilág néhány ezer év múlva. A Roxfortban nem nagyon láttam mást, aki olvasta volna rajtam kívül, sokak szerint ciki dolog, hogy lány létemre ilyenek érdekelnek, de szerintem az gázabb, hogy egyenként több pasinak voltak meg, mint ahány ujjam van. Tény és való, messze nem vagyok a legnőiesebb, ezt leginkább a mugli öltözékem hangsúlyozza ki. Nem kifejezetten fiús darab, de az ujja hosszabb, mint ami indokolt, és még csak nem is érdekel. A képregény borítóján ugyan nem szuperhősök vannak, csak egy csapat varázsló és boszorkány, akik übermenő pózba vágják magukat, tekintetüket egyetlen pontra szegezve. A kedvencem!

Clarice Edevane

♦♦♦

Talking about Flores and throwing in a few negative comments just for the record was always able to light up my spirit a bit. Though, I wasn’t so concerned about the hufflepuff girl. I guess if something had happened to her Cael’d have told me. And even if something did I don’t know the girl so it’d just probably give me another reason to bash about Flores just for the fun of it.
As I ate my ice cream the shop started to buzz again with the late afternoon flow that just got out of work. It was starting to hurt my ears. Really all the small kids and their high little voices gave me hell.
“Well me neither” I don’t want to see Cael in the Hospital Wing any more then she does. He’s probably the nicest person I know. “But really if anyone can avoid it it’s him.” He’s told me a few stories when he was the only one of their little group who was able to not get into trouble after doing something. And as far as I know he didn’t even get caught with his tattoo yet. He had a thing with getting away.
As Clarice started to dig into her bag I finished my ice cream and crumpled the napkin into a nice little ball. Just when I wanted to pick it up and play with it Clarice pushed the paper ball off the desk as she put a magazine in front of me. Pardon a comic. At first I didn’t found anything strange about it but then I realized that it was a magical comic.
“Oh” was all I could say as one of the wizards from the front page winked at me. “I didn’t know there were wizard ones as well. It looks really cool. Can I?” I asked before I started to read up the whole thing. I wasn’t into comics but I liked them just enough. “My dad collects the Superman comics.” I tell her as I wave for the witch on the cover after she did the same. Well just as newspapers and pictures wizarding comics were awesome when they moved. Dad would have loved it. Hadn’t it be for the whole family issue at home I’d have asked Clarice where I can get one. Maybe I'll ask anyway.

[„I know Superman, but I did not like it.”]

✾ Louise Lott ✾

Ohh, we do have our comics too, of course! I know about some muggle ones, and I have enjoyed Watchmen really much! It has been two years since it has ended, and I miss it so much! Who thought muggles have so much awesome comics in their shops. My brother likes TV more, but I find that annoying. You can't decide when to watch the program you like. How insane is that? I don't understand why is that stupid glowing box more popular than comics.
„I know Superman, but I did not like it.” I answer. It's surprising that her father collects these magazines too.
„I don't think a superhuman can be a good protector. I also don't like his suit.” Yeah, that suit is just ridiculous. I understand, they wanted to show us how muscular he is, but that costume is just wrong in so many ways.
„But your dad must be cool, anyway.” I add. Even if he is a muggle. I don't know much muggles, just the ones who live near the apartment where I do.
I nod to Louise, so she can examine my comic. There is only one I have brought with myself. It's called Anarchy, one of the most popular comic series in the wizarding world. However, there are still not many people reading these. Mostly because they don't have a strip in the Daily Prophet, so people don't know about these.
„It's made by two wizards. One of them is writing the script, the other one is drawing the illustrations.” I start to explain it to her. There isn't much people I can talk about this stuff. Mostly about quidditch and grades. And gossips, of course.
„It's about a group of smugglers, who also save lives. In the future.” I relocate my chair a bit, so I'm not completely in front of Louise, but rather next to her. There isn't much muggle ones I have read, but the ones I have thaught me a lot about them. I didn't know muggles have so many deadly weapons. I'm not sure who would win a wand versus gun fight.
„What about you? Do you have anything you like to do in your freetime?” I ask. She doesn't look like the comic lover girl. But she must love quidditch. Everybody loves quidditch.